Testvér
*Másnak tűnik ez a világ, amikor valami olyan tükrön keresztül nézem, amelyik nem csak engem mutat, hanem mögöttem, körülöttem a világot, sőt, belőlem is inkább árnyakat jelenít meg önmagában, azokra fogékony, nem pedig a mutatott képre, a látványra, ami bárkinek olyan könnyedén elérhető és értelmezhető. Brayden szemébe meredni ilyen érzés, egy tükröt látok benne, túl azon, hogy voltaképpen a kígyó szeme, amelyik elnyelni készül, de előtte még mutat valamit, valami újszerűt, valami olyasmit, amit korábban soha nem láttam, vagy láttam és elfeledtem, ahogy azt mondja. Nem utalgat, nem, tisztán és nyíltan értem, érteni vélem a szándékait, a gondolatait, a mondatainak egyáltalán nem csapongó folytatásait, amiket nem azért hallgat el, mert nem volna érdekes, hanem mert értem. Értenem kell, vér a véremből, ismerem ezeket a gondolatok, születésem óta alkalmas voltam arra, hogy értsem őt, miért pont most ne sikerülne? Ennek ellenére nem hiszem, hogy különösebb értelemmel bámulok rá, csak azért nem tátott szájjal és döbbenten, mert egyszerűen nem merem még az állkapcsomat se megmozdítani, hallgatom, várok és hallgatok, a hatásszünetben lélegzem egyet, kicsit csak, pislogni se nagyon merek, amíg a végére nem ér, ki tudja mit tervez, mit gondol, tudnom kell…
Magamat se tudom követni, az obszidiántükörben ügyetlenül csúszkálok, jobbra és balra éppen olyan valószínűséggel botlom, mint előre vagy hátra, minden egyes megmozdulásom magában hordozhatná a teljes kudarcot, na ennek van már több esélye, mint a többinek, hiszen minden lefelé lejt. A gondolatok, az érzések, a félelmek, a remény, a hit, lefelé csúszik egy olyan pályán, amit én fektettem alá, Braydent, sötét, számonkérő, súlyos pillantását használva csúszdának ahhoz, hogy elveszítsem magamtól az összes olyan dolgot, ami rám vallhatna. Tükröződik, hiszen látom, ennek ellenére, a felismerés nem tesz boldoggá, ahogy még soha senkit nem tett átkozottul boldoggá, ha sejteni kezdte, hogy nincs igaza, de nemhogy igaza nincs, a jó út, amit maga elé tűzött éppen attól jó, mert nincs rajta semmi belőle. Belőlem. Shannonból. Shannon Alexiel Minticzből, az ifjabb Minticzből. Voltaképpen láthattam volna, hogy ez lesz a vége, nem illek senkihez és semmihez ezen a területen, ez a háború nem az én háborúm, ezek az oldalak-érdekek-erők és viszonyok nem az én kultúrám, nem sok közöm van hozzájuk azon túl, hogy szerencsétlenül ide kerültem, mégis olyképpen ragaszkodok… nem kell Braydennek ideológiailag meggyőznie, önmagamtól idegenedek el, távolodok el mindentől, azért ez nem egészen normális.*
-Csukva békésebb-*a hangom halk, éppen csak megcsuklik középen, nem volt ideje a szólásnak, a megszólalásnak, ellenvetésnek, de valahogy kikívánkozott, muszáj volt, értelmetlen. Akár mosolyoghatnék is a megfogalmazáson, annyira patetikus, filozófiai hunyt szemű alakokhoz hasonlítani magunkat, akiket aztán a látás, a tisztán és világosan látás tesz azzá, amik igazán vagyunk, de nem lenne helyénvaló egy meg nem értett gondolatiságot értékelnem ily módon. Lapítok csak a széken, amíg megkapom a válaszaim, egészen megroskat a tudat, így kimondva. Paranoia? Mintha nem egyszer kaptam volna meg a félév során, jéghideg veríték tapasztja a hátamhoz az inget, a megfigyeltség biztos tudata, szavak és gondolatok, amiket nem kellett volna, tettek, találkozások, emberek, diákok, akiket veszélyeztet az a tény, hogy én megfigyelt vagyok. Megnyalom a szám, összehúzom a szemem, nem hagyom, hogy a döbbenet, a félsz kilopakodjon a képemre, ahogy megtenné nagyon szívesen, hogy aztán megreszkető hangon faggassam arról, hogy mégis mit tud, mint hallott, mit mondtak és hogyan mondtad, de uralkodom rajta. Nem fontos. Nem számít. Már megtörtént. Mennyi dolog történt meg az én tudtom és ismeretem nélkül. Brayden eladta magát, olyképpen, mint egy képesség, egy hihetetlen hatalom, de mégis kontrol alatt tartható mágus, megfigyelt engem, miközben a minisztériumból másoknak is a szemét szúrtam, de valahogy, valahogy mégis addig egyensúlyozott ő tudatosan, én tudatlanul, hogy még élek. Rettenetes tudat, éhesen marja a gondolataim, hogy a hála, ösztönösen kifejeződve megmoccan bennem, Mardekáros múlt ellenére, vagy éppen azért, legnemesebbek közt másféle, mélyebb a becsület, kikerülhetetlen.*
-Mégis miket írhattak, ha szükségesnek érezted?-*kérdezem szárazon, némi balsejtelmem azért van a dologról, egyre több és több, és ahogy közelebb jön és leül újabb ötleteim támadnak, a következő szavai azonban nem igazolják ezeket. Annyira arcul üt a felcsattanása, hogy önkéntelen kihúzom magam, hátrafeszítem a vállam, mint órán, a hajammal úgysem tudok mit csinálni, de egy mozdulattal letörlöm az arcomról a vért, az államra száradt száraz kenet persze marad még, a fáradtságot, zavart, kételyt. Csak aztán jut eszembe apellálni, amikor már elfordult.*
-Ez nem befolyásolja a méltóságot!-*nagyon bátor vagy Shannon, amint elfordulnak rólad a lélektükrei, amik nem csak az ő lelkének, de a tiednek is a tükrei. Nagyon bátor, amint tudod, hogy hirtelen nincs mitől félni, nagyon ostoba, ha azt hiszem, hogy nem is lesz. Naiv és méltatlan. Ezeket akkor sem tűrhetem, csak úgy, még ha háborog is a lelkem, az óvatos, hogy ellentmondjak neki, még ha minden porcikámmal is próbálom a sértettséget és a gőgöt kiölni magamból, ami nem nevelés, hanem egyszerűen csak ego kérdése. Nekem pedig nem lenne rá okom, ha úgy viselkednék, ahogy elvárom magamtól, de arra is képtelen vagyok. Megfelelni valaminek, Brayden szemének kívánságának, a miniszter hódolatvágyának, a kollégák egyszerűségszeretetének. Nem sajnálom ezt, a felcsattanásából kiszivárgott düh a pórusaimban megül, újféle ritmust ad a szívdobbanásoknak a torkomban, az elképzeléseimnek, hogy hogyan tovább, és mégis, egy sóhajtól megomlik, mint egy kártyavár, hiába emelkedtem fel félig a székre, visszazuhanok, hitetlen zavarral bámulva Brayden hátára, aztán rá, ahogy jön, fel, aztán egyenesen rá, ahogy leül. (Három szóval roppantja össze a tiltakozás pillanatnyi dacból született bástyáit, ássa alá a félelem szülte álnokságtól fortyogó árkokat, borítja le a harag köveit, a szavakba rejthető indulatok tégláit és szaggatja szét a szabadság ábrándjából szőtt zászlót, hogy egy újat, egy másikat tűzzön a helyére, régi-új lobogót, ami figyelmeztet arra, amit ha nem tartok fontosnak, akkor akár beállhatok a fekete varázslók seregébe is, ha pedig mégis, akkor nincs értelme semmi tiltakozásnak: a hűség selyme.)*
-Igen?-*nyivákolós kis nyekkenés a torkomban, egy egésze másféle nyekkenés az, ahogy felkelek a székről, elfordulva, a fal felé, mint a rossz gyerek eltakarom az arcom, lehunyom a szemem, a szemhéjnak nyomódó ujjaim vörös lobbanásként kapnak helyet a tudatomban, mély levegőt veszek, de szerencsétlenül a falnak dőlésig jutok el, egy lépést se megyek odébb… nekivetem a hátam, ezért kár volt felállni. Erőtlennek érződik minden gondolat, szó.*
-Annyi mást mondhattál volna inkább-*egymásba kapaszkodnak a szavak, bizonytalanul lebegnek a levegőben, mégis a teljesség és folytonosság látszatát keltik attól, hogy mondatban állnak, attól, hogy hangsúly jajdul bennük, megtört, letört ellenállás mementója.* -Úgysincs más választásom-*félrepillantok róla, valahova az egyik sötét, de mostanra ronggyá szakadt talárom ujjára a földön. Legyen, hiszen mind a képesség, mint a lélek hozzá köt, nem hagy más választás a tudat, az elv, a gondolat sem.*
||igen *-* veled akkor is érdemes játszanom, ha ritkásan, esetlegesen válaszolsz *-*
((a zárójeles mondatra ihletem, ha úgy tetszik, rohamom lett, igazából nem nagyon illik Shannonhoz, de akarom, hogy ott legyen))||