Jules Alexander Mayfield

JULES ALEXANDER MAYFIELD

   Alapok

jelszó || A százszorszép mindentől megóv
teljes név || Jules Alexander Mayfield
becenév || ritkán Jue, szorványosan Alex, általában „te ott a sarokban”
nem || férfi (többnyire)
születési hely, idő || Birmingham; 1981, április, 1
kor || 17
vér || sár
iskola || Roxfort Boszorkány -és Varázslóképző
évfolyam || 7

   A múlt

Kérlek ne félj! Ez számomra is ugyanolyan szokatlan, mint neked. Talán ha kicsit jobban megismersz könnyebb lesz döntened, hiszen sok időt töltünk majd együtt, ha megengeded persze.
Azt hiszem az a legegyszerűbb, ha az elején kezdem. Sajnálom, ha untatlak nyugodtan állíts majd meg. Birminghamben születtem, egy elég szerencsétlen dátumon, ami úgy érzem megadta az életnek az alapvonalat sorsom alakításáról. Másoknak biztos vicces. Egy nagyobb külvárosi házunk volt, ami túl nagy volt egy ilyen kis családnak, mint ez később kiderült. Apám fényképészként dolgozott, és nagyon sokat utazott, anyámat is így ismerte meg Marcellben. Nem igazán tudom miért jött el Angliába vele, de nem vagyok túl tapasztalt a szerelemben, biztos megszokott az ilyesmi és jól érthető számodra.
Nem voltak testvéreim, és sokszor hetekig egyedül voltam anyával a házban, aminek több szobája szinte teljesen üresen állt. Sose találtak időt arra, hogy berendezzék őket, én meg szerettem játszani a sok félig üres kartondoboz, régi irat, télikabát, és kidobásra váró holmi között. Nem tudok túl sok mindent mondani erről az időről, mert emlékeim hiányosak, apám pedig nem szívesen beszél a múltról, szerinte felesleges. Kicsit ironikus olyasvalakitől, aki az emlékek megőrzésével foglalkozik. Többnyire fényképek alapján ismerem a gyerekkoromat. Testvéreim nem születtek, és anyám nagyon félthetett, mert nem túl gyakran mehettem ki.
Úgy négy-öt évesen kezdett megbomlani a családi idill, aminek az okát nem tudtam meg soha, lehet nem is akarom. Apám egyre tovább maradt távol, anyámmal pedig ha együtt is voltak folyton veszekedtek. Idő után már nem is beszéltek, helyette átjáró házzá váltunk öltönyös ügyvédek és tanácsadók számára, akik engem is sokat faggattak, elevenen élnek az emlékeimben ma is.
Több hónapos, talán éves vita után apám kapta a felügyeleti jogot, és anyámat azóta sem láttam. Apa szerint visszament Franciaországba. Nem értem miért akart apám ennyire magának, talán csak bosszúból. Azt se tudom anyám miért nem akart kapcsolatba lépni velem, meglehet, hogy próbált, és csak apám volt elég ügyes. Igazából nem is fontos. Nem lenne miről beszélnünk már.

Most azt hihetnéd, hogy szegény kis megviselt lelkű gyermek lettem, de nem. Én csak örültem, hogy újra nyugalom van. Korábban is inkább csak elhúzódtam egy üres szoba mélyére, amikor veszekedtek egy általam épített búvóhelyre, és a régi lemezeket hallgattam, amiket még anyám hozott Marcellből miközben játszottam. Nem voltak barátaim, de nem bántam, mindenem megvolt és nem tudtam mire vágyhatnék még.
Apám úgy látszik ezt nem egészen így gondolta, és kipukkasztotta a kényelmes kis buborékot amiben éltem. Őt továbbra is hívta a nagyvilág, hát magával vitt az útjára. Három éven át jártuk Ázsiát, lovagoltunk mongol sztyepeken, a Kreml falai között jártunk, végigbarangoltuk a Nagy fal hosszában a tájat, fürödtünk a Gangesben, láttam a Taj Mahalt, etettem darvakat Osakában, és még ezer más helyen fordultunk meg, amire nem is emlékszek, vagy neve sincs, csak egy eldugott hagyományápoló falucska a hegyek között.
Minden pillanatát gyűlöltem.

Előtte a világom az udvar széléig ért, még az utca vége is végtelen messzinek tűnt, minden embert akit láttam születésem óta ismertem, és olyanok voltak mint én vagy szüleim. Hirtelen tágult nagyobbra a világ, mint ahogy azt el tudtam képzelni, vagy felfogni, több embert láttam, mint más egész életében. Soha nem voltam egyedül, mindig ezrek vettek körbe repülőtereken, zsúfolt utcákon, vagy még rosszabb hosszabb-rövidebb ideig magamra hagytak vadidegenekkel, a stáb más tagjaival, vagy helyiekkel. Mindenki más volt, idegen színek, szagok, ízek, senkinek sem értettem a nyelvét, és mire megszoktam volna egy helyet már rohantunk is tovább. Apám próbált önállóságra nevelni és toleranciára, ezért gyakran vitt „játszani” helyi gyerekekkel, amikből biztos remek magazinborítónak való képek születtek, de engem mindig halálra rémisztett, ahogy az arcomat csipkedő csontos kezű öregasszonyok, vagy a rám kiáltó szakálas öregek, akikkel szemben ismeretlen szokást szegtem meg.
Nem segített, hogy gyakran förtelmes körülmények között találtunk szállást, ugyanis kedves apám sokat adott a hitelességre, ezért követte a helyiek szokásait. Többször voltam rosszul és beteg, mint nem, fáztam, megáztam, szalmazsákon aludtam, vagy nem is mertem néha ismeretlen neszek miatt. Furcsa, hogyha ilyen körülmények között nevel az ember gyereket máshol megbüntetik, de engem irigylésre méltó kalandornak neveztek ki, amikor csak statiszta voltam, apám módszere arra, hogy szívhez szólóbb képeket készítsen. A mai napig nincs túl jó kapcsolatunk, bár azt nem mondanám, hogy utálom, egyszerűen csak nem értjük egymást.
Végül hazaértünk, éppen kilencedik születésnapom előtt pár nappal. Új lakásba költöztünk, mivel előző házunkat eladtuk. Több mint egy hónapba telt, míg végre felfogtam a tényt, hogy igen, hazaértünk. Nincs több utazás-erre megeskettem apámat- nincs több esőáztatta sátor, állandó meleg vizünk és áramunk van. Sokáig ki se mentem a szobámból, takarókba burkolva merültem el a frissen kapott videojátékokba, filmekbe, és a walkmenhez társuló számtalan kazettával, amik anyám régi lemezeit pótolták.

Lassan, ahogy múlt az idő, és kezdtem kicsit jobban megnyílni újra, rövidebb sétákra merészkedtem. Nem rajongtam a belvárosi lakásért a zaj és zsúfoltság miatt, de legalább közel voltak a könyv-, képregény- és zeneüzletek, amiket lelkesen kerestem fel. Közben kezdtek elfelejtődni az utunk rosszabb részei, amíg lassan csak azok fordultak meg gondolataim között, amik kellemes benyomást hagytak. Lámpások fényei az éjszakában, vörös, aranyhímzett selymek a szélben, Noh maszkok fehérsége a sötét színpadon. Azon kaptam magamat, hogy amikor nem mások alkotta fantáziavilágokba vonultam vissza ezeket a jeleneteket rajzoltam ahova csak tudtam. Szobám falára, a földre kiterített hatalmas nyomdaívekre, könyvek szegélyére. Nyugalmat és békét leltem ebben, és nemsokára már modelleket keresve merészkedtem ki az utcára.
A sok új csecsebecse és szórakozás mellé másik jövevényt is fogadtam, egy Félix nevű rongybaba kiscicát. Kezdeti nehézségek után szinte azonnal összemelegedtünk, még az sem zavart, hogy apám új barátnőjétől kaptam, aki hamarosan be is költözött. Nem zaklatott fel anyám pótlása, hiszen hamarosan úgy is le lett cserélve, majd megint és megint. Igazából már meg se jegyzem a nevüket, úgyis mind elolvad, ha anyának hívom őket.
A kis Félix mindig körülöttem ólálkodott, akkor is az ölemben aludt, amikor magántanár járt hozzánk, hogy bepótolja apám által hagyott hiányosságokat és felkészítsen a középiskolára. Nem titkolt szándéka volt kedves gondviselőmnek, hogy bentlakásos iskolába küldjön, hogy újra útra kelhessen, és hogy kicsit jobban szocializálódjak. De hát még olyan messzinek tűnt az!
Nem is sejthettem milyen gyorsan jön el ’91 nyara, és az események sora, amik ISMÉT felborítják idilli kis életemet.

Egy levéllel kezdődött. Apa egy olvasat után kidobta, új játékcég reklámjának tartva. A második levéllel is ez történt, majd harmadikkal, negyedikkel… Én személy szerint összegyűjtöttem őket a kukából, mert érdekes tapintása volt a papírnak, és gondoltam jól jön majd valamelyik kis projektemhez, amit ragasztógőzös éjszakákon szoktam kivitelezni papírmasészörnyeket szülve. Már elég alapanyagom volt lassan, hogy csak elfogadó levelekből készítsek mókuscsaládot, ugyanis a levelek száma minden új küldeménnyel exponenciálisan növekedett. Éppen az utolsó simításokat végeztem rajtuk, amikor valami szokatlant vettem észre, legalábbis mások számára szokatlant. Az apamókus szemei, amiket régi kabátom gombjából készítettem lágyan fényleni kezdtek. Félálomban szemléltem csak, már késő volt, és lassan közeledett a napfelkelte, eltompult az elmém. Békésen ásítva simogattam meg, közben apám lépteit hallottam a folyosóról közelíteni. Meg fog szidni, kétség sem fér hozzá, de valahogy álmatag békémben, a lassan felizzó apró fények között nem tudott érdekelni. Akkor sem riadtam meg, amikor ingerülten tépte fel az ajtót, és az akkorra már szentjánosbogárként izzó fények között lépkedtek lassú természetellenes mozdulatokkal a papírfigurák. Álomba merültem.
Nem kaptunk több levelet, apa elfogadta az elkerülhetetlent, és én ismét őrültek közé keveredtem. Ezúttal nem volt annyira sokkoló, idősebb és tapasztaltabb voltam. A kis hajnali esett sem volt furcsa számomra, inkább az lepett meg, hogy az ilyesmi nem számít szokásosnak. Úgy látszik mégis lett volna mit tanulnom más gyerekek társaságából.
Abszol úti sétánk apám számára sem volt lelkileg túl megterhelő. Miután elfogadta, szinte természetes tényként kezelte az újdonságokat, és ugyanúgy szívta magába az élményeket, ahogy bármely más új vidéken tette. Szívem szerint átengedtem volna neki a helyemet az iskolában. Különösebb fennakadások nélkül sikerült túlesnem a szükséges iskolaszerek beszerzésén, a vágány megkeresésén- amihez csak annyit fűznék hozzá, hogy elég udvariatlan a „mugli” származásúakkal szemben, hogy nem írják le a megtalálásának módját- és a besoroláson is. Mivel nem ismertem a házakat, nem is nagyon érdekelt hova kerülök, és még most sem tud felizgatni a nagy házak közötti küzdelem, de biztos kell valami, amivel lefoglalhatják a többieket.
Az iskola…nos tetszett is meg nem is. Egyrészt a hatalmas épületben sok elrejtett zug és rejtek van, ami tökéletesen megfelel az ízlésemnek, másrészt itt még a festmények is visszabeszélnek, minden tele van emberekkel, akikkel bár egy nyelvet beszélünk -néha azért ezt is kétlem- más világokba tartozunk. Soha nem szoktam meg igazán a technológia hiányát, túlságosan beleástam magamat korábban, de legalább a zenéről nem kellett lemondanom.

Félix természetesen velem jött, támaszként szolgált, amikor szembesültem a ténnyel, hogy itt még a mosdók is megosztottak, határidőhöz vannak kötve az órák, az alvás, és bizony keményen kell tanulni, gyakran mások szeme előtti szereplésre egy-egy gyakorlati órán. A tanárok nem kötelesek kedvesek lenni, és ha elmaradok az anyaggal az csakis az én hibám.
A tanulmányi eredményeimről inkább ne beszéljünk, félek még csak rágondolni is.
Gyerekkorommal szemben az iskolai évek nem békésen és nyugodtan teltek. Sajnos a sors szokásos mintáját követve, amint megszoktam életem skizoid jellemét, amit a mugli és varázslóvilág közötti ingázás okozott újra mozgásba lendült. Nem hiszem, hogy fel kéne emlegetni az eseményeket, se elkövetőiket, elég újságcikk, pletyka és beszéd szólt már róluk. Kezdetben el tudtam játszani, hogy nekem nincs közöm hozzájuk, hogy én kívülálló vagyok,hogy ez mind csak játék, és minden rendben lesz. Viszont idővel egyre kevésbé hasonlítottak izgalmas kalandokhoz az elmesélések sora, helyette a félelem, elhűlés és a viszály szele lepte el az iskolát.
Cedric halála óta semmi nem volt ugyanolyan többé. A halálfalók uralomra törése, igazgatónk halála, és a teljes erővel folyó háborús rezsim mind-mind előre megjósolható és várható volt, legrosszabb rémálmaimnak megtestesülése, amikről tudtam, hogy elkerülhetetlenek. Ha nincs ez a sok szörnyűség is bizonytalanság marna, hiszen nem vagyok túl tehetséges semmiben. Mágikus képességeim elmaradottak-nem egy Nagyúr szimpatizáns gyönyörére, aki negatív példaként tud felmutatni- mugliszakmákhoz még annyira sem értek, és általános iskolát sem végeztem el tulajdonképpen. Nincs tervem a jövőre, amaz meg szélsebesen közeledik, immáron hetedévesként egy olyan világban, ahol mindkét oldal kivet magából, senki nem támogat, és a holnap vérmaszatos koromüveg mögé rejtőzik. Talán már meg is halt.

Félek, rettenetesen, torokszorítóan félek. Egyetlen rossz mozdulatba, szóba kerül, hogy példát csináljanak belőlem, statisztikát, és senkinek sem hiányoznék. Fél évvel ezelőtt Félix is elhagyott, sehol sem találom. Először sokáig kerestem, de mára feladtam. Egy halálfalónak készülő diák talán rajta próbálgatta az átkokat, vagy elkóborolva túl közel került az erdőhöz.
Barátaim soha nem voltak, már apámhoz sem mehetek haza az új szabályok miatt, talán nincs is otthon, nincs senkim. Ismerős nem? Hisz mi másért kóborolnál itt a semmi közepén, a hideg szélben és esőben?
Keserédesen mosolyogva tekintek le az idő közben álomra szenderült loncsos kismacskára. Vagyok olyan merész, hogy a bizalom jelének tekintem érdektelen álmát. Óvatosan emelem fel, az alig tenyérnyi vöröses szőrgombolyagot, majd talárom alá rejtve indulok vissza a klubhelyiségbe a lassan szemerkélni kezdő esőben.

   Jellem

Jules nem az, amit egyesek szociális jellemnek neveznének. Számára a boldogság a nyugalom, a béke és a kiszámíthatóság. Jelleme hibák sorából épülő üvegház, legjobban egy kellemesen piros, fehérpöttyös gombát majszoló csigához lehetne hasonlítani. Először is ott van a már említett probléma, szörnyen lusta. A legegyszerűbb feladatokat is képes a végtelenségig elnapolni, vagy pár pillanat múlva feladni. Nem segít, hogy talán emiatt, vagy ezt kiegészítendő nagyon csekély koncentrációs képességgel van megáldva, tanórán, ha nem alszik, akkor rajzolgat, vagy mással foglalja le magát. Sok érdeklődési körbe belekóstol, de érthető okokból egyikben sem kifejezetten jártas, ahogy egy tantárgyat sem képes igazán jól elsajátítani.
Kapcsolata más emberekkel sem felhőtlen, a szokatlan gyerekkora miatt nagyon nehezen képes csak megismerkedni másokkal, nehezen bízik, könnyen kiábrándul, és végtelenül gyanakvó. Félénknek nem igazán mondható, bár kétség kívül zavarják, és felkavarják mások. A nagyobb tömegek, és nyílt terek különösen megviselik, a Nagyterem számára igazi rémálom. Ritkán képes végigülni egy étkezést, helyette a mókusként összegyűjtött hegynyi édesség és egyéb rágcsákból álló tartalékából nassolgat a nap során.
Nehezére esik másokkal beszélni, bár rengeteg mondanivalója lenne, csak nem hiszi, hogy bárkit is érdekelne. Inkább írogat naplójába, amit kisebb-nagyobb megszakításokkal vezet.
Az eseményeket kívülállóként szemléli, nem szeret közbeavatkozni és inkább pártatlan marad, még ha meg is van a maga véleménye a dolgokról.

   Apróságok

mindig ||
-nyalóka
-forrócsoki
-ágy, sok-sok takaróval
-zene
-fényjátékok
-béka
-kisállatok (cica *-*)
-rajzolgatás
-videójátékok
soha ||
-zaj
-tömegek
-szentimentalizmus
-ha idegenek érnek hozzá
-szorgos, fizikailag és/vagy lelkileg kimerítő őszinte munka
-unalom
-a Nagyúr és követői
dementorok || Az éjszaka amikor elsodorta a tömeg apjától és elveszett egy kínai piacon este kicsinek. Csak másnap reggel találtak csak rá egy sikátorban.
mumus || Bai ze (kínai ökörtestű emberfejű, sokszemű lény)
Edevis tükre || Együtt rajzol valakivel, aki megérti szavak és idegesség nélkül.
százfűlé-főzet || Melegebb sötétlila árnyalatokban kavarog, íze mint az aszalt szilva, savanykásan édes.
titkok ||
-Idegesebb ha más etnikumok között van, főleg az ázsiaiaktól fél, ugyanez vonatkozik a nőkre.
-Teljesen őszintén imádja Mrs. Norrist, és rejtett célja, hogy még az iskola vége előtt adjon neki egy puszit.
-Otthon férfiakat ábrázoló pornómagazin és ruhakatalógus gyűjteménye van, amit rajzmodelleknek használ, de tudja, hogy erről senkit nem tudna meggyőzni. A képregényei közé rejti őket, mert apja soha nem nyúlna azokhoz.

rossz szokás ||
-Mániákusan rágcsál, ceruzát, körmét, kezén a bőrt, cukorkát, bármit ami sokáig marad a kezei között.
-Rendetlen, ruháit széthányja, és mindenhol ceruzahegyezéket, cukorkapapírt hagy

   A család

apa || George Mayfield; 44; mugli
anya || Margaux Desjardins; 41; mugli
testvérek || Cloe Desjardins; 14; féltestvér, mugli (Jules nem ismeri)
családi állapot || egyedülálló
állatok || Carmen, pár hónapos nőstény kóbor vörös macska, keverék.

Családtörténet ||
George családjára jellemző az őt is fűtő kalandvágy, így eshetett meg, hogy ükanyja a városka szokatlan részén futott össze egy sármos idegennel, aminek a végeredménye maradandó nyomot hagyott a család genetikai térképén. Az előbb említett idegen egy mára már rég kihalt varázslócsalád tagja volt. Nem igazán érdemes rájuk több szót pazarolni, közönséges félvér vérvonalat képviseltek fontosabb történelmi személyiségek nélkül. Egyedül nagy szájukért, és jó alkoholtűrésükért emlegették őket a környéken. George fiatalon indult világlátó útjára hála egy bizonyos ismeretterjesztő magazin támogatásának. Marcellben ismerkedett meg Margaux-val, aki hozzá hasonlóan középosztálybeli családból származott, és írói ambíciókkal volt fűtve, varázsló vagy boszorkafelmenők nélkül. Nem okozott neki gondot a költözés, és frigyük rövid ideig makulátlanul zajlott. Mindketten kis családban nőttek fel, Georgnak is csak egy öccse van, Harold, emiatt ők is csak egy gyermeket vállaltak. A válás után, melyben Margaux elvesztette a felügyeleti jogot, Párizsba költözött, azóta is ott él novellaíróként dolgozva új férjével, és lányukkal. A háborúról csak George tud, biztosabbnak látta, ha külföldön várja meg a végét.

   Külsőségek

magasság || 185 cm
tömeg || 61kg
szemszín ||viharkék
hajszín ||világosbarna
különleges ismertetőjel || Kezei mindig tintafoltosak, néha arca is, emellett tele van macskakarmolásokkal, körmei lerágottak, és körülöttük sebes a bőr, ruhái lógnak rajta.
kinézet || Magas és vékony, egész alakjára a nyúlánkság a jellemző, bár hajlamos a megrogyott testtartásra. Vállai vékonyak, hosszú karban, szinte pókszerű csontos kézbe fojtatódnak. Kicsit szöcskeszerű alkatához hosszabb, szöges arc társul, igen érdekes berendezkedéssel. Alapvetően tiszta és nyílt, fiatalos a magas homlok miatt, álla lágy férfihoz képest. Ennek ellenére szigorú vagy gondterhelt benyomás uralkodik rajta. Erős járomcsontja beesetté teszi arcát, orra éles és görbült. Nagy viharos kék szemei kételkedve pillantanak a világra mélyen üllő rejtekükből, gyakran karikásak, szép ívű telt ajkai könnyen kisebesednek és szorosan zártak. Világosbarna haja rendezetlen tincsekben hullik alá válláig, nem ritka, hogy a szemébe lóg, nem köti össze.
egészségi állapot || Többnyire egészséges, kicsit vitaminhiányos és alultáplált, gyakran kialvatlan, mert nehezen alszik másokkal egy szobában.
   A tudás

varázslói ismeretek ||Szerények. Éppenhogy a minimál tananyagot volt képes elsajátítani, RBF-ek során is éppen hogy megkapta az Elfogadhatót legtöbbjükből. Furcsamód bájitaltanból van a legkevesebb nehézsége, talán mert a színes és szokatlan állagú folyadékok, és robbanások, amik az órát kísérik képesek lekötni amaz végéig. Pitontól való félelme emellett biztosította, hogy legalább erre az órára tanult a kezdetekben, később már szokássá vált. Várakozáson felül is teljesített a szó minden értelmében. Jóslástanból bár szintén jobb jegyei vannak ez inkább bő kreativitásának és nem látnoki képességeinek köszönhető. Legnagyobb problémája a seprűk kezelésével van tériszonya miatt, illetve hoppanálni sem áll szándékában megtanulni, túl ijesztőnek tűnik.

felvett tantárgyak ||
-Mugliismeret
-Jóslástan
mugli képzettségek || Ért a számítógépekhez, és különféle technikai kütyükhöz, apjától megtanulta a fényképészet alapjait. Angol mellett beszél franciául és alapszinten oroszul.
pálca típusa || 11 hüvelyk, rózsafa egyszarvúszőr maggal

   Szerepjáték-példa

Kellemetlenül szűkösnek bizonyult a kanyarulatos, üzletekkel teli utca, ami bár elég széles lett volna bármelyik másik alkalomkor, most fiatal boszorkány- és varázslótanoncokkal illetve azok szüleivel volt ellepve, akik sietve próbálták a még hiányzó iskolaszereket, üstöket, és talárokat beszerezni porontyaiknak. Sajnálatos módon én és apám is csatlakoztunk hozzájuk ebben a nem túl nemes küldetésben, és már három órája róttuk a boltokat egymás után. Egyetlen fény az alagút végén az volt, hogy a makacsul lassan rövidülő listánknak utolsó pontjára értünk. Egyelőre nem törtem ki üdvrivalgásban, szerencsémet ismerve biztosan közbejön valami, ami miatt mindent kezdhetünk elölről, vagy legalábbis hosszúra nyúlik a látogatásunk.
Unottan szemléltem a kirakatokat, amik a régi kínai piacokat idézték a hagyományos gyógyszerekkel és állati részekkel, amiket öreg aszott arcú asszonyok kínálgattak. Utólag belegondolva semmi akadálya nincsen, hogy az öreg banya, aki sült szalamandrával kínálgatott anno nem volt-e maga is boszorkány. Az ennél azért kulturáltabb portékákat kínáló kirakatból már annál nagyobb érdeklődéssel néznek vissza rám, amit ugyan megszoktam a rejtett falvakban való kószálás során, de nem értettem okát. Ők bármikor láthatnak…hogy is hívják… „muglit”. Ott élünk köztük és körülöttük, mégis úgy látszik mindig a pillanatnyi többség határozza meg ki a különc és a furcsaság. Egy szintén muglinak látszó lány tekint rám a tömegből lelkierőt és bátorítást várva, de én elkaptam a tekintetemet. Tőlem ne akarjon semmit.
Megálltunk egy bolt előtt, egy bizonyos Ollivanderé volt az üzlet a tábla szerint. Belépve apám köszönt, míg én végigszemléltem az ezernyi kis dobozkát, amik rendezett káoszban voltak egymásra rakosgatva egészen a mennyezetig. Nem vettem észre honnét vagy mikor lépett elő az öreg, ijedten rezdültem össze amikor végre megszólalt.
„Áh, egy pálcát szeretne a fiatalúr?” Szemei riasztóan nagyok voltak, mint két telihold, ami végigpásztáz, és átlát rajtad. Nem is, mint egy öreg bagoly, én meg apró egérke voltam a reflektorfényben. Apámra pillantott mosolyogva, pár szót váltottak, amire nem figyeltem, csak a szemeit fürkésztem, és hiábavalóan vártam, hogy végre pislogjon. Közben egy mérőszalag tekeredett elő a dobozok közül, és csak hogy teljes legyen az egerekkel való szimpatizálásom megtapasztalhattam milyen érzés egy körém tekeredő „kígyó” cirógatása.
„Próbáld csak meg ezt, kilenc és fél hüvely, cédrus, sárkányszívizomhúrral, pont egy hozzád hasonló fiatalnak való, csak bátran!”
Megszeppenten vettem el a kezéből a pálcát, olyasfajta pillantással szemlélve, mint valami egzotikus meztelen csigát. Éppen hogy ujjheggyel megfogva legyintettem meg. Nem történt semmi.
„Történnie kéne valaminek?” Zavartan pislogtam, az öreg biztatóan nézett rám, apám meg az övéhez kapott, zavartan realizálva, hogy nem, ezt nem fényképezheti le.
„Fogd meg határozottan, erővel! Hm, ne félj, ez csak a kezdet!” Mintha fényesebben csillant volna fel a szeme, ahogy újabb pálca után kutatott, én nagyot sóhajtottam. Vajon ha egy sem működik eltanácsolnak?
„Tessék, 13 hüvelyk, nyárfa, egyszarvúszőr maggal. Kiváló anyag, rugalmas és hajlékony” Úgy éreztem ez a tétova személyiségemhez fűzött ügyes sértés volt, de túl ártatlan és lelkes arccal nézett rám az öreg, hogy ez komolyan elhiggyem. Ismét meglendítettem a pálcát, ezúttal határozottabban.
Nos ezúttal valami történt, és az a valami egy focilabda méretű kék fénycsóva volt, ami lendületesen vágódott a doboztornyoknak, majd pattant le, amíg legalább három tucatot nem döntött le a földre, miközben a pálca dühödten szórt szikrákat Ollivander nagy örömére.
Jól sejtettem, hosszúra nyúlt a válogatásunk. Apám kezdeti lelkesedése is lelankadt, unottan dőlt a már szabad falnak, aminek egykor nekitámasztott pálcák és dobozaik a földön hevertek szerte széjjel, a néha bepillantó vevők inkább későbbre halasztották a vásárlást, én meg nyűgösen toporzékoltam. Fájt a lábam, a fejem, viszkettem a pamutingben, és az az átkozott mérőszalag még mindig böködött, mint valami szeretethiányos szatír a bokorban. Oh, az öreg Ollivander nagyon élvezte az egészet, biztos kihívást jelentettem neki, de nálam betelt a pohár! Felkaptam a legközelebbi pálcát, ami legutóbbi lángokat és szikrákat szült szörnyszülött kísérletem során hullott mellém, és teljes erővel csaptam arrébb vele az ostoba mérőszalagot, akár legyet a nyári napon. Meglepetésemre nem tűzcsóvák, vagy egyéb förtelmek szabadultak ki a pálcából, hanem lágy, apró kis fénygömbök, amik lassú hullámzó mozgással járták be a termet, amíg ki nem hunytak a sötét sarokban.
„Áh, nah végre. Mondtam én, hogy sikerülni fog. Nézzük csak.” Kezébe vette a pálcát, és elégedett, nyugodt mosollyal fürkészte. „11 hüvelyk, rózsafa egyszarvúszőr maggal, igazán elegáns és különleges darab, nagyon régóta őrzöm. Úgy látszik Önre várt fiatal úr.”
A pálca meglehetősen hosszúnak látszott gyermeki kezeim között, mélyvörös színe finoman fénylett az ablakból beáradó délutáni fényben, alján rózsaindák tekeregtek a faragáson, a fogást megsegítve.
Remek, egy csajpálcát kaptam. Tipikus. Már előre érzem, hogy csodás évek várnak rám a Roxfortban…

   Egyéb

avialany|| Tomek Szczukiecki

Tárt karokkal és szardíniabüfével várom a macskamaffiát. Men?