Harry
Percekig csak ülök az ágy szélén és komor arccal meredek magam elé. A rövidke fürdő jót tett, ám kiszállva a vízből éreztem csak meg igazán, mennyire hűvös van a sátorban. Vastag pizsama van rajtam, mégis didergek. Egy pillanatra eszembe jut, milyen jó lenne a Griffendél hálókörletében pihenni, a puha ágyamban, a vastag takarók alatt. Milyen jó is volna az… De ha tovább rágódok ezen, a sátrat csak még sötétebbnek, még hidegebbnek érezném. Szinte látszik a leheletem. Oldalra nézek: az esti go játszmánk érintetlenül hever az ágyon, siralmas mementójaként gondolataim összevisszaságának. Megérintem a követ, amit utoljára tettél le. Bárcsak az élet is ennyire egyszerű és átlátható lenne, ha ilyen könnyen megoldhatnánk minden problémát. És talán az is, csak én gyötrődök túl sokat mindenen. Pedig, ha belegondolok, téged is ilyen könnyen elveszíthetlek, nem csak ezt a játékot. Mert felületes és figyelmetlen vagyok. Mondd, Harry, te is azt érezted, amit én? Szerettelek volna megérinteni, egyszerűen csak hozzád bújni, átölelni és megcsókolni. Annyira közel voltál. És én abban a pillanatban mindent akartam. Azt hiszem, képes lettem volna félre tenni a félelmeimet. Ha te is akarnád, elfelejtenék mindenki mást. De hogyan is olvashatnék a gondolataidban? Honnan tudhatnám, ha nem teszed meg, és ha még csak ki sem mondod?
Megrázom a fejem. Többé nem akarok erre gondolni. Az egyik fekete kis szütyő után nyúlok, és belesöpröm a korongokat. Majd máskor szétválogatom. Bevágom kis csodatáskámba a másikkal együtt, majd a tábla következik. Türelmetlen vagyok. Remeg a kezem, és ettől csak rosszabb. A tábla mindig elakad valamiben, feldönti a könyveket, arrább taszítja az üvegcséket. Végül sikerül, ám addigra már az idegeim is olyanok, mint egy rosszul hangolt zongora. Könyökömmel a térdeimre támaszkodok, s arcomat a tenyerembe temetem. Próbálom felidézni magamban korábbi nyugalmat, hogyha kijössz a fürdőből, újra csak mosolyogni láss.
~ Istenem, add, hogy ennek az egésznek legyen valami értelme. ~ Befekszem az ágyba és magamra húzom a takarót. A lepedő még egészen hideg, a párna fagyosan tapad az arcomhoz. Behunyom a szemem, ám a sámlin elhelyezett kis asztali lámpa pont az arcomba világít. Képtelen vagyok elaludni. Pedig csönd van, már nem hallom a vízcsobogást a sátorponyva túloldaláról. Biztosan öltözöl. Résnyire kinyitom a szemem, és valóban látom a melegítőnadrágod, ahogy az ágy mellé lépsz. Letekered a lámpát, és mellém bújsz, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. És én hálás is vagyok neked ezért. Fázom és te átötlesz. Még forró a bőröd a fürdőtől, érzem a tusfürdőd illatát. Egészen elfelejtem korábbi gondolataimat, mintha nem is gyötrődtem volna semmin alig pár perccel ezelőtt.
-
M-mmm, jó így. – suttogom, mintha attól félnék, felébreszthetnék valakit. A szemedbe nézek, rád mosolygok, s végigsimítok arcodon. Eligazgatom a csálén álló tincseidet, és apró „jóéjt-puszit” lehelek arcodra. –
Holnap kiigazítom a hajadat, borzasztóan összecsaptam legutóbb. Aztán tekintetem megakad azon a gyűlöletes medálon. Annyira irtózok tőle, hogy legszívesebben letépném a nyakadból, és elhajítanám. Ehelyett csak meredek rá, ahogy a párnán pihen közöttünk, mintha csak egy baziliszkusz szeme lenne. Mély levegőt veszek, majd ujjaimat a medálra kulcsolom. Nem hagyhatom, hogy egyedül cipeld.
-
Álmodj szépeket. Nem várok választ, nem várom meg, hogy ellenkezz. Csak behunyom a szemem és próbálok a ma estére, abból is csak a jóra, a szépre koncentrálni. A fáradtság ólmos súllyal nehezedik rám. Hallgatom a lélegzetvételed, érzem a szívdobogásod, és már nem félek. Az éjszaka sötét lepelként borul rám, és én újra álmodom. Napok óta, minden egyes éjjel ugyanazon a helyen járok. Talán a Roxfort lehet, bár ebben nem vagyok biztos. Futok a sötét, kihalt folyosókon, lépcsőtől-lépcsőig, teremről-teremre járok. Olyan az egész, mintha csak egy végtelen labirintus lenne. Keresek valamit, de nem tudnám megmondani mi az. Csak futok, rohanok, lélegzetem akadozik, a szívem is kihagy. Ám hiába is próbálnék kijutni, a végén mindig csak falakba ütközöm. Kanyarodik a folyosó, egy újabb lépcső, majd ismét egy kanyar, úgy érzem megfulladok. És… hirtelen a mellkasodnak szaladok, ám te nem esel el, tántoríthatatlanul állsz tovább. Megtartasz és én átölellek. Lelkemet melegség járja át, nem érzem már a félelmet. Hirtelen megszűnt a világ, megszűnt körülöttünk minden.
Bár nem sikerült rájönnünk, mivel győzhetnénk le végérvényesen a Nagyurat, sőt még azt se tudjuk, hogy mikor és hol tehetnénk ezt meg, mégis boldog vagyok. Talán nincs is erre jó stratégia: mert a történésben résztvevő személyek, Tudjukki csatlósai többnyire teljesen beszámíthatatlanok. És ezt Voldemort tudhatná a legjobban. Ő megfélemlítéssel próbál hű követőket toborozni, ám minket valami egészen más köt össze. És így egy lépéssel mindig előtte járunk majd… Köszönöm a játékot!