Szökevények

Anette Awenmore

Ez nem álom.
Az álmok sosem érhetnek fel ez emberi kegyetlenséggel.
Mert az álmok bölcsebbek, mint az emberek.
Hallgatom a szavakat. Látom, ahogy beszél. És mégis, mintha testemen kívül lennék szemtanúja mindennek. Agyamra tompa köd borul, szememre szürke fátyol. Utolsó ésszerű és józan gondolatomban az övembe csúsztatott pálcámért nyúlok. Talán ösztönös mozdulat, mert a testem, mintha önkéntelenül is reagálna az egyértelmű fenyegetésre.
Pedig nincsen veszély. Ez csak Ephram. Ez csak egy érdemei alapján mardekárosnak megfelelő srác, akit barátunknak tekintettünk, a bizalmunkba fogadtunk. Agyam mintegy kineveti magából e jóhiszemű gondolatokat. De bármit mondjon is számomra a józanész, az egyértelmű példa nem ezt mutatja…
A pálca fenyegetőn szegeződik ránk. Önkéntelenül is Jada elé lépek, hogy megvédhessem. Őt, mintha lebénította volna a keserű csalódás. Csak áll némán, szájának és kezének apró remegésén kívül, szinte mozdulatlanul. Drámai szemeivel volt barátjának rezdüléseit figyeli. Mint, aki megpróbálja kiolvasni a fagyos arc mögött rejtező igazságot. Nem hiszi el, hogy vége, hogy így van vége. Erre sosem számított volna attól a fiútól, akit ilyen régóta szeretett. Sok volt a harc, de ez… ez megalázás. Kisemmizés. Ilyet senki sem érdemel…
Gúnyos horkantás és egy undok vigyor kíséretében köpi Ephram az újabb szitkokat, melyek acél nyílvesszőként lassan repesztik meg, majd törik át Jada porcelán, fényesre csiszolt lelkét. Mégsem sír. Talán el sem hiszi. Talán csak várja, hogy fölébredjen. De ez nem álom.
Ha te nem sírsz, megteszem én helyetted. Mert érzem, ahogy egy könnycsepp folyik le az arcomon. Apró csíkot húz végig szememtől az államig, hogy aztán a földre hullva tegyen pontot szomorúságom betűjére. Kézfejemmel gyorsan letörlöm az arcom, talán remélve, hogy senki sem látta az alattomos érzelemárulót, majd magam elé emelem pálcám. De nem. Sajnos a könny lebuktatott és Ephram undorító dög módjára köt bele minden egyes mozdulatomba. Nem hagyja abba. Egy pillanatra sem áll le. Én viszont lefagytam. Gondolkozni is alig tudok, ahogy múltat felidézni sem. Pedig mindent tökéletesen átbeszéltünk, mindent elpróbáltunk.
Az Ephrammal közösen írt előadásunknak folytatódnia kell.
Végig kell csinálnom. Még, ha szörnyű is, és még ha fáj is. Jada miatt.

- Így megvédhetjük magunkat. Igaz? – Néztem Ephram borús szemeibe és tettem föl a kérdést még egyszer utoljára. – Más megoldás nincs. – Állapítom meg a srác tekintetéből kiolvasva.
- A helyzet egyre rosszabb. Olvastad az új rendeleteket. Már az is baj, hogy szóba álltam veletek, nemhogy még járok is egy griffissel. – Lehalkította a hangját, majd pálcájával végigvilágított a keskeny folyosó éjszakai sötétjén. Közelebb lépett néhányat. Zöld anolisz gyíkja mosolyogtató gyorsasággal lépkedett át a srác nyakából az én vállamra. Még egy hüllőt is meg lehet szeretni… akár egy kígyót is. Ephram alig hallhatóan folytatta. - Engem vesznek először elő, aztán Jadát. Te pedig nem fogod tudni tartani a szádat és akkor végünk. Így talán fedezhetlek titeket. Ha elég hitelesek leszünk. De az a hely… biztonságos?
- Az. – Bizonygatom talán ezredszerre. – Tudom, merre kell keresni.
- Sikerül. – Válaszolta kurtán, elvette vállamról furcsa háziállatát, majd olyan könnyed léptekkel, mintha egy éjszakai sétánál mi sem volna természetesebb, eltűnt a sötétségben.

A néhány pillanattal ezelőtt érkező három különítményes undorító mosollyal nyugtázta az eseményeket. Jadával sarokba szorultunk, nincsen kiút. Számukra két lázadozó griffendéles elfogása nagyobb öröm, mint egy kalózkapitánynak megpillantani egy zsákmányul szolgáló egyárbocost. De nem tudják, hogy ők is egy tervnek a részei, ahogy Jada sem.
Lassú mozdulattal nyúlok táskámba, amit Ephram tágítóbűbájokkal kezelt. Én pedig az elmúlt napokat azzal töltöttem, hogy belepakoljak mindenfélét, amire az elkövetkezendő hónapokban szükségünk lehet. És még néhány olyasmit is, amit Neville kért tőlem. Például sok-sok zacskós kaját egyenesen a tengerentúlról. Vagy, amire éppenséggel a menekülésnél lehet szükség… Kezemmel kitapogatom a direkt erre az alkalomra választott különös alakú üvegcsét, miközben egy pillanatra sem veszem le a szemem Ephramról. Arca semmilyen érzelmet sem tükröz. Egy rezzenéstelen maszkká dermedt. Sokévnyi gonosz és dühös kifejezés után ez talán még ijesztőbb, mintha szokásos mardekáros félmosolyát villantaná. Begyakorolta. Ő itt marad és ránk céloz.
Még annyi hibát sem véthet, mint én.
A maszk mögül kivillanó szempár egyértelmű jelzést küld.
Előrántom a fiolát és egyenesen Ephram lába elé vágom. A fakószín folyadék alattomos lassúsággal folyik szét, sercegő hangot, füstöt és bűzt árasztva szét a folyosó ezen szakaszán.   Bár én is alig látok, villámgyorsan kicsusszanok a gyűrűből két különítményes közt. Fejünk mellett átkok cikáznak el, és a folyosó végén egy homályos alakot fedezek fel.
Mintha Jadáról lehullott volna a keserűség bénító leple, sorra küldi átkait a hátunk mögé. Engem viszont az előttünk lévő alak jobban aggaszt. – Protego! – Kiáltom, de aztán kicsúszik lábam alól a talaj és én csúszva teszem meg az elkövetkező néhány métert, melynek következtében nem csak Jadát húzom magammal, de az ismeretlen alakot is elsodrom. Szerencsére épp a következő folyosó rejtekébe, így legalább az üldözőink nem láthatnak.
Na, de ki is vagy te? Teperem magam alá a szőkeséget, hogy szemügyre vehessem ellenség avagy barát-e.

[Hear me roar!]

Elérkezett az idő.
   Ez volt az első mondat, amit Ginny a fülembe súgott, mikor megállított órák után a forgalmas bejárati csarnokban. Ezt már csak annyi követte, hogy szeretne beszélni velem, és hogy tartsam kéz alatt a régi jó megbűvölt aranyérmém. Tudtam, hogy kisütnek valami Neville-lel. Amióta napfényre kerültek a legújabb törvények és szabályok, mindenki suttog. Már aki mer – ez a rendszer még azt is bünteti. Izával napok óta találgattuk a klubban, hogy mikor lép majd oda hozzánk a DS-vezér, hogy indulás, most már balhézunk. Mi több, én már szinte vágyakoztam rá. Bár nem is tudom, talán ez nem lesz olyan szervezett akció, mint amilyet a múlt évi ostromnál bonyolítottunk le, épp csak amolyan ha televan a hócipőd a rendszerrel, akkor kivonod magad a forgalomból dolog. Mindenesetre jó lenne egy emlékezetes kis csetepatéval bolondítani meg a hivatalos lázadóvá válási ceremóniám. Ezen még el kéne agyalnom.
   Ezek és hozzájuk nagyon hasonló gondolatok kerengenek a fejemben, miközben mélázva könyökölök egy mérsékelten forgalmas harmadik emeleti folyosó ablakában. A szomorkás fakószín égbolton komótosan gyülekeznek a gomolyfellegek a közelgő havaseső ígéretével. Micsoda allegória… Megunva a nézelődést, ellököm magam a párkánytól és szétnézek a folyosón. Ha jobbra indulok el, akkor egy forgalmas főér egyenesen a kastély szívébe vezet, a vacsorára készülő diákok közé, ha viszont a másik irányba, akkor lenne esélyem kiélvezni egy kis vihar előtti csendet. Ha újra bázissá alakítjuk a Szobát, és csak suttyomban fogjuk kidugni az orrunk a következő pár hónapban, akkor akár el is búcsúzhatnék kicsit a kastélytól. Mit ne mondjak, hiányozni fog a nyugodt bóklászás az ódon falak között.
   Mélyen belenyúlok a zsebembe valami vidám kis tárgyi emlék reményében, ami kissé feldobná a rajtam eluralkodott szomorkás hangulatot, miközben lábaim elkezdenek robogni velem a baloldali irányba, kihalt folyosókon keresztül. Épp a legutóbbi SV óra papírgalacsinba rejtett titkos üzeneteit kezdeném el böngészgetni szórakozottan, mikor különös zajokra leszek figyelmes.

   Halk szitkozódások, aztán átkok, rontások egyvelege… méghozzá egészen közelről. Szanaszéthagyva a padlón nosztalgiám pergamencetlijeit, azonnal a hangok irányába iramodom. A folyosó sarkához közeledve valami fura bűz üti meg az orrom, és mikor befordulok rajta, vizuális síkkal társul az élmény.

   - Mi a…? – szalad ki a számon önkéntelenül, bár a nagy felfordulásban kétlem, hogy bárki hallaná vagy észrevenné. A csatatér beláthatatlan a szürkés ködtől, melyben úszik, s melyen tőrként hatolnak át a kilőtt átkok és igék. Nincs sok időm egyébként sokáig szemügyre venni a történéseket, mivel a látósugaram alatti tartományban egy alak tűnik fel, talán a földön kúszva, és pont úgy billent ki az egyensúlyomból, mint én szoktam kastély körüli portyáimon gyanútlan diáktársaimat. Egy harmadik alakkal együtt mind a hárman mondhatni visszazuhanunk a folyosóra, melynek irányából én magam is a tett helyszínére érkeztem. Na jó, ez most már kicsit sok lesz, fortyogok magamban, kisöpörve az arcomból az arra tévedt hajtincseket, és ádáz grimasszal bámulok bele a rajtam terpeszkedő alak arcába. Ha valami arcátlan kis zöldtalárosok szórakoznak velem, esküszöm, hogy ma egy seprűtárolóban töltik az éjszakát.
   - Dakota! – azonosítom be a támadóm meglepetten. Hát ő nem mardekáros, az biztos, de ha jól sejtem, belőlük is vannak a buliban. - Mi a fene… ez a bűz? Tisztábban nem lehetett volna?? – fintorgok fájdalmasan, miközben igyekszem lehámozni magamról bajba került háztársam, hogy némiképp feljebb tornászhassam magam. Értitek, a bűzön vagyok felháborodva, nem azon, hogy diáktársakat gyilkolászunk. Jadára pillantok, ahogy továbbra is lődözi az átkokat a sarkon túlra, és valami szöget üt a fejemben.
   – Destain? – pillantok Dakotára elképedve, miközben kinyújtom a kezem, hogy talpra segítsem. Végülis logikus. Átpillantok a sarkon túlra, de a vészesen közeledő zöldtaláros kompánia láttára visszarántom a fejem. Sután előhúzom a pálcám, mintha nem akaródzana.
   - Nem vagyok a párbajok mestere – ismerem be griffes társnőmnek szájhúzogatva –, de azért csak menjünk nekik – fejezem be mintegy nyugtatólag, szaporán bólogatva. Magamat nyugtatólag. Sosem repesek az örömtől, ha potenciális varázslási kényszer áll előttem, ugyanis az sosem egy életbiztosítás, ha én seprű helyett pálcát fogok a kezembe. Mindenesetre, több mint három hónapja történt meg az utolsó eset, hogy órai munka közben valamelyik csoporttársamat gyengélkedőre juttattam volna akaratomon kívül, így a helyzet némiképp biztatónak mondható. Minden további nélkül lépek Jada mellé.
   - Obstructo!
   Az egész folyosó megremeg. De mi történt a mardekárosokkal? Mintha nem egészen taroló átoknak sikerült volna...

[- Destain? –]

- Anette! – Kiáltom. Egy harmadrészt megnyugodva, egy harmadrészt meglepődve és még egy harmadrészt megijedve. Nem ellenség, ez egy nagyon nagy jó pont, de mi a francot keres ez éppen most, éppen itt? És, ha már összehozott a sors egy háztársammal, nem lehetett volna, mondjuk inkább… mindegy, akárki jó, de Awenmore nem arról híres, hogy a mágikus párbajok nagymestere. Pedig nekünk most igazság szerint segítség kéne. De kiegyezek én azzal is, ha csak hagynak menni. Anette… kedvelem, de kolonc az most nem kell. Bár, legalább a bátorsága megvan hozzá, hogy véghezvigyen minden őrültséget, amit kitalál. – Nem. Nem lehetett volna. – válaszolom, talán túlzott érccel a hangomban. Miközben megpróbálok minél gyorsabban lekászálódni róla, lélekben pedig felkészülni a mérkőzés következő negyedére. Amiben Jada egy pillanatnyi szünetet sem követel magának. Még föl sem állt, már is küldi az átkait látatlanban. Neki most mindegy kit és mit talál el, nekem viszont kevésbé. Védjem is Ephramot és hitelesen harcoljak is ellene. Nehezebb leckét szerencsére nem kaphatok már erre a hétre. Vagy az elkövetkező hónapokra, ha bejön a terv.
- Destain? – Teszi fel Anette a leglogikusabb, legegyszerűbb kérdést, mikor felém nyújtja kezét, hogy engem is talpra rántson. Így, hogy végre sikerült már lemásznom róla…
Persze, Ephram mindig Jada velejárója, vagy minek nevezzük. De a hiány feltűnő. És ő nem látta az előbb lejátszódó, jól kivitelezett drámát. Jadán pedig nem látszódnak az érzelmek. Erre mindig is odafigyelt. Senki se lássa, mit érzel, mert úgy kevesebben árthatnak neked. Persze ikerkém minden területen jóval másabbnak tűnik, mint amilyen valójában. Ártatlanabbnak látszik, mint én, de persze senki sem láthatja olyannak, mint én. Vagyis, most Ephram kap egy kis ízelítőt kegyetlen jó átokszórásából.
- A lényeg, hogy nem velünk van! – Válaszolom a legrövidebben, miközben pálcám előreszegezve várom, hogy a sarkon túlról megjelenjenek üldözőink.
És igen. Tudom, hogy nem vagy a legjobb párbajozó, kedves Anette, de igen, azt is látom, hogy esztelenül bátor vagy. És ez tetszik.
Bár csak magamban hangzik el a dicséret, kicsit igyekszem úgy felfogni, mintha önmagamnak is szólna. Szükségem van most a bátorításra. Nem lehet, hogy leblokkolok, miközben megalázott nővérem dühödt rohamot tart, és háztársam is felkészült már a csatára.
- […] csak menjünk nekik! – És már lép is ki a fal mögül, harsogja is az átkot.
Vagy ez már maga az átok?

A falak remegni kezdenek. Alólunk is mindinkább igyekszik kicsúszni a talaj. Mintha a Roxfort valamiféle hajó volna, ami viharba keveredvén dőlni kezdett. És engem furcsa érzés kerít hatalmába. Lábamból a vér mindinkább kezd agyamba tódulni. Próbálok felmászni a falon. Vagy le? Elvesztem térérzékelő képességemet. Nem tudom, hol a lent, hol a fent, és hirtelen még azt sem, merre van a bal vagy a jobb. Mikor látom pálcámat jobb kezemben, kissé megnyugszom. Legalább egy valamihez viszonyíthatok. Felemelem a kezem, hogy lelapogathassam furcsán álló hajamat, de nem sikerül. És ekkor végre megértem mire föl a sok-sok különös érzés.
Fejjel lefelé állunk.
A padló új munkát vállalt; úgy döntött mostantól plafon lesz? És miért is nem estünk mi le?
- Az alsóhegygerincen sütkérező orrontó furkászra, mit műveltél? – pirítok rá háztársamra, hiszen számomra logikus. Ő átkozott, miatta kerültünk ide fel.  Hajam lóg a semmibe, az alattam lévő néhány méter mély semmibe, amit eddig néhány méteres magasságnak hívtunk. Remek. Csak azt kértem, hogy ne akadályozzon minket. Olyan nehéz lett volna?
Minden bizonnyal.
Persze elnézve a mardekáros hordát, amint megtaláltam merre keressem őket, megnyugszom kissé. Ők is tulajdonképpen a romjaikat igyekeznek összeszedni…
- Pherecitius mangicus! – Kiáltom, egyenesen Ephram felé röptetve a pálcámból szűrődő fehéres csíkokat. A srác mozdulatlanná dermed, és én tudom, hogy amíg „ki nem fagyasztja” egy jóravaló ismerőse, addig bizony ott fog álldogálni.  Számomra szerencsére. – Futás! – Adom ki a parancsot, bár én sem tudom, merre is mehetnénk, hiszen hirtelenjében én sem tudom, mi merre van…