Amikor a legnagyobb félelmeim váltak valóra

[Armiella & Leonard]

Armiella & Leonard
~Nem várt találkozás a Fóbiák termében~

A könyvtárba indultam, hogy kivegyek egy újabb könyvet. Ezúttal a bájitaltan RAVASZ vizsga ürügyén kerestem volna fel Madam Cvikker birodalmát. Azért volna, merthogy sikeresen eltévedtem a Déli szárnyban. Annyira a gondolataimba merültem, hogy nem is figyeltem, merre megyek. A végén, amikor ráébredtem erre, már egyáltalán nem volt ismerős sem a folyosó, sem a festmények vagy a berendezések. Gőzöm sem volt, merre is bolyongok. És persze egyetlen diák nem volt a folyosókon, hogy megtudakolhassam tőlük, merre is járok. De talán még jobb is, hiszen erre van valahol a Mardekár klubhelysége is, velük meg aztán pláne nem akartam összefutni. Amikor már meguntam a dolgot, benyitottam találomra az első ajtón, amihez elérkeztem.

Odabent először sötétség fogadott, csak valami minimális fényt láttam a terem belsejéből. Talán kandalló tüze égett. Kíváncsiságomnak engedve beljebb merészkedtem a helységbe. A pálcámat idegesen markolásztam közben, tenyerem egyből izzadni kezdett. Az adrenalin is hirtelen lódult meg bennem a vérem vad táncba kezdett, ahogy az időközben kirajzolódó alakokat megpillantottam. A kandalló fénye nem volt elégséges ahhoz, hogy rendesen láthassam az illetők arcát. Csupán abban voltam biztos, hogy valahonnan rém ismerősek nekem mindketten. Úgy tűnt, hogy nem vettek észre, vagy legalábbis nem én érdekeltem őket. Amikor fények hirtelen felvillantak ráébredtem, hogy egy párbajozás kellős közepébe csöppentem.

Tettem irányukba még egy-két lépést, amikor már olyan közelségbe értem, hogy jobban hallhattam és láthattam is őket. Megdöbbenve néztem a két férfi harcát. Igen, nem diákok, felnőtt varázslók lőtték egymásra átkaikat. De mégsem ez volt a leghökkentőbb számomra, hanem az, hogy a halottnak hitt apám párbajozott... ~Rodolphus Lestrange-gel?~ A szemeim elkerekedtek a rémülettől. A szívem úgy vert, akár egy csapdába esett, riadt madárka. Legszívesebben elmenekültem volna a helyszínről, de földbe gyökerezett a lábam. Amikor felhangzott a gyilkos átok és apám összerogyott, csak akkor voltam képes megmozdulni. A félelem megbénított és a szemem láttára gyilkolták meg őt.

~Apaaaa! Neeeem! NEM halhat meg! Csak most kaptam vissza! Neeem!~ Könnyes szemmel rohantam oda a földön fekvőhöz, nem törődve a kárörvendően kacagó, majd semmivé foszló Lestrange délibábjával. Ahogy letérdeltem a teste mellé, zokogva öleltem magamhoz.
- Valakiii! AkÁÁÁRKIII! SEGÍTSÉÉÉG! - Kiabáltam a sötétben. Nem mozdultam, mégis reméltem valaki meghall és segítségemre siet. – Apa! Apa, térj magadhoz! – Kérleltem, izzadt hajtincsét kisimítva arcából. Ám a test ekkor hirtelen elkezdett átváltozni. Először csak azt vettem észre, hogy sokkal nőiesebb lett az arca, majd nem sokkal később már anyám élettelen testét öleltem át. Gondolhattam volna arra, hogy egy mumussal van dolgom; de a veszteség fájdalma és a tudat, hogy a legnagyobb félelmem vált valóra, eltompított teljesen.


- Mi?! Anya? – Néztem értetlenül az előttem fekvőre. De hiába szólongattam, értem hozzá, mindez hatástalan volt. Szinte éreztem a testmeleget távozni belőle. Ekkor végre léptek zaját hallottam a folyosókról. – IDE! ITT VAGYUNK! – Kiáltottam, majd amikor visszanéztem az ölemben fekvő testre, már egészen másvalakit láthattam magam előtt. Először a barátnőmet, Lucyt láttam fennakadt szemekkel, majd lassan átalakult valaki olyanná, aki lassan 7 éve a világot jelenti nekem és még csak nem is tud róla. ~Istenem! Te nem… te nem… még csak el sem mondhattam, hogy mennyire…. mennyire fontos vagy nekem! Leo, neee!~ Szinte hisztérikusan zokogtam fel, ahogy Leonard testét magamhoz öleltem. Apám halála óta féltem attól, hogy elveszítek mindenkit, aki fontos volt nekem.

Először az apámat, majd anyámat, Lucyt… és végül a legfontosabbat, Leot. A fiú a háztársam volt és hetedéves, akárcsak én. A sötét haja alól kéklő szeme szinte világított. Az első nap óta voltam bele titkon szerelmes. Ám sosem tudtam összeszedni a bátorságom ahhoz, hogy megtudakoljam, ő hogyan is érez irántam. Számos órára együtt jártunk, a Legendás Lények Gondozása tantárgyat részben például miatta vettem fel. Hiszen tudtam, hogy érdekli. Bájitaltanon a mellettem lévő padban ült, ezáltal sikeresen elvonta rendszeresen a tanárról a figyelmemet is. De ő még csak észre sem vett soha. ~Most pedig őt is elvesztettem.~ Minden szerettem halála közül ez fájt a legjobban. Hiszen a szüleim és a barátnőm is tudták, hogy szeretem őket. De Leo, ő nem tudta. ~Miért nem mertem elmondani neki?!~

Kinek: Leonard Hatchkins;; Szószám: 650;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;
Megjegyzés: Ment a kezdőm. Egyébként meg de azt úgy is tudod;;

[Armiella]

Armiella

A könyvtárból indultam vissza a Hugrabug háló helyiségébe. Végre kész voltam a bájitaltan házival, de már az összes hajam az égnek állt tőle. Utálom az iskolának ezt a részét, mert a Mardekárosok „uralják” és ki nem állhatom a halálfaló szimpatizáns mardekárosokat, úgyhogy amilyen gyorsan csak lehet, megpróbálok túl lenni ezen a szakaszon, és a Fóbiák terme hozza meg a felüdülést. Ez pont félúton van valahol, nagyjából, de most a fene sem gondolta volna, hogy egy olyan dologba csöppenek, amit sosem értek meg. A teremhez közeledvén arra lettem figyelmes, mintha valaki sírna. Először nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet, biztos megint Hisztis Mirtyl-el szórakoztak a mardekárosok. A fejem felet Hóborc húz el nevetgélve, és ha erősen füleltem volna, akkor Friccs hangját is meghallom, ahogy a szellemet próbálja előkeríteni és felelősségre vonni. Azonban másra figyeltem. A sírás nem akart abbamaradni, de még csak nem is enyhült, sőt, erősödött, és hamarosan szövegfoszlányok is felismerhetővé váltak benne. Ez kezd érdekes lenni, mert Mirtyl nem ilyen. Ja és épp most jelent meg a falból kuncogva.
- Te meg minek örülsz? – kérdeztem nem épp kedvesen, de elég régóta a könyvtárban ültem és eléggé fáradt voltam. Mirtyl nem tudott válaszolni a nagy kacarászás közepette, csak a Fóbiák terme felé mutatott, majd ellebegett. A Fóbiák terme felé vettem az irányt, mert kíváncsi voltam, hogy ki a fene jár erre és sír ilyenkor. Amikor beértem, láttam, hogy egy másik hugrabugos diák térdel a földön és szorongat valakit a kezében.
- Ez meg mi akar lenni? – tettem fel a kérdést, de nem vártam rá választ. Közelebb érve megláttam, hogy Armiella az, egy évfolyamtársam és eléggé belém van esve, és ennek sokszor tanúbizonyságát is adta. Nemrég egy Roxfortról szóló könyvben olvastam, hogy a Fóbiák termében lakik egy, vagy talán két mumus, és épp ezért az a terem eléggé megdolgozza az emberi idegrendszert. Közelebb megyek, hogy a mumus felfigyeljen rám, mert láthatólag Armiella nem volt a helyzet magaslatán.
- Ide gyere! – szóltam oda a mumusnak, aki fel is kapta a fejét – legalábbis azt amilyen alakban épp volt. Amint rám nézett rögtön elkezdett pörögni-forogni és felvette egy medve alakját. Erre számítottam, és volt rá egy nagyon jó módszerem. A medve elülső mancsaira egy-egy kereket képzelek, és ahogy megindul felém a lábai előre csúsznak. Amint ez megvolt nem volt más hátra, mint rászegezni a pálcám, és kész. A medve elesett és a mumust egy másik varázslattal egy közeli páncélba zártam. Ahogy végeztem ezzel odamentem a lányhoz és felsegítettem a földről.
- Már vége van. Jól vagy?

[Armiella & Leonard]

Armiella & Leonard

A sírás nem akart abbamaradni, szaggatva tört elő mellkasom rejtekéből. A szerelmem sirattam és úgy éreztem mentem belehalok abba a fájdalomba, amit az elvesztése jelent. Szinte éreztem a Leóból távozó életet, ahogy egyre jobban kezdett kihűlni lassanként a teste. ~Istenem, miért? Miért kellett ennek így történnie?~ Nem tudtam másra gondolni, minthogy meghalt. Hogy az élettel teli kék szemei többé nem tekintenek rám. Szívet tépő zokogás rázott, a teljes kétségbeesés lett úrrá rajtam. Azt sem vettem észre, amikor a folyosóról valaki végre benézett a terembe és ránk talált. Még a hangját sem ismertem fel, már semmi sem érdekelt csak az, hogy ő meghalt és nincs többé.

Aztán történt valami, mitől megmerevedtem. Az ismeretlen megszólalt újra és magához hívta Leot. Elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogy a halott Leo fennakadt szemekkel nézett el, oldalra fordítva a fejét. Olyan volt, mint valami inferius vagy nem is tudom, talán egy zombi. A mugli filmekben látni hasonlót. Felsikítottam és a padlón csúszva próbáltam odébb kerülni tőle. Döbbenten figyeltem, ahogy kedvesem teste semmivé foszlik, majd pörögve-forogva lassan átalakul valami… valami egészen mássá. Egy hatalmas medvévé változott, ami rém félelmetes volt. Igazából most bármitől képes voltam megijedni, azt hiszem. Szinte sokkos állapotba kerülve néztem az igazi Leót, ahogy elbánik a mumussal és egy páncélba zárja.

Lassan kezdtem el csak magamhoz térni. ~Istenem, hát él?! Nem halt meg, él! Nem hiszem el, hogy képes voltam egy mumusnak így bedőlni?! Hogy lehettem ilyen ostoba?~ Magam sem tudtam rá a választ. Talán e vészterhes idő az oka, hogy félni kell mindentől és mindenkitől. Nem tudtam Leonardra nézni, csupán módszeresen az előttem lévő padlóburkolatot bámultam. Nem láttam rajta semmi érdekeset, de egyszerűen még mindig a történtek hatása alatt voltam. Éreztem, ahogy megfogja kezemet és lassan felhúz a hideg földről. Hagytam magam, ám amikor megkérdezte, hogy vagyok… válasz helyett a nyakába ugrottam hirtelen.

Egyszerűen muszáj volt éreznem, hogy tényleg él és nem csalfa délibábot látok és érzékelek. Erősen öleltem magamhoz, minthogyha soha többé nem akarnám őt elereszteni.
- Oh, Leo… azt hittem… azt hittem, hogy… hogy… elveszítettelek… örökre. - Zokogtam fel ismét a nyakához bújva, amikor megéreztem a meleg lélegzetét, ami csiklandozta a nyakamat. Ám ezek már felszabadult, örömkönnyek voltak. Éreztem őt, teljesen biztos lehettem afelől, hogy él és semmi baja. Egyszerűen ennél tovább most képtelen voltam gondolkodni. Hogy mi lesz ezután. Olyan hosszú ideig vártam ezzel a vallomással. Fogalmam sem volt, hogy mit fog ezek után tenni vagy mondani. Nem tudtam, hogyan is érez irántam.

Egyszerűen csak a háztársának tekint vagy esetleg valami több vagyok a számára. Bárhogy is legyen, menthetetlenül meg fognak változni a dolgok, ebben biztos voltam. Legalábbis bennem most indult el valami változás és nem tehettem ellene semmit sem. Ugyanakkor féltem attól, hogy el fog utasítani. Ettől mindig is féltem titkon. Talán ezért sem mondtam el neki sohasem. Nem akartam azokba a szép kék szemeibe úgy belenézni, hogy csak fájdalmat okozzon, ha rám tekintenek. Féltem a csalódástól, a veszteség fájdalmától. Apámat elég volt elveszteni, másvalakit, aki legalább olyan közel áll a szívemhez - ha nem még jobban - már nem akartam elveszíteni. Tudtam, azt már nem bírnám ki.

Kinek: Leonard Hatchkins;; Szószám: 650;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;
Megjegyzés: Végre, már nagyon vártam, hogy megírd.   Egyébként meg de azt úgy is tudod;;

A mums a páncélban landolt, de tudtam, hogy nem fog örökké ott maradni, ezért folyamatosan szemmel tartottam a kovács mesterség eme mesterművét. Meglepettségemet még jobban fokozta, hogy Armiella szó szerinte a nyakamba ugrott, és szükségem volt némi időre, míg eljut az agyamig, hogy pontosan mi történik. Nehezen fogtam fel a dolgot, majd, még mielőtt leesik róla, elkaptam a derekánál, hogy megtartsam, majd gyengéden letettem a saját talpára. Mélyen a szemébe néztem, és látszott, hogy még mindig sír, a könnyek úgy csorogtak le az arcán, mintha miniatűr Temze folyók lennének. A szemei vörösek voltak, gondolom a dörzsölgetéstől. Egy kósza tincset kiemeltem az arcából és a füle mögé tűztem.
- Nyugalom, mostmár minden rendben lesz. - próbáltam megnyugtatni a lányt, de nem úgy nézett ki, mint aki hamar meg akar nyugodni.
- Szerintem menjünk innen. Még ha csak a szoba elé is, de menjünk ki, mielőtt a mumus újra lecsap, és ne adj isten, valami sokkal keményebbet szed majd elő a tarsolyából. - remélem ez hatott, mert halvány lila fogalmam nincs, hogy hogyan nyugtassak meg egy csajt, én nem erre lettem teremtve, nem az én világom. Ha Armiella bele egyezik és elindulunk kifelé, útközben, még vissza-visszanézek, nehogy meglepjen minket a mágikus teremtmény. Karomat védekezőleg – és a biztonság kedvéért – Armiella mögé helyeztem, plusz a pálcámat is megtartottam benne.
- Egyébként meg, hogy lehetséges, hogy ilyen mértékben megijeszt téged egy mumus? Azt hittem te ennél sokkal keményebb csaj vagy. – ugratom Ella-t, hátha legalább egyetlen mosolyt az arcára tudok csalni. Ezután a jelenet után. Közben azon jár az agyam, hogy miért pont engem látott holtan? Valahogy nekem nem áll össze a kép, hogy én milyen szerepet játszok az ő életében, és, hogy pontosan mi az ami most engem idevezérelt, de remélem, hogy hamarosan kiderül. A mumuson gondolkozom. Hogy került ide, és Armiella, hogyan találta meg. De ezeket a felesleges köröket inkább hagyom, a varázs világban most nagyobb gond is van ennél, mint egy mumus.
- Félsz a halott énemtől? Ez valami különlegesség? Nem áll össze a kép, hogy miért pont az én halálom rémiszt meg ennyire. – bököm ki végül, nem messze a terem bejáratától. Mostmár kíváncsi vagyok arra, hogy milyen magyarázattal rukkol majd elő a számomra, különben addig fogom faggatni míg el nem mondja.
Kinek: Nem hiszem, hogy kérdés tárgyát képezné Szószám: 369;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: >>ITT<< Megjegyzés: Kicsit soká tartott, bocsesz 

[Armiella & Leonard]

Armiella & Leonard
~Nem várt találkozás a Fóbiák termében~

Amikor a talpammal már a földön álltam ismét két lábbal, csak akkor mertem Leora nézni. Tekintete engem fürkészett és eszembe jutott, hogy talán Kareemnak van igaza és jobb meghagyni emléknek az ábrándozásokat egy plátói szerelemről. Néhány hete még nem gondoltam volna arra, hogy lesz valakim és az nem az előttem lévő háztársam lesz. Arra pedig álmomban sem mertem gondolni, hogy még mindig meg tud mozgatni bennem valamit ezek után Leo. Pedig elég volt csak éppen hogy hozzáérnie a bőrömhöz, amikor a fülem mögé tűrte a hajtincsemet és lángolni kezdett egyből a bőröm tőle. A mágiám szétáradt és megcirógatta egy pillanatra a tenyerét, mellyel hozzám ért. Most már nem azért folytak a könnyeim, mert megijedtem, hogy elveszítem vagy örömömben, hogy aztán mégsem. Eszembe jutott, hogy nem is olyan régen az Imbolc bálon láttam egy szőke lánnyal. A ház és évfolyamtársunkkal, Angelával. Úgy éreztem, mintha valami nagyon fontos dolgot veszítettem volna el.

Pedig Leo szerelme sosem volt az enyém. És most már késő lenne bármit is tenni. Csak mentem utána, miközben egyre mélyebben és mélyebben süppedtem bele az önsajnálat mocsarába. Igazából fel sem fogtam miket mond, csak elindultam abba az irányba, amerre ő is. Minden egyes érintés, amit adott mikor védelmező karjai átöleltek csak tőr volt a szívembe. Lassan a könnyeim is elfogytak, a sírásom is abbamaradt. Leo meg egyre csak kérdezgetett.
- Nem tudom... én... én csak... - Dadogtam. Rémesen szégyelltem magam, hogy így kellett látnia. De az jobban szíven ütött, hogy csalódást okoztam neki. Már az ajtónál jártunk, amikor megkérdezte azt a kérdést, amire néhány hete még boldogan válaszoltam volna őszintén az igazságot. Most viszont féltem előhozakodni vele. - Nem számít Hatchkins, felejtsd el. Rendben? - Próbáltam közönyössé váló hanggal leszerelni. Sosem hívtam így és utáltam magam, amiért most mégis megtettem.

Kezem már az ajtó kilincsén volt, ám hiába nyomtam le a zár nem engedett. Próbáltam varázslattal feloldani a zárat, de nem használt. Ijedten néztem Leora és a hátunk mögött lévő, egyre intenzívebben csörgő páncélra, miközben rángattam az ajtót, mint valami hülye mugli.
- Nem tudunk kimenni, az ajtó nem engedi. - Válaszoltam rettegve. Hallottam már olyan pletykákat, hogy a kastély önálló életet él. Ám eddig sosem hittem benne. Bármennyire nem akartam, itt ragadtam vele. Tudtam, hogy Kareem nem sokára a keresésemre indul, ha nem leszek a szokott, megbeszélt helyünkön. De nem reménykedtem abban, hogy ránk lel. Elvégre eltévedtem és úgy jutottam ide magam is. Válaszolni is kéne valamit, mégsem éreztem úgy, hogy ez most menne nekem. Ismét csak a sírás kezdett fojtogatni, ahogy felé fordulva csak ennyit feleltem: - Azért, mert... mert szeretlek téged. - Nyögtem ki elcsukló és halovány hangon elfordulva tőle fejemet az ajtónak döntve.

Kinek: Leonard Hatchkins;; Szószám: jó kérdés;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt;;
Megjegyzés: Nem a legjobb, de remélem tudsz vele mit kezdeni drágaság.   ;;