Marietta V. Conrad

MARIETTA VIOLETTE CONRAD

”… Élj a mának, de várd a holnapot, és ne felejts el mosolyogni…”

   Alapok

jelszó || "Mrs Skower univerzális varázskosz-eltávolítója! Több mint boszorkányság..."
így ejtsd a nevemet || Marietta Vájolett Konrád
nem || nő
születési hely, idő || Anglia, 1981, Március, 12
horoszkóp || Halak
kor || 17
vér || félvér
évfolyam || 6. évfolyam

   A múlt

Szerencsére egy lehetek azon emberek közül, kik azt mondhatják, a gyermekkora nagy részét békességben élték meg. Nem volt sok zavaró tényező, ami bemocskolhatta a fiatal koromat. Nem történtek a közvetlen környezetemben halálesetek, nem vertek meg soha a szüleim, sőt! Hőn szerettek, és bár gyerek voltam, megadták nekem a tiszteletet. Mindig úgy ültek le mellém, ha valami rosszat csináltam, hogy nem egy egyszerű gyerekkel beszélnek, hanem egy fiatal felnőttel, aki körülbelül ugyan annyi értelemmel, ugyan annyi, ha nem több érzéssel rendelkezik, mint egy felnőtt.
Így tudtam meg azt is, hogy boszorkány vagyok. Miután furcsábbnál furcsább dolgok történtek körülöttem, nyolc éves koromban, anyuék úgy vélték, hogy jobban járnak, ha alaposabban bevezetnek a varázslók világába, hisz tudtam a mibenlétükről, tekintettel arra, hogy én is részese voltam, mivel bár a muglik között éltünk, a szüleim olykor-olykor használtak varázslatot, bár titokban. Úgy beszéltek velem, mintha velük egyenrangú ember lennék. Sokszor hallottam, hogy a barátaim szülei milyen lekicsinylően bánnak a gyerekükkel, nyálasan, elvékonyított hangon beszélnek hozzájuk azzal a felkiáltással, hogy de gyerek, így érti csak meg! Ez nem volt igaz. Legalábbis az én szüleim nem ezt vallották. Tiszteltek engem, és minden más gyereket is, aki megfordult a környezetükben.

Szokták mondani, hogy az élet nem habos torta, nehéz és annál kegyetlenebb. Vannak pillanataink, mikor még a hőn állított, mosolyogj, mert az segít, elv sem segít semmin. Igen, ez így igaz, de nekem lételemem a mosolygás azóta, mióta a nagymamám ezt mondta nekem legnagyobb elkeseredésemben, mikor egy barátot elveszítettem. Igazság szerint nem voltam az a típus, aki sokat kesergett valami miatt, de ez komolyan megindított.
Raven egy olyan ember volt, ki számtalan titkot rejtegetett. Nem beszélt sokat, nem mesélt a gyerekkoráról, nem mondta el, hogy ki és mi ő. Nem emlegette a családját, soha nem példálózott az apjával, míg más gyermek igen. Csak egyik pillanatról a másikra toppant be az életembe, kiirthatatlanul. Soha nem értettem, nem tudom még a mai napig se felfogni, hogy mit láttam abban a kicsi gyerekben, kinek szeme félénken csillogott, kék szivárvány hártyája olykor feketévé színeződött, ezzel kontrasztot képezve szőke haja és sötét szeme között. Volt, hogy ijesztőnek hatott, mivel esetenként hangosan morgolódni kezdett.
Egyet tudtam róla biztosan.
Imádta az édesanyját, ő jelentette számára a világot.
Mindig róla mesélt, elmesélte nekem, hogy milyen szép, milyen jó az illata és milyen finomakat főz. Este mindig mesélt neki, majd lámpaoltás előtt azt suttogta a fülébe, hogy soha nem fogja elhagyni.
Ez a kisfiú, kit az anyja éltetett, egyik nap nem jelent meg a megbeszélt helyszínen. Egyik napról a másikra tűnt el, és amilyen gyorsan belépett az életembe, olyan gyorsan lépett ki belőle. A szívem szakadt meg, de nem tehettem semmit. Valahonnan tudtam, éreztem, hogy így lesz, de nem mertem bevallani magamnak. Annyi titkot rejtegetett, hogy tudtam, történni fog valami, ami talán sorsfordító lesz. Hallottam a tragédiáról, ami történt, és bevallom, megrémültem. Először nem arra tudtam koncentrálni, hogy kinek az édesanyja halt meg, hanem arra, hogy mi lesz, ha az enyém is az ő sorsára jut.
De szerencsére volt egy nagymamám. Egy rettentően bölcs, ősz hajú nagymamám, kinek arca időről időre egyre több ránccal gazdagodott. Én ezt akkor annak tudtam be, hogy napról napra bölcsebb, hisz annál többet élt meg. Legalább is akkor még azt hittem, ez az oka, mivel egy meséskönyvemben ezt olvastam.
Nos, ez a ráncos, ősz hajú nagyi az egyik nap ódahívott magához, és elmesélte nekem, mi is történt valójába, hogy miért nem szabad haragudnom Ravenre. Megértettem, de mivel egy makacs kislány voltam, vonakodtam, határozottnak mutattam magam. Sajnáltam a gyereket, de sértett voltam, hisz megígérte, hogy meglátogat, de nem volt ott.
- Maya. Tudnod kell, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek nem adatott meg az a csodálatos gyerekkor, ami neked is! Nem kaphattak meg mindent, mivel vagy a szüleik hátráltatták, vagy maga az élet.
- De nagyi! Raven boldog! Boldog volt, amiért olyan anyukája van, amilyen! Azt mondta nekem, hogy… hogy ő jelenti számára az életet, nem kell neki holmi játék mackó! – meséltem izgatottam Raven szavait, amin a bölcs, ősz hajú mama csak mosolygott. – Miért mosolyogsz nagyi? Talán tudsz valami titkot?
- Drága lányom… az az igazság, hogy bár az a kisfiú, akit te a barátodul fogadtál, bár nagyon szerette az édesanyját, ahogy te is, annál jobban… félt az apukájától. Miatta nem lehetsz vele együtt többet.
- Amiatt a bácsi miatt nem játszhatunk soha többet? De hát miért csinálja ezt? Egy apukának nem az a dolga, hogy segítse a fiát? Nem az a dolga, hogy minél több szeretetet adjon neki, ha egyszer a mamája meghalt?
Kérdezősködtem.
Akkoriban még erős kételyek között vergődtem, ám időről időre kirajzolódott előttem az egész történet és erős szánalmat kezdtem el érezni.

Bár tény, hogy értek megpróbáltatások az életben, jobbára mindig talpra álltam még annak ellenére is, hogy az az űr, amit Raven keltett bennem soha nem fog teljesen begyógyulni.
Talpra kellett állnom, mivel tudtam, hogy az örökös kesergéssel, önsanyargatással nem megyek sokra. Újabb barátokat kellett szereznem. Barátokat, kik kitartanak mellettem, kik foglalkoznak velem és játszanak, ha szeretnék. Rengeteg barátom volt, hisz közvetlen voltam, így még a legfélénkebb gyerek is bátran beszélgetett velem.
Ám a szüleim viszont ahogy gyűjtögettem a barátokat, ők úgy hanyagoltak el egyre jobban, köszönhető ez annak, hogy megszületett a kishúgom. Egy gyönyörű kislány volt, az enyémnél világosabb bőrrel, hatalmas szemekkel, mosolygó, cseresznye formájú ajkacskákkal. Pihés fejecskével, mi kerek volt, és aránytalanul nagy a testéhez képest, bár a babáknál ez a normális. Minden esetre én egy apró kis manócskát láttam benne, ezért is ragadt rá a manócska elnevezés. Pici lábaival mindig rugdosódott, kezeivel úgy kalapált, mintha éppen egy több száz fős együttesnek vezényelne. Mindig jót mosolyogtam a gőgicsélésén, elszomorodtam mikor sírva fakadt.
Rendszeresen felmentem hozzá esténként, hogy jó éjt-puszit adjak neki, hogy megnézzem minden rendben van-e. Betakargattam, óvatosan megcirógattam az arcocskáját, mire alig észrevehetően, de mozgatni kezdte az orrát, mint egy nyuszika, minek mindig mosolygás lett a vége. Mint aki álmodik.
Ám az egyik ilyen alkalommal nem mozgatta meg az orrát, nem mosolygott. Ez megrémített, így megringattam a bölcsőt, hátha arra reagál. Ám nem reagált. A baba nem mozdult meg, nem mutatta ki nemtetszését. Nem gőgicsélt, nem sírt fel, csak feküdt a hátán, oldalra fordított fejjel. Látszólag nem volt semmi baja, hisz a színe normális volt. Nem volt kihűlve, így a halál csak nemrég állhatott be.
A húgom bölcsőhalált halt öt hónaposan, én pedig magamat hibáztattam hosszú-hosszú hónapokon keresztül, mivel ha hamarabb mentem volna be hozzá, akkor talán még időben megmenthettem volna. De hamar a tudtomra adták, hogy a bölcsőhalált nem lehet megakadályozni.
Mindannyian rettenetesen szomorúak voltunk, a szüleim szó szerint belerokkantak a gyászba, hisz nincs annál nehezebb dolog, mint hogy a saját gyermekünket kell eltemetni, hogy mi túléljük őt.
Mellőzöttnek éreztem magam, hisz a sok sírás miatt nem tudtak velem foglalkozni, pedig én is szomorú voltam, hisz nem elég, hogy fél éve elveszítettem egy barátot, de még a kicsi húgocskámat is, kit kilenc hónapig vártam, és sikítoztam örömömben mikor születését követő első napon megpillantottam. Számtalan dolgot elterveztem, hogy mit fogunk csinálni az elkövetkezendő években, de ezt már sajnos nem valósíthattam meg, mivel elment. Itt hagyott egyedül a gyászoló szüleimmel, így a mamámhoz menekültem. Ő volt az egyetlen mentsvár, aki bár ugyan olyan szomorú volt mint mi, de határozottsága és talpraesettsége megingathatatlan volt, ami talán köszönhető volt annak is, hogy harminc éven keresztül nevelt egyedül három gyereket, miután a férje odaveszett egy csúnya balesetet követően.
Szerencsére ezután a dolgok csak jobbra fordultak, melyek mostanáig elkísérnek.


Roxfortos évek

Miután tizenegy évesen a Roxfortba kerültem, igyekeztem minden erőmmel a tanulásra és a barátkozásra összpontosítani. Voltak olyan emberek, kiket már régebbről ismertem, de a legtöbben idegenek voltak számomra. Kicsit megrémültem, mivel egy teljesen új közegbe kerültem, ahova be kell illeszkednem, de nyugodt szívvel mondhatom, hogy a lehető legjobban sikerült. Ha az elsőn nem is, de a második tanítási napon, már lelkesen beszélgettem egy velem egykorú, hasonló személyiségű lánnyal, ki jó barátom lett az idők múlásának köszönhetően.
A tanulás remekül ment, sokan neveztek strébernek ismerőseim közül, bár ezen nem lepődtem meg, hisz tényleg éj nap alá téve tanultam, hogy minél több tudást kaparinthassak meg, hogy megmutathassam, nem csak egy egyszerű félvér vagyok. Bizonyítani akartam a szüleimnek és magamnak is. Be akartam bizonyítani, hogy okos, értelmes lány vagyok, akiből az évek során nagy és tehetséges boszorkány lesz. És meg kell hagyni, jó úton haladok.
A sors ismét egy útra terelt engem Ravennel, így ismét együtt lehettünk már elsős koromban, két évvel azután, hogy magamra hagyott. A mai napig van bennem egy kis félsz, egy kis harag, amiért nem állt ki a barátságunk mellett, helyette behódolt az apjának.

Háború
Mivel a szüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy a háború nagyobb és jelentősebb részeit otthon töltsem, nem igen tudok róla nyilatkozni. Ránk nem igen volt hatással, mivel a muglik között éltünk, de nyomon követtük az eseményeket. Persze, voltak az alatt az idő alatt furcsa történések, amiket nem igazán tudott a mugli társadalom hova tenni. Hatalmas, annak előtt még soha nem látott viharok tomboltak, amik fákat csavartak ki és házak tetejét tépázták meg, köztük sajnos a mienket is. Anyáéknak volt róla sejtésük, hogy hozzánk is elértek, így már a muglik között sem lehettünk teljesen biztonságban.

   Jellem
A szüleim igyekeztek a lehető legjobb neveltetésben részesíteni. Bár soha nem voltunk gazdagok, még is megkaptam mindent, amit szerettem volna, de még ezek ellenére se vagyok eltelve magamtól, nem érzem magam többnek, mint a többi embert. Általában egy jókedvű lány vagyok, ki képes a nap huszonnégy órájában mosolyogni, hisz elvem, hogy mosolyogva várd a holnapot, ne légy szomorú, nem viszed vele többre.
Azt nem tudom, hogy jó vagy rossz szokásom-e az, hogy egy pörgő-forgó, enyhén nagyszájú lányka lettem, minden esetre szeretek másoknak örömöt okozni, ha ajándékokkal nem is tudok mindig szolgálni, de a puszta jókedvemmel esetleg segíthetek az embereknek. Sokan mondták már, hogy jólelkű vagyok, amit igaznak tartok, ahogy a lelkiismeretességemet is. Persze nehezebb napjaimon van, hogy bizonyos emberek csak egy mély sóhaj kíséretében tudnak velem társalogni, de ez nagyon ritkán adatik meg.

Erősség ||
Mosolygós
lelkiismeretes
vidám
élénk
jólelkű

Gyengeség ||
túl naív
nincs önbizalma
csak nehezen tud kiállni az igaza mellett
sokszor túlhajszolja magát tanulás terén
hamar a szívébe zár olyan embereket, akiket nem kellene

   Apróságok

mindig || sorolj
csoki
vattacukor
állatok
egyenruhák
zene

soha ||
rovarok
magas helyek
kétszínűség
halálfalók
mugli dolgok

hobbik ||
szeret olvasni, rajzolni
unalmában sétálgat
sokat elmélkedik, tanul

merengő ||
Legjobb: Raven társaságában töltött percek.
Legrosszabb: amikor várta Ravent, de többet nem ment el hozzá
mumus || Halálfalók
Edevis tükre ||
Leghőbb vágya, hogy sikeresen végezze el a sulit, és a szülei büszkék lehessenek rá.
Amortentia || fűszeres illat, és virág keveréke
titkok || Fél a sötétben
azt beszélik, hogy... ||
Tekintettel arra, hogy egy rendes, jó magaviseletű lány, nem igen terjengnek róla pletykák, köztudottan csak egy akad, mégpedig, hogy protekcióval került be a Roxfortba.

   A család

apa || Peter Conrad; 40; Félvér - Jó viszonyt ápolunk.
anya || Camilla Conrad; 36; Félvér - Jó viszonyt ápolunk.
testvérek || Hope Conrad; 5 hónaposan elhunyt.
állatok || Egy macska: Lea.

Családtörténet ||
A családom egy átlagos félvér családnak mondhatja magát. Legjellemzőbb rá, hogy minden boszorkány nőnek vagy varázsló férfinak mugli születésű férje, felesége lett. Soha nem voltak családbeli viszályok, mindenki tisztelte a másikat. Együtt beszélték meg a varázsvilágban történő eseményeket, mivel javarészt mindenki a muglik között nőtt fel annak céljából, hogy gyermeke ne csöppenjen bele egy veszélyekkel teli világba. Ám a legtöbb fiatalnál hamarabb mutatkoztak meg a varázslói tehetségei, így el kellett törölni azt az elvet, hogy a gyereknek jobb a muglik világa, hisz idő közben vágyakoztak a saját „fajtabeliekhez”.
Vannak, kik részt vettek a háborúban, ám a legtöbben igyekeztek a háttérbe szorulni, nem akartak veszélyt hozni családtagjaik fejére, bár titkon mindenki szurkolt valakinek.


A tudás

varázslói ismeretek || varázslói ismeretek ||
Ő az a lány, akiről tényleg szentül azt lehet állítani, hogy szeret tanulni. Fogékony az új dolgok megismerésére, és nagyon érdekli minden újdonság. Ő a tanulást nem egy kínkeserves folyamatnak éli meg, mint a legtöbben, hanem egy kihívásként tekinti, amihez csupán csak jó észjárás, és némi kreativitás szükségeltetik, ami mind-mind megvan neki. Általában kiemelkedő teljesítményt nyújt Gyógynövénytanból és Bűbájtanból is.

RBF||
Átváltoztatástan: V
Bájitaltan: V
Gyógynövénytan: K
Mágiatörténet: V
Csillagászat: K
Sötét Varázslatok kivédése: K
Bűbájtan: K
Rúnaismeret: V
Számmisztika: V

pálca típusa || 11,5 hüvelyk, könnyed rózsafa, unikornis szőr maggal
Fakultatív tárgyak ||
Jóslástan
Rúnaismeret
Számmisztika

Külsőségek

magasság || 170 cm
testalkat || Csinos, arányos, vékony
szemszín || Barna
hajszín || Eredetileg világos barna, de van, hogy szőkére vagy sötétebb barnára festi
kinézet ||
Marietta azon nők körébe tartozik, kikre egyszerre lehet azt mondani, hogy szép, bájos és tökéletes. Persze neki is vannak hibái, de külsőségben igen kevés. Arányos testalkatú, csinos, idomait szépen ki tudja emelni egy-egy ruhadarabbal, ékszerrel. Bőre nem kifejezetten az angolokra jellemző fehérségre utal tekintettel arra, hogy édesanyja Dél-Amerikából költözött Angliába még pici korában. Sokat mosolyog, ami nagy előnye, hisz nagyon