Elnézést, hogy megvárattalak!Még egy bál, mindenki felhajtást csap, készülődik, alig várja. A lányok szebbnél szebb ruhákba bújnak, és a fiúk is mindent megtesznek, hogy lehetőleg a legjobban fessenek. Az egész lassan olyan, mint egy verseny. Kié lesz a legszebb ruha, a legötletesebb frizura, a leggyönyörűbb smink vagy cipő?
Idén, tavalyhoz hasonlóan, nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a bálnak. Ebben az évben még annyit sem tettem meg, hogy egyedül kiválasszam a ruhámat. Csupán fogtam egy pennát és egy darab pergamentet és pár perc alatt összehoztam egy levelet apámnak, amiben arra kértem, hogy küldjön valami szépet, az ünnephez illőt. Mielőtt bárki meglepődne, csak megjegyzem, hogy apámnak igen is jó és kifinomult ízlése van. Ért a kiváló minőségű és kinézetű ruhákhoz.
Nem is kellett sokat várnom, pár nap múlva meg is érkezett a kívánságom egy nagy, elefántcsont színű dobozban. Nem tudom miért, de nem nyitottam ki. Régen az lett volna az első reakcióm, hogy meglesem a tartalmát, de ezúttal nem igazán izgatott. Talán a bálhoz való hozzáállásom, talán más miatt, fogalmam sincs. A lényeg, hogy nem tettem meg.
Az ágyra rakom a dobozt, majd pár másodperce hezitálás után leveszem róla a fedelét. A csomagoló papír tetején egy kis lapot találok, amin pusztán annyi áll, hogy „Ha nem jöttél haza a szilveszteri bálra, legalább most vedd fel…”. Ha apám itt lenne, valószínűleg elmondanám neki, hogy mennyire jól döntöttem, hogy nem mentem haza, csak azért is, hogy ne az övé legyen az utolsó szó, de baglyot ezért nem érdemes írni.
A szívem egy kicsit hevesebben kezd el verni. Rögtön arra gondolok, hogy ez nem olyan bál lesz, mint amilyen nálunk a família rendez, így hát lehet, hogy ide egy kicsit sok lenne a családi mulatságra szánt ruha.
Kiveszem a finom anyagokból készült darabot és magamhoz simítom. Talán egy picit tényleg túlzás, de nem olyan vészes. Remélem, hogy a kísérőmnek is ez lesz a véleménye. Kísérőm… Még mindig az a furcsa boldogság-meglepettség elegy fog el, ha arra gondolok, hogy Richard Grosieannal megyek a bálba. Igen, ő az a fiú, akivel hét évig évfolyamtársak és háztársak vagyunk, ennek ellenére egyszer sem beszéltünk, ha nem volt muszáj. A téli szünet alatt ismerkedtünk meg és bármennyire is furcsának hangzik, talán ez az egyik ok, hogy örülök, amiért nem mentem haza a szünetre. Még sosem néztem úgy rá, mint most. Mármint senki ne gondoljon rosszra. Ezzel csak annyit akartam mondani, hogy eddig a figyelmem határain kívül helyezkedett, úgy, mint minden más számomra ismeretlen vagy jelentéktelen ember. De a faviskós beszélgetésünk óta talán úgy is fogalmazhatnánk, hogy megkedveltem. Egészen bájos személyiség és az egyetlen, ami még zavar az, hogy még elég keveset tudok róla. Bár azért bevallom, a faviskós csevegésünk sok mindent elárult, amit talán, szinte biztos, hogy kevesen tudnak róla.
Miután végre kijövök a fürdőből, rutinosan mozdulatokkal kisminkelem magam, de semmiféleképpen nem viszem túlzásba. A fő a természetes kinézet. Felveszem a csodálatos ruhát, cipőt, egy pálcamozdulattal rendbe szedem a göndör hajfürtjeimet, pár parfümfújás, utolsó simítások és már készen is állok.
Miközben lefelé igyekszem a lépcsőkön, azon gondolkozom, hogy talán komolyabban kellett vennem az idei bált. Valószínűleg ez az utolsó, amin úgy fogok megjelenni, mint az iskola diákja.
Csak akkor hessegetem el a gondolatokat, amikor már észreveszem, hogy a bálozók között vagyok. Nem igazán figyelek senkire, hisz a tekintetem csak egy embert keres.
Amikor végre megtalálom Richardot, szerényen elmosolyodom, majd mély levegőt veszek, és szinte észrevétlenül kifújom a számon. Magabiztos léptekkel, vagy legalább is annak tűnőkkel haladok felé.
Richard felém nyújtja a kezét, én pedig elfogadom és követem. A tánctérre érve kezeimmel átölelem a nyakát és boldogan adom át magam a lassú zene ütemeinek. Megszólal, a kérdése pedig kedves mosolyt csal az arcomra.
- Ugyan, nem is vagy olyan rossz társaság – reagálok a szavaira, miközben teljesen más értelmet adok nekik. Mosolyom egy picit gúnyossá válik, de az irónia olyan gyorsan tűnik el az arcomról, amilyen gyorsan megjelent. Nem mintha attól tartanék, hogy magára venné, csak nem illik a mondanivalómhoz.
-
Azon az estén, a faviskóban egy másik oldaladról ismerhettelek meg és bevallom, az a Richard sokkal érdekesebbnek tűnt, mint az, akivel a pletykákból ismerkedhettem meg – válaszolok teljesen őszintén. Persze, egyértelmű, hogy a híresztelések teljesen mássá tesznek egy embert, de minden mendemondának van valami alapja.
- És most te jössz. Miért döntöttél úgy, hogy elhívsz? – teszem fel a kérdésemet. Ezzel egy kicsit olyanná varázsolom a beszélgetésünket, mint egy labdajátékot… De túlságosan is érdekel ahhoz, hogy ne kérdezzem meg.
A zene gyorsabbá válik, a beszélgetésünk pedig egyre csak halad és könnyedebbé válik. Nem tudom, hogy Richard észrevette-e, ahogy múlik az idő, de én egyáltalán nem érzékeltem. Csak akkor jöttem rá, amikor az énekes a mikrofonba közölte, hogy eljött az éjféli csók ideje.
Mélyen Richard szemeibe nézek, próbálok belőlük olvasni. Bár az emberek azt mondják, hogy a férfiak szeméből csak a csók után lehet. De ez biztos, hogy nem igaz. Miért ne lehetne bármikor a szemükből olvasni? És amúgy is csak barátok vagyunk. Semmi extra nélkül, ugye? A barátok pedig bizonyára nem tesznek ilyet, vagy igen? Nem, nem, tuti, hogy nem. Az túl lenne a barátságon. Márpedig ha megtenném, akkor minden bizonnyal alapot adnék a pletykásoknak. Legalább nem lenne teljesen hamis, amit mondanak. De nem, azt hiszem, nem vagyok ennyire bátor, hogy kockáztassam a Richaddal való barátságomat, csupán azért, hogy pár érdekes másodpercet nyújtsak a pletykafészkeknek. Nem érnek annyit…
Roxfort RPG
Szerző