Csokoládészökőkút

Megéheztél egy kis édességre? Nem kell félned, itt könnyen kielégítheted eme vágyaidat! Az ezüstszínű szökőkút négy részre van osztva és mindegyik részén egy-egy cső van. Az elsőből édes, krémes étcsokoládé jön míg a másodikból fehér csoki. A Harmadikból édes karamella csörgedezik a negyedikből pedig egy olyan lé, amely a gyümölcsöket gumicukorrá változtatja. Jól halottad, gyümölcsöket! A Szökőkutat, melynek szélére nyugodtan lelehet ülni falatozni egy félkör alakú asztal öleli át. Ezen az asztalon minden gyümölcs fellelhető, mi szemnek és szájnak ingere!

Levi

*Az Imbolc Bál… Furcsa, engem ez az egész egy bizarr, jelképes „való élet”-re  emlékeztet. Az álarcok pont olyanok mint a  valóságban, manapság ott is mindenki álarcot visel, nem mutatja meg ki is ő valójában. Ráadásul kicsit feszélyez is ez a helyzet, hogy egy rakat idegen vesz körül, akikről a maszk miatt nem is tudom, hogy kik. Már csak az vigasztal, hogy ők sem tudják. De hiába az ilyen gondolatok „csakazértis” jól fogom magam érezni; és különben is, miért ne tenném? Már az is csoda, hogy valaki elhívott, már pedig Levi határozottan ezt tette; bár arra kíváncsi vagyok, hogyan fog megismerni. Az biztos, hogy a ruhám egyedi, mert én varrtam; éppen ráértem, meg volt is ötletem, így született; de most még a szemüvegem sincs rajtam, szóval az sem segíthet a felismerésben. Amint megérkezem inkább elindulok, hogy keressek egy kicsit rejtettebb zugot, majd később csatlakozom a tömeghez.
Meg is látom nemsokára a tökéletes helyet, a csokiszökőkút „személyében”. Közelebb lépdelve már érzem is a kellemes illatot, hm… mennyei. Becsukom a szemem és nagyot szippantok az illatfelhőből. Aztán kinyitom a szemem, és most már egészen közel megyek, és leveszek az asztalról egy szem epret, és belemártom az étcsokis részbe majd leülve elkezdem enni. Jó helyre tévedtem, az egyszer biztos.
Igazából akárhogy is ámítom magam hiányzik a társaság, a múltkor is olyan jól elvoltunk Levivel a padlástéren, kivéve, amikor Tudjukki lett a téma, na akkor egy kicsit megfagyott a levegő. Bár én nem értem, hogy valaha valakinek az lenne az álma, hogy az ő oldalán harcoljon… teljességgel hülyeség. De ezek ellenére magamnak sem ismerném be, de hiányzik. Már éppen nyúlnék a táskám után, amikor rájövök, hogy a Bálon vagyok, és nincsenek nálam a rajzcuccaim. Pedig nem emlékszem, hogy mikor váltam meg tőlük legutóbb. Egy sóhajjal törődök bele a dologba, hogy ma este nincs alkotás, de legalább van csoki. Egy újabb málnaszemet mártok csokiba, hogy aztán a számban landoljon. Talán be is mehetnék a többiek közé, a tánctérre, de nem, majd ha valaki idejön azzal leállok beszélgetni.*

[Lyra]

Lyra

Egy kicsit jobban is csipkedhettem volna magam a készülődéssel, de szerintem azért még így sem panaszkodhatok, szerintem még nem vagyok késésben. Bár Abel drága, már itt összevissza pattog, hogy siessek már, csak azt nem értem, hogy ő miért akar minél hamarabb megjelenni a bálon. Ha jól tudom egy szál magában fog megjelenni az Imbolcon, mivel lusta dög volt és idő előtt elkapkodták előle a jó csajokat. Van ez így… Szerencsére egy hirtelen jött ötlettől vezérelve, pár nappal ezelőtt, az egyik délutáni összefutásunk során megkérdeztem Lyrát, hogy lenne-e kedve velem eljönni a bálra, és hála az égnek igent mondott. Ez az ötlet valahol mélyen egy kicsit engem is meglepett, hiszen pont előtte nap beszéltünk arról Abellel, hogy lehet, hogy ebből az egész felhajtásból úgy, ahogy van, kimaradunk. De egy cseppet sem bánom, hogy végül mégis meggondoltam magam ezen a téren, elvégre egy csodálatos partnert is sikerült szereznem magam mellé.

Igazából fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. Már az első találkozásunk során szimpatikus lett a lány, de akkor még nem gondoltam volna, hogy akár többször is találkozunk majd. Bár be kell vallanom, még ha hangosan ezt nem is merem kimondani, hogy alig várom azokat az alkalmakat, amikor legalább egy kicsit össze tudunk futni valahol. Még akkor is, ha vannak bizonyos dolgok, amelyekben nagyon nem tudunk közös nevezőre jutni és ez sokszor vezet vitatkozáshoz, néma, idegesítő csendhez. Nem értem, hogy egyáltalán miért hozzuk fel a témát, de sajnos, olyan bénák és figyelmetlenek tudunk lenni, hogy elég könnyen tudunk itt kikötni, pedig higgy nekem én nem akarom felhozni ezt sosem és vitatkozni sem akarok róla, de mégis összejön. Ilyen az én szerencsém.

Egy utolsó gyors igazítás a csokornyakkendőmön, beletúrok a hajamba, hogy biztosan rendezetlenül álljon egy kicsit, majd jöhet az álarc. Semmi színes, semmi figyelemfelkeltő figura, semmi tipikus Levis dolog nem található rajtam, amivel nagyban sikerülhet majd megtéveszteni a bálozókat. Igazából annak örülnék, hogyha az az egyetlen egy ember, aki számít, felismerne, a többi meg úgy, ahogy van, békén hagyna. Igazán és teljes szívemből tudnám értékelni eme kis apróságot.

Belevetem magam az embertömegbe, akik mind a bál helyszíne felé tartanak, és hasonlóképpen ki vannak öltözve és takarják az arcukat, mint én. Azt hiszem felköthetem a gatyámat, hogyha egyszerűen, könnyen és gyorsan szeretném megtalálni Lyrát, mert abban biztos vagyok, hogy az óriási tömegben nem lesz egyszerű feladat megoldani a problémát. De valahogy majdcsak menni fog. Mondjuk egymás dolgának megkönnyítése érdekében megbeszélhettünk volna valami találkozóhelyet, de ez most már késő bánat, egy vörös hajú lányt kell keresnem, aki feltehetőleg gyönyörűen néz ki és őt is, mint az összes többi bálozót, álarc fedi. Talán menni fog…

Próbálok az ő fejével gondolkozni, hogy vajon hova mennék, ha én lennék ő, azonban ez nem egy könnyű feladat, hiszen mégsem ismerem őt annyira, mint a tenyerem. Abban biztos vagyok, hogy nem az agyonzsúfolt, túl népszerű helyeken kell őt keresni. Simán kinézem belőle, hogy valamelyik apró, csendes zugban elbújt és épp papírra veti az előtte elhaladók egyikét. Tekintetemmel így a kevésbé zsúfolt vagy épp a teljesen elhagyatottnak tűnő részeket pásztázom, hátha véletlenül kiszúrom valamerre. Jó lenne minél hamarabb rábukkanni, nem szeretném, ha esetleg bárki is benyúlná előlem. Bár ezekben az időkben ki mutatkozna szívesen egy mugli származásúval? – Na ezeket a gondolatokat, most rögtön felejtsd el Levi! – parancsolok rá saját magamra, elvégre pont én vagyok az, aki alig várja, hogy újra láthassa őt, és mégis ilyenek jutnak az eszembe. Muszáj lesz valahogy türtőztetni magam a mai napon, elvégre nem szeretném ilyen baromságokkal elszúrni az Imbolcot és a mai napot. Csak sikerüljön…

Vajon merre lehet? Egyáltalán melyik irányba induljak el, hogy megtaláljam? Na jó, elindulok random, aztán előbb vagy utóbb majdcsak rábukkanok. Egy ideig nem járok túl sok sikerrel, egyelőre eddig csak két lányt kevertem össze vele, ami egy kicsit ciki, de ez van. Nem egy egyszerű feladat ekkora tömegben megtalálni a keresett személyt, na.

Majd most… Hátha… Sikerült egy csoki szökőkutat kiszúrni a messzi távolban, és ha jól emlékszem, akkor Lyra szereti a csokit. Percek múlva úgyis kiderül, hogy kibabrált-e velem az emlékezetem, avagy sem. Ahogy közelebb érek, észreveszem, hogy van ott valaki. A gyomrom hirtelen centiket ugrik össze és elkap a reménykedés, hogy hátha ő az. Már nem igazán van kedvem tovább keresgélni és kutatni a lány után, bár feladni sem szeretném, de mégsem tölthetem azzal az egész estét, hogy őt keresgélem mindenfelé.

Rám nem jellemző határozottsággal közelítem meg a helyszínt és reménykedem, hogy az ott tartózkodó illetővel már szerencsém lesz. Csak egy két szó kell csupán, hogy sikerüljön megállapítani az illető kilétét. A megszólalás pedig csak nem okoz már gondot. – Üdv! - köszönök és egy lépéssel közelebb sétálok az egyelőre ismeretlen lányhoz. – Csatlakozhatok? – kérdezem egyelőre gyanútlanul. Fogalmam sincs, hogy kivel sodort össze most a sors, az álarc pedig még meg is nehezíti a dolgomat, hisz amiről esetleg felismerhetném Lyrát, az pont el van takarva. De ha válaszol az itt levő hölgy, akkor már csak másodpercek kérdése az egész, hogy vajon megtaláltam-e őt vagy sem.

Levi
[bocs a késésért]

*Kezdem kicsit feszélyezve érezni magam, amiért itt üldögélek egyedül, és csokis gyümölcsöket majszolgatok. Elég gázul nézhetek ki, mivel nem sokan vannak egyedül, mindenütt álarcos párocskák járkálnak, engem meg rohadtul idegesít, hogy nem tudom ki kicsoda. Mi lenne, ha épp egy halálfaló jönne ide beszélgetni, én meg mondjuk elkezdeném szapulni a főnökét, na abból kerekedne csak szép kis csetepaté. A nyakamat nyújtogatom Levit keresve, elég nagy hiba volt tőlünk, hogy nem beszéltük meg azt, hogy honnan ismerjük fel a másikat, vagy egy találkozási pontot… ilyen a mi formánk, legközelebb majd jobban figyelek. Legközelebb?  Azt sem tudom, hogy lesz-e legközelebb, meg most a jelenre kéne koncentrálni, mert még ezt a dolgot sem oldottam meg.
Éppen a tömeget fürkészem a tekintetemmel, amikor valaki megszólal mellettem, a hangja nagyon ismerős, és lehet, hogy csak azért mert amúgy is ő jár a fejemben, de Levi jut eszembe róla.*
- Hogy mi? Ja persze, gyere csak.
*Még mindig motoszkál bennem a gyanú, de még nem jutottam odáig, hogy szemügyre vegyem az újdonsült társaságom, csak a szememmel keresem tovább a fiút. Végül már nem bírom ki, és az imént idejött sráchoz fordulok.*
- Te, figyelj… izé, nem láttad véletlen Levit? Leverton Hale-t?
*Teszem fel a kérdést kissé zavartan, már csak az lenne a vicces, ha kiderülne hogy az álarc mögött a keresett személy rejtőzik; most hogy jobban szemügyre veszem, egész olyan, mint Levi, tökre hasonlít rá. Gyanúsan fürkészem, miközben a válaszára várok. Simán lehetne, hogy megkérdezem Levit, hogy nem látta-e önmagát. De még nincs minden veszve, lehet, hogy ő az, lehet, hogy nem, de még az is lehet, hogy útba tud igazítani a keresett személy felé. Az izgatottságtól a gyomromban szálldosó lepkékkel várom, hogy mit mond a fiú.*

[Lyra]

Lyra

Az a néhány másodperc örökkévalóságnak tűnik, pedig igazából csak egy szemhunyásnyi pillanat az egész, amíg arra várok, hogy a megszólított lány válaszoljon. Istenem, csak add, hogy ő legyen az! Légy hozzám kedves, nem akarom újra átfésülni a bálozó tömeget… Nem azért, mert egy lusta dög vagyok, de semmi kedvem áttúrni magam egy rakat álarcos emberke közt egyetlen egyet keresve, akin álarc van, szóval lazán előfordulhat, hogy rá sem ismerek és akkor az idők végezetéig csak keresném őt és csak keresném vagy keresném… Na szóval értitek.

Az itt talált illető kérdése hallatán akarva-akaratlanul is egy apró mosoly ül ki az arcomra, bármennyire is próbálok ellenállni az apró, ám mégis lebuktató mozzanatnak. Az viszont szavakkal elmondhatatlan, hogy milyen nagyszerű érzés – és mekkora megkönnyebbülés – hogy pont beletrafáltam abba, hogy hol is találhatom meg a lányt. Legalább is erős a gyanú és a sejtés részemről, hogy a legnehezebb részen, azaz a megtaláláson már túl vagyok.

- Éppenséggel láttam. – szólalok meg – úgy körülbelül félórája lehetett talán… - pillanatnyi hatásszünet, az izgalmak fokozása miatt. Milyen kis szemét vagyok… Senki ne kérdezze, hogy miért nem tudok, egy egyszerű „én vagyok az” választ kinyögni, de most már mindegy is, project elkezdve és be is lesz fejezve. - a tükörben. – Az utolsó szónál lassan lehúzom az arcomat jócskán eltakaró álarcot, hogy azért ne nézzen teljesen hülyének. Mondjuk, ezek után már lehet, hogy oly’ mindegy. – Önben pedig Lyra Freestert köszönthetem, nem igaz? – A kérdés, amit teljesen felesleges volt feltenni, de így lett teljesen egész az előbbi párbeszéd. Bár igazából számomra tök egyértelmű, hogy Lyrát találtam meg, elvégre ki más lenne most itt lenn a bálon, aki engem keresne?

Most, hogy végre megtaláltam a báli partneremet, van egy kis időm tüzetesebben és persze amennyire csak lehet feltűnésmentesen végignézni. Nem tehetek róla na… Vannak rá indokaim, érveim, de most inkább nem sorakoztatnám fel őket, még a végén elterelné a gondolataimat a lényegről. Ha valaki most itt állna mellettem, akkor biztosan megértené, hogy mostanság miért szállásoltam el és adtam repülési engedélyt a pillangóknak a gyomromban. Vagy miért is jön rám a lányokra jellemző hebegős-habogós zavartság, ha véletlenül ő kerül szóba. – Elmondhatatlanul örülök, hogy rád találtam, már kezdtem aggódni. Ugye nem vártál rám olyan sokat? – Öhm… nem éppen ezt akartam mondani, de még muszáj gyűjtenem a bátorságot arra, hogy kimondjam: mennyire szép. Illetve lehet, hogy lenne másféle közlendőm is, na de ahhoz még beszaribb vagyok. Talán majd egy – két perc múlva, hátha addigra összeszedem a bátorságom. Csak ne legyen addigra túl késő.

Elérkezett az éjfél, s ezáltal a hagyományos Éjféli csók ideje is!
Harangok csendülnek, melyek hangjait az egész birtokon hallani lehet, a mikrofonba az énekes üvöltve közli az éjféli szabályokat, hátha valaki még nem értesült róluk:
"Ragadjátok meg táncpartneretek, vagy aki épp mellettetek áll, és csókoljátok meg!"

Levi

*Jaj, most már kezd tényleg lég gázos lenni a helyzet, hogy én csak állok egyhelyben, Levit keresve. Csak úgy mellékesen teszem fel a kérdést a mellettem megálló srácnak, úgy, hogy alaposabban szemügyre sem veszem… pedig ha ezt tenném, talán meglátnám az apró mosolyt az arcán, de én makacsul csak a tömeget fürkészem, olyan elfoglaltan, hogy a válasz első felére csak hümmögök.*
- Aha, igen. Köszi.
*Majd, amint tudatosul bennem, hogy mit is mondok, hihetetlen gyorsasággal szegezem a szemeimet a fiú arcára, miközben magamat korholom, hogy miért is vagyok ennyire szétszórt. Lyra neked már az is gond lenne, ha egy kicsit összeszednéd magad?! Még jó, hogy nem mondom ki a gondolataimat, akkor totál hülyének néznének, hogy magamhoz beszélek.*
- Szóval tényleg láttad? És hol? Merre?
*Záporoznak gyorsan a mit sem sejtő kérdéseim, amikor szép lassan, és higgadtan válaszol a srác elhúzva az álarcát. Elkerekednek a szemeim, és nevetve a nyakába ugrok, ami kicsit heves reakció, de tényleg örülök, hogy végre megleltem.*
- Igen, igen, én vagyok.
*Felelem, egy mosollyal, immár elhúzódva tőle, és egy kis elegáns pukedlivel fűszerezve a választ, én is elhúzom kissé az álarcomat, majd már rakom is vissza. Abból a szempontból előnyös az álarc, hogy elrejti az arcom nagy részét, így az sem látszik, hogy jócskán elpirultam az örömtől, hogy megtaláltam a partnerem. Végigtekintve rajta látom, hogy elegáns öltönyt visel, ha ki kell öltözni a fiúknak nincs nagy választékuk, bezzeg a lányok hetekig tipródnak azon, hogy mit is vegyenek fel, milyen kiegészítővel.*
- Én is örülök. Nem, nem sokat, csak kerestelek a tömegben.
*Felelem, ezzel is igazolva a viselkedésemet.*
- Nem könnyű megtalálni egy embert az álarcos sokaságban.
*Teszem még hozzá, kissé halkabban, miközben a szemeimet le sem veszem róla, félek akkor megint elveszteném. Végigpillantok rajta, de a tekintetem végül az arcán állapodik meg. Éppen nyitnám a számat, hogy megkérdezzem merre is menjünk most, amikor meghallom az éjféli harangszót. Mi is van ilyenkor? Értetlenül állok, mikor felcsendül az információ, mit is kell tenni. Kerek szemekkel pislogok Levire… most le kéne smárolnom? Valahogy, az nagyon nem vágna a stílusomba, így csak állok és várok, hogy mire, azt pontosan magam sem tudom.*

[Lyra]

Lyra

Enyhe meglepettség, boldogság és hirtelen támadt bizonytalanság – bevallom őszintén egyáltalán nem számítottam ilyen reakcióra, arra meg pláne nem, hogy szabályosan a nyakamba ugrik, mikor meglát – ül ki az arcomra, még szerencse, hogy az álarc félig-meddig visszacsúszott a helyére. Talán mégsem volt ez olyan hülye ötlet, mint ahogy én azt először gondoltam. A későbbiekben még lehet, hogy jól fog jönni, hogy maszk takarja az arcom egy részét, elrejtve ezáltal a különféle kiülő érzelmeket a külvilág elől. A pukedliján jót mosolygok, és a gyorsan jött bizonytalanságom szerencsére kezd stabilizálódni, legalábbis egy hajszálnyival magabiztosabbnak érzem magam, mint egy perccel ezelőtt.

- Hát igen, ezt én is csak alátámasztani tudom. De megtaláltuk egymást és ez a lényeg. – Az utolsó mondatom egy kicsit bénán hangzott, úgy látszik ez a mai este már csak ilyen lesz. Mindenesetre igyekszem nem elszúrni az egészet úgy, ahogy van. Azt nem hiszem, hogy könnyen kiheverném. Bár ma mit tudnék elszúrni? Hisz ez csak egy bál, ahol táncolunk, beszélgetünk, jól érezzük magunkat és ennyi. Semmi extra, semmi különleges, atombonyolult dolog. Ezt nem lehet elrontani… Ugye?

Pillanatnyi csend. Úgy tűnik mindketten a másik alapos szemrevételezését kivitelezzük. Nem tehetek róla, jól is néz ki, pontosabban lenyűgözően, nem csoda, hogy nehéz lenne másfelé irányítanom a tekintetem. Nem is akarom. Miközben őt nézem, azzon kattog az agyam, hogy meg kellene szólalnom, indítványoznom kellene, valamit elvégre mégsem állhatunk itt szótlanul és bámulhatjuk egymást egész éjszaka. Nem jut semmi használható az eszembe. Tipikus helyzet. Mikor ki kell találni valamit, akkor tuti, hogy az agysejtjeim bemondják az unalmast, visszavonulót fújnak és némelyik még nyugdíjba is vonul, nehogy véletlenül vészhelyzetben megerőltesse magát. Az túl jó cselekedet lenne tőlük.

Harangszó. Éjfél. Harang, éjfél, mit is jelent ez? Baszkiiii! A hangosbemondónak meg sem kell szólalnia, és én máris érzem a vesztem. Legszívesebben verném a fejem a falba, hogy ezt totálisan elfelejtettem. Én erre még nem vagyok felkészülve, azt hittem kicsit több időm lesz majd előtte és jobban fel tudok majd oldódni. Lehet, hogy azt a üveget indulás előtt meg kellett volna húznom, amit a szobatársam Dan nyújtott felém, hogy csak bátran, mert kelleni fog. Én ezt még nem akarom. Vagyis akarom, miért ne akarnám megcsókolni őt, csak nem biztos, hogy erre én ezt az időpontot tartom a legalkalmasabbnak. Nincs mit tenni, a hagyomány az hagyomány és nem éghetek le sem előtte sem magam előtt. Ennél jobb alkalmat és lehetőséget hova szeretnél? Kérdezi tőlem egy hang a fejemben, és lehet, hogy egyet kell vele értenem.

Szedd össze magad, ne legyél ennyire beszari, nem most fogod csinálni először! Azt mégsem várhatom, hogy ő kezdeményezzen. Kettő… három… nagy levegő… menni fog…

Közelebb lépek hozzá, majd mindenféle kommentár, előzetes nélkül megcsókolom. Úgy érzem magam, mintha megint tizennégy lennék és életemben csinálnám először. Próbálok nem arra gondolni, hogy esetleg totál béna voltam és a hátralévő időt egyedül kell eltöltenem. Nem igazán tudok, vagy inkább nem akarok megszólalni és ezzel elrontani a pillanat tökéletes hangulatát. Feledhetetlen és csodálatos élmény volt, és muszáj bevallanom magamnak, hogy megismételném bármikor.

Most kellene kimondanom azt a bizonyos szót, hogy szeretlek, itt lenne rá a megfelelő idő, hely, alkalom, de mégsem teszem. Ehhez már nem vagyok elég bátor és némi szíverősítőre is szükségem lenne hozzá. Alkoholos befolyásoltság alatt valamiért nem agyalok ennyit, sokkal határozottabb és bátrabb vagyok, szóval azt hiszem itt a remek lehetőség arra, hogy valami szomjoltó felé nézzek. Szerencsére az asztalon néhány pezsgőspohár és pezsgő is található, így arra veszem az irányt, megtöltöm mindkét poharat, majd az egyiket Lyra felé nyújtom. – Nos, mihez lenne kedved? – teszem fel a néha megválaszolhatatlan kérdést. – Esetleg táncolni, elvégre ez egy bál és be kellene bizonyítani, hogy sokkal jobban tudunk táncolni, mint például a halálfalók. – Utalok ezzel a sötét oldal képviselőinek előadására, ami benne volt a programtervben, de azt hiszem én erről lemaradtam.

Levi

*Elégedetten bólintok, amikor végül lezárjuk a ’megtaláltuk egymást, nagyon szuper’ témát. Aztán egy kevéske csönd következik, amit mindketten a másik végigmérésével töltünk, persze csak lopva, de mindenképpen megér egy pillantást. Aztán egy kicsit bele is pirulok a dologba, de nem tehetek róla, azok a fránya emberi reakciók önkéntelenül jönnek. Zavartan megigazítom az álarcom, legalább az arcom nagy részét takarja, aztán újra Levire pillantok. Éppen megszólalnék, hogy akkor most hogyan tovább, amikor meghallom a harangszót. Hát…jó és most mégis mit kéne csinálni? Miután ezernyi lehetőséget számba véve, egy pillanat alatt, lepörgetve a fejemben, végül úgy döntök, hogy a kezdeményezés talán nem az én dolgom lenne. Nem vagyok az a rámenős típus.
Aztán Levi közelebb lép, nekem meg a pulzusom konkrétan a kétszázat verdesi. Miért is van rám ilyen hatással? Ja talán azért, mert bele vagyok zúgva? Legalábbis az utóbbi reakcióimból nagyon is úgy tűnik a dolog… Végül megcsókol. Akármennyire is izgatott vagyok, egy pillanat alatt minden kiszáll a fejemből, és gondolkodás nélkül viszonzom a gesztust. Igen. Azért mert jól esik, és mert most már teljes bizonyosságot látszik nyerni az előbbi feltételezésem.
Mikor elválunk egymástól mosolyogva pillantok rá. Megismételném… bármikor. Ez volt talán életem eddigi legszebb csókja, minden egyéb ellenére. Mondjuk nem nehéz, ha előtte csak olyanokkal tettem meg ezt, akikkel nem is akartam.
Lesütöm a szememet, aztán arra pillantok fel, hogy Levi egy pohár pezsgőt nyújt felém, mosolyogva elveszem – hiába a jó dolgok, mindig a mosolygós, pozitív oldalamat hozzák elő; kinek nem – és belekortyolok. Tényleg jól esik egy kis szomjoltó.*
- Igen, szívesen táncolnék, és a halálfalóknál csak jobbak lehetünk. Bármiben.
*Felelem egy kicsit felnevetve; és talán a kelleténél hangosabban is. Lehet, hogy nem túl szerencsés ezekben az időkben, ilyen környezetben, egy rakat álarcos ember között halálfalókkal viccelődni… Kicsit oda kéne figyelnem a dolgokra. Még egy kortyot iszom a pezsgőből. Nem mondom, hogy a kedvenc italom, és nem is szoktam sok alkoholt inni, de most kifejezetten jól esik.*

[Lyra]

Lyra

A pulzusom az egeket verdesi, boldogsághormonok százai vagy talán ezrei szabadultak fel bennem a csók röpke pillanatai alatt. Igyekszem leplezni a bennem felszabadult érzéseket, vágyat az ismétlésre, így az elválást követő apró mosoly után gyorsan az italokkal megpakolt asztal felé veszem az irányt, így adva magamnak egy kis időt a lenyugvásra. Szívesen visszatekerném az idő kerekét, hogy újra megismétlődjön az a perc, de sajnos erre képtelen vagyok, annyi bátorságom pedig nincs, hogy spontán elé lépjek, és újra megtegyem. A saját érzéseimben sem vagyok biztos, s arról sincs sok fogalmam, hogy vajon Lyra is hasonlóképp érez-e, mint én. Vagy csak én vagyok túl vaksi és nem veszem észre az esetlegesen nyilvánvaló jeleket? Meglehet, semmit sem lehet kizárni, de egyelőre még biztos vagyok abban, hogy nem fedem fel előtte az érzéseim. Nem akarom elrontani a mai estét, sem az övét, az enyémet meg pláne nem. Erős túlzás lenne azt állítani, hogy ez az állapot nekem most jó, szenvedve a saját s az iránta érzett dolgoktól, de túl beszari és félénk vagyok. Illetve döntésképtelen. Vajon megérné a barátságunkat komolyabbra fordítani? Nem romolnak el túl korán a dolgok és veszünk össze annyira, hogy elveszítem őt, nem csak, mint szerelmet, hanem mint barátot? És a háborúról alkotott véleményünkről ne is beszéljünk. Félek, hogy két szék közt a padlóra esnék. Ha összejönnék vele, elveszíthetem a mostani haveri társaságom, akiknek igencsak erős véleménye van a mugli származásúakról, az ő baráti köre ferde szemmel nézne rám és nem fogadna el feltehetőleg, mivel a sötétebbik oldalhoz kötődöm, még ha minimális szinten is, és máris összeállna a kép: teljesen egyedül maradnék. A legrosszabb eshetőségeket figyelembe véve legalábbis biztosan. Persze semmi sem garantálja, hogy minden így történne, de nincs ember, aki ennek ellenkezőjét tudná állítani és bizonyítani számomra. Lehet, hogy önző és gyerekes felfogás és gondolkodásmód, na meg eléggé gyenge kifogások halmaza mindez. Egyszóval kétségek közt gyötrődöm, a származásom és a családom álláspontja, véleménye közt, ami egyrészt a sajátom is, másrészt ott van a szívem és az érzéseim, amik mind azt sugallják, hogy ne foglalkozzak ezekkel a hülyeségekkel, hallgassak a szívemre és fogadjam el a tényt: fülig szerelmes vagyok belé.

Az izgatottságom és kézremegésem szeretném gyorsan leplezni, így a lány felé nyújtom az egyik poharat, majd mikor elvette, a szabaddá vált kezem zsebre vágom, a másikkal szorítom a poharat, hátha így nem tűnik fel neki, hogy miféle szép dolgokat váltott ki belőlem az iménti csók. Jó, tudom, hogy hülye vagyok és kezdeményeznem kellene, de még várok, csak tudnám, hogy mire... Azt hiszem a bál után, vagy legkésőbb a holnapi nap folyamán el kell kapnom Abelt és sürgősen el kell vele beszélgetnem, hátha ő tud segíteni. Egyszemélyes válságstáb, lelkisegély-szolgálat, védőangyal és tanácsadó. Igen, rá van szükségem.

A válasza egy kicsit megmosolyogtat, tetszik ez a magabiztos hozzáállása, na és a nevetése. Még mielőtt reagálnék valamit, kortyolok a pezsgőből én is, és sajnálattal veszem tudomásul, hogy már nem sok maradt. Lehet, hogy mégiscsak alapoznom kellett volna a bál előtt nekem is a hálóban, már nem is emlékszem micsoda hülye indokokat hoztam fel arra, hogy miért nem tartok velük, de most nem ez a lényeg. – A bármiben egy kicsit kételkednék, de abban biztos vagyok, hogy lazán letáncoljuk őket. Bár nem én vagyok a földkerekség legjobb táncosa, de azért majd igyekszem, jó? – teszem még hozzá mosolyogva, majd az utolsó cseppeket is eltüntetem a poharamból.

- Szabad egy táncra? – kérdezem, csak, hogy a formalitás része is meglegyen, és ne mondhassa rám, hogy egy udvariatlan idióta srác lennék. Fenn kell tartani az úriember látszatát. Közelebb lépek hozzá és felé nyújtom a kezem, várva, hogy elfogadja az invitálást. – Maradjunk itt, ez a hely sokkal békésebb és nincs tömegnyomor. – Na és persze senki sem láthatja, hogy mit bénázok össze-vissza. Illetve sokkal meghittebb és jobb kettesben lenni, félrevonulva a nagy tömegtől. Úgy tenni, mintha tudnánk táncolni, azt itt is tudjuk művelni, nem kell ahhoz emberek közé menni. – És mond, miben lehetünk még jobbak, mint a halálfalók? – kérdezem suttogva, közelebb hajolva hozzá - miközben próbálom legyőzni az igen erős késztetést, hogy esetleg újra megcsókoljam - nehogy véletlenül olyan is hallja, akinek nem kellene, mindezt apró, alig észrevehető mosollyal az arcomon. Csak remélni tudom, hogy ezen az ártalmatlannak tűnő kérdésen nem kapja fel a vizet és lyukadunk ki megint az egyáltalán nem kedvelt, de lassan már megszokott veszekedési témánknál, ami már az első találkozásunk óta kísért bennünket.

Levi

*Az előbbi perc joggal vonul be életem legeslegszebb pillanatai közé. Ha ma, az este előtt, a tükörbe bámulva elgondolkodom, az biztos, hogy nem jut eszembe, hogy ez történik; hogy Levi megcsókol. Már pedig megtette, és nagyon is jó dolog volt, teljes bizonyossággal állíthatom, hogy még egy jó párszor végigjátszom ezt a pillanatot a fejemben. Mert tökéletes volt. Igen, nem tudok rá egyszerűen más szót találni, csak ezt, és ez az este is tökéletes. Eddig legalábbis. Ezek után már magam előtt sem tudnám tagadni, hogy bele vagyok zúgva Levibe. Igen, voltak olyanok, akik tetszettek, de ő… hát igen, ki kell mondjam: azt hiszem szerelmes vagyok.
Elveszem a felém nyújtott poharat, és azt szorongatva állok. Pezsgő. Na igen, arra pont elég mennyiség, hogy egy kicsit bátrabban forogjon a nyelvem. Levi a válaszomra mosolyog, amit pozitív visszajelzésnek veszek. Az ő válaszára azonban az én arcomra is kapásból kiül a mosoly.*
- Nekem az pont elég, mert én se vagyok egy őstehetség.
*Felelem mosolyogva, és én is kiiszom a maradék italt a pohárból. Meg kell hagyni, erre most nagyon szükségem volt.*
- Természetesen.
*Bólintok a felkérésre, és a kezemet Levi tenyerébe helyezem. A csöppnyi izgatottság görcsként szorítja a gyomromat. Hihetetlen, hogy én táncolok. De tényleg, engem eddig nem nagyon kértek fel, talán azért mert mugli származású vagyok, de igazából valószínűleg az volt az oka, hogy ilyen alkalmakkor sokszor egyedül gubbasztottam a sarokban, olvastam vagy még inkább rajzoltam. Na igen, nem vagyok a társaság középpontja az már eldőlt.*
- Jó, szerintem is.
*Bólintok a rövid válaszom nyomatékosításának céljából. Inkább itt, mint a tömegben, hogy aztán még mindenki ki is röhögjön. Ja, álarc van rajtam, szóval nem tudják, hogy én vagyok, elvileg. Még egy jó dolog az estében. Mikor Levi közelebb hajol  hozzám, tánc közben a gyomrom összerándul. Na igen, mindenképpen hatással van rám a közelsége, az hogy itt van, és a fülembe suttog. Aztán eljut a tudatomig a kérdés, és kissé összeráncolt szemöldökkel húzódok el egy egészen picit, ép csak annyit, hogy a maszkon keresztül a szemébe tudjak nézni.*
- A halálfalóknál? Mindenben csak jobbak lehetünk! De legfőképpen az életszemléletben, és abban, hogy nem bántunk másokat, olyanokat, akik nem tehetnek semmiről, muglikat.
*Válaszolom, ezúttal teljesen komolyan. A kérdés hangvétele viccelődő volt, de ez a téma nem vicces, abból nem csinálok poént, hogy emberek halnak meg, olyanok, akik életet érdemelnének. Végig többes számban beszélek, mert nem feltételezném Leviről, hogy szórakozásból bántana embereket, de valójában csak a remény cseng a szavaimban, hogy ugye nem csinálna ilyet! Enyhén megrázom a fejem, és még mindig Levi arcába nézve várom a reakcióját. Sajnos, azt hiszen én egy kicsit hevesen és hirtelen válaszoltam. De nekem szokásom kimondani azt amit gondolok.*

[Lyra]

Lyra

nyomokban megbotránkozásra alkalmas szavakra bukkanhatsz!

Szerencsére nem kell a nagy tömegbe menni. Jó tudom, az arcom álarc takarja és nagyon az öltözékem sem lehet megkülönböztetni a sok fekete öltönyös diák közt, de mégis nyugodtabb vagyok itt, távol a bál központi helyszínétől. Elméletileg itt nem hallgatózik senki se, mivel nincs körülöttünk egy lélek sem, nem fog meghallani félreérthető félmondatokat és az se hátrány, hogy ha valami mégsem úgy történne, ahogy azt szeretném, kisebb az esély a beégésre. Legalábbis elméletileg. Ilyenekre most gondolnom se kellene, csak élveznem a pillanatot, esetleg élni a felkínálkozó lehetőségekkel – bár azok észrevételéhez túl vak vagyok, vagy túl későn kapcsolok, vagy ami a legvalószínűbb nem merek élni a tálcán nyújtott lehetőségekkel.

Kicsit nehézkesen indul be a tánc, de ezt írjuk az izgatottság vagy a kimondottan csodálatraméltó tánctudásunknak. Ráadásul én hülye már megint a kimondott szavak után kapcsoltam, hogy ezt most lehet, hogy nem kellett volna. Hiába nem gondoltam komolyan, hiába szántam kicsit vicces megjegyzésnek – hátha veszi a „poént”. Megelégedtem volna egy random felsorolással is, mit tudom én, szebben mosolygunk, jobban rajzolunk, jobb favicceink vannak, szebb díszdobozt varázsolunk a gyufás skatulyából. Még ha minimálisan is, de elhúzódik tőlem, és a táncnak csúfolt valami is ide-oda lépegetéssé változik. Biztos vagyok benne – már ha ezek után még egyáltalán szóba áll velem, vagy ha összejönnénk – nem leszünk arról híresek, hogy szenvedélyes táncjelenetek közben rendezzük le a nézeteltéréseinket.

Lehet, hogy jobb lenne befogni a szám és annyiban hagyni a dolgot, de belülről késztetést érzek arra, hogy reagáljak rá. Szar ügy, ha az ember családja, a származása miatt hajlik arra, hogy az elvárásoknak megfelelően ugyanazt a nézetet vallja; ha a szíve azt diktálja, hogy számoljon le a múltával és felejtse el, hogy eddig hová tartozott; és ha legszívesebben igazából kimaradna az egészből és lelépne egy olyan helyre ahol még senki sem hallotta azt a kifejezést, hogy háború. Csak kár, hogy ilyen hely nem létezik a világon. – Azért ne mond, hogy a jó oldal képviselői szentek lennének! Nem sokkal különb egyik a másiknál. Mind a kettő kezéhez vér tapad. Lehet, hogy ennek nagy része felesleges, nem lett volna rá szükség, de a hatalomhoz vezető út ilyen. Márpedig mind a két fél azt akarja igazából, csak az egyik a régihez, a meglévőhöz ragaszkodik, a másik pedig szeretné elfoglalni a helyét. – reagálom visszafojtott hangerőn, talán a tőlem nem éppen megszokott hevességgel. Úgy tűnik a nyári bandázásnak és az ott megismert eszméknek még mindig nyomuk van bennem. Pedig néha már olyan érzésem van, hogy ezek már kihaltak, pillanatnyi fellángolás volt az egész. – Nem bántanak muglikat, ez valószínű. De nem tudom elképzelni, hogy csak olyan emberek halála kötődik hozzájuk, akik igazán megérdemelték…

Hülyeség ez az egész háborúsdi! Az eddigi bénázásra ösztökélő idegességem és rózsaszín ködben úszó gondolataim elpárologtak és a helyét a düh, harag vette át. Most per pillanat haragszom a világra, amiért ilyen, haragszom egy kicsit Lyrára is – még ha ő nem is igazén tehet róla – de leginkább magamra, amiért nem elég, hogy sikerült felhoznom a legkényesebb témát még rá is kaptam a horogra, amire nem kellett volna, aztán most legszívesebben verném a fejem a falba, hogy miért vagyok én ekkora barom. Krvára nem érné meg egy ilyen szr dolog miatt elveszíteni őt. – Hagyjuk az egészet! Úgy se jutnánk dűlőre… - Már ha ezt egyáltalán ilyen könnyedén abba lehetne hagyni ezen a ponton. Kár, hogy sikerült tökéletesen elrontanom a hangulatot. Ügyes vagyok, mondhatom.

Nem igazán tudok a szemébe nézni az előbb kimondottak után. Inkább gyorsan körbepillantok, hogy a halknak tűnő kifakadásokra felkapta-e valaki a fejét, de úgy tűnik még senki sem figyel minket szájtátva vagy épp ujjal mutogatva, aminek még ha minimálisan is, de örülök. Az viszont elsőre fel sem keltette a figyelmem, hogy időközben talán túlságosan is közel kerültünk a csokikúthoz.