"Nincs ötletünk" topik

Nem tetszik neki a gúnos hangnem. Egyáltalán nem. Arca ismét fintorba rándul, apró, kelletlen fintorba, majd kisimulnak a vonások. "Draco Malfoy mindig szép." Szúrós szemekkel nézi a felé közelítő lányt, akinek a szavai olyan fáradtul csengenek, olyan kiábrándultan.
Fura, de... bár a nő, akinek szépsége oly sokszor (minden egyes alkalommal) elcsavarja a fejét, most itt áll előtte, kigombolt blúzban, ő mégsem arra gondol, mint amire bármelyik szerencsés férfi gondolna a helyében. Elvégre feladatot kapott a Nagyúrtól: azt, hogy minél többet tudjon meg Potterről, a bandájáról és a kis ügyleteikről... És végre, végre, annyi hét és hónap után, mely gyanakodással és elméletek, teóriák felállításával telt el, végre valami kézzelfogható nyomra bukkant...! Nem hagyhatja, hogy holmi bármikor felkorbácsolható vágy elvegye az eszét. A feladatra koncentrál.
És addig egyikük sem megy ki ebből a nyomorult szobából, amíg nem tud meg mindent erről a kis "klubról".
Vagy legalább amíg nincs valami kézzelfogható, használható információja róla.
Mielőtt azonban kérdezgetne, Vikitria egyik elszólására felkapja a fejét. Inkább közéjük tartozna...?
Ha ez itt most az indulatok helye lenne, akkor nyilván tiltakona azellen, hogy bárki is, aki neki (bevallottan vagy bevallatlanul) fontos, a Halálfalók körébe keveredjen. Jelenleg azonban csak az számít, hogy szüksége van a lányra.
Keze kinyúl felé, magához húzza, ám mindez csak ügyes kísérője következő szavainak.
- Szép kis barátok azok, akik amiatt fordulnak el tőled, mert Mirol vagy. Pedig igazából örvendhetnének a kegynek... Hisz nem mindennapi nő vagy, Júlia.
Belehajol a lány szőke, mézillatú hajába, hogy a szavakat az apró fülbe suttoghassa.
- Miért is lennél hűséges azokhoz, akik nem hűek hozzád?
Csendesen, édesen, csábítóan duruzsol a hangja. Ehhez annyira, de annyira ért...
- Mesélj még nekem erről a ti kis... klubotokról...
Akár egy kígyó.

Teljesen igaza van. Milyen barátok azok, akik csak úgy otthagynak, mert már nem illesz bele az ő kicsi rózsaszín világukba? Ha én csinálok valamit, ami esetleg nem tetszik valakinek akkor azonnal el kell hordani mindennek, de persze ha Mr. Tökéletes, drága Harry tesz valamit akkor nézzük el, mert nehéz élete volt. Akkor is mikor kitettem a csapatból, mert egyszerűen már nem lehetett vele dolgozni, akkor is én voltam a gonosz. Nem egyszer voltam a fültanúja egy-két kiakadásának, de azt mindenki elnézte, persze mikor én nem bírom, és ki adom magamból a feszültséget, akkor a barátaim örökre meggyűlölnek.
Már nem az a lány voltam, aki évelején, és ezzel én is tisztában voltam, csak azt nem tudtam megértni, ezt miért nem lehet megérteni. Pedig ha külső szemmel láttam volna magamat én is elborzadtam volna. Hisz milyen az, hogy Harryhez hasonlítgatom magam? Ilyet soha nem tettem volna, most mégis Draco szavai után idáig jutottak el a gondolataim. Már nem csak Maryékre haragudtam, hogy elhagytak, hanem Harryre is és mindenkire, akinek csak köze van hozzá, pedig ők aztán igazán nem érdemelték meg.
Draco magához húzott és belehajolt a hajamba, hogy aztán a fülembe susoghassa csábítón a szavakat, hogy ne tudjak neki ellenállni. Mint egy kígyó. De az is volt és ezzel tisztában is voltam. És ha épp nem megint a hű de elegem van mindenkiből fázisomba lettem volna, akkor talán ellen is álltam volna neki, de most… Most nem érdekelt, hogy a DS titkát meg kellene őriznem, hogy más így is többet mondtam mit szabadott volna és hogy Draco talán tovább adja a megszerzett információt valaki olyannak akit én is gyűlölök.
Finoman ellököm magam Rómeótól. Imádom mikor Júliának hív. Talán ez is közbe játszott, hogy megint a rosszkislány énem került előtérbe. Draco mellett valahogy mindig előjött. Ő… Ő valahogy… Talán ő volt az aki miatt inkább megváltoztam, a szerelem amit iránta éreztem, az hogy Mirol vagyok inkább csak másodlagos volt. Talán ha nem lett volna Draco, akkor soha nem kerültem volna közelebbi viszonyba a családommal. De Rómeó ott volt és szerettem.
- Egyébként tényleg eltaláltad, mit művelünk abban a kis klubban. Tényleg gyakorlunk, ha jönnének a csúnya gonosz Halálfaló bácsik. Azt mondjuk, nem tudom, hogy én mit keresek ott – jegyeztem meg. – Harry szervezte, de szerintem Hermione ötlete volt az egész. Griffendélesek vannak benne főleg, de egy két Hollóhátas és Hugrabugos is megtalálható a társaságban, amit Dumbledore Seregének neveztek el.
Nem neki mondtam ezeket a szavakat már, mikor kimásztam az öléből el is fordultam. Mert azért ott volt benne, hogy nem, nem kéne elmondani.

Érzi, a lány fortyog magában. Ujjain, tenyerén keresztül érzi a düh apró rezdüléseit, ahogy végigsimítja a kart, a karcsú, íves hátat, egyszerűen mintha tapintható lenne a düh és a keserűség aurája. Míg a lány nem látja, elégedetten aljasul mosolyog magában. Vár, egyre türelmetlenebbül, de megvárja, míg Vikitria szóra nyitja a száját.
Ám mielőtt ez megtörténne... fura és bosszantó, de elhúzódnak tőle. Nem esik pánikba... Kivár.
Ééés igen... Amint megpillantja azokat a sötét, ismerős árnyalatokat a smaragdzöld szemekben, már tudja, hogy érdemes volt várnia.
A lány miden egyes szavát csak úgy issza: szóról szóra megjegyzi, hogy aztán a teljes és hiteles információt adhassa tovább a Nagyúrnak. Közben elfojt egy undok vicsort. Tudta, tudta, hogy Potterék sántikálnak valamiben... Az a nyavalyás folyton a nyomában járt...
Hallgatná tovább a történetet, de Viki elfordul tőle, és elhallgat. Ismét inspirálásra lenne tán szüksége? Közel lép hozzá, puhán átkarolja a lány vállait hátulról, és biztosan a mellkasának támasztja a keskeny hátat. Bizalmat és erőt sugall.
- És ti hagytátok, hogy Potter meg Granger dirigáljon nektek? Az a felfuvalkodott félvér, meg egy sárvérű? Nem néztem volna ki belőled, Júlia...
Kezei lassan végigsimítanak a lány összekulcsolt karjain. Odabújik ismét, belecsókol a nyakba.
Beszélj. Gyerünk, mesélj még nekem...
- És hol voltak ezek a teadélutánok? A klubhelyiségetekben? Egyáltalán hány embernek kellett helyet kerítenetek?

Érzem, ahogy lassan hozzám bújik, ahogy a teste melegíteni kezdi az enyémet és kezdek megnyugodni, de ez nem az a nyugodtság, ami elkergetné a jelenlegi dühömet társaimmal szemben. Nem, ez egy teljesen más irányú érzés volt, nem az irántuk érzett düh csitult, hanem én kezdtem csak megnyugodni, de a harag megmaradt. Draco karjai és szavai nem hogy csitítani tudták volna ezt az indulatot, hanem felerősítették, hozzá simulva azokat az embereket gyűlöltem és olyan természetes volt, mintha átok hatása alatt álltam volna, pedig korántsem volt így.
Túl sokat kellett átélnem az utóbbi időkben, és akik a legtöbbet jelentették nekem, hátat fordítottak és olyan sebeket hagytak bennem, amik sose fognak már begyógyulni. Mary… Ha csak találkozott a tekintetünk éreztem a megvetését. Testvéremként szerettem és eltaszított, Greg és Damien pedig vele tartottak. Az utóbbi időben egyetlen egy önfeledt mosoly sem került az arcomra, ha a régi barátaimmal voltam, nem úgy, mint a családom körében. Már odatartoztam még akkor is ha nem akartam volna elszakadni a régi életemtől, de egyre inkább bizonyossá vált, hogy a kettő nem összeegyeztethető. Vagy Mirol vagyok, vagy Henderson, a gond csak, hogy mindig is Mirol voltam.
Ha nem vett volna le a teste simulásával, ujjai simogatásával, akkor biztos felháborodtam volna a kérdésén, de helyette csak jobban belebújtam a karjaiba. Csókjába beleborzongott a testem és már nem figyeltem arra kit árulok el, mit mondok el, a szavak maguktól jöttek a számra.
- Olyan huszonöt-harmincan lehetünk és a Szükség Szobájában tartjuk az edzéseket. Potter – Potter… nekem mindig Harry volt, de most valahogy megváltoztak a dolgok – az úgy mond tanár, és a különféle átkokat és ellenátkokat gyakoroljuk.
Kimásztam az öleléséből és … közben pedig folytattam.
- Rettenetes, hogy egyesek mennyire nem tudják használni a pálcájukat, egy egyszerű Capitulatus-t nem tudnak végre hajtani és hamarosan Patronust akarnak idézni… Nem tudom, hogy képzelik.
A kezembe volt már a megbűvölt galleon, ami a gyűléseket jelezte. Felmutattam.
- Granger bűvölte meg, és ha átváltozik, akkor vacsora után edzés lesz, ilyenkor az egész társaság az elsők közt érkezik a Nagyterembe és aztán egyesével, maximum kettesével mindenki felszivárog ide.
Hát igen… Draco és én is elég sokat a Szükség Szobájában találkoztunk, ez azok a helyek közé tartozott, ahol kettesben tudtunk lenni.
- A terem egy hatalmas helységé változik, türkökkel és gyakorló bábukkal, pont a célnak megfelelő.

Seszínű ajkai megvető mosolyba húzódnak. Potter már megint sztárolja magát... meg se lepődik! Az álszentek legálszentebbike, magánál Dumbledorenál is rosszabb, ezerszer rosszabb... Egek, nem hiszi el! Hogy képes az a kis fattyú így az orruknál fogva vezetni az embereket? Miért képes erre Potter, és miért nem képes ő?!
Miért tény, hogy az a nyomorult féreg jobb nála?
De nem. Ez többé nem lesz így.
Féltékenyen nézi, ahogy Vikitria kibújik a karjaiból. Ismét. Engedi.
Miért fontosabb a lánynak pár hülye kis koszosvérű, mint ő? Mit filozofál ezen? Hüség, barátság? Ugyan már! A nyertes oldalra kellene állnia. Vagy legalábbis őmellé!
Szar az egész...
...és mindjárt röhögőgörcsöt kap a sírástól.
- Mit vársz pár idióta sárvérűtől? A legtisztább vére ott Weasleynek van. Vagy várj, nem... Longbottom veletek van?
Mintha mérget köpne, úgy beszél. Undorodva és gúnyosan ezekről az idiótákról, akik azt képzelik, bármi esélyük is van a Nagyúr ellen holmi szakkörös baromsággal.
Nekiveti hátát az ágy baldachinját tartó rúdnak, kezét karba teszi, és miközben az öltözködő és tépelődő lányt nézi, szemöldökráncolva agyal. Ő is gyakran van a Szükség Szobájában, viszont még sosem találkozott ezekkel a stréber sült bolondokkal. De ez talán megmagyarázható azzal, hogy ő jobbára napközben vagy órák alatt van itt és dolgozik azon, ez a hülye szakkör meg vacsora után szokott lenni.
Próbálja megtervezni a következő lépést, és a kérdést, mellyel minél többet és többet tud kiszedni szeretőjéből, de rájön, már nincs szüksége a sikamlós kígyónyelvre.
- Ha már ennyi mindent elmeséltél nekem, csicsereghetnél pár nevet is.
Ezt valamiféle kegyelemdöfésnek szánta. Bár maga is csak egy öntelt hazug mocsok, mégis megveti a hozzá hasonlókat, akik ostobán, minden ellenszolgáltatás igénylése nélkül adják ki titkaikat az ellenségnek.
Különben is... Imádja, ha belerúghat a nőkbe, akik odavannak érte.
Mert nem tudja, hogyan is viselkedhetne másképp.

Hiba…
Neville… Mennyit fejlõdött! Egész ügyes kezd lenni és segített nekem pár napja a leckémbe.
Gúnyos hangvétel…
Harry… Folyamatosan értesít a próbákkal kapcsolatban, csakhogy az edzések is folyhassanak, mert tudja hogy nekem talán az fontosabb.
Hiba…
Ron… A bátyám! A keresztfivérem! Vele nõttem fel!
Szánalmas várakozás…
Hermione… Mennyit veszõdött ezzel az egésszel? A szívén viseli mindenki sorsát?
Kegyelemdöfés?
Nem! Nem kapja meg amit annyira akar!
Egyetlen egy rosszul kimondott mondat elég volt, ahhoz hogy magamhoz térjek. Vagy legalábbis nem magamhoz, de a lelkiismeretem elkezdjen játszadozni velem. Folyamatosan zakatolt az agyamba, hogy mit tettem, hogy elárultam azokaz az embereket, akiknek hûséget fogadtam. Egy utolsó senki voltam, de nem is ez volt az egészben a legrosszabb, hanem hogy annyira mégsem furdalt a bûntudat.
Hiba? Hiba.
Hiba volt azt hinnie, hogy nyert, mert velem szemben sose nyerhet, ezt már megtanulhatta volna. Tudni akarta. Beszéltem. Biztossá vált. Hallgatok.
A ruháim nagy része már rajtam volt, egyedül az ingem várt még a begombolásra, de nem is érdekelt. Még nem. Még várakoztattam. Miért? Az igazság az volt, hogy küzdöttem, magammal küzdöttem. Igen vagy Nem? Nevek vagy… vagy mi? Mi történik, ha most nevek nélkül távozom? Így is rengeteget tudott már meg, a nevek azok mások voltak, teljesen mások. Ráadásul, azáltal hogy eltûnt a hipnotizálás, mert másnak ezt nem tudnám nevezni, már teljesen máshogy láttam a dolgokat.
Szeretõk voltunk. Igen.
Titkokat osztottunk meg a másikkal. Igen.
De sose adtuk ki még hasznos információt a másiknak, ez pedig az volt. Átléptem egy határt, de még volt választási lehetõségem.
Nem. Nem tud meg többet.
Mirol vagyok. Nem Henderson. Nem tartozom semmivel azoknak az embereknek!
Elindultam felé. Lassan démonian, az ingem még mindig nyitottan táncolt az oldalaimon. Oda értem, a szemébe néztem és egy pillanattal késõbb már a szájába súgtam egy nevet.

Longbottom.

A nyakába, Ginny Weasley.

A kulcscsontjára, Strong.

A nyakába, Lovegood.

A kulcscsontjára, Yolanda Delacour.

Végül vissza tértem a szájához,szenvedélyesen megcsókoltam.
Nevek, melyeket úgyis sejthetett. Csak azokat a neveket kapta meg, eggyel sem többet.
Ahogy szép lassan mondtam ki az öt nevet, úgy gomboltam szép sorjában be az ingem gombjait is, végül az utolsó csóknál a hátsó zsebembe illesztettem a megbûvölt érmém, majd véget vetettem a csóknak és a táskámért nyúltam.
- Henderson.
Mondtam ki végül az utolsó nevet amit akartam. Igen Henderson, hiába voltam már Mirol az iskola szemében is, a DS-be a régi Viki tartozott és ezzel akartam utalni rá.
Ez volt az én hibám. Nem tudtam mit akarok, és iszonyatosan befolyásolhatóvá váltam, és tény és való, hogy egy apró szikra kellett már csak ahhoz, hogy teljesen átbillenjen a mérleg és végül örökre döntsek, és ez a pillanat most közel volt, de elrontottam. Hibázott.

Kiélvezi szavai hatását, kiélvezi a végsőkig. Látja a megtorpanást a lány mozdulataiban. És tudja, hogy van oka annak, hogy Viki nem néz a szemébe... Az, hogy bűntudata van. Legyen is. Ostoba volt. A hülye kis barátait nem sajnálja, ők nem is érdemelnek mást, minthogy elárulja őket az ember... Viszont élvezi, hogy fájdalmat okozott a lánynak. És hogy Viki most nem néz a szemébe egyszer sem. Még akkor sem, mikor közelít. Ez elégedettséggel tölti el... Győzelem. Ostoba a kis revans, de a győzelem íze mindig ugyanaz.
Azonban... Tekintetük mégis találkozik. Meglepetten nyitja ki száját, mintha azonnal mondania kéne valamit, amitől ez az éktelen szemtelenség eltörpül vagy nevetségessé válik, de épphogy leereszti két karját, ajkába egy nevet suttognak.
Egy.
Még.
Kettő. Három.
Még.
Négy, öt.
MÉG.
Hálás vággyal kap a lány ajkai után. A puszta öröm és az önhittség vezérli, szomjasan csókol vissza, viszont... Hoppon marad. Épp, mikor magához bilincselné a lányt karjaival, Viki ellöki magát.
Hat.
NEM.
Düh. Sértettség. Féltékenység. Gyűlölet. Vád.
Magára marad a sötétben. A szobának immár semmi köze a kényelmes, puha hálószobához. Immár...
Üres.
Hibázott.