zene: SB - Breathe AgaindressL E S T R A N G E 'Valami sírás, valami öröm, valami harc, valami csönd,
Valami nagy, mély szerelem hiányzik...
És így marad ez mindig, mindhalálig..?'1999. január 1.
~~ ❈ ~~ -Újévi fogadalmam, hogy akárhányszor ilyen arcot vágsz, megcsókollak.
Hogy miiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii?
Na most aztán a lelkem kicsinyke keze kőkeményen rátenyerel a vészjelzőre. De hát mily meglepő… kellően későn. Eric szavai ugyanis leforráznak, de már nem tudok mit tenni. Hiába koppan a pohár a párkányon, hiába állom a pillantását, már nem tudok menekülni. És hibába az eszem hajtana afelé, hogy menekülési utat keressek egy részem igenis itt akar maradni. Talán a gyomrom leginkább, ami olyan kicsinyre zsugorodik össze, hogy azt hiszem totálisan megszűnt létezni. Csak némán, lélegzetvisszafojtva állom a pillantását. Arcom a kezében és nem hiszem el, hogy megteszi. Nem hiszem el, hogy meg meri tenni. Mert hát én Blaire vagyok! Helló! Az a Blaire! Úgyse teszi meg! Úgyse teszi meg! Úgyse…
Amint leküzdi azt a kínzó pár centit, és ajkaival az enyémet súrolja, elvesztem. Egyszerűen kikapcsol az agyam, a benne sípolva tomboló ellenkezéssel és nem marad már semmi csak Eric. A keze, amely beletúr a hajamba, hasonlóképp mint korábban most mégis másabb érzést kiváltva. Hisz most már nem tudok és nem is akarok belemagyarázni a tetteibe semmit sem. Ahhoz már túl ködös az agyam és túl könnyűvé válik a szívem. Igen, hirtelenjében minden átalakul. A gyomrom felenged és felmelegszik. Olyan mintha képes lennék menten elolvadni itt, a kezében. Nevetséges…
Minden határ elmosódik és minden normális. Hiába ez nem normális, mondhatnánk, tudom, de ebben a szent percben az. És szinte várom szaggatottan kifújva a levegőt hogy ténylegesen, rendesen megcsókoljon.
Még egy kicsit igyekszem az arcát figyelni, a tekintetét, de minden elmosódik mert túl közel kerül hozzám. Kezem megremeg a földön majd végül ösztönösen mozdul. Felemelkedik a hideg padlóról és már majdnem megérintik az arcát, de végül csak pár milliméterre játszanak arcéle felett…
Tekintetem elnehezül, ahogy az illata megtölti az orromat és elbódít. Ó szóval ilyen, mikor megkapja amit akar? Ilyen, amikor képtelen vagy ellenállni? Immár nem hibáztatom a nőket, akik a bűvkörébe kerültek. És nem is érdekel senki, akit így behálózott, mert tudom a legtöbbekkel jó esetben sem viselkedik így. Megdöbbentő, de frusztrál, hogy ennyire óvatos. Mintha csak félne hogy összetörök, mint valami ócska porcelánbaba pedig nem. Kínszenvedés minden pillanat egészen addig, míg ténylegesen nem cselekszik. Még mindig idegőrlően elnyújtva a pillanatot, de először az alsó ajkaim kerülnek rabságba, majd végül a felsők. Halk, mélyről felszakadó sóhajjal adom meg teljesen magam. Még egy pillanatig csak üresség, kínzó, kegyetlen üresség, majd végül ott van Ő. Ajkai puhán fonódnak az enyémbe, túlzottan kedvesen, túlzottan nem Ericesen. Nem úgy, ahogy valaha képzeltem ostoba ábrándos éjszakákon jó mélyen eltitkolva. Nem az esik meg, amit elképzel az ember. Azonban az a furcsa, hogy ez is tökéletesen ő. Nem tudom miért, de valahol ez a fajta kedvessége is megmutatkozik lépten-nyomon. Olyan mintha rejtené. Mintha szégyellené. Pedig… annyira tökéletes.
Elveszek a másodpercekben és némán élvezem, ahogy ujjai végigszántják a nyakam hogy végül a tarkómon állapodnak meg. Szívem zakatolva vágtat, talán gyorsabban, mint a Roxfort Expressz valaha és az én ujjaim sem időznek tovább az arca előtt. Szelíden megremegve simul tenyerem arcára és húzódik egy nagyon, de nagyon kicsit közelebb csakis azért, hogy még többet kapjak, hogy még jobban belevesszek ebbe az egészbe. A csókjába, a bűvkörébe, mindenbe ami Ő.
Ajkaim sután mozdulnak, hogy lekövessék őt, de nem számítok a szelíd harapásra, ami enyhe, bizsergető fájdalommal jár. Nem tudom, hogy ez, vagy a derekamra simuló karja az, ami kizökkent…. vagy csak a puszta tény, hogy szinte már teljesen hozzá simulok és hallom, sőt, érzem a szívverését a tenyerem alatt? Ugyanis a másik kezem ott pihen, épp a szíve felett az ing anyagába kapaszkodva félig görcsösen míg a másik a borosta íve mentén simít végig egészen az álláig. S mikor ide elérek kinyitom a szemem. Rádöbbenek mit is művelünk, mit is művelek és a fejemben lévő vészcsengő újra berregni kezd őrült hanggal. Őrjítő hanggal.
Ó buta, buta kislány! Hát mégis mit képzeltél? Mégis vártál? Mi lesz itt?
Magam korholom kegyetlen kínlódással, mert a kezemben az erő mintha csak akaratom ellenére gyűlne fel… Játszi könnyedséggel tolom el őt magamtól. A szemeibe pislogok nagyokat, mert még mindig túl közel van és még mindig túl intenzív az élmény….
- Ez… ez…
Baszd meg Eric! Nem tudom kimondani mert így is annyira remeg a hangom, amennyire még talán sosem. Agyamon átfut hogy mekkora hülyeséget művelek, hogy mekkora orbitális gáz hogy valaha képes volt megfordulni abba a kis nyomi agyamba hogy róla fantáziáljak. Arról már nem is beszélve hogy ő meg én két külön világ vagyunk. Egyszerre elfog a haraggal vegyes keserűség és ez nem miatta van hanem magam miatt. Mit reméltem? Ennek úgysem lenne sosem értelme. Nem akarhatom ezt, nem igazán (és ha mégis hát muszáj lesz baromira elnyomni), mert totálisan értelmetlen. És tudom, hogy most az egyszer a realitásnak több táptalaja van mint a szívemnek, ami visszasüppedne Eric szájába élvezve a csókot és megadva neki mindent amit lehet.
Hát nem. Egyetlen pillanat, talán az utolsó pillanat az, amit megragadok hogy elhúzódjak, olyan távolra amennyire csak lehet tőle és elszakadjak a derekamat ölelő karjától. Bizsergő ajkakkal, kótyagos fejjel állok fel, enyhén megszédülve de stabilan megmaradva. Egyszerűen csak, se szó se beszéld hátra arcot vágok és elindulok a lépcső irányába. Lépteim eleinte bizonytalanok majd hamar magabiztosabbakká válnak. Csak az kattog a fejemben mekkora hiba volt, mekkora rohadtul jól esett hiba és hogy el kell tűnnöm innen. Gyorsan. Nem akarom hogy utánam jöjjön, hát a végén már szaladok. Nem érdekel hogy elhagyom menet közben a pokrócot az sem hogy a cipőm is ott felejtettem. Ma már úgysem lesz egyikre sem szükségem, mert nem fogok visszamenni a vendégekhez. Nem fogok senkitől sem elköszönni. Nem kockáztatom meg hogy újra lássam mert elég még egyszer a türkiz tekintetébe vésnem a sajátomat és onnantól véglegesen menthetetlen leszek…
Hát mi marad? Számra szorított kézzel célzom meg a szobámat hogy levessem totálisan tönkrement ruhámat és agyamban egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludva végigpörgessem újra meg újra kínkeserves örömmel az imént történteket. Minden aprócska részletet, csigalassúsággal.
„Újévi fogadalmam, hogy akárhányszor ilyen arcot vágsz, megcsókollak….”
Szavai még mindig ott csengenek a fülemben a lágy, vágykeltő hangján, és tudom, sosem fogok tudni ettől megszabadulni. Hozzám nőtt, néma játszi könnyedséggel, teljes egészében és örökre kísértetem marad. Az álmaimban, a napjaimban. Minden elvétett mozdulatomban. Minden lélegzetvételemnél.
Köszönöm a játékot!