Hirtelen ismét feszültnek tűnik, csendben reménykedem, hogy nem a társaságomat kezdi megunni. Bár, ez lehetetlen, hiszen ezen az estén tényleg, TÉNYLEG nagyon igyekszem szórakoztató lenni. Lehet, hogy nem kellett volna felhoznom a visszatérését? Mintha ettől komorult volna így el. Pedig én nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, csak gondoltam, ha akar, beszéljen róla. Anyám – a nagy pszichomedimágus – is mindig ezt mondja: az segít a legtöbbet, ha az ember kibeszéli magából az őt ért traumát. Szerintem egyszerűbb bevenni egy pirulát vagy inni egy felest, de ez már egy másik kérdés.
Mielőtt elhagynánk a terepet, még egyszer körbenézek a teremben amolyan búcsúképp. A táncparketten kiszúrom Willow-t és Balmoralt, a fejemben pedig hirtelen összeáll a kép. Összeráncolt homlokkal figyelem még őket egy másodperc erejéig, aztán elengedem a gondolatot, legyen ez a holnap kérdése.
Elmosolyodom, ahogy a karját felém nyújtja, majd hálásan biccentve bele is karolok. Ahogy kiérünk a folyosóra, olyan, mintha ismét levegőhöz jutnék. Általában nem szokott zavarni a tömeg és a hangzavar, hozzá vagyok már szokva, de most nem vágyom erre túlzottan.
- Bárhova mehetünk. Bevallom, nem igazán tudok jó rejtekhelyeket, legalábbis nem itt.– kacsintok titokzatosan, majd elvigyorodom. Élvezem, hogy az egész annyira spontán és kötetlen. Nincsenek szabályok, kötelezettségek és elvárások. Hosszú, hűvös ujjaim gyors mozdulattal száműznek egy tincset az arcomból, ahogy elengedi a kezemet, majd bekukucskálok a terembe, ahova benyitott.
A látványtól kikerekednek a szemeim, a megdöbbenéstől tátva marad a szám – szó szerint. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ilyen létezik a Roxfortban, és ha már létezik: MÉGIS MIÉRT?!
A helyiség közepén egy szökőkút áll, melynek tetején egy furulyázó Cupido-szobor hangszeréből (nem, nem abból, tényleg a hangszeréből) folydogál szép lassan a víz. Édeskés illat tölti be a szobát, rózsa- és cukorkaillat keveredik, amitől kissé szürreálissá válik a hely. A színek és a fények a naplementéhez hasonlítanak, a levegőben egy-egy pillangó tűnik fel.
- Ez. Nem. Lehet. Komoly. – mondom hitetlenkedve, és csak egy hajszál választ el tőle, hogy hangosan nevetni kezdjek. – Valaki súlyos ízlésficammal küzd ebben az iskolában.
Nem hagy nyugodni, belépek az ajtón. Az egyik sarokban egy hatalmas, szív alakú hintaágy áll, melyet valószínűleg megbűvöltek, mivel a semmiből lóg alább. Lekapom a cipőmet, ruhám alját felemelem kissé, úgy sétálok körbe. Talpamat kellemesen simogatja az élénkzöld, puha fű. Hajamat lágyan borzolja a szellő, ami a semmiből támad.
Mathiasra emelem tekintetemet, továbbra is elképedve a helyiségtől. Ahogy meglátja az arckifejezésemet, nevetni kezd, ettől pedig én sem bírok tovább komoly maradni.
- Köszi a sértést, de nekem ennél talán jobb az ízlésem. – mondom megjátszott sértődöttséggel, de a mosoly továbbra is levakarhatatlan az arcomról. Hirtelen azonban elkomolyodom ismét – Te tuti meg akarsz ölni, azért hoztál ide.
Ahogy Mathias a szökőkúthoz ér, valami lágy, cuki zene hangzik fel. Nem mintha eddig nem lett volna émelyítő az összkép.
- Szerintem inkább ne nyúlj semmihez, a következő érintésnél még buborékok törnek fel a padlóból… - figyelmeztetem, majd odasétálok a hintaágyhoz, és ledobom magam - Gyere már, ez életem poénja, kívánni se kívánhatnék ennyire… Giccses rémálmot. – hívom oda magam mellé – Illik a lelki világunkhoz, nem? Tipikus mardekáros vágykép ez a szoba. Azt ne mondd, hogy nem élvezed! – mondom halálos komolysággal a hangomban, majd észreveszek az ágy mellé dobva egy hatalmas, plüssből készült unikornis-fejet. Gyorsan felkapom és lelkendezve Mathias orra alá dugom:
- NÉZD MÁR, EGY EGYSZARVÚÚÚÚ!!! – visítom, majd elfog a röhögőgörcs, ahogy visszahuppanok az ágyba. Kész, menthetetlen vagyok.
Roxfort RPG
Szerző