Madame Puddifoot kávézója

Egy kávéház, melyet a szerelmespárok látogatnak előszeretettel. Be kell vallani, hogy a dekoráció más idetévedők szemében egyenesen ízléstelenül hathat. Kétszemélyes asztalok találhatóak itt. Ezek mellett lehet helyet foglalni.

[Miss Kenneth]

Miss Kenneth

Június. Napsütés. Szememet zavarta a fény, ám lustaságomból adódóan nem hoztam magammal napszemüveget. Már csak azért sem, mert ha még meg is leltem volna valahol a 'kacatjaim' feliratú költözõdobozom alján, akkor sem illett volna a kicsit hanyagoltabb öltözékemhez. Túl régimódi, túl szeleburdi, túl nem Én. Még valamikor diákkoromban vettem magamnak, mert akkoriban divat volt, s valamivel ki akartunk tûnni a srácokkal. Igen, nekünk napszemüvegünk is van, s mi ettõl jobbak vagyunk.
Mindenesetre a jó Idõjárásanyó megszánt, s pár kellemes báránykát engedett szabadjára az égen, melyek árnyékkal kedveskedtek nekem. Hangulatom lassan kezdett standarddá válni, s tán a velem szembejövõ szimpatikus lányka is észrevehette a megbújó mosolyom, melyet viszonzásul egy pírral jutalmazott. Karjában csüngõ barátnõje csak hatalmas, fekete szemeit meresztette rám, s ahogy elhaladtam mellettük, feléje is küldtem egy mosolyt, mire összesutyorodva megálltak. csak egy röpke pillanatot szántam arra, hogy pár lépést megtéve visszasandítsak a lányokra, akik mintha ezt várták volna. Legalább megjutalmaztam õket egy kellemes emlékkel, elvégre... Én csakis kellemes emlék lehetek egy hölgy számára.

Madam Puffidot Kávézója az utca egyik legészrevehetõbb helye volt. A vörös muskátlik, a rózsaszínre mázolt fal, a napernyõk és a kis, kétszemélyes körasztalkák mindenkinek vonzották a szemét. Khm... Majdnem mindenkinek. A levegõbe szippantva az ember érezhette a szerelem szagát, de ha ezt nem is tette meg, csak annyi dolga volt, hogy észrevegye a kisebbfajta tömeget, ami megpróbálta bepréselni magát az ajtón, hogy benti helyet foglalhasson magának. Ajkak érintkeztek, kezek fonódtak egymásba, s ezernyi apró érintés talált viszonzásra percek alatt, mely egy kívülállónak gyomorfogást vagy hiányt okozhatott.
Nagyon jól tudom, milyen, ha egy magányos ember téved erre az álomfelhõs helyre. Sajnos az emberek nem olyanok, mint a parkolóhelyek, hogy akár egy évre elõre lefoglalhatod õket, s tudod, hogy nem mászik el, nem kiabál vissza, nincsenek igényei, és a legfontosabb: nem foglalja el senki, ha egy hétig feléje sem nézel.
A helyet keresõ fiatalok mellett beoldalazva merültem a rózsaszín bigyók világába. Igyekeztem semmire sem nézni, s egyenesen a pulthoz sétálni anélkül, hogy megszólnék valakit, szánalmasan néznék rá vagy kinevetném béna hódító szövege miatt. Vetettem egy pillantást a hajamra és nyakkendõmre a pult mögötti, faragott keretes tükörben, majd amilyen kedvesen csak lehet, rendeltem két meleg teát és két vegyes gyümölcsös muffint. Az idõ olyan lassan mászott, hogy egy hadseregnyi pockot tudtam volna kivégezni, mialatt kihozzák a teát. A muffinról kezeskedtek, hogy kihozzák az asztalomhoz, így fejbiccentéssel jeleztem, minden tiszteletem az övék.
Szó se róla, a tiszteletem nagyon gyorsan újratermeli magát, s most úgyis nagyon kevéske volt a tartályban, nem nagy kár, hogy itt elpazaroltam a kelleténél kicsit többet is.

Az egyik kerek kis asztalnál az ernyõk alatt megpihentettem hátsó felem, s a székben hátradõlve élveztem az utcán átkavargó lágy szellõt. Londonban nincs ilyen, ott az autók zaja eléggé rontja a látványt és érzést, de itt... Itt újra gyerek lehetek. Mosolyoghatok a szerencsétlenül járt félnótásokon, akik megnõtt lófogakkal rohannak elõ a bokorból, majd szaladnak tova a kastély felé, s büszke, örömteljes mosollyal nyugtázhatom a kicsit késõbb elõmászó hármas/négyes csoport hahotázását. Milyen szép is volt Roxfortba járni. Egymás oldalát furni azért, mert más házba került vagy épp azért mert nem találja azt, akit meg akarnak átkozni. De Roxfort megváltozott. Amióta Potter betette a lábát az iskolába, csak bajok vannak, s nem is kevés! Az újságok mondanak mindent, egymásnak ellentétes tényeket közölnek s kétségek közé terelik az egyszerû varázslókat, akiknek hót fogalmuk sincs arról, mi folyik az iskolán belül.

Teámat kevergetve figyeltem, amint egy mardekáros suhanc vonul végig görnyedt háttal az utca túlsó felén mindent megtéve, hogy a lehetõ legtávolabb kerüljön Madam Puffidot Kávézójától. Oh, az ott micsoda? Tán nem? De igen, az ott egy fekete felleg, ami követi, s elsötétíti szemeit. Majd kinövi. Vagy nem.
Tényleg, még el sem újságoltam, miért vagyok itt, bár már sejthetõ volt, hogy a másik csésze tea nem az enyém. Találkozóm lesz egy kedves hölgyeménnyel, akivel még év elején ismerkedtem meg az Abszol úton. Olvasnivaló után kutattam a boltban, s természetesen mi mást szúrhattam volna ki, mint egy toronymagas pakolmány legtetejét, A Mandragóra énekel vagy sikít? c. vitakönyvet, melyet nem rég adtak ki. Gyógynövények iránt érdeklõdõ énem képtelen volt tett nélkül hagyni szemem fölfedezését, s megszerzés közben bizony igen szerencsétlen módon összeomlattam az egész oszlopot, nem csak jómagamat, hanem egy lánykát is alátemetve. A csetlés botlás eredményeként mutatkoztam be, s bénázásomat megpróbálva ellensúlyozni elhívtam egy forró kakaóra a legközelebbi teázónál. A beszélgetés, meglepetésemre igen kellemesen telt, s úgy véltem, tökéletes lehetõség arra, hogy belsõ információkhoz jussak. A kapcsolat létrejöttéhez már csak a másik fél hiányzik.

Ralph

A roxmorti fő utcán sétálgatok, élvezve a meleget. Kivételesen egyedül jöttem le a falucskába. Egy találkozóra mentem, egy bizonyos Raplh Wultson nevű férfi egyénnel. Az Abszol úton "futottunk össze". Pontosabban rám borított egy nagy kupac könyvet, utána jó pár óráig fájt még a fejem. De nem izgatott annyira, mivel kellemesen elbeszélgettünk. Kárpótlásul elhívott egy teára a Madam Puffidot kávézójába.
A hajam kibontva úszott magam után. Egy kis lenge tűzpiros ruha volt rajtam. "V" alakú mély, dekoltázsú, fehér pöttyű ruhácska volt. A ruhadarabom nem utcalányos volt, hanem nőiesen kivágott. Szerettem ezt a ruhát, sokszor felveszem, amikor csak lehetőségem nyílik rá.

A kávézó elé érkeztem, egy gyengéd mozdulattal belököm az ajtót, és máris megcsap a finom teaillat. Itt se volt sokkal hűvösebb, mint kint, de egy csöppet kellemesebb volt. Nem nagyon szerettem ezt a helyet. Túl cicomás és rózsaszínű volt nekem. De nem gond, nem veszem figyelembe, inkább a tekintetemmel kerestem ismerősömet. Nem kellett sok idő, míg ráleltem a bárpultnál.
Háttal ült nekem. Nem volt mellette üres hely, de azért odamentem és megkoccintottam kétszer a vállát. Mosolyogva vártam, hogy megforduljon és a szemébe nézhessek. Ekkor a bal oldalán szabaddá vált egy hely, így gyors lehuppantam melléje.
Mint a legutóbbi találkozásunkkor, most is végigmértem, és ugyan úgy megállapítottam, hogy nem egy rossz pasi. Sőt, kifejezetten jó. Még ruhán keresztül is észrevehető, hogy izmos alkat, talán még edz is.
- Szia!- tegeztem, hisz csak húsz éves volt. Három év van köztünk. Tehát azért tegezzem nem? De- Hogy vagy?- kérdeztem kedvesen, mosolygósan.

[Miss Kenneth]

Miss Kenneth

Társalgópartnerem hamarabb érkezett, mint vártam. Terveim szerint nekem már jó rég túl kéne lennem a muffinon, ugyanis nem szép látvány egy férfi evés közben. Egy nõ elegáns, kecses és elbûvölõ, bármily módon is eszik, de egy férfi... Gyorsan magamba préseltem az utolsó falatot, s igaz, még maradt egy csipetnyi a tányéron, mégis eltóoltam magamtól, hogy mihamarabb eltûnjön a pultról, magával vonszolva illatát és emlékét.
Megböktek. Kétszer is. Ki az? Szemem sarka volt az elsõ, aki részesülhetett eme csodás látványban, ami elém tárult. Miss Kenneth kisasszony, akit vártam, úgy sugárzott, hogy meg sem merem nézni a kirakatott, ahova a ragadós szemek tapadtak. Sokan követhették, elvégre nem egy általános jelenség egy csodás nõ, amint végigvonul Roxmorts fõutcáján teljesen egyedül.

 - Áh, Barbara - öntöttem szavakba boldogságomat, s akaratlanul is végigrepült rajta tekintetem. A piros felsõ csak úgy csaloggatta érzékeimet, de elmém hatalmas táblát tûzött az út elébe, elvégre iskolás lányka, akire nem illik egy olyan tuskónak, mint én, rámozdulnia. Minden érzésemet elgátolva csupán egy kedves mosolyt küldtem feléje, s a bárpult székét megcsavarva szembe fordultam. Karomat a pultra fektetve közelítettem a másik muffin felé, s apró nyilacskát formálva mutatóujjammal bökdöstem a kis tányért a lányka felé, miközben játékosan ajkamba harapok, akár egy kisgyerek. Elkapom kezem, tettetve, mintha nem is én lettem volna a titokzatos tányérmozgató, s ártatlanul pislogok hol a muffinra, hol Barbarára.
Rákérdez. Mi van velem. Mi lenne? Bár igaz, hogy az aurorképzõ rázósabb, mint a roxforti tanulmányok, mégis, az én szememben egybefolynak az évek. Talán mert jómagam is öregszem és mnidig a koromhoz mérten kapom a feladatokat. Elvégre másodévesként még az ajtó kinyitása is probléma volt, manapság már más gondok törik a jeget a talpam alatt.

 - Szó mi szó, aránylag jól telnek napjaim. A minap meglátogatott húgom, s mesélt a mugli iskolában töltött napjairól. Elképzelheted... - kacagtam fel egy rövidet visszaemlékezve a pillanatra, mikor rajzokkal tömött kezeivel hadonászott elõttem, s nem hagyta, hogy elkészítsem neki a lekváros kenyeret. Én meg azért féltem, hogy mellécélzok, és a kenyér helyett az egyik rajzára küldöm a "kend meg lekvárral" utasítást. Érdekes lett volna. - Folyton csak morgott, hogy ezek a muglik mennyire szerencsétlenek, és hogy alig várja, hogy õ is pálcát ragadhasson és varázsolhasson - magyaráztam annyi lelkesen, amennyire csak tõlem telt, bár biztos voltam benne, hogy alakítottam már jobban is a "beleélõ mesélõ" szerepét. Elszomorodva csóváltam meg fejem, majd ujjaimat teáscsészém fülére csúsztattam. Magamhoz emelve a csöppnyi csöndet elõször csak az illatát kóstolgattam, majd aprót kortyoltam a menyországból. Mint mindig, ismételten kellemes csalódás ért. Ez a kávézó nem vesztett szinvonalából semmit az elmúlt tíz év alatt, teája ugyanolyan zamatos és elringató, mint anno.

 - És néked hogy telnek a napjaid? Ugye... Ugye az iskolát még nem érték el a zavargások? - Felsandítottam teásbögrém széle mögül, félig reménykedõ, félig gyanús pillantásomat szegény lánykára emelve.
Féltem. Vagy nem. Talán. Inkább csak aggódtam. Az iskola nekem menedéket jelentettek a családom elõl, legalábbis apám elõl biztosan, s valahol mélyen zavart volna, ha azt a helyet, ami számomra a második otthonom volt, elveszteném. No ugyan már nem járok oda, mégis tekintélyes helyet foglalt el szívemben, lelkemben és múltamban egyaránt, tanáraival és dolgozóival együtt. Igen, még Friccsre is kellemesen emlékeztem vissza, holott a plafonra kívántam volna minden alkalommal, mikor nyakon csípett engem és barátaimat kiosonás közben.
Feszülten figyeltem Barbara reakcióját, hiszen már ebbõl kiderülhet, válasza pozitív, vagy negatív irányba húz majd. Megrándul a szeme sarka? Kis keserû mosoly a szája sarkában? Vagy esetleg egy lemondó pillantás a muffinra? Hé... Egyáltalán miért keresem én mindig a negatív jeleket? Pesszimista lennék? Kizárt...

Ralph

Ralph boldogan fogadott, és ennek szívből örültem. Én is boldog vagyok, hisz egy kellemes társaságú, jóképű férfival ülök egy kávézóban. Nem kerülte el figyelmem, hogy végigmért. Automatikusan reagálva, én is megnéztem magamnak a varázslót, így közelebbről is.
Kócos félhosszú barnás haja aranyosan állt rajta, és gyönyörű barna szemeivel fürkészett. Teste kidolgozott, még az elegáns öltözéken át is látszódott. Összevéve rettentően jó pasi. És igen, kimondottan örülök, hogy egy ilyen külsejű, és hangulatú emberrel teázgatok.
Halványan felnevettem húga gyermeki buzgóságán. Nem nagyon csak egy kisebb, halk nevetést hallattam. Beszámolóját bájos mosolygással követtem végig.

- Aranyos lehetett. Nekem is van egy húgom, de ő már roxfortos, most elsőéves- Visszakérdezett, de egyben az iskoláról is érdeklődött. Ez szerintem csak természetes, hisz biztosan hiányzik neki a Roxfort. A legtöbb mágus, aki valaha járt ebbe az iskolába, az mind boldogan emlékeznek vissza az emlékekre. Legalább is többnyire. Játékosan próbálta jelezni, hogy kóstoljam meg meg muffint. Megfogtam, és haraptam párat a süteményből. Lenyeltem a falatokat, s megszólaltam. Cinkosan rámosolyogtam, majd rátértem a válaszra.
- Nem kifejezetten remekül...Sok mindenen gondolkozok, amik nem biztatóak...- ó, a fenébe! Muszáj volt most ezt kikotyognod?! Remélem nem kérdezz rá, mi is azok a rossz gondolatok. Gyorsan rátértem a Roxfortra- Hát bizonyos fokig nem. Viszont a diákélet hangulata nem épp a megfelelő. Már azt se lehet tudni, kiben bízhat meg az ember...- kicsit komolyra vettem a figurát. Nem akarok most ilyen pocsék dolgokról beszélgetni. Nem szomorkodni jöttem ide. Hanem egy kellemes délutánt eltölteni. És remélem így is lesz. Felé fordultam, egész testemmel és úgy folytattam beszélgetésünket. A forró csészének a fülét megmarkolva, kecsesen kortyoltam a meleg, jóízű teából, ami előttem pihent, miközben nem vettem le a tekintetem Ralphról.
- És mit dolgozol?- kérdeztem őszinte kíváncsisággal. Gondoltam felvetek egy témát. Minél több mindent meg szeretnék tudni róla.

[Madame Vitrol]

Madame Vitrol

Az a tíz galleon megéri ám az árát! Kay Scarlet legalábbis mélyen hisz ebben. Különben is, sok van még ott, ahonnan ez jött, a házába rengeteg dúsgazdag aranyvérű jár, akik még csak észre sem veszi, hogy néha egy-egy duplagalleonnal könnyebb a zsebük. Az a csekély összeg, amit Kay a példaképének adott azért az autogrammért (ami azóta kint van a Szerkesztőség falán, úgy ám, bekeretezve!), most kamatosan meg fog térülni! Hiszen az ár tartalmazott egy interjút is.
Ahogy megbeszélték, lelevelezte Rita Vitrollal (bár ebben ő annyira nem hisz... sokkalta inkább a titkárával vagy ilyesmi) az időpontot és a helyet. Roxmorts, szombat délután 4 óra, Madame Puddifoot kávézója.
Kay a jól bejáratott pinyó-rozsdás monstrum útvonalon surran végig (és közben fel sem merül benne, hogy valaki esetleg követheti őt Roxmortsba). Hiszen ő még csak másodikos, a falut látogatni pedig csak harmadévtől szabad, különben is, még ha harmadéves is lenne, nincsen gyámja, aki aláírhatná az engedélyt. Na nem mintha Sat vagy CC nem kanyarintana arra a hülye kis pergamenre egy hamis aláírást három másodperc alatt, de azért elméletben...
Amint azonban beér a faluba, kihúzza magát, a háta mögé dobja bugyikék haját, és fúj egy jó nagy lufit a rágójából.
Az a giccses kávézó, ahová randizni szokták cipelni őt a nyálasabb srácok (griffendélesek meg hollóhátasok jobbára), lehet, hogy tele lesz, de még mindig csendesebb helyszín, meg elegánsabb is, mint mondjuk bármelyik kocsma vagy pub.
Kay kiül a teraszra, keresztbe teszi a színes harisnyába bújtatott kis lábát, feltűri az élénkrózsaszín, mélyen dekoltált fölsője ujját, és kirakja az asztalra a diktafont. Már csak egy hamutartó kéne, hmm ott van is egy a másik asztalon, idehozza. Rágyújt. Még van nagyjából tíz perc négy óráig, de ő már teljesen fel van készülve a találkozásra...
...a csodálatos és lenyűgöző Rita Vitrollal.

Kaynek az én örökkön hűséges rajongómnak

Valahol Roxmorst utcácskáján lépkedek, miközben dacosan felszegem a fejem, igaz néha azért félénken jobbra és balra pislogok.
Mostanában sok olyan cikket írtam, ami miatt bármelyik pillanatban előugorhatnának egy bokorból, hogy egy halottal tegyenek egyenlővé. De ki merészelné ezt megtenni velem, a nagy Rita Vitrollal?
Kezemben egy aprócska mappa, rajta a pulicerpenna. Sose hagyhatom otthon, hisz ki tudja, hogy mikor találok éppen egy újabb szalagcímhez illő riportalanyt. Ha már itt tartunk. Megígértem annak a kis csitrinek, hogy csinálhat velem egyet. Nem tudom mi üthetett belém, talán épp szeretetrohamom volt, ami nos valljuk be, az elmúlt 26 évben nem volt. Kit érdekel? Most élvezhetem a rajongását. Igen…mert még mindig rajonganak értem és a cikkjeimért az emberek. Tudják, hogy én csakis az igazat vagyok hajlandó megírni, semmi ferdítés vagy hazugság. Mégis kit érdekelnek a pletykák? A Potter gyereknél se hazudtam semmit, hát mégis megvádoltak….pedig senki nem volt ott rajtam és rajta kívül. Ki bizonyítja, hogy nem ezeket mondta?
Senki. Na hát akkor meg?
Igazán megviselte a lelki világomat az ilyen rágalom. Hisz…én is csak egy érző lény vagyok. Nem de? Abszolúte.
Pont jól jön most Kay, hogy picit sztároljon a nép előtt… szükség van néha ilyen ingyen promócióra is, még az ilyen hírességeknek is mint én vagyok.
Elmosolyodok.
Megigazítom a szemüvegkeretemet, majd mikor látom, hogy elértem a végállomást, benyitok a kávézóba, majd egyenesen átvágok a teraszhoz.
Hááát….az ujjongás elmaradt. Nem értem miért . -.-
Rögtön megpillantom Kayt, s ezért lassan, feltűnően odasétálok, majd megállok vele szemben.
- Jó napot Ms.Scarlet. Ó…hogy gondolt rám…
Leülök, majd magam felé húzom a hamutálat, és előszedek valahonnan egy cigarettát. Rágyújtok.
- Állok szolgálatára.
Kifújom a füstöt.

[Miss Kenneth]

Miss Kenneth

Barbara végre megmoccant a muffin irányába, amit pozitív jelként könyveltem el. Valahogy belső naplómban sikerként könyveltem el, hogy apró mozzanataim célba értek, s nem ütköztek akadályba, illetve nem váltottak ki ellenséges tetteket. Találkoztam már olyan emberrel, akinek csak a haját dicsértem meg, és máris azzal vádolt, hogy el akarom csavarni a fejét. A mai nők bizony igen kiszámíthatatlanok, és nem érzik, illetve nem képesek értékelni a tiszteletet, melyet velük szemben tartanak fenn. Mintha a fantáziájuk vagy képzeletük képtelen lenne befogadni a tényt, hogy élnek még úriemberek is eme mocskos földön.
 - Hát bizonyos fokig nem. Viszont a diákélet hangulata nem épp a megfelelő. Már azt se lehet tudni, kiben bízhat meg az ember... – A válasza nem elégített ki. Sőt. Bizonyos mértékig feldühödtem azon, hogy nem egy száz százalékosan stabil választ kaptam. Kifejezetten zavart szavainak negatív háttere, s az érzés, hogy fel lesz dúlva az egész iskola.

Azon kaptam magam, hogy mereven bámulok előre a teáscsészét tartva, s nem pislogok. Lehet, hogy Barbara is észrevette eme mozdulathiányomat, de igyekeztem leplezni kizökkenésemet egy frissítő mosollyal. Lassan a teám elvesztette gőzölgő melegségét, s ujjaim begyén sem éreztem az a kis csípő forróságot. A pultra helyeztem pihenésképpen, majd kimérten megköszörültem a torkom.
Kérdés. A munkahelyemről. Erről tény, még nem beszélgettünk. Roxfort után továbbtanulni indultam az aurorképzőbe, bár igazán nem tudom, miért is döntöttem így. Csupán akkor úgy éreztem, képtelen vagyok még munkába állni, nem vagyok eléggé felnőtt az önálló élethez. Akkor még együtt éltem a barátaimmal egy közös kis házban, ám ötünk közül egy megházasodott, és beállt a Mágiaügyi Minisztérium dolgozóinak sorába. Mi pedig szétszéledtünk. Vettem egy házat Londonban, és azóta tanulok. De… Most milyen az, ha azt mondom egy lánynak, hogy nem fűlik a fogam a melóhoz? Az nem éppen jó pont, nemdebár?

 - Nem dolgozom, tanulok. Aurornak készülök, most fejezem majd be a második évet a Griffendél Godrik Aurorakadémián, vélhetőleg eléggé jól. – Félrepillantottam. Nem vagyok kitűnő tanuló, de az egyik legrendesebben tanulók közé tartozom, amire büszke is vagyok. Nem vagyok buzgó, nem pattogok és nem ugrálok jelentkezve a tanár orra előtt, hogy mindent én akarok elintézni. Én otthon gyakorlom az alkalmazható varázslatokat, illetve különórákra járok be engedéllyel a tanárokhoz, vagy csak simán a termekbe elvégezni az órai feladatokat újból és újból, ha netalántán nem lennék megelégedve magammal.
 - Ebben az időben elkél majd az ilyesfajta tudás, ha jól sejtem, meg aztán… Érdekel is a munka – tettem hozzá befejezésként. Nem szándékoztam olyan dolgokról mesélni neki, ami lehet, hogy nem is érdekli, elvégre nem mindenkinek az a vágya, hogy egy aurorképző tanóráiról halljon részletes meséket. Nemcsak unalmas de zavaró is lehet egy kívülálló számára.
 - És Te, Barbara, hogy tervezed a jövődet, szeretnél tovább tanulni? Ha igen, mik érdekelnek, vagy még nem néztél utána, hogy mi lenne az, amit szívesen dolgoznál illetve végeznél? – érdeklődő tekintetemben ismét kis fény csillant, ahogyan eltávolodtunk a gondterheltebb témákról, s felhőtlenebb vizekre eveztünk. Kár, hogy ezt fizikai valónkra nem lehet érteni.

Ralph

Ralph bambulva nézte a bárpultot. Már szólni akartam, de végül is észbe kapott, és egy mosolyt küldött felém.
Kérdésemre egy kis gondolkozási időt kapott, amit ki is használt. Aurorakadémia? Felcsillant a szemem. Hmm...talán több közös van bennünk mint hittem. Én szintén a Godrik suliba szeretnék jelentkezni, és McGalagony szerint van is esélyem rá, hogy felvegyenek, de hát még egy évet ki kell húznom a Roxfortban.
- Ebben az időben elkél majd az ilyesfajta tudás, ha jól sejtem, meg aztán… Érdekel is a munka- ebben teljes mértékig igaza van. Voldemort egyre nagyobb hatalomra tesz szert, és több csatlósra is úgy szintén. Szörnyű...
Gyorsan elhessegettem a kellemetlen gondolataimat, majd boldogan válaszoltam kérdésére a jövőmmel kapcsolatban.

- Természetesen már eldöntöttem, mi szeretnék lenni, és persze volt a suliban kaptunk segítséget a pályaválasztással kapcsolatban. Nekem nem volt szükségem ilyenre. Én hamar eldöntöttem, hogy feketemágus-vadász leszek. Úgy, hogy ha két év múlva még ott fogsz tanulni, egy akadémiára jársz majd velem- nagyon örültem, hogy van közös témánk. Így a beszélgetés is kellemes, és nem olyan szaggatott.
Szeretem ha a dolgok könnyedén, gördülékenyen haladnak. Már kezdtem igazán jól érezni magam itt, már ellazultam. Hörpintettem egyet a teámból. Éreztem, ahogy az ajkaim átveszik a tea melegét.
Igazán jó társaság Ralph, remekül el lehet vele beszélgetni, és könnyedén veszi a dolgokat. Hamar megkedveltem.

[Madame Vitrol]

Madame Vitrol

Kay a teraszajtó felé pislog, és már mikor meghallja a feltűnő cipőkopogást, feláll az asztaltól. Hiszen ez a határozott tipegés nem lehet más, csakis Ő, a bálványa! Az asztalrta támaszkodik és úgy üdvözli Rita Vitrolt, ahogy illik, a legmélyebb odaadással.
- Madame Vitrol! Annyira örülök, hogy eljött!
A hamutartó szélére oda van téve Kay cigije is, de a lány nem bánja, hogy elhúzzák előle a hamueltüntetős üvegtálat.
- Hát igen, a legtöbb szokásának utánanéztem - hízeleg, miközben leül és visszaveszi a cigijét. Ahhoz sajnos túl lassú  hogy ő adjon tüzet a dívának, de hát így járt. A bekapcsolt diktafonra pillant, hát reméli nem fog bedögleni a sok mágiától a környéken... Ezek a repkedő rózsaszín szívek vajon sok varázserőt igényelnek? Na mindegy, Kay lehet hogy nem egy túl jó tanuló, de erre a találkozásra nagyon sokáig emlékezni fog, minden egyes percére! Nagy, ersen sminkelt tengerkék szemei egy pillanatig még csodálva nézik a sztárújságírót, majd szélesen elmosolyodik.
Vágjunk bele.
- Olvastam a legutóbbi cikkét, Madame Vitrol. Nagyon megrendítő és... elgondolkodtató volt. Még most is feláll a karomon a szőr, a rá gondolok!
Felemeli a kezét és mutatja. Jól van kislány, okos. *user megpaskolja a gyerek fejét*
- Alig több mint egy évvel ez előtt azonban teljesen más hangvételű cikkeket írt. Minek köszönhető a hirtelen váltás?
Közben kitippen a teraszra egy pincérnő cuki szívalakú kötényben, és megkérdi, mit innának a vendégek. Kay szivárványszörpöt kér, majd várakozón néz az interjúalanyára. Úgyis Kay fizet (reggel és idefelé jövet gondoskodott a megfelelő mennyiségű apróról), hisz az ő érdeke hogy Vitrol itt legyen ma és jól érezze magát.

[Miss Kenneth]

Miss Kenneth

Meglepődtem. Nem látszott. Csupán gondolataimban engedtem szabadjára a színes léggömböket, melyek furcsamód mint kérdőjel formájúak voltak. Egy ilyen lány akar sötét varázslókra vadászni? Inkább egy virágboltban kéne kötözgetnie a dudvákat, vagy mézeskalácsot árulni a sarki boltban, de… Nem éppen üldözéses kalandokba képzeltem el Barbarát. Első látásra amolyan törékenynek és sebezhetőnek tűnik, s ez egy aurornál sosem jó jel.
Elmosolyodtam. Barbarán. Meg a két éven.

 - Három éves a Griffendél Godrik Aurorakadémia – levittem a hangsúlyt, úgy véltem, ennyi információ elég is volt Barbarának, hogy kiszámolja. 20 éves létemre jövőre járom a harmadikat, vagyis én pont végzek, mikor ő kezd.
 - Sajnos, mi pont elkerüljük egymást. Viszont ha majd dolgozni fogsz, lehet, hogy lesz közös akciónk illetve nyomozásunk, ami már most, előre is igen fantasztikusan hangzik – És tényleg. Így gondoltam. Bár nem tudtam, hogy Barbarából milyen felnőtt lesz, hisz a családtól való elszakadás, a Roxfortból való kilépés megváltoztatja az embert, reméltem, hogy nem tér majd el sokban a mostani személyiségétől. Bájos, kedves és elbűvölő. Talán túlságosan is.

 - Parancsolsz még valami egyebet? – kérdeztem a pult fölött végigmutatva, jelezve ezzel hogy bármi óhaja, sóhaja van, egy szavába kerül, és máris csettennek ujjaim, hogy rendelnék. Bevallásom szerint az a pattogós cukorka igen finomnak tűnt a pult mögötti kis tányérban, de nem szándékoztam elővenni gyermeteg énem. Inkább egy hatalmas követ láncoltam hozzá, és vízbe dobtam, majd lestem, ahogyan elhaló, éltető buborékjai semmivé lesznek a felszínre érve.
 - Esetleg lenne kedved egy sétára, vagy van olyan bolt, ahova terveztél látogatást esetleg? Mert akkor szívesen elkísérlek, csak tudod… - körbetekintettem, és arcomra kiültek az érzések. Képtelen voltam visszafogni magam, s szemem sarka meg is rándult. Az ilyesmi kegyetlenül tud zavarni, s idegességem még jobban kiül rajtam. Kész rángatózás leszek a végén, amit nem akartam elérni, így egy ködös, füves fjordra gondoltam, ahol szinte hallottam a tenger és szikla érintését, a sós levegőt. A megnyugtatás sikerült, ám gondolataim valahol a társkapcsolat és a magány körül forogtak kitartóan és lankadatlanul. Visszapillantottam Barbarára, és vártam, hogy válaszoljon, s megmentsen a süllyedő hajóról.
Villa. Tányér. Sütemény. Miss Kenneth?
A lány eltűnt. Legalábbis az arca teljesen. Sosem gondoltam, hogy meg fogom élni azt, hogy képen dobnak valakit egy habos süteménnyel. És mégis. Megtörtént!

 - Teee, hogy mersz a szemem elé kerülni? – hallatszódott egy lány éles hangja, aki fellökve székét, kikelve magából üvöltött barátjára. A srác az asztal alá menekült a repülő csésze és tea elől, amit a hölgy imént hajított feléje, s kiabált tovább vele. Csak egy röpke pillanatig foglalkoztam a sütemény kiindulási helyével és röppályájára való indításával, előkaptam pálcámat s egy zsebkendőt, és levakartam Barbara arcáról a habos sütemény nagy részét.

Ralph

Szomorúan hallottam, hogy pontosan elkerüljük egymást.
- Hát, ha minden jól megy. Akkor igen.- nagyon szerettem volna, ha sikerül eljutnom odáig, hogy kiváló auror legyek. Nem a hírnév miatt, hanem minél több mocskos halálfalót az Azkabanba akarok küldeni. Fellángolt bennem a harag. Mielőtt az arcom is elkomorodhatott volna, gyorsan próbáltam magam lenyugtatni. Nem engedem, hogy elrontsa akármilyen gondolat is a jó kedvemet. Gyorsan elűztem a fejemből a halálfalókat. Remek, itt ülök Madame Puddifoot kávézójában, és halálfalókon jár a fejem. Csak, hogy visszazökkenjek a valóságba, ránéztem Ralpha és mosolyogtam egyet.
- Oh, nem nem, jól laktam már. Mindent nagyon köszönök, és kérlek engedd meg, hogy legalább ezt az isteni teát, hadd fizessem ki- nem engedhetem, hogy mindent kifizessen. Lehet hagynom kéne, de már csak elvből sem. Viszont nagyon udvarias, kedves gesztus volt ez tőle. Végre rádöbbentem, hogy vannak még illedelmes férfiak a világon. Ez remek dolog. Mert manapság nem mondható el mindenkiről, sőt. És lám, van még a világon lovagiasság. Felemeltem teáscsészémet, már nem volt meleg, csak langyos. Megittam az utolsó kortyot is, és letettem magam elé, az üres csészét.
- Még egyszer nagyon köszönöm.

Hirtelen valami ütést éreztem az arcomon, és valami rózsaszínű akármi gátolta látásom. Mi a...?
Először meglepődtem, de rájöttem mi is található az arcomon. Madam Puddifoot habos, vanília ízű süteménye.
Megdöbbenésem egy pillanat alatt felváltotta jóízű nevetésem. Nem telt bele tíz másodperc, míg a beszélgető partnerem segítségemre sietett.
- Köszönöm- még mindig nevettem- Nagyon köszönöm.- Barátom a hab nagy részét már eltávolította. Éppen a gesztenye barna színű hajtincseimből próbáltam kiszedegetni a sütemény darabokat- Hát, ebből már nem lesz szerelem- biccentettem az asztal felé, ahonnan jött a repülő tárgy. még mindig fülig ért a szám, ez a szerencsétlenség jó kedvre derített- Remek, ötlet. Sétáljunk egyet, jó lenne szívni egy kis friss levegőt- bár kint 30 fok volt, de vágytam, hogy sétálhassak egyet.

/ folytassuk a csendes mellékutcákon vagy mi legyen? döntsd el /

Nath

*Hallgatok. Mit is mondhatnék? Csak hallgatom, hogy mit mond. "- Tudom Rian, tudom. De vannak dolgok amik ha napvilágra jönnének, akkor hatalmas felfordulást okoznának. Nem akarom elveszíteni a barátságodat, mert az számomra mindennél fontosabb." Igen, nekem is fontos az ő barátsága. De ezt, hogy értette?* - Nem gondolod, hogy az a felfordulás lehet, hogy jó lenne? - *Kérdezem halkan. * - Lehet, hogy amit most elhallgatsz az létfontosságú lenne nekem... - *Talán. Ebben nem vagyok biztos. * - Mindegy. - *Megint mond egy mondatot, ami fáj. -"Csak egyszer, csak talán Rian. Lehetséges, hogy jobb ha bizonyos dolgok örökké titokban maradnak."   * - De miért? Meg tudnád nekem mondani? - *Persze a kérdésemre nem igazán várok választ. Ha ez így folytatódik, nem hiszem, hogy képes leszek arra, hogy ne tegyem meg az első lépést a káosz felé. Mikor megsimogatom az arcát, ő megfogja a kezemet. Érzem a melegséget, ami a kezéből árad, de sajnos hamar el is húzza onnan. Az a kis mosoly is lehervad az arcomról, ami eddig ott volt.*

*Hálás vagyok neki, amiért ennyit segít nekem. Mindig is segített. Ő az én angyalom, aki segít, bármiben. Amikor puszit adtam neki, már ott tartottam, hogy lesz, ami lesz bizony én most megcsókolom, de... mégsem. Sajnos. Képtelen vagyok így rá, hogy nem tudom viszonozná-e ezeket az érzéseket. Újabb szavak..."- Ügyes vagy -" Ez büszkeséggel tölt el. Hogy szerethetem ennyire, ha megdicsér? Bemegyünk az alagútba és ekkor van találkozásom a fallal. Gondolom, milyen röhejes látványt nyújthattam, el is csodálkozok azon, hogy nem hallok nevetést tőle. Csak oda jön hozzám és, mint mindig gondoskodik rólam egy gyógyítópuszival. Hatalmas mosollyal és egy öleléssel köszönöm ezt meg neki.* - Már teljesen jól vagyok. - *Nagy nehezen kiengedem az ölelésemből és megyünk tovább. *

*Mint, ahogy tudtam egy sikátorba érkezünk. A legközelebbi hely felé, ami a meglepetésemre nyitva van.*- Madame Puddifoot kávézójába? Biztos? - *Kérdezem, hiszen az köztudottan a szerelmes pároknak a törzshelye. Mondjuk én a sok rózsaszíntől rosszul vagyok szinte, de ha ez jelzésértékű akart lenni... * - Menjünk! - *Váltok át hirtelen lelkesbe és még mindig fogva a kezét megyek be Nathhal a kávézóba. Mindenhol rózsaszín... szinte vakít. De finom illatok vannak a levegőben. Úgy tűnik rajtunk kívül csak még egy pár van a kávézóban, hiszen már későre jár az idő. Megjelenik Madame Puddifoot.* - Jó estét, kedveskéim. Talán éjszakai randevúra jöttetek? - *Kérdezi mosolyogva, és mielőtt még mondhatnánk valamit az egyik két személyes asztalhoz vezet minket.*

- Mit szeretnétek? - *Kérdezi én meg kérdőn nézek Nathre, de valahogy nem tiltakozok az ellen, hogy szerelmes párnak nézett minket. Én végül egy kávé mellett döntök, furcsa módon... * - És te, mit kérsz? - *Fordul a Madame most Nath-hez.* - Nagyon szép pár vagytok. - *Mondja a nő, én meg igyekszem eltűnni az asztal alatt... de nem sikerül észrevétlenül, úgyhogy felhagyok vele és zavartan kezdem birizgálni az asztalterítőt.*

Kissé szorongva állok az ajtó előtt. Azon gondolkozok, jó ötlet volt-e ez az egész, hogy megéri-e nekem, s hogy a dolog több lesz-e, mint egy újabb este, mely során sikeresen beégetem magam a csaj előtt. Meleg van, s izzadok, s kissé tartok az elkövetkezendő órák eseményeitől, de bátornak kell lennem. Ha most meghátrálok, s meg sem próbálom, akkor biztosan nem lesz barátnőm, és kesergéseim során csupán saját magam hibáztathatom. Meg kell tennem, már csak a lány, Bonnie miatt is, aki, ha most cserbenhagyom, akár órákat várhat, érkezésemre számítva. Nem, nem leszek ilyen. Inkább akkor beülök, s elbénázom a dolgot, mint sem hogy faképnél hagyjam.
Kezem a kilincsre fektetem, majd lassan lenyomom azt és belépek a számomra eddig teljesen ismeretlen kávézóba. Életemben először járok itt, hiszen amilyen ritkán randizok, ez nem is csoda. Sokaknak már az a látvány furcsa volt, hogy én betértem ide, nem hogy még egy fiatal, szépségét nem megkérdőjelezendő lánnyal találkozok. Senki nem hinné ólam, s ha ilyet mesélnék nekik, nem is hinnének nekem. Ez van, ez az én formám.
Körbenézem, mindent alaposan szemügyre véve. Bizony, sok Roxfortos fordult meg ma itt, ám felnőtt varázslókat és boszorkákat is látok. Mind keményen romantikáznak. Na, ez az, ami nekem nem fog menni, akármennyire is erőlködök. A díszítés abszolút nem tetszik, kissé irritáló ez a sok rózsaszín, szívecske, meg Cupido, és a többi. Egy fiú számára ez a hely hasonlatos a képzeletbeli pokollal, de komolyan! A nők számára még csak csak elmennek ezek a színek, de nekem.
Találok egy szabad asztalt, közvetlenül az ablak mellett, a sarokban. Eléggé elszigetelt hely, az pont jó lesz.
Órámra pillantok. Négy óra lesz öt perc múlva. Háh, nem késtem el! A randi pontban négykor kezdődik, így még van időm egyéb, mellékes külsőségekre, mint például a kölni, amit magamra fújtam, még mindig érződik-e, vagy, hogy szükségem lenne-e egy Tic-Tac-ra, vagy Orbitra, s hogy hajam mennyire fújta szét a szél.
Bizonytalan vagyok a találkozó kimenetelében, de a kinézet, fontos, hisz csak nem állíthatok be olyan külsővel, mint egy kukás, nemde?
Helyet foglalok a kis asztalnál, az étlapot kissé félretolom, majd tekintetem gyorsan felkapom, a nyíló ajtóra, melyen most ki tudja, ki lép be. Talán Bonnie, talán valaki más.

[Neville]

Neville

Klikk

Én és Neville. Találkozunk. Végre. A szívem kalimpál, egész testemben remegek és egyszerre van melegem, meg majd megfagyok. Jó, most túlzás lenne azt állítanom, hogy egész életemben erre a percre vártam, de az már nem lenne az, ha azt mondanám, hogy egészen attól erre a pillanatra várok, mióta múltkor úgy és olyan édesen rám nézett. Nem is tudom miért nem léptem én előbb, de belegondolva jobb ez így. Lehet kicsit elbizonytalanította volna a nagy vehemencia amivel közeledni szoktam. Akárkihez is. Pont ezen okonál fogva, kivételesen visszafogott szerelésben feszítek. Egy egyszerű piros, skótszoknya van rajtam, egy  picikét mélyen dekoltált, fehér blúzzal. Meg ugye az elmaradhatatlan magassarkúm. Piros színben. Karomon egy pindurka táska fityeg, hajam egy ráffal van hátrafogatva. Sóhajtok egy nagyot, miközben pálcámat megigazítva a derekamon lógó tokban töröm az utat a megbeszélt találka helyére.
- Elnézést. - fúrom át magam két-három ember között. - Bocsánat. - sorra hagyják el ajkaimat  a bocsánatkérések.
Végül elérem a cukrászdát és megállok az ajtaja előtt. Túl ismerős, túl sokat jártam/járok ide. Persze sosem olyan alakokkal akik valójában megérdemelnék, hogy egy percet is vesztegessek rájuk, de ez az én nagy bajom. Sosem gondolkodom előre, elragad a pillanat heve és ha fellobban a szikra...Megköszörülöm a torkomat és kezem a kilincsre téve határozottan benyitok a helyiségbe. Azonnal megcsap a cukormáz, a tömény romantika és a giccs no meg a szerelem émelygősen édes, mégis annyira kívánt illata, hangulata.
Beljebb lépek és megállok oldalt, hogy körbenézzek, merre is találom meg az én "lovagom". Egy ablak melletti, félreeső helyen ül. Szegénykém, azt hiszem eléggé zavarban lehet. Mosolyra húzódik a szám, megigazítom a szoknyám, egyenletesen ér most már combközépig és felé szökdécselek. Na jó, csak sétálok. Az asztalok és szerelmes párok között szlalomozva végül elérem Neville asztalát.
- Szia. - érintem meg lágyan a vállát és hajolok le egy puszit adni az arcára, ami félig elcsúszik így a szájára is jut belőle.
Nem mintha ez engem annyira zavarna. A kérdés őt ez mennyire ingatja meg. Elveszem a kezem a válláról, a kistáskámat az asztalra lököm a rózsaszín konfettihalomba, majd leülök, ha segít leülni és kihúzza a székem, akkor persze úgy.
Ránézek és még szélesebb mosoly terül el az arcomon. Rákönyöklöm az asztalra és az államat a kezemben támasztom meg.
- Nagyon helyes vagy, Neville. - közlöm vele az igazat.
Nekem legalábbis nagyon bejön. Picit azért óvatosabban viselkedem vele szemben, mint általában az emberekkel. Nem szeretném ha megrettenne tőlem. És a hevességemtől. majd apránként adagolom ezt neki. Mert az viszont tény, nem lehetünk mindketten kis teszetoszák. Bármennyire is szexi ez a teszetoszaság.
- Rendeltél már valamit? Én feltudnék falni egy rakat csokis sütit. - jegyzem meg, majd felnevetek. - Annyira örülök, hogy itt vagyunk. - csillognak a szemeim azt hiszem.
Nem mellesleg az öröm, a boldogság meg valami más egyvelegétől. Mindezt ez a srác váltja ki. A harsogó kisördögöm hangját meg sem hallom, amint azt ordítja, ez megy minden második srácnál. Mert azért csak nem. Neville más. A nyakamban lévő piros kis gyöngysorom csavargatom az ujjam körül és rá összpontosítok. Annyira, de annyira. Ááá. Sikítani tudnék a mellkasom szétfeszítő furcsa és megmagyarázhatatlan forróságtól. nem, nem a kávét öntöttem magamra. Ez teljesen...eksztatikus.
- Nos, mi jót terveztél mára? - érdeklődöm lelkesen.