Hideg föld, véres föld

[Előzmény:]

Előzmény: Ostrom

"Vonatok, melyek hozzá visztek, / Vonatok, melyek tőle hoztok, / Óh, vonatok, járjatok rosszul, / Ha éjszakában száguldoztok. / Messziről intő lámpák fénye, / Hova engem: halálba csaljon / S találkozzunk egy szörnyüséges, / Halálüvöltő lakodalmon."

Két perc oly' örökkévalóságnak tűnik. Két perc rengeteg idő, hogyha véres szilánkok sebzik bőrödet. Nagyon hosszú idő, ha a vér némán csordogál a sima, fehér bőrön. Hideg a föld, a gerinc keményen koppant eme köveken, s azóta meg se moccan. A testnek fáj, a léleknek fáj. A vér se csordogál némán, csak nem hallani. Nem hallani, mert elnyomja a vérfagyasztó sikoltozás. A sikolyok ostromolják az omladozó falakat, éles szélként zúg el a repedések között. Három perc rengeteg idő, hogyha az ember egyedül van.

Négy perc telt el azóta, hogy törmelék zúdult ugyanarra a földre, ahol ő most mozdulatlanul fekszik. Kőszoborként fekszik, s csak ajkai remegnek, ahogy a jajveszékelő kiáltozások elhagyják torkát. Nem mer mozdulni, mert fél, hogy fájni fog. Fél attól, hogyha megmozdul elsötétül a világ, és sosem találja meg a világosságot. Sír és ordibál, zokog hangosan, percekig.
Öt perc rengeteg idő, hogyha az ember egyedül fekszik egy folyosón. Vérfagyasztó csend van, a rettegő hang elnémult már. Eltűnt, mint a visszhang a barlang érdes, párás falakon. A vér már hangosan csordogál, semmi sincs, ami túlharsogja. A halk szuszogás, amely elhagyja a két ajkat messze nem elég erős ehhez.

Egy kék szempár nézi a szabad eget. Csak egy apró résen figyelheti a furcsa vöröslő eget. A kék szempár könnyes szemmel pislog, hogy elzavarja a könnycseppnek hívott hátborzongató szellemeket íriszeiből. Homályos tekintetében a félelem tükröződik. Öt percig sikoltozott, rikoltozott, ordibált, hátha valaki segít rajta, de a folyosó kövei némák maradtak, nem hallatszódtak rajtuk léptek. Öt percig rettegett, hogyha megmozdul, belehal. Csontjáig hatolt a fájdalom, ha arra gondolt, örökre magára maradt. A másodpercek kattogtak a tudatában, de nem előre. Visszaszámolt.

Fél. Anyukáját akarja látni, ahogy a szobájába hoz neki egy bögre forró kakaót. Apukáját akarja látni, ahogy bejön a szobájába, megöleli, megsimogatja a szőke fejét, puszit nyom a homlokára, és lánya szemeibe néz. Otthon akar lenni egy puha ágyban, meleg takaróval nyakig betakarva. Zenét akar hallani, valami megnyugtató, halk zongoraszót. Félhomályt akar, amibe pont az íróasztaláig lát, viszont az alatta rejtő világot már nem látja. Be akarja hunyni a szemét, és aludni. Szépet álmodni közben, és reggel a redőnyön beszűrődő napfény vakító sugaraira felkelni.

De ő véresen fekszik a hideg folyosón.

  Sötét hangok. Fülsüketítő üvöltések és fájdalmas sikolyok. Minden felborult, ami körülöttünk volt. Hányingerem van. Nem bírom. Rohanás közben elokádom magamat. Muszáj felkeljek és tovább mennem. Muszáj. Kék szempárak figyelnek. Túl sok kék szempár. Görcsösen markolom a pálcámat, az erős tölgy az egyetlen nyugalmam ezekben a pillanatokban. A pálcám tudja mit érzek és segíteni fog, ameddig csak tud. Újra erőt nyerek és elkezdek rohanni. A szemekért.

   Erős voltam. Erősebb, mint bármikor. Tudtam, hogy meghalhatok, de nem érdekelt. Szembe akartam szállni, hős akartam lenni, részt akartam venni az ostromban. Potter érkezése feltöltött, mint egy hatalmas adrenalin löket, a remény ereje. Aztán… aztán elég volt pár mondat, hogy változtassak. Tudjukki hideg hangja a fejemben… Keyra sikított, ahogy a legtöbb kisebb gyerek. Pár pillanat múlva már Monát is halottam. Oz gyorsan kapcsolt és mit sem törődve azzal, hogy a kigyósuttogás az Ő fejében is szól azonnal elkezdte nyugtatni az ikertestvérét. Egy pillanatnyi dermedtség után én is Keyrához rohantam és szorosan átöleltem. Innentől mintha meg lettek volna számlálva a perceink. Elég volt Lombottomra néznem és megértette, hogy nem mehetek a frontra. Három kistestvérrel nem tehetem meg.

  Rohanok. Lépcsőről folyosóra, végig az épület szárnyain. Meg akarnak állítani. Zöld csóva csap el a fejem mellett én pedig elhasalok a hideg kőpadlón. Nem szórok vissza ártást, csak védekezem. Nem állhatok le harcolni, nem tehetem meg. Pálcám falként emel protegot és beomlasztom a falat. Pillanatnyi habozás és szaladni kezdek. Nem halhatok meg. A sikolyok nem szűnnek s a kék szemek ostorozó pillantásai nem szűnnek.

   Fedeztem mindenkit. Az én dolgom volt, hogy a menekülök sikeresen elérjenek a Szükség szobájába, mielőtt a halálfalók betörnek. Előre rohantam kinyitni a mágikus termet, ezúttal nem kellett háromszor sétálgatnom előtte, nem kellett megformálni a gondolataimat. Üvöltöttem. Ahogyan csak kifért a torkomon. „Engedd ki Őket!” Visszhangzott az akkor még háborítatlan folyosó, még nem takarta por és nem áztatta vér. A falon hatalmas ajtó nyílt, nagyobb mint a kastély bejárata. A két szárny, mintha viharban az ablakok, nagy lendülettel tárultak fel. A szoba üres volt. Nem voltak sehol a szökevénysereg holmiijai csak a Dumbledore lány képe. Nem mozdultam. Nem tudtam elmozdulni az ajtótól, amíg nem tudtam biztosan, hogy a testvéreim kijutnak.
   Ahogy elengedtem Mona kezét és belenéztem könnyes szemeibe menni akartam. Menni akartam velük haza. Anyához és apához. A kicsi Dalyhez. Éreztem, ahogy a könnyek kiszöknek a szememből, ahogy a tömeg sodrása elviszi testvéreimet a szemem elől. Csak állni tudtam és követni tekintetemmel a három szőke tincsekkel díszített fejet, egészen amíg be nem értek a barlangba.

  Vértócsákon taposok át és élettelen testeket kerülgetek. Ellenség, vagy a mieink? Nem érdekel, már rég nem érdekel, csak rohanok és fürkészem az embereket. Hirtelen elakad a lélegzetem. Egy lány testét látom. Tejfel szőke haja beleér kifolyt vérébe. Ahogy közeledem észreveszem a piros szegélyt talárján. Nem Ő az. Futok.

   Mielőtt bezárult volna az ajtó egy sötét, kecses kéz fogta meg az enyémet. Reszketett. Félt. Belenéztem a barna szemekbe és a szavak, mintha hideg zuhanyként értek volna Lisától. „Nem találom Nadinet!”. Persze lehet túlzásnak, mondani, de éreztem, hogy a szívem kihagyott egy dobbanást. Az arcomra száradt könnyek felszakadtak ahogy elkezdtem levegőért kapkodni. Taláromat ledobva rohanni kezdtem, nem érdekelt már semmi. A testvéreim kijutottak, de nem volt biztonságban minden szerettem. Amikor megtörtek a kastélyt védő varázsok a rengés a földre taszított és jobban átjárt a félelem mint addig. Ha betörnek… kisebb lesz a remény, hogy biztonságba tudhatom…

  Egy betört ablakból dementorok özönlenek be és támadnak felém. Nem érdekelnek. Futni akarok, rohanni. Meg kell találjam. Magam elé képzelem a jeges szemeket. Az Imbolc bál estéjét. Nem kell igét mondanom, az ezüstös színű havasi nyúl előttem a levegőbe ugratva töri az utat és taszítja el a lidérceket. Meglátom. Véres a folyosó, törmelékek mindenhol, mintha egy óriás tombolt volna. Fekszik a földön. Véres. Nadine!

   Mint egy gyámoltalan gyerek esek le mellé.
– Nadine! Nadine az ég szerelmére szólalj már meg! - remegő hangon kiabálok és a könnyek ismét beterítik arcomat. Nem lehet, lehetetlen! Nem eshet baja! Meg akartam védeni! Én, én megakartam…
   Érzem, hogy még lélegzik. Van esélyem. Még megmenthetem. Nadine. Nem maradhatunk itt! El kell tűnnünk innen! Magamhoz szorítom amennyire csak tudom. Fordulok és elnyel minket az örvény. Nem engedhetem el, nem hagyhatom hogy baja essen! Felordítok fájdalmamban, érzem, hogy hibás volt a dehoppanálás. Neki nem eshet baja, értem mindegy. Egy zöld mezőre érkezünk. Észak-Írország. Ingemet elönti a vér és összerogyok a lány felett. Bal kezemmel támaszkodom, míg jobbal fájó oldalamat fogom. Nadine vére díszíti ingemet. A könnyeim a lány arcára esnek.
   Ébredj Nadine… kérlek… ébredj fel kedvesem…

[Nadine!]

"Vonatok, melyek hozzá visztek, / Vonatok, melyek tőle hoztok, / Óh, vonatok, járjatok rosszul, / Ha éjszakában száguldoztok. / Messziről intő lámpák fénye, / Hova engem: halálba csaljon / S találkozzunk egy szörnyüséges, / Halálüvöltő lakodalmon."

Ez a lány meg fog halni.
És ez a lány én vagyok.

Fejemet oldalra fordítom, és próbálom minél több oxigént préselni összenyomott tüdőmbe. Nehezen lélegzek. Nem tudom, hogy azért, mert átszúrta a bordám a tüdőmet, vagy mert rettegek. A fal és kőpadló találkozását nézem, és az előttem heverő kőtörmeléket, port.
Sosem gondolkoztam, hogyan fogok meghalni. Azon sem gondolkoztam, hogy valaha meghalhatok. Azt hittem lesz még időm, azt hittem nagyon sok ostobaságot követhetek el, amiből majd tanulok. Azt hittem sokat csalódhatok még, sokat nevethetek, és élhetek. A háború fellege nem árnyékolta be tudatomat. Nem engedtem neki. Ha már lélekben reszkettem minden nap, amikor ellátogattam a Szükség Szobájába, nem foglalkoztam vele, s tudatommal álltam ellent. Falat tartottam a háború elé, a halál elé, de ez a fal, most rám omlott, és szép lassan nyom össze, amíg az utolsó levegővételem el nem fogy, utolsó csepp vérem ki nem folyik.

Nedvesség folyik le arcomon.
Könnyezek.
A könny elmossa a fal és padló találkozását, de nem hunyom be szemeimet. Ha behunyom a szemeimet, sose látok többé világosságot. Mégis elsötétül a kép.

Egy ismerős helyen találom magamat. Gyermekkoromból visszamaradt, homályos emlékei most élesen virítottak előttem. Egy gyerekszobában álltam. Az enyémben. Körülnézek, sok Barbie-baba, labda, hintaló, kendő, játék. Furcsa így látni a szobámat, hiszen alig emlékszem régi kinézetére.
-    Nadine!  
Reflexből hátranézek, és 10 évvel fiatalabb édesanyámat látom magam előtt. A látványtól még a szám is nyitva maradt. Lát engem?
-   Anyu!
A hang irányába fordulok. Az ágyon egy kislány ül.
Hirtelen hátrahőkölök és nekiütközöm a rózsaszín falnak. Megrémülök, kétségbeesek, alig akarok hinni a szememnek.
A kislány felugrik hatalmas vörös vérfoltos ágytakarójáról, és anyu lábához rohan vidáman.
Émelyegni kezdek a látványtól. Soha életemben nem láttam ennél ijesztőbb dolgot.
Anyu felkapja kislány. Engem.
Remegve feléjük nyúlok, de visszahúzom kezemet. Ez nem valóságos... Nem szabad annak hinnem.... Nem szabad!
De nem tudom magam meggyőzni, elrettenve figyelem, ahogy 6 éves énem elvérzik. Szeméből, és szájából ömlik a vér, s ahogy felnevet csiklandozó anyukája ölében a vér elszabadulva blugyog ki kis száján, beterítve édesanyám fehér csipkefelsőjét.
Nem kapok levegőt, elfordítom a fejemet, hogy ne lássam. Azt érzem, hogy a vér már bokámig ér, beterít mindent, és vészesen emelkedik a szintje...
Már csípőig ér... Már a nyakamig... Megfulladok... Megfulladok! MEGFULLADOK!

Vért prüszkölök ki a koszos padlóra. A sötét pettyeket nézem, és arra gondolok, hogy talán ezek a cseppek azok, amiket hátrahagyok magam után. Örökké itt fog maradni, s nem hozza le semmiféle bűbáj vagy varázslat. Örökké itt marad a nyomom, hogy mindenki tudja: itt halt meg Nadine Moreau.

Egy pubban vagyok.
Tizennégy éves énem az egyik sarokbokszban ül. Nem látom innen, közelebb megyek.
Mellettem ül Jenny és Noah. Iszunk valamit. Nem tudom, mit iszunk, nem is emlékszem erre az eseményre. Abban sem vagyok biztos, hogy valós helyen vagyunk. Az asztal mellett állok meg, hogy rendesen kihallgassam, miről beszélgetünk. Teljesen átlagos dolgokról, iskoláról, ki-kinek tetszik. Szekálódunk, lökdösődünk. Ahogy elnézem a három tinédzsert, elfog a melegség. Halvány mosoly kúszik fel arcomra, és arra gondolok, bárcsak most a saját helyemben lennék. Nevetünk, hangosan és élesen. Elnevetem magamat múltbéli röhögésemen. Ők tovább nevetnek. Egyre hangosabban, egyre hosszabban. Én abbahagyom a röhögést. Nézem a három tinédzsert, akik egyre hangosabban és hangosabban nevetnek. Arcuk természetellenes grimaszba torzul, a boldogság eltűnik arcukról, de tovább nevetnek.
Szédülni kezdek. Egyre ijesztőbbé válik szűnni nem akaró nevetésük. Lassan hátrálni kezdek az asztaltól.
Fel akarok ébredni... Most... Fel akarok ébredni!
Múltbéli énem nevetve kiszáll a bokszból, rááll az asztalra. Noah és Jenny fülsüketítőn hangoskodnak és öklüket a magasba tartva ujjongnak, mintha drukkolnának. A kezemben egy kötél jelenik meg, amit felaggatok a csillárra.
Még mindig nevetnek.
Hangosan nevetnek.
De az én sikolyom mindent elnyom.
Felakasztottam magamat.

Száraz a szemem. A könnyek eltűntek, szememben már csak rettegés úszik. Szemhéjaim egyre nehezebbek, és tudom, hogy nem szabad lehunynom a szemem, de olyan jól esne.
Álmosnak érzem magamat. Hirtelen a törmelék is paplanná válik rajtam, és elképzelem, hogy otthon fekszek. Otthon kakaóval az asztalomon, pihenek a jó meleg, mályvaszínű paplan alatt. Magamhoz szorítom a plüssmackómat, és belenyomom arcomat puha szőrébe.
Szavakat hallok messziről, majd egy óriási nyomást érzek. Fájdalmamban úgy érzem szétszakadok. Meghaltam.

Egy teremben ülök.
Olyan, mintha a Roxfort egyik termében ülnék, de sose láttam még ezt a helyet. A plafon helyett csillagok fénylenek az éjszakai égbolton. A falakon nincsenek ablakok, csak égő gyertyák. Ennek ellenére vakító fényesség uralkodik a bálteremhez hasonló teremben. Díszítés nincs.
Középen két alakot látok.
Óvatosan közelebb lépek hozzájuk. Teszek egy lépést. Majd még egyet és még egyet.
A két alak törökülésben egymással szemben ül. Az egyik én vagyok, fehér, uszályos, hosszú ujjú estélyiben. A másik Sol egy fekete öltönynadrágban, fekete hosszú ujjú pólóban. Frizuránk ijesztő tökéletességgel állnak. Szépek és ragyogóak vagyunk. Mintha fénylenénk.
-   Sol.    - megszólaltam.
-   Igen, Nadine?     - kérdezett vissza Sol végtelen nyugodtsággal.
-   El kell mondanom valamit.
-   Mit?
-   Meg fogok halni.
-   Ó.   - szerelmemen nem látom az aggódást. Csak ül, és meglepetten várja, hogy folytassam. Önmagamra nézek, és várom a folytatást.
-   De ne félj. Szerintem a Mennybe jutok. Tudom, hogy rosszat elkövettem, de ezeket mindig megbántam. Szerintem ez számít.... Ijesztő lesz, ahogy majd látsz. Fehér leszek. Olyan fehér, mint akiből minden élet elszállt. De ne félj, még életben leszek. Pár percig. Ebben a pár percben kérlek gondolj arra, hogy mennyire szeretsz. Gondolj az együtt töltött időre, mindenre, ami szép volt. A rosszat felejtsd el. Csakis boldogságunkra emlékezz, arra, ahogyan kölcsönösen szerettük egymást.
-    Miért akarod ezt?
-   Azt akarom, hogy amikor rám gondolsz majd idős korodban, csak a szépet és a jót lásd. Azt a boldogságot érezd, amit akkor éreztél, amikor szerettél. Amikor még éltem.
-    Értem. Megteszem neked.
-    Köszönöm szépen.
-    Nadine...?
-   Igen?
-    Meg fogsz halni?

Puha talaj van alattam. Ez a túlvilág, tán? Biztosan. Hiszen az nem lehet olyan kemény, koszos, és véres, mint ahol elhagytam az élők sorát.
Esik. Úgy érzem, mintha esne. Biztosan nem esik, hiszen ez a túlvilág. De mégis nedvesnek érzem az arcom.
Nem foglalkozom ezzel. Válaszolnom kell Solnak. Előre tudnia kell, hogy mi vár rá... El kell mondanom neki...
-    Meg fogok halni, Szerelmem.  -  mondom.   -   Szeress örökké.
Kinyitom szemeimet.
Látok.
Érzek.
Élek....
Élek.

  A sűrű felhőkkel borított komor égbolt fájdalmasan felmorajlik. Lehulló könnyeimmel – melyek lassan esnek Nadine arcára versenytáncot járnak az esőcseppek. A halk kopogás termése mázsás súlyként telepszik az égbenyúló fűszálak smaragdos tetejére. Lehúzza őket, s mind meghajolnak köröttünk. Egy halványan ragyogó villám reménysugárként előtörve csókolja meg a mezőt a távolban. Jöttére nem sokkal később ismét megmorajlik felettünk a felhőtenger. A végtelenségbe nyúló nedves fűóceán illata orromba szökik, kimosva belőle a kastély folyosóinak vérbűzét. Gyászol érte a természet.
- Ne menj el kedvesem! Könyörgöm ne menj el… - formálom meg a szavakat, remegő hangomon. Számba szökött sós könnyeket érzek nyelvemen. Reflexszerűen kapkodom a levegőt, testemnek oxigén kell, hisz látja a halált és küzd azért, hogy itt maradhasson.

   Éles fájdalom hasít oldalamba és vérem teljesen eláztatja már ingemet. Nem merek ordítani. Nem is bírok. Szememet képtelen vagyok levenni a vérző porcelán arcról. Nem ordíthatok. Nem ébreszthetem fel álmából. Mégis beszélek még hozzá, legalább is próbálok szavakat alkotni, de hangom mindegyik nekifutásra elcsuklik és reménytelen, fájdalmas rezgéssé csúful.
   Nem hagyhat itt. Velem kell lennie. Megígértük, hogy egymásié leszünk örökké. Örökké. Nem hagyhat itt. Nem szakíthat el tőle semmi. Nadine kedvesem ébredj! Kelj fel életem, itt az idő. Már nincs semmi köröttünk, nincs senki, aki bánthatna. Itt nincsen Voldemort, nincsen háború. Itt csak Mi vagyunk. Te és én.
   Az eső áztat bennünket. Próbálok a törékeny test felé magasodni, de nem tudom megvédeni a langyos tavaszi záportól. A távolban lévő villámok vöröses kékje foltokat fest a szürkés zöld táj felé s némelyik olyan közeli, hogy halványan megvilágít bennünket is. Sebeinkről a vér egybemosódik néhol az esővel, máshol már elkezd alvadni rajta az életnedv. Ő túl sokat vesztett belőle…

   Gyászom sötétségéből ragyogó patrónusként zökkent ki a halk, fáradt hang. Mintha megannyi súly esne le lelkemről és naiv szemem napsugarakat képzel a felhők közé. Bár az ajkak búcsút suttognak, köszöntés képen üdvözlöm a hangokat.
- Nem fogsz, Kedvesem. Itt vagyok veled. – mondom reményekkel teli hangon - Nem engedlek el…
   Kezemet levéve sebemről megfogom a lány két felkarját és fölé halok. Lassan nyílnak fel szemhéjai és a jégkék szemek gondterhesen merednek a világra. Fáradtságot látok bennük, de a mélyükön látom a szikrát, ami nem is olyan régen heves láng volt. Még nincs elveszve semmi.

   Lassan hajolok a lány homlokához és csókkal köszöntöm újra. Egy könnycsepp végig gördül nyakamon és ádámcsutkámon meginogva lehullik Nadine ajkaira. Erősebben szorítom felkarjait, éppen annyira hogy fel tudjam kicsit ültetni. Mellkasomnak támasztom testét és karjaimmal átfonom. Lélegzik. Itt van. Él.
   A fűtengerben apró fénypöttyök jelennek meg és kezdenek felénk szállni. Fényük zöldesen ragyog, először csak egy-egy jelenik meg majd több száz szerte a végtelenben. Némelyik a földön közelít- de legtöbbjük a levegőben úszik felénk, mintha földi csillagok lennének. Persze… az egyik rezervátumban vagyunk...
   Nem tudom, Nadine látja-e a zöldbőrű lényeket falevél ruhájukban. Némelyikük lebeg, mások lámpásukat tartva állnak meg tőlünk alig tíz méterre. A viharos égről nézve egy földi galaxis közepét alkothatjuk. Némán nézik saját néma jelenetünket, csak a eső kopogása és az égbolt korai gyásza hallatszik.
   Nadine kellj fel… már nem csak én hívlak. Csókot nyomok arcára.
   Nem fog itt hagyni.
   Már tudom.

[Fáj.]

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szivünk a vágyak tengerén evez,

Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erő küzdelemre készti.

Félek. Ez világosság.
Mindig azt mondják a filmekben, amikor valaki haldoklik, hogy "ne menj a fény felé". Vajon én haldoklok még? Nem ragadott el a tökéletes könnyebbség? Egy pillanatig tudatom elidőzik a gondolaton, hogy milyen lehet a fény felé.
Nem fájna többé semmi, nem lennének problémák, nem lenne több szenvedés. Ha most megfordulok az alagúton, talán túlélem, de hogyan? Nyomorékként élném tovább életemet? Ha most a fényt választom, a Mennyország vár. Sosem hittem a túlvilágban, mindig úgy hittem, hogyha meghalunk, a testünk elpusztul, lelkünk pedig szertefoszlik az univerzumban. De most... most nem is kétségbeesésemben akarom, hogy létezzen a Mennyország, hanem egyszerűen érzem. Érzem, hogy egy karnyújtásnyira van. Látom a nagyit! Igen, fényárban úszik, és mosolyog. Kezével vagy integet, vagy magához hív. Szeretett Mamó megértő, ragyogóan boldog szemeit nézem. Hátranézek a sötét morajló viharfelhőkre, amik mögöttem gomolyognak. A felhők közelednek felém, én pedig megijedek. A vihar vissza akar ragadni, de én még nem döntöttem. Sikoltozni kezdek, szemem ide-oda jár a fény és sötétség között. Megijedek a villámoktól, a zúduló esőtől, a tomboló vihartól. Futni kezdek Mamó felé, a fény felé, a Mennyország felé. Már majdnem ott vagyok, de a kapu előtt megtorpanok. Szemben állok Mamóval, akit most már tisztán látok. Nem hívott magához, hanem csak integetett. Ekkor esőcseppek milliói hullnak rám, a vihar elért. Megnyugszom, és egy kedves mosolyt küldök Mamó felé. Visszamosolyog, megfordul és eltűnik a ragyogásban. Remegő szívvel, de határozottan megfordulok, az esővíz ellep és belém csap egy villám.

Sikoltani akarok. Sikítani, ordítani a fájdalomtól, ami egyből elfeledtet velem minden kedves emléket a valóságról. Kést akarok ragadni, hogy a szívem közepébe mártsam, és visszatérhessek Mamóhoz. De nem tudok se sikítani, se ordítani, se kést rántani. Csak fekszek földi kínjaimban.
Felnyitom szemeimet, de csak egy pillanatra. Megijedek, ezért lehunyom őket ismét.
Eső.
Érintés.
Ismét kinyitom a szemeimet, bármennyire is tűnik lehetetlen feladatnak.
Vérem áztatta márvány már messze jár, a Mennyország is messze van. Isten hátát nézem egy végtelen mezőn.
Nedves, fehér fátylon keresztül nézem az arcot felettem. Sol Nefas Harington fog karjába, amivel borzasztó testi fájdalmat okoz, de a tömény fizikai fájdalmon túl lelkem elszabadul a mezőn és vidáman ugrándozik: a szerelmem fog karjaiban, talán utolsó óráimban. Úgy érzem így semmi baj nem történhet, még ha tisztában is vagyok azzal, hogy bármelyik pillanatban visszatérhetek Mamóhoz.
Lábamból kiálló óriási fasziklánk, üvegdarabok, amik mellkasomból, kezeimből, arcomból állnak ki. Törött csontok, zúzódott testrészek. Átvillan az agyamon a fájdalommentes túlvilág, de szemem ismét látni kezd, rengeteg homályos, fénylő gömböt látok, szerelmem homályos alakja körül. Nem hagyhatom őt itt, és ezt ő is tudja.
Meg akarok szólalni, de tüdőmben megakad a levegő, és elfog a köhögés. Valami meleget köpök ki... Sós. Vér.
Nem tudom megmozdítani magamat, ezért csak szám oldalán csordul ki, s folyik le arcomon. Sebeimből vérzek, de nem igazán tudok ellenük tenni. Csak a fölém magasodó arcot nézem, a zöldes fényárban. Ez megnyugtat.
Véres szám széle megremeg. Mosoly akar lenni, de nem tudom, mennyire látszik.
-    Fáj.   - nyögöm ki szörcsögő hanggal, majd még egy kis vér buggyan ki.
Valami szerelmeset, valami nagy dolgot kellett volna mondani. Szerelmi vallomást kellett volna hallattatnom, de úgy éreztem a szavak nem kellenek.
Mindig is úgy hittem, hogyha egyszer haldokolni fogok betegségben, sebektől véráztatott ruhában, én leszek az, aki mindent megpróbál annak érdekében, hogy életben maradjon, és az utolsó leheletéig küzdeni fog. De most, hogy igazán haldoklom, túlteszem magam ezen a gyermeteg gondolaton. Úgy látszik én sem vagyok olyan erős és bátor, mint a hősök a történetekben. Élet-halál között fekszek, de szerelmem karjaiban, aki még nem mondott le rólam. Ki választaná ilyenkor a halált? De én mégsem tudom, mit akarnék. Szívem kettéhasadt, és lebegek a tökéletes kételyben. De lelkem még van olyan erős, hogy ébren tartson, mert nem akarom azt, hogy Sol itt hagyjon. Én sem hagyom itt, ő se hagyjon itt.
Kezemmel meg akarom szorítani kezét, de nem találom azokat. Abban sem vagyok biztos, hogy megmozdultak-e a kézfejeim.
Jelezni akarok neki. Szavakkal, mosollyal, de csak tekintetemmel tudatom, hogy ébren vagyok. Testem nem enged mozogni, szótáram üres. Mondani akarok valamit, bármit, de nem tudom, ilyenkor mit kell mondani. Mit kell mondani akkor, amikor az ember haldoklik?

     Lélegzik. Él. A megerősítés reményemre örömittas, részeg melegséggel tölt el. Nem érzem, hogy fájna sebem, nem érzem elázott ruháimon keresztül a hűvös nedvességet. Nem érzem az eső ostromát. Nem látom a villámokat, csak a fel-felvillanó kék szemeket. Nem hallom a menydörgést, csak a halk szuszogást és nem érzem a tavaszi esőt sem, csak bőre áfonyára emlékeztető illatát.
   Nem hagy el. Itt van, itt van velem. Önkénytelenül is fel-fel villan egy halovány mosoly az arcomon, de nem tudom abbahagyni a zokogást. Könnyeim már nem különülnek el az esőtől, én magam sem tudom, hogy melyiktől nedves az arcom. Remegek és kapkodom a levegőt. Mintha fel sem fognám pontosan, hogy mi történik, csak egy zárt világban nézném az eseményeket és próbálnám a világ tudtára adni mit érzek, egyfajta segítséghívásként. Mintha kívül hordanám a lelkemet.

   Pillanatok alatt visszatér lelkem testembe és kezem libabőrös lesz, mikor szerelmem felköhög. Élénkpiros vérének pár cseppje újabb lassan bebarnuló foltokat hagy ingemen. Rémes kínt érzek. Szorongató, keserves érzést, melytől elfog a hányinger.
   Ezt a megfoghatatlan, gyötrő érzést csak tovább fokozza, amikor Nadine tudatja velem fájdalmát. Dühös leszek. Rettenetesen dühös. Vérem felpezsdül és mintha lángra kapna úgy fűti testemet. Nem tudom hova nézzek vagy mit tegyek. Ha a szőke, sebesült lányra nézek csak dühösebb leszek, a csendes fűpuszta pedig nem érzi haragomat.
   Ekkor tudatosul bennem ismét, hogy már rég nem vagyunk egyedül. A lámpások százai csak állnak. Földön, levegőben, tök mindegy. Állnak és bambán nézik szenvedésünket. Érzem, ahogy ereim lüktetnek és egyre dühösebb leszek. Fasza az esti műsor mi?
– Takarodjatok! – ordítom a tőlem telhető legnagyobb hangerővel, de hangom elcsuklik a zokogástól. – Hagyjatok minket! Takarodjatok!
   A zöldes bőrű lények nem tágítanak. Szánakozó arcukat bevilágítja apró, botra szerelt lámpásuk. Nincs bennem több erő, hogy ismét rájuk ordítsak, Ők pedig mintha közelednének. Megmozdul a galaxis.

   Érzem, ahogyan a kis kezek felhasítják ruhámat, ellenkezni akarok, meg is emelem kezemet, de már túl sok vért vesztettem én is és Nadine mellé zuhanok az esőáztatta fűbe. Oldalasan látom, ahogyan a lány ruháját is szétszakítják. A nyílt sebek látványától kiráz a hideg. Aranyszín fények és lebegő, zöld emberek látványa az utolsó. Megszorítom Nadine kezét, hogyha felfogna bármit is az egészből, jelzem neki, hogy nincs mitől félnie. Megszántak minket.
   Sebeimnél meleg érzés jár át és mintha valami sűrű anyag folyna rajtuk végig. Megnyugtat. Talán meg is gyógyít…

Wake up where the clouds are far behind me
Where trouble melts like lemon drops
High above the chimney tops

That's where you'll find me
Oh somewhere over the rainbow

Remegő, csodálatos, érzéki, szívvel teli. Igazi, kozmikus. Emberi. Valóságos, mesebeli boldogság. Érintések, gyengédség, fájdalmak. Sovány történelem, telt szívek. Lélek, szavak, sóhaj és ábránd. Szerelem, szeret, düh, sértettség. Hála és mosolygás.
Oly' sok magasztos szót lehelhetnék ki bágyadt ajkaimon. Oly' rengeteg magával ragadó szó hagyhatná el számat, szívemet, lelkemet. Nincs annyi szó, amennyit ki akarnék mondani. Az összes csodaszép szót megérdemli. Suttognék, duruzsolnék a fülébe, s szavaim szívéig érnének. Bárcsak meg tudnék szólalni, és elmondani, mennyire szeretem, és hogy félek a haláltól, hogy mentsen meg, ne hagyjon itt, és legyen az én hősöm. Maradjon az én hősöm! Öleljen, és sose engedjen el, ne hagyja, hogy bármi bajom essék. Azt akarom, hogy bárhová sodorjon az utam, ő mellettem legyen, és óvjon. Hogy együtt nevessünk, sírjunk, és sírva nevessünk... Oly' sok magasztos szót lehelhetnék ki bágyadt ajkaimon.

Hangja pillanatként szalad el a csendbe. Ez a halk kiáltás pofonnal tart ébren. Szemeimet pislantás erejéig sem akarom lehunyni, nehogy elveszítsem őt szem elől. De gyenge vagyok, ezért bágyadtan pislogok. Mosolygok, sikerül mosolyogni, pedig nagyon fáj. Nagyon fáj minden mozdulat, minden izom, minden csont, sejt és molekula. Fáj a szívem, amiért így lát. Fáj a szívem, amiért végignézi haldoklásomat. Ez az emlék örökké benne fog élni. Sötét estéken fogja kísérteni őt, rémálmok fogják gyötörni, és csak évezredek lennének elegek ahhoz, hogy feledni tudja majd az emléket. De én mégis mosolygok, mert önző vagyok, és örülök, amikor megszorít. Felültet, arcom automatikusan eltorzul a fájdalomtól, de erőszakosan magamon próbálom tartani a halvány mosolyt. Félek, rettegek, fáj, és mégis boldog vagyok. Ijesztő egyveleg, nem is tudom magamat hova tenni, de nem is kell. Nincs helye itt moralizálásnak, elmélkedésnek, önsajnálatnak vagy letargiának. A sok borzalmas érzés és fájlalom mellett csakis a boldogság az, ami fontos. A zöld fénypontocskák folyamatosan növekednek, s hatalmas gömbbé változnak, majd alakot öltenek. Nem figyelem őket, csak fényüket látom, Sol arcán. Sebes, véres arca fájdalommal teli. Nem fizikai, hanem lelki fájdalommal. Szemeiből aggódás és melegség sugárzik. Reszketek a hidegtől, a föld hideg, és a hideg esőtől percről percre esik a testhőmérsékletem. De szeme melege átmelenget. Nem tudom, hogy mosolygok-e még, hogy szorítom-e őt, vagy csak akarom. De érzem, hogy ő ott van, engem szorít, és óv testével, lelkével. Testemmel érzem szívének vad dobogását. A vad, hősies szíve most is dacolva harcol és küzd.

Dühös hangja citromként facsarja meg szívemet. A következő pillanatban, elenged, s lezuhan mellém, én pedig tehetetlenül, fájdalmak között fetrengek a nedves fűben. Hirtelen mintha minden boldogságtól és örömtől megfosztottak volna, mintha Sol mérföldekre zuhant volna tőlem. Oldalra fordítom a fejemet, és látom őt. Csak pár centire van tőlem, nincs messze, de mintha galaxisok választanának el egymástól. A fényes alakok rám repülnek, másznak, ülnek. Ellenkezni akar a tudatom, de testem nem mozdul. Csak Sol arcát nézem, és eszméletlen erejű izomerőt kezdek érezni kezemben... Lassan arrébb csúsztatom a kezemet a füvön. Elérem Sol testét. Egyik ujjam hozzáér bőréhez, s a köztünk tátongó hatalmas tér pusztuló csillagként omlik össze: ismét egyek vagyunk.
Meleget érzek mellkasomban.
Meleget érzek ázott testemen, ahol apró lények ugrándoznak, tevékenykednek. Talán felfalnak mindkettőnket.