A tér a szökőkúttal

[˝ ˝Martinez kisasszony]

˝ ˝Martinez kisasszony


Az első körben finom célzások lassan, de biztosan formálódtak át bókokká, mígnem a célszemély is megjegyezte. Az egész érdekessége az volt, hogy Martinez kisasszony külön felhívta a figyelmet arra is, őt bizony senki sem halmozta még el efféle szavakkal. Mert a szavaknak nagy hatása tud lenni az életben, még akkor is, ha sokan ezt nem képesek észrevenni. Amennyiben valaki értelmes, emberi hangnemben viszonyul a környezetéhez, bizony afféle visszajelzést fog kapni. A nők esetében ez halmozottan igaz, pár kedves szó révén sokat el lehet érni náluk. Persze itt más tényezők is közrejátszanak. Ezek együttes hatása olyan hengerlő erővel képes bírni, amelynek egyenes folyománya lehet egy igencsak érdekes éjszaka, talán több is.

A nő válaszát követően a férfi halovány mosollyal nyugtázta a hamvas és haloványszín bőrön megjelenő pírt. Ezzel egyértelművé vált számára, hogy bizony megfogta azt a képzeletbeli fonalat, egyenes az út, már csak végig kell sétálni rajta. Azon egyelőre nem is morfondírozott, mit is akar valójában a mellette sétálótól, amikor leszólította, úgy gondolta, érdekessé varázsolja a saját éjszakáját. A tudat és a kihívás, hogy kivel incselkedik egyszerűen felpezsdítette, mindennél kíváncsibbá tette.
- Akkor Ön eleddig bizonyára csak világtalanokkal találkozott.
Érkezett az élelmes megjegyzés a nő azon állítására, amely szerint nem kapott bókokat, mióta világ a világ.

A munkáról való kérdés fordulatot hozott, hiszen eddig a beszélő és kérdező fél egyértelműen Halestead volt, nem pedig Cielo. Persze ez cseppet sem volt zavaró, sőt csak érdekesebbé tette az egész helyzetet.
- Üzletkötő vagyok, de menedzserként is tevékenykedem.
A válasz olyan gyorsan érkezett, hogy egyszerűen még csak a gyanú sem állhatott fenn, esetleg a válaszoló fél nem azzal foglalkozik, amit mondott. Cyrus előszeretettel vallotta ezen hivatásokat a sajátjának, elvégre valóban üzleteket kötött, még akkor is, ha azok szinte mindegyike egyoldalú nyereséggel kecsegtetett. Menedzsernek pedig azért vallhatta magát, mert ugyebár a Voldemort  által nem éppen becsben tartottakkal kellett foglalkoznia, és istápolni őket.
- Amennyiben nem tolakodó, megkérdezhetem, Ön mivel foglalkozik?
A választ követően tovább folytatódott a bókokkal fűszerezett beszélgetés, Cyrusnak esze ágában sem volt elhagyni a kedvességeket, mert kíváncsi volt. Mert érdekelte, hogy hová fog vezetni egy egykoron Malfoy családhoz tartozó nővel való „szemtelenkedés”.

A karórára irányuló keresés nem járt sikerrel, hiszen az invito ige kimondását követően, és a pálca kellő útja után nem történt semmi. Pár pillanatnyi csendet követően aztán ismét a magát Martinez kisasszonynak való nő szólalt meg, teljesen lemondva az órájáról. A férfi alkarját adva a nőnek rázta meg a fejét, arcára az együttérzés jelei ültek ki.
- Ne szomorkodjon, kérem! Igyekszem majd társaságommal újra igéző és varázslatos mosolyt csalni rózsaként vöröslő ajkaira.
A lassú léptek alatt Cyrus egyértelműen felvette azt a tempót, amit a nő diktált mellette, hiszen férfi létére a saját tempójával már mérföldekre járt volna. Így dívik, ha udvarol az ember, ő pedig eldöntötte, lesz, ami lesz, de megszerzi magának az éjszaka gyémántját.

A távolban a haloványan pislákoló lámpák fényében kirajzolódni látszottak a teaház körvonalai. Bentről andalító zene szűrődött az utcára, és halk moraj, amely jelezte, bizony még nyitva vannak, és tárt kapukkal várják vendégeiket.

Mr. Adam Bright

Nem esik ám nehezemre észrevenni, hogy ez a férfi kicsit többet akar tőlem, mint egy egyszerű beszélgetés. Nyilván felismert már és remekül tudja, hogy honnan is jöttem, ám mégsem adja fel, talán egy olyan kihívás elé akarja állítani magát, hogy „hódítsuk meg Mrs. Malfoyt”?
Mindegy, igazából nem is érdekel, hogy mi játszódik a fejében, jobb is, hogy nem látok bele, mert egy férfi fejébe a káoszon és a káposztaleven kívül nem sok semmi szorult. Sok évnyi tapasztalat mondatja ezt velem, semmi más. Még a legtehetősebb, megiskolázottabb férfiak is ilyenek, csak a guadalupe-i Szent Szűz óvjon meg tőlük most már örökké!

Eldöntöttem: végeztem a férfiakkal. Mind ugyanazt akarja.
E gondolat mondatja velem az is, hogy
- Ugyan, kedves Adam, de igazáán… - rebegem a meggondolatlan szavakat, ám mégsem úgy sült el, ahogyan terveztem. Valami illúzióromboló dolgot kellene mondanom vagy tennem, de egyszerűen képtelen vagyok rá, míg a közelemben van. Lehet, hogy valami olyan kisugárzása van, amellyel rávesz, hogy azt tegyem, amit akar?? Nem lehet. Ez képtelenség!
Hiába az igyekezetem, úgy döntök, hagyom az egészet, a mai lesz az utolsó este, hogy beülök egy férfival valahová.
Elfordítom az arcom, hogy Adam ne lássa, majd elhúzom a szám, hogy na, vajon van-e még valami megoldás, vagy tényleg hagyjam az egészet? Mindegy. Inkább rá figyelek, és koncentrálok a szavaira, hogy minél értelmesebb választ adjak a kérdéseire. Miközben efféle dolgokon merengek, megpillantom az egyik pompásan kivilágított kirakatban a legújabb Dolce & Gabbani dísztalárt, mely ébenfekete selyemből készült, vörös szegélye pedig pompásan kiemeli a tökéletességét melyet még a bűbájos csipke díszítés is tovább fokoz.

Azonban a ruha nyújtotta mámorból azonnal kizökkent a férfi mély, búgó hangja, mely megtöri a sötét éjszaka csöndjét. Tehát üzletkötő és menedzser. Hűha, ahogy nézem, igen jól fizető az üzleti szféra mostanság… legalábbis ránézésre.
- Óh, értem. Szóval vezető. Ez nagyon felelősségteljes munkakör bizonyára. –állapítom meg, ami annyira evidens, hogy valami hihetetlen, ám okosabb nem jutott eszembe a dolog kapcsán. Nekem aztán mesélhetne az üzleti dolgokról, halvány lila gőzöm sem lenne a dologról, de egy biztos: mosolyogva végighallgatnám, mintha értenék hozzá, ám egy szót nem szólnék, az biztos.

-Hogy én?- kérdezek vissza hirtelen, mivel azonnal tudatosult bennem, hogy gyorsan ki kell találnom valami okosat, mert ha elárulom az igazi hivatásomat, akkor bizony mindennek vége. Ennyi jó a visszakérdezésben, hogy időhúzása tökéletes. –Nos, öhm… hogy is mondjam… Egy közeli csillagvizsgálóban vagyok laborasszisztens. –mondom zavartan –Tudja… tanulmányozzuk a csillagokat és efféle dolgok. –fejezem be végül egy bájos mosoly kíséretében. Nem hazudtam, mivel ez a munkám. Az, hogy asszisztens-e az ember, vagy nem, az részletkérdés.

Már-már el is felejtem, hogy a kedvenc órám bánta ezt az ismerkedési estet. Adam szavai egyre csak igyekeznek megfűzni és elcsábítani, érzem ezt a közöttünk kialakult légkörből és a romantikusnak igyekvő szavakból. Nem siettet, lassú léptekkel haladunk, s lassan feltűnik sétánk végállomása, a teázó. Furcsamód még nyitva áll.
- Hogy lehet az, hogy ily kései órán még vannak ilyen helyek, amelyek nyitva vannak?

[˝ ˝Martinez kisasszony]

˝ ˝Martinez kisasszony


A válasz, amelyet a figyelemreméltón gyönyörű nőtől kapott azon kérdésére, mivel is foglalkozik, egyértelművé tette a számára, amaz miért révedt bele a sötét, csillagokkal borított éjszakába. Noha ezt jó ideje elkönyvelte már magában, továbbá egybevágott a valódi személyiség foglalkozásával is, hiszen legjobb tudomása szerint Cielo valójában a Roxfort asztronómiaprofesszora volt. Természetesen tovább játszva a kettejük közötti kicsi játékot nem fedte fel, hogy tudott a mellette sétáló különleges joggal nevezhető pályájáról. Helyette haloványan elmosolyodott és pillantásával illette a nőt.
- Csodálatos lehet napra napot, éjre éjt téve fürkészni a messzeséget.
Természetesen nem állhatta meg azt sem, hogy ne bókoljon ismét a másiknak, hiszen annyira beleélte magát ebbe a kis szerepbe. Továbbá úgy döntött, kíváncsiságát kiteljesíti, és próbára teszi Cielot. Érdekelte, hogy vajon meddig hajlandó elmenni, vajon a flörtölésük határait képes lesz-e gátlások nélkül átlépni, hogy aztán egy sokkal érzékibb, intenzívebb állapotot tapasztalhasson meg. Cyrus bársonyos, már-már incselkedő hangnemben folytatta gondolatának menetét.
- Biztos vagyok benne, amikor Kegyed felpillant az égboltra, az ott látható megannyi csillag mélységesen szégyellve magát bújik el, mert meg sem közelítheti igéző lélektükrei csillogását.
Lassan haladtak, a férfi cseppet sem akarta siettetni a parkban kiszemelt nőt, nyugalmas tempóban haladt mellette.

Az éjszaka is nyitva tartó vendéglátóegységhez érve előre lépett, majd a szatyrok és táskákat sétabotos kezében fogva, szabadjával kinyitotta az ajtót. Nem engedte előre a mögötte, s mellette váró nőt, hiszen idegen helyekre illő a férfinek előre bátorkodni, ha bármi szerencsétlenség adódna. Tisztában léve az etikett kusza szabályaival lépett be, majd oldalra állva várta, hogy Cielo is belépjen. Alig fordult vissza, hogy megszemlélje, melyik lenne ideális asztal a kettejük számára. Noha éjszaka volt, inkognitóját nem ártott tartani, így az egyik távoli sarokban lévő felé bökött fejével.
- Azt hiszem, azt pontosan nekünk találták ki!
Ecsetelte továbbra is mosolyogva… ma a kedves és megértő állarc jutott jussául, ha bármit is el szeretett volna érni. Akadnak olyan vadak, akiknek a rámenős, durva letámadás a tetsző, Cielo inkább a kedves, megértő, mégis dekadens típusokat kedvelte. Legalábbis a beszélgetés fonala erre engedett következtetni.

Az asztalka, amelyet a halálfaló választott egy oszlop mellett húzódott meg a La Goya Café bal hátulsó szegletében. Az ajtótól haránt irányban volt, a pulttól sem lehetett rálátni, továbbá az ajtón bejövők szeme elé is maga az emlegetett oszlop tárult. Ennek ellenére a cserépvirágok, valamint vörös bársony faldíszek igen hangulatossá tették. Odaérve letette a csomagokat az asztal mellé, majd pálcáját nemes egyszerűséggel elengedve lépett Cielo mellé, hogy segítsen a nála lévő terhek letételében, majd kihúzza a széket. Az éjfekete sétapálca, melynek felső része mélybarna színbe csapott, úgy állt a padlón, mint a cövek, ellentmondva a gravitáció hatásainak. Miután a nő letelepedett a székre lépett csak sajátjához a férfi, majd leült. Abban a pillanatban jelent meg a pincér, és kedves mosollyal az arcán érdeklődött, ki mit szeretne fogyasztani.
- Javasolnám a vaníliás ízesítésű teát Martinez kisasszony. Általános teafű, de határozottan kell állítanom, a legkellemesebb az aromája.
Jómaga tudta, hogy azt fog rendelni, hiszen megbeszélték még odakint, hogy teáznak. Bátorkodott ajánlani is, ezzel is jelezvén, teljes figyelmét az előtte ülőnek szenteli.



// folytatás a La Goya Café berkein belül //

[Kettős gyilkosság!]

Kettős gyilkosság!
Mr. és Mrs. Gray rejtélyes körülmények
között pár napja meggyilkolták. A
helyszínt, s a holtesteket vér borította
de nem tudhatjuk, vajon tényleg
mugli gyilkosság, vagy csak jól
álcázott mágus által véghez vitt brutális
bűntény? Szörnyűség ami történt
a házaspárral, akiknek két már
majdnem felnőtt gyermekük van.
A gyerekeket már értesítettük, de
azóta semmi hírt nem kaptunk a Gray
gyerekektől. Egyedül maradtak, bár
Brandon Everald Gray, Emma Gray bátyja,
már nagykorú, így törvényes gyámja
lehet húgának. De vajon ki volt a gyilkos?
Tudomásunkra jutott, hogy volt
egy végrendelet mely így szólt: "Minden
vagyonunk, értékünket gyermekeinkre
hagyunk, Brandon Everald Grayre, s
Emma Grayre"
Talán egy rokonnak volt indítéka
a gyilkoláshoz? Ki tudja? Talán egy
brutális családon belüli bűntény?"

Minden Reggeli Próféta második oldalán ez áll! Ha az a némber nem szedi le azt a rohadt cikket....mondjuk úgy lesz egy kis kiborulásom...
Egyszer már meglátogattam őt, de úgy látszik nem hallgat a szép szóra. Muszáj más eszközökhöz folyamodnom, aminek nem fog örülni. Abban a kxrva cikkben szabályosan az olvasók szemébe köpi, hogy én vagyok a gyilkos! Mégis hogy mernek ilyet írni?! Igaz, de attól még nem kéne ilyeneket írnia, de hát a hülye liba nem lát át a dolgokon, és csak ráfirkál valamit a pergamenre. Röhej!
Lapoz.
Még egyet.
Semmi érdekeset nem találtam, így a közeli kukába kidobtam az újságot úgy ahogy van. Ez is egy mocskos szennylap, nincs egész Londonban egy normális újság. Visszaültem a szökőút szélére. Bár volna fontosabb dolgom is, mint itt ücsörögni, a forró napon, a tömött tér közepén, de muszáj lehiggadnom, ez a cikk felb*szta az agyamat.
Ültemben nekidőltem a szökőkút egyik kisebb oszlopának, s a farmerem zsebéből lazán előkapok egy cigarettát, s rágyújtok. Sosem voltam nagy dohányos, csak akkor bagózok, ha ideges vagyok, és most kifejezetten szükségem van egy szálra legalább. Pálcámmal meggyújtom, s szívok egy mélyet belőle. Ahhh... még egyet... Elnézegetem a téren sürgő-forgó boszorkányokat, varázslókat. Idióták, a legtöbbjük siet valahová, némelyik azt se tudja hová! De legalább szórakoztat, ahogy sietségükben, elejtenek dolgokat, s alig tudják összekaparni, ilyenkor egy halvány, gonosz mosoly jelenik meg az arcomon, de olyan, amiről csak én tudok, hogy ott van.
Rettentő forróság van, mégsem izzadok, hál' Merlinnek nem vagyok nagy izzadós, különben nehezen szednék össze nőket a gatyarohasztó melegben. Mégis...mégis a jobb alkarom rettentően izzad, az a rohadék kötés meleg, mint a dög. Ha egy közönséges varázsló rápillant a sebre, nem tesz neki különösebb jelentőséget, elsiklik a szeme felette, hisze csak egy átkötözött sebnek látszik. De semelyik sem jön rá igazán, mit is takar, a szövet.
Bár a legtöbb mágus elcsusszan a jelenség felett, de mégis, mégis vannak olyanok akik gyanakvóan sejthetik, az igazságot. Hogy nem gennyes bújik meg alatta, hanem a félelmet keltő Sötét Jegy.
Ezek az emberek közül egyik se, se meri pillantását túl sokáig rajtahagyni a kezemen, mert fél, hogy bántanám. Olyan szórakoztató, a legtöbb ember azt hiszi egy halálfaló őrülten rohangál az utcákon és minden második járókelőt legyilkol, aki már találkozott halálfalóval, tudja, hogy ez nem így van. Egy haláfaló is ember, varázsló, csak nem épp a nyáladzó fajtából.
Még egy slukk a cigarettából. Behunyva a szemem éveztem a napsütést.

~ Brandon E. Gray ~

Az egyik sötét, komor sikátorból egy árnyék rajzolódott ki, majd megjelent egy lány is - pontosabban egy boszorkány tanonc. Arcán hidegség, látszik rajta, hogy nem járt nég nagyon erre egyedül, hogy kicsit kétségbe van esve, viharkék íriszeiben mégis elhatározottság csillogott, és akaraterő;. Nem szerette a mugli cuccokat, sohasem, de most úgysem járnak erre szülei, feltehetően halálfalók sem, így bátorkodott mugli ruhákat felvenni - egy farmer volt rajta, meg egy szürke kapucnis felső - féleség. Melege nem volt, örökké bírta a meleget, a hideget meg méginkább. Haja elengedve, frufruja szemébe lóg, de nem érdekli. Óvatosan nekidől a sikátor falának, majd lopva körbepillant, megfigyelve az arrajárokat.
Egyszerű boszokrányok meg varázslók - de volt ott valaki, valaki, akin a lánynak megakadt a szeme. Egy feltehetően nagyon jóképű srác ült a szökőkút szélén - eléggé magas, barna hajú, és bizonyára már felnő;tt varázsló. Egy percig mintha ismerősnek tűnt volna a fiú arca, de mégsem. Lassan megrázta fejét, majd elfordult - nem, biztosan csak képzelődik.
Tekintete megakadt egy pocakos, pöttöm varázslón, aki miközben süvegét igazgatta, elejtette cipelt könyveit. Egy pillanatra mintha valami átfutott volna a lány arcán, majd valami fajta megindulásból ellökte magát a faltól, és egy pöccintéssel visszavarázsolta a varázsló kezébe könyveit. Az a lányra pillantott - tekintete pár másodpercig elidőzött a mugliruhákon, majd megrázta magát, és meghökkenve továbbindult, rá se mordulva a lányra.
Arleth megdöbbenve pislogott maga elé - mi ütött belé? Undorodva pillantott magára, majd megindult a szökőkút, pontosabban, egyenesen Brandon felé. Amikor odaért, eléjeállt - aminek következtében sikerült eltakarnia a fiú elől a napot, és komolyan arccal rápillantott.
- Helló. Arleth Gresham. Ismerkel valahonnan? -  kérdezte, miközben szemeiben felcsillant valami, miközben a fiút kémelelte. Hangja kellemesen csengő, kicsit magas volt. 

A gyűlölet a gyengék haragja.

Behunyva a szemem élvezem a napsütést, elzárva a külvilágot. Arcomat lágyan melengeti a Nap perzselő sugara. Ilyen stresszes helyzetben igen kellemesen hat rám, s a közérzetemre. Anélkül, hogy felpillantanék, néha egyszer-egyszer szippantok az égő rudacskából.
Fecserésző diáklánykák, rohanó varázslók, nyüzsgés, tűsarkak kopogása, óh igen... Relaxálok, nem foglalkozva a térrel, s a járókelőkkel.

Olyan szar az élet, az egész egy szxpatás. Az Élet úgy rángat minket a zsinórjainkon, akár egy bábos a marionett-figurákat, s akkor csap le ránk, amikor nem is számítunk rá, így nagyobb fájdalmat okozva. Így mélyebb sebet ejtve, a vártnál, fájdalmasabb kínt, a vártnál. Kegyetlen és durva. S a gonoszsága átitatódik bizonyos emberek lényébe, így megpiszkítva a lelkét, s ez után az áldozat is ugyanolyan szörnyű teremtés lesz, mint az egész kibxszott élet. Valakik mégis megússzák, mégis megússzák és boldogan élnek tovább saját kis világukban, vagy akár vannak olyan erősek, akik kibírják az Élet megpróbáltatásait, gonoszul kiforralt terveit. Az első kategóriát gazdagítanám? Lehetséges. Ha igen, már teljes mértékben felszívtam az Élet "adottságait", ebben biztos lehetek. Mondjak példát a másik csoportra is? Emma Gray... Egy vérből származunk, mégis más a lényünk. Ő a másodikba tartozik. Rengeteg megpróbáltatáson ment keresztül, amiből jó párat én okoztam. De hát a két rész, sosem lehet egyszerre. Én mégis megpróbálom megtalálni a kapcsolatot, kisebb-nagyobb sikerrel...

Helló. Arleth Gresham. Ismerlek valahonnan?
Ez nem a saját gondolataimból szűrődött ki. A messzi külvilágból jött a bársonyosan csengő hang. Mint akit pofon csaptak, úgy zuhantam vissza a szökőkút peremére, a nyüzsgő tér közepére, akár egy álomból ébresztettek volna fel.
A cigarettám elégett, s egy szőke cicabab állt előttem. Nocsak, nocsak... Gyorsan visszarázódtam a valóságba, s egy gyors feltűnéstelen pillantással végigmértem a szemrevaló kislányt. Ismerem-e? Arleth Gresham... Gresham. Valóban William Gresham lánya lenne vagy csak érdekes egybeesés?
- Nem hinném. De én ismerlek Téged- sokat jelentő, flegma pillantással nézek a feltűnően szép kék szemeibe. Végig mérem a szemeimmel ismét. Mugli-ruha he? Félvér lenne, vagy sárvérű? A csillogás a szemeiben mutatja gyermeki mivoltát. Kiforratlan jellem, s naiv viselkedés- Brandon vagyok, Brandon Gray- talán rájön, hogy az apjával együtt "dolgozom".

Látszott rajta, hogy meglepésként érte az, hogy odalépett hozzá valaki - bizonyára nem várt társaságot, vagy úgy szokta meg, hogy neki sosincs. Bár igaz, a lány sem szokta meg a társaságot, a suliban van egy - két 'ismerőse, de semmi több. De most, valami késztetést érzett, és csak azért lépett oda a sráchoz. Viszont meg is kapta a hideg zuhanyt, amikor látta a flegma pillantást, meg meghallotta a nevet.A pillantás különösebben nem is zavarta, nem érdekelte, ki mit gondolt róla, de a név - az rettentően sok mindent elárult róla.
Brandon Gray ... Nagyonis ismerős volt a név. Ugyebár, mielőtt Arleth elkezdte volna a Roxfortot, apja beavatta a titokba, hogy mi is ő, meg a bátyjai. Akkor megemlítette egy pár kollégája nevet is, és benne volt a Gray .. De nem lehet. Hogy ő? Az, akivel most úgymond beszélget, akihez odament társalogni ... Egy halálfaló? Szaporán elkezdett pislogni, mire újabb emlék tört elő benne. Még kisebb volt, de egy nyáron történt, amikor vakáció volt, és a lány otthon volt. Fívérei valami folytán hazamentek, és otthon ebédeltek. És akkor beszélgettek ők, meg az apjuk valami Gray-ről, hogy mennyire új, és hogy hogy tudott a Nagyúr közelébe férkőzni, meg minden. Persze csak szép csendben ...
Felpillantott a fiúra. Arcán kíváncsiság, és meglepődöttség ült ki, de félelem egyáltalán nem. Ismeri apját, bizonyára testvéreit is, miért is bántaná? Meg különben is, ha nem is ismerné, mit tehetne, csak úgy, ok nélkül?
Aztán megint bevillant valami. Hisz ma olvasta a Prófétát. Meggyilkolták Brandon és Emma Gray szüleit, vagy hogy hívták őket. Meghaltak a szülei?
Mostmár komoly becsüléssel figyelte - azt viszont megállapította, hogy nem úgy néz ki a srác, mint aki bánná szülei halálát. Meg kell jegyezni, most először beszélt rokonain kívűli ismeretlennel, aki méghozzá halálfaló is. Vajon mit fognak szólni ehhez otthon? Márha megtudják ...
- Igen, ismerlek. Bár nem tudom, honnan rémlett az arcod, mert szerintem még nem láttalak, de ... Hallottam rólad. - fejezte be a mondatot, miközben nyelt egyet, majd bátran a fiú szemeibe nézett. Érdeklődés, és eltökéltség - az most egyáltalán nem érdekelte, hogy a másik halálfaló ... Kezdi megszokni a társaságukat.
- Nem kell úgy megnézni, nem vagyok sem sárvérű, sem félvér. - vetette oda, csak úgy mellékesen, és kicsit undokul is. Utálta, ha megnézik - igaz, hogy most mugli ruhában van, de ma valahogy nem volt kedve talárban lobogni. Közben odasétált a fiú mellé, és a szökőkútra könyökölt, majd figyelni kezdte azt.

A gyűlölet a gyengék haragja.

- Értem. Tehát te nem egy mocskos sárvérű vagy, hanem egy beképzelt aranyvérű? Így már minden teljesen tiszta- gúnyos mosoly...Mindketten tudtuk, hogy ismerjük egymást- Ne érts félre, én is szeretek a réteges talár helyett, egy farmert, s egy inget felvenni. Mint ahogy látod, most is ezt a kombinációt viselem- nem zavartattam magam. A kis fruskának, jól felvágták a nyelvét. Apuci és tesó halálfaló, s ő már a legmenőbb, legvagányabb, legcsinibb a suliban. Meg kell hagyni tényleg formás kis teste volt, bár a domborulat a mellkasán nagyobb is lehetne. Egy mondatából levontam már a következtetéseimet. S ahogy nézett, makacsul, eltökélten a kék szemeivel, olyan flegmán, kitartóan.
Megáll. Mellettem. Hiba.
Mégis mit akar? Idejön, sérteget, majd bámulni kezd. Igen, mert szó-szerint bámult. Egy gyors pillantást vetettem bal alkarjára- És hogy hogy nem lépsz apu nyomdokaiba?- teszem fel gúnyos kérdésemet.

Kíváncsi vagyok bírja-e a strapát. Vajon felugrik dühében, s ordítozni kezd? Vagy Tűri a sértegetést, esetleg vissza is vág? Borzasztó kíváncsi természetű vagyok, bár nem is sajnálom, olykor-olykor jól jön.
Tizenöt-tizenhét éves lehet, nem több. Éretlen kis fruska még, azt hiszi mindent megkaphat, elkényeztetett aranyvérű...
- Különben is, ha annyira ellenszenvesnek találsz mi a fenéért jöttél ide?- nem voltam ideges, inkább gúnyolódó. Annak ellenére, hogy nem igazán örültem, hogy egy ilyen miatt zökkentettek ki relaxálásomból, megőriztem hidegvérem.

Kényelmesen elhelyezkedtem ültő helyemben, előkaptam még egy cigarettát. Rágyújtottam, s újból pöfékelni kezdtem. Bár nem nőtt szívemre a csaj, nem ráfújtam a füstöt, azért az illem megmaradt bennem. Nem viselkedek holmi idétlen paraszt módjára.

-Igen, képzeld, egy beképzelt aranyvérű. De mivel te is az vagy, nem értem, minek gúnyolódni. Nemde?  – felelt halkan, miközben tekintetét nem vette le a szökőkútról. Nem nézett a fiúra, nem érdekelte. Úgyis látta maga előtt az arcát, és a szemeit, amikből gúnyolódás tükröződött.
 A következő kérdésre egyhén megremegett, és lassan visszafordult a srác felé.
- Még nem tervezem. Van idő. – jelentette ki, miközben gúnyos mosoly jelent meg szája szélén.
- És te? Láttam párszor a hugicádat ... Évfolyamtársam, de nem háztársam. Mégcsak az kéne. Neem. A kislány hugrabugos. Nem szégyen ez neked? Mivel, ha jól tudom, egy emberről van szó : Emma Gray, akiről írtak a Reggeli Prófétában. – mondta, halkan, kimérten, mégis gúnyosan. Levegő, majd folytatta. – A bátyja bizonyára nem hugrabugos volt. Mardekáros, nemde? Mert ha nem, hogy férkőzhetett volna a Nagyúr közelébe? Persze, erről semmit se tud a szegény, tudatlan Emma, igaz? De sajnálom ... – fejezte be szónoklatát, miközben gúnyos mosoly jelent meg arcán. Tudta, vagyis, legalábbis sejtette, hogy gyenge pontra tapintott ezzel az esettel.Egyáltalán nem félt tőle, sosem félt senkitől, és ezután sem fog. Mindezt halkan, alig halhatóan, megfontoltan, lassan mondta, a fiú mégis érthette minden szavát.
- Te voltál az egyetlen ismerős társaság. De ha zavarlak, elmehetsz. – mondta, miközben tekintete újból a szökőkútra vándorolt. A cigarettára sem pillantott rá, csak a füstöt érezte, a szokásos füstöt. Otthon majdnem mindenki a családjából cigizett, és nagyon ritkán a lány is rágyújtott, ritkán, de régyújtott, főleg, ha ideges volt.
Brandon nem fújta rá a szivarfüstöt, de ha ráfújta volna, akkor sem szólta volna meg. Kötözködjön ő, ha akar, de Arleth visszaszájal, az biztos. Nem volt nagy beszédű, általában visszahúzódó típus, de ha gúnyolódnak vele, akkor tud pofázni, azt meg kell hagyni.

A gyűlölet a gyengék haragja.

Nem akartam mondani, hogy mégis honnan veszi, hogy aranyvérű vagyok, bár beképzelt lehet, de aranyvérű nem, sajnos...Figyelem a pillantásommal a lányt, s enyhén mosolygok. Milyen krhm...bájosan próbál visszavágni, igazán igyekszik, de nem igazán tudott kihozni még a sodromból, amit amúgy sem lehet könnyen.
- Még?- kérdezem sejtelmes hangon.
Talán mégis "csoportunkat" fogja gazdagítani egypár év, hónap múlva. Mit jelent az, hogy "van idő"? Mégis mennyi azaz "idő"? Hetek, hónapok, évek? Hasznos lenne tudni, és rettentően érdekel is. Bár a csaj eléggé pimasz, mondjuk nem csodálom az apja viselkedéséből kiindulva, és ne is említsük a testvérét, de mégis egyre jobban érdekel ...

A következő mondatainál nem kellett sok, hogy a torkára nyomjam a pálcám. Olyan pontra tapintott, ami a gyengém, amire azonnal ugrani tudok, s ez a téma, Emma.
- Gratulálok neked, hogy te is, azok az ostobák közé tartozol, akik azt a szennylapot olvassák, s naivan elhisznek minden egyes szót, ami a lapra van írva. Jegyezd meg kicsi lány, ami nyomtatott, még nem biztos, hogy igaz!- lenézően végig futottam a szememmel lentről felfelé, s a szemét látva elakadtam. Gonoszul elidőztem egy kicsit, majd levettem a szemem az övéjéről. Visszadőltem az oszlopnak, egy mély szippantás a nikotin-rudacskából, s úgy folytattam.

- Nocsak-nocsak, köhög a bolha? Szörnyen tudatlan vagy, ha azt hiszed elég egy zöld szegélyű talár ahhoz, hogy a Sötét Nagyúr bizalmi körébe tartozz. Cöh, ha nem tudnád arra születni kell- lehalkítom a hangom- Igazi...vérbeli...gonosznak, kegyetlennek, könyörtelennek kell születni- mélyen a szemébe nézek komor, félelmet keltő arccal, majd gonosz mosolyra húzódnak ajkaim. Burkolva adtam tudtára, hogy nem lenne olyan jó halálfaló. Nem olyan könnyű mint azt hiszi, nem rohangálunk és lövöldözzük az átkokat, e mögött sokkal több van. Bár én nem voltam ilyen világ életemben, de Ő erről nem tud, és nem is kell.
Utolsó mondatára csak egy rövid válasszal feleltem- Emma jó helyen van ott, ahol van, és ha jól emlékszem semmilyen felhatalmazást nem adtam, hogy beletúrd a piciny kis orrodat a dolgainkba.

Jól gondolhatja, élvezem a helyzetet, nagyon is. Élveztem, hogy magabiztossággal állok felette, több tudással, értelemmel, na meg illemmel.
Elmehetek?! Milyen megtisztelő! Megengedi, hogy elmenjek, hogy oda ne rohanjak...
Elnyomom a cigarettacsikket, s közel hajolok a lányhoz...nagyon közel, hallom a lélegzetvételét, s mélyen a szemébe nézek ördögien csillogó szemekkel.

Látta a srácon, hogy nagyon kíváncsi, érdeklődő jellem, de nem biztos, hogy csakis úgymond jó dolgokra használja fel a kapott adatokat. Ki tudja? Talán csak ő …
Amikor visszakérdez, kissé mérgesen elhúzza a száját a lány, és direkt elfordul, hogy ne kelljen szembenéznie vele. Nem nagyon szokott felmérgelődni, idegesíteni sem szokta magát, nagyon semmiért, de Brandon kezdett egyre idegesítőbb lenni. Legalábbis Arleth szerint ...
Aztán csak annyit érzett, hogy valami erősen a torkára szorul, és alig kap levegőt ... Jah, hogy baj az, amit mondott ... Ez volt a cél.
Kissé hőrögve kapkodott levegő után, de gonoszan mosolygott mindvégig, és makacsul, kitartóan, meg önelégülten állta a halálfaló pillantását, miközben az lassan alább hagyott, és visszadőlt az oszlopban. Arleth azonban belekontrázott.
-   Nos igen, érdekelnek a mágushírek, de egy szóval sem mondtam, hogy elhiszem, mi történt. Nem vagyok naiv. Látom rajtad, hogy egyáltalán nem érdekel, hogy mi történt a szüleiddel. Ennyire hidegen hagy a haláluk híre? Miért ... ? És nem vagyok kicsi lány ... – az utolsó mondatot kicsit bosszúsan jegyezte meg, de a kérdést, azt érdeklődve, meg – megcsillanó szemekkel tette fel – valljuk be, érdekelte a dolog. Ha az ő szüleit meggyilkolnák, akkor bizonyára nyomozva az után, hogy ki tette. Főleg, ha az ember halálfaló ... Érdekes ... Nagyon érdekes ...
-   Jól tudom, hogy mi kell, és hogy mihez. Ne oktass ki. Vagyok olyan gonosz, mint te … - motyogta halkan, de nem annyira magabizotsan. Nem ismerte … Akkor honnan tudja, hogy mennyire gonosz? Ki tudja, mit csinált már? Semmit sem tud róla …  Megszeppenve nyelt egyet, az Emma témára fel sem pillantva, most nem érdekelte a csaj. Azt viszont tudta, hogy nem egyszerű a halálfalók élete sem, van egy feladat, ha azt nem végezed el, meghalsz. Nem átkokat lövöldőzni kell, és nagyosan sétálni az utcákon … Annál sokkal, sokkal több.
-   Nem kértem felhatalmazást tőled, és nem is fogok, soha. Nem parancsolsz nekem … - sziszegve jegyezte meg, csak úgy mellékesen, kicsit később reagálva a témára, mert az előbb elgondolkodott.
 Aztán kioltja a cigit, és közel hajol a lányhoz. Nagyon közel. Arleth most tűri a pillantást, miközben gyorsan szedi a levegőt, de bátor, halk hangon megkérdi :
 - Mit akarsz? – hangja közömbös, kissé flegma volt, miközben mindvégig állta a rideg, sötét, gonosz pillantásokat, viszonozva azokat.

A gyűlölet a gyengék haragja.

Ahogy hallgatom a lány fecsegését, értelmetlen mondatainak sorozatát, lassacskán tudatosul benne, hogy talán mégsem volt olyan jó dolog idejönni. Talán van mégis esze? Mert  úgy van, nem kellett volna. Nem ismer, nem tudhatja miket csináltam eddig, nem tudhatja mit csinálhatnék vele, és nem tudhatja mennyire van most biztonságban. Felelőtlen és ostoba dolog volt idejönni "csevegni", bár a szándékai még most sem világosak. Megszólított, ám -ahogy én sem- nem bájcsevejre vágyott, még sincs konkrét célja. Vagy talán van, csak nem látok át rajta, lehet, hogy okosabb mint az látszik? Megdöbbentene, de az én világomban sosem lehet tudni, ki mit tervez és mikor mond igazat, s mikor hazudik. Bár rémségesen elárulja magát, a hebegése-habogása, s egyáltalán nem biztos fellépése. A legbaromabb dolgot is el lehet hitetni valakivel, ha jól adod el magad, és az érvek kidolgozottak, és helyesen, ésszerűen hangzik. A lánynak úgymond hangulatváltozásai vannak, vagy a "hangulathullámok" helyesebb kifejezés. Igazán maga sem tudja mit akar, csak teszi, ami az eszébe jut és locsog. Néha belesző egy-egy sértést, hogy erősnek mutassa magát, ambíciói vannak, de nem a legmegfelelőbben használja ki. Törékeny gyermek lelke van még, de ez engem nem gátol.

Nem naiv? Mégis mi hozta ide hozzám? Mi késztette őt, hogy megszólítson? A naivitása, no meg a tudatlansága. Kedvem van felkacagni a gyerekes, durcás kijelentésére.
- Szóval kicsi lány, nem fogok hazudozni, úgysem abból a nyamvadt fajtából vagy: Igen ennyire hidegen hagy, és hogy miért? Mert megérdemelték. Akárki csinálta, nem volt szép tőle. Legalább nem késsel csinálták volna...mugli-módszer, röhej- magam sem tudom, miért válaszolok kérdéseire, az égvilágon semmi köze hozzá, bízni se kéne bízni benne, kitudja miket eszel ki, hogy én öltem meg őket, vagy milyen egy szemét vagyok, aztán meg elpletykálkodja a barátnőinek, azok meg a szüleiknek.

Újra és újra bebizonyítja bizonytalanságát, majdhogynem szomorúan motyog az orra alatt, mint egy gyerek, aki nem kaphat meg egy tábla csokoládét. Nem bírtam tovább, önfeledten elnevettem magam a kijelentésen. Honnan a francból tudná, hogy milyen "gonosz-bácsi" vagyok.   Akár az ismétlődő sorozat, most ismét jönnek az epés megjegyzések, hogy ne mutatkozzon sebezhetőnek, pedig mennyire is az! Talán jobban is, mint egy átlagos lány. Nem olyan rózsás az élete, rokonai miatt, ezért bánkódik, zárkózott és flegmasággal próbálja leplezni, egyfajta falat húz maga köré, mely egy-egy helyen néha behorpad és egyre-egyre vékonyodik, míg ki nem szakad egy rész, és akkor védtelen és sebezhető lesz. Óh, megint elfog a csodálatos érzés...játszani akarok!
Ha már ilyen közel vagyok, mi vesztenivalóm van? Szemem csillogása átváltott huncut árnyalatba, ördögi mosoly elült, s már csak mélyen néztem a szemébe. Igéztem, vagyis próbáltam. Lassan pillantottam párat, a szemem gyöngéden belefúrtam az övébe. Addig vártam, míg úgy véltem, megpuhult, s lágyan megcsókoltam. Nem vall rám, de hát istenem, ő kezdett ki velem? Hm! Eljátszogatok a nyelvemmel, s kíváncsian várom, vajon mit lép erre a kisasszony.

Utálja az ilyent. Amikor valaki nem szól, csak nézi, és ott belül rengeteg gondolat, érzés fut át rajta, amiket a másik nem is sejthet, nem tudja, mit gondol, fogalma sincs, mire gondol. Kitaszító, szánalmas érzés. És ha valaki szánalmasnak érzi magát, az nagyon ... Nagyon sebezthető, és úgymond semmit sem ér – legalábbis úgy érzi.
Valóban felelőtlen dolog volt minden, amit a mai nap folyamán tett. Sőt, az egész élete egy felelőtlen döntés volt, az anyja részéről. Utálja őt, amióta csak az eszét tudja, utálja, hogy csak azért szülte, hogy maga mellé láncolja apját. És akkor bevillant valami, valami egészen elképesztő dolog, csak úgy hirtelen, mégis annyira érthetőnek tűnt, de erre sosem gondolt, soha, amióta használja agyát, azóta, sosem ... Mi van akkor, ha nem is az az apja, akit gondol? Mi van akkor, ha .. Neem, ilyen szörnyűségre nem lenne képes az anyja. Ennyire nem gonosz. De az ... Szemeit lehunyta, próbálta kitörölni ezt a borzasztó, mégis tűl egyértelműnek tűnő dolgot, és megint belekezdett élete elgondolásába. Végülis, egy gazdag családba született, mindene megvolt – mindene, csak az nem, amire a legjobban vágyott : a kedvesség, a szeretet, és a megbecsülés. Ez örökké is hiányzott a környezetéből, és úgy belőle is – teljesen üres volt odabent, csak a szeretet iránti vágy égette, ott valahol, nagyon mélyen. Igenis sebezhető volt, nagyon is, akármennyire is akarta ennek az ellentétét. Pedig ő igenis szeretett egyes embereket, példának okáért az apját, Nicolast ( mint barátot ^^ ), a bátyjait és valamilyen szinten anyját is, csak sosem mutatta ki ezt úgy igazából, mert nem volt, akitől megtanulja, hogy milyen is az, ha valaki kimutatja az érzéseit. Ez neki túl nehéz volt, és valóban, félt, hogy ettől csakis gyenge lesz. Sosem volt szerelmes, mert örökké félt, hogy ezzel csak elgyengíti magát, hogy ad ellenségeinek egy gyenge pontot, amivel aztán zsarolni tudják őt, és ezt nem akarta.
És felelt, válaszolt, a maga hangnemében, de válaszolt, ami kissé megdöbbentette, de figyelt, bár látszólag nem, mert nem nézett rá, de figyelt. Szó, mozdulat, arckifejezés nélkül hallgatja végig a másik mondatait, a „kicsi lányra” fel sem mordulva, de a „mugli” szóra kicsit az égbe pattan egyik szemöldöke.
-   Ezek szerint bizonyára csakis egy mugli tehetette. – halkan jelentette ki mindezt, a mugli szót jól megnyomva. Őszintén szólva hidegen hagyta, hogy kiket gyilkoltak meg, és ki, meg hogy miért, csak úgy az elején látta értelmét. Bizonyára van itt valami trükk, biztosra vette volna, hogy igenis egy mágiával rendelkező személy volt a halálfaló szüleinek gyilkosa, de nem érdekelte, egyáltalán. Utána tudott volna kérdezni, apjától is esetleg, de szimplán nem izgatta az ügy. Érdekelje azt, akinek köze van hozzá.
A hangos, önfeledt, magabiztos kacajra azonban már rápillant, gyors pillantással, de ránézett. Kiröhögte. Cööh, köszöni szépen. Minek is van itt? Minek? Azért, mert nem megfontolt, esetleg magányos volt? Inkább a magány, ami egész életében elkísérte, mitsem a vele szemben álló társasága. El akarta venni a pillantását a fiatal férfiról, és el akart menni, minél hamarabb, de ekkor valami érdekeset észlelt annak szemeiben. Lassan, mégis határozottan pillantott a lányra, tán csábítani akart, vagy mi? Mindenesetre meggyőző volt, az tény. Már akinek. Egy olyan lánynak viszont, mint Arleth, nos, eléggé meggyőző volt. És ekkor ajkait a lány ajkaira tapasztotta, lágyan megcsókolva azt. Túlságosan is el volt kábulva, és igen, hagyta a dolgot, sőt, vissza is csókolt. Pár másodperc volt mindez, legalábbis Arleth számára, bár lehetett több perc is. Aztán hirtelen elkapta fejét, és elfordult. Pff, mégis ennyire gyenge lenne? Szánalmas. Valóban az volt. Itt is látszott, hogy mennyire sebezhető volt. Zavartan pillantott párat a szökőkútra, majd megfordult, és lassú léptekkel elindul, ha Brandon nem akadályozza meg mindebben.

A gyűlölet a gyengék haragja.

A nyelvem vadul ugrál, s játszik a lányéval. Bebizonyosodott, amit feltételeztem, oly gyenge a lelke, akaratereje, hogy egy ilyen kis csábításnak is megtör, mint egy csók, kaland, szenvedély. Az már más, hogy nekem nehéz ellenállni, de nem egyszer kaptam már pofont, vagy arcba töklevet. De ő nem, meg sem rándul a keze, sőt viszonozza játékom, még ha szerencsétlenül is. Két kezem feje mögé emelem, s vadul szőke hajtincseibe túrok, úgy szorítom magamhoz. Szép látványt mutathattunk a "külvilágnak", de ez jelen pillanatban hidegen hagyott, a lényeg: nem ellenkezik. Talán pár percbe is beletelt, míg észbe kapott mit művel. Elkapta fejét, s felugrott a helyéről.

Menekülőre fogta a dolgot, s bájosan mosolyogva néztem, amit elmenekül a "probléma" elől. Mert neki ez probléma, egy idegennel leállt beszélgetni, s a dolgok továbbfutottak, mint egy normális ismeretség, számára ez szégyen, hogy ilyen könnyen beadta a derekát.
Léptei gyorsak, de nem eléggé. Felálltam helyemről, leporoltam farmerem, és az ingem megigazítottam. A lány nyomába eredtem, s mikor már a tér felénél járt, beértem. Nem álltam el az útját, karjaimmal vállaira helyeztem, s épp annyira szorítottam meg a törékeny porcelán testet, hogy ne tudjon elmenekülni. Rásimultam hátulról, s a fülébe suttogtam a szavakat.
- Még folytatjuk ... kicsi lány ...- gonosz vigyor elterült az arcomon, s egy hangos pukkanással köddé váltam.

Köszönöm a játékot!

még folytatjuk

Na igen ... Aki ennyi ideig kételyek között élt, vágyott a szeretetre, és a gondoskodásra, nem is csoda, hogy könnyen beadja a derekát egy ilyen “játékba.” Valóban túl gyenge, s kissé gyermeki a lelke, ezt maga is jól tudja, csak gőgje s önfejűsége nem engedi, hogy bevallja ezt, akár saját magának sem. Érezte, ahogy Brandon vadul beletúr szőke tincseibe, s magához szorítja. Tetszett neki a dolog, be kell vallani, cska későn jutott el tudatáig, hogy mit művel. Kicsit túl későn ... Hirtelen elkapta fejét, s a fiú arcára nem nézve lassú, mégis határozott lépésekkel elindult a téren, egyre csak távolabb a sráctól, soha nem akarta látni. Utálta, de nem őt, hanem saját magát. Idegesen igazította meg haját, miközben szemeit lesütte, és próbálta kikerülni a vele szembe jövők pillantásait. Aztán érezte, hogy hogy két izmos kar vállaira nehezül, megbénítva ezzel őt. Szemeit lehunyta, és egyre sebesebben vette a levegőket, miközben hallgatta azt a pár szót, amit a halálfaló elsuttogott. Összerezzent. Épp az, amiben nem volt biztos, ez volt, amitől tartott : újra a szemébe nézni.
Ezentúl nem fogja tudni állni a huncut, esetleg gonosz pillantást, ez az eset el fogja gyengíteni. Óvatosan hátrafordult, de már nem látott senkit sem maga előtt, hiszen „játszótársa” elhopponált. Félelemmel teli, enyhén csillogó szemekkel bámulta azt a helyet, ahonnan bizonyára eltűnt a fiatal halálfaló. Félt? Lehet, hogy van benne valami igazság, de kevés .. Legalábbis az igaz, hogy félt a következő találkozástól, de magától Brandontól nem. Nem tudhatja, hogy mit tett idáig, akárkivel, de nem is érdekelte. Őt nem bánthatja. Nem merné. Vagyis merné, de nem lehet annyira ... Lassan elfordította tekintetét, és lehajtott fejjel, zsebredugott kézzel fordult meg, és sétált tovább a téren ; úticélja nem volt, de általában nem is szokott lenni.

Köszönööm. ^^ *__*

[ Elnézést, hogy ennyire rövid lett. ><  ]