Szakállas nő a Roxfortban

[Rúnaismeret tanterem]

Rúnaismeret tanterem
1997. november 21.

Mindig is imádtam a rúnaismeretet, még akkor is, ha nem voltam éppenséggel az a tipikus mintadiák. Emlékszem, amikor a Roxfortba kerültem, csak úgy szívtam magamba a tudást. Nem volt olyan tárgy, amiből ne álltam volna kiválóra. Minden érdekelt, be akartam hozni a lemaradásomat a többi diákkal szemben, akik varázsló családokból érkeztek. Ehhez képest az idő múlásával alábbhagyott az érdeklődésem. Lógni kezdtem, a házi feladatok nem mindig készültek el időre, és egyre gyakrabban aludtam el órák közben is. Viszont a rúnaismeret! Az a csodás tárgy! Minden pillanatát élveztem. De most komolyan! Eszembe sem jutott volna lógni onnan. Az órákat fegyelmezetten, egy hang nélkül, élénk érdeklődéssel követtem végig. Csak hát az a bizonyos nap valamiért más volt…
- Rohadjon meg az egész ki¤€@#%tt könyv – csaptam oda az asztalomhoz a könyvet. Idegesen lapozgatni kezdtem, épp hogy csak nem téptem ki a lapjait, magamra vonva ezzel az amúgy is szűkös csoport figyelmét.
- Csak azt nem értem, hogy miért nem lehet egyből leírni, hogy mit jelent ez a sz¤€@s jel?
Belegondolni is félelmetes, hogy mit kaptam volna Madam Cvikkertől, ha látta volna a könyves akciómat. Remegő kézzel gyűrögetni kezdtem az amúgy könyvtári példány lapjait. Mintha csak görcs állt volna belém.
Oké, ez így most elsőre elég durva lehet. Pedig én tényleg nem voltam ám az az ideges típus. Gondolom mondanom sem kell, hogy nem a könyv miatt kaptam fel úgy a vizet. A helyzet az, hogy az incidens előtti fél órában egy elég megrázó kalandban volt részem Izabel Bishoppal és egy óriási alabárddal. Ja, elég rossz párosítás, tudom én. Bishop kezébe éles tárgyat adni körülbelül felér egy öngyilkossággal. Elhihetitek, hogy nem önszántamból kerültem ilyen szituációba.
- Most nézd meg b¤€#meg! Itt írja, hogy „verklah uruk morgul”, amit még értek is, erre tessék… Ezt nézd – toltam padtársam orra alá a gyűrött könyvet. - Láttál már ilyen jelet? Mégis mi a rák ez? Úgy néz ki, mint egy köcsögduda. Hihetetlen, komolyan…
Idegesen összecsuktam a vaskos kötetet, majd arcomat a tenyerembe temettem. A körülöttem ülők közül páran épp próbálták visszafojtani a röhögésüket. Látszólag Crasso nem vette észre az alábbi kirohanásomat, és ezért felettébb hálás is voltam. Nem hiányzott volna még egy óra büntetőmunka. Prefektus létemre így is elég sok időt töltöttem büntetésben.
- Mennyi van még ebből a rakás sz¤€ból, Lisa?
A mellettem ülő hugrabugos lány mindeddig egy szót sem szólt a rúnaismeret könyvhöz intézett kirohanásomhoz. Ha nem játszódott volna le lelki szemeim előtt újra és újra az alabárdos sztori, talán még bűntudatom is lett volna, amiért végig kellett hallgatnia mindazt, amit előadtam. Azonban itt még nem volt vége a történetnek.
- Mindegy is mennyi van hátra, én most lelépek.
Kezem a magasba lendült, megvártam, míg Crasso kiszúr a tömegnek csak jóindulattal nevezhető diákok közül.
- Ki kell mennem a WC-re.
Azzal a választ meg sem várva könyveimet a táskámba söpörve felpattantam, rákacsintottam Lisára, majd kioldalaztam a teremből.

[- Elnézést Tanár úr, de mindjárt széthányom magamat! –]

   Ismét egy csodásan fertelmes nap! Kelés, tisztálkodás, öltözés majd egyenruháinkba beleolvadni a diákság alkotta élőhulla seregbe. Sosem láttam még inferusokat, de mindig is valahogy ilyen lassan járkáló, fel nem néző, hörgő lényeknek képzeltem el őket. Nos valahogy ilyen az utóbbi időben a Roxfort diáksága. Régen bírtam volna ezt a szürkeegér életet, de most, amikor legszívesebben ordítanék és tökön rúgnék pár „őrvarázslót” elég nehéz eltűnnöm a tömegben. De ahogy sosem, most sem álltam be a nyílt lázadók közé, csak szépen passzívan. Mint a kakukk. Belülről nyírom ki a rendszert és majd ha megnövök kirugdosom azokat a csúf fiókákat a fészekből. S hogy mivel? Hát a csodálatos tűsarkúmmal, ami passzív ellenállásom tárgya is többek között. Valahogy hiába kötelezik ránk az egyenruhát, sosem tűnik fel ezeknek a balfékeknek, hogy a szabályzatban lapos cipő van én pedig úgy vonulok itt köztük magas sarkúmban, mint a fogtündér az öregek otthonában.

   Csöndes lázadásommal ülök be az órákra is. Nem jegyzetelek, csak firkálok. Mármint persze ezt csak azokon csinálom, ahol a rendszer szolgái oktatnak. Így például a rúnaismeret Crassoval. Egek, azért sajnálom, hogy ez a csávó jobban kedveli a Tudjukki pálcájának a szopogatását, megtanítanám a fehér seggének, milyen is az igazi fekete mágia.
   Sajnos padtársamnak kevésbé megy a csendes lázadás és kicsit szószátyárabb sztájlban csapatja. Amikor Redway elkezdi szidalmazni a könyvet bevallom elcsodálkozom. Mármint szerintem a könyv tök jól van megszerkesztve – néha engedek a csábításnak és olvasgatom de már csak azért sem fogok levizsgázni. Minő galád ember vagyok, tuti így omlik össze majd a rendszer. Látom a címlapokon: St.Patrick nem vizsgázott le rúnaismeretből, Tudjukki lemondott! Ahh minő vérre menő tervek.
   Na szóval, ez a kis cukibogár itt összevissza lázad mellettem én meg csak kikerekedett szemekkel nézem az idiótáját. Szexi a mókuska, amikor dühös. A kis hollóhátas, egyem a szívét, azon bosszankodik, hogy nem érti a könyv szofisztikált szövegét. Valljuk be ez elég tipikus. Bár, ahogy hátrasandítok drága háztársaimra rájövök, hogy Ők sem értik csak hát… más okok miatt azt hiszem…

   Most meg elém tolja a könyvet, hát basza*rok! Ez hibbant, még tönkre teszi az álcámat. Gyorsan összegyűröm a pergamendarabot, amin épp egy kígyóra recskázik Crasso, nehogy még pajzán gondolatai legyenek az őrjöngőnek. Mielőtt az állítólagos k_cs_gdudáról kezdhettem volna regélni már is az óra végéről kérdezget. Ez bekattant. Ennyi, vége Owen Redway meghibbant. Kár pedig kevés jó fej homi van a suliban. Most meg lelép, de egy kacsintást azért megejt. Olálá! Most komoly? Kacsingatunk kisfiú. Játszani akarsz a nénivel? Azért kicsit kétségbe esek. Nem vagyok benne biztos, hogy volt már Redwaynek köze nőhöz – mármint az anyján kívül. Mindig azzal a hatodéves griffis sráccal lógnak. Olyan, mintha járnának, sőt ami azt illeti szerintem biztos is. Amúgy is olyan fura ez az Owen gyerek, nem csodálkoznék ha öhmm a pálcát preferálná az üst helyett. Na jó, derítsük ki mit akar ez a félnótás.

   Várok úgy két percet majd fellendítem a kezemet.
- Elnézést Tanár úr, de mindjárt széthányom magamat! – mondom nagyhangon és fájdalmas képpel majd kiszaladok a teremből, persze táskámmal. Egy nő még okádni is viszi a táskáját, ez tudott.
   Nem kell sokat tipegnem, hogy a sarkon megtaláljam a kis csírát. Mintha várt volna rám, mondjuk a kacsintás elég egyértelmű jel erre.
- No mizu kiscsillag? Játszani szeretnél? – kérdem miközben jó prostisan nekidőlök a falnak.

Dühödt orrszarvú módjára, fújtatva rohantam ki a teremből. A falon lógó portréalakokat elmosódott foltként érzékelte a vörös köd lepte agyam, ahogy végigszáguldottam a folyosón. Abban a pillanatban utáltam mindent és mindenkit. Elegem volt abból, hogy semmi sem sikerül, hogy bárhová nézek, mindenhol csak megvetést és gyűlöletet kapok. Lenéztek, mert sárvérű voltam. Utáltak, mert prefektus voltam. És nem utolsó sorban undorodtak tőlem, mert egy valóságos hímringyó voltam.
Ez utóbbi gondolat valahogy átverekedte magát azon a bizonyos vörös ködön, és az instant agyvérzésen, és sikeresen eljutott a kisagyba, ami aztán jelet küldött a lábaimba. Megtorpantam. Csak akkor esett le.
- Te meg mi a f#&zért kacsintgatsz Lisára?
Igen, ezt a mondatot tényleg ki is mondtam hangosan. Gyors körülnéztem, hogy hallotta-e valaki a kirohanásomat, azonban egyedül voltam a folyosón.
A falhoz léptem, nekivetettem a hátamat, majd végigcsúsztatva azon, leroskadtam a földre. Már időtlen idők óta nem néztem más csajra, nem is gondoltam rá, holott ez elég nagy szó volt tőlem. Izabel Bishop olyan volt nekem, mint drogosnak az elvonókúra. Szépen apránként leszoktatott az állandó szoknyavadászatról, az idegen puncikról, és elérte azt, amit előtte senki más, hogy belészeressek. Erre fel, csak egy másodpercre kapcsol ki az agyam, de én már is visszaesek, és össze-vissza kacsintgatok mindenféle jöttmentre. Könyörgöm, hiszen az a csaj hugrabugos! Ennyire ne adjuk már le a szintet!
KLIPP-KLOPP!
Felkaptam a fejem. Magas sarkú cipőkre jellemző kopogás verte fel az amúgy nyugalmas kis folyosó csendjét, amit komótosan befoglaltam, így a tanórák vége előtt negyed órával. Először arra gondoltam, hogy ki az a bolond, aki ilyen cipőben járkál a Roxfortban, aztán meg arra, hogy vajon mennyire férfias dolog hangról felismerni egy pár cipőt.
Fejemet a hang irányába fordítottam, majd vártam. Három másodperccel később megjelent a hang gazdája is. Lisa St.Patrick állt velem szemben.
- No mizu kiscsillag? Játszani szeretnél?
Elég edzett srác voltam azért. Láttam már egyet s mást, de mégis vissza kellett tennem az államat.
Döbbenten néztem, ahogy nekidőlt a falnak. Iskolai egyenruhájában, és a magas sarkújában úgy festett, mintha valami tanár-diák pornóból lépett volna elő.
- Nálad vagy nálam? – Szaladt ki a számon. – Akarom mondani… Mi van?
Ott gubbasztottam a hideg kőpadlón, mint valami csöves, Lisa meg úgy hajolt fölém, mint egy rossz útszéli, és még csak nem is akarta palástolni a szándékát. Tényleg rossz ötlet volt az a kacsintás. Na de ki gondolta volna, hogy ennyi elég a szexhez? Azért nem voltam akkora nagy pinabubus… Vagy ezek szerint mégis?
Végignéztem a lányon, és arra gondoltam, hogy biztos jól nézhet ki a barna csempe és a rózsaszín fuga.
Na de Owen! Mi lesz Izával? – Zengte egy vékony hang a fejemben.

[- Miért nem itt helyben? –]

   Kénytelen vagyok elnevetni magamat a zsebisten repostját. Sőt talán horkantok is egyet, önfeledt kacajom közben. Csak úgy csajosan. Nadine-nal már sokat dumáltunk arról hogy mégis milyen lehet egy homival pláne, amikor drága nevelőapám bejelentette, hogy már volt lánnyal. Olyan cukik lehetnek! Bár kérdéses, hogy egyáltalán felállna-e nekik.
- Miért nem itt helyben? – kacsintok a kispajtásra, már csak azért is hogy húzzam az agyát.

   Amúgy lehet, hogy inkább vigasztalnom kellene nem? Mármint ha beengedem a baziliszkuszát a kamrámba persze az is egyfajta vigasz, de félek még maradandó trauma lenne belőle. Biztos nincs észnél a gyerek, csak úgy lazán nem szaladgál ki senki óráról és kacsingat jobbra-balra. Úú lehet szétmentek a srácával. Talán rá kellene kérdeznem nem? Ajj de hogyan legyek tapintatos, anélkül, hogy valami kattant tolakodónak nézne, aki a magánéletében turkál? Na jó, előveszem a legjobb arcomat és szépen finoman kérdezek rá a dolgokra. Ilyen időkben mindenki megérdemli a kedvességet.
- Na, a kis grifised már nem szop le többször? – ennyi. Mindössze ennyi szolidságra futotta.

   Összefont karokkal várom, hogy felköhögjön valami értelmeset Redway, amivel elindíthatunk egy szolid lelkizést és rá tudom beszélni, hogyha a pasikra bukik, ne kacsintgasson, mert a roxfort romlott lányai között kevés az olyan ártatlan virágszál, mint jómagam. De nem túl sok értelmes történik percekig. Mármint az én időfelfogásomban percekig, lehet neki csak pár másodperc, ki tudja. Hamar elunom magamat. Szóval elkezdek a táskámban turkálni, abban mindig van valami izgi, amivel elüthetem az időt. Elő is rántom pálcámat meg egy tükröt és megigazítom a szemhéj színező bűbájomat – hogy egészen pontos legyek tompítok kicsit az aranyszín csillogáson, kicsit erős lett reggel.

   Szánakozva visszanézek Owenre, hátha végre kinyőg valamit, és látványosan bólogatok, hogy érezze a törődést. Bár lehet azelőtt kellett volna úgy tennem, mintha figyelnék, hogy megigazítottam a sminkemet, de tök mindegy. Ő aztán megértheti, néha feltűnt, mintha Ő is színezgetné a testét néhol. Úúú remélem nem az a lánynak öltözős fajta. Na azok undik.

– Te figyu, nem mozgunk arrébb? Még is csak mindjárt csengetnek és túl közel vagyunk a teremhez. – vágok közbe. Nem sértésből mondom tényleg, de ha már kirángatott óráról nem szívesen kapnék miatta büntetőmunkát. Nem látványosan megsimítom bal vállamat.. legutóbb ott gyakorolták rajtam a felsőbb évesek az ostorzó átkot büntetés gyanánt.

Rendben van, Owen, talán ideje lenne megnyugodni – mondogattam magamban, és igyekeztem elkergetni a bűnös gondolatokat. Elvégre én egy jól nevelt, tisztességes, katolikus fiú voltam, és az igazinak tartogattam magam…
- Miért nem itt helyben? – Jött végül a riposzt korábbi kérdésemre, ami csak rontott a helyzetemen, hála annak a francos képzelőerőmnek. Vizuális típus voltam, és túl rég nem voltam már nővel ahhoz, hogy egy gyenge, tavaszi szellő is izgalomba hozzon. Elég volt ránéznem St.Patrick ribivilágbajnokságot nyert magas sarkújára, és tudtam, hogy a gazdája nem éppen az az erkölcsös fajta. Már csak arra lettem volna kíváncsi, hogy vajon kormozták-e már ki neki a kis kormos hátsóját. Ránézésre tuti…
- Na, a kis grifised már nem szop le többször?
Csak tátogni tudtam. Egyszerűen nem tudtam mire vélni a dolgot. Elképzelhető lenne, hogy rúnaismeret közben kisebb agyvérzést kaptam volna, és hogy az egész jelenetet csak behaluzom magamnak? – Tettem fel a kérdést magamban. És ráadásul pont Lisa St.Patrick dumál nekem arról, hogy ki kit szopott le, amikor neki köztudottan több sperma szokott lenni a szájában, mint amennyi egy átlagos férfi heréjében előfordul…
Aztán, komolyan beszarás, de mintha csak az időjárásról kérdezett volna, olyan természetességgel kezdte igazgatni sminkjét. Nem tagadom, valóban lett volna mit javítani azon, mondjuk egy törlőkendővel, meg jó pár eltüntető varázslattal.
- M…m…mi… mi van?
– Te figyu, nem mozgunk arrébb? Még is csak mindjárt csengetnek és túl közel vagyunk a teremhez.
Biztos nem hallotta a kérdésemet.
- Mit mondtál az előbb? Milyen grifis? Mi van?
Tényleg az egész iskola rajtunk csámcsogna? Létezik, hogy ennyire nyilvános a mi kis… kapcsolatnak sem nevezhető akármink? Vagy Iza elkotyogta volna másnak is azt, ami a pályán történt? Lehet, hogy az összes barátnője rajtam röhög? Awenmore, Holland, Turner, meg… nem is tudom, lehet nem is így hívják a barátnőit… de lehetséges volna, hogy mind-mind rajtam röhögnek? Ezt a megalázást…
Kétségbeesett elmélkedésem csak olaj volt a tűzre. St.Patrick szavai láncreakciót indítottak el bennem, és már nem volt visszaút. Megakartam mutatni, hogy nem az az érzelgős idióta vagyok, akinek Izáék gondoltak. Én nem egy szerelmes kisfiú vagyok, és egyáltalán nem törtem össze attól, hogy nem kellettem Bishopnak. Nem! Én továbbra is Owen Redway vagyok, bármelyik nőt megkaphatom a Roxfortban, és olyanokat mutathatok nekik, amikről álmodni sem mertek volna. Egy maratonista vagyok, egy gép! És bennem nem merül le az elem egy átvirrasztott éjszaka után, nem úgy, mint a feltehetőleg St.Patrick táskájában is helyet kapó játékszerben. Majd én megmutatom… - Gondoltam magamban.
- Figyelj, ha arra vágysz, akkor csak szólj, nem kell a duma.
Próbáltam kézben tartani az ügyet, elvégre nem engedhettem, hogy gyengének lásson. Úgy voltam vele, hogy ha már úgyis kilógtunk rúnaismeretről, akkor már kihozhatnánk a maximumot a kis bájcsevegésünkből. Elvégre nincs is jobb a bosszúszexnél.