La Goya Café

Egy mediterrán hangulatú kávézó apró, fedett terasszal. Odabent télen kellemes meleg, nyáron üdítő hűvös csapja meg az érkezőket. A süteményespultnál a legkülönbözőbb cukrászkülönlegességekből lehet válogatni, mint például hupikék álom, a varázslók gyöngye, vagy a kihagyhatatlan málna bálna. De természetesen szívesen várják azokat a vendégeket is, akik csupán egy reggeli kávét szeretnének elfogyasztani a reggeli meleg croissantjuk mellé.

[- Jake, jól vagy? Minden rendben?]

//Miss Raimbourg//


Schwimmer rezidencia
Korán reggel volt, a Nap időnként be-bekacsintott a hatalmas ház ablakán, de valójában csak most kezdett ébredezni. Bágyadt sugarai narancsos vörösre festették az égboltot, csodálatos látványt nyújtott. A természet még mély álmát aludta, odakint minden csöndes volt. A tágas, szépen berendezett szobában azonban mozgolódás hallatszott. Nem, nem az ébresztőóra fülsiketítő hangja volt ez, valami teljesen más. Mocorgás, fészkelődés, halk meggyötört sóhajok. Emberi hangok.
Jake mereven feküdt a franciaágyon, teste ide-oda hánykolódott, mintha a tengeren hullámok dobálták volna. A férfi láthatóan mélyen aludt, nem tudta hol van, nem tudta mi történik vele, lelke egy másik világban járt. Arcán a félelem, a gyötrelem látszott, mintha próbálna valami elől menekülni, de közben elesne és a földön maradna. Nem tudni mik játszódnak le a varázsló fejében, de szörnyű dologról lehet szó. Jake a hajához kap, belekapaszkodik, mint ahogy egy kötélbe szokás és erős mozdulatokkal tépi, összeborzolja, majd ellöki magát az ágytól. Ekkor már majdnem vízszintesen fekszik, a takaró régóta a földön hever. Egyszer csak óriási ordítás rázza meg az eddigi csendet, Jake lihegve ül föl, arcáról ömlik a víz. Nem telik el egy perc se, az ajtó máris kinyílik, a férfi nővére, Sarah viharzik be.
- Jake, jól vagy? Minden rendben? -rohan oda egyből az egsztázisban lévő öccséhez, aki úgy tűnik még mindig nincs teljesen magánál. - Már megint? -csak ennyit kérdez, de a fiatalember jól tudja miről van szó.
- Igen, állandóan és örökké. -mondja kifejezéstelen arccal, de láthatóan beleborzong a gondolatára is.
- Figyelj... -kezdi a nő lágy és kicsit ijedt hangon, miközben leül öccse mellé és átöleli- tudom hogy nehéz...fáj...de... -megakad, nem tudja, hogyan folytassa, aztán erőt gyűjtve belevág- talán jót tenne, ha megpróbálnál nyitni az emberek felé...kicsit elterelni a gondolataidat -pillant Jakere félénken, majd hozzáteszi- mert örökké nem lehet gyászolni, abba bele lehet őrülni.
- Te mégis hogy gondolod ezt? -pattan fel a férfi az ágyról, mintha egy félelmetes vadállat közeledne felé...rámered a nőre, arcán a düh és a döbbenet egyszerre jelentkezik. - Még csak nemrég halt meg és te máris azt kívánod, hogy elfelejtsem?? Tudod, ez nem ilyen egyszerű! Szerettem, imádtam, ő volt a mindenem...de azt hittem ezt te is tudod és megértesz! Úgy látszik tévedtem! -ezzel a férfi kapta magát és kiviharzott a szobából meg se várva a nő reakcióját.
Sarah szomorúan állt testvére szobájában, megkövülten, lehorgasztott fejjel.

La Goya Café

Egy magas, feketébe öltözött férfi nyomja le a kávézó kilincsét...igaz, hogy varázsló, de nincs kedve a zsebébe nyúlni a pálcájáért. Túl bonyolult cselekedet lenne ez most számára. Fáradtnak látszik, alig áll a lábán ráadásul egy kicsit se tűnik boldognak. Ezt nem is lehet csodálni az álom és a az otthoni veszekedés után. Pont az egyik olyan emberrel, akit mindennél jobban szeret és akire mindig számíthat. Legalábbis eddig azt hitte. Jake, felesége halála óta kevésszer mutatkozott emberek közt, bár a kezdetekhez képest ez is sok volt. Eltökélt szándéka volt, hogy beáll a Főnix Rendbe és személyével erősíti a jó oldalt. Ez meg is történt, ma már a Rendet szolgálja és minden erejével azon van, hogy kicsinálja, tönkretegye a rossz oldalt, élén Voldemorttal. Bár valójában Kathy halála egy véletlen baleset volt, a férfi mégsem tekintette annak és igaza is volt. Ugyanis azon a napon a fiatal nőt halálfalók támadták meg. Katharina hátraesett az ijedtségtől és olyan szerencsétlenül ért földet, hogy a koponyája betört, nem lehetett megmenteni. Azok a lények hajszolták a halálba és ezt Jake is nagyon jól tudta. Bosszút akart állni és ehhez erőre volt szüksége, de az álmok kísértették.
A varázsló lassan, kimérten ballag a pulthoz, ismeri már a mögötte álló pasast, aki már messziről int felé.
- Hello Jake! Mivel szolgálhatok a mai reggel folyamán? -üdvözli széles mosollyal a fején. - Ahogy látom, egy jó erős kávé megtenné a hatását! -néz végig az időközben egy bárszékre letelepedő férfin.
- Az tökéletes lesz Scott, meg ha lehet kérnék mellé egy croissantot is...muszáj valamit ennem, mert menten elájulok -törli meg homlokát. - Kihoznád nekem oda a 2. asztalhoz? -kérdi, mutatva a megcélzott hely felé.
- Természetesen, nyugodtan foglalj helyet! -ezzel Scott hátramegy és nekilát feladatának.
Jake elsétál a társalgó vendégek mellett, majd leül és megpróbálja kicsit összeszedni magát míg a kávéja készül.

Mr. Idegennek


Nem jellemző rám a korai kelés, de ez egy kivételes napnak ígérkezi. Dolgoznom kell? Vagyis kell majd jó pár óra múlva, de előtte van még néhány elintézni valóm, amihez természetesen semmi kedvem, így inkább egy finom kis kávé mellett döntöttem, és valamikor, ha már lesz, kedvem el is indulhatok az utamra.
Diáklányosra vettem ma a figurát. Egy skótmintás mini rakott szoknya van rajtam, és egy hozzá illő tipikus felszolgáló fazonú mellény. Alatta egy fehér ing, aminek a felső gombjai nincsenek begombolva eléggé szabaddá hagyva a dekoltázsom, szeretem, ha a pasik nem képesek levenni rólam a szemüket. Egy térdfölé érő fehér zoknit húztam még fel és egy piros magas sarkút.  Hosszú barna hajamat, pedig hagytam szabadon a vállamra engedve. A bal csuklómon egy vastagabb szintén piros műanyag karkötő és a hozzá illő nyaklánc lóg a nyakamban. Már csak a francia sapka hiányozna rólam és egy divatmagazinba is beillenék, de a sapkát inkább hanyagoltam mára.
A mosdóból kilépve veszem észre, hogy az asztalnál, melynél az előbb helyet foglaltam, egy férfi ül, pedig direkt ott hagytam a táskámat is, hogy bizony az a szimpatikus asztál, már egy másik becses vendégé. De ahogy látom a kávém is eltűnt... Na, mindegy.
- Jó reggelt ? köszönök rá az álnok asztal foglalóra, mikor odaértem hozzá.
Közelebbről szemügyre véve egész szimpatikus férfiról van szó, de még is csak felháborító, hogy az ember lánya elmegy pisilni és kitúrják a helyéről. Tehetek én arról, hogy egyedül jöttem kávézni? Hogy nem volt senki, aki csatlakozott volna hozzám? De ha jobban szemügyre lett volna véve az asztal és a környéke, akkor fel kellett volna tűnnie Mr. Idegennek, hogy bizony itt már ülnek. Méghozzá valószínűleg egy hölgy.
- Elnézést, de ez az asztal már foglalt ? mondom, miközben rámutatok a mellette betolt székre, ahonnét kikandikál egy fekete táskafül.
Nem vagyok morcos, sem ideges. Minek? Bizonyára csak egy félreértés következménye az egész. Inkább a pincérre haragszom, mert az előbb még nekem szolgálta fel a finom kis kávémat, most meg egy másik férfinak. Nem tűnt fel neki, hogy eltűntem? Mondjuk, ha ez így megy itt, akkor simán távozhatnék fizetés nélkül is. Ki kellene próbálni. Vagy azt hitte, hogy hozzám jött a fekete ruhás férfi? Végül is elképzelhető.

[- Jake, minden rendben?]

//Miss Raimbourg//


Körülnéztem. Ez volt a legelső dolgom, ugyanis érkezésemkor fel se tűnt, hogy a hangulatos, mediterrán kis kávézóban mások is tartózkodnak. Ráadásul nem is kevesen. Ezen reggeli órában nincs olyan ember, aki ne vágyna egy jó erős kávéra, mely talán felrázza az addigi tespedtségből, testét átjáró mérhetetlen fáradtságból. Vagy kinek nem jönne jól néhány különleges sütemény...de maradjunk csak a megszokott croissantnál. Senkinek sincs ellenére. Persze ott a másik fontos kérdés, ki engedheti meg magának, hogy egy ilyen, valljuk meg nagystílű, borsos árú, főként varázslójárta kávézóban fogyassza el szerény reggelijét? Nem mindenki.
Kezemmel malmoztam, most valahogy túl hosszú időnek tűnt ez a várakozás, de valószínűleg csak én voltam túlságosan ideges és türelmetlen. Minnél hamarabb érezni akartam a számban szétfolyó kávé mennyei zamatát, igazából attól vártam egyfajta felszabadítást, menekvést a gondok elől. Szememmel vizslatóan pásztáztam a pult mögött most még zárva lévő ajtót és erősen koncentráltam, alkalmaztam az úgynevezett szemmelverés módszerét. Csak ebben az esetben a cél az ajtó kinyitása volt és a pincér megjelenése a kívánt dolgokkal. Azonban a mutatvány egyenlőre nem akart sikerülni, sőt ha valaki látott valószínűleg kissé idiótának nézett.
~Mi tarthat ennyi ideig? Még a boltba is be kell érnem.~
Igen, a bájitalszaküzlet, ugyanis feleségem halála óta én vittem a bájitalokkal zsúfolt kicsiny boltocskát. Mindent beleadtam, hogy Kathynek örömet okozzak, mégha nem is örülhetett itt velem együtt. Ez volt a mindene, egyszerűen már a Roxfortban is megőrült a bájitaltanért és már ott eltökélt szándéka volt, hogy ha felnő megnyitja saját vállalkozását. És amit ő elhatároz... Sajnos nem vihette végig elképzelését, de nekem meg kellett tennem...a lelkem így akarta...Kathy is így akarná, ebben biztos voltam. Csakis érte.
Hirtelen eszembe jutottak a reggeli események. Tudtam, hogy a nővérem jót akart, legbelül kétség sem fért hozzá, de hogy felejtheti el az ember azt akit szeret? Akár 3 év akár 20 év alatt. Persze, 3 év is sok idő, de mihhez képest sok? Számtalan együtt töltött esztendő után már semmi. Mai napig úgy él bennem, mintha itt állna előttem, a legapróbb mozdulataira, az arckifejezésére, mindenre emlékszem. Ezt nem lehet elfelejteni, nem lehet csak úgy kitörölni, mintha nem is létezett volna soha. És azok a szörnyű álmok? Miért kísértenének még mai napig? Talán ez is egy célzás, útmutatás, a sors akarja így...mert még nincs itt az ideje, hogy túllépjek rajta, még nem kereshetek pótlékot, nem cserélhetem le. Lehet, hogy egyszer vége lesz ennek és az lesz a megfelelő pillanat. De ha nem, azt is el kell viselnem. Az azt jelentené, hogy mi örökre egymáshoz tartozunk és nincs is szükségünk másra.
Azonban mindennek ellenére Sarah az egyik és a kislányom mellett az egyetlen személy, akiben bízhatok és akiben sosem kell csalódnom. Ennyi maradt a családomból és ezt meg kell becsülnöm. Tudtam mi lesz az első ha hazamegyek.
A tálca ekkor már előttem hevert, rajta a gőzölgő kávéval és mellette a kívánatos süteménnyel.
- Jake, minden rendben? -tudakolta Scott és úgy meresztette rám zöld szemeit, mintha legalább a halálomon volnék.
- Persze... -ráztam meg magam visszatérve a valós életbe. -Köszönöm! -ezzel Scottra ügyet se vetve beleszürcsöltem forró italomba.
Már a kinézete is isteni volt, ahogy a tejszínhab megkoronázta az egészet, de az íze... hmm...még ennél is mennyeibb, ha lehet ilyet mondani. Próbáltam minnél kisebbeket kortyolni a megváltó folyadékból, élvezni akartam minden cseppjét. Számban ízlelgettem egy ideig, majd mikor lenyeltem jóleső érzés járt át. Olyannyira el voltam foglalva magammal és az élvezettel, hogy észre se vettem, hogy valaki megközelített. Azaz már szinte fölöttem állt. Mikor sikerült azonosulnom a helyzettel felpillantottam, bár fogalmam sem volt mit akarhat ennél az asztalnál bárki is, hisz társaságra cseppet sem számítottam. Inkább a kíváncsiság szakított el az örömforrástól. Ahogy szemeim találkoztak az előttem álló hölgy szemeivel hirtelen megdermedtem. Még sosem tapasztaltam ilyet...ekkora hasonlóságot. Vagy talán én magyarázom bele annyira. ~Mégsem lehet véletlen, hogy a legelső szemkontaktusnál a feleségem jusson róla eszembe. Mi a fene folyik itt? Az arca, a pillantása, a kisugárzása mind mind Kathyé. Ki küldte ide ezt a nőt?  Ki űzi velem ezt a csúnya tréfát?~ Gondolataim csak úgy cikáztak, a kávé majdnem kilöttyedt *de kár lett volna érte* én meg csak bámultam és szóhoz sem jutottam. A bájos teremtés azonban igen.
- Önnek is kisasszony! -üdvözöltem, de hangom nem volt a régi. Még mindig a sokk hatása alatt álltam, pedig eddig még nem jutottam lejjebb az arcánál. Most viszont szemem egy pillanatra alább vándorolt, persze cseppett sem szánt szándékkal, mintha nem is én irányítottam volna a rakoncátlan érzékszerveket. A látottakon egy kicsit hátrahőköltem, úgy éreztem túl közel kerültem a lényeghez, inkább viszakoztam. Nekem most túlságosan is mély volt ez a dekoltázs és tudtam, hogy nem nézhetek még egyszer oda...pedig a kísértés nagy volt. Megpróbáltam teljesen másra koncentrálni és kerülni a fiatal nő tekintetét, de bunkó sem akartam lenni...én nem ilyen voltam. Nehéz helyzet. Ha ránézek, akkor mintha mágnes vonzaná a szemeimet oda...ahová nem lenne szabad néznem. Feszélyeztetve éreztem magam és ennél csak rosszabb lett a helyzet.
- Valóban? -néztem körül az asztalon, kutatva az esetleges erre utaló nyomok után, de mivel semmi oda nem illőt nem találtam, a hölgy pillantását követve a betolt székre siklott szemem. Egy táska, méghozzá egy női táska pihent rajta. ~Mekkora szerencsétlenség vagyok, ezt miért nem vettem hamarabb észre, mondjuk mielőtt kihozták a rendelésem? Szép, sikerült elfoglalnom más helyét.~
- Öö ne haragudjon kisasszony, ezt nem vettem észre. Máris átülök egy szabad asztalhoz. Még egyszer elnézést a kellemetlenségért. Máskor körültekintőbb leszek! -áradt belőlem a szó, de a vak is láthatta, hogy zavarban voltam. Felemeltem a tálcát, ügyelve arra, hogy tartalma ne a padlón landoljon és átsétáltam a közeli, ugyancsak kitűnő pozícióban lévő asztalhoz.
~Balek...balek!~

Mr. Idegen

Ahhoz voltam általában hozzászokva, hogy a férfiak akkor ülnek le akár egy szó nélkül az asztalomhoz, ha én már ott tartózkodom. Egyesek elég paraszt módon tudtak udvarolgatni, pedig a hiedelmek szerint a franciák, mint udvariasak, na ez egy hatalmas tévedés. A legtöbbjük pont ugyanolyan, mint mindenki más, természetesen akadnak kivételek és azok kevesek ha kedvem akkor részesülhetnek a csodálatos társaságomban.
Hisz arra várnak, akár normális akár nem. Látnak egy csinibb pofit és kihívóbb ruhát és máris mindegyik azt hiszi, hogy engem bárki megkaphat, de akkor tévednek. Mert bizony ez a lány, nem adja könnyen magát, sőt.
Mr. Idegen, ahogy elnéztem a normálisabb kategóriába sorolható és egész édes, ahogy próbálja a szemeit az enyémeken tartani, ez díjazandó. Viszont valami furcsa volt a tekintetében, amit nem tudtam hova tenni, mintha meglepődött volna a megjelenésem, de nem azon, hogy ez az asztal bizony már foglalt, hanem inkább azon, hogy meglátott. De miért? Nem értem.
Magamban csak jót mosolyogtam a reakcióján. Már biztos, normálisabb kategória, ha paraszt lenne, akkor kihasználta volna a helyzetet és jött volna valami idióta szöveggel, mi szerint ennél nagyobb szerencse nem is érhette volna, hogy pont egy ilyen gyönyörűség asztalához vetette a sors? De mázlijára nem tette, ezzel elérte, hogy szimpatikussá váljon a számomra.
Átült egy másik asztalhoz, mielőtt mondhattam volna neki, hogy nyugodtan maradjon, hisz kellemesebb a kávé társaságban, de most az én mázlimra nem ült messze. Pontosan a szomszédos asztalhoz. Én is helyet foglaltam, mi közben az előbb még magamban próbált tartani mosoly, már felszínre bukott. Nem tehetek róla, tényleg vicces egy helyzet volt. Az emberrel nem gyakran esik meg ilyen, legalábbis velem biztosan nem.
Rendeltem egy újabb adag kávét, ha már az előzőt oly galád módon elkobozták tőlem. Természetesen a pincér hatalmas bocsánatkérések közepette szolgálta fel a mámorító nedűmet, és legnagyobb meglepetésemre, egy ingyen sütit is kaptam. Na, azt hiszem, ezt legközelebb direkte kipróbáljuk, hátha bejön e, érdekes lenne, ha ezek után nem kellene fizetgetnem. Az biztos én nem bánnám, mert kezd fogyóban lenni a költő pénzem, és sajnos nem a spórolásról vagyok híres.
Félszemmel figyeltem a galád asztalfoglalómat, aki egy karnyújtásnyira ült tőlem és úgy döntöttem, ha már a sors összehozott minket, akkor nem hagyhatom, hogy csak így csönden szinte egymás mellett üldögéljünk. Meg sosem árt egy-egy új ismeretség, Londonban úgy is alig van néhány ember, akinek legalább már a nevét tudom, Daniel meg sosincs itthon. Jó lenne, ha lenének azért itt is barátaim, vagy legalább olyanok, akik megmutogatják nekem a várost, egyedül azért nem éppen a legizgalmasabb bejárni mindent.
- Na, jó ? fordulok oda Mr. Idegenhez ? Ne üljünk már itt kukán egymás mellett, ha már az élet megpróbált egy esélyt adni nekünk ? mondom mosolyogva ? Kate vagyok ? és nyújtom a kezem.

[- Ha ez egy meghívás akart lenni az asztalához]

//Kate  //

A lehető legnagyobb nyugalommal az arcomon raktam le finomságokkal megpakolt tálcám a közeli asztalra. Ez azonban csak a látszat volt, belül teljesen mást éreztem. Még egy hibát semmi esetre sem  akartam elkövetni, pedig szívesebben csaptam volna oda az imént még kezeim között biztonságban lévő tárgyat...nem lett volna jó móka, de a feszültséget talán elűzte volna. De a finom kávé... Nem tettem, a kávéra való tekintettel inkább elnyomtam magamban ezt az apró vágyat. Őszintén szólva meglehetősen furcsa érzések kavarogtak bennem. Egyrészt még mindig nem tudtam hova tenni a már-már rémisztő hasonlóságot, másrészt pedig zavart, hogy nem vettem észre azt a női táskát. Nem mintha ez utóbbi másnak túl nagy gondot okozott volna, én azonban általában odafigyeltem minden apró részletre, szerettem pontos és körültekintő lenni, ez most mégis elmaradt. Foghatnám a reggeli meglehetősen keserű hangulatomra, vagy tulajdonképpen bármire, de egyik sem mentség. Nem figyeltem és kész. Mondjuk ennél a valljuk meg valóban kis figyelmetlenségnél sokkal inkább érdekelt, hogy miért futottam én össze Kathy klónjával...vagyis hasonmásával. Vagy csak én láttam ilyen szinten meg benne az imádott hölgyet? Megakartam benne látni Kathyt?
Olyannyira izgatott ez a kérdés, hogy direkt úgy foglaltam el a széket, hogy feltűnés nélkül ráláthassak a titokzatos hölgy asztalára. Kortyolgatni kezdtem már lassacskán teljesen kihűlő kávém maradványait, eközben szemem egyszer-egyszer a nőre siklott, de csak nagyon óvatosan. Semmi esetre sem akartam feltűnően viselkedni és még kínosabb helyzetbe hozni magam és főleg őt. Scott persze hamar pótolta a bájos teremtés kávéját, sőt ahogy a mozdulatokból és az átszűrődő hangokból kivettem egy ingyen sütivel is kárpótolta. Igen, ez Scott...ez nála természetes. Többek között ezért is szeretek ide járni, meg persze a kitűnő hangulatért, légkörért.
Egyik ilyen felpillantásomnál majdhogynem összetalálkozott a tekintetünk. Mielőtt azonban ez megtörténhetett volna mindketten elkaptuk tekintetünket. Beleharaptam a még szerencsére meleg süteménybe és ismét kortyoltam a kávémból. ~Vajon mire gondolhat most ő? Vajon miért néz ő is titkon?~ Valóban félelmetes volt a hasonlóság, nem csak a képzelet és a vágy hatása volt. Persze legszívesebben minden nőben Kathyt akartam látni, de mindig tudtam, hogy azokban a nőkben semmi sem olyan mint a feleségemben. Ez a helyzet azonban más volt. Ha akartam volna, akkor sem tudtam volna a hölgyben Kathyt keresni, hisz a találkozás egy pillanat alatt zajlott le. Ez tényleges hasonlóság volt és én nem tudtam mire véljem ezt. Töprengésemből hirtelen egy ismerős hang zökkentett ki, nem volt nehéz kitalálni, hogy ki a lágy női hang tulajdonosa. Kedvesen, határozottan és meglehetősen lényegretörően fogalmazott. Megnyerő volt valljuk be és a kérése, vagy inkább felszólítása csábító ajánlatnak tűnt. ~Miért is ne? Elvégre ismerkedni nem bűn, és egyébként is kíváncsi vagyok erre a hölgyre.~ Mosolya egyszerűen leírhatatlan volt, ennek aztán nem lehetett ellenállni.
- Ha ez egy meghívás akart lenni az asztalához -kezdtem mosolyra húzva a szám- akkor örömmel átülök Önhöz. -vettem magamhoz a tálcám és már indultam is a nemrég otthagyott asztalkához.
Hirtelen azonban meghűlt bennem a vér. Megtorpantam, szinte földbe gyökerezett a lábam. ~Katenek hívják...ilyen egyszerűen nem létezik...ez egyre titokzatosabb.~ Megpróbáltam gyorsan összeszedni magam és lemosni arcomról a döbbenet jeleit. A kinyújtott kéz láttán muszáj volt gyorsan cselekednem.
- Örülök, hogy megismerhetlek Kate -ejtettem ki a szavakat kissé bizonytalanul, a "Kate" pedig enyhén szólva rosszul jött ki...majd óvatosan megérintettem a hölgy puha kezecskéjét és csókot lehelltem rá. -Jake vagyok.

Sosem voltam egy szívbajos leányzó, sőt talán már túl merésznek is bizonyultam. Daniel állandóan megjegyezte, hogy egy fiatal hölgynek nem illene így viselkednie, de hát könyörgöm! Én ilyen vagyok!
Csapongó, lázadó, őrült, talpraesett, feledékeny, infantilis és még sorolhatnám a számtalan tulajdonságomat, hisz elég összetett egy jellem vagyok, amivel sokakat kikészítek, hisz elég nehezen lehet kiismerni, megismerni meg annyira sem.
Egy mosollyal üdvözlöm újdonsült asztaltársamat. Sose volt belőle problémám, hogy új ismeretségeket kössek, elég sok barátot tudhattam magaménak, persze leginkább csak férfiakat. Valamiért a nők nem igazán szívleltek. Nem is értem miért... Pedig szerintem csak jó, ha úgy tudok beszélgetni a pasikkal, mintha lányokkal tenném, nekik is jó és nekem is, hisz így sokkal inkább megismerjük a másik nemet. Gond, ha férfiak társaságban is fesztelenül tudok beszélni a szexről, vagy hogy nem vagyok szégyellős? Szerintem nem, ha meg bárkit is zavar, hát az kerüljön el.
Észrevettem Mr. Idegen hirtelen jött hangulat változását és enyhén felcsúszott a szemöldököm, de jó színésznő voltam, ahhoz, hogy ne tegyem feltűnővé a meglepettségemet. Majd rákérdezek. Hisz azért furdalja az oldalamat a kíváncsiság vajon mi lelhette. Na igen, még egy remeg tulajdonságom...
Na ez egyre furcsább. Ezt majd minél előbb ki kell derítenem. Vajon mi történhetett, hogy egyik pillanatról a másikra változott?
- Üdv Jake - mondtam már megint őszinte mosollyal, egy pillanatra megfeledkeztem a rejtélytől és megint a már Jakeé változott Mr. Idegenre koncentráltam - Remélem nem probléma a számodra a közvetlenségem és a meghívásom. Az igazság az, hogy senkit nem ismerek errefelé, és ha már az élet adott egy remek lehetőséget az ismerkedésre, akkor úgy véltem illik kihasználnom - kezdtem megint bele a tőlem korántsem meglepő csacsogásba - Te minden reggeledet itt kezded? Ahogy figyeltem, elég jóban vagy a pincérrel.

[- Probléma? Méghogy probléma, ugyan Kate.]

~Vajon mik derülnek még itt ki? Ez egyre titokzatosabb, már-már félelmetes. Hogy hasonlíthat két ember ennyire egymásra? Ez egy jel? És a nevük? Miért? Miért? Miért? Mi jöhet még?~ A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben és olyan sebesen űzgélték egymást, hogy eszmélni sem volt idő. Egyrészt kíváncsivá tett a különös eset, másrészt azonban megijesztett. Elvégre nem mindennapi dolgok történtek itt velem rövid távon belül és túlságosan nehéz volt ezen csak úgy átlépni. Újra és újra feljöttek előttem a képek a csodás múltból...amikor még élt. Feszengtem, néha lehunytam a szemem, csak néztem magam elé, az agyam pedig járta a maga kósza útját. Irányítani akartam a csapongó gondolatokat, az érzéseket, de a testem nem reagált, egyszerűen nem akart engedelmeskedni.  Pedig talán most lett volna a legnagyobb szükségem a nyugodtságra, most hogy szemben ült velem a halott feleségem hasonmása, és fogalmam sem volt mi lesz ebből a szituációból. Erősnek kellett volna maradnom, meg kellett volna birkóznom a feladattal, de rendkívül nehéznek bizonyult a kitűzött cél. Azonban férfiból voltam, akárhonnan is nézzük a dolgokat. A hölgy nemcsak a rémisztő hasonlóságokkal keltette fel az érdeklődésem, hanem a lenyűgöző idomokkal is. Sikerült valamelyest ellazulnom, majd a következő udvarias mondatok már egy finom mosoly kíséretében hagyták el a szám. Tudtam, hogy nem veszhetek el a részletekben, a lényegre kell összpontosítanom, ami ez esetben a rejtély kiderítése volt. Persze nem volt olyan egyszerű követni a kijelölt útvonalat.
Egy ideig némán ültem vele szemben és a válaszát vártam...bár tulajdonképpen nem is akartam annyira siettetni a feleletet...tanulmányozni szerettem volna a bájos hölgy arcát egy kicsit. Karjaim nyugodtan elhelyeztem az asztalon, majd tekintetem Katere tapadt. Óvatosan pillantottam gyönyörű szemeibe, majd végigfuttattam íriszeim a nő teljes arcán...ügyelve, hogy még véletlenül se hagyjak ki egyetlen apró pontot sem. ~ Vajon mit akar sugallni? Akar-e egyáltalán valamit...vagy az egész csak szimplán a véletlen műve lenne?~ Tettem fel magamban a kíváncsi kérdéseket, amikor lágy hang ütötte meg a fülem. Egy másodperc töredéke alatt kapcsoltam és visszazökkentem a jelen életbe, kilépve a gondolataim által szőtt kesze-kusza fonalból. Egy üdvözlet...egy jégszívet megolvasztó mosoly. Ezek villantak elém, mint apró képkockák...azonban Kate ezzel még nem fejezte be, csak ezek után lett igazán szükségem a nyugodtságra.
- Probléma? Méghogy probléma, ugyan Kate. -szedtem össze minden erőm, hogy sikerüljön azt az apró mosolyt kipréselni magamból...de szerencsére elég könnyen ment. - Épp ellenkezőleg... Tudod, én meglehetősen társasági ember va... ~voltam...ezt kellene mondanom...voltam...nem megy, nem~ vagyok, igazán kedvelem a közvetlen embereket, akik mernek lépni, mernek ismerkedni. Így igaz! -bólintottam a kelleténél kicsit talán hevesebben Kate bölcs megjegyzésére, miközben szemeim még mindig a hölgy arcát vizslatták.
Egyszer csak mint akibe épp most csapott egy villám elkaptam tekintetem, fejem oldalra fordítottam és szemmel láthatóan nagyon küzdöttem valami kitörni készülő dologgal. Egy kérdés. Egyetlen kérdés. Mi mindenre képes...
Erősen összeszorítottam a fogam, hogy az emlékek nehezebben tudjanak felszínre törni, majd megkíséreltem visszafordulni a hölgy felé. Első az udvariasság. Persze hogy az, de mégsem ment, ezért kissé félrefordított fejjel, kerülve a szemkontaktust belekezdtem szörnyű monológomba. Elvégre mégsem várakoztathattam örökké.
- Tudod, Kate erről elég nehéz beszélnem...bár eltelt 3 év, de... -akaratom ellenére megakadtam, nyeltem egy nagyot, majd mély levegőt vettem és megpróbáltam folytatni. - Minden reggelünket itt kezdtük a feleségemmel, amíg... Bocsáss meg, ez nem fog menni. - bal orcámon egyetlen egy árva könnycsepp futott végig.

[- Óh, köszönöm…]

Mr Adam Bright - folytatás a térről

Hűvös, lágy esti szellő próbálja felborzolni tökéletesen beállított tincseimet és igyekszik elmozdítani őket helyükről, viszont mivel egy könnyed bűbájjal csodásan a helyükhöz rögzítettem őket reggel, ezért még a legnagyobb viharban sem eshet tökéletes frizurámnak semmilyen bántódása. A ruhámra természetesen ugyanez igaz, bár a talárom akarva-akaratlanul mindig összegyűrődik vagy beszennyeződik az alja, ahol a földet súrolja, akárcsak most.

Bókok halomszámra. Ez jellemzi az elmúlt két percet, és emellett még az, hogy ezekre nem is igazán tudok mit reagálni, mivel a vörösség megvan már arcpír nélkül is, mondani meg ezekre a gondosan megformált bókokra semmit nem lehet. Kicsit mintha kezdene már túlcsordulni, de még jól bírom… Viszont, ha egész este ezt fogja csinálni, akkor megnézheti magát! Majd azt mondom, hogy kimegyek a mosdóba és jól otthagyom s majd pár óra múlva észreveszi magát, hogy a mai prédája bizony elszállt!

La Goya Café. Ez utunk végállomása, ahogy olvasom a cégtábláját, gondolom valami nagyon úri hely lehet, a családdal sosem jártam még itt, Jack meg persze nem hozott el ilyen helyekre sosem… Ahogy például táncolni sem vitt el, pedig én oly szívesen mentem volna. Ahogy nézem, Adam biztosan olyan fajta, aki még arra is képes egy nő kegyeiért, hogy táncba vigye őt. Vajon engem is vinne? Bár a már-már csöpögősnek mondható bókok után – amelyekre egy-egy mosollyal válaszolok általában – az sem lepne meg, ha úgy tenne.
Megérkezünk. Igazán vicces látvány, ahogy – gondolom – profi mágus létére mégis kezében cipeli a szatyraimat és szenved vele már hosszú percek óta, s meg sem kísérli használni valamelyik egyszerűbb lebegtetőbűbájt, hogy megkönnyítse a dolgát. Bizonyára imponálni akar ezzel, legalábbis nem tudok másra gondolni.

Belép előttem (!) a kávézóba, s ezzel is szerez egy jó pontot nálam, mert ismét bebizonyítja, hogy kiválóan ismeri az illemkódexet, de igyekezetét elnézve csinálja is, mert különben még csalódást okozna, ha valamit éppen rosszul csinálna. Tehát előttem lép be és igyekszik megfogni nekem az ajtót, hogy én is bemehessek majd megpillantom az általa választott asztalunkat. Kedves kis meghitt környéken van, elzárva minden kíváncsiskodó elől… Vajon miért pont ezt választotta?
- Óh, köszönöm… -rebegem, mikor beenged maga után a kis helyiségbe.
Elindulok az általa választott helyre, majd hamarosan ő is követni kezd és segít lesegíteni rólam a talárt, sőt, még a széket is kihúzza nekem, hogy leülhessek. Micsoda gavallér!

- Vaníliást? Nos… megfontolandó. – válaszolom a kedves javaslatra, majd kezembe veszem az asztalon heverő itallapot és gondolkodó tekintetemmel végigpásztázom a díszes betűkkel felrótt listát. – Nem… legyen inkább aaaa… Rózsaszín felhő fantázianévvel ellátott ital.– mondom a rendelést a pincérnek címezve, majd gondosan becsukom a kezem ügyében levő lapot és visszateszem a helyére. Valami gyümölcstea-szerű dolog, szeretem az olyanokat nagyon… viszont remélem, nem azért rózsaszín felhő, mert szerelmi bájitalt csepegtetnek bele?! Azzal igen rosszul járnék, mert akkor félő, hogy abba szeretek bele akit először meglátok, s ebben az esetben Adam az…
Kicsit zavarba jövök az aggodalmas gondolatom miatt, s ez kiül az arcomra is, le sem tagadhatnám.
- Öhm… remélem, nem választottam rosszul. –mondom zavartan, majd Adamre villantok egy halvány, zavart mosolyt.

[˝ ˝Martinez kisasszony]

˝ ˝Martinez kisasszony


A férfi azon javallására, mely szerint az előtte ülő elbűvölő teremtés a vaníliás teát válassza, roppant szimpatikusnak ható válasz érkezett. Bármily meglepő is, Cyrus szemében sokat számolt ezen megnyilvánulás, hiszen a nő nem ugrott bele azonnal a kútba, mert azt mondták neki, helyette áttekintette a lehetőségeit, és úgy választotta ki a számára kedves italt. Mi több, jelezte, nem fél ellentmondani, ha számára nem tetsző, vagy éppen csak más választható lehetőség is adódik. Valószínűsíthetően Cielo az életben is efféle ember. Noha a halálfaló hallott róla már egyet, s mást, azért továbbra is kíváncsian tekintett az este elébe. Érdekelte a nő, érdekelte a flört, mert megízlelte a tiltott gyümölcs illatát, és roppantmód kíváncsi lett az ízére is. Élt a gyanúperrel, hogy az íz világ számára tetsző, de amíg nem kóstolhatta meg, jobbára csak találgatni tudta, vajon milyen is lehet? Tüzes, vad, elemi? Visszahúzódó? Szenvedélyes? Egyre jobban fokozta vadászösztönét az este alakulása, noha továbbra is hideg fejjel, logikus és ész érvek alapján építgette kelepcéjét, melybe szándékában állt becsalni a hölgyet, aki Martinez kisasszonynak adta ki magát. Olyan ember volt, aki ha eldönt valamit, azt véghezviszi, bármi is álljon az útjába, azt elnyomja, mert attól a pillanattól, hogy szagot fogott, nem tud elszakadni áldozatától. Haloványan elmosolyodott a válasz hallatán, majd illedelmesen bólintott, mellyel kifejezte, természetesen megérti, és nem fogja erőltetni azon tea választását, amelyet jómaga javasolt, távol álljon tőle.

Elkényelmesedett a székében, hátát az ülőalkalmatosság támlájának vetette, míg baljában tartva, jobbjával lapozva olvasgatta az itallapot és a menüt. Úgy tartotta a díszes bőrkötésben lévő lapokat, hogy arcát egy pillanatra se takarja el az előtte ülő elől, és ha kell, szemkontaktust vehessen fel vele. Fontos, nagyon fontos elem, mert ezzel is evidenssé teszi a másik számára, figyelme valóban lankadatlan. Amikor Cielo kiválasztotta a számára tetsző teát, jómaga is összecsukta a keze ügyében lévőt listát, majd az asztalon a számára kijelölt helyre csúsztatta.
- Érdekes választás!
Jegyezte meg egy huncut fél-mosollyal az ajkain, majd a pincérre tekintve adta le a rendelést. Hangja bársonyos volt, mégis határozott és kemény, teljesen más színben szólt, mint amikor a nőhöz beszélt.
- Egy rózsaszín felhő és egy vaníliás csoda lesz! Köszönöm, elmehet!
Nem várta meg, amíg a kiszolgáló felteszi a kérdést, óhajtanak-e még valamit. Szeretett mindig a lényegre térni, amikor megtehette, tudatván másokkal, határozott ember, kerüli a felesleges köröket. Az udvarlás azonban más tészta, annak hangulata van, szabályai, etikája. Be kell tartani azokat, mert ki nem mondott törvény, ilyen helyzetekben mindig a nők vannak előnyben. Ők a választó fél… persze, pechükre vannak olyan férfiak, akik, ha kell, akkor is megszerzik, amit akarnak, ha a másik fél számára azt nem éppen kellemes formában teszik. Minthogy ez egy izgalmas flörtnek indult, Cyrus eldöntötte, eltekint a bántalmazástól, és megfitogtatja ezen irányú tudását.

Miután a pincér távozott az asztaltól, figyelmesen mérte végig a nőt, érezte, sőt látta, hogy az zavarba jött. A mosolya elárulta, az este folyamán már nem először. A halálfaló ajkai bíztató mosolyra görbültek, mintegy bíztatva a másikat, nem kell semmitől tartania.
- Jobbat nem is választhatott volna!
A pillantása elárulta, hogy a mondat nem a teára, mindinkább saját magára irányult… ezzel egy időben tűnt el a bíztató mosoly, helyére pedig cinkos görbület húzódott.
- Szeret táncolni Martinez kisasszony?
Hogyne szeretne, tudja, érzi, mondani sem kellene. A kérdés mindinkább kedvességnek és figyelmességnek mondható, míg a teát készítik, addig se kelljen csendben és feszélyezetten üldögélni. Midőn a kérdés elhangzott, a kávézót halk, lágy hangvételű muzsika dallamai fonták körbe...

[- Ön is kipróbálhatta volna. Tudja, kedves Adam, nem kell mindig ragaszkodnunk a régi, jól bevált dolgokhoz. Nyitottnak kell lennünk az újra, különben újra ott tartunk majd, hogy jön az inkvizíció és sorra elpusztítják a magunkfajtákat!]

Mr. Adam Bright

Csendesen üldögélek, és figyelem, mikor Adam leadja a rendelést. Hangja egészen másképp cseng, mint amikor hozzám szól. Nem meglepő, ez minden férfinál így van. Egyik hangon udvarolnak a nőnek, a másikon pedig saját magukat adják.
Látom rajta, hogy teljesen elbűvöltem már az elmúlt percek alatt. A szeme különös csillogása arról árulkodik, hogy bizony gyakorta eljátssza ez a kis játékot más nőkkel is. Nos, valamiért még mindig jobban tetszik ez az udvarlási mód mint az, ahogyan Jack csinálta az iskolában. Azzal, hogy mindig ott lehettem vele bármi volt, nem voltam kisegítve, s így utólag már bánom is, hogy elvakított a szerelemnek egyáltalán nem mondható érzés. Inkább rajongás. Igen.
Kritizálja a választásomat. Illetve… nem is inkább kritika, csak amolyan megjegyzés a részéről, hogy nem az általa ajánlottat választottam. Hát persze, nem is férfi lenne, ha nem kötne bele mindenbe! Mind olyanok, le sem tagadhatnák, komolyan mondom.
- Ön is kipróbálhatta volna. Tudja, kedves Adam, nem kell mindig ragaszkodnunk a régi, jól bevált dolgokhoz. Nyitottnak kell lennünk az újra, különben újra ott tartunk majd, hogy jön az inkvizíció és sorra elpusztítják a magunkfajtákat! – mondom reagálva a szavaira. Bizony, a középkor egyáltalán nem a mifélénknek kedvezett! Hálát adok a guadalupe-i szent szűznek, hogy most élek a húszadik század végén, nem pedig akkor. Sanyarú sorsom lenne, annyi szent!
- Jobbat? Az előbb úgy tetszett, mintha nem igazán protezsálná a választásomat. Nos… ha így gondolja, talán kaphat egy kortyot, miután kihozta a Señor. De persze nem erőltetem a dolgot, ha nem akarja. – teszem meg a javaslatot, melyet egy viszonzott mosollyal zárok le végül.
Pillantásából észreveszem viszont, hogy nem az általam választott „Rózsaszín felhőre” gondol, hanem egészen másra.
Saját magára.
Pasik…
Nos, nem is tudom, hogy ebből hogyan mászhatnék ki, mivel most tudatosul bennem, hogy védtelen vagyok, kizárólag a pálcám az, ami megvédhet egy esetleges támadáskor. Itt vagyok ezzel a férfival, aki annyira meg van elégedve azzal, hogy ma estére megszerzett engem magának, hogy látszik az arcán is. Mindegy. Megiszom a teámat aztán dehoppanálok, az lesz a legjobb.
Táncolni akar.
Adam, már rájöttem a kis titkodra. Meg akarsz nyerni magadnak bármi áron. Tudom, hogy a férfiak bármi mást szívesen csinálnak a táncot kivéve. De végül is, míg várunk a teára, miért ne?
- Persze, Mr. Bright. De leginkább a latin táncokban vagyok otthon, tudja a származás miatt… - rebegem válaszként, majd a következő pillanatban felcsendül a könnyed, jazz-szerű zene, mely tökéletesen egy ilyen kis kávézóba való ilyen kései órán.

[˝ ˝Martinez kisasszony]

˝ ˝Martinez kisasszony


A tea választására való kijelentésre –mert közelről sem kritikának szánta a harmincas évei derekát taposó férfiú- természetesen érkezett válasz a minden porcikájában csodálatos és hamvas bőrű szépségtől. Cyrus tudta jól, mi zajlik jelenleg az előtte üldögélő Virágszál fejében, bele sem kellett kukkantania, sötét ármányokkal felfednie az elmélkedést. Olyannyira ismerte már a nők hallhatatlan, belső nyelvezetét, hogy bizonyos volt abban, Martinez kisasszony, azaz a továbbra is gyengének mondható színészi műsort adó Cielo enyhe puffogást intézett magában, tekintettel, felmertek szólalni a választása ellen. Sokak, mi több, senki sem szereti, ha a másik véleményt alkot egyes tettükről, választásukról, pedig a mondat egyértelműen az érdekességét feszegette, sem, mint rosszallóan torkollta volna le. A válaszadás hangneme aztán enyhült, helyét pedig ismét az incselkedés, és sejtelmes szófonatok vették át, amelyek tulajdonképpen az egész beszélgetést jellemezték. Ez sokkal jobban tetszett Cyrusnak, noha mindkét stílusban otthonosan mozgott… mi több, az élet nagyjának stílusban otthonosan mozgott, ezt azonban nem kell azonnal terítékre bocsátania. Elegendő annyit adni, amennyit az áldozat látni kíván, vagy amennyit éppen kötelező egy adott diskurzus idejére. Az ember nem játszhatja ki minden lapját, mert akkor a meccs végére nem marad semmije, és vesztesként lesz szükségszerű távoznia.
- A legnagyobb örömmel kortyolnék egyet!
Ismét cinkos és halovány mosoly az ajkakon, a szem csillogása pedig már-már zavarba ejtőnek hathat. Az évek óta halálfalóként és behajtóként tevékenykedő férfinek esze ágában sem volt már ma este megmarni az áldozatát, bármennyire is ezt az érzést keltette eleddig. Természetesen szívesen megízlelné, hiszen emiatt szólította meg egyáltalán, de nem inge ajtóstul törni a házba. Akkor hol marad az igazi élvezet, amelyet maga a vadászat szolgál… a tudat, hogy a másik teljesen magabiztossá válik, és előtör belőle a „tökéletes vagyok”, vagy éppen a „kellek ennek a férfinak” érzés. Cyrusnak valóban kell a nő, vágyai csillapítására, fortyogó vérének hűtésére. De a kell és a kell között is különbség van, hatalmas, olykor hegységeket meghazudtoló. A mai éjszaka az elme és a szavak rózsakertje, az apró érintések virágágyása, se több, se kevesebb.

A táncra való invitációra tudta jól a választ, már azelőtt, mielőtt feltette volna a kérdést tudta, hogy igenlő lesz… botor módon nem fog olyat feltenni, amely elutasításával esetleg felboríthatja a maga javára fordított cselekményszálat. A vesztesek ismérve a helyzet fel nem ismerése, de ő nyertes típus, mindig is az volt, és az lesz ezután is. A vesztett helyzet számára oly ismeretlen, mint egy átlagos mugli fattyúnak a varázslatok világa.
- Ezt örömmel hallom!
A hang ismét bársonyos, olyan kellemesen érinti meg az embert, mint a legdrágább selymek, melyek a testhez simulnak. Mondatát követően kezeivel éjfekete ingjét megsimítva állt fel az asztaltól, majd tolta vissza székét a helyére. Könnyednek ható, mégis ízig-vérig úrias mozdulatokkal lépett beszélgetőpartnere mellé. Jobbját nyújtotta, mintegy felkérvén a másikat az emlegetett táncra.
- Akkor, szabad lesz?
A kérdés már csak formai, elvégre a választ pillanatokkal ezelőtt megkapta… ezzel együtt a nő abba a játékba is belement, hogy immáron valamelyest a testbeszéd is szerepet kapjon kettejük között. Az ujjbegyek simogató érintése a kezeken… apró játék deréktájon, természetesen úriemberhez méltón, nem gusztustalanul, ajtóstul rontva a házba… a közelség, a szemek egy pillanatban összefonódó találkozása… az ajkak árulkodó szerepe, de nem csók formájában… a halk leheletek… és végül az illatok dominanciája, melyet eleddig csak távolról lehetett érezni, ezzel a közelséggel azonban erejük sokszorozódik majd.

A férfi tudta jól, ma este nem fog semmit tenni az asszonnyal. Amint a tánc és a teázás véget ér, elhopponál, dolga van. Nem fog magáról semmit sem mondani, csak annyit hagy Cielonak, amennyit jelenleg tud róla, ő Adam Bright, ennyi pedig bőven elég. Miért? Nem óhajt még vele találkozni? Dehogynem… akkor találkozik vele, amikor akar, elvégre ő tudja, kit kell keresnie… a nő fejébe viszont bele fog égni az arcképe, a viselkedése, és minden mozdulata. Arról fognak szólni az elkövetkező napjai, vajon kivel is beszélgetett az este, vajon az ismeretlen felkeresi-e még. Lehet tagadni, hogy nem így lesz… de az emberi kíváncsiság gyarlóságának felesleges ellenállni, arra csak kevesen képesek.



//Bocsánatáért esedezem a hosszas távollétem miatt!//

[Señor Bright]

Señor Bright

Tényleg nem vagyok eszemnél. Minden annyira gyorsan történik, hogy alig bírom feldolgozni a történteket. Egyik pillanatban még ülök a Mágus téren, a másikban meg már egy jóképű pasival ülök egy asztalnál, aki mindjárt táncba visz. hogyan csinálhatnám mindezt vissza? Meg nem történtté… Nem vagyok egy könnyűvérű nőcske, olyan, amilyennek ő hisz.
Látom rajta, hogy majd’ felfal a szemeivel, és hogy csak a csak a vágyai csillapítására kellek neki, semmi többre. Hát ennyire buta fruskának tűnök? Igazából nem baj, ha annak néznek, de lesz majd koppanás, ha mégsem úgy sülnek el a dolgok, ahogyan azt valaki eltervezte.
A legnagyobb örömmel kortyolnál, édes? Na majd azt még meglátjuk, hogy mire megyünk egymással. Ha tudnád, hogy átlátok a szitán, akkor bizonyára nem lennél ilyen mézes-mázos, hanem azonnal a közepébe csaptál volna, igazam van?
De ha már elkezdtük a játékot egy ideje, akkor folytassuk. Ahogyan azt már korábban eldöntöttem, a tea után szépen kimegyek a mosdóba és megpróbálok eltűnni, hogy megszabaduljak tőle. Valószínűleg rá fog jönni, és követni fog… Nem tudom, hogy mi legyen a legjobb megoldás, már alaposan benne vagyok a pácban. Hoppanáljak vagy egyszerűen fizessem le a pincért, hogy járjon közben az érdekemben, hogy eltűnhessek? Talán ez a korántsem legális megoldás a legjobb, de még a tánc és a teázás alatt bőven lesz időm kitalálni a részleteket. Még szerencse, hogy jó okklumentor vagyok és nem tud belelátni a fejembe, csak a butuska kislányt látja, semmi mást.
Táncba visz. Kíváncsi vagyok, hogy mire lesz képes. Szemlátomást tanult ember és feltehetően minden fontosabb tánc lépéseit elsajátította már, legalábbis ezt olvasom ki az eddigiekből.
Azonban eléggé aggódom amiatt, hogy túlságosan közel kerülünk egymáshoz, ezt pedig nem akarom. Nem akarom, hogy a derekamról „véletlenül” lentebb csusszanjon a keze, vagy pedig túl közel vonjon magához. Nem akarom.
Megvan! Megvan a tervem.
- Szabad, Mr. Bright.
Keresztbefont lábam könnyedén leveszem a másikról és kifordulok, hogy felállhassak a székről. A felém nyújtott jobb kézbe helyezem az én jobbomat is. Az első érintés.
Bőre finom, úriemberhez méltó. Nem kemény, mint a kétkezi munkát végzőknek, selymes és puha. A ruha nem álca, abban biztos vagyok, hogy nem szegény családból jött.
Kecses mozdulatokkal emelkedem fel a székről és tartok lépést vele a táncparkett felé. Már előre félek, hogy mi lesz.
Mint már mondtam, lágy jazz hallható a kávézó tánctere felől. Nem engedem, hogy túl közel álljon hozzám; csak a derekamat foghatja meg – tisztes távolságból – és a jobb kezemet természetesen, de nem foghatja a nyaka köré, szigorúan meg kell tartani egymás között a tíz-húsz centis távolságot!

[˝ ˝Martinez kisasszony]

˝ ˝Martinez kisasszony

A spanyolos táncok egyik hatalmas ismérve hogy rophatóak a finom távolságtartás választásával… esetlegesen a mélyebb, közeli lépésekkel is. Mégis, mindezek ellenére, vagy éppen folyományaként az egyik legszenvedélyesebbek közé tartozik mind a muglik, mind pedig a mágusok világában. Határozott mozdulatok jellemzik, amelyek hol túlzottan feszesek, hol pedig meglepő módon lágyak, csalogatók, simogatók… akár a mágia. A mulatás ezen formája tökéletesen illik a legszebb éveit taposó férfiúhoz, nem csoda hát, hogy meglehetősen jó benne. Fiatalon sokat tanulta a lépéseket, több más stílussal egyetemben… majd az Azkabanból való „szabadulását” követően is kedvtelve vett még jó pár órát, hogy felfrissítse emlékezetét. Rendszeres használója, hiszen a női szívek megdobogtatója tud lenni, ha egy férfi jártas az efféle dolgokban is. Nevetséges idea, hogy a nőknek nem hiányzik más, csak a keménység folyamatos fitogtatása… régmúlt és ódivatú, aki így gondolkodik. Cyrus soha nem tagadta meg magától az élet örömeit, kihasználta azokat, mert kedvét lelte minden egyes percükben.

Midőn a hamvas, fakóbőrű Martinez kisasszony jobbját adta, a férfi lágyan segítette fel székéből. Nem húzta magához közel, éppen csak annyit lépett felé, hogy parfümjének illata megcsapja partnere orrát… apró kis játék az illatokkal, mégis, mindez része egy nagyobb tervnek, része a vadászatnak. Ellenben most nem a vadat kell kiszagolni, nem az ő illatát hozza a szél… itt és most a vadász akarja, hogy érezzék… mert tudja, ezzel is közelebb kerülhet. Minden kicsi momentum számít, minden kirakó a helyére kerül, és egy hatalmasat alkot majdan. Egyetlen mozdulattal lépett el a nő mellett, lábával kecsesen helyére igazgatta az ülőalkalmatosságot, majd megemelve a számára fenntartott kézfejet indult meg a tánctér irányába. Odaérvén lassított léptein, hogy a gyenge színjátékot nyújtó előre léphessen, és vele szembefordulhasson. A nő lendületét alapul véve emelte meg újfent jobbját, hogy táncpartnere átfordulhasson keze alatt… majd elengedhesse, hogy amaz kissé meghátrálhasson. A fordulat erejével észrevétlen szippantott egyet, hogy érezze áldozata illatfelhőjét, tovább fokozván ma csillapítatlan maradó étvágyát. Ahogyan Cielo hátrált pár lépést, a jobb megrándult, a kézben pedig pálca termett… a halálfaló pár feszes mozdulattal, non-verbális igét gondolván csúsztatta vissza a varázstárgyat rejtekébe. Ezzel egy időben a táncparkettet szegő székek és asztalok lassan az étterem oldalaiba kúsztak, több helyet hagyván a párosnak.

A titokzatos férfi halovány, és cinkos mosoly kíséretében lépdelt kiszemeltje elé… finoman nyúlva ismételten annak jobbjáért emelte meg a finom kézfejet. Tartván a szükségesnek vélt távolságot szegte balját a másik derekára, éppen csak ujjbegyeivel érintve a ruha anyagán keresztül a nő testét… pontosan ahová kell, sem feljebb, sem pedig lejjebb. Nem óhajtott támadni, tuskónak és tudatlannak tűnni… az nem az ő stílusa, soha nem is volt. Ahogyan korábban már eldöntötte, nem ma fog megtörténni… mert így akarja… lassú és lágy mozdulatokkal kezdett bele, finom forgatásokkal… kézváltásokkal, hol maga előtt, hol pedig maga mögött. Ahogyan a zene fokozódott lendült csak bele, és váltott át erőteljesebb, szenvedélyesebb mozdulatokba. Ám mindvégig figyelt arra, ne feszítse a húrt, éppen csak annyira, amennyire a latin tánc engedi. Se több, se kevesebb. Mindvégig igéző mosoly ült ajkain, szemében pedig egyfajta finom tűz lobogott, amely úgy vált erősebbé, ahogyan az ütemek is.