+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Owen Redway (Moderátor: Owen Redway)
| | | | |-+  Álmatlan dal
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Álmatlan dal  (Megtekintve 4411 alkalommal)

Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


A bétahím

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2014. 06. 18. - 22:41:49 »
0

Nagyterem
1993. október 31. (Halloween éjjele)
Naplózva


Clarice Edevane
Eltávozott karakter
*****


VI. ※ Prefektus ※ A ℳardekár fogója

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2014. 06. 19. - 12:55:57 »
+1


Riadtan követem a prefektust, aki kis csapatunkat vezeti ki a hálóból. Elég cikinek érzem, hogy szinte egy szál hálóingben, papucsban, s a kedvenc képregényem szorongatva kell kilépnem a folyosókra, már ideje lenne aludni… Hiszen kikészítettem a kakaóm is, meg minden. Hosszú volt a mai nap, még ha mi nem is mehettünk le Roxmortsba, de azért akkor is.
Hosszú percekig nem is igazán értem, miért megyünk vissza megint a nagyterembe. Hiszen alig telt el idő, mielőtt elmentünk volna onnan! Talán vár még ránk valami meglepetés. Végtére is samhain van. Lesz mit mesélnem róla az öcsémnek. *-*
Ahhoz képest, hogy egész nap alig láttam embereket itt, hiszen a felsőbbévesek nagy része kiruccant Roxmortsba, most olyan tömeg gyűlt össze, amennyit a kviddics meccseken látni. Azonban sajna úgy néz ki, hogy nem valami kellemes meglepetéssel készültek nekünk. Nem mintha belém férne még egy kicsi édesség… Aztán a terem egyik felébe igazítanak minket, ahová több tucat, zöld színű hálózsákot készítettek ki. Lövik a pizsit, azt mondják. Irányítanak oda az egyik fekvőhelyre, én pedig alaposan belebugyolálom magam a hálózsákba. Mit ne mondjak, azért a mardekáros ágyak ennél sokkal, de sokkal kényelmesebbek.
Az igazgató magunkra hagy minket, a terem pedig lassan elcsendesül. Mi, elsőévesek nem nagyon tudunk semmit, és a prefektusok se mondanak semmit, hogy ne aggódjunk. Miért mindig a „kicsiket” hagyják ki mindenből? Roxmortsba se lehet lemenni, és még ez is…
Álomtalan álomra hajtom fejem, az egyik szomszédom pedig pillanatokon belül elalszik. Lehunyom szemeim, és én is megpróbálok így tenni. A medimágusok mindig azt mondják, hogy ez nagyon fontos. Általában be is válik, legutóbb még bűbájtanon is sikerült megtanulnom egy varázsigét. Legalábbis, már egészen elmozdult az a tollpihe. Biztos nem a huzat volt. Huzat… itt kicsit hűvös van. Fekszem a hátamra, hogy a mennyezeten csodálkozzak. Egészen olyan, mintha odakint lennénk a szabadban. A mugliknak van erre egy furcsa szavuk, valami kempezés, vagy valami ilyesmi. Az is egészen ilyen lehet. Annyira nem is rossz. Bár én félnék odakint aludni. A Tiltott Rengetegben állítólag még vérfarkasok is vannak. El sem tudok képzelni ennél rosszabbat.
Bevettem egyáltalán a gyógyszerem? Fordulok oldalamra jó egy óra tehetetlen vergődés után. Kezemmel a képregényem lapozgatom, s megakad a tekintetem egy figurán, akinek nem kéne ott lennie. Sokáig kell hunyorítanom ebben a fényviszonyban, hogy felismerjem, de Mantragirl egészen biztosan egy teljesen másik képregénybe tartozik, most mégis a macskával foglalkozik. Mondjuk megértem. Ha bele tudnék lépni a képregényekbe, akkor én is feszt Freyát simogatnám. Nekem is kell egy ilyen macska. *.*
- Psszt! Te! – veszem észre, hogy a másik szomszédom is éppen olyan éber, mint én. Azt hiszem, nem volt olyan jó ötlet, hogy a képregényt kaptam a kezembe, amikor azt mondták, hogy menni kell, nem pedig a kakaómat. Eszembe se jutott, hogy esetleg itt kell majd aludni, az édes álom esszenciát pedig nem jó ötlet hamarabb meginni, tapasztalat. Úgy tűnik, holnap nem lesz egyszerű napom, ami azt illeti. Kicsit illetlennek tartom, hogy egyszerűen a „te” jelzővel illetem a kék hálózsákos fiút, de nem jegyezhetem meg minden diák nevét. Azt hiszem, talán láttam valamelyik órán, talán évfolyamtársam lehet. De nem szoktunk mi nagyon másokkal foglalkozni.
- Nem tudod, miért kellett idejönni? Nekünk nem mondtak semmit. – felkönyökölök annyira, hogy a fejemet meg tudjam támasztani a kezemben. Nem veszem észre, hogy a csuklómat megint úgy fordítottam ki, ahogyan a mami azt nem szereti, mert szerinte csúnya. De ha egyszer így kényelmes, mit lehet tenni?
Naplózva


Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


A bétahím

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2014. 06. 19. - 15:34:55 »
+1

Emlékszem, ahogy ott álltam a lépcső tetején, lefelé tekintetve a nyüzsgő sokaságra, akarva akaratlanul is egy hangyaboly jutott eszembe. Kissrác koromban lakott az utcánkban egy Joey Ribisi nevű debil kisgyerek, akinek az jelentette a teljes felüdülést, ha különféle állatokat kínozhatott halálra. Kedvenc elfoglaltsága a hangyák nagyítóval való szétégetése volt, és ehhez előbb mindig szétrúgta a hangyabolyt, hogy minél több állatot pörkölhessen meg. Abban a pillanatban a Roxfort is úgy festett, mint egy hatalmas hangya telep, a fel-alá futkározó diákok pedig a nagyítótól megriadt hangyák voltak. Ezúttal Joey Ribisi szerepét egy Sirius Black nevű férfi játszotta, aki állítólag egy hatalmas késsel darabokra szaggatta a griffendélesek klubhelyiségét őrző portrét. Hogy miért tette ezt, és hogy pontosan ki is volt ő, arról fogalmam sem volt. Sosem hallottam még róla azelőtt, de mindez abszolút nem rontotta a férfi hírnevét, elvégre én, aki muglik között nevelkedtem, sok mindenben le voltam maradva. Tudjukkiről is éppen pár héttel azelőtt szereztem tudomást, amikor az egyik osztálytársam, Price rémtörténetekkel szórakoztatott minket elalvás előtt. Engedelmesen beálltam hát a sorba és követtem házam prefektusait, akik a nagyterembe irányítottak minket, közben pedig próbáltam fülelni, hátha meghallok még pár információt erről az állítólagos Sirius Blackről.
- Állítólag felrobbantott egy egész utcát, tök egyedül!
- Ne már, ez komoly?
- Ja, tök komoly. Az egyik csávóból csak egy darab ujj maradt, úgy kicsinálta őt.
- Fú, ez nagyon állat. És most komoly itt van a kastélyban?
- Hát a Kövér Dáma azt mondta. De nem kell ám hinni neki, a griffendélesek szerint totál kettyós az a nő. Azt mesélik, hogy minden karácsonykor úgy lerészegedik, hogy még jelszót sem kér tőlük.
- Ha-ha-ha…

Ezután végighallgathattam egy hatodéves háztársam első berúgásának történetét, amiben szerepelt egy tál Bagoly Berti Féle Minden Ízű drazsé, amit felöntöttek egy üveg Ogden-féle Lángnyelv-whiskyvel, egy szőke csaj, egy ellopott seprű, meg egy troll, akivel állítólag összeverekedett. Ennél a pontnál már kevésbé volt hihető a történet, így figyelmemet más felé fordítottam. Előttem kettővel két lány beszélgetett. A téma természetesen Sirius Black volt.
- Már múlt héten is azt írták az újságok, hogy látták őt a közelben.
- Simán megelőzhették volna ezt az egészet.
- Hogyan? A fickó Tudodki csatlósa volt.
- Ez komoly?
- Ja, de ezt mindenki tudja. Ne égess már!

Hangjukat elnyomta a nagyteremből kiszűrődő zsivaj. Odabent, mintha csak a halloweeni ünnepség afterpartyja zajlott volna pizsama verzióban. A nagyasztalok eltűntek, helyüket pedig piros, sárga, kék, és zöld hálózsákok vették át, szépen elkülönítve egymástól a különböző házakat. A kék tábor felé vettem az irányt, de balszerencsémre pont a mardekárosok mellé kerültem. Nem szerettem őket, de ezzel nem voltam egyedül. Mit volt mit tenni, letelepedtem egy vörös hajú lány mellett, majd pár percig még figyeltem, ahogy a tanárok és a prefektusok közös erővel próbálták elcsitítani a népet, aztán, mikor már csak a pisszegésük hallatszott, behunytam a szemem.
Sejtettem, hogy nem ilyen felfokozott állapotban nem jön majd álom a szememre. Manapság amúgy is egyre kevesebbet tudtam aludni. A rohamok egyre keményebbek voltak, az ébren töltött órák pedig hosszabbak. Most mégsem éreztem azt, hogy fulladnék. Mellkasom ütemesen emelkedett, majd süllyedt. Élveztem, hogy kivételesen könnyűszerrel jutott oxigén a tüdőmbe. Az álom mégsem akart jönni.
Kinyitottam a szemeimet. Először azt hittem, hogy egy mezőn fekszem. Fejünk fölött a nagyterem elvarázsolt mennyezetén ezernyi csillag ragyogott. Milyen békés…
Hosszú percekig néztem az égboltot, amikor hirtelen pisszegés ütötte meg a fülemet. Ám ez nem egy tanártól, vagy prefektustól származott. Egészen közelről jött. A szomszéd hálózsákból…
- Psszt! Te! Nem tudod miért kellett idejönni? Nekünk nem mondtak semmit.
A vörös lány volt az. Könyökölve feküdt az ágyon, fejét tenyerében pihentetve. Első észrevételem az volt, hogy (persze a vörös hajkoronán kívül), hogy eléggé groteszk pózban áll a keze. Hosszú másodpercekig feltűnően bámultam kék szemeimmel, majd miután rájöttem, hogy mekkora bunkóság is így bámulni őt, ráadásul úgy, hogy még kérdezett is tőlem valamit, amire még mindig nem adtam választ, szólásra nyitottam számat.
- Öhm, hát… Valami Sirius nevű fickó betört a suliba.
Hangom vékony volt, egy tizenegy éves fiúcskáé. Karjaim vékonyak, hajam pedig sokkal szőkébb volt, mint most, arcomat pedig még nem keretezte szakáll.
- Nem fáj így a karod?
Mire észbe kaptam, már kicsúszott számon…
Naplózva


Clarice Edevane
Eltávozott karakter
*****


VI. ※ Prefektus ※ A ℳardekár fogója

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2014. 06. 19. - 16:42:58 »
+1

Szemeim elkerekednek, mikor a fiú elmondja, hogy mi is történt pontosan. Neeee... Sirius Black? A mi iskolánkban? Az nem lehet!
- Na neeeee.... Sirius Black? A sorozatgyilkos? - képedek el az információ hallatán. Mondjuk apa is azt mondta, hogy legyek ügyes és vigyázzak magamra, sőt, még anya is aggódott. Hallottam, hogy Roxmorts környékén látták, de nem hittem volna, hogy a kastélyba is bejut. Nem lennék most Potter helyében. Az a heg a homlokán biztosan el van átkozva.
- De ugye megtalálják? A tanárok biztosan megtalálják, ugye? Hallottam, hogy egyszer felrobbantott egy egész várost, tele muglikkal. Még a legjobb barátjával is végzett. - nekem legalábbis így mesélték. Vajon mit tetetett az a barátja, amiért ennyire felbosszantotta? Biztosan jött befejezni a munkáját. Körbenézek alaposan, hogy meggyőződjek róla, a griffendélesek hálózsákjai jó messze vannak. Just in case. Biztos, ami biztos. Nem szeretnék én is felrobbanni. Ha ezt otthon megtudják, Caelt biztosan nem engedik majd beiratkozni. Bár az is igaz, aki ilyen nagyot tud robbantani, annak egészen biztosan nem jelent problémát, hogy a nagytermet is felrobbantsa. Pedig én nem akarok meghalni... Azt hiszem, ez a szökevény teljesen beleőrült az Azkabanba. Neki már minden mindegy. :S
- Mi? Ja, hogy ez? - felemelem magam kissé, hogy elzsibbadt karomat megrázzam. Gyakran soroznak ilyen, és ehhez hasonló kérdésekkel. Pedig nekem egyszerűen természetes ez. Nekem az a furcsa, hogy más nem tudja ugyanezeket megcsinálni. Pedig tudom, hogy nem ez a normális.
- Á, ne aggódj. Ez azóta ilyen, amióta az eszemet tudom. - rázom meg a fejem válaszként, hogy nem fáj.
- Nézd, ilyet is tudok! - a pókkal általában elérem a megfelelő sikert. A csuklómat a másik irányba teljesen kifordítom, aztán pedig az ujjaimat is, percről percre, majd a levegőben kezdek vele araszolni, mintha igazi pók lenne. Vicces, amilyen képeket szoktak vágni erre. Így most is a fiú arcán időzik tekintetem. Általában elborzadnak, vagy szupernek találják, vagy a kettő egyszerre. Meg aztán ott az anyám, aki sikítószellemfrászt szokott kapni tőle.
Naplózva


Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


A bétahím

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2014. 06. 20. - 12:12:37 »
+1

Egy kicsit talán bosszantott a lány reakciója. Miért reagál erre mindenki ilyen hevesen? Most komolyan, ki ez a Sirius Black? Tényleg ennyire gáz lennék, hogy még sosem hallottam róla? Utáltam azt érezni, hogy butább vagyok másoknál. Nem akartam lemaradni semmiben sem.
- De ugye megtalálják? A tanárok biztosan megtalálják, ugye? Hallottam, hogy egyszer felrobbantott egy egész várost, tele muglikkal. Még a legjobb barátjával is végzett.
Megvontam a vállamat.
Cseppet sem féltem ettől a Sirius Blacktől. Annyira már otthon voltam a varázsvilágban, hogy tudtam mit jelent Albus Dumbledore személye. Állítólag még Tudjukki is fél tőle. Szóval, ha ez a Sirius valóban Tudjukki csatlósa volt, akkor evidens, hogy ő is fél a kedvenc igazgatómtól.
- Biztos megtalálják. Dumbledore professzor tuti elkapja őt.
Bizonytalanul rámosolyogtam a vörös lányra.
- Nem fáj így a karod? – kérdeztem.
- Mi? Ja, hogy ez? Á, ne aggódj. Ez azóta ilyen, amióta az eszemet tudom – hangzott a válasz, majd rövid cirkuszi bemutatót kaptam. A látvány az egyik legundorítóbb dolog volt, amit valaha láttam, pedig én aztán tényleg láttam már pár egészen durva dolgot.
Arcomra döbbenet és undor vegyes elegye ült ki. Már attól rosszul voltam, ha valaki a kezeit ropogtatta, nem hogy ez…
- Ááá, fúj, ez nagyon durva.
Tiltakozásképp belefúrtam arcomat a párnámba. A lány keze sötét árnyékot vetett hálózsákjára, amitől még inkább azt az érzést keltette a produkció, mintha egy igazi pók mászna rajta.
- Hogy csinálod ezt? Ennek nem szabadna így állnia.
Továbbra is ott ült arcomon a fintor. Nem igazán jött be a produkció, annak azonban örültem, hogy mardekáros létére egész barátságosnak tűnt a lány.
- Eddig sem tudtam aludni, de ezek után tutira rémálmaim lennének – mondtam, és megtoldottam egy vigyorral.
Naplózva


Clarice Edevane
Eltávozott karakter
*****


VI. ※ Prefektus ※ A ℳardekár fogója

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2014. 06. 20. - 19:22:53 »
+1

Nem először szembesülök ezzel a reakcióval, a legtöbben ugyanis hasonló módon reagálnak. A másik pedig az, amikor valakinek ez valamilyen furcsa módon még tetszik is. gülü Van egy olyan osztálytársam is, aki valamiért gyakran szokott feltűnően nézni engem órákon. Aztán miután kicsavarom az ujjaimat, hirtelen meggondolja magát, és inkább az órára figyel. Én pedig jót szórakozok ezen.
Nehezemre esik nem elnevetni magam annyira, hogy teljesen magamra vonjam az éjszakázó felvigyázók figyelmét. Arcom felveszi hajam színét, s fuldokolva próbálom visszatartani a nevetést. Végül hasonlóan cselekszek, mint társam, csupán én nem az undortól nyomom a fejem a párnába, hanem hogy visszatartsam a nevethetnékem. Egyszerűen olyan vicces képet vágott! Kár lett volna kihagyni! Mindent megért a reakció. Még akár azt is, hogy valamelyik bébicsősz - márpedig jelenleg legfeljebb így tudom minősíteni őket - leszidjon minket. Mondjuk akkor lehet, pontot vonnának el a Mardekártól, azt pedig nem akarom. Persze biztosan megmondom akkor, hogy annyira siettem, hogy nem tudtam bevenni a gyógyszeremet. Így volt, esküszöm!
- Fuhhuhhuuuu... - szenvedek még egy darabig, hiszen kell egy kis idő, hogy összeszedjem magam. Totál királyság volt! Kipirult arccal, immáron nem fuldokolva fordulok vissza, s ismét felkönyökölök. Utóbbit megpróbálom valami olyasmi pózban, amitől talán nem fog frászt kapni, mint ahogy a többiek. Gyakran megszólnak érte, és van, aki ki is szokott cikizni, de azért szerencsére ez a ritkább. Ha megpróbálsz mindenkivel jóban lenni, akkor komolyan úgy sem tudnak megbántani. Apa ezt tanította, és azt hiszem, igaza van. Neki bizti-biztosan sokkal nehezebb dolga volt, amíg a Roxfortba járt. Nálunk a mardekárnál se szeretik a sárvérűeket. Pedig vannak nálunk is sárvérűek. Ezt így nem igazán értem.
- Akkor legalább nem virrasztok egyedül. Úgy se fogok tudni aludni. Mi a neved? Engem Clarice-nek hívnak. - láttam ugyan a fiút órákon, de igazából még egyikük nevét se jegyeztem meg, aki nem a mi csoportunkba jár. ^^" De azért igyekszem, tényleg.
- Hát azért, mert kísértetes vagyok. Ez valami betegség... Már nem az, hogy ilyen a kezem. Az csak a mellékhatás. - lesütöm a szemeim, miközben elmondom neki. Szoktak azért kérdezgetni, meg van, aki nem is meri igazán. Látom a szemükben a szándékot, aztán még sem teszik meg. De még mindig jobb, minthogy kviblinek csúfoljanak.
Naplózva


Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


A bétahím

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2014. 06. 21. - 08:27:42 »
+1

A lány majdnem belefulladt a párnájába, annyira próbálta visszatartani a nevetését. Nem bírtam tovább, én is elnevettem magam. Elvégre tényleg hülye fejet vághattam. De most komolyan, a csaj kifordította az egész kézfejét, az ujjait pedig ellenkező irányba hajtogatta. Kész szerencse, hogy bent maradt a vacsorám a helyén. Szépen nézett volna ki, ha gyomrom tartalmát hirtelen a szomszéd hálózsákba ürítem.
Ügyelnünk kellett, mert a kis röhögcsélésünkkel magunkra vontuk az éjjeli őrség figyelmét. Pár perces néma csönd következett, ahol aztán mindketten rendezhettük arcvonásainkat, és letörölhettük azt az ostoba vigyort a képünkről. Mikor aztán úgy tűnt, végre tiszta a levegő, ismét a lányra néztem.
- Mi a neved? Engem Clarice-nek hívnak – mutatkozott be.
- A nevem Owen.
Az elvarázsolt mennyezeten sápadtan világított a Hold, halovány derengésbe vonva ezzel Clarice hajkoronáját. Különös, nem emlékeztem rá, hogy bármelyik Weasley gyerek is mardekáros lett volna. Pedig őket aztán tényleg mindenki ismeri. A háztársaim szerint Fred és George Weasley az iskola legviccesebb diákjai. Én nem ismertem őket, de annyit még én is tudtam, hogy vannak vagy tízen, és mindnek égővörös haja van. Fú, Weasley mama nem semmi, igazi aquapark. Nem hiába mondják azt a vörös hajú nőkre, hogy amilyen rozsdás a tető, olyan nedves a pince...
- Hogy csinálod ezt? – Tettem fel a kérdést, még az előző produkcióra célozva. - Ennek nem szabadna így állni.
- Hát azért, mert kísértetes vagyok – hangzott a felelet. - Ez valami betegség...
Éreztem, hogy arcomat elönti a pír. Legszívesebben a fejemre cipzároztam volna a hálózsákot. Miért van az, hogy mindig sikerül beégetnem magam? Pont ezért nincsenek barátaim, mert inkább befogom a szám, nehogy valami orbitális baromságot mondjak.
Zavaromat leplezendő, gyors témaváltás következett.
És tudtam még fokozni.
- És nem fura, hogy a testvéreid griffendélesek? Nem szoktatok veszekedni emiatt? A Mardekár és a Griffendél ősidők óta utálják egymást.
Nem is sejtettem, hogy ezzel a kérdéssel csak tovább mélyítettem a saját magamnak ásott árkot…
Naplózva


Clarice Edevane
Eltávozott karakter
*****


VI. ※ Prefektus ※ A ℳardekár fogója

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2014. 06. 23. - 12:36:03 »
+1

Sokszor kérdeznek a betegségemről, általában pedig ez nem is zavar annyira, lassan már kezdem megszokni, csak néha picit fura. A legtöbben elnézőbbek, ha tudják, hogy pontosan miről is van szó. Ami pedig a maradékot illeti, szerencsére ők kevesebben vannak. Megéri mindenkivel jóban lenni, nekem ugyanis nem hiányzik az, hogy a betegségem miatt piszkáljanak.
Így tehát, bármikor kérdeznek, őszintén tudok válaszolni. Picit azért szégyellem a gyengeségem, de annyira azért nem, hogy ne akarjak bizonyítani. Meg aztán nem vagyok az a sértődős fajta, hogy ilyen butaság miatt haragudjak bárkire is. A legtöbben ugyanis sosem tudják, mit kérdeznek valójában.
Na de az, hogy csak a vörös hajam és a szeplőim miatt engem is Weasleynek néznek, hát az már mindennek a teteje! Én ugyan nem ismerem őket, csak hallottam róluk ezt-azt, mert nálunk sokan nem szeretik őket, és vérárulónak nevezik őket, de én soha nem voltam Weasley, és soha nem is leszek! >.> Pufók, dulifuli arccal, sértődötten méregetem gyilkos tekintettel, kijelentése miatt teljesen fel vagyok háborodva. Még hogy én, Weasley! Kikérem magamnak!
- Nem vagyok Weasley, te.... teeee..... – szinte láthatóvá válik, ahogy agytekervényeim folyamat kattognak. Erőlködve próbálom a létező legotrombább, legsértőbb jelzőt megtalálni rá, amit ismerek. Biztosan megmondom neki a magamét, amiért ilyet mondott rám!
- Teeeee... gyagyás! Csúnya vagy! – uszítom rá az általam ismert legrondább szitkokat, majd sértődötten a másik oldalra fordulok.
- Tudd meg, hogy nem vagyok Weasley! Edevane vagyok! Jó éjszakát! >_> – picit indulatosabbnak sikerült, mint amilyen a tűrhető hangsávban van, de nem érdekel. Persze jön is lecsekkolni minket valamelyik felügyelő felvigyázó, hogy mi miért nem alszunk, de addigra már néma csendben duzzogok és puffogok a párnámat markolászva, szigorúan a másik irányba fordulva.
Nagyjából egy óra telik el, talán másfél is, amíg emésztem magamban a történteket. Azt hiszem, picit túlreagáltam. ^^” Már biztosan alszik. Már tutira elaludt. Holnap bocsánatot kérne tőle kérnem.Vagy talán nem is... túl ciki lenne. Milyen már, hogy odamegyek hozzá, és azt mondom, hogy bocsi? Hát izéhozé, nem is tudom. De akkor is. Cikáznak gondolataim, mikor meghallom, hogy még mindig mocorog. Lehet, hogy még mindig ébren van?
- Pssszt! Owen! Még mindig nem tudsz aludni? – suttogok felé, miután visszafordultam abba az irányba. Utálok virrasztani. Fáradt vagyok ugyan, de a gyógyszerem nélkül nem fogok tudni elaludni.
Naplózva


Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


A bétahím

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2014. 06. 29. - 11:18:40 »
+1

- És nem fura, hogy a testvéreid griffendélesek? Nem szoktatok veszekedni emiatt? A Mardekár és a Griffendél ősidők óta utálják egymást.
Nem szól szám, nem fáj fejem. Néha tényleg olyan ökörségeket tudok kérdezni. Sosem gondolkozok, mielőtt szólásra nyitnám a számat. Mennyi bajom volt már ebből, és – bár ezt akkor még nem tudhattam – mennyi lesz még.
Éreztem, ahogy a nyakamtól a fejem tetejéig elvörösödtem. Mintha negyven fokra emelkedett volna a hőmérséklet a Nagyteremben, hirtelen teljesen kivert a veríték. Zavarodottan babráltam hálózsákom cipzárjával, rá sem mertem nézni a vörös hajú lányra. Pedig szép látvány lett volna, annyi szent.
- Nem vagyok Weasley, te.... teeee..... Teeeee... gyagyás! Csúnya vagy!
Legszívesebben elástam volna magam, jó mélyre, hogy véletlenül se találjon meg. Nem mondanám, hogy mostanában a szavak embere lennék, de akkor, tizenegy évesen, végképp túlzás lett volna ilyet állítani. Félénk, a varázsvilágra folyton-folyvást rácsodálkozó kisgyerek voltam, aki szeretett volna beilleszkedni egy új közösségbe, de pont az ilyen beszólásai miatt, állandó kudarcok érték.
- Tudd meg, hogy nem vagyok Weasley! Edevane vagyok! Jó éjszakát!
Azzal a lendülettel a másik oldalára fordult, lehetőséget sem biztosítva nekem a békülésre. Bocsánatot akartam kérni, de egy hang sem jött ki a torkomon, és milyen jó, hogy így alakult, ugyanis pillanatokon belül közelgő léptek zaja ütötte meg a fülemet. Clarice kedves szavai, melyek a hangsúly alapján arra ösztönöztek, hogy húzzak az anyámba vissza, talán túl hangosra sikeredtek. Másodpercekkel később sötét árnyék borult békésen ránk, melynek gazdája egy tanár, vagy prefektus lehetett. Magamon éreztem pásztázó tekintetét, és hallgattam, ahogy be- és kiáramlik a tüdejéből a levegő. A monoton hang megnyugtatott, és egészen elfelejtettem az előbbi kis nézeteltérésünket Clarice-szel, de aludni továbbra sem tudtam.
Egy óra telhetett el, addigra már az őrzővédőnk is továbbállt. Nyitott szemmel feküdtem a földön, néztem a csillagokat, és járattam az agyamat. Hosszú éjszakák teltek már el így. Igazából ez volt a legrosszabb az egészben. A betegségem miatt gyakran fordult elő, hogy nem tudtam aludni éjjel, és idővel már azokon az estéken sem jött álom a szememre, amikor egyébként nem szorította a mellkasomat légszomj. Azok voltak a legnehezebbek pillanatok életemben. Más esetben minden figyelmemet elvonta volna a harc az oxigénért, de ilyenkor kitisztult az agyam, és egyedül voltam a gondolataimmal. Ilyenkor jöttem rá igazán, hogy minden annyira… üres.
Alanre gondoltam.
Gyakran járt ő a fejemben, puszta gondolata is késszúrásként hatott. Egy tizenegy éves kisfiú képtelen feldolgozni egy ilyen tragédiát. Ám én addigra már túl voltam a nehezén. Az emléket jó mélyre zártam, hogy ott fertőződjék tovább, mintegy daganat, amely szép lassan megöl. Jó mélyre zártam, ahol nem volt szem előtt. Ez volt az én titkom. A múlt…
- Pssszt! Owen! Még mindig nem tudsz aludni?
Összerezzentem Clarice hangjától. A gyomrom ugrott egyet, mint amikor az ember azt hiszi, hogy nincs már több lépcsőfok, és hirtelen visszazökkentem a valóságba.
- Sosem tudok – hangzott a rövid, tömör felelet.
Párnám bélése ropogott fejem alatt, ahogy a lány felé fordultam. Szívesen beszélgettem volna még vele. Akkor nem kellett volna az öcsémre gondolnom.
- Ne haragudj, amiért Weasleynek néztelek. Butaság volt azt hinnem, hogy a vörös haj egyből azt jelenti, hogy az vagy. Bocsánatot kérek!
Naplózva


Clarice Edevane
Eltávozott karakter
*****


VI. ※ Prefektus ※ A ℳardekár fogója

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2014. 07. 12. - 12:09:18 »
+1

Még mindig mérges vagyok, amiért levízliztek, de az a helyzet, be kell vallanom, az a szomorú igazság, hogy mindig, mindig van valami, ami sokkal-sokkal-sokkal tutibban erősebb a pukkancskodásomnál. Ez pedig nem más, mint az unalom. A világ legrosszabb dolga, de tényleg! Utálom, ki nem állhatom. A szomszédom békés szuszogásánál, mely jelzi, hogy ő már régóta alszik, csak egyetlen dolog zavaróbb. Az pedig nem más, mint maga a tökéletes csend. Pillanatok alatt őrületbe tud kergetni.
Inkább a méltóságom veszítsem el, mint az eszemet. Ha még egy percig kussban kell maradni, akkor nem tudom, mit csinálok... Még csak fény sincs elég, hogy lássam a képregényem. Lehet, szólni kellett volna valamelyik prefektusnak, hogy beütött a para, és nem kaptam gyógyszert. De már azért is rám morranna biztosan. Pedig eskü, nem én tehetek róla.
Szóval döntöttem, s inkább fordultam vissza Owenhez. Picit még mindig mintha mocorogna. Azt hiszem, jobban felzaklathatta őt a Sirius Black ügy. Biztosan nagyon fél, ha még mindig nem tud aludni! Bár ami azt illeti, én is félek. Ha Dumbledore professzor tényleg ekkora nagy hűha varázsló, akkor Blacknek nem is szabadott volna bejutnia egyáltalán. Ezek szerint mégis ki lehet játszani. Ez azért valahol ijesztő. Oda minden biztonságérzetemnek ezek után.
- Háthogyjaaaa... hát igen, izé, szóval az. – hebegek-habogok kissé, zavaromban pedig arcom olyan vörös lesz, amilyen a hajam is. Ami nem is Weasley haj, természetesen. Nem nagyon szoktak tőlem bármi miatt is bocsánatot kérni, így hirtelen nem tudom, hogyan reagáljak. Még szerencse, hogy olyan sötét van, hogy nem látszik úgy sem, hogy mennyire a fejembe szökött a vér. Mert ugye nem látszik – ugye?
- Hagyjuk inkább. Én reagáltam túl.  ^^” De ha elmondod ezt bárkinek, akkor utálni foglak, bleeee. >.> – Nyújtom rá nyelvem vigyorogva. Azt hiszem, nem egyszerű dolog, ha valaki beismeri a tévedését. Furcsa tapasztalni, hogy miután kinondja az ember, mennyire könnyebb is minden. Biztosan Owennek is valami ilyesmi érzése lehetett. Bár bevallom, azért jó lenne, ha nem pletykálna. Nem akarom utálni ilyen butaság miatt.
- Hogy érted azt, hogy sohasem tudsz? Csak nem? Te is beteg vagy? – azt mondta, sohasem tud, jól hallottam? Csak nem ő is? Kerekednek el szemeim kíváncsian. Tudom, nem szép dolog azt kívánni valakinek, hogy legyen beteg, de jó lenne végre, hát hogy is mondjam, szóval kapcsolódni. Hiányzik ez már nagyon. Soha senkivel sem tudtam ilyenekről beszélgetni, az egyik medimágust kivéve, de az nem számít. Apámmal nem beszélünk ilyenekről, anyám úgy tesz, mintha ez nem is létezne, az öcsém pedig, ő meg az öcsém. Ő egyszerűen olyannak kezel, amilyen vagyok. Semmi különös.
Naplózva


Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


A bétahím

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2014. 08. 01. - 09:32:22 »
+1

Magányos farkas voltam. Nem voltak barátaim a Roxfortban, éppen ezért nem volt senki, akivel összeveszhettem volna. Ott és akkor azonban megtapasztaltam, hogy milyen keserű érzés is az, amikor úgy kell álomra hajtanom a fejem, hogy valaki haragszik rám. Egyszerűen őrjítő érzés volt. Valami belülről marcangolt, és egy hang folyamatosan búgott „Kérj elnézést! Kérj elnézést!” Nem tudtam hogyan is kell ezt csinálni. Nem voltam túl gyakorlott a bocsánatkérések terén. Kisebb koromban sem sűrűn kellett bűnbánást tanúsítanom, mert nem volt miért. Jó gyerek voltam, és jó testvér, már ha a történtek ellenére egyáltalán lehet ilyet mondanom. Emlékszem, úgy nyolc év körüliek lehettünk, amikor Alan berúgott egy ablakot az új focilabdájával. A törött ablakon keresztül próbáltam kihalászni, hogy ne kerüljön bajba, amiért már is elhagyta az új lasztit. A vége az lett, hogy elvágtam a karomat egy szilánkkal, de olyan csúnyán, hogy kórházba kellett vinni. A heg azóta is ott van a jobb karomon. Na akkor komoly szidást kaptam, hogy egy labda sem ér annyit, meg hogy miért is nem szóltam egy felnőttnek. Ritka eset volt…
- Ne haragudj, amiért Weasleynek néztelek. Butaság volt azt hinnem, hogy a vörös haj egyből azt jelenti, hogy az vagy. Bocsánatot kérek!
A fejemben nem hangzott ennyire ostobán, mint úgy kimondva.
- Háthogyjaaaa... hát igen, izé, szóval az. Hagyjuk inkább. Én reagáltam túl.
Elmosolyodtam. Addig a pillanatig úgy éreztem, mintha egy nagydarab, kövér fickó térdelne a mellkasomon. Clarice szavaira a dagadék végre lekászálódott rólam, én pedig megkönnyebbültem. Rossz érzés volt vitázni, főleg egy lánnyal.
Egy ideig némán feküdtünk egymást mellett,  de továbbra sem jött álom a szemünkre. Persze jobb érzés volt úgy feküdni ott, hogy tudtam, mégsem utál annyira a mellettem fekvő. Így az elvarázsolt mennyezet csillagjai is fényesebben ragyogtak. Néztem őket, és közben gondolataim messze jártak. Végül Clarice törte meg a csendet.
- Hogy érted azt, hogy sohasem tudsz? Csak nem? Te is beteg vagy?
Nagyokat pislogtam. Sajnos nem volt ennyire… „egyszerű” a helyzetem.
Megráztam a fejemet, és csak kicsit később esett le, hogy úgysem látja a sötétben.
- Végül is… tényleg betegség – válaszoltam. – A mugli orvosok szerint asztma, de szerintem egészen más. Kaptam rá Madam Pomfreytól valami varázsszert, de nem segít.
Nagyon jól tudtam, hogy lelki okai vannak az éjszakai fulladásaimnak. Kevés lett volna oda némi bájital, meg hókuszpókusz. Nem létezett olyan varázslat, ami visszahozta volna Alant az élők sorába.
- Mondjuk most éjszaka semmi bajom. Csak tudod, hozzászoktam már az éjszakázáshoz.
Oldalamra fordultam, és próbáltam kivenni a sötétben Clarice körvonalait.
- És te? Mi az, hogy kísértetes vagy?
Naplózva


Clarice Edevane
Eltávozott karakter
*****


VI. ※ Prefektus ※ A ℳardekár fogója

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2014. 08. 22. - 15:25:19 »
+1

Ha nem hozza szóba újra, akkor ultra totálisan elfelejtem az előbbi incidenst! Meglep?dött Anyám szerint lyukas az agyam, mert képes vagyok még a kedvenc figurám is kint hagyni a teraszon, a növények között. Jártam már így, hetekig pedig fel sem tűnt. Aztán ellepték szegényt a mimóza penészek. Addig kellett sírnom, míg valaki végül ki nem pucolta nekem. Azóta is ezt hallom anyutól. Meg hogy állítólag két évesen belemásztam a szekrénybe, mert oda rejtették el az édességeket. -.- A felnőttek néha nagyon bugyuták tudnak lenni. Ráadásul nekem ciki, amikor a babaképeket kezdik el áhítattal mutogatni minden vadidegennek.
Bevallom, jól esik, hogy végre nem kell egyedül virrasztanom. Vagyis egyszer Cael is megpróbált velem együtt nagyon sokáig ébren maradni, még amikor sokkal kisebbek voltunk (mert már nagyok vagyunk, legalábbis én igen, hiszen már a Roxfortba járok, vagy mifene). De persze alig néhány óra csacsogás után kidőlt teljesen, s másnap délig fel sem kelt. Na persze ez most Owennel teljesen más. Ugyan tudom, hogy gonosz dolog lenne azt kívánni, hogy ő is legyen ugyanolyan beteg, mint én. Mi, mardekárosak pedig akkor sem vagyunk gonoszak… kifejezetten idegesít, amikor ezzel piszkál mindenki. Azonban jó lenne, ha lenne valaki, akivel megoszthatom a titkaimat. Aki nem fog fintorogni amiatt, hogy beteg vagyok, és aki meg tud érteni. Egyszerűen csak szeretnék kapcsolódni végre másokhoz. Szeretem az öcsémet, de néha ez kicsit kevés. Ő sem tud mindig ott lenni velem. Mint ahogy most sincs itt, a Roxfortban.
- Asztma? Hű, ennek aztán ijesztő neve van. – kerekednek el szemeim. Hogy lehet egy betegségnek ilyen rettenetes neve?
- Biztosan borzalmas lehet, ha még a muglik is ismerik! Bármik is legyenek azok az orrosok. – lehet, Owennek a nózijával van a baj? Lehet, hogy igazából csúnya, viszkető kelések nőnek az ember orrán, ami nem hagyja őket aludni. Bár nem látom, hogy bármi baj lenne Owen orrával. De azért elég sötét van ahhoz, hogy ne lássak tisztán. Biztos, ami biztos, jobban kinyitom szemeim. Igazából már álmos sem vagyok. Bár tudnék aludni, ha tudnék, de ugye azt nem tudok, gyógyszerem meg nincs.
- Örülök, hogy jól van az orrod. De tényleg! De mi is a baja pontosan? – kamillázok nagy szemekkel. Nem hallottam még erről a betegségről.
- Igazából elég sok mindent láttam már a Szent Mungóban, hiszen mindenféle ember, meg néha nem ember jelent már meg ott. Egyszer még egy koboldot is láttam a Gringottsból. Azt mondták, hozzáért egy elátkozott érméhez. Olyan sunyin nézett folyamatosan, hogy teljesen megrémültem tőle. Öcsi ki is cikizett, mikor meséltem, hogy a takaró alá bújtam előle. >.> De ilyen orrosbetegséget, hogy asztma, ilyenről én még sohasem hallottam. – magyarázom nagy beleéléssel, majd hason fekve felkönyökölök a hálózsákban, kezeimmel pedig kitámasztom fejem.
- Hát, a neve innen van. – célzok a kezeimre, melyekkel a fejemet támasztom meg. Csuklóim újra irreális pózban állnak, ahogyan azt megfigyelheti.
- Általában csak kísértetektől látsz ilyet. Meg ugye, hogy nem tudok aludni… szóval, nem jó bennem a mágia. Elrontom a varázslatokat. A legutóbb átváltoztatástan órán a kancsó helyett a kezemet változtattam át. – talán hallott is pletykákat. Alig két hete volt az egész, aztán az egész suliban téma volt. Bármerre jártam, mintha csak az én tiszteletemre sustorogtak volna erről. Pedig egyáltalán nem volt vicces.

//Bocsi a késésért… tényleg nem volt időm postolni.//
Naplózva


Owen Redway
[Topiktulaj]
*****


A bétahím

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2014. 10. 31. - 20:44:36 »
0

- Asztma? Hű, ennek aztán ijesztő neve van.
Elmosolyodtam. Nehéz volt hozzászoknom a varázsvilághoz. A legfurcsább az volt, amikor a varázsló családokból származó gyerekek úgy csodálkoztak rá az én világomra, mintha valami mesebeli hely lenne. Számukra totál normális volt, ha az emberek varázspálcákkal hadonásznak, bájitalokat kevergetnek, seprűkön repkednek, és még sorolhatnám.
- Örülök, hogy jól van az orrod. De tényleg! De mi is a baja pontosan?
Kezemet a fejem alá gyűrtem, úgy töprengtem Clarice kérdésén. Először nem egészen értettem, hogy jön képbe az orrom, aztán összeraktam. Biztos a nehézkes légzésből arra következtetett, hogy az orromnak van valami baja. Jó, hát szép nagy, meg minden, de azért még nincs nagy baja.
- Nem az orromnak van baja, lökött. Bár megkönnyítené a helyzetemet, ha csak ennyi lenne…
- Igazából elég sok mindent láttam már a Szent Mungóban… Egyszer még egy koboldot is láttam… hozzáért egy elátkozott érméhez… teljesen megrémültem tőle. Öcsi ki is cikizett…  takaró alá bújtam… De ilyen orrosbetegséget, hogy asztma, ilyenről én még sohasem hallottam.
Nem igazán tudtam végigmondani, amit szerettem volna. Clarice, mintha felhúzták volna, csak lökte és lökte a rizsát. Kezdtem gyanakodni, hogy nincs is semmi betegsége, csak magába döntött négy liter kávét, és azért nem tud aludni. A pörgést megmagyarázná, annyi szent.
Én viszont kezdtem álmosodni, és már csak szófoszlányok jutottak el a tudatomig. Megvártam, amíg Clarice levegőt vett, és kihasználva a beálló csöndet, gyors ledaráltam még, amit az asztmámról szerettem volna mondani.
- Az orvosok – jól megnyomtam a „v” betűt – azt mondták, hogy a tüdőmmel lehet gond. Állítólag a korunkbeli gyerekeknél kialakulhat ilyen. De nem komoly, csak nem szabad megerőltetnem magam, meg hát ilyenkor esténként kicsit rossz, ha rám tör egy roham.
Megfordítottam a párnámat, és arcomat a hideg feléhez nyomtam.
- És te? Mi az, hogy kísértetes vagy?
Figyeltem a produkciót, ahogy Clarice kifordította a kezét. A legtutibb esti mese volt, amit valaha hallottam/láttam. Nem mintha annyit meséltek volna nekem gyerekkoromban, főleg mióta a keresztapámhoz költöztem.
- Általában csak kísértetektől látsz ilyet. Meg ugye, hogy nem tudok aludni… szóval, nem jó bennem a mágia. Elrontom a varázslatokat. A legutóbb átváltoztatástan órán a kancsó helyett a kezemet változtattam át.
Elmosolyodtam, és behunyt szemmel elképzeltem, ahogy Clarice kancsó kezekkel rohangál a kastélyban. Kicsit még hallgattam a duruzsolását, élveztem a puha párnámat, aztán hirtelen elnyomott az álom, és magára hagytam Claricet, virrasszon csak egyedül, szegény.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 06. - 12:48:52
Az oldal 0.105 másodperc alatt készült el 52 lekéréssel.