+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Futottak még
| | | |-+  • ● Iza Bishop ● •
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: • ● Iza Bishop ● •  (Megtekintve 3722 alkalommal)

Izabel Bishop
Eltávozott karakter
***


★ HARDCØRE GRYFFINDØR ★

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2014. 07. 01. - 01:32:06 »
+5


IZABEL GERTRUD BISHOP

•   ●   •

She's a runner,
rebel and a stunner.


        ALAPOK  

JELSZÓ || Valar Morghulis
ÍGY EJTSD A NEVEMET || izabel bisop
NEM ||
SZÜLETÉSI HELY, IDŐ || Glasgow, 1980. november 29.
HOROSZKÓP || nyilas
KOR || 18
VÉR || félvér
ÉVFOLYAM || 8.


        A MÚLT  


Iza Bishop vagyok. Gyermek és testvér, barát, tanuló, csapattag, háztárs és szobatárs, cinkos, ellenfél, bizalmas, szökevény, lázadó és harcos. A választottja valakinek. Sok minden vagyok, és sok minden lehetek még, ha a háború nem szól közbe. Amikor minden kicsit bizonytalan, sokszor tűnődik az ember a múltján. Összegzést végez, és értékeli az eddigieket. Vajon elég jó voltam én? Kész vagyok a folytatásra?

  - Ashmore.. Awenmore.. Beaufort, Bishop... – ütötte meg a fülemet a sajátom egy pár ismeretlen név után, és rögtön fel is kaptam a fejemet. McGalagony professzor épp akkor tuszkolt be egy hihetetlenül kékszemű lányt két másik diák közé, majd futtában csendre intette a beszélgetőket. Ám ilyen izgalmak között nem lehet egyszerűen csak némán ülni és várakozni; ezt bizonyította, hogy a mellettem helyet foglalók is folyamatosan susmorogtak. Aztán a hangzavar egyre erősödött, és már senki sem figyelt olyan apróságokra, hogy esetleg túl hangosan beszél, vagy feltűnően sokat fészkelődik-forgolódik.
   Szünet nélkül keringtek körülöttem az olyan szavak, mint a Mardekár, Dumbledore, szörnyű vizsgák, Harry Potter – utóbbira lelkesen kihúztam magamat a padomon, és próbáltam kitalálni, hogy a számtalan diák közül melyikük is lehet Harry Potter –, majd megint a Mardekár. Szomszédaim nem nagyon akartak elszakadni a témától, ami nekem nagyon nem tetszett. Ben a nyár folyamán rengeteget mesélt az iskoláról, a saját tapasztalatairól, és persze arról, hogy a mardekárosok milyen alattomosak. Ezt gondolom, csak azért mondta, mert folyton elkalapálták őt, mindenesetre nem ébresztett szimpátiát bennem a ház iránt. És amikor meghallottam, hogy nem olyan messze tőlem valaki szintén úgy vélekedik a kígyó házáról, ahogy én is, ellenállhatatlan vigyor terült szét az arcomon. Gondolkodás nélkül kihajoltam ültemből, erősen megkapaszkodva az előttem lévő asztal lapjában, és fél kezemmel megütögettem a lány vállát, aki az előbb hatalmas jópontot szerzett magának. És amikor megfordult, és felismertem benne a hihetetlen kékszemű lányt, még szélesebbre húzódott a vigyor az arcomon. Ő is megeresztett egy halvány mosolyt felém, bár először biztos nem értette, miért zaklatják őt ilyen rámenősen. Aztán lassan felcsillant az értelem a szemében, miszerint összekötötte az előbbi megjegyzését az én reakciómmal.
   - Szia! Izabel Bishop vagyok, és remélem, egy házba kerülünk! – mutatkoztam be aznap már másodszorra, és hadarva kiböktem azt, ami abban a pillanatban a leghőbb kívánságom volt. Örültem, hogy ilyen hamar találtam valaki mást, aki egy kicsit hasonlít rám, és ez egészen felvillanyozott.
   Reménybeli háztársam örökkévalóságnak tűnően nézett engem, megfejthetetlen gondolatait az arca mögé rejtve, és már kezdtem kételkedni abban, hogy jó módját választottam-e az ismerkedésnek, amikor váratlanul bólintott, és ő is elvigyorodott.
   - Zoo Deschanel, és én is remélem! – repült felém végül a barátságos megjegyzés, de ennél többet akkor nem tudtunk beszélgetni, mert izgatott mozgolódás és várakozással teli némaság söpört végig a teremben lévőkön, s minden szem a tanári asztal elé helyezett kis sámlira és a rajta szuszogó, rongyos süvegre szegeződött.

Így kezdődött minden. Zooval azóta is jó barátok vagyunk, ahogy Audreyval és Mikával is, pedig ők más házak tanulói. Azért nálam sem mindig az előítélet nyer. Szép és nyugodt évek voltak, legalábbis látszólag. A háttérben már akkor is mozgolódott valami, többek között a DS első lépései.

  Ahhoz képest, hogy a hír hétpecsétes titok volt, vagy még annál is bizalmasabb információ, már keresztbe-kasul bejárta a kastélyt. Persze csakis az illetékesek terjesztették, mint valami rossz vírust, ám a szent cél érdekében.
   Valahogy így juthatott el hozzám is a dolog, egy unalmas, esős délutánon a harmadik emeleti lányvécében. Két háztársam sutyorgott a mosdóknál, és elsőre talán észre sem vettek. Utólag meg már késő volt. Hiába vágtak ártatlan arcot, hiába próbáltak felszínes témákra átsiklani a csobogó vízcsap hangja mellett, már bogarat ültettek a fülembe. Ezer szerencse, hogy köztudottan sokat beszélek a híres trió, Harry Potterék legendás tetteiről. Valóságos rajongója vagyok ezeknek a sztoriknak, még ha némelyik oly mértékben elrugaszkodott is a valóságtól, hogy az még számomra is hihetetlen. Ezt természetesen a fecsegő csitrik tudták, így aztán mégis beavattak a nagy titokba.
   Mert ez egy hatalmas, sokakat összefűző titok volt.


   Félóra sétával és egy kiló potyakaviccsal a tornacipőmben már érettnek éreztem az időt arra, hogy megközelítsem a találkozó helyszínét. Lázasan csillogó szemekkel siettem vissza a főutcára, ahonnan könnyebben megtaláltam a Szárnyas Vadkanhoz címzett fogadót. Furcsamód nem is kell olyan soká keresnem… gyanúsan sok ember lézengett a környékén, még akkor is, ha a leendő DS tagok minden erejüket megfeszítve igyekeztek feltűnésmentesek, esetleg láthatatlanok lenni.

   Ahogy betoltam a megvetemedett, rézcsatos faajtót, rögtön megcsapta az orromat a bent uralkodó áporodott dohszag. Első gondolatom rögtön az volt, hogy ki képes ilyen bűzös helyen italozni… de még a második gondolatom is. Fejcsóválva indultam beljebb, s nem kis feltűnést keltett a döndülés, amikor becsapódott mögöttem az ajtó. Ezek után már nem csak az izgalom, de a lámpalázas, kislányos szeppentség is kiült az arcomra. Szerencsére a koszos kis lebuj félhomálya mindezt jótékonyan palástolta.
   A kocsmáros rosszalló tekintetétől követve odabotorkáltam az ismerős arcokkal körülvett asztalhoz, s elfoglaltam gyorsan egy még szabad széket. Nagyot nyögött, ahogy leültem rá, ezzel is bizonyítva, milyen rég esedékes volna már a felújítás a helyiségben.
   - Sziasztok… Iza vagyok – tettem hozzá a nevem kiegészítésképp a köszönéshez, szinte csak megszokásból. Nem tartottam valószínűnek, hogy az évfolyamtársaimon kívül tudta volna bárki, hogy ki vagyok. Még akkor is, ha csak egy év korkülönbség volt köztünk. Persze lehet, hogy Harryék értesültek minden egyes beszervezett tagról.
   Bennem mindenesetre lassan csillapodott a lámpaláz, tekintve, hogy a gyűlésen tulajdonképp nincs más dolgom a hallgatáson kívül. A heveny félsz fokozatosan átadta magát a kíváncsiságnak, s érdeklődve vettem alaposabban szemügyre a sötét és barátságtalan ivót. Hollóhátas legyek, ha rájövök, miért is épp ide szervezték az összejövetelt. Az a maroknyi, halkan szüttyögő alak a söntésnél nem volt kifejezetten bizalomgerjesztő, és a kocsmáros maga is sugárzóan mogorva. Látszott rajta – már amennyi a füstös homályban kivehető volt –, hogy nem repdesett a boldogságtól, amiért hirtelen megugrott az érdeklődés kis kocsmája irányában. Nem mintha törvénybe ütköző lenne a kiskorúak itt tartózkodása, legalábbis addig nem, míg nem érződik rajtuk az alkohol csípős-édes aromája. Talán épp ezért volt ilyen nyugtalan az öreg pultos.
   A falakról itt-ott málló tapéta és a durva, döngölt padlón nyekergő bútorok sem keltettek valami vendégmarasztaló hatást, de mindezt összevetve szinte harapni lehetett az izgatott feszültséget a kevéske négyzetméteren belül.

  Aznap megszületett a roxforti rend, Dumbledore Serege. Akkor még nem sejtettük, hogy milyen hasznot hajt majd a későbbiekben számunkra a rendszeres gyakorlás, közös tanulás és egymás segítése a fejlődés jegyében. Nem csak egy önképző szakkör voltunk. A háborús ellenállás alapkövét ástuk ott el. Pedig akkor azt hittük, mindez csak játék.

  Micsoda?! Vágtam volna közbe rögtön az elején, de Vikitria most tényleg szabad folyást engedett a szavainak. Másrészt hang sem jött a torkomra, annyira meglepett minden, amit hallottam. Persze, számítottam valami hasonló mesére, de azért… azért mindez így egyben… Szándékosan nem is gondoltam bele, milyen lenne, ha engem fenyegetnének mindenféle aljassággal, ha a családomért cserébe várnának tőlem szolgálatot. És ezek után a halálfaló csürhe még megbízik Vikiben? De hát az előbb mondta, hogy csak kényszerből teszi azt, amit megkövetelnek tőle! Ha egyszer elárult minket, nem eshet nehezére elárulni a másik oldalt sem. A köpönyegforgató, Griffendél Godrik forogna a sírjában, na de ez akár azt is jelentheti, hogy még van esélyünk a győzelemre.
   Aztán a „háború a Roxfort falain kívül” dumával folytatta. Mellényúlt, pedig már kezdtem volna lenyugodni.
   - Persze, azt hiszed, csak azért, mert az iskola megvéd, még biztonságban vagyunk? Hogy nem tudom, mi folyik odakint? Vagy talán csak neked vannak szeretteid a nagyvilágban, akikért aggódsz és mindent megtennél azért, hogy ne essen bajuk? Engem is kényszerítenek, nem csak téged, ha tehetném, már rég elhagytam volna ezt az egész leprás kócerájt, és olyasmit tennék, ami legalább hasznos! – ordítottam a fal mögül, de már nem bírtam tovább, kiborított a bujkálás is. Előléptem a fordulóból, a pálcámat lazán, de biztosan magam előtt tartottam, egyenesen Vikire célozva. Éreztem, hogy a kicsapódó dühtől szinte bekönnyezett a szemem. Az emlékezetüket tört nagyszüleimre, a félvér szüleimre és az elveszett bátyámra gondoltam. Elfogott az iszony és az undor a folytatást hallva.
   - Nem! Azt nem tudjátok megtenni, Dumbledore-t nem tudjátok legyőzni! – szentül hittem abban, amit állítottam. Ez talán még így is túl merész gondolat… Halálfalók lepik el az iskolát. Hát igen, ha már a diákokra is rásütik a bélyegüket, nem is csodálom. De amíg Dumbledore itt van, nem foglalhatják el a kastélyt, és senkinek sem árthatnak.
   - Lehet, hogy már vége mindennek, lehet, hogy a bandád már a kapu előtt várakozik, de soha, sohasem fogjátok átvenni az irányítást! Figyeld csak meg, ideig-óráig ti lesztek nyeregben, de soha nem lesztek igazán elsők…
   Tudom, hogy az elhangzottak után a legnagyobb kegyetlenség volt tőlem, hogy Vikitriát úgy szólítottam, mintha egy lenne közülük, mintha ő is elkötelezett, vérbeli halálfaló lenne. De nem voltam képes úgy tekinteni rá, mint áldozatra. Legalábbis most semmiképp. Halálmadár. Engem is épp csak azért figyelmeztetett, mert pont erre jártam, máskülönben talán amiatt sem bánkódna sokáig, ha pont az egyik kollegája mészárolna le.
   Egy pillanat, egy gondolatnyi kis idő, amíg a védőpajzs eltűnt a szemem elől… most kell támadnom!


Az életem múlik… Roxmorts. Tudom, hogy oda kell mennem. Mindennél fontosabb, hogy most Roxmortsba menjek.
Mit csinálsz? Nem emlékszel, miért maradtál itt a lépcsőházban? Valamit még meg kell tenned!
Egyetlen dolog van, amit meg kell tennem, minél hamarabb. Nekem most Roxmortsban a helyem, nem vitázom erről.
Emlékezz, emlékezz már! Nem… ez értelmetlen, ezt még meg fogod bánni, figyelj rám!
Roxmorts, Három Seprű, ott kell lennem. Nem kell más, csak a pálcám, ma este kiengednek majd a kapukon.
Nem mehetsz át a kapukon… ne tedd ezt, kérlek, könyörgöm! Hallgass rám…
Majd odalent.

  Vikitria Mirol rám küldte az Imperiust, mert kihallgattam egy összeesküvést, amit Malfoyjal szövögetett az egyik lépcsőfordulóban. Magyarázkodott nekem, bizonygatta, hogy valójában nem a halálfalóknak dolgozik, és most figyelmeztet, hogy nagy baj lesz az iskolában, meneküljek… Azt mondta, meg akar védeni engem. Ezért megátkozott, és kényszerített, hogy Roxmortsban rostokoljak, amíg a kastélyt ostromolják. És én nem tudtam ellene tenni. Erősebb volt nálam, és megtörtem az átka alatt.

   Ezek után a baj - ahogy szokott –, csőstül jött…

    Viszont az ügyem már rég túlmutat az ilyen kisstílű megoldásokon. Az igazság egyszerűen kirobbanni készül belőlem, úgy érzem, kiszivárog a csontjaimból és szétfeszíti a bőrömet, mi alatt csendben csordogált ez idáig. Szeretnék az asztalra állni, hogy jól hallják a fogadó legeldugottabb sarkaiban is: baj van, nagy baj! És féktelen hullámokban tör rám hol a rombolhatnék, hol a sírhatnék. Magam alatt vagyok, egyedül, karácsony után egy gondolatnyival. Bothy és Agnes jó emberek, ők biztosan megértenének, de Bourgh előtt nem szívesen törnék ki könnyek közt. Hát még Montrego előtt. Az utolsó ember, akinek ilyen szaftos ütőkártyát adnék a kezébe, az egy mardekáros aranyvérű úrfi. Aztán mégis belekezdek…
   - Igen, Ben a bátyám – Bothy felé fordulok. Az előbb még nevettem, gúnyolódtam, most nyoma sincs az arcomon könnyedségnek. Mázsás szavak gurulnak lomhán a nyelvemről – És azt hiszem, eltűnt.

   Látom a megrökönyödést az arcukon, együtt éreznek vagy nem értik. Dakota kapkodóvá válik, és még Montrego is felfüggeszti a somolygást. Azt kell hinnem, ha rajta múlik, megőrizhetem a titkot – hogy nem ismerem annyira a saját testvéremet, hogy képes legyek a nyomára bukkanni –, de a dolog rajtam múlik. És mindez túl sok ahhoz, hogy megtartsa ez az ostoba kis könyv. Lehet, hogy segítségre szorulok.
   - Régóta mondogatta, milyen rossz a helyzet, és hogy már a Roxfort sem köti ide – a szavakat zsinórral húzza elő a torkomból egy láthatatlan csörlő – Nyáron le akart lépni, nem tudom, hova, és csak azért szállt fel szeptemberben az Expresszre, mert kifürkésztem a terveit és megzsaroltam, hogy kitálalok anyuék előtt, ha nem jön velem. Akkor beadta a derekát, de egész évben szinte került engem. A Delacour tesók mondták, hogy velük se sokat beszélt tavaly óta, és egészen… magába zárkózott mostanra.
   Volt néhány próbálkozásom a barátainál, vagy legalábbis azoknál, akik viszonylag közel állnak Benhez. Kérdezősködtem Yonál és Dorothy Moonnál, James Wolfnál, aki a háztársa, még Yvette-hez is odamerészkedtem, pedig tudom, hogy vele igen zavaros volt mindig is a bátyám viszonya. Még Aaron Samuelsnek is küldtem egy baglyot, de semmi használhatót nem tudtam kiszedni belőle. Talán csak Dakotával nem beszéltem, s most, hogy egy asztalnál ülök vele és a reakcióit figyelem, már bánom. De már úgyis félresöpörtem a hülye büszkeségemet, és ha csak egy hajszálnyi remény van rá, hogy ő tud valamit, amit én nem, akkor a segítségét fogom kérni.
   - Rémes volt a karácsonyunk, mivel már az idősebb bátyámról, Willyről se érkeztek hírek hónapok óta, de azért próbáltunk úgy tenni, mintha aránylag rendben lenne minden. Aztán harmadnap, vagyis ma reggel, Ben elment – gyanakvóan Montregora sandítok úgy, hogy ne kapja el a pillantásomat; nem mondom ki, hogy Ben elszökött, mert a végén még jelentést tesz a tisztavérűek klubjában, de a célzásom valószínűleg így is elérthetetlen. Nagyot sóhajtok, és csüggedten az óriási vajsörös kupám fölé görnyedek, amit idő közben kihozott egy korunkbeli, mosolytalan lány, és ebben a pillanatban kisebbnek érzem magam egy ijedt, buta egérnél is.
   - Ötletem sincs, hol kereshetném még – megadóan kiterítem az asztalon az ominózus könyvet, közszemlére téve az átfirkált, hasztalan helyszínlistámat – Elvesztettem a bátyámat.

Tényleg megszökött az országból, és Dakotának köszönhetjük, hogy jó helye van most. Legalábbis az itthoni helyzethez képest tényleg jó, de a részletekről egyelőre nem sokat tudok. Ha hihetek Bourghnek, akkor megtalálta a neki való légkört. Azt viszont nem állíthatom, hogy nem neheztelek rá egy kicsit. Örülök neki, hogy jól van és minél messzebb a tűztől, de azt sem felejtem el, hogy hátrahagyta a családját, a barátait, az életét, mindent. Ez egy hirtelenjében leragasztott sebhely a lelkünkön.

Mindeközben Montrego sem könnyítette meg a helyzetemet. Olyan súlyokat tett a vállamra, amelyeknek még a létezését is tagadtam, de be kell látnom, hogy attól még valósak. Félek, hogy ez egyszer még rosszul fog elsülni… Nem hiába kerültem mindig is a mardekárosok társaságát. Mindnek vaj van a füle mögött, bár belátom, Montrego tényleg őszintének tűnt. Muszáj bíznom benne, hogy segít nekem, annak ellenére is, hogy kegyetlen voltam hozzá.

  Azt hiszem, ebben a percben értettem meg igazán, mit akart közölni velem. Ó, nem, nem, nem, nem, az nem lehet, az a legnagyobb ostobaság, ami létezik. Nem teheti ezt velem, nem teheti magával, ezt ki kell vernie a fejéből! Úgy sejtem, az arcom híven tükrözi mindazt a vihart, amit pár szóval kavart bennem, de mit számít, ha egyébként is őszintéset játszunk. Megérdemelné, hogy kegyetlenül kinevessem, még meg is próbálkozom vele, de a mosolyból csak egy szerencsétlen grimaszra futja. Valójában semmi vicceset nem találok a helyzetében, sőt talán szánom őt. Egy halálfalót sajnálok. Én sem vagyok teljesen ép.
   Azt mondja lehajtott fővel, hogy többé nem látom. Aztán hangosan kimondja a félelmeimet, mindent, ami úgy ráz meg, mint egy istenes pofon.
   - Elégedett lehetsz, eltűnök az életedből. De nem tudom garantálni a biztonságot neked. Te vagy a gyenge pontom, hiába nem adtál semmit nekem, kivéve azt a csókot. De ezt ki fogják használni.
   Érzem, hogy fellángol a fülem, ahogy a csókot említi. Igyekeztem titokban tartani, hiszen amikor történt, nem egészen voltam magamnál, túl sok puncsot ittam, vagy már nem is tudom. Ő viszont jól tudta, és ki is használta az alkalmat. Legalább ne a fél iskola előtt tette volna. És most van képe előhozakodni ezzel… A dühöm egy hatalmas kondér mérgező főzet, aminek most alágyújtott Montrego. Hát ne lepődjön meg, ha kifut, sőt kirobban a fazékból. Edd meg, amit főztél, mondanám legszívesebben, de egy intő hang az üvöltözés közepette azt súgja: a fiú hamarosan halálfalónak áll. És kötődik hozzád, jobban, mint ahogy megengedhető lenne. Remélem, megtalálod a bátyád…

   - Szóval azt mondod, hogy… szeretsz engem – kiáltom a hátának, és reménykedem benne, hogy még mindig csak magunk vagyunk. Nagyon sok bátorságra lesz szükségem, hogy folytatni tudjam. De muszáj. – Szeretsz, Mathias? Akkor bizonyítsd.
   Az utolsó szón megcsuklik a hangom, és hagyom, hogy a kusza gondolatok keresztülfolyjanak a szememen. Ökölbe szorított kézzel állok előtte, és sírok, mint egy gyerek. Jól mondta, ha én vagyok a gyenge pontja, akkor ezt ki fogják használni, ez szinte biztos. Hogy ránthatott magával?! Ha ő azt a férget akarja szolgálni nyomorult élete végéig, az az ő döntése, nem az én gondom, most mégis a nyakamba akasztja a hurkot. Ez lenne a te szerelmed, Montrego? Ezek után nem nehéz néhány könnycseppet kisajtolni magamból. Így kell látnia engem, gyengén, összetörten, lássa csak, mit tesznek velem az érzelmei. Ha azt hiszi, elég annyi, hogy figyelmeztet, aztán elszalad, akkor rosszabb ember, mint hittem.
   - Érted? Bizonyítsd!

   Nem hagyom, hogy ott hagyjon engem. Én hagyom ott őt.

De nem minden alakult olyan rosszul az évek alatt. Legalábbis előfordult, hogy a rossz dolgokból valami jó kerekedett ki, persze idővel. Hatodik tanévem őszén történt, hogy késő délután találkoztam Owen Redwayjel a pályán. Némi szóváltás és heccelés után majdnem nagy baj történt, ugyanis nem tudtam, hogy Redwaynek nem szerencsés megerőltetnie magát az asztmája miatt. Alaposan rám is ijesztett, a karja is megsínylette azt a találkozást… mégis szép emlékként él bennem azóta is. Szívesen gondolok vissza rá.

Ne, mégse nézz rám… én nem tudok segíteni, tanácstalan vagyok, tiéd lehet az egész pálya, nekem már nem kell!

   Kétségbeesetten pillantok körbe, hátha van valaki a közelben, hallótávolságban, akit esetleg egy tanárért vagy a javasasszonyért küldhetnék. De nincs, miért is használnák ki az emberek, hogy egyszer az életben nem esik az eső, főleg októberben, és a különítményesek is mind az alagsorban henyélnek. Teljesen magunkra, jobban mondva magamra vagyok utalva, és ezt a problémát nem lehet másra kenni vagy eltussolni, ez nem olyan természetű. Szembe kell néznem vele, különben Owen még képes komolyan megfulladni. Nem csak viccből.
   Megrázom a fejem, mint a vizes kutya, és művi nyugalommal, de ismét a fiúra nézek. Legalább elhitethetném vele, hogy irányítanom az eseményeket. Talán a páni félelem közepette még hisz is nekem. Tán még én magam is.
   - Jól van, minden rendbe jön – ahogy mondani szokták. – Végigcsináljuk, ne félj – és a fogunkat sem hagyjuk ott közben, hát persze, hogy nem. Nem valószínű, hogy sokat segítenek a szavaim, és arra sem vennék mérget, hogy ezért az áttörés, de tény, Owen végre levegőhöz jut. Úgy köhög, mint akit frissen mentettek ki a vízből, és ami azt illeti, egyre inkább hasonlít is ahhoz. Csurom víz a teste, és el-elcsípem, ahogy megremeg, s elfutja őt a libabőr. Te jó ég, még egy sál sincs nálam, amivel körbetekerhetném a nyakát! A semmiből pulóvert bűvölni pedig nem tudok. Bár jobb tanuló lennék.
   - Oké, ez segít majd – tolmácsolom fölöslegesen a tetteit; ahogy a kezem után nyúl, megfogja azt, és kissé erőtlenül rászorít. Kezdem elhinni, hogy tényleg rendben lesz minden. Az időérzékem elhagyott, ősszel egyébként is korábban sötétedik, és fogalmam sincs, mióta ülünk így ketten a hűlő pályán. Annyit teszek, hogy vele vagyok. Csak nézem, és hagyom, hogy nézzen, már az üres csitítgatást is abbahagytam. Hallgatom, ahogy nehézkesen szívja be a levegőt, mint egy nagy, olajozatlan masina, s egyszer csak, minden ok nélkül mosoly húzza félre a szám sarkát. Nem nevetem ki, nem is biztatni akarom ezzel… csak úgy jön. De talán már nem is látja, hisz közben ránk sötétedett, már csak feketéllő foltokat látok a szeme helyén, semmi sem biztos ebben a napszakban. A körvonalakat is elsimítja a félhomály, olyan érzés, mintha a valóságnak csak egy halvány képmása lenne minden; a repülés, a karikákra dobálás, a zuhanás és a roham, még mi magunk is csak árnyékok vagyunk, a szél is átfúj a fejünk fölött. Milyen szép pillanatok ezek.

   De én is összerázkódom már a hidegtől, és ez valahogy visszaránt a jelenbe. Hirtelen elfog a szégyen, zavarba jövök, elkapom a tekintetem és a kezem kicsusszan az övéből.
   - Úgy tűnik, jobban vagy már – diagnózisom nem megalapozott, ám annál sürgetőbb. Mit keresek én itt?! Mit vigyorgom erre a srácra? Előbb kis híján elteszem láb alól, aztán összebarátkozom vele, uhh… Hagyjanak már, nem vagyok én erre kapható, de tényleg.
   - Jobb lesz, ha felmész a gyengélkedőre – még véletlenül sem ajánlom fel a szolgálataimat, végtére is nem vagyok én ápolónő. Csak repülni akartam egyet, mielőtt megfújják a takarodót. – Öhm… kéne… kell még valami? Nem értek túl jól a bűbájokhoz, szóval nem tudom, miben… hát öhm… oh, ezek itt ne maradjanak! – Valósággal felpattanok a földről, és gyorsan összeszedem az eldobált holmikat; a két seprűt, a terelőütőmet és a labdákat.
   - Fel… tudsz állni? – kérdem, miközben megint elönt az ismeretlen eredetű, és teljesen értelmetlen szégyenkezés. Talán most segítenem kéne neki…?

Hát illett volna. De később csak tetéztem a bajt, hiszen akármikor futottunk ismét össze, mindig nyaktörő helyzetben találtuk magunkat. Lehetséges ilyen körülmények ellenére megkedvelni valakit? Vagy éppen a körülmények miatt érzünk így? Azt hiszem, kimondatlanul is, de szép lassan barátok lettünk. Aztán ez a barátság – némi viszontagságon keresztülbucskázva – valahogy más lett. Több.

 Ginnyről kérdezett, aztán elhallgatott. Végigsöpört rajta egyfajta megkönnyebbülés, meglátszott az egész testtartásán. Még mindig fogtuk egymás kezét; a helyzet úgy volt kényelmetlen, hogy közben mégis kicsit megszokottnak tűnt. Bárcsak tovább hallgattunk volna, nem akartam már többet tudni, de nem mertem közbeszólni, vagy felállni és kimenni. Tényleg nem tudtam, mit tehetnék most. Valami azonban elindította a lavinát, és ha lett volna erőm megakadályozni, valószínűleg Owen azzal sem törődött volna.
   - Gray tudott… tudott rólad.
   Hát persze, hogy tudott rólam, félvér vagyok és javíthatatlan rebellis, biztosan aktákat is vezetett rólam – gondoltam hangosan dörömbölő szívvel, de csak makacsul összeszorítottam az ajkaimat. Nem értettem Owent, de láttam a szemében, hogy készül valamire. Itt volt az utolsó alkalom arra, hogy szépen elköszönjek tőle, aztán viszlát, de most már nem volt menekvés. Megtört életének története forró ólomként csorgott a füleimbe.
   - Sokáig árvaházban nevelkedtem – még csak nem is sejtettem - Én vagyok az öcsém gyilkosa – nem, biztosan nem így volt… csak baleset volt! – Nem volt senkim sem… - szorítod a kezem, mintha én segíthetnék rajtad? Én nem tudok… mégis mit mondhatnék neked, ami segítene? – Aztán jöttél te, és én ismét változni kényszerültem – Miért, én nem tettem semmit! – Te vagy az a valaki. Folyton rád gondoltam… Te jelentetted ott számomra az életet, az egyetlen biztos pontot, amibe kapaszkodhattam… Szeretlek…

   Már nem fogta a kezemet, de észre sem vettem, mikor engedte el. Ahogy azt sem, hogy kissé hátrább húzódtam ültemben. Újból elhallgatott, de úgy, mint amikor kikapcsolják a rádiót, ami addig harsogott, és még hallani a fantomzenét, a sistergést. Nem álltam sokáig a tekintetét, mert attól féltem, választ vár tőlem. Valójában még fel sem fogtam, mit mondott, de furcsamód mégsem ért akkora meglepetésként. Elszégyelltem magam, mint régebben, a pálya füvén ülve, ok nélkül és hevesen. Éreztem, hogy kipirulok, és tovább nem húzhatom a feszült hatásszünetet. Meg kell szólalnom, különben Owen meggyűlöl. Hát számítana az?
   - Én nem… nem tudom, mit kellene most… én csak… nem hittem… ó, várj egy kicsit – összevissza beszéltem, egyetlen értelmes vagy befejezett mondat nem kerekedett ki a kusza gondolatok közül, pedig reméltem, csak ki kell nyitnom a számat, és majd jön minden magától, legfeljebb rögtönzök, de e helyett csak még kínosabban éreztem magamat. Eltakartam az arcomat, de elbújni nem tudtam, ezért csak úgy tettem, mintha megdörgölném a szememet. Képtelen vagyok gondolkodni.
   - Owen, ez nekem nem megy, ne haragudj – vadul ráztam a fejemet, mintha egy kanál keserű orvosságot próbálnának letuszkolni a torkomon. – Mihez kezdjek most ezzel? Én… én…
   Nagyon szeretnélek megvigasztalni, de az nem segítene rajtad. A gyerekkorodon, az öcséden, az emlékeiden és a szíveden. Azon, hogy olyan embert szeretsz, aki nem szeret viszont.
   - Bárcsak máshogy lehetne, de nem tudok én még magamon se segíteni – fűztem tovább a gondolatot félhangosan, miközben kifele hátráltam a fürdőből. Égett a szemem, de nem engedtem, hogy egyetlen könnycsepp is kiforduljon a szememből. Nincs jogom ahhoz, hogy sírva fakadjak. – Én csak… örülök, hogy visszajöttél.

   Örültem, de menekülnöm kellett. Tudtam, hogy nagyobb szüksége lehet most rám, mint valaha az életben; a teste még mindig egy merő seb volt, az arcát szinte egészen eltorzították a zúzódások és véraláfutások, nem beszélve a kosszal elegy vérrel, ami egészen a bőrére szikkadt már. A mindig komisz, éles szemei most fáradtan úsztak a véreres bágyadtságban. Kiadta a lelkét, felém nyújtotta a titkaival együtt, de én képtelen voltam elfogadni azt. Ez egy ritka gyémánt, de nekem sosem tanították meg, hogy kell viselni az ilyen ékszert. Szégyelltem magam, amiért sokkal, de sokkal gazdagabb gyerekkorom volt: szülők, testvérek és barátok között nőttem fel, és nekem sohasem kellett hazudnom. Szégyelltem, hogy e gazdagság ellenére mégsem én voltam az, aki beleszeretett egy másik szívbe. Legfőképp pedig azt szégyelltem, hogy mindennek tudatában mégsem léptem oda hozzá, és öleltem át úgy, ahogy azt kellett volna.
   Én inkább csak ott hagytam őt a fürdőben, és halkan rácsuktam az ajtót. Szép álmokat, Owen.

És tényleg ott hagytam őt. Sérülten, fáradtan, magányosan, a nehéz vallomásával a fürdőben. Képtelen voltam bármire. Hogy elfogadjam, amit felajánlott, hogy egyáltalán szembe nézzek vele. Szégyellem, amit tettem, és fogalmam sincs, mit állhatott ki akkor és azóta ez a különleges ember. Nem biztos, hogy méltó lennék hozzá.

 Nem lesz baj, esküszöm neked. Nem lesz baj...
   A fejemben még visszhangzottak a szavak, tudtam, hogy ez afféle szófordulat csak, akár megesküszik rá Owen, akár nem, mégis megvolt a maguk varázsa. Tudtam bennük hinni, annak ellenére, hogy még soha ilyen rosszul nem állt a szénánk.
   - Hölgyeké az elsőbbség… - hallottam, de reagálni már nem maradt időm. Nem tudom, mit képzeltem, tán majd szóval tarthatom őket, míg érkezik valami mesebeli segítség? Elfelejtettem, hogy ez nem mese, és erre rögtön emlékeztetett a vállamon szétrobbanó átok. Legalábbis úgy éreztem, hogy szétrobban, az egész karommal együtt, és még így is sok időbe telt, mire felfogtam, hogy a karom még mindig a helyén, és a tűzforró, húst a csonttól szétfeszítő fájdalom dacára még egy darabban vagyok. Fel akartam sikoltani, de a sokk a torkomra forrasztotta a hangot. Mit hittem, hogy majd szópárbajban felülkerekedem ezeken a mészárosokon? Egy végtelenül ostoba kislány vagyok...
   Owen mentett meg. Nem is olyan rég ugyanígy kuporogtunk egymást óvva, egy vibráló, ezüst ernyő alatt.
   - El kell tűnnünk innen. Túlerőben vannak, és már amúgy sem tehetünk a kölyökért semmit - ordította túl a hangzavart és a záporozó rontások kopogását, de már nem tudtam válaszolni neki. A pajzs előbb megrepedt, majd még egy átok, és szétpergett a fejünk fölött. Meztelennek éreztem magam. Támadni kell, süvöltött a fejemben az élni akarás. Ha védekezünk, végünk, ha mi támadunk, még lehet némi esélyünk. Talán mégis érkezik valamiféle segítség, muszáj hinni... Nem volt tervem, csak meglendítettem a pálcás kezem, mondván, majd improvizálok, de a vállamba hasított karcsú vágás kiáltásra nyitotta ocsmány száját. Ez a másodpercnyi hezitálás elég volt, hogy megelőzzenek: egy bíborvörös villanás, aztán Owen összecsuklott. Az imént még mellettem állt, most pedig talán vége. Azt se tudtam, miféle átok csapódott egyenesen a hátába.
   - OWEN! - felordítottam meglepetésemben, félelmemben, fájdalmamban és tehetetlenségemben. A kőtörmelék között tejopálos derengés szűrődött át. Részben önkívületi állapotomban is sejtettem, mi zajlik a folyosó tőlünk elzárt részén. Owen arcára is vetődött ebből a földöntúli fényből, és láttam rajta a kínt. De kezdett elkószálni, messze járt, bár néha visszatért, és akkor tényleg engem nézett. Mindez csak egy pillanat volt, aztán megvakultam a dühtől, és a diópálcám úgy izzott a kezemben, mint még soha. A mugli gépfegyverekhez hasonlóan tüzelt, szünet nélkül. Időnként hangosan is kimondtam egy-egy átkot, ami épp eszembe jutott, de tudtam, hogy ez csak az adrenalin hatása. Ők ketten voltak ellenem, és Owen is nagy veszélynek volt kitéve. Ki tudja, miféle védőszent őrködött még felettünk, de rimánkodtam hozzá, hogy el ne emelje a tekintetét rólunk. Bal kezemmel beletúrtam a fiú hajába, szorosan magamhoz öleltem, nehogy eldőljön, és próbáltam kissé magam mögé fordítani. A jobbomon már nem is éreztem az ostorcsapás nyomát.
   - Diffindo! – harsogtam rekedten, és szívből reméltem, hogy ezer darabra szakíthatom a két halálfalót, mielőtt ők tennék meg ezt velünk.

   Mostanra más ember lettem. Klisés szöveg vagy sem, de a háború tényleg megváltoztatja az embert. Olyan dolgokat láttam és éltem át, amit nem lett volna szabad. Megölt bennem valamit, de meg is újultam tőle. Pár hónap alatt mind felnőttünk. Egy háborúnak pedig nincsenek vesztesei vagy győztesei. Mind elvesztettünk valamit. Én viszont nyertem is. Már tudom, kik azok, akik mellettem állnak majd mindig, akikért érdemes szembe nézni bármilyen vésszel. Már tudom, hogy mit akarok. Tudom, hogy kivel csinálom végig ezt az egészet. Őt választom.


        JELLEM  

   „Lobbanékony, hirtelen természet, szeret pattogni és fontoskodni. Meglehetősen akaratos és makacs. Nehezen törődik bele a neki nem tetsző dolgokba. Olykor nyers és durva, és sokszor igaz rá a „legjobb védekezés a támadás” közmondás. Nem szívesen ismeri el mások igazát, viszont készségesen kiáll a barátai mellett, még ha ezzel a saját fejére is hozza a bajt. Nagyra értékeli, ha valaki félreteszi az önös érdekeit, és képes áldozatot hozni. Az ilyen embereket példaértékűnek tekinti.”
   Úristen, ezt a sok hülyeséget ki mondta?
   Nem arról van szó, hogy lobbanékony vagyok, csak kicsit hamarabb dühbe gurulok, mint a hugrabugosok. Az meg, hogy néha-néha eljár a kezem, csak szakmai ártalom. Ha az ember benne van a kviddicscsapatban, pláne terelői poszton, akkor hozzászokik a gyors fizikai reakciókhoz. Ott van az ütő a kezemben, hét pokol, mégis mit tehetnék ilyenkor? Odasózok, ez van a vérembe oltva. Ha nincs ütő, megteszi egy nevelő pofon vagy egy aprócska rontás. Amolyan figyelmeztető jelleggel. Persze, tudom, volt pár alkalom, amikor egy-egy bravúros átkom kimerítette a figyelmeztetés fogalmát, de hát balesetek előfordulnak. Bizonyára önvédelem volt. Nem hiszek az erőszakban, de valahogy muszáj érvényesítenem az akaratomat. Egyébként is, miért baj az, ha párbajozásban kitűnő vagyok?! Simán lehet belőlem egyszer auror, na akkor bezzeg megveregetik majd a vállam.
   Mondják, hogy öntelt és nagyképű vagyok, de nyilván csak az irigység beszél belőlük. Talán néha nagyzolok egy kicsit, de ez a kompenzálás miatt van. Sajna nem nőttem elég magasra ahhoz, hogy a puszta megjelenésem kellően meggyőző legyen. Megtanultam kellően meggyőzőnek lenni.
   De azért nem csak a rossz van bennem; a barátaim tudják, hogy igazából nekem is kell néha némi szünet, és hogy mélyen, nagyon-nagyon mélyen azért belém is szorult egy kis kedvesség. A velem született báj csak a máz, azt egyébként még valahol az oviban elhagytam, de most mit mondhatnék, a kamaszkort általában mindenki nehezen éli meg. Ha szeretni kell valakit, akkor azt én nagyon tudom szeretni.

ERŐSSÉG || az elszántságom és talán a kitartásom
GYENGESÉG || ne, ez túl sok lesz… nem tudom befogni a nagy számat és irtó makacs vagyok. És előítéletes – ez nem is tulajdonság. Mindegy. De azt hiszem, a legrosszabb az, hogy én mindig mindennek be akarom bizonyítani az ellenkezőjét, még akkor is, ha tudom, hogy ez hülyeség. Főleg akkor.


        APRÓSÁGOK  

MINDIG ||
      a családom, természetesen
      citromfagyi, az a legjobb
      a pálcám
      firkálgatás (Zoo füzetébe)
      kalandregények
      Ben zenéi és a képregényei
      kviddics, párbaj, SVK
      a Pianetám és a terelőütőm
      verseny: bármi, bármiért, bárkivel
SOHA ||
      ha alábecsülnek
      ha lefegyvereznek
      a jellemtelen, gyáva emberek
      az árulás
      ha valaki a hülye vérmániájával jön
      az összes béna arisztokrata
      az összes béna mardekáros!
      gomba.. bbrr..
      vihar.. félek a vihartól, na.
HOBBIK || suhogtatom az ütőmet vagy csak repkedem. Szeretnék a legjobb lenni, ha már egyszer benne vagyok a kviddicscsapatban. Szeretek fára mászni meg focizni is, a futást se vetem meg. Általában kalandregényeket olvasok, azok közül is jobban kedvelem a mugli köteteket. Ismerek egy rakás fonásfajtát, de ezzel nem szoktam kérkedni.
MERENGŐ ||
      Legjobb emlékeim: rengeteg ilyet fel tudnék sorolni – van miből jó erős patrónust idéznem. Otthoni emlékek, olyanok, amiknek szerintem minden gyerek, sőt minden ember lelkében ott kellene élniük; emlékek a barátokkal, hiszen az év nagy részét a kastélyban töltöm, a barátaim között; és néhány dicső vagy szimplán kedves pillanat. Mostanában egyre többször jut eszembe az az elsőre rémisztő eset, amikor Owennel összeakadtam a kviddicspályán. Szóváltásnak indult, aztán majdnem minden nagyon rosszra fordult, mégis szép és különleges emlékként maradt meg bennem.  
      Legrosszabb emlékeim: azt a napot élem át újra, amelyiken megtámadták a halálfalók az iskolát. Az rémes volt… legfőképpen azért, mert nem lehetettem ott. Vikitria Mirol a támadás előtt elmondott nekem mindent; hogy ő is halálfaló és hogy megtámadják a Roxfortot, megölik Dumbledore professzort. Én ezt mind tudtam, de nem tehettem semmit, mert Mirol Imperiust szórt rám, és képtelen voltam ellenszegülni a parancsainak. Roxmortsba kellett mennem, be a Három Seprűbe, hogy ott üldögéljek, míg odafent mindenki harcol. Az a szégyen, amit később éreztem... Soha, de soha nem fogom megbocsátani ezt sem magamnak, sem pedig az Árulónak.
      Update: a második nagy ostrom. A szemem előtt peregtek le szörnyű tettek, gyilkosságok, életek. Azt hittem, sebezhetetlen vagyok, de ez egy hatalmas hülyeség. Nagyon féltem, és nagyon féltettem mindenkit, aki kedves volt számomra.
MUMUS || utálok mindent, aminek több mint négy lába van
EDEVIS TÜKRE ||  a Nemzeti Kviddicsstadionban állok, körülöttem a csapatom, mind a győzelmünket ünnepeljük, aztán lecsődül a pályára anya, apa, Ben és Willy, utánuk meg az összes barátom. Változik a kép: magamat látom, egyedül vagyok valami gyárépületben, kivont pálcával, egy fal mögött lapulok. Hirtelen elkiáltom magam, kiugrom a fal mellől, és gyönyörűen lefegyverzek vagy tíz ocsmány halálfalót, később pedig kitüntetnek aurori munkásságom miatt. Újabb kép; egy nagy, nyílt tér, egészen békés.. egy fiú a szemembe néz.
SZÁZFŰLÉ-FŐZET ||  karamellszínű, ragyogó ital, az embernek kedve támad belekortyolni. De az íze megbosszulja magát: ha megkóstolod – noha kiérzed belőle az édeskés zamatot –, azon nyomban kimelegszel a fejed búbjától a talpadig, és még hosszú percekig égeti a torkodat (a gyomrodig!) az erős főzet.
AMORTENTIA || friss kávé, sülő gesztenye, babaillat
TITKOK ||
      nagy ritkán elfog a bűntudat, ha valakivel túl durva voltam
      hát Redway… na mindegy, hagyjuk
      nagyon utálom a viharokat
      Boethiusszal kitanuljuk az animágiát
      a Három Seprűben kellett (Imperius alatt) üldögélnem, míg a barátaim a roxforti ostromban harcoltak
      tudom, hogy Ben füvezik és azt is tudom, hogy Amerikába szökött. De azt nem tudom, hogy hozzam rendbe a dolgokat
AZT BESZÉLIK, HOGY... || igazából fiú vagyok... és hogy nekem is van szívem



        A CSALÁD  

APA || Ralph Bishop (51), mugli származású, jó apa-lánya kapcsolat
ANYA || Simone Bishop (44), félvér származású, jó anya-lánya kapcsolat
TESTVÉREK || William Bishop (23), Benjamin Bishop (18), jó a kapcsolatom mindkettejükkel
ÁLLATOK || Elza, a gyöngybagoly
CSALÁDTÖRTÉNET ||
A Bishop család skót eredetű, és híven őrzi a skót hagyományokat – mind a muglik, mind a varázslók világában. Őszintén szólva, még sohasem néztem utána a családfánknak. Apa mugli szülőktől való, ha minden igaz, talán az ő nagyanyja vagy dédije volt boszorkány, de nem ismerem a történetüket. Tehát erről az ágról azért jó pár mugli rokonom van, persze nem apa testvérei. Ők, és természetesen az unokatesóim is mind roxfortosok voltak. Anya varázshasználó családból jött, és az ő szemükben sohasem volt szálka apa származása. Nem nagyon adunk az ilyesmire, szerintünk sokkal fontosabb az, hogy ki mire képes az adottságaival.


        KÜLSŐSÉGEK  

MAGASSÁG || 160 cm
TESTALKAT || szálkás izomzat, karcsú alak
SZEMSZÍN || sötétbarna
HAJSZÍN || barna
KINÉZET ||
pár évvel ezelőtt még hallottam magamról olyasmit, hogy törékeny, angyalarcú kislány, de roxforti pályafutásom során többször bebizonyítottam, hogy aki ezt hiszi, az nagyon messze jár az igazságtól. Korántsem vagyok olyan törékeny, ellenben hobbim a törés-zúzás, ha már egyszer a kviddicscsapat megbecsült terelőjátékosa vagyok. Bizony, bár ez meglepő, hisz terelőnek általában a nagydarab, izmos fiúkat várják; viszont én nem repülök, hanem cikázom a seprűmön (az én jó Pianeta FX 220-asomon, ó, igen!), akár a villám, és egy nyilashoz méltó pontossággal célzom be az ellent. Ez van. Ja igen, ha nem edzőfelszerelésben vagy iskolai uniformisban láttok, akkor szívesen bújok mugli ruhákba. Valójában irtózom a varázslók divatjától, olyan hordhatatlan, praktikátlan és életképtelen. Még mindig az egyszerűségre esküszöm: farmernadrág, póló, tornacsuka. Nem kell ezt sem túllihegni. Bár most is tisztán hallom anyu sóhajait, hogy „miért nem öltözködöm szépen, mint egy rendes lány, vagy miért nem húzok néha napján szoknyát…” Hát arra megvan az okom.


        A TUDÁS  

VARÁZSLÓI ISMERETEK || A mai napig nem kenyerem a tanulás. Utálok magolni, egyszerűen képtelen vagyok a tankönyv fölött görnyedni, és órákig piszmogni az elméleten, mikor mindent megvalósíthatnék a gyakorlatban is! Kétségtelen, a gyakorlatok embere vagyok, és ez a jegyeimen is meglátszik. Az SVK a legjobb tárgy, de ha lenne Hogyan átkozd pirítóssá az ellenfeled képét óra, akkor biztos az vezetne. Nézzük csak. Az átváltoztatás jól megy; bájitaltanból mindig is erős E voltam; a GYT nem tartozik a kedvenceim közé, elég fölöslegesnek tartom, hogy egész nap köpködő és sikoltozó növényeket kaparásszunk a földből ki, a földbe be; a bűbájtan, háát, fogjuk rá; az asztronómia elég gyatrán megy; mágiatöriből meg örülök, ha nem buktatnak meg, de ezzel nagyjából az egész évfolyam így van.
FELVETT TANTÁRGYAK ||
      Repüléstan – mi mááás...
      Jóslástan – oké, csak poénból vettem fel. Ben mondta, hogy nagyon szórakoztató egy óra, ha az ember elég kreatív ahhoz, hogy minden alkalommal újra meg újra kiolvassa a kávézaccból a jövőben bekövetkező személyes tragédiáit.                
PÁLCA TÍPUSA || 11 hüvelyk, diófa, sárkány-szívizomhúr mag: itt, ni!
RBF ||
      Átváltoztatástan: V
      Bűbájtan: V
      Bájitaltan: E
      Gyógynövénytan: E
      Asztronómia: B (nem szereztem meg)
      Mágiatörténet: B (nem szereztem meg)
      LLG: K
      Jóslástan: V
      Rúnaismeret: K
      Sötét Varázslatok Kivédése: K



        EGYÉB  

AVIALANY ||  Natalie Portman
KÜLÖNLEGES KÉPESSÉG || képes vagyok 37 darab mirelitegeret begyűrni a számba, és közben viszonylag érthetően, egymás után háromszor kimondani azt, hogy „chubby bunny, chubby bunny, chubby bunny!” Tudtommal a Roxfortban én tartom ezzel a rekordot.
Naplózva


ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
aww, c'mon... what's the worst that could happen?
ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ

B. Lizandra Kenneth
Eltávozott karakter
***


VIII. GRIFFENDÉL ••

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2014. 08. 02. - 19:37:52 »
+4

Üdv Izabel Gertrud Bishop!


Nem is akartam ecsetelni, de muszáj megtennem, hogy mennyire magával ragadó az egész előtörténeted.
Szavaid csak folynak egymás után, egy folyót alkotnak, ami teljesen elsodorja az olvasóját. Leírásaid tökéletesen
beleillenek J. K. Rowling világába, akár ő is írhatta volna e szavakat. Izán keresztül megfigyelhetjük, hogy miként
változott a varázsvilág és egy benne lévő lány testi, lelki világa.
Nem is kell kiemelnem, hogy Izabel mennyire erős, szilárd jellem, és hogy milyen eszméletlenül
emberi és valós karakter! Csakis gratulálni tudok. Mindig is figyelemmel követem az írásaid, élvezet az összes
posztot olvasni, így nem meglepő ez a fantasztikus sztori, csak továbbra is lenyűgöző Mosolyog

Természetesen elfogadom,
sipirc tovább játszani, szerintem nem csak én vagyok kíváncsi a történet folytatására Mosolyog




admin
ala feminim
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 09. 02. - 21:20:41
Az oldal 7.93 másodperc alatt készült el 37 lekéréssel.