Karácsonyi álom

[- Boldog karácsonyt, Jon.]

Hosszú időre tűntem el, ráadásul szó nélkül távoztam. Hirtelen fogott el az az elviselhetetlen félelem, amely arra ösztönzött, hogy elmeneküljek, megkeressem az utat, amelyet követni akarok. Nem tudtam elfogadni a tényt, hogy különleges adottságokkal rendelkezem, nem akartam elhinni, hogy én korábban egy másik ember voltam. Már-már fizikai fájdalmat okozott, hogy megpróbáltam kideríteni, ki is vagyok valójában. Nem bírtam tovább, és úgy döntöttem, máshol jobb lesz nekem. Ez így is volt… egy ideig. Vándoroltam, bujkáltam, megpróbáltam a régi életemet élni. Még a Doktor sem tudott rávenni, hogy visszatérjek a világába – világunkba. Este, amikor lehunytam a szememet, furcsa nyugalom, mégis kínzó vágyakozás járta át a testemet. Egy kis kávézóban dolgoztam felszolgálóként, és bár napközben nem volt rá időm, hogy elmerengjek a napjaimon és érzéseimen, az éjszaka olykor-olykor hosszúvá és végtelenné változott, ahogy gondolataim sűrűjében próbáltam eljutni az álmok birodalmába.

A takaró hanyagul lógott rajtam, ahogy a kanapén ültem, felhúzott lábakkal, szőrös, meleg zokniban, ujjaim között pedig kedvenc teámat szorongattam – az Ő kedvenc teáját. Képtelen voltam szabadulni az emlékektől, pedig azt hittem, hogy jobb lesz így mindannyiunknak. Az egyik könyvért nyúltam, mely az aprócska asztalon hevert, porosan és érintetlenül, elfeledetten és szomorkásan. Lazán csaptam fel azon a gyűrött oldalon, melyet annyiszor olvastam már végig. Bárhova is mentem, ezt mindenhova magammal vittem. Papírfecnik tömegei bújtak meg benne, ujjaimmal óvatosan simítottam végig rajtuk. Ó, de rég volt…

Hirtelen öntött el a magány és a tehetetlenség. Nemsokára karácsony lesz, én pedig egyedül ülök egy sötét, barátságtalan szobában, a hegyek között, a semmi közepén. Ki akartam szabadulni a városból, így egy síparadicsomba száműztem magam. Az első pár nap ugyan tökéletesnek tűnt, gyorsan rájöttem, hogy ennél jelenleg többre vágyom.

Nehezen, csúszkálva bandukoltam végig a hosszú, hófödte úton, majd megálltam a hatalmas tölgyfaajtó előtt. Az igazság pillanata volt ez, s nem tudtam eldönteni, hogy a félelemtől, vagy a hidegtől reszket-e a lábam. Némán lopóztam be a kastélyba, majd a Szükség Szobája felé vettem az irányt. Lehunytam szemeimet, és abban a pillanatban meg is jelent előttem az, amire vágytam.

Pár perccel később már úgy néztem ki, mint fénykoromban. Hajamat laza kontyba fogtam, hófehér ruhát öltöttem, arcomra leheletnyi smink varázsolt különleges fényt. Szemöldökömet összehúzva indultam meg a Nagyterem felé, csodálkozó pillantások szegélyezték utamat. Itt-ott hallani véltem egy-egy meglepett diák elhaló kérdését: „hát visszatért volna?”. Tekintetem fel-alá járkált a teremben, míg meg nem pillantottam azt, akit kerestem.
Lábaim hirtelen ólomsúlyúvá váltak, hiába próbáltam mozdulni, végtagjaim nem engedelmeskedtek az agyam parancsának. Maszkos jégcsapok táncoltak körbe, ahogy a tömeg az ünnepség nyitótáncát járta el. Mélyet sóhajtottam, végül mély levegőt vettem, s elindultam a kiválasztottamhoz. Fejemet lehajtva, tekintetemet a földre szegezve haladtam felé, gondolataim összezavarodtak; nem tudtam, mit akarok mondani, ha odaérek. Óvatosan arcomra húztam a hófehér, ezüst szegéllyel díszített maszkot, majd megérintettem a vállát.
Egy pillanatig némán bámultam tökéletes arcát, szívemet régóta nem érzett melegség öntötte el. Nyugalom járta át minden egyes porcikámat, ahogy ott álltam vele szemben. Tudtam, hogy mondanom kellene valamit, de ehelyett – mit sem törődve a külvilággal – apró csókot leheltem a szájára.

-   Boldog karácsonyt, Jon. – suttogtam, arcomon pedig a szokásos kislányos pír játszott. Megtettem, s nem tudtam megbánást érezni miatta.

Véget ért, mielőtt még elkezdődhetett volna. Így volt a legjobb, mindketten tudtuk. Egy kor, egy látásmód, egy forró tekintet, egy norma, ami kettéválasztott minket. Két messze hánykolódó, bús lélekké.
Az összegyűrt lapocska kiterítve feküdt az íróasztalon. Néztem a kezeim között olyan sokat morzsolt versecskét, azt a lapocskát, ami felett olyan sokszor sercegett a tollam, mire tökéletes lett. Tökéletes. De sose adtam oda Neki, sose olvashatta a versecskét, a lapocskát sose foghatta ujjai között. Miért is olvashatta volna el? Nem számít már. Tudtam, hogy nem fog számítani már, így felesleges volt odaadnom, csak megnehezítettem volna a dolgot. Mi értelme lett volna? Folyton-folyvást ezt kérdeztem magamtól, pedig tudtam a választ rá. A magányos karácsonyi napokon egy fotelben ülve, meleg takaróval és teával olvasgatná vérző szívvel - ennek pedig végképp nem akartam kitenni. Ő döntött, az ő szabadsága szerint választott utat, a tudatlanságba menekült, remélve, hogy így hátrahagyhat engem és a problémákat, a minket körüllengő normákat és megvető tekinteteket. Nem voltam dühös rá, nem hibáztattam, sőt, talán még a döntésével is egyetértettem, de... hiányzott. Ezért ezt a tátongó űrt muszáj volt valamiféle érzelemmel megtölteni, és a dühvel a legkönnyebb az elkeseredettség hasadékát betömni. Én jól betömtem.

Egy pokróc volt rajtam. A szoba félhomályba burkolózott, egyetlen egy gyertya égett asztalomon, pontosan a lapocska mellett. Mattul bambultam az asztal felé, úgy tűnhetett, mintha azt nézném, pedig csak a emlékekbe ragadt a tekintetem. A pokróc alatt öltöny virított, ami alatt egy összegyűrt talár nyomódott össze. Én pedig valahol a textilek között szürcsölgettem a teámat. Az Ő teáját. Amit mindig ivott, amikor itt volt. Szentimentális, főleg ilyenkor karácsonykor. De karácsonykor az a dolgunk, hogy naivak és szentimentálisak legyünk. És bánatunkban döntsünk le száraz torkunkon egy-két hordónyi olcsó folyó bort.
A gyertya egyre kisebbre tömörödött, az idő pedig tripla olyan gyorsan szaladt. Az óra ütött, a hóesés elállt, a hó letapadt az útra. Ideje volt kibújni meleg vackomból, hogy szembenézzek kötelességeimmel, de nem akartam. A már leégett gyertyát akartam nézni, és szorongatni a már üres bögrét. Mélabús robotként mozdultam meg, pislantottam, feszítettem meg izmaimat, hogy elhagyjam puha búvóhelyemet. Anélkül, hogy az asztalra pillantottam volna, félredobtam a pokrócot, és elhagytam vackomat.

Komorul, kihúzott háttal lépkedtem az ódon köveken, oly' lassan, mintha temetésemre indulnék. Sok árny suhant el mellettem, de én komótosan öregember módjára bandukoltam előre. A mélabús robot lábai csak vitték a testet, amíg az agy szabadon szárnyalhatott sokkal melegebb, sokkal tavasziasabb, sokkal majomkenyérfásabb világban.
Az aranyajtón túljutva sem ragadta meg őt a tömegárnyék, hangtalanul, érdektelen kísértet módjára siklott mai esti partneréhez. Gyengéden megérintette nyakát, majd száját a szájához emelte. Ajkai közrezárták, ő pedig mámorosan merült el benne. Ízlelgettem, nyelvemmel játszadoztam, majd gyorsabb fokozatra váltottam: nem ízlelgettem a bort, hanem egy húzásra eltüntettem sivatagos torkom mélyére.
A bor nem tudott úgy megérinteni, mint azok az ujjak, amik leheletnyire értek vállamhoz fülledt fuvallatként. Az érdektelen kísértet hirtelen több lett placentánál, a mélabús robot hirtelen több lett fémes szerkezetnél.
Nem kellett látnom az arcot ahhoz, hogy felismerjem a versecske méltó tulajdonosát. Szólni akartam, de a rozsda beette magát döbbent szavaimba, így azok torkomban ragadtak.
Tudtam, hogy ez a pillanat életem egyik legboldogabb pillanata, de azt is tudtam, hogy ezzel minden megváltozik.

[- Remélem, senki sem ismert fel engem ebben a maszkban.]

Egy pillanat volt az egész: lassan peregtek szemeim előtt a képek, gondolatok ezrei tódultak hirtelen elmémbe. Az ész és a szív végeláthatatlan harcot folytatott, erkölcs és vágy szállt szembe egymással, s az így keletkezett keserű, kibogozhatatlan elegy végigmarta az ereimet. Gyomrom összeszorult az izgalommal töltött várakozástól, szívverésem felgyorsult, már-már kapkodtam a levegőért. Sosem volt ez egyszerű, már az elején tudtam, hogy milyen veszélyes játékba is vágtam bele. Túl sok a vesztenivaló talán, de mégis megéri, minden kincset megérne, ha döntés elé kerülnénk – legalábbis számomra.


Tündöklő hópehelyként álltam előtte, puha ujjaim lassan csúsztak finom arcára, s bár érintésem hűvös volt és kínzó, forróságot varázsolt szerte a teremben. Tekintetem ragyogott a félhomályban, amikor hátrébb léptem. Még az is lehet, hogy ennyi volt, hiszen helytelenül cselekedtem: egy olyan titkot őriztünk lelkünk legrejtettebb részeiben, melyet senki sem tudhatott volna meg. Hosszú ideje teltek már így a napok és a hetek, a gyanú legkisebb lángja sem ébredt fel a környezetünkben, és ez így is volt jó. Mindezt a körültekintést dobtam el egy perc alatt azzal, hogy a Nagyteremben, egy hatalmas tömegben csókoltam meg Őt. Hogy is várhatnék tőle bármit is ezek után? Megszegtem az alkunkat. Ki tudja, mi történt az elmúlt időben, míg én távol voltam? Lehet, hogy már rég el is felejtett.


A félelem és zaklatottság érzése villámsebességgel száguldott végig rajtam. Arcom kipirosodott, a korábbi nyugalom gyorsan tűnt el. Fejemet lehajtottam, lassan simítottam végig a ruhámon, majd még egy lépést hátráltam. Széles mosoly terült el arcomon, az elégedettség és a viszontlátás pillanatnyi boldogságot hozott mindidáig üres szívembe. Nem tudhattam, ő mit gondol vagy érez, mégis azt hittem abban a percben, hogy ez a kötelék közöttünk újra egymáshoz húzott.  Nem mertem komoly beszélgetésbe kezdeni: egyrészt sem az időpont, sem a helyszín nem volt rá alkalmas, másrészt féltem a reakciójától. Bocsánatot akartam volna kérni a csók miatt, de nem lett volna őszinte. Nehezen szólaltam meg ismét, közben végig az arcát figyeltem, azt a tökéletes arcot, melyet annyiszor láttam álmomban…

-   Remélem, senki sem ismert fel engem ebben a maszkban. – suttogtam a fülébe, ahogy odahajoltam hozzá, majd láthatatlanul megfogtam a kezét – Talán jobb lenne, ha inkább távolságot tartanánk… - engedtem el ujjait, és léptem hátrébb.

-   Hacsak, nem szeretnél táncolni. – szóltam szégyellősen, miközben egyik kezemmel átfogtam másik, leengedett karomat. A lehetőséget megadtam, nekem pedig maradt a reménykedés.

[Távolságot tartanánk?!]

Tízezred másodpercenként tízezer emlékkép pörög le szemem előtt. A képeket vad óceánok hullámai csapkodják, tomboló tűz forró nyalábjai nyaldossák széleiket, gyengéd szellő simítja végig felületüket, friss, illatos fű nő ki belőlük, albatroszok repkednek hevesek felettük, reszketnek, megrepednek, kisimulnak. Üstökösök szakítják át őket, fekete lyukak keletkeznek, bolygók ütköznek össze, fényévnyi méretű, néma robbanások, oxigénhiány, antigravitáció, Végtelen.
Az univerzum bomlik fel testemben.

Elhúzódik, és azt érzem kilométernyi távolságra repül tőlem. Csak a szemeket tudom bámulni a maszk mögött. Rá akarok nézni a ruhájára, a kezére, a nyakára, ajkára, fülére, hajára, de képtelen vagyok másra koncentrálni. Mozdulatlanul, idétlen képpel, nyitott szájjal csüngök íriszein. Valahol mélyen az agyamban tudom, hogy be kéne csukni a számat, üveges tekintetemet eldobni, pislantani párat, esetleg nyelni, ne adj isten, megszólalni. De az agyam kikapcsolt, csak az univerzum tombol bennem, ereje szét akar szakítani belülről.
Közelít, a fülemhez.
Meg akarok szólalni, de még mindig bugyuta szobor módjára díszelgek. Csilingelő hangja megragad a bokámnál fogva visszahúz az egekből és tiszta erőből földhöz vág.
-    Távolságot tartanánk?!   - rökönyödöm meg hitetlenkedve.
Csak ennyi szalad ki a számon, akár egy testmeleg lehelet. Semmi köszönés, semmi bók, semmi szerelmi vallomás, vagy magasröptű káromkodás. Kocsmáros stílusú böffentés - ennyi telik tőlem.

Majd utolsó mondatánál kipirosodik az arca. Tudom, mit jelent, annyiszor láttam már orcáin a tündéri pozsgásokat. Agyam bekapcsol, idióta arckifejezésemet egy szivaccsal letörlöm, és felragyog az arcom. Megfogom a kezét, és a pár lépésnyire lévő ajtó felé kezdem el vonszolni. Elszántan kerülgetem az embereket, és anélkül, hogy egy szót is szólnék hozzá, egy közeli tanterembe vonszolom.

Elengedem kezét, becsukom az ajtót, majd bűbájjal be is zárom. Bár nap, mint nap ezrek fordulnak meg ebben a teremben, most senki se fog idejönni. Megfordulok, szembenézek az ártatlan teremtéssel, aki angyali őszinteséggel és gyönyörűséggel áll előttem. Megindulok felé, előtte egy méterrel berogyasztok térdeimmel, kezeimmel átölelem a derekát, és felültetem a mögötte álló padra. Két kezemet két orcájára teszem, és szenvedélyesen megcsókolom.

[- Tudom, hogy haragszol, és teljesen megértem, de…]

Néha olyan dolgokat kell tennünk, melyek mindennél jobban fájnak; a mi kapcsolatunkat pedig mindig is a fájdalom táplálta. Egyszerre volt bódítóan édes és égetően keserű az együtt töltött idő: megmagyarázhatatlan vágyak nehezítették lépéseinket, én pedig elmenekültem előlük. Megijedtem. Mindig megfutamodom, ha valami bizonytalan, s akkor is így tettem. Persze, akkor még nem tudhattam, hogy az egyetlen biztos pont az életemben valójában nem más, mint Ő maga.

Tekintetem lassan kúszik végig tökéletes vonásain, mintha minden porcikáját az emlékezetembe akarnám vésni. Csak hosszú idő után tudatosul bennem, hogy a kép, melyet száműzetésemben az emlékezetemben őriztem róla, csupán egy gyenge utánzata volt, nem több; ahogy ott állok előtte, nem tudom levenni a pillantásomat róla: nem tudok betelni a látvánnyal. Érzem, ahogy a levegő vibrál közöttünk, a feszültség szinte végigperzseli átfagyott bőrömet. Halványan elmosolyodom, ahogy a régi időkre gondolok: az első csókunkra, a majomkenyérfánkra, a kedvenc teánkra. Szörnyen hiányoztak, de eddig nem mertem bevallani még magamnak sem. Hosszú utat tettünk meg azóta, s lám, a gyerekből felnőtt lett. Már vállalom a felelősséget a tetteimért: egy pillanatra nem számít, hogy korábban ki látta apró csókunkat.

Meredten nézem a meglepődött arcot; úgy bámul engem, mintha nem is léteznék. Már-már érzem a késztetést, hogy átöleljem és megcsókoljam, így bizonyítva hogy tényleg ott állok előtte, nem csak a képzelete játszik vele, de végül nem teszem. Hirtelen ragadja meg a kezemet, én pedig nem tehetek mást, csak némán, engedelmesen követem őt. Agyamban lehetőségek ezrei száguldanak át: talán mégis haragszik? Talán végleg elrontottam mindent? Összeszorul a gyomrom az izgalomtól, miközben eluralkodik rajtam egy sírógörcs. Talán hiba volt visszajönnöm.
Egy üres terembe vezet, s míg ő bezárja az ajtót, én az asztalokhoz sétálok. Minden eshetőségre felkészülten várom az ítéletét, bár nem érzem elég erősnek magam. Ahogy közelít hozzám, lehajtom a fejemet, szemeimet összeszorítom egy pillanatra.

- Tudom, hogy haragszol, és teljesen megértem, de… - hebegem, majd mikor már velem szemben áll, felnézek.

Váratlanul szakít félbe azzal, hogy a padra emel, megszólalni sem bírok. Meglepetten pislogok rá, de mielőtt bármit is reagálhatnék, megcsókol; abban a pillanatban a feszültség hirtelen szertefoszlik. Boldogság járja át egész testemet, ahogy visszacsókolok, miközben kezeim automatikusan a derekára, majd a mellkasára csúsznak.

- Ezt most értsem úgy, hogy hiányoztam? – suttogom lágy, de bűnbánó hangon, egy pillanatra elmosolyodom, majd ismét megcsókolom.
Karjaim nyaka köré fonódnak, így húzom még közelebb magamhoz. Sosem akarom most már elengedni. A kérdés már csak az: hogy kivitelezhető mindez…?