Cassius-Saulus

 

Mostanában nem olyan nehéz őrjáratozó halálfalókba botlani, és még könnyebb kiprovokálni az ellenszenvüket, párbajba keveredni és alulmaradni, hiszen újonnan szerzett hatalmukat rendfenntartóként olyan szívesen gyakorolják. Cassiusnak eddig valami csoda folytán mégis sikerült elkerülnie az ilyen szerencsétlen eseteket, amik olyan rosszat tesznek a presztízsnek; még a samhaini kimaradásával sem került a megfigyeltek csoportjába, legfeljebb a szokásosnál többször kellett megfelelő lábakhoz törleszkednie, véletlenül kifecsegni valós vagy valótlan titkokat.
Még ebben a kínos pillanatban sem szívesen ismeri be, hogy itt az ideje a kétségbeesett kapálózásnak, mert ebből már nem tud bizonyos engedmények nélkül kilábalni. Igen, ha képes volt olyan felelőtlen és lelkes fiúcska módjára viselkedni, amilyen a lelke mélyén, akkor óhatatlanul is lesznek pillanatai, amikor hagynia kell a lehetőséget veszni és lemondani, akár még annál is többről, mint, amit megszerzett, csak azért, hogy magát menthesse. Erre kellene emlékeztetnie magát a gyéren világított hármas számú kihallgató vendégeként, ha nem akarja az egész életét itt, vagy jó hat lábbal a föld alatt tölteni.
- Mondtam már, nem ragaszkodom hozzá, hogy bajod essen. Csak mondd el szépen, mit kerestél ott. – Valószínűleg a végéhez közeledik a dolog, hiszen a vele szemben helyet foglaló férfi, fiú, aki alig pár évvel lehet idősebb nála, mégis hivatali talárban próbál érvényt szerezni a szavainak, már kiabált vele, fenyegette, próbált ráijeszteni, de semmi. Most meg itt tart, ennél a kellemetlen, silány, behízelgő fázisnál, egy rosszul begyakorolt szerepet játszik, amit talán az apjától lesett el. Hiába. Semmi hitele, Cassius még csak össze sem rezzent, mikor egy átok épp a füle mellett suhant el, hogy a falba csapódjon. Ugyan már, a másik talán még jobban meg van ijedve, mint ő, hiszen a saját tapasztalatlansága miatt komoly bajba kerülhet, mégis túl gyáva és talán tehetségtelen is ahhoz, hogy elegendő erővel a gyanúsítottjára támadjon, akinek ugyan van oka félne, de legkevésbé sem tőle, inkább attól a ponttól, mikor valaki felülről megelégszik ezzel a játékkal, esetleg a halálfaló adja fel és segítséget kér. – Vagy tudod mit? Tartsd meg magadnak, hidegen hagy ki ellen akarod használni a csonttörő-főzetet, és így mindjárt egyszerűbb dolgod lesz. Elmeséled, hogy pontosan mit hallottál, esetleg megszabadulunk ezektől a fölösleges emlékektől és már mehetsz is. – Csend. Az auror mögé kerül.
- Szólalj már meg, te kis szaros. – Hirtelen rántja fel a fejét, a hajába markolva és húzza, hogy a csigolyái is beleroppanjanak, mikor túlérnek a szokott körpályán. A fiú már túllépett a félelmein a fájdalommal kapcsolatban, nem lehet megfélemlíteni az említésével, a hozzászokástól viszont még nagyon messze áll, de ennyivel azért még őt sem lehet vallomásra bírni.

Talán nem feltétlenül kellett volna hirtelen felindulásból magára kapni a kabátját és egyszerűen elindulni a világba. Vagy jobb lett volna, ha kedves levelezőtársa nem említi meg neki, milyen unalmasak is a mindennapok a kis padlásszobában, a fölött az újabban nagyobb forgalommal büszkélkedő patika fölött, ahol köztudottan London legjobb méregkeverőinek termékeit lehet kapni. Ez túl sok és túl pontos információ volt Cassiusnak, így fél órával a bagoly érkezése után már a Zsebpiszok köz kihaltabb részein sétált. Mire megtalálta az üzletet, már jóval elmúlt éjfél, így az üzletet zárva találta, amit jó jelnek vélt, így hosszas ügyeskedés után már benn is volt. A helyiségben gyanúsan nagy csend honolt, de nem zavartatta magát, körbenézett a polcokon, a zsebébe csúsztatott néhány szimpatikusabb színű vagy feliratú üvegcsét, majd az ajtókra irányította a figyelmét. Az egyikről gyorsan kiderült, hogy egy zsúfolt raktáré, a másik pedig nyilvánvalóan az emeletre vezető lépcsőktől választotta el, viszont ennek a zára legalább annyira jól volt védve, mint a bejárati ajtó, ha nem jobban. Elégedetten mosolygott, ez tökéletesen Alecre vallott, de elfogadta a kihívást, hiszen legrosszabb esetben valami csapdába ütközik, de így is, úgy is találkoznak. Módszeresen sorolta az ajtónyitó igéket és feloldó varázslatokat, mikor motozást hallott az ajtó felől. Jobb híján gyorsan a raktárba rejtőzött, és csak remélni merte, hogy a bejárati ajtó varázslatai vannak olyan intelligensek, hogy az ajtónyitás után visszaállnak. Szerencséje volt, a hangokból ítélve a belépők semmit nem vettek észre. Az öregebbet a tulajnak vélte, ő beszélt többet, valami nagyobb rendelésről lehetett szó, mivel részletesen ismertette, hogy melyik bájital kinek, miért és mire lehet jó, esetleg kik ellen. A fiatalabb alig szólalt meg, zavarban volt, nyilvánvalóan a felét sem értette annak, amiről a másik magyarázott, nem úgy, mint Cassius, aki viszonylag hamar rájött, hogyha őt itt felfedezik, akkor abból nem jöhet ki jól. Ezután pakolni kezdhettek, sokáig senki nem szólt, csak ládák súrlódása és üvegek finom koccanása hallatszott, néha egy elmorgott óvatosabban. Az egész nagyjából háromnegyed óráig tarthatott, bár a fiúnak sosem volt tökéletes az időérzéke, de egyre biztosabban érezte, hogy a lába már rég belezsibbadt a mozdulatlanságba. Ekkor mintha szedelőzködni kezdtek volna, a fiatalabb megköszönte a segítséged, ajtónyikorgás hallatszott, Cassius egy pillanatra fel is lélegzett, hogy ketten maradtak az öreggel, de az újonnan érkezők hangja elmosta az örömét. Két nő és egy férfi érkezett, siettek vagy talán csak fontos embernek képzelték magukat, esetleg azok is voltak, mert az előző vásárlót félbeszakítva gyors rendelést adtak le az öregnek, akinek a lépései engedelmesen közelítettek a raktárhoz. Cassius elvégzett egy néma kiábrándító bűbájt, majd megmarkolta a pálcáját, bár tudta, hogy nincs esélye, ha az idősebb és a legfiatalabb varázsló képzetlenek is, a másik három hangjából érződött, hogy nem hagynák egyszerűen futni. A tulajdonost még sikerült elkábítania, valószínűleg a meglepetés erejével, a következő pillanatban már ájultan terült el a földön egy hirtelen jött nonverbális kábító átok eredményeképp.
Egy liftben lebegett, egymáshoz bilincselt végtagokkal, mikor magához tért. Csak a fiatal varázsló volt vele, akinek az öltözéke nem hagyott kétséget a felől, hogy a minisztériumban most már nem válogatnak, ha aurorokról van szó. A másik három valószínűleg ráhagyta a dolgot, az öreg pedig a készleteit ellenőrizhette, hiszen a magatehetetlen fiú talárja megkönnyebbült az üvegek súlyától.

- Hát jó, te kényszerítettél… - Cassius tudja, elérkeztek az utolsó felvonáshoz. Nyilván fájni fog, de jobban fájna, ha ennek a szerencsétlennek próbálná megmagyarázni, miért érdemes életben hagynia, hiszen akármilyen mesét is találna ki, nem tudja elhitetetni vele, hogy nem jelent rá fenyegetést. Muszáj kivárnia, amíg valaki pártatlanabb közbeavatkozik, akkor talán kevesebbel megússza, ezt már az elején látta.

The sweet and tender hooligan.

   Huszonhatodik órája talpon. A világ megzavarosodik, tejüveg borul az egészre, tejüveg, romlott tej. A kép sarkai zizegnek a keretben. Hömpölyögnek a papírhalmok az íróasztalokon, belefulladnak a hullámaikba a szörfözők. Élet és halál dől el azokon a papírokon, és mégsem, mert már eldőlt a valóság bizarr babaházának színielőadásain, most már csak szép mondatokba öntik a szorgalmas pennák, lepecsételtetnek, és tovább reppennek a megfelelő íróasztalokra. Bűn, büntetés. Börtön. Halál. Pálcatörés. Túlkapások. Ki az ártatlan, ki itt a vétkes? Mindenki. Nincsenek már néhányan, kevesen, sokan, nincsenek konkrétumok, mindenné és mindenkivé forrnak össze a hasábok. Mindenki bűnös. Szúrnak a szemek és reszketnek a kezek. Szétesnek a gondolatok, eljön a holtpont, és aztán kiélesedik a kép megint, de befelé bámul az agy. Minden szabály fehérzaj, minden parancs sötétáram. Minden… minden olyan rohadtul megérett a pusztulásra.
   Közömbösen, sőt szinte unottan nézi azt a kölyköt, akiből a holnap bűnözője lesz. Magazinba illő cukipofi. Divatos öltözék. Divatos borosta. Divatos dac. Öregebbnek néz ki, mint amennyi. Divatos lett bajba kerülni? Anyuci ölében lenne még a helye, vagy valami rajongólány-koszorú közepén pózolva, nem a kihallgatóban. Idióta. Megérdemli, amit ettől a másik idiótától kap. Ő meg még pesztrálja itt a két hülyegyereket éjnek idején, két műszak után, miközben odakint igazi bűnözők bujkálnak a sötétben. Gyerekeket ijesztegetni könnyű. Gyerekeknek való. Homokvár rugdosás.
   Megköszörüli a torkát, és becsukja maga mögött az ajtót.
- Sikerült azonosítani a pálcát. - Lengeti meg a paksamétát, és helyet foglal az asztalnál, nyugodtan, mintha nem is készülnének kibelezni a szeme előtt egy iskolás fiút. Mélyet szív a bögréje erőteljes kávé- és mentagőzéből. Ez már a sokadik felpörgető koktélja ezen az estén. Alaposan tönkreteszi vele a szívét, de legalább éber lesz még egy darabig. Brodowski hamis kutyatekintetével elnéz a megfeszített fej felett, és rámosolyog az acsargó halálfalógyerekre. Milyen vérlázítóan inkompetens. Amatőr.
- Köszönöm, de egyedül is elbírok vele. Ez csak egy makacs kölyök – horkant a halálfaló, és tovább húzza a haját. Most már kezdheti istenigazából félteni a fürtjeit a kis ripacs.
   Érdekes. Szokatlan és túlzott agresszió. Miért annyira fontos ez a gyerek, hogy hirtelen felbuzgott a munkakedv éjnek idején? A beosztás szerint mintha Twigge nem is dolgozna ma éjjel. Behozta, simán rábízhatta volna valakire… nocsak, nocsak. Személyes preferencia? Az esete lenne a hosszú hajú, jóképű iskolásfiú? Ebből a söpredékből még ilyen rejtett indítékokat is kinéz.
- Ugyan, Twigge, erre semmi szükség. Ez csak egy kölyök – visszhangozza álságos filantrópiával. – Ereszd csak el. Nem hiányzik a plusz papírmunka egy ügyetlen szarka miatt, úgyis csicseregni fog. Ami engem illet, D’Alambert mondta, hogy jöjjek segíteni neked – fűzi hozzá ártatlanul.
   Az a plusz papírmunka meg nagyon is jól meg fog ott férni, ha szükségessé válik, de egyelőre nem az. Egyelőre. Addig szuggerálja Twigge tekintetét, amíg az meg nem törik, és el nem ereszti a fiút. Akkor aztán elfordítja róla a pillantását, belekortyol a bögréjébe, és belenéz a megszerzett papírokba.
- Laurent Cassius Neehill, roxfortos diák, született 1980. 01. 05, London, stimmel, ugye? – Miután felolvasta az előtte fekvő papírokból, feltekint a fiúra. Hagy neki egy kis időt, hogy puhuljon, közben rágyújt, megkínálja a halálfalót is, sőt Neehillt is. Józsaru. Nincs oda a szerepért, de Brodowskiként óvatosabbnak kell lennie. Nagyot szív a cigarettájából. – Szóval éjnek idején kétes hírű boltokba törünk be. – Lapoz egyet. – Prefektus. Ó. – Felhorkant, sötéten vigyorog, a fiú arcát fürkészi. Bájos, bájos. Biztos megszokta, hogy térden hever előtte a világ. Annál érdekesebb. Már csak a másik kölyköt kell kirakni innen, hogy elkezdődhessen az igazi móka. – Megteheted persze, hogy hallgatsz. Sok értelme nincs, de miért ne? Lássuk csak… vér: bizonytalan.
   Ez szerepel minden olyan mágus kartonján, aki még nem bizonyította aranyvérűségét, vagy nem ütötték rá, hogy mugliszármazék. Undorító egy rendszer, de ennek a tolvaj aranyifjúnak a kedvéért hajlandó azonosulni vele, és gúnyosan méregetni miatta.
- Ebben az esetben kezelhetünk politikailag gyanúsként is. Ez a cél? Elmúltál tizenhét, nem vagyunk kötelesek felhívni a szüleidet. Nyilván nem tervezel nagy jövőt, ha ennyire szeretnél egy szép nagy fekete foltot az önéletrajzod közepébe. Mire kellettek azok a bájitalok? – Ránéz a bizonyítékok listájára. – Ezt nem töltötted ki, Twigge. Mindenesetre úgy hallottam, elég szaftos darabok. Egy kicsit túl szaftosak, nem gondolod, Laurent?

 

Ne merd becsukni a szemed! A bátor fiúk szembenéznek a támadójukkal és büszkén viselik, bármit is mérjenek rájuk. De nekik méltó ellenfelük is van, vitatkozhatnál - ne tedd, a segítség már az ajtóban, csak arra vár, hogy téged kirángasson ebből és véget vessen a kalandodnak. Az ajtónyításra Twigge is összerezzen, a mozdulat állapottá dermed, hiszen neki most semmi szüksége közönségre, főleg nem akkor, ha a kölyök esetleg vallani is fog. Rémülten keresi a kiutat, de Brodowski bőven fölötte áll a ranglétrán - ezzel mondjuk nincs egyedül -, így a fintorgásnál többet nem tehet a jelenléte ellen. Így viszont aligha tehet többet a fiú rángatásánál, engedély nélkül, de a felhatalmazáshoz indokra van szükség, ami túl kényes ahhoz, hogy kiadja bárkinek is. Dühösen bár, de a keze lesiklik pálcája tokjáról, majd mikor végleg feladja a harcot, Cassius is fellélegezhet.
Alig bírja megállni, hogy ne igazítsa helyre az összekuszálódott tincseket, de tönkretenné a képet, ami még csak halványan ugyan, de már dereng előtte és remélhetőleg az idősebb auror előtt is ki fog rajzolódni hamarosan. Olyan harmincas lehet, az arca alapján már sok ideje van a szakmában és keveset értett, nem látszik halálfalónak, de ha a hatalomátvétel után is képes volt maradni, akkor vagy szimpatizáns, vagy csak gyenge. Inkább gyengének látszik, vagy még inkább olyannak, aki megpróbálja egyedül megváltani a világot, belülről megtörni a gonosz uralmát. Milyen édes. De mi másért avatkozott volna közbe most is, ha nem azért, mert nem bírja nézni, ahogy bánnak vele. Hiszen csak egy szegény, megtévesztett fiúcska még, semmit nem tud a világról, nincs tisztában a tettei következményeivel, nem igazság, hogy mások romlottsága miatt kell szenvednie. Biztosan úgy érzi, hogy az ő idejében még másképp volt, akkor pont az ilyen Twigge-féle elvakult elvadultakat térítették jobb belátásra. Mentségeket keres számára, talán a bűnére is találhat indokot a rendszer hibái között. Mégha küldték is, nyilván nem véletlenül esett rá a választás, gondolja Cassius és igyekszik figyelmen kívül hagyni azt a lehetőséget, hogy esetleg D’Alambert Twigge valamiféle piti kis riválisa lenne és csak bosszantani akarja. Bár akkor nem áll össze teljesen a kép, így célszerűbb és kellemesebb is a szimpatikusabb válasznál maradni.
Az adatok helyességére Cassius csak bólint, majd, mintha ki akarná javítani udvariatlanságát, sietve hozzáteszi még:
- Igen, uram. – Uram. A jámbor, személytelen kis bábot eszébe sem jutna ilyesminek gúnyolni sem, de most játszania kell, az pedig otthonos és biztonságos. Lesüti a szemét, mikor kínálják, és erre már tényleg csak egy heves fejrázással válaszol. Mintha izgulni. Izgul is. A további felolvasást már kommentár nélkül hagyja, egyedül akkor néz fel, mikor a férfi prefektus mivoltát méltatja egy árva ó-val. Talán az iskolában ő is az volt, és lám belőle milyen jó ember lett. Ez is a halálfalók hibája. Meg a mai fiataloké. Az érdekes rész csak ezután jön.
- Félvér vagyok. Uram. – És hánynom kell magamtól. Nem tehet mást, valamit mutatnia kell, hogy feltűnjön, mennyire nincs semmi, amit rejtegetni akarna. Egy kis szimpátia még senkinek sem ártott meg. Talán elképzeli, hogy ő is ülhetne most a vádlott helyében, hiszen nem elég nagy a szája ahhoz, hogy aranyvérű legyen. Vagy mégsem? Mindegy, most már tartania kell magát a szerephez, akkor is látni fogja benne a megmentőjét, ha most a kollégája előtt meg is játssza, hogy egy oldalon állnak. Nem mer belegondolni, hogy mi van akkor, ha az egész megfigyelését rossz alapra helyezte, ezért gyorsan kiegyezik a gyenge, belemagyarázott indokkal is.
- Nem. Nem! – Bizonytalanul kezdi, mint a vére, de mintha kétségbeesés villanna át az arcán, ahogy az auror csak folytatja, és az első adandó alkalommal belekezd a válaszba. – De hát elmondanám, ha tudnám! - Hiszen látja már, hogy nem viccelnek vele, komoly a dolog, ezért a válasz hatalmas őszinteséggel tör ki belőle.
- Most meg ez... Nyilván imperius alatt is álltál, mi? Szerintem hagyjuk, Brodowski, kap egy cellát holnapig, aztán lehet, hogy a dementoroktól visszatér az emlékezete. - Cassius ijedten pillant fel Twigge-re, majd gyorsan el is kapja a tekintetét, mintha ő lenne az oka annak, hogy nem beszél, olyan rémisztő. Bár a fenyegetése tényleg az. Habozik, mielőtt mindent feltenne az újonnan érkező megnyugtató, párnás arcára, de eléggé bízik az emberismeretében ahhoz, hogy a következő mondatot minden beleélésével hadarja el.
- Kérem, én nem… Valaki tényleg megátkozott. – Az asztal méregetése helyett most mélyen megmentője szemébe néz, hogy a tiszta, ártatlan tekintetből kitűnjön, ő is csak egy azok közül az áldozatok közül, akikből már biztosan sokat látott. Rajtuk már nem segíthet, de őt még megmentheti. Nincs más dolga, mint megszabadulni a fiatal akarnoktól és némi papírmunka után szabadon engednie. Az imperius mindenre megoldás, szinte bebizonyíthatatlan, ha nincs meg az elkövető. Twigge annyit ironizál, amennyit csak akar, ez attól még igaz marad.
A fiatal vádlotton nem látszik más, csak mély szégyenérzet és őszinte félelem – ezt legalább nem kell színlelnie -, valahogy így képzeli azokat az embereket, akik saját akaratuk ellenére követtek el szörnyű bűntetteket. Az övé talán nem is olyan súlyos, ahhoz képest, mások mi mindent megtettek már az átok hatása alatt. Egy ilyen kis semmiséget pedig olyan könnyű elfelejteni.

The sweet and tender hooligan.

   A világon mindenki hazudik, és mindenki szerepet játszik. Még azok is, akik jónak látszanak, és azok is, akik a világos oldal képviselői, a katolikusok is, a konzervatívak is, még a szentként tisztelt Dumbledore is folyamatosan csak manipulált, úgy tologatta előre, ide-oda az embereit, mint a gyalogokat a sakktáblán. Az alapján él és él túl, hogy tudja, senki sem mond igazat, ahhoz mindenkinek elkél egy-két pofon, hogy rájöjjön, voltaképpen mit is akart mondani. Ez a fiú sem téveszti meg. Lehet, hogy nem igazi rossz gyerek, csak valami elcseszett kis lázadó, még akár az is lehet, hogy nem is lopott el semmit, de hogy valami vaj van az ő füle mögött is, az ziher. De a kölyök már bekajálta a józsaru-dumát, ez nyilvánvaló, szinte csak úgy tündököl a kékes szemekben, hogy mennyire meg kell őt menteni. Uram. Talpnyaló alázat a vérmániás rezsim képviselőinek. Hányinger. És még csak nem is gyújtana rá, micsoda jó fiú maszk. Ez már tényleg gyanús. És gyomorforgató.
   De Brodowski arcából Brodowski pillantásával nyugodtan és szinte megnyugtatóan szemléli a fiú arcát, riadt, őszinte szemeit. Ennek a testnek nem sok előnye közé tartozik az ilyesmi. Újra felpillant Twigge-re, a tekintete őt is szinte átvilágítja, de aurorok között megbocsátható az ilyen, hivatali ártalom. Érthetetlen. Mi a fene áll itt a háttérben, mitől van így kiakadva ez a fickó? Újra lepillant az egészen hiányos jegyzőkönyvre. Twigge nagyon furcsán viselkedik, de lehet ennek köze a fiúhoz? Épp csak néhány másodpercet töpreng ezen, aztán megcsóválja a fejét.
- Ugyan már, Twigge. Tele van minden cella, alig férünk a sok származási bizonylathamisítótól meg vérárulótól így is. Nem hiszem, hogy annyira kemény lenne a kölyök, hogy dementorokra lenne szükség ahhoz, hogy megélénküljenek az emlékei. Nézd, én még háromig úgyis itt vagyok. – D’Alambert! Rohadt szuka. – Ha gondolod, leléphetsz, én majd elintézem. Csak ezt a jegyzőkönyvet töltsd már ki rendesen az előzményekről. Egész éjszaka papírokkal baszakodtam, rohamot kapok, ha még egyhez hozzá kell nyúlnom.
   Pillantása újra a fiúra fordul. Twigge-gel sajnos nem foglalkozhat, már így is túlságosan belelovallta magát két kollégájának a rejtélyes viselkedésébe, ha pedig valamibe belelovallja magát… az sajnos általában halálesettel végződik. A túl sok haláleset pedig előbb-utóbb lebukással. Nem, nem foglalkozhat most Twigge mocskos kis dolgaival, minél kevesebbet törődik vele, annál jobb. Különben is csak egy jelentéktelen kis hal. Eltévelyedett kölyök, akit majd annak rendje és módja szerint leszednek egy szép napon. Neehill viszont láthatóan kezd megtörni, már kétségbeesés suhan át az arcán, és bevetette a „vigyél haza, kérlek” kóbor macska pillantást is. Nem rossz alakítás. Valahogy mégis olyan hamis. Vagy egyszerűen csak paranoiás, és már a Szent Szűzről se hinné el, hogy ártatlan. Igen, ez is könnyen előfordulhat, de a végeredmény ugyanaz. Előredől egy kicsit, mintha pokoli figyelmesen akarná hallgatni a fiú szavait.
- Nézd, Laurent, ha ártatlan vagy, akkor nyilvánvaló, hogy nem történhet veled semmi rossz. Ebben az esetben nem értem, miért akarsz úgy tenni, mintha pusztán csak csökönyösségből hallgatnál. Ha tényleg megátkoztak, attól még nincs teljes amnéziád. Tegyük fel, hogy igazat mondasz. Szépen elmeséled, mit csináltál egész este, mire emlékszel, hol jártál, kivel találkoztál, aztán feljelentést teszel ismeretlen elkövető ellen, és már haza is engedtünk.
   Talán ezekre az ígéretekre mondják, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
- Persze, ha nem beszélsz, akkor is kitalálunk valamit…

Elég jónak kell lennie, legalább annyira meggyőzőnek, hogy az egyszerű kis munkást meggyőzze - már a tekintetében látszik, hogy szánja. Helyes, csinálja csak, Cassius magában úgyis tudja, hogy hármuk közül ő a legkevésbé szánalomraméltó. Megint tisztán kerülhet ki egy olyan játékból, amiben tökéletesen alakította önmagát, vagy valaki mást, aki ő lehetne. Régen volt része ilyesfajta izgalomban, talán egyszer sem mióta Alecet megismerte, és a számító bizonytalanság újra bizsergetni kezdi a tagjait. Az aurornak is éreznie kell, együttérezni és szeretni. Őt, az ártatlanságát, a fiatalságát és a védtelenségét. Mert olyan könnyű mellette uralkodónak érezni magunkat és ez az, amire a közepes hatalommal bíró egyenruhások annyira vágynak, a dominancia. Cassius szívesen alárendeli magát neki, azzal a biztos tudattal, hogy a szálakat így is ő mozgatja, a látszat a kezében van. Mint minden, még Twigge kósza gondolatai is a menekülési lehetőségekről. Látja az arcán a vívódást, ahogy elgondolkozik az ajánlaton. Itthagyni az egészet és átaludni, amíg Brodowski órákon át beszélget a kölyökkel, majd törli a Nagyúrnak kínos emlékeket. Az nyilván vallani fog, elmondja, hogy késett és a vén Meagley ezért felárat számított fel, elmondja, hogy szakszerűtlen volt, és talán még eszméleténél volt akkor is, mikor a kábítóátkának köszönhetően a méregkeverő beletáncolt az egyik ládába. Ez több mint elég ok egy cruciatusra, másrészt viszont egy jó üzlet alapja is lehet.
- Felőlem… Szórakozz el vele nyugodtan, ha szeretnél. – Itt egy sokat ígérő vigyort küld a fiú felé, bár nem reméli, hogy a jóindulatú házőrzőnek túl messzire kell menne, úgy látszik elég az asztalra csapnia és a rémült kisdiák máris kezet csókol neki. – A papírmunkát meg bízd csak rám, a jelentéssel sem kell fáradnod, hiszen ennek a kihallgatásnak úgyis csak egyfajta végkimenetele lehet. – Azzal felmarkolja az asztalon heverő papírhalmazt és az ajtó felé veszi az irányt, hogy majd magányosan kezet rázhasson önmagával.
Ennél jobbat Cassius sem remélhetett, alig bírja megállni, hogy ne mosolyogjon össze a vidáman távozó Twigge-gel. Ha igazán szerencséje van, talán még este meg is tudja írni a szerencsétlen betörési kísérlet történetét, hogy szeretője okuljon az esetből, és legközelebb jöjjön ki elé, ha valami ilyen helyen rejtőzködik.
Ártatlan vagy, nem történhet veled semmi rossz, igazat mondasz és már haza is engedünk. Ha nem szólítaná állandóan Laurentnek, Cassius boldogsága tökéletes lenne, de ki nem állhatja a nőies nevet, amit mintha valami francia selyemfiútól lopott volna, egészen más keretbe foglalja jellemét, mint sziszegő ürességet sugalló párja. Most viszont ezt is kénytelen egy félénk mosollyal fogadni, hiszen a szavak bíztatóak, a fenyegetéssel együtt is, hiszen azt egy percig sem hajlandó elhinni, hogy ez az ember őt bántani akarná. Vagy ha mégis, az igazság majd meglágyítja.
- Az emlékezetemnek tényleg nincs semmi baja. – És rácsodálkozik. Mintha meglepné, milyen jól informált emberrel áll szemben, még azt is tudja, hogy az imperiusnak nincsenek ilyen mellékhatásai. Lenyűgöző. – Csak nem lett volna jó, ha… más is hallja. – Itt habozik. Mintha tényleg ennyire ostoba lenne. De ennyire ostoba nem is létezik. Vagy mégis? Twigge elég jó példa - úgy dönt, hogy jól csinálja és folytatja.
- Elmentem a Zsebpiszok közbe, tényleg. – Semmi indoklás. Ha valamibe bele akar kötni, akkor ez legyen és ne a továbbiak. Cassius már egészen elemében van. – Aztán valaki megátkozott, nem láttam az arcát, nyilván az egyik sikátorban állt. Rémisztő volt, csak annyit éreztem, hogy minden mozdulatom a kezében van. Meg kellett keresnem, aztán be kellett jutnom a harminckettes szám alatti bájitalboltba, ez járt állandóan a fejemben, őrjítő volt. Meg kellett szereznem néhány bájitalt, meg is tettem, és akkor hirtelen éreztem, ahogy az átok elmúlik. Gondolom ekkor a támadóm is meglátta azokat, akik az üzletbe érkeztek. Alig volt pár másodpercem, mikor hallottam, hogy nyílik az ajtó, szóval elbújtam. Mit tehettem volna? Ha meglátják, hogy betörtem, biztosan azelőtt átkoznak meg, hogy elkezdhetek magyarázkodni. De megtaláltak. Bepánikoltam, hiszen annyi mindent hallottam előtte! Ezért is nem mertem beszélni. Megölt volna. – A pupillái kitágulnak a rémülettől, ez már majdnem olyan, mintha igaz lenne. Kedves történet, a többi részét pedig könnyű kitalálni. Egy zavarodott kiskölyöktől ennyi épp elég.

{ The sweet and tender hooligan. }

   Mélyre rejti a fáradt, harapós ingerültséget Brodowski szemében. Nem, nem szabad, hogy kiüljön az arcára, mennyire elégedetlenül méregeti Twigge-et, miközben az felmarkolja a formanyomtatványokat.
- Rendben, kösz. Jó éjt – mormolja a férfi után.
   Könnyen megkapta, amit akart. Túl könnyen. Ez pedig csak egyvalamit jelenthet: a Neehill nevű konc fele annyira se értékes, mint amennyire sejtette. Twigge-ről ugyan esélyes, hogy elő tud ásni valamit, ha elég ideig gyötri a kölyköt, de bármi is az információ, aligha elég fajsúlyos ahhoz, hogy érdemes legyen az álcáját kockáztatva még egy munkatársa hulláját elásni a Hyde Parkban. Le kell mondania Twigge-ről. Idegesítő egy szarcsimbók, de nála jóval nagyobb vadakra feni a fogát, és úgy nem fog menni, ha következetesen eltűnik körülötte minden halálfalópárti görény. Le kell mondania Twigge-ről, Twigge nem fontos, csak egy szarcsimbók, mantrázza magának fáradhatatlanul, míg Brodowski arcizmai önkéntelenül is hivatali mosolyba feszülnek. Persze, ha Twigge valami olyasmiben mesterkedik, amivel fel lehet nyomni egész egyszerűen, az megint más. Milyen szép is lenne…
   Pokoli nehéz gondolkodni. Eladná a fél karját egy újabb adag elmeélénkítő főzetért! Elnyomja a csikket, és az asztallap alá rejti Brodowski párnás kezét, amely az ő elvonási tüneteitől reszket. Ezúttal valóban túl messzire ment. Többé nem húzhatja ki idáig a műszakot, mert előbb-utóbb beledöglik ezekbe az átkozott bájitalokba. Muszáj egy kicsit leépítenie őket, legalább egy időre. A francba, ha legalább egy kis Veritaserum lenne a zsebében! Kár, hogy azt egyre szigorúbban szabályozzák. Méregdrága, és minden ötödik kihallgatottra se jut, sokkal-sokkal fontosabb esetekre sem, mint egy kisdiák éjszakai kalandja. Pedig de jó lenne neked most, Laurent! Csak meginnád egy kis teával, és máris hitelesebben locsognál. A Veritaserum gyors és megbízható. Minden más, amiben legalább ennyire megbízik, sokkal kevésbé gyors. És sokkal kevésbé kellemes.
   Kihúzza magát, és türelmesen szemléli a bárgyú arcot. Jaj, kölyök, ugye nem gondolod komolyan, hogy elhiszem, hogy ennyire nincs agyad? Ha ennyire ostoba lennél, miért mászkálnál éjszaka a Zsebpiszok köz környékén? Belekortyol a kávéjába, majd újra elmosolyodik, de ezúttal sokkal inkább önmagáé ez a mosoly. És a saját mosolya nagyon nem áll ám jól Brodowskinak. Az utcán szembejövő emberek ilyenkor szoktak viharos gyorsasággal átmenni a másik oldalra. Megköszörüli a torkát.
- Oké, Laurent, kezdjük előlről. Ketten vagyunk, látod? Abbahagyhatod ezt a bájolgást, mert már kezd tőle megfájdulni a fejem. Állítólag nem vagyok jó társaság, ha hasogat. – A barna szemek szinte szürkévé fakulnak, az a barátságos kutyatekintet szinte nyársként döfi át a fiút. Már hangfelvétel se készül minden kihallgatásról. Erőforráshiány, ó, micsoda gyönyörű szó. – Úgy érted, nem lett volna jó, ha Mr. Twigge hallja? – csettint a nyelvével. Rémlik, mintha a raktárban lenne néhány remek bájital. Szabvány szerint már lejárt a szavatosságuk, de ha sokáig folytatódik ez a tündérmese, kénytelen lesz bevetni őket. Vajon Laurent akkor is tud ilyen édesen pillogni, amikor a zsigereit görcsbe rántja a kín? Hamarosan kiderül. – Laurent, Laurent, a legérdekesebb részletek mellett futsz el… de hát végtére is van időnk. Milyen érzés volt? Úgy értem, mikor megátkoztak. Mit éreztél közben? Tehetetlenséget? Dühöt? Félelmet? Ugye, azt? „Rémisztő volt.” Mondd csak, szórtak már rád azelőtt Imperius átkot? Bármikor?
   A varázspálcája szinte észrevétlenül siklik a kezébe, és a pálca hegye pontosan a fiú torkára mutat. Lássuk, milyen az, mikor valóban meg vagy rémülve, Laurent. Nem hiszek neked, amíg nem látom pontosan ugyanazt a reakciót. Vagy mondhatjuk úgy is, nem hiszek neked… Finoman megsimítja azt az elbűvölő arcot a pálcával.
- Tudod, akit valóban megátkoztak, egészen máshogy írja le ezt az élményt… Imperio.
   Érzed már, milyen eufórikus tud lenni a feltétlen kiszolgáltatottság? Mennyire önfeledt az ember, amikor megfosztják a döntések és kétségek súlyos terhétől? Ugye, hogy jó szót fogadni, Laurent? Még soha az életben nem átkoztak meg téged, ha nem tudod, mennyire jó. Nem érzel semmi félelmet… semmi dühöt… egyszerűen csak csinálod, amit a Mester parancsol, mert kibaszottul élvezed. – A hang, amely a fiú fejében csendül lebírhatatlan vonzerővel, gyönyörűségesen, nem Brodowskié. Ez a saját hangja. Rámosolyog a kiüresedett tekintetű arcra. – Gyere ide, Laurent. Gyere ide szépen hozzám. Gyere. – Pontosan tudja, mennyire hipnotikus erejű az Imperius használójának parancsa. Nem lehetetlen ellenállni neki… de nehéz. Nagyon nehéz. – Most vedd ki a zsebemből a dobozt. Vegyél ki belőle egy szálat. Gyújtsd meg nekem, ott az öngyújtó. Ügyesen, úgy. Azután ülj szépen vissza a székre. Rakd keresztbe a lábad, és tedd a kezed az öledbe, mint egy jó kislány. Szeretnéd megtenni, nem igaz? Szeretnél engedelmeskedni? Gyerünk, Laurent… te is élvezed.
   Csak duruzsol egyre, egyre, addig ismétli az értelmetlen parancsokat, amíg Neehill szót nem fogad a kéjes kábulatban. Akkor megszünteti. Talán ennyi elég lesz ahhoz, hogy végre rájöjjön, kivel is áll szemben… mert rohadtul unja már a felesleges köröket.
   Talán csak ezért csinálja. Talán. Próbál hinni benne.
- Na, érzed már a különbséget, kölyök? – rándul a szája semmi jót nem ígérő, sötét félmosolyra. - Akkor talán elkezdhetnél végre igazat mondani.
 

 

LET ME SEE YOUR WAR FACE
you don't scare me, work on it

Csak egy gyenge, kicsi fiú. Igaz, lassan tizennyolc évével már bőven túl van a nagykorúságon, de az ilyen jóravaló varázslók, mint Brodowski, pontosan tudják, hogy ez éppen annyira jelent sokat, mint ahogy megfontolt döntés pálcát adni egy tizenegy éves kis vakarék kezébe. Olyan hirtelen jön el az a kor, amikor már felelősséget kell vállalnunk a tetteinkért, hát miért most, miért Cassiusnak kellene hirtelen felnőttnek lennie? Egy áldozat pillantása kapcsolódik az auroréra, miközben az egyre aggasztóbb hangnemet üt meg. Hirtelen nem tudja, bólintania kellene-e vagy hevesen tiltakozni inkább, csapdát érez, és mikor elhangzik a kérdés, tudja, hogy elveszett. Hiába ment el Twigge, és maradtak ketten, a jóindulatúnak látszó bernáthegyivel, nem számít, hogy előadta a tökéletesnek tűnő meséjét, mert elbukik egy olyan ponton, amiről nem tehet. Megrándul a szája széle.
Üvölteni akar, bele az auror mosolyába, hogy ez már kibaszottul igazságtalan, nem az ő hibája, hogy még nem sikerült senkinek megátkoznia, hogy nem volt olyan, aki vette volna a bátorságot. De ez nem jó, meg kell nyugodnia és másodpercei vannak. Nagyon jól tudja, hogy a mentő ötlet nem fog jönni, amíg a saját dühén se képes uralkodni.  Nem sok lehetőség maradt előtte, a halálra ítélt és halva született szerepek sorra kihullanak, de még mielőtt az elhagyatott fiúcska arcát lecserélhetné valami alkalomhoz illőbbre, már egy pálca szegeződik a torkának. Fájni fog, csak ennyi jár a fejében, miközben őszinte rémülettel néz farkasszemet támadójával. Meg kell markolnia a széket, és olyan erősen szorítania, hogy az ujjbegyei elfehéredjenek, különben megpróbálna kitérni a lehetséges zöld vagy piros szikrák, lángcsóvák, esetleg fénynyalábok elől. Természetes reakció lenne valaki olyantól, aki nem bízik meg tökéletesen a varázsvilág védelmezőiben. Talán akárkitől természetes lenne, és neki most mindent meg kell tennie, hogy összezavarja az ellenfelét, kibillentse abból a kényelmes kis pozícióból, ahol már Cassius a rossz, ő pedig az igazság hozója. Most lehet bolond vagy hős vagy csak egyszerűen zavart kis teremtés, aki nem tudja, mit is kell tennie ilyenkor, akinek elnézik a hazugságot is, mert nem elég értelmes ahhoz, hogy használja a maga érdekében.
A főbenjáró felkészülten éri, legalábbis ezt gondolja, amíg meg nem érzi a betolakodót. Csak ül, mintha kővédermesztették volna, az arcára ráfagy az ijedelem és remegő gyomorral, kétségbeesetten próbál nem engedni. Sóvárog, bele akar süllyedni a kellemes hang bizonyosságába, oda akar neki adni mindent, szinte várja, hogy kérjék, mégis szeretne elhúzódni, hiszen a teste az egyetlen, ami igazán az övé. Eddig egyedül az ő játékszere volt, különböző lelkeket, életeket adhatott neki és mindig tökéletesen szolgálta a céljait. Ezt az eszközt átengedni valaki olyannak, aki talán nem is tudja, hogyan kell bánni az ilyen értékkel, felkavaró... de mégis, hirtelen nagyon jó ötletnek tűnik. Azt mondja élvezni fogja, és lassan enged is, elhiszi, hogy megfosztva lenni a döntések súlyától kellemes dolog és a szolgalétnél nincs jobb, pont neki való.
Igen, mennyivel jobb már, hogy nem kell azon gondolkoznia mit mutasson, hiszen már nem több egy üres buroknál, amit egy nála tökéletesebb lény hivatott megtölteni értelemmel és érzésekkel. Az egész egy bárgyú semmibe tekintésben teljesedik ki, ami teljesen korrekt módon fogalmazza meg a fiú mondanivalóját a helyzettel kapcsolatban. Mikor elhangzik az első parancs, olyan, mintha már évek kitartó idomításán lennének túl. Az elméjének önző része egy sarokba száműzve sikít, mikor először nehézkesen feláll, majd egyre ruganyosabb léptekkel teszi meg a kis távolságot. Mire idáig eljutnak, a sikoly már csak távoli zaj, a dobozt kivenni nem is nehéz a zsebből, a szálat óvatos ujjakkal érinti, majd a szájat igyekszik minél messzebbre kerülni. Tudja, hol a helye, ennek ellenére nem a levegőben vagy saját, méltatlan ajkai közt tervezte meggyújtani a cigarettát. Árnyékolja a képzelt szelet bal tenyerével, miközben a szemkontaktust kerülve, kicsit meggörnyedt háttal, sietve gyújt, hogy ne kelljen alkalmatlankodnia a szükségesnél tovább.
Nem volt nehéz feladat, mégis úgy érzi, mintha egy év telt volna el, mikor visszaül a helyére és a térdénél keresztezi a lábait. A kezeit az ölébe ejtve, engedelmesen várja az újabb parancsokat.
Az idill azonban egy másodperc alatt szertefoszlik, a feje kitisztul, undorodva ugrik fel a székről. Most pontosan az a feldúlt kölyök van kívül is, aki belül a teljes szabadságért könyörög. Az új terv rendkívül egyszerűen áll össze előtte, hiszen nem kell mást tennie, csak önmagát adnia, a történetbeli különbség csupán apróság.
- Igen, és ne merjen még egyszer hozzám érni! - Gyakorlatilag nem is tette, mégis, mintha élete legmocskosabb éjszakái után összegyűlt szennyet érezné magában. Ez erőszak volt, mégsem csinálhat Brodowski agyából pépet a kihallgató sokat látott falain, ülnie kéne, várni és bánni, arra viszont már nem képes, ezért valahol a kettő között keresi a járható utat. - Rendben, elfogadtam egy kis pénzt azért, hogy elmenjek a cuccokért, oké? Nem vagyok rossz segítség, ha meg kell szerezni ezt-azt. Viszont azt mondták kinyírnak, ha beszélek, de az még mindig jobb, mintha egy ilyen mocsok a testemben mászkál, szóval... Leírjam őket? - Undorodva néz az arcra, ami percekkel ezelőtt még a jóságos védelmezőé volt, most pedig csak egy újabb, szadista minisztériumi csicskás. Most már van mitől félnie. Vallott, büntethetik, neki pedig a kegyelemért cserébe olyan információval kell szolgálnia, amit nem birtokol.
Talán ma mégsem kellett volna elindulni otthonról.