Brayden - Seraphin

|Mr. Minticz|

-A mersz olyan sokféle lehet, hogy ebből nem tudom mit vár pontosan-*csak óvatosan, csak halkan. Nem bőszítem jobban a muszájosnál, de az se állapot, hogy én ne lássak szórakozást egy beszélgetésben. Felnőtt vagyok. A pálcámnak súlya, a varázserőmnek éle, a képességeimnek értéke van. Ha ezt nem tudnám, olyan lennék, mint a hugrások, griffisek. A hollósok tudják, mennyit érnek, csak éppen annyira túlbecsülik magukat, hogy végül semmire se mennek a képességeikkel. Ezért nem lettek mardekárosok. Hiszen az élet színe is a zöld, megmondhatja ezt bárki, aki egy kicsit is ért a színekhez. Felemelem a fejem, pontosabban az állam, némelyek úgy mondanák, hogy fennhordom az orrom, de mivel ülünk is a férfi a magasabb, aligha fog ezért megneheztelni. Elnéző mosollyal hallgatom, kizárom a tudatomból az olyan zavaró tényezőket, mint aura, sebhelyek, baljós megérzések. Sajátossága a fajtámnak, hogy fogékonyak vagyunk a másik hangulatára, de a máskor oly becses adományt most jó mélyen elzárom magamban, hiszen a benyomásaim összezavaróak és nincs szükségem semmilyen félszre. Nem az visz előre, hogyha elmenekülök, csak azért, mert a főosztályvezető mágus őrült benyomást tett rám.*
-Pardon?-*franciás hangzás, édes, boros, kellemes ízű kérdés, mintegy rácsodálkozok an szavaira.* -Gondolja, hogy a jelenlegi, alighanem elhanyagolható tudásommal képes lennék olyan választ adni erre a kérdésre, ami nem lenne gyerekesen nevetséges?-*türkizkéken izzik fel a bosszúság a szememben, ahogy korábban ő, most én ragaszkodom a tekintetéhez, látni akarván a szembogarát, a szűkülő, táguló pupillában a felismerést, megismerést, értést, megértést, félreértést, mindenféle mellémagyarázatot, hogy szükség esetén úgy forgassam a szavaim, hogy egy intrikában kevésbé jártas személy is meghallhassa az értelmüket, bár meg kell hagyni, rendhagyó és kellemetlen volna ez számomra. Talán egynémely ősi szokást is felelevenítene, úgy mint lekezelés, lenézés, hasonlók, amit azért nem lenne szerencsés. Apám se volna különösebben elragadtatva, ismerve gyanakvó természetét, csodálom, hogy egyáltalán ideengedett egyedül, pedig bizonyosan ő is érezte Mr. Minticzen, hogy valami nem egészen olyan benne, mint az úri körökben elvárható lenne. Mindazonáltal őt nem is a nemességéért, hanem a tudásáért tartjuk, és fájdalom, de nem lehet e két erény mindenkiben olyan jól összekombinálva, hogy az imponáló legyen.*
-Nincsenek elképzeléseim a munkakörömről-*micsoda kemény szavak tőlem, aki már látta magát aurorként, alkimistaként, és más, kevésbé méltóságteljes foglalkozások rabjaként.* -Szégyen, de műveltségem ebben az irányban nem elég kimódolt, politikusnak szántak, és annak neveltek, de a mágikus tudományok világa annyival jobban vonz, hogy apám engedett végül, így kerültem ön elé. Csak az ambícióimat, tudásvágyam, szorgalmam tudom felmutatni, ami kecsegtető lehet-*csak szerényen, a tehetségről és a nemesi vérről szót se ejtek.*
...és így lógtam el az óráimat >.<...

[|Mr. Lamartin|]

|Mr. Lamartin|

~Nem találja ki a gondolataim... Mi az, hogy nem tudja? Hisz ez annyira egyértelmű, triviális, hogy én mire gondolok! Ez a legjobb megoldás, mindig EZ! Ezért könnyű kitalálni az észjárásomat, mert mindig a legjobb jut eszembe. A LEGJOBB! Na jó, más nem lehet olyan tökéletes. Tele vagyok lehetőséggel, olyan gyönyörök lakoznak bennem, amit ez a rohadék világ irigyel! Mindegyikük visszafog, lehúz, nem enged, hogy előre törjek, mert féltékenyek! A tudásomra szomjaznak, mi? Nem kapnak belőle semmit. SEMMIT!
Ez a kölyök is. Igen ez a tejfelesképű Lamartin gyerek is azért jött. Kémkedik utánad! Kémkedik! Az apja kérte fel! Biztosan! Ó, hisz tudom én! Minden apró nyomot észrevettem, ráakadtam! Aki vadállatok között nő fel, annak kiélesednek az ösztönei, én is ilyen vagyok. És méghozzá olyan szerencsés, hogy az agyam nem tompult el mellettük.~ Nem tetszett neki, hogy egyre kevesebb hibát talál a másikban. Nem tetszett, hogy ilyen gyorsan alkalmazkodott a helyzethez. Nem tetszett neki, hogy meghunyászkodott, hogy összehúzta magát, hogy olyan simává tette hátát, amin Brayden gyalogol, hogy még csak fel sem bukhat valami észrevétlen göröngyben. Nem üvöltheti el magát, akár egy magyar mennydörgő. Nem nézheti ijedt pofáját, miközben sarokba szorítja. Ez a fiú jól játssza ki a lapjait. Ügyesen kombinál, és még szerencséje is van.
A beszélgetésben beállt változás érezhető volt. Fallabdázó szemgolyója ide-oda cikázott a csupasz terembe, de nem cél nélkül. Villámgyorsan szkennelte be a terem adatait, amit igazából már fejből fújt. Tudta, hány lépés a hossza, hol van az az egyenes, ahol a lapok között kicsit nagyobb a rés, mint a többi helyen, íróasztala melyik saroktól mennyire van. Tudott mindent, és valami újat keresett, valami olyat, amit nem tudom megmondani pontosan, hátha a gondolkodás lenyugtatja. De nem talált. Hiába forgatta végig fejében többször is a szobát, minden ismerős volt. Régi. Úgy látszik át kellesz rendeztetni a manókkal az egészet.
- Ha ennyitől megijed, hogy óhajtja teljesíteni az esetleges jövőbeli feladatát? - mintha egy kötélre kötötték volna fejét, és nagy erejű rántással fordítanák Seraphin felé. A pontszerű szemek, mélyen a koponyájában állják a pillantást. Merev felületük, minden kívülről érkező információt visszavernek a feladó felé. Buborékokba zárják, amikben a hézagot saját őrültsége tölti ki. A szellemi drótpálya, ami létesült köztük engedelmesen szállít minden adatot. - Mi van, ha egy kísérlet közben másodpercek alatt kell döntenie és cselekednie? Egyáltalán hogy akar felnőtté válni, ha gyerekesnek tartja magát? Az egész folyamat ott kezdődik, hogy átértékeljük önmagunkat és döntéseinket. Ne oklevélre várjon, ami azt fogja hirdetni, hogy GRATULÁLUNK, ÖN FELNŐTT - akárcsak a fiú korábban, ő is megemeli fejét, de a két cselekvés között nem csak árnyalatnyi a különbség. A finom, elegáns mozdulat helyett, egy éles köszön vissza, még jobban megmutatva a nyakán a düh táplálta érhálózatot nyakán. Amikor befejezte nagyokat fújtatott, akár egy bika.
Az indulatos kilégzések között, mintha ellentétes folyamatok nem is lettek volna, de ez lehetett az asztal másik végén ülőnek a szerencséje. Pillanatnyi felindulását elnyelte a férfi mérgétől sűrű lég. Visszatért korábbi helyzetébe, meglazította teste ínjait és lehunyt szemmel hallgatta a mardekárost. Azt tudta ő is, hogy tehetséges, érkeznek hozzá folyamatosan a jelentések a kivételes képességű diákokról, márha ez a képesség az ő spektrumába illik bele.
- A világban mindenki politikus. Maga is, én is! Mindenki, akinek van véleménye a politikáról, az politikus. - nem tűr ellenkezést, nem vár reakciót, ez mutatja az is, hogy szünet nélkül folytatja - Akkor jöjjön, előbbi szavamat megszegve kibővítjük a nézeteit, hisz Grindelwald se ért volna túl sokat elképzelések nélkül. - Kijjebb gurult székével és felállt, majd pálcájával eltüntette arcáról a hegeket, amit egy fölényes mosoly kísért. Ő is tudta, hogy nem éppen váltott ki pozitív érzelmeket ez a férfiből. - Megmutatom magának az én apró kis országomat, azt ahol a világ egyetemes törvényei is úgy működnek, ahogy azt én szeretném. - nyájas mosollyal nyitotta ki a fiú előtt az ajtót, és kezével kifelé mutatott, jelezve, hogy választási lehetőségről szó sincs, vele kell jönnie.
Akár saját magától, akár az Imperiatus segítségével, Brayden mindenképp kitessékeli a fiút, és ő is utána megy. A folyosó most már nem hal ki úgy annyira, mint az előző alkalommal, csak mélyebb hajolások, és tiszteletteljes köszönések jelzik azt, hogy ez az emelet miniatürizált változata annak, amit Voldemort létre kíván hozni diktatúrájával. A hosszú folyosó végén egy a Gringotts széfjeit idéző ajtó várja őket, egészen apró táblával.

TIZENHÁRMAS LABORATÓRIUM

pálcáját bedugja az apró lyukba, majd mutatóujjával megüti háromszor a kilógó részt, mire az ajtó feltárult.

|A LABORATÓRIUM|

A helyiség hatalmas volt. Legalábbis a sötétben annak tűnt, és ez az érzet akkor sem változott, amikor a halálfaló pálcájának egy intésére apró gömbök sokasága fénylett fel. A hirtelen felragyogással egyetembe, valami fura doh szag is megcsapta a jövevények orrát, amit Mr. Minticz csak úgy jellemez, mint 'otthon, édes otthon'. Most is valami ilyesmit motyogott orra alatt. Az egésznek volt egy kínzókamra beütése, mint amilyen a mágiatörténet tankönyvek középkorral foglalkozó oldalainak képein látni. Sarokba állított, pókháló nélküli öreg faeszközök mellett az egyetlen idegen test csak egy műtőasztalhoz hasonlatos, gurítható fém tárgy, és éppen e felé tartottak. Mattos csillogásának okát, hamar fel lehetett fedezni. Az okkertől a piroson át a barnáig mindenféle rászáradt folyadék borította be, felvéve a terem sajátos hangulatát.
Az elnök nem mozdult, megállt mellette, és az eddigieknél is élénkebb vigyorra húzódott szája. Ennél a furcsa, fáklyák hangulatát idéző fénynél, akár egy vámpír, vagy eszméleténél lévő vérfarkas állt, és nézett meredten a másikra...

Mr. Minticz

-Ijedtnek látszom? Biztosra veszem, hogy félreért Mr. Minticz-*éles, dühös, szemrehányó hangon kell visszavágni az engem ért vád hallatán, és ha mindez nem lenne elég, a helyzet még fokozódik, ahogy a sötét pillantású szemek járnak veszetten, belső hévtől, indulattól hajtva, úgy pattog bennem is a cérna, a jómodor százszor edzett acélnál is szívósabb cérnája, ami megköti az emberi indulatokat, rövid pórázon, és mégis, lám elég egy gyönge sértés, ami szíven ér, és máris szakadozik, foszlányosodik, ahogy az emberi értelem az őrület árnyának zászlaja alatt, ahogy Mr. Minticz…
Elég. Elhatárolódom tőle, megfogadtam és megtartom, nem látok, nem gondolok bele, nem olvasom a jeleit, nem értelmezem a borzongásom, nem öntöm szavakba kézzelfogható irtózásom, hogy alapos vizsgálat után ráébredjek, mi is az, ami generálja ezt a súlyos, sokkoló jelenlétet. Nem. Elvárom tőle azt a tiszteletet, ami megillet, cserébe ő is megkapja tőlem a magáét.*
-Sőt, ezt kikérem magamnak-*magamnak, az aranyvérnek, apámnak, a Lamartinoknak, mindenkinek akit ezzel a kijelentéssel velem egy kalapba sorol, de legfőképpen persze magamnak, amiért merszet vesz másokkal összehasonlítani, akik tényleg csak arra várnak, hogy tudassák velük, felnőttek, és amint meglátják mivel jár ez, nosztalgikus sóhajokkal kapkodnak gyermekkori emlékeik tükördarabkái után, amikből önmagukra pillanthatnak, mégis máshogy, torzan, fényesen, avagy túl tökéletesen. Kikérem magamnak, és mégis a hangom hidegebb, szenvtelenebb és érzelemmentesebb nem is lehetne, mosolyt hívok a vonásaimra.*
-Kérem-*a hangom szelíd, nyugodt*-ez meglehetősen nevetséges, már a feltételezés is. A cselekvés szükségessége, a döntések pontossága és gyorsasága egy teljesen más téma. Gyerekesnek csupán a hiányos tájékozottságom miatt állítom a véleményem, ez legkevésbé se az önértékelésemről szól-*parázsló tekintettel állom az övét, ahogy lélegzik, fújtat, dühöng, marcangolna olyan, mint egy sötét sárkány, kurta lábakkal, szárnyainak végén horgas ujjú karmok, minden végtagján tépő gyilokfelszerelés, toporzékolása alatt rengene a kő, tövises farka szaggatott vonalarabeszkekkel árkolná még a legkeményebb gránitot is, fogait gyémántkristályokkal élesítené. Sötét bestia, belső pórázán megkötve. Behunyom a szemem, hogy eltávozzon tőlem ez a kép, az elevensége színesen izzik a retinámon, a hűvös sötétség mögött sötétvörösen izzik az emlékképe.*
-Elnézést, ha elragadtattam magam. Ha ilyennek talál, akkor az az én szégyenem-*felnézek rá, tiszta tekintettel, megnyugodva, bőrének hegein már nem látom a szögletes pikkelyeket, mosolyában a fogakat.* -De ragaszkodom ahhoz, hogy önhibámon kívül vannak elmaradásaim értékrendileg és véleményileg-*oh igen, ragaszkodok hozzá, de ha valaha is találkozunk még egyszer, már nem lesz olyan kérdés, amivel beszoríthatna, ebben biztos vagy. Meglep, amikor felkel, megfeszítek a karjaim, hogy ne kapjanak, ne nyúljanak, ne védjék valami túllihegett életösztönnél fogva magam és felkelek.*
-Megtisztel-*igyekszem visszafogni a hálát a hangomból, de túlzásokba se eshetek, muszáj valahogy kifejeznem, hogy a kedvemre való ez a döntés, hűséggel követném, ha nem terelne maga elé, egy lélegzetvételnyi dilemmát okozva ezzel, amit aztán puha lépésekkel, halálmegvető bátorsággal küzdök le. Hajbókoló alkalmazottak, halálfaló nélküli folyosó. Úgy látszik őt még a saját fajtája is elkerüli, ennek meglehet a maga oka. Az arcom fájdalmasan rándul, ahogy a pálcáját zárnyitásra használja, a világért sem ütném meg, még egy kicsit sem, nehogy magam ellen fordítsam, hiszen a tehetség kevés, ha a pálca alkalmatlannak találja az időt és a helyet egy varázslatra. De a labor is így feltárul, sötét, komor módja az ember megijesztésének, fenyegetősége szemberohan az arcomba üvölt, aztán mivel nem viszonzom vérgőzös grimaszát kiiramlik mellettünk, hogy a folyosó népét ijesztgesse. Valamiért úgy sejtem most nincs tele kíváncsi tekintetekkel az ajtófélfa. Apró lépésekkel terelem beljebb magam, a hátam mögé pillantva meggyőződöm róla, hogy jön ő is, egyelőre nem áll szándékába bezárni birodalmába, ahogy ő jellemezte. Furcsa szerkezet. Fa, fém, vér, halál. Fények magasan, apró varázslóként idelent azonban a sűrű borzongás helyett némi értetlenség zavar össze. Hogy lehetne itt kutatómunkát végezni. Végigvizsgálom a falakat, ajtót keresve, aztán a gépezetet szemlélem meg apróra, furcsállás nélkül. Az egész hidegséget sugárzó berendezés nem hat rám olyan erővel, mint a gazdájuk, de ezen nem vagyok meglepve. Hidegfém, valaha élő fa, holtak forró véremléke, felé fordulok, kicsit széttárom a karjaim, mintegy várakozásképpen, aztán összefonom őket magam előtt, fürkész tekintettel méregetem. Őt se a mosolyáért szeretik a nők, az is biztos.*
-Kihalt. Mintha mindent elrejtettek volna-*a pálcájára pillantok, aztán rá, nem ismeretlenek előttem az ilyen bűbájok sem, jelzem, de az ő háza, az ő vára, az ő odúja, fészke és összeharácsolt kincseshalma.*

[|Mr. Lamartin|]

|Mr. Lamartin|

Hiába visszakozik, hiába minden indulatos megjegyzése, minden sértő szó, az eddig oly labilisnak mutatkozó férfiről, akár egy erős Protegoról, pattannak le a szavak. Ő már eltervezett mindent. Az arzénnal megszórt hús is ugyanúgy néz ki, mint az az nélküli. Hogy nem éhes? Hát akkor addig itt tartjuk, amíg az nem lesz. Őrült volt, egy beteg elme, akit ugyanolyan pórázon kéne tartani, mint a kutyákat. És mégis, fejében versenyt futottak egymással a zseniálisabbnál, zseniálisabb gondolatok. Legalábbis az ő szeme előtt azoknak tetszettek, mert micsoda gyönyör van egy halott testben. A vér nélküli, élettelen fehérségben, apró vágásokban, vagy kocsonyás érintésű, még meleg belső szervekben. Imádta. Minden koszos pillanatát imádta munkájának.
~Leckét kap... Leckét fog kapni~ Szórakozottan játszott ujjaival míg sétáltak, és gyakran azon kapta magát, hogy a másik hátát nézi. ~Micsoda gyönyörű felület. Érdemes lenne kést szúrni a közepébe, vagy pentagrammát rajzolni belé, és rajta áldozni északi isteneknek.~ Épphogy csak a nyála nem folyt a megannyi gondolatoktól. Már régen kiszállt a fekete rítusokból, nem túlzottan köti le már őt, a hosszas skandálás, a precízen felrajzolt attribútumok. Már valami nagyobbra vágyik, és ezt a nagyobbat a laboratóriumában találta meg.
Lágyan csusszan be mögötte az ajtó, sikítás-szerű visszhangot keltve, mintha benn ragadt lelkek próbálnának kiszökni az apró résen. Sikertelenül.
Eddig hanyagul kezében tartott pálcája, úgy tűnt, mintha valami furcsa, sűrű folyékony lötty lenne, akár egy régi emlék, és most, ahogy tartást vált, hirtelen az is megszilárdul. Az egyik fal felé fordítja és csuklóból újabb erőteljes intéssel szántja végig a levegőt. A nyirkos, kövekből kirakott fal, lepelként omlik alá fokozatosan felfedve az igazi arculatát a teremnek. A sarokba tolt furcsa eszközöknek nyoma vész és az egész helyiség új arculatot kap. Habár a dohos szag, és a kísérteties fények maradnak a régiek, talán tényleg azok a furcsa gömbök árasztják mindkettőt. Tiszafa vesszejét még mindig nem tette le, újra mozgásba lendíti, mire két gömb ereszkedik lassan a magasból. Az egyik Seraphin minden léptét követik, a másik pedig az övét, így már mindjárt több mindent lehet látni.
Az első szembetűnő dolog a szemközti fal. Egymás mellett zsúfoltan, több sorban, kampókra felakasztott, összeaszott fejek és testek lógtak a Legendás Állatok és Megfigyelésük könyvben szereplő majdhogynem összes fajt felsorolva, amik meg hiányoztak, azok helyére ismeretlenek kerültek.
A bal kézre eső falon egyszerű üvegszekrény mögött különböző edények voltak. Habár nem lehetett beléjük látni, az ember érezhette, hogy leginkább fekete piacon (vagy még ott sem) megszerezhető áruk lehettek benne, és talán jobb is így, hogy az ember szeme elől el vannak takarva, igen minden bizonnyal jobb.
A vele szemben álló eszközöket sorakoztatott fel, az elején. Furcsa alakú, éles szerszámokat, lombikokat, küvettákat, pipettákat, kémcsöveket és olyan furcsaságokat is, aminek talán nevet se adtak, amik talán nem is léteznek ezen a helyiségen kívül. De volt valami más is ott. Valami furcsa, lágy ragyogás áradt a ködbe burkolódzó sarokból. Melegségével, akár egy véla csalogatta maga felé az embereket. Ez az annyira finom, annyira idegen varázs rögtön el is veszett, amikor Brayden trappolós lépteivel odasietett és egy bűbáj segítségével fekete lepellel borította be a hívogató ismeretlent. Nem maradt reakció nélkül, hangos, fültépő mandragóra vonyítás töltötte be mindent.
- CSEND! - hallatszott Brayden szájából a mérges felelet, mire azok megszeppenve elhallgattak - Legújabb kísérletem eredményei. Véla magzatokat kereszteztem doxykkal. - a felvillanó mosoly hirtelen elkomorult - Sajnos, jó, ha egy meg fog maradni közülük. ~Mert mindegyikük ennyire szánalmasan gyenge! Pedig micsoda fegyverek lennének, micsoda tökéletes fegyverek!~ Nagyot sóhajtott, majd szikét húzott elő talárja mellzsebéből, és pálcáját eltette. A gyémántfej még a fény útját is elvágta és prizmaként szórta volna a falra, ha képes lett volna legyűrni a fullasztó sötétséget.
- Tudja, itt már csak a finomítás zajlik. A munka valós része, általában a sziget északi részén zajlik, a Minticz-kúriában, amit kedvem szerint átalakítottam, és kiváló munkateret biztosít, illetve a bestiáimat is ott tartom. - látszott az arcán, hogy valahol teljesen máshol járt. Pontosan az erre nagyon is hajazó alagsorukban, a múltban, egy ügyes kis segítővel, akit Shanonnak hívtak.
~Biztos ezt a fiút, is ő rontotta el... Mugliismeret? Szégyen...~ Lassú léptekkel a fiú felé lépkedett. Nem szólt semmit, csak ment azzal a furcsa mosollyal az arcán. Majd mikor már egészen kínos távolság volt közöttük akkor akár egy hipnotizőr az ingáját, megsuhogtatta az éles kis szerszámot. Balja erősen ráfonódott a másik csuklójára, és még mielőtt ellenkezhetett volna, felfelé, magafelé húzta, és ujjai közé nyomta a kezében szorongatott tárgyat.
- Invito - egy fiók vágódott ki valahol a sötétségben, majd egy apró halvány körvonal kezdett növekedni. Egy összeesett fwooper tetem lebegett a fém asztal felett, majd durván ráesett. A madarakra jellemző ívű bordái majdhogynem szétfeszítették vékony kis bőrét. - Elnézést kérek, de itt, csak így tudunk tartósítani. De a lényeg, higgye el teljesen ép, és sértetlen. - az egykor oly színes madár, most egy pergamennel versenyezhetett volna fakóság tekintetében. Braydennek nagy vágya egy dementorral dolgozni, látni azoknak az igazi arcát, de ez még nem adatott meg neki, ezért ha el kell képzelnie, akkor mindig valami ilyesmi jut róla eszébe.
Ösztönösen megrázkódik a gondolatmenet akaratlan tovább bontásától. Fejben már az Azkabanban járt.
- Szeretném látni mennyire kreatív. Próbálja meg a lehető legtöbb belső szervet sértetlenül kirakni ebbe - kört rajzol a levegőbe, az időközben újra kezébe került vékony fabottal, mire egy koszos fémtálka jelenik meg - a tálkába.... tizenöt perce van...

Mr. Minticz

*Olybá tűnik túl korán fogtam a mentegetődzéshez és elpazarolt energiának minősül, hiszen se felzaklatottság, se egyéb érzelem nem látszik rajta. A nihil uralja a vonásait, minden mozzanatában annyira semleges, mintha nem is hozzá beszéltem volna. Alighanem időközben rájött, hogy mennyire ostobán következtetett így értelemszerűen nem bosszanthatta fel magát a helyreigazításon. Vagy csak simán kiürült a fickó, a korábbi érzelmi megnyilvánulások elégették egyhónapi tartalékait és most azt gyűjti, hogy a megfélemlített közönségéből lassan, mint egy éppen lemerített edénybe belé is belecsorogjon a rettegés, a rémület mellett az a tömény és sötét gyűlölet, amit biztosan kivált másokból. Tőlem ilyet még nem kap, ahhoz valami teljesen másnak kéne lennie, hogy én gyűlöljem, ahhoz nem elég féregszerű, nyálkás és undok, van benne valami erő, ami vonzza az ember, engem… Vonza, de nem jobban, mint a kíváncsiság, újra tennék egy kört a megújult teremben, ami bebizonyítva az igazam változik át gyorsan, egészen újszerűvé. A siker édes mosolya nyugtatja a lelkem, saját sikerem saját mosollyal, miközben fordítanék megint neki hátat, hogy újra követhessen, hideglelős pillantásának súlyát érezném a lapockáimon, azt a kóstolgatást… és kénytelen lennék a lépteim olyan szabályos, merev ritmusba kötni, ami még véletlenül se irritálná, de én mondom megérné, ha nem ő moccanna gyorsan és hirtelen, a fény felé indulva és kérdésem megelőzve megválaszolva a kérdésem is.*
-Bámulatos-*követem ahhoz a valamihez, amit letakart, óvakodnék hozzáérni, bár sötét indulatokkal viseltetek iránta.* -A vélafajzatok úgyis arra valóak csak, hogy felemésszék őket az erősebbek-*árgus szemmel lesem amit letakart, a kezeim magam mellé vonom, nem nyúlok olyanhoz, ami ismeretlen, nem kaptam rá engedélyt. Halotthoz is csak akkor, ha biztos vagyok benne, hogy már tiszta. Felpillantok a varázslóra, figyelmesen iszom a szavait.*
-Szigetek alatt a Brit-szigeteket érti? Mert nem tudok róla, hogy lenne Minticz kúria az országnak ezen a részén-*és azért nem elhanyagolhatóak az ilyen ismeretségeim. Kúriája tisztességes aranyvérűeknek van, ez pedig azt jelenti, hogy a mágus az. Ha pedig ő az, akkor alighanem a mugliismeret tanár is az az iskolában… de hát az lehetetlen. Képtelenség. Megrándul az arcom, ahogy felé fordulok a kérdéssel, de ekkor már szinte rajtam van, hangtalan iszonyat robajlik velem szembe egy zárt ajtó mögött, a gerincemen végigrohamoz a hideg, a szemeim éberen kipattannak, a kétkedés azonban úgy üvölt a gondolataim között, mint valami vészriadó, megakadályozza, hogy jegesre nyirkosodott ujjaimmal a pálcámra kapjak, helyette a hideg nyelét ragadom meg a szikének, amit a kezembe tolt és akárha pálca volna tartom felé, miközben hátralépek.*
-Rendben-*a hangom rekedten zörög kiszáradt számban és torkomban, hirtelen nem is nagyon ismerek rá, annyira remeg a kezem, hogy muszáj leengednem, elhúzódom tőle, közénk veszem a fiókot, szembe, biztonságos távolságra.* -De ezt többet ne csinálja-*ez a hangsúly túllép az udvariaskodó vizit keretein, túl azokon a feladatokon, amiket apám szerint most el kéne látnom, de voltaképpen az egész helyzet túllépett ezen. Úgy mondom neki, mintha egyenrangú lenne velem, komolyan, figyelmeztetően, de nem támadólag. Elvégre kultúrember ő is valahol, felfogja a határait és a korlátait. Meg persze a hatalmát is, hiszen anélkül nem lenne ennyire édes számára is ez a játszma számára.*
-Milyen merész… egy jó kis tetemet ilyen trancsírozásra elpazarolni-*lerakom a szikét, kibújok a zakómból, letekerem a nyakamról a sálat, ha nem tudom sehova letenni, akkor az egészet egyetlen zsebkendő méretére redukálom és a mellényem zsebébe rejtem az óra mellé. Felhajtom az ingem ujját kétszer, ez ugyan több perces művelet mindenestül, de áldozom az időt, közben zavartalanul felmérhetem a szerencsétlen madarat. Nem mondható ritkaságnak, ha valaha is érdekelt volna a konyhaművészet, akkor bizonyára az étekként elémkerülő csirkére ismernék benne. Puszta kézzel, mindenféle segédeszköz nélkül… egy szikével. Halálraítélt vállalkozás, én is tudom, ő is tudja, de éppen erre játszik. Egy kis alázás, egy kis fölény. Sóhajtok, már nem lebbennek napsárga tollak a kis testek ennek hála. Alighanem mondanom kellene valamit. Valamit erről az állatról, hogy mi ez, fitogtatni a tudásom. Eltekintek tőle, az éles eszközzel megérintem a bőrt, halkan, pontosan, merőlegesen tartva az eszközt, ahogy megkívánja, a leheletfinom mozdulattal végigsimított hús felnyílik, a bordák alatti ívben végig, a hason körbe, alányúlva metszem le a meglepően jó állapotban maradt függesztő inakat, szalagokat, egyebeket, ajtót, kaput nyitva. Az épség a cél. Igen. Finom a kezem, de azért nem egy műszer, óvatosan emelgetem a csüngő beleket, csak ott érintem meg a pengével a valaha oly trillás torkú madárkát, ahol valami összekapcsolódás van, mígnem az összes belsőség, amit annyira szeretne épen látni szabadon nem csúszkál egymás hegyén-hátán. Precízen, mint egy alkimista körnél. Pontosan, mint mikor az inferust idegzem be. Hidegen, mintha ez lenne a normális, és mire észbekapok, már beleborítottam az egészet a tálba. Ahogy érzem túlléptem a tíz percet, de talán nem sokkal. Valahogy elfelejtettem gondolkodni közben. Felpillantok rá, sötét szeméből nem a fürkészen kéklő alkimista-pillantás süt vissza mohón, hanem valami egészen más, amitől visszazökkenek a világba.*
-Azt hiszem ennyi-*alacsonyan tartva az állat gerincét és hátát hagytam, hogy a minden élőre és élettelenre ható vonzás, ami a földön tart minket lassan kigörgesse az egyes darabokat a helyéről.* -Koponyát még soha láttam jól felnyitni-*és alighanem ez sem lesz jó, felkészítem a lelkem a kritikára, de igazából nem érdekel. Se a vér a kezemen, semmi, a mocsok… teljesen hidegen hagy. Mr. Gothe után annyira természetes ez az egész.*
-Érdekes lehet a kúriája. Bár szokatlan ezzel a névvel angolföldön, remélem nincs köze az iskolában tanító névrokonához-*leteszem a maradékot, félig hátralépek, övé a terep. Mérlegeljen a maga igazsága szerint.*

[|Mr. Lamartin|]

|Mr. Lamartin|

- A vélákkal az egylet problémám a törékenység. Sajnos tűrőképességük nem megfelelő a legtöbb esetben. - semmi lemondá, semmi hangsúly ami azt jelezné, hogy sikertelen, hogy nem megy neki, hogy nem elég jó hozzá. Tényeket közöl, a természet törvényeit, amit még nem sikerült felrúgnia, de felfog, mindent meg fog tenni ezért.
Apró bólintás a mondat első felére. Arcát, mint sok kis féreg nyeli el a sötétség, és csak néha mutatja meg egy pillanatra, az apró kis gömb, ami feje körül kering. Az ő univerzuma, ő a tömegközéppontja itt mindennek, és pontosan ellentettje az igazinak. Míg az elvileg folyamatosan tágul, ez esik össze, minden rohan Brayden felé, hogy benne halmozódjon fel, és sűrűsödjön valóssá az élőlényekben elszórt tökéletesség.
- Ezen a részén nincs is. Ahogy mondtam, északon van, de a szigeteken. A Brit-szigeteken, ha úgy tetszik. - untatta ez a téma, ez az annyira aranyvérűekre jellemző visszakérdés az ingatlanokkal és ingóságokkal kapcsolatban. A vele szemben állónak a vagyoni helyzete, csak akkor érdekelte, ha támogatás kellett, de ez a mások után futás (amit amúgy sem ő csinált, hanem beosztottjai) véget ért Mr. Lamartin jó szívével. Hálásnak kéne lennie, tenyerén hordoznia a fiút, és minden tettét megdicsérni. Valamelyik, a méhben maradt belső hangja bizonyára most ezt susogja a kolozsvári kórház termeiben. Ez a hang, azonban nem ér el idáig, nem keríti hatalmába különc koponyáját.
Rá se nézett, amikor az ismétlés ellen szólította fel. Nem szégyenérzetében nem mert a fiúra nézni, pusztán fellengzősen elnézett mellette, tudatva ezzel, hogy nem nagyon érdekli, mi a másik álláspontja. Ő jelenleg, egy bizonyításra hívott potenciális eledel jelölt a szirti sas magas fészkében, repedező tojások mellett. Szokja a magasságot, ha nem akar nyelőcsövek szegélyezte mélységekbe merülni.
- Higgye el, van elég. - szólt a hang, valahol Seraphin mögött, majd egy furcsa, kacagás szerű nyögést hallatott - De akár valami mást is tehetünk a helyére. - fényszóróként lángoltak fel szemei, elnyomva egy kis időre az apró gömböket, és betöltve az üres tért gondolatainak ragadós masszáival.
Nem nézte mit alakít a fiú. Felismerte a jellegzetes zajokat, és nyugtatásul melléjük azt, hogy miképpen kéne szólniuk. A végére, azért csak oda ballagott a fiú mellé és tüzetesen szemügyre vette először a csupasz tetemet. Végigsimított rajta többször, majd a tálkába süppedt bele mélyre ható pillantásaival.
Nem volt elég neki ennyi. Gorombán feltűrte a dísztalár ujjait, szinte hallani lehetett a drága szövet kiáltozásait. Majd belenyúlt, és akár egy óvodás, turkálni kezdett benne. Néha kivett egy-egy szervet, és megnézte, de mintha ezt csak azért tette volna, hogy a másik úgy érezze foglalkoznak vele, és igazából élvezte azt, ahogy a sikamlós felületen továbbcsúsznak ragadós ujjai.
- Hiba. - közli egyszerűen, majd kiemeli az apró agyat a tálkából és többször körbeforgatja szeme előtt. Tele van apró sértésekkel, amiket a csont éles széle okozott. Így már nem lehet dolgozni vele, ezt még az amatőrök is tudják.
Éppen összefoglalná észrevételeit, mikor az érdes felületű szavak simogatni kezdik dobhártyáját. Szeme pont úgy guvadt ki, mint elektrosokkos kísérletalanyainak. Feje némileg előremeredt. Száján egyre csak szívta be a tömör fénynélküliséget, hogy valami még sötétebb, hátborzongatóbb anyagot leheljen ki orrlukain keresztül. A testvére. Kényes téma, legalább olyannyira, mint börtön emlékei, sőt. Bőven túl mutatnak azon.
~Nem sikerült megnevelnem. Nem csak én érzem azt a szégyent, ha rád gondolok. Egy tehetséges varázsló, aki letért a neki kijelölt útról. Mi, a Minticzek új generációja arra lettünk hivatva, hogy forradalmat teremtsünk! Az evolúció forradalmát! De te ezt megtagadtad. CSERBEN HAGYTÁL~ megszaporodott légzésszáma nem hagyta nyugodni. Kurta, ideges léptekkel járkálni kezdett, ami eléggé nevetséges volt termetéhez viszonyítva. Nem szólt semmit, és ezt elvárta a másiktól is. Kezeit összefonta háta mögött, és némileg előrehajolt. A nyirkos padlót nézte, azt hogyan másznak elő a tudatlan bogarak egy-egy repedésből lába elé, és, hogy miképpen nyomja őket erőszakosan a kövek síkjára.
- Ő egy lehetőség! - hangjában valami hisztéria szerű is felütötte a fejét, elsőként a beszélgetésben. Mintha védte, mentegette volna őt, az összes becsmérlő gondolattól. - Igen, nem ott jár, ahol kéne! De meg fogom nevelni! MEG FOGOM! - fejének dühödt rángatózásai miatt hátrasimított haja rendezetlenül lógott véreres szemébe.
Az utolsó kiáltásra tompa üvegcsörrenés, és fémes koppanások jelentették a visszhangot. A leplek mögött, mintha mocorogni kezdtek volna a magukat kényelmetlen helyzetben érző torzszülöttek. Szinte minden megéledt egy apró pillanatra, hogy magukat Brayden hangulatára formálják, majd elültek, nehogy apró neszeikkel kivívják a halálfaló haragját, aki szerette demonstrálni hatalmát, erőfölényét mindegyikük szeme láttára.
Kihúzta magát, majd éles mozdulattal simította hátra tincseit.
- Az öcsém, a tékozló fiú, akit hazavárunk. - pontot tett a felkavaró mondat végére. Megbonthatatlan, ólomsúlyú pontot. - Van még mit tanulnia. - sokkal szemrehányóbban csengett hangja, mint amilyennek először szerette volna. - Van egy kijelölt út, egy hosszú vonal amit követni kell. Ön csak a célt nézte, az oda vezető utat nem, és ez lett a hibája. Néhol ugyan sikerült kereszteznie egymást a két útnak, de ez nekünk nem elég. - Pálcaelőhúzásában benne volt minden erőszak, majd haragos intésekbe kezdett. Valami régi fém megnyikordult és a távoli tetemek szép sorjában közeledni kezdtek. A plafont egy sínpálya hálózta be. Egy felkoncolt sellő, hipogriff fejek, valamilyen apróbb sárkány hártyás szárnyai, és valami fura dolog is, ami leginkább Hagrid durrfarkú szurcsókjaira hasonlított, amit a közvélemény unikumnak, és megismételhetetlennek hitt, nos talán tévesen.
A hosszú, változatos parádén megnyugvó mosollyal tekintett végig a zakkant elnök és végigsétált mellettük, néha meg-megfogva egy-egy bizarr tetemet, végigsimított változatos felszínű bőrükön, majd nagy sóhajjal fordult vissza Seraphin felé.
- Hogy igazat mondjak, minden állatot másképp kell boncolni. Hogy bölcset is, belül mindannyian ugyanazok vagyunk. De az ember a diverzitásra törekszik, arra, hogy szuverén legyen mindenkitől. Az egyedüliek vagyunk az egész természetben, akik arra törekszenek, hogy önmaguk vigyék véghez a dolgokat. Mi meg akarunk szabadulni a kötöttségeinktől, nem akarjuk, hogy kössenek minket dolgok másokhoz. Mert mindannyian tisztában vagyunk, hogy a tökéletességet csak egyedül lehet megélni. Ha valaki nem independens a világ viszontagságaival szemben, az képtelen a fejlődésre. - kezeivel hevesen gesztikulált, arcáról pedig elmúlt a közelmúlt bosszúsága, és egy rövid, de kellően tartalmas nevetésben megmutatta az igazi arcát, felöklendezte tüdeje falára tapadt romlottságát, majd hevesen megölelt egy fura, ragadós testnedvtől csöpögő tetemet. - Itt zajlik a genezis! Itt mindent újraírhatunk, kiküszöbölhetjük azokat a hibákat, amiket a mi teremtésünknél vétettek!

Mr. Minticz

*Vélák, mítoszok, akaratromboló férgek, semmi több, és hogy az iskolában is járnak ilyenek az extrán nevetséges. Inkább osztanám meg a hálószobát egy vérfarkassal, sőt, még Malfoyjal is szívesebben osztoztam, minthogy azt tűrjem, hogy egy bohóc-vélával találkozhatok bárhol az iskolában. Hogyne, bűbájosak, de tényleg ide valóak. Egy sötét, baljós fészekbe, egy laborba… esetleg egy kúria kazamatáiba, ahol nincs fény, nincs könnyelműség, nincs semmi, ami táplálhatná őket és elhalnának lassan, keservvel… vérszomjas hangulatomnak gyors véget vet Mr. Minticz, aki nem egy hangulat, hanem maga a vérszomj. Megfeszített vállakkal tűröm, hogy mögöttem mozogjon, a figyelmemet megosztom közte és a madár között, így is marad még annyi, ami hátborzongató érzetek közé kalandozhatna, úgy értelemmel telíthetné a szavait, elképzelve, mi kerülhetne a tetem helyére, jeges patak csordogál a gerincem árkában, beharapom a számat és az íjfeszültség csak akkor távozik belőlem, amikor végre újra előttem van. Hadd turkáljon, igazság szerint az ilyenek nincsenek rám hatással, csak a mocsok nem hat rám, mert az már tényleg röhejes, ha az ember tiszta kézzel pipiskedik, miután hátbaszúrt valakit. Ott legyen vér, legyen szenny, legyen kézzelfogható fájdalom.
Tudom, hogy hiba, de mielőtt mondhatnám, nem védeni az állaspontomat, mentegetni a munkámat, ami tényleg nem tökéletes, pusztán tényközlésnek olyasféle metamorfózis játszódik a szemem előtt, ami kihűlt érzelmű szociális kapcsolataimban egyedülálló. Mindazonáltal a kezem önkéntelenül visszacsúszik a szike nyelére, és bár nem fogom meg, hideg ujjaim rajta pihennek, amíg csak szükséges, amíg újra biztonságban nem érzem magam, de azt hiszem, ezzel az ajtó nyitásáig fogok várni.*
-„Ő”?-*ismétlem némiképpen elhűlve, vártam volna, hogy tiltakozzon, megdöbbenjen, esetleg kikérje magának, igen, sokmindent vártam volna a mugliismeret tanár említése kapcsán, ez a reakció azonban messze felülmúlja és túlmutat minden, józan ész generálta választási lehetőségen.*
-Az öccse?-*annyira meglep, hogy kénytelen vagyok hangosan megkérdezni, bár válaszra nem várok, hiszen nem vagyok süket, se hülye, egyszerűen meg vagyok döbbenve. Ő egy mugliismeret tanárnak a testvére, a gyomrom is felfordul erre a gondolatra, mégis ahogy beszél róla, gesztikulál, az egész összlet olyan fura lesz. Mintha nem lennének éppen a legjobban a lánykedvenc szerencsétlennel, valahogy kifényesedik körülötte a világ, ahogy róla beszél, dühöngő haraggal, és mégis vágyó megszállottsággal.*
-Az én hibám vitathatatlanul felróható a tapasztalatlanságomnak-*kőkeményen ragaszkodok ehhez az állításhoz, elkapom zaklatott pillantását, nem távolodom el az asztaltól, a meginduló tetemek során túl is rajta tartom a szemem, halvány mosolyt csal a képemre a mód, ahogy megöleli azt a dögöt, szeretetteljes mozdulat, lám, képes a szeretetre, rajongásra, ugyanolyan ember, mint bárki, aki méltó erre a címre, hiszen érez, forr, akar, vágyik, célja, lángja, tüze, heve tétje van minden szavának és mondatának, gondolatok sistergő elegye, kavargó képek, izzó, fényes jelek és szimbólumok minden szava: diverzitás, út, tökéletesség, fejlődés, genezis.*
-V.i.t.r.i.o.l.-*lehelem halkan, a hangom nem megtört, elfulladt, minden őrültben ott rejlik a tökéletességet kereső zseni, benne is. Amíg olyan nem leszek, mint ők, addig esélyem sincs, mérgezett sárkányok, tudással mérgezet ősöreg bestiák, már nem sok közük van az emberhez, az emberiességhez, de még köti őket valami ehhez a léthez, amitől nem tudnak igazán emberré válni, a szó nemes értelmében… arannyá, különleges arannyá… Vagy csak simán egy őrült, Seraphin nyugodj meg, attól, hogy valaki pszichopata még nem biztos, hogy az isteni tudás hordozója, a tökéletesség örököse, a tudás letéteményese.  Mégis, mintha meg akarna fojtani a saját szívem, a torokereimben dübörög, tör ki, dagasztja a szöveteket, nyelni is alig hagy. Sehogy nem tudom magam uralni… hacsak nem bizonyítom be magamnak, hogy ő nem az, aminek látom.*
-Tehát az öccse az út, amin keresztül el akart jutni a tökéletességig, csak megtalálta a remek kibúvót és megszabadult magától? Tényleg nem vitte túl sokra-*a hangom rezzenetlen, akárha nem is uralna mindenhol egy izgatott remegés a fémasztal hideg lapjára szorított ujjaimnál kezdve.* -Ez az egész mű…-*intek körbe*-…és az otthona nem lehet teljes ugye? Ez a gyűjtemény mind hiányos, a munka mind meddő amíg nincs meg az alanya, akit maga vezérelhet, irányíthat a tökéletesség útján, mígnem, kiürítheti a kehelyből a tökéletes esszenciát, a kinyert lelket, az igazi aranyat?-*úgy érzem a szavaim súlyos fémcseppek egy zöldellő növény élettel teli levelein, lassan csorognak az árkokban, kitöltik a csatornákat, eltömik a lélegző pórusokat.*
-Mr. Minticz magának csak egy alany, egy szökött kísérlet. Ettől olyan zaklatott? Üldözi, beteg, nyomorult fickó, és mégis ő lenne a legalkalmasabb arra a célra, hogy megfejtse a tökéletességet? Miért?-*már nem a jövendő munkám, már nem az életem, már nem érdekel apám, se anyám, se a munka, se a kutatás. Csak a kérdés, ez a kérdés, ez a válasz ami talán közelebb visz az érthetetlenhez, a megfejthetetlenhez. Megfertőztek, érzem, ahogy a féreg végigjárja a gondolataim, belerágja magát mindenhol, apró lyukacskákba, gömböcskékbe szórja a petéit és mindegyikből kikel egy új, egy lázító, egy fojtogató gondolat, hívogató ígéret, az „út” egy darabkája, ami kibontakozhatna vak szemeim előtt, ha nem ragaszkodnék kétségbeesetten a valósághoz, hogy vannak ők akik érzik és vagyok én, aki csak nézi őket, figyelmes indulattal. Megszédülve kapaszkodok az asztal szélébe, rászorítok a szike nyelére, visszanyelem a felkavaró gondolatokat, savas, maró, marcangoló kétséget, mindent. Nem akarok tudni róla, nem szabad, nem érdekel, nem nézek bele, nem látom, nem hallom, nem tudom, NEM ÉRTEM! Nem szabad.*
-Hiba. Hiba. Sajnálom, hogy zavartam-*ki kell jutnom innen a tiszta levegőre.*

[|Mr. Lamartin|]

|Mr. Lamartin|

Ormótlan, trappoló hanghullámok mozgatták meg Brayden instabil vázát. Mint hatalmas csapások valami fémdoboz falán hangzott fel a monoton ritmus, rákapcsolódva a férfi véráramára, és szabályozva szíve verését. A lassú ütem, mely metronómként szolgált cselekedetei üteméhez, akár egy gyarmatosítani kívánó, kapzsi uralkodó terjeszkedett szigetről szigetre, szervről szervre.
Érezte az időt, érezte, ahogy hideg ujjbegyeit megérinti valami érdes, sűrű massza ami itt áramlik szüntelenül köztük, de nem változtat irányt a szilárd felülethez ütközve, hanem akárcsak egy szellem átküzdi magát a sejteken, és mégis. Akárha két szúnyograj repül egymásnak, a test sértetlen marad. Ámulva nézett körül, szemlélve ezt a hatalmas felfedezést, ami egy hirtelen, rosszul ütemezett vágással ér véget. Szemét végighunyva tartotta, talán egy normális pillantás volt, talán Seraphin már egy órája meg sem mer szólalni, ő fel sem tudta fogni hirtelen ezt a hatalmas változást. Szavak dodzsemeztek a fejében, fájdalmat okozva ütközésükkel.
Shannon, tökéletesség, életmű, Voldemort, halálfalók, hiba, szenvedés Mindegyik dörömbölésbe el volt rejtve az egyik, és fekete rítusoknál kántált szövegre hasonlított a végkifejlet, ahol az egyre gyorsuló betűhalmazok körtánca egy ponton értelmetlen színkavalkádba ment át, hogy ez a furcsa, képlékeny anyag csússzon fel szájába, és a nyelv ugródeszkájáról készüljön a halálugrásra.
- Mit képzel magáról Mr. Lamartin? - az apró kamikaze-pilóták éles szögben csapódtak bele a fiú íriszének kék tengerébe. - Akár magát is... - izgágán lehajtotta fejét, és arcára helyezte kezét - AKÁR MAGÁT IS BETEHETEM A GYŰJTEMÉNYEMBE! - hisztérikus hangja, és még a sötétben is jól kivehető torzultsága az arcának, még az eddiginél is ijesztőbb tónust kölcsönzött neki, mintha nem csak sebhelyeit, hanem valós arcát is rejtegette volna eddig. Kezében szorongatott pálcájának olyan erőt kellett elviselnie, ami kevéssé tágtűrésű társait már rég megviselte volna. A tiszafavessző viszont állta a sarat, sőt izgágán rángatózott, akár egy éhes cápa, aki már megérezte a vér szagát, csak még nem tudja merre is forduljon, hogy az áldozatot megtalálja.
Mellében lakozó vadállat ketrece most már tökéletesen eldeformálódott, és kiszökött belőle az árnyszerű teremtmény, belecsalva a halálfaló maradék emberi tulajdonságát. Szemeiben egy pillanatra, mintha sárgás fény villant volna fel, jelezve, hogy már nem ugyanaz, mint aki pár másodperce. De akárcsak egy téves viharjelzés ez is leülepedett valahova, a felejtés gödrébe. Az indulatos léptek csakhamar kitértek az eredeti irányból, akár egy bolygó gyönyörű pályája, amelybe belerondít egy másik perturbációja. A halvány, körívből hamarosan egy jelentős vált, és az ideges léptékű elnök apró hurkot írt le megállása előtt, amikor is újra szembefordult a göndör hajúval.
- Sajnálja, mi? - lassan csikorgatta fogait. Összeszűkült szemeinek rácsai közül szőrös, karmos kezek nyúltak ki kapálózva a beszélgetőtárs friss húsa felé - Maguk, rohadékok. - nagy szüneteket tartott a mondatrészek között - Fogalmuk sincs az értékekről, a lehetőségekről! - egyre forradalmibb, lázadóbb hangszínt üt meg, buzdítva ezzel elméje kemény, fapadjain ülő gondolatokat - Ön is csak az marad, aminek szánták. - hatalmas megvetéssel ejti ki az összes szót, olyan undorral, mintha hányna közben - Egy elcseszett, félresikerült, kijavíthatatlan hiba!... Egy SZEPLŐ egy KURVA SZEPLŐ, amit NEM TŰR MEG AZ ÁLTALAM LÉTREHOZOTT TÖKÉLETESSÉG! - szavaival egy időben lendül magasra pálcája - CRUCIO - az üvöltést lehagyva suhan végig a fénycsóva a termen, várva, hogy beleakadjon valamibe, valakibe...

Mr. Minticz

-Megbánná egy kurta életre-*hirtelen jött visszakozásomból hamar kirángat egy durva sértés, hidegen feszül bennem a tiltakozás, a veszélyérzetet is elhomályosítja az a felháborodást, amit ettől az elképesztően pimasz és irritáló fölényességétől  elhomályosodik a józan ítélőképességem.* -Nem tehet sehova és nem is káromolhat ilyen ostromba, infantilis módon-*mondom, nem teheti meg, mégis megteszi és mégis, ahelyett, hogy lepattintanám a gondolatot, feldúl, összezavar, az ajtó felé lépek hátra néhány lépést, először gyors kis lépések ezek, aztán hosszabbak, gyorsabbak, kétessé teszi az eleganciámat a menekülés, a magabiztosságom a megfutamodás, de az ilyesmi úgyis csak taktikai lépés. Elsődleges lehetősége annak, hogy túléljem a napot, mielőtt valami ostobaságot csinál. Ezt a kreatúrát nem lenne szabad emberek közé engedni, szilárd meggyőződésem, tudom, hogy nem lenne szabad.*
-Minden, amit mond, férges utálkozással annyira ostobaság, hogy ez már nem is szeplő, hanem folt. Méltatlan, hogy engem vesz elő vele, de legalább kicsinyességét feljegyezhetem, jobb is, hogy kiderült-*nem fordíthatok neki hátat, mégis muszáj, így kívánja a hatás, a nekiszegezett ultimátum, félig fordulok, amikor a pálcája megvillan, gyakorlott gyorsasággal kapok az enyém után, mégis elrontom. Hideg borzongat meg amikor vériszamos ujjaim között megcsúszik a pálca, utánanyúlni van idő, aztán már semmire, a színtelen, szagtalan, mégis ragyogó, villogó kín úgy robban a bőröm alatt, hogy nem tudtam ellene tenni semmit! Nincs gyógyszer, bátorság, akarat, ami eltűrhetővé tenné az érzést, veszteség…

…fájdalom. A türkizszín szemekben fennakad az értelem, a pupillája tűhegynyivé szűkül, ahogy a feje körül járó világítótestbe mered, hideg, nyirkos ujjai közül kicsúszik a tiszafa rokonpálca, testvére annak, amelyik az átkot tartja, keményen koppan a hideg padlón, míg a fiú maga szinte lágyan omlik el rajta, nyekken ugyan, de elhaló, gyenge, igazán belfertőzött aranyvérű család, még jajveszékelni, sikítozni sincs bennük tűz, görcsös levegő után kapkodva is csak ugyanúgy fájnak, mint bármely más halandó, sárvérű és egyéb kortyok és ez az ilyen megvilágosodott pillanatokban torkukra forrasztja a szót. Összahúzódó izmain kirajzolódnak a kéklő erek, hófehér bőrén tiszta, maszattalan mintát rajzol gyöngypiros  vérével ami éppúgy fakad a tenyerébe mélyedő körmétől és az alsó ajkába mélyedő fehérlő fogaitól, meredt bogarú szemének sarkából áttetsző könnyek szivárognak, a fájdalom méze. Rövideket rándul, aprókat tekereg, de a fizikuma gyenge az élvezetes műsorhoz, ami minden szadistának megmelengethetné a szívét, a bőrét ellepő hideg nyirok alatt rosszindulat és bosszúállás érlelődik és nem halálvágy, de persze az kívülről nem látszik rajta. Gyenge, törékeny, kiszolgáltatott, elkavarodott gondolatmorzsák foglya, aztán gyorsan szabadul, mikor a tudata megszabadul az érzéstől és elernyed, a szemei lehunyódnak, édes, távoli eszméletlenségbe vándorol a sokktól ami érte.*
-10 FP (fájdalomtűrés pont) --- szerepjátékos szakkönyvek hatása

[|Mr. Lamartin|]

|Mr. Lamartin|

Őrülten nevet fel, először aprókat. Hanghullámai félőn tekintenek körbe az üres szobában, felmérve az ott tartózkodókat, majd megadva a jelzést egy hatalmas sereg indul útjára letarolva minden józanságot. Vad, ritmustalan keringőt járnak, eldobva a háromnegyedes szabályt és káosszal töltik fel a testek által szabadon hagyott űrt. Fogai fehéren verik vissza a fénycsóvát, mint sok, apró telihold lesve valami fekete szekta új áldozatát.
Folyamatosan elhaló sercegés jelezte útját, majd hang nélkül ivódott a fiú sejtjei közé. Fehérjék csapódtak ki, szövetek sikoltottak kétségbeesetten, és mintha apró lángok, az ingerületnél is gyorsabban futottak végig a szabad idegvégződéseken. Égett, őrjöngött belülről a test, és mind egy ártatlan kézmozdulat, és valami ősi szó miatt. Az ilyet kéne csodának hívni.
Szemei egyre lapultabb köröket írtak le, lesve a megijedt torzszülöttek mozdulatait, vagy esetleg valakit, aki észrevétlenül besurrant és lecsapni készül, a tökéletesség titkának birtoklójára. Ilyet azonban nem talált. Kihúzta magát, és méltóságteljesen emelte fel ismét fegyverét. Merev végtagokkal, enyhén felszegett fejjel állt másodpercekig, és csak nézte a mozdulatlan tetemet. Nem jutott el a felindultságtól lezárt elméjébe az olyan gondolatok, mint egy esetleges gyilkosság következménye, az egy másik ember lenne, aki ilyenekről filozofálna. Őt teljesen más érdekli, az ami miatt két újabb átok között úgy kiált fel, mintha az egyik visszacsapott volna.
- KELJ FÖL! - talán megrázta volna, az, hogy egy fiatal ifjú a kezei miatt fekszik a hideg betonon? Ugyan már, ölt ő ennél sokkal, sokkal kisebbeket is. - PUHÁNY! ROHADÉK, PUHÁNY FÉREG! - vágja a szavakat az eszméletlen testhez, majd ösztönösen megfordul, és nagy erejű Diffindot küld a falba, aminek hatására egy kisebb kráter keletkezik a szétszálló vakolat helyén.
Szíve szinuszritmusában feszül, és ernyed meg karja. Erei hullámzása, akár két öreg kőzetlemez találkozásának gyorsított felvétele. Ha lett volna szemlélő, valószínűleg érezte volna, ahogy a saját belső hálózata pattan el, pusztán a nézéstől. Unottan, hanyagul rajzolt kört maga elé, és egy rozoga sámli jelent meg pont a feneke alatt. Más ezt a nem megfelelő varázslatnak tudta volna be, de Brayden ilyet szeretett volna. Munkában nem szereti a kényelmet, az lustává tesz, és elaltatja zsenialitását, ami határozottan nem jó dolog. Szavak nélkül küldött, egy fura, fakó fehér nyalábot a göndör hajú felé, akinek tincsei legalább annyira voltak rendezetlenek, mint néhány perccel ezelőtt a miniszter úr pulzusszáma. A nyaláb egy ébresztő bűbáj volt, és azon kezdett el gondolkodni, hogy mi van, ha nem kel fel. Agya tovább siklott ezen a gondolaton, néhány napig el tudja ezt játszani, utána meg beállíthatja laboratóriumi balesetnek, majd ráuszítja az egyik vélakeresztezést, az meg széttépi, pedig ő mondta, hogy ahhoz nem szabad nyúlni...
De valószínűleg nem ez történt, hanem lassan ébredezni kezdett a test, visszanyerve rövidtávú memóriáját, először csak képekben, majd egyre nagyobb dózisban. Kezét leeresztette, térde takarásába, de készen egy lefegyverzésre, ha a kis oroszlán még erődemonstrációt szeretne rendezni, vérén ejtett sértések megtorlására. Habár ezt határozottan szerette volna elkerülni, és meg is volt a terve, hogyan.
- Most már láthatja, most már átérezheti fájdalmak legnemesebbikét. - nem tudta tovább folytatni a gondolatmenetet, ezért elhallgatott, és ködbe burkolta a mondatot, majd egy másikba vezette át. - Legalább annyira felső rangú, mint az a szent cselekmény, amit itt végzünk. A teremtés tökéletesítése az ember célja, az evolúció, a fejlődés. Aminek ön is részese lehet, ha tanulmányai végeztével, felhagy a lepel másik oldalán élők világával, és ide jön. - szavai felértek egy kéznyújtással, bár ő ilyen nonverbális gesztust nem tett, pusztán nyájas lejtésével sugallta a választ, tudva, hogy ha elfogadja akkor két legyet egy csapásra: neki fog dolgozni ez a tehetséges elme, és nem is fogja kifecsegni titkát. Már ha elfogadja az ajánlatot. Habár az elutasítást valószínűleg meg se fogja hallani, és a meggyőzés összes formáját igénybe fogja venni, ha szükség lesz rá.

Mr. Minticz

*Mályvaszín felhőkkel szegélyezett tudati kép. Jótékony homállyal borítva az ingerek, távoli gondolat csupán a padló hidege, az izmok gyengesége, az izületekben puhuló ernyedtség és zsibbadás, ami orvul ledöntene a lábamról, ha fel bírnék kelni. Remegő reggeli a gyomromban, keserű savak végig a torkomban a nyelvemig, keverednek a sós, idegen, fémes vérízzel. Nem tudok kéjelegni rajta, nem vonz, inkább undorít, a saját tehetetlenségem érzem ki belőle, ez pedig gyalázatos. Behunyt szemmel hallom a hangját, a nevet is hamar hozzátársítom, Brayden Minticz, tudom mit keresek a földön, hallom a hangom a fülemben, az övét is, a szavak is értelmet nyertek már a tudatomban, de valahogy... nincs értelme. Mintha nem is itt lennék, nem én feküdnék. Nem áll össze a kép, úgy ragaszkodom a józan realitáshoz, mint a tiszta vérhez, márpedig minden számítás szerint itt nem lehetne vége, nem lehet csak ennyi. Főben járó bűnnel nemesi vért átkozni tilalmasabb bármely véteknél, nem jog, hanem erkölcs szerint, apám ha...
...nem apám. Én. Felülök, elfordulok a pálcám után, ami ott hever, fél karnyújtásnyira se, nem is esne nehezemre megtenni a mozdulatot, ha nem várná minden sejtem a megtorlást érte. Várhatják. Résen levő, lassú mozdulattal nyúlok a pálcámért, ráfogok, hűvös fa nyele lüktetni érződik, nem foglalkozom vele, csak a tenyerem az, félhold-forma sebeken keresztül dobog ki a szívem, visszanyelem a torkomban megült gócot.*
-Komolyan feltételezi, hogy még érdekel?-*sziszegem, miközben a legközelebbi fal felé csúszok, készen arra, hogy bármikor megálljak, ha esetleg ingerelné  a tapogatódzás, bár nem fogok nekitámadni. Kizárt dolog. Feltápászkodom, a falnak vetem a hátam és próbálok nem elájulni. Végtelenül kínos ez az egész nekem, az elesettség érzése rossz. De ő győzött, gyorsabb volt, erősebb, felnőtt varázsló, rendelkezik a kor támasztotta előnyökkel, a tapasztalattal, a ravaszság és a kegyetlenség olyan kitanult magasiskolájával, amivel én még nem tudok és nem akarok dacolni. Csak el innen. Nem új a vágy, de még mindig elsöprő. Mondani kéne valamit, de tartok az összes szavam következményétől. Kihúzom magam, hátrasimítom az arcomból a hajam, szétkenődik rajta a nyirkosság a tenyeremről, az undor valamelyest magamhoz térít, eltartom magamtól a kezem. Összeszorítom a szám, mielőtt valami felelőtlenséget mondhatnék, nem kerülöm a pillantását, ne lásson még gyengébbnek, mint amilyennek láthat. Hogy gyűlölöm ezért...*
-Nem kérek az ilyen leckéből-*és nem hagyom, hogy osztogassa. Megszorítom a pálcám.*

[|Mr. Lamartin|]

|Mr. Lamartin|

Manduláit megerőltetve keserű félmosollyal simítja hátra haját, és egyéb apró mozdulatok kísérik némaságát, jelezve nem éppen felhőtlen kedvét. De lenyugodott, legalábbis sikeresen magára erőltetett egy maszkot. Lendületesen pattant fel a székről, aminek következtében a rozoga ülőalkalmatosság borulni kezdett, de még a kellemetlen koppanás előtt eltűnt.
~komolyan feltételezem, és te komolyan igent mondasz~ Látni lehetett vonásai változásában a gondolatok suhanást, hogy miképpen ugrál a lehetőségek között. Nem bizonytalan, pusztán keresi a tökéleteset, akár egy sakk játszma közepén az ember. Sose szerette az ilyen türelemjátékokat, ő azonnal akart mindent, habár munkája segíti a várakozás megértésében, és művészetének kitanulásában.
Pálcáját hanyagul lógatta teste mellett, és lassan (látszólag céltalanul) járkálni  kezdett. Köröket, ellipsziseket, majd furcsábbnál furcsább, bonyolultabbnál bonyolultabb geometriai alakzatok rajzolódtak ki nyomvonalán. Hátra ment három lépést, majd úgy jött előre, hogy az négynek feleljen meg, hátra újra hármat, előre kettőt, hátra négyet, előre ötöt... óvatosan lopta a távolságot, és hogy furcsa, zenétlen táncára ne hívja fel a figyelmet beszélni kezdett, szabad kezével olykor mellkasa előtt mutogatva, ezzel is terelve a figyelmet.
- Van bőr, amin nem fognak átkok. - méltóság teljesen beszélt, akár akkor, amikor az idősebb Lamartint szerette volna meggyőzni, hogy érdemes a támogatásra. - Az alkímia tanórákon szerintem már volt része az alkotás gyönyörében. - szünetet tartott, de gesztusai nem utaltak semmire, mégha lett is volna mire. - A világ legteljesebb, legmodernebb és legértékesebb kutatásai zajlanak itt. Másfél évtized múlva már nem csak szűk, kis körünk fogja élvezni munkáink gyümölcsét, hanem egész Anglia, majd a világ is. - hangjában nem csengett a politikusokhoz hasonlatos buzdító lendület, ő sokkal inkább más oldalról közelítette meg a dolgokat, amik a következő mondatában teljesedtek ki. - Hírnevet ajánlok magának. Dicsőséget halál nélkül. Magából még példakép lehet, a két generáció múlva tanulóknak. Tankönyvekben közölhetik eredményeit. És makulátlan lesz a fénye, mert nem fogja kapzsiság vezérelni, hisz már így is elég gazdag. - csöndet tartott. Ha Seraphin nem tett semmit közeledése ellen most már minden bizonnyal csak két lépésre van tőle kilenc órai irányban.
Pálcájával egy fénygömbért int, ami hirtelen nagyobb fényességre vált, pár pillanatra rontva a viszonyokat, de amint hozzászokik a szem, látható a minőségbeli változás. Az apró varázslat egyre gyorsuló tempóban rohan körbe, néha-néha elidőzve az érdekfeszítőbb, fontosabb részein a helyiségnek. A show közben megpróbálja megérinteni a fiú haját, és ujjaira fektetni, hogy lassan kihúzva alóluk simogassák kemény bőrét a hajszálak. Ha nem, akkor nem erőlteti.
- Mondja a szemembe, hogy önt nem érdeklik ezek, hogy utálná magát, ha ezzel kéne foglalkoznia. Mondja a szemembe, hogy nem fűti a kíváncsiság. Ugyanis, ha így van, akkor valóban semmi keresnivalója nincs itt.

Mr. Minticz

*...és van bőr, ami nem sül le a képéről, miközben továbbra is úgy tesz, mint a Hold az éjszakai égen, bitorolja az összes fényt és elhalványítja a távoli csillagokat is. Úgy tesz, mintha nem csak egy hullócsillag lenne ő is, aminek a buktáról én fogok tenni, pontosabban ő már tett róla, amikor felemelte azt a rohadt pálcát és megátkozott. Ó, nem tartom magam ártatlannak. Távol álljon tőlem, hogy mártírnak tekintsem magam, de ő volt az, aki még annyira se tudott uralkodni magán, mint én és ezzel elvágta magát a támogatásomtól, el a társaságától, hiszen az úr, akit szolgál se akarná, hogy aranyvérűek forduljanak az elvei ellen, akik érnek is valamit, nem úgy, mint a Weasleyek.
De amíg feltartóztat nem tehetek sokat. Nem távozhatok, nem menekülhetek, nem csinálhatok semmit, amíg félrever a szívem, izzad a tenyerem és szédülök. Tompa aggyal nyelem a számról szivárgó vért, amíg abba nem marad a felszínes seb nedvedzése, figyelem, ahogy járkál, belezavarodva a mintázatába. Mozgásban tartja magát, lendületben a gondolatait, mielőtt? Mire készülhet még ellenem. Ki innen! El innen!*
-Nincs szükségem a hírnévre és a rajongásra-*megvetést sűrítek a hangomba, a hátam a falnak vetem, a pálcám a tenyeremmel a falhoz simítom, mielőtt eldőlnék valamerre. Józansága józanít, színjátszását nem értem még, hallgatok konokul, türelmetlenségemet tétlen várakozásba ölve várom, hogy mit tesz, mit lép, és akármennyire is nem akarom, hogy gondos gyöngyökként egymás után sorba fűzött gondolatai utat találnak a sérelmemen át a szavainak hála, a hangjában keresve azokat a rezdüléseket, amik átkot, veszélyt hordozhatnának számomra szelektív hallással kiválogatom azokat a hangsúlyokat, leírásokat, amik inkább vonzanak, mint taszítanak, inkább nyugtatnak, mint uszítanak. Nem akarok megnyugodni, gyűlölni akarom, hidegen, biztonságos távolságból tudni, látni, ahogy eltűnik a mélyben, a politikai süllyesztőben, a névtelenség, tehetetlenség emésztőgödrében, kizárva mindenféle lehetőségből. Toporzékoló ingerület ez, azt hiszem méltatlan is hozzám.
A kezét nézem a fény helyett, csalódhat, ha azt hiszi ilyen szétkalandozó a figyelmem, bár valahol a tudatom peremén felfogom azt is, ami megvillan a fény alatt, megannyi izgalmat sejtető árny, forma, test, újabb és újabb lehetőségek amik kibontakoznak a sötétből, de mégis, leginkább el nem ítélhető módon rajta  szemem, a sötét bestián, mocsárszín fenevadnak látva, karmai közt az ígéret, a csalfa.*
-Nem mondom-*adom meg a kegyelemdöfést magamnak, ökölbeszorított kézzel tudomásul véve, hogy megbuktam állhatatosságból, győzött a sóvárgás, ami a tudás fele vonz. Dühít, mert gyengeségnek látom, hogy a becsületsértés megtorlása helyett engedelmesen eladom magam az ”ellenségnek”.* -De akkor sem elfogadható, hogy így...-*kárt tett bennem? Túléltem. Megátkozott? Varázslók vagyunk. Felmentettem azzal, hogy nem rohantam el, kértem segítséget, sikoly, patrónus, egyéb szánalmas formában? Voltaképpen igen. Felemelem az állam, hidegen keresem a tekintetét.*
-Mások kárán is értem a leckét-*nem tudom honnan jön hangosan a gondolat, alighanem az a félsz, ami családon belül öröklődik, a fájdalomkerülés ösztöne hallatja a maga hangját, késő megbánni, gyávának fog tartani.* -Úgyhogy tartózkodjon az efféle megnyilvánulásoktól-*ha nem tekintem kínzásnak, alázásnak, akkor elárulnom se kell. Én hajlok a kompromisszumra, egyszer. Ennek ellenére nem vagyok tárgyalóképes helyzetben, ezt jól érzem, ő jól tudja, de úgy legyek Lamartin, hogyha visszaél ezzel, darabokra vágom.*

[|Mr. Lamartin|]

|Mr. Lamartin|

- Nincs szüksége... - ismétli, és lemondóan megrázza a fejét - Valóban, egy ilyen tisztelt aranyvérű család sarjaként, nincs annyira felértékelődve önben az eredmények elérése. Pedig az ön kivételes képességei, arra biztatna egy objektívabban gondolkodó embert, hogy megtartsa családja jó nevét, netalán még magasabbra emelje. - elhallgatott, és a másfél lélegzetvételnyi szünetben fejével némileg közelebb hajolt és már-már súgta a szavakat - Úgy az apja minden nem tetsző vonása fölött szemet hunyna. - vékony ajkai egyenesen terültek szét két füle között, gyilkos mosolyt varázsolva haragos szemei alá.
Várta a reakciót, mohón sóvárgott a másik enyhülésére, és beleegyezésére. Mindent szeretett volna tudni róla, mindent. A kedvenc ételétől kezdve a legszebb pillanatág mindent. Úgy akarta ismerni, mint alkotó az alkotottat. Befolyásolni, irányítani, jobb kezének tenni. Szüksége van ilyenre, kell neki a védelem, a biztonságérzet, és a támogatottság. Túl merész tett lenne ez egyedül, de a Lamartinokkal karöltve. Na az igen. Gondolatai gordiuszi csomóként szorították egymáshoz a két felet. Nem volt menekülés, most már ütközni, ütköztetni kell.
~a karmaid között van. a tenyeredből eszik, csak a simogatás előtti kézlendítéstől fél... újabb szerzemény lesz az állatkertemben~ mosolyra rándult az arca, és nem is sikerült túl hamar elfojtania, de egyszerűen továbbsiklott ezen a kellemetlenségen. Ennek elsődleges oka az volt, hogy a visszahívott mozdulat pár pillanat múlva ismét kiteljesedett látván, hogy sikerült beleköltöznie a másik gondolatába, és meglékelni agyát.
- attól, hogy valaki ért valamit, még nem biztos, hogy tudja. - nyilatkoztatja ki gondolatait, kissé felszegve állát, ezzel is kifejezve az előbb elhangzott mondat tényszerűségét az ő világában. És jelenleg abban vannak, így nincs más választás az elfogadáson kívül. - A kíváncsiság nem bűn. Erény. A kompromisszumkészsége sem az, pusztán mutatja származását. És az ebből való ön számára pozitív kimászás, is ezt fogja igazolni. - nem a felszínre, hanem a tudat alattira szeretne hatni. Direkt nem egyértelmű utalásokkal próbálkozik, hisz egy rendes fertőzés az egységből tör elő, nem a legnagyobból terjed az alkotóelemek felé.
- Engedje meg. - váltott hirtelen témát, és magasra emelte a pálcáját, aminek suhintásait követően, Seraphin ruhájának gyűrődései kisimultak, az apró koszfoltokat pedig valami láthatatlan erő szippantotta ki a szövetek közül. 
- Némileg feldúltnak tűnik. - jegyzi meg higgadtan, de azért bujkáló pimaszsággal a hangjában, kíváncsi, hogy vajon meddig mehet el ilyen téren - Maga nem egy tárgy, amit ide-oda lehet pakolni.~óó, dehogynem.~Egy döntésképes, felnőtt kor előtt álló fiatalember, lehetőségekkel, és talentumokkal teli. Nem szeretném maga helyett meghozni a döntést.~mert már meghoztam rég.~Arra kérem, hogy higgadjon le egy kicsit, és gondolja át az itt rejlő lehetőségeit.

Mr. Minticz

*Valóban. Némileg feldúltnak látszok. Megrándul az állam, hogy fintorra húzzam a szám, mint valami ösztönlény, de aztán legyűröm a késztetést arra is, hogy elüssem a pálcát, mint tenném bárki mással, akinek van mersze rám szegezni a mágikus fát és tűröm, hogy rendbe hozzon. Külsőleg. Ennyire egyszerű és a felületes szemlélő máris nem érzékeli a különbséget aközött, amikor beléptem ide és a jelen állapot között, holott szinte ordít rólam, ahogy szétvet a feszültség minden mozdulata láttán. Lázasan ég a bőröm alatt a cselekvéskényszer, a vágy, hogy valahova elmozduljak ebből a falhoz szorított helyzetből, ami védekezéshez ugyan nagyon jó, de tárgyaláshoz már korántsem. Érzem, hogy nem vagyok egyenlő fél. Az érzés gyűlöletes.*
-És belekalkuláljam lehetőségnek ezt is?-*haragvó éllel nyomom meg az utalást, elfordulok tőle, ellököm magam a faltól, hogy aztán két lépés után, amiközben újra felkavarodik bennem a rosszullét, mint valami undok posvány megforduljak, és, ha  a pálcám nem is emelem fel, legalább a szemem rajta tarthassam. A hangomnak éle van, ereje nem sok, de éle, az igen.* -Mindjárt lehiggadok, tudja, ezt nálunk valahogy nem így szokás-*mintha nem tudná. Dehogynem, csak nem érdekli, ami pedig...
...ami pedig nem számít. Úgy akad meg a gondolatom, mintha láthatatlan falba ütközött volna. Elfordítom róla a tekintetem, lehajtom a fejem, a fal és a padló masszív összekapcsolódását jelző makulátlanul tiszta szögletbe kapaszkodok a tekintetemmel, ami sötétbe borul szinte, annyira lényegtelen eleme a szobának, hogy a fénygömbök egy halvány sugárra se méltatják, mégis valahol ott lenn, mélyen van az igazság maga, sötéttel takarva, megbéklyózva, moccanatlan tetemként heverve el, mintegy gúnyolódva az egyszerű varázsló vágyán, hogy lássa és értse. Minticz igazsága is ott hever, csak éppen tisztán, pókháló és por nélkül, meredten, hófehéren, kilátszó bordáin fonnyadt erek rajzolják a tanulságot: mindez nem számít. Ez nem politika. Ez nem játszma. Minden szava, ahogy forgatja csak kín, untató üresség, időpocsékoló baromság. Értem. Értem lenne ez az egész? Ennyire szüksége van a támogatásra, hogy erőt vesz magán, félretéve azt, ami számára igazán fontos olyan eszközökhöz nyúl, mint az ékesszólás, szóforgatás, retorika, hogy meggyőzzön, behúzzon, jóvá tegye, amit elkövetett, az én erkölcseim szerinti bűnt? Döntés, gúny, hidegség, agresszió, kitörés, büntetés, dühöngés, megbánás helyett második próba, amiben kicsit finomabb, nem-szeretem módszerekhez nyúl.*
-Az alkotás gyönyörűségét úgyse képes helyettesíteni semmi. Politika, ártó-védő tudományok, gyógyítás...-*mély levegőt veszek, hogy még mindig elegendő levegőért, tiszta levegőért könyörgő testemet lecsillapítsam, zaklatott légvételeim elsimítsam, méltóságteljesebben formálhassam a szavak két levegővétel között. Visszanézek kútsötét szemébe, némiképpen zavar, hogy ott nem sikerül meglátnom semelyiket sem a jól definiált emberi gyengeségek közül.* -...azt hiszem valóban egyet kell értenem a célkitűzéseivel és elköteleződni az irányába, de mivel az ilyesmit nem lehet komolytalanul csinálni elvárom-*igen, én elvárom*-...hogy tisztában legyek a feltételeivel, amik ellen így nem véthetek még egyszer. Nem hiszem, hogy ilyen komoly munkában megengedhető az ilyen... dühöngés-*villan meg a szemem, még az emléke a fájdalomnak ott zsibbad a tagjaimban, de óvakodom attól, hogy akár egy fél hanggal is hangosabban szóljak a szükségesnél. Hideg fej és biztos kéz. Lehiggadtam. Már nem tud meglepni. Emberileg már nem tud újat mutatni nekem, a benne lakó szörnyeteg pedig nem fog rámtámadni, hiszen ő ajánlotta a szimbiózist, én pedig készséggel elfogadom azt. A tudásért, amit tőle, általa nyerhetek csekély ár, egy szemhunyás.*