A nyugalom terme

A kicsi, elrejtett szobácskában általában azok szoktak lebzselni, akik el akarnak menekülni a külvilág elől vagy már rettentően kimerültek. A padlón nincs szabad felület, mindent ellepnek a hatalmas, puha párnák és a szoba három ablakát –meg voltaképpen az egész plafont- elborítják a hosszú, színes selyemfüggönyök. A falat folyamatos forgásban lévő varázskörök díszítik, amelyek nyugalmas légkört teremtenek. Amikor az ablakokon már nem árad be a természetes fény, kis üveggömbökbe zárt mécsesek világítanak be mindent, ahány mécses annyi színű láng. Ha egy kis nyugalomra vágsz, térj be bátran!

Dwayne Winterburn

Rohanok, sietek a folyosón, szinte hangtalanul – persze, hogy hangtalanul, a cipőm a kezemben van, eggyel több ok, hogy ne kapjanak el, mert ugyanakkor ez eggyel több magyaráznivaló is. Felsóhajtok, mielőtt beléphetnék a terembe, ujjaim lassan fonódnak a kilincsre dacára annak, ahogy idáig érkeztem. Belépek, ledobom a táskám, és halkan fújom ki a levegőt, az fogad, amire annyira vágytam: a nyugalom.
Stresszes két napon túl hajtom be magam mögött a falba tökéletesen simuló átjárót, áthúzom a fejemen az egyenruha pulóverét, és a többi holmim mellé dobom. Negyvennyolc vészterhes óra, amibe belefért a macskám nem is olyan hirtelen lázadása az ágyunk helyelosztását tekintendő, Natalie legkevésbé sem meglepő szakítása a nyáron megismert varázslóval, néhány kellemetlenül unalmas tanóra, meg egy felzaklató levél egy olyan személytől, akit most ki akarok zárni a fejemből. Szóval kijutott a jóból bőven, és akkor ehhez társult hozzá, hogy véges időn belül indulhatok járőrözni is, hogy aztán későn bezuhanva a frissen macskák által térhódított ágyamban jöjjek rá, hogy elfelejtettem megírni néhány beadandót… Kellett nekem ez a csend és béke, méghozzá csak magamban. Előhúzom az iskolában is használható fényképezőgépem, és nagyot nyújtózva a terem közepére ballagok a párnák között, felnézek a mennyezetre, és adózok néhány néma perccel a csodálatnak. Mindig is az egyik kedvenc helyem volt ez a kastélyban, az alkony után felbukkanó mécsesek szivárványa lenyűgöző. Felemelem a gépet, kattintok párat, de tudom már, hogy ezt a mágiát nem lehet így megörökíteni, elmesélni és lerajzolni, ez akkor működik, ha az apró lángok épp olyan mélyen érintenek meg, mint most engem, a nyugalomért fohászkodót…

Teszek néhány tánclépést a puha felületen, végigsimítok a függönyökön, aztán kényelmesen elhelyezkedem egy jó könyv társaságában. Két fejezetig juthatok a Színsárkányokban, amit lehet, hogy nem az én korosztályomnak szántak, de egyrészt tökéletesen illik a helyhez, másrészt egy részem azért szeret kapcsolatban maradni titokban a gyermeki énemmel, amikor érzem, hogy kezdek elálmosodni – a bioritmusnak nem tesz jót, ha egy vérszomjas predátor rugdos az eredetileg puha kis tappancsaival. Küzdöttem én vitézül, sőt, egyszer még ki is tudtam hajítani a vadállatot egy jól bemért párnasuhintással a zónából, de aztán visszatért, és nem mondhatom, hogy kegyes akart volna lenni: szégyenszemre perifériára szorultam a saját ágyamban. Ennek köszönhetően aztán a szokásosnál is nyűgösebben keltem fel reggel, újabb táptalajt szolgáltatva a remek kis pletykákra, mert hát ugye Minnie Balmoral karikái nyilván nem a kialvatlanságtól, hanem mindenféle lepedőkön történő akrobatikától születnek…
Lehajtom a fejem, és leteszem magam mellé a könyvet – azzal az elhatározással csukom be a szemem, hogy tíz perc lesz, legfeljebb tizenöt, és aztán visszatérek a hétköznapok igáját lökdösni kicsit, úgyis komoly gyakorlatom van benne a macskám miatt… Persze már csak arra ébredek, hogy mintha valaki rajtam kívül lenne a helyiségben, így még álmosan pislogok körbe, remélve, hogy nem mindjárt valami szörnyűség fogja félbeszakítani a nyugalmat.

[Minerva]

Késő délután volt, a tanórák már véget értek; az ifjú Winterburn pedig egy meglehetősen elgyötört, rezignált ember benyomását keltette, ahogy hosszú, fekete köpenyében és jellegzetes, ezüst sólyomfejű sétapálácájával félig-meddig céltalanul bolyongott a folyosókon. A klubhelységben tervezte múlatni az idejét és kipihenni a nap fáradalmat, de ahogy átmászott a Kövér Dáma mögött tátongó lyukon, úgy fordult is vissza azonnal: rájött, hogy most nincs sem energiája, sem türelme az ottani nyüzsgéshez, embertömeghez – és természetesen a minduntalan a legrosszabb pillanatban alkalmatlankodó ismerősökhöz és évfolyamtársakhoz. Sosem volt egy igazán társaságcentrikus ember: megvolt a maga kis köre, akikkel általában szívesen töltötte idejét, de összességében inkább egy háttérbe húzódó emberként azonosították – mindenkihez volt ugyan egy-két jó szava, de önszántából nem kereste különösebben a feltűnést, hiszen jutott neki abból bőven elég a Griffendélen kívül, ahol kevésbé ismerték az emberek.
Csakhogy ez, sajnos, az utóbbi időben némileg megváltozott. Családja utasítása ellenére aktívan tevékenykedett a háború utolsó szakaszaiban az iskolában és azon kívül is, valamint részt vett a kastély ostromában a jók oldalán és ez mindenkinek az ázsióját növelte, aki megtette. Legnagyobb sajnálatára azonban a dolognak egy az egyben híre ment, azzal a részlettel együtt, hogy hajlandó volt a saját apjával szembehelyezkedni a jó ügy érdekében: ez pedig még magasabbra emelte, főként az ifjabb nebulók körében, akik szinte hősként tekintettek rá.
Aminek persze a legkevésbé sem örült.

Ezért manapság szokásává vált az, hogy elkerüli a zsúfolt helyeket és ezzel a tekintetek kereszttüzét is. Társaihoz képest későn járt reggelizni, felvállalva még azt is, hogy emiatt gyakorta elkésett az első órájáról; a klubhelységben csak lyukasórákban és késő esténként ment le, amikor a legkevesebben tartózkodtak ott az utóbbi időben a kastélyt is mélyrehatóbban megismerte, amikor is olyan helyek után kutatott, amiket kevesen ismertek és ahol magányra, nyugalomra lelhetett. Most is valami ilyesmire vágyott, s mikor végül eldöntötte, hogy hová tart, léptei határozottá, céltudatossá és sietőssé váltak.
Hamarosan el is érte a célját, ami nem volt más, mint a Nyugalom terme. Nem túl régen fedezte fel magának a hangulatos, otthonos kis zugot – amit, legnagyobb meglepetésére, vajmi kevesen ismertek a kastély lakói közül. Az egész helység úgy volt kialakítva, hogy a pihenésről szóljon: a párnák a földön és a túlnyomórészt meleg színekben tetszelgő selyemfüggönyök mind a test és az elme megnyugtatását, ellazítását szolgálták... Dwayne számára a szoba legkedvesebb vonása mégsem ezek közül került ki.
Ahogy megérkezett, tekintetét rögtön magukhoz vonzották az apró, lebegő mécsesek: számára ezek tették igazán varázslatossá a helyet. A világítás ezen egyedi megoldása olyan páratlan hangulatot kölcsönzött a teremnek, amihez semmilyen általa ismert próbálkozás nem volt fogható: egyszerre tudta felébreszteni benne az otthon nyugalmát, az ünnepek meghittségét és a szerelem romantikáját. Mindehhez hozzávéve a párnák és függönyök, a jelen körülmények között szinte mellékesnek mondható, ám kifejezetten erőteljes hatását és az idetévedt ember számára minden adottá vállt egy kiadós, tartalmas pihenéshez.
Valószínűleg a terem varázslatos, elragadtató hangulatának köszönhetően az ifjú nem vette észre, hogy kivételesen nincs egyedül: tekintete a mennyezet fürkészte, ahogy belépett a szobába s csak jó néhány lépés múltán jutott eszébe, hogy a szemeivel végigfussa a párnák rengetegét is – ekkor pillantotta meg váratlan társaságát. Mivel természetes volt számára, hogy óvatosan, szinte hangtalanul közlekedik itt, így megjelenésével nem ébresztette fel azonnal az ismeretlen lányt: volt ideje szemügyre venni s kitalálni, hogy mi legyen a következő lépése.

Azt az első pillantással sikerült megállapítania, hogy szendergő partnere meglehetősen szemrevaló. Szőkésbarna fürtjei hanyagul hulltak karcsú vállaira, s bár a mellkasán nyugvó gyermekkönyv jótékony lepelként óvta idomait a kíváncsi tekintettől, azért nem kellett különleges képesség ahhoz, hogy körülbelüli vonalakat felmérje az ember, mégsem ez volt az a vonás, ami igazán magára vonta az ifjú figyelmét. Mondják, hogy az álom a legádázabb arcot is ártatlanná és gyermekivé varázsolja s úgy tűnt, hogy ez a megállapítás fokozottan igaz az olyan fizimiskákra, amelyekre a legnagyobb rosszindulattal sem lehetne ráhúzni az ádáz jelzőt. Az ismeretlen leányzó vonásai angyali szépségűek voltak, teljesen elbűvölték a fiút: hosszú pillanatokon keresztül ledermedve bámulta az alvó arcot, s közben szinte levegőt venni is elfelejtett. Révületéből az rántotta csak vissza a földre, amikor a szépség mozgolódni kezdett: ekkor hasított csak bele a felismerés, nem kis bűntudattal párosulva, hogy vélhetően tekintetének súlyával ébresztette fel a lányt – továbbá arra is rádöbbent, hogy bár ez kellően ritkán fordult elő vele, de meglehetősen zavarban van.
Hagyott néhány másodpercet az ismeretlen teremtésnek, hogy összeszedje magát és teljesen visszatérjen a valóságba, csak azután szólalt meg.
- Elnézését kérem, hogy megzavartam a pihenését, nem számítottam rá, hogy bárkit találok itt. - mondta egy főhajtás kíséretében, ami most kifejezetten esetlenre sikerült. – Kívánja, hogy távozzak?

Dwayne Winterburn

Míg kiegyenesedem, megdörzsölöm párszor a szemem - habár tudom, hogy nem épp a vérben forgó tekintetű McGalagony talált rám, azért még őrzöm annak a büntetőmunkának az emlékét, amit egy ilyen szituációban kaptam az akkori házvezetőnktől. A nem túl pozitív képben az óráján találtam elaludni, bár mindent megtettem annak érdekében, hogy semmi hasonló ne történhessen, de itt ugye nem sűrűn tud az ember beugrani valahová egy kávéért, a reggelit pedig ugyanúgy lekéstem, ahogy az eszmélést, amit egy, az arcom elé lecsapott súlyos kötet tett édessé. Később, az irodájában elmondtam, hogy éjszakánként rémálmok gyötörnek, és ő is megértőbbnek mutatkozott, elvégre az az időszak egyetlen mugliszármazású diáknak vagy félvérnek sem volt könnyű...
Kisimítom az arcomból a hajam, és érdeklődve, még kissé álmatagon mosolygok a zavarban lévő háztársamra, aki nyilván nem számított a társaságomra.
- Jó reggelt, Mr. Winterburn, hogy vagyunk? - megpaskolom a szivárványszín párnák tengerét magam körül - Habár nagyon szeretem nézni az arcán az esetlenség apró kis kacagását, inkább használja nyugodtan rendeltetésszerűen a termet, bőven elférünk benne ketten. Még nem is volt alkalmunk idén beszélgetni, bár ami azt illeti, nem sűrűn fordulok meg itt, az én idei fergeteges szórakozásom kimerül a folyosói ügyeletben. Meséljen, milyen a normális diákok élete manapság...?
Dwayne Winterburn, az úriember - mondták a háta mögött, és nem volt nehéz elhinni, hogy az ő esetében ez a jelző a szó legpozitívabb értelmében igaz volt. Sajnos ritkán adódott lehetőségem többet beszélni vele egy különösen udvarias köszönésen kívül, hiába voltunk mindketten az oroszlán kölykei, talán merőben más magyarázat húzódhatott a vörös-arany nyakkendőnk mögött. Ő lovagias volt, régi történetek íróit inspirálóan rejtélyes és csak a jó ügy érdekében hallottam emelt hangon beszélni. Na és én...? Ha nem lettek volna kivételesen erős versenytárs elődeim, szerintem olykor egész nyugodtan pályázhatnék a legvitathatóbban griffendéles címéért, mert az én bátorságom inkább volt adott helyzetben pozitívan értékelhető vakmerőség, és nem is nevezném magam olyan gáncsnélkülinek, mint a most hetedéves Dwayne.
- Ne nézzen rám így... - kuncogok halkan - Nekem kellene zavarban lennem, elvégre a könyv, amivel rajtakapott, nem éppen az én korosztályomnak készült, és nincs is olyan jó mentségem az olvasására, mint mondjuk egy leendő óvónői szerepkör, vagy hasonló.
Bíztatóan mosolygok rá, remélem, nem sikerült végképp elijesztenie a bolond prefektusnak, aki gyerekmesékkel alszik változatos helyeken, aztán feláll, hogy a társát kézen fogva késztesse a helyfoglalásra. Lehet, hogy Dwayne a nyugalom ölelését keresve tért be ide, de ahogy magamat ismerem, nem biztos, hogy ezt is fogja kapni..

[Minerva]

A legkevésbé sem úgy alakult a délután, ahogy azt az ifjú Winterburn eltervezte.
Magányra vágyva kereste fel ezt a helyet, de a számításai ezúttal nem jöttek be, a Nyugalom terme nem volt üres – és a jelek különösebben nyugalmas sem, legalábbis a váratlan partneréből kitörő miniatűr monológból kiindulva. Az ifjú zavara még jó néhány, kellemetlenül hosszú pillanatig kitartott, mire visszanyerte uralmát az arcvonásai és viselkedése fölött: ennyi időre volt szüksége, hogy újra belezökkenjen a publikus arculatába. Régebben ez ugyan teljesen megegyezett a valódi arcával, mostanság azonban egy kicsit más volt a helyzet: fáradtságát, elcsigázottságát és életkedvtelenségét nem akarta nagy dobra verni, ezért a viselkedésén nem változtatott – annak ellenére, hogy sokszor igazán nehezére esett az udvarias csevegés, időnként feleslegesnek érezte a formalitásokat és úgy összességében az, hogy régi önmaga legyen. De a látszatot fenntartotta: hőn remélte, hogy rövid időn belül ismét a megfelelő kerékvágásba kerül az élete és újra az az ember lesz, aki a háború előtt volt.
Egy rövid pillanat alatt sikerült felmérnie a helyzetet: azzal, hogy felébresztette váratlan partnerét, s még inkább a lány reakciójával, minden kiskapu és menekülési útvonal bezárult előtte, hacsak nem akart menthetetlenül udvarias és goromba módon a kedves invitálás ellenére sarkon fordulni és kereket oldani – ezt pedig természetesen nem tehette meg. Nem volt hát más választása, mint elfogadni a csatlakozásra való felkérést s barátságos csevegésbe elegyedni a hölggyel. Ki tudja, akár még jól is elsülhet… ha pedig nem, akkor egy rövid beszélgetés után már adott lesz a lehetősége, hogy eltűnjön és egy másik, remélhetőleg kihaltabb helyen keresse meg az áhított magányt.

- Nagyon köszönöm, igazán kedves. – felelte és felvillantotta jellegzetes mosolyát, miközben helyet foglalt a hölgy mellett, s bár az illem még csak véletlenül sem tért ki a földön, párnák között üldögélés szabályaira, ő itt is igyekezett követni a másutt használatos szabályokat, ezért éppen karnyújtáson kívüli távolságban telepedett le a hölgy mellé. Agya mindeközben sebesen járt: szöget ütött a fejébe, miszerint váratlan partnere tudja a nevét, tehát feltételezhetően ismerik egymást. Újabb tüzetes, de nem túl tolakodó pillantást vetett a lány immár éber arcára s az alaposabb vizsgálat után fel is ismerte: Minerva Balmoral. Az igazat megvallva túl sokat nem tudott róla: ő is griffendéles volt, s bár néhányszor futólag ugyan beszédbe elegyedtek, de nem ápoltak különösebben szoros kapcsolatot – annak ellenére sem, hogy az ifjú meglehetősen szemrevalónak tartotta, már ami a külsejét illeti.
- Azt hiszem, hogy erről mást kellene megkérdeznie. Az utóbbi időben, sajnálatosan, a legkevésbé sem tartozom a normális diákok közé, vagy legalábbis nem az ő életüket élem. – felelte, miközben végigfuttatta a tekintetét a lány mellkasán, a prefektusi kitűzőt keresve, s így értelmet adva a folyosói őrjáratoknak. – Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy az életem jelentősen unalmasabb, mint kegyedé; mondja csak, bukkannak bármi érdekesre az őrjáratozások során? – maga is tudta, hogy ez meglehetősen valószínűtlen, de a kérdés arra jó volt, hogy a beszélgetés folyamát fenntartsa, amíg összeszedi a gondolatait.
- Újfent bocsánatát kell kérnem, ha kényelmetlenséget okoztam – felelte elmosolyodva, miközben ültében fejet hajtott, ezzel is nyomatékot adva kijelentésének. – Az igazat megvallva, mint ahogy azt már említettem is, nem számítottam rá, hogy bárkit is találok itt ebben az időpontban, s a meglepetés, amit kegyed jelenléte okozott, párba állítva földöntúli szépségével elég volt ahhoz, hogy néhány pillanatra elveszítsem az uralmat a cselekedeteim, s így a tekintetem felett. Nem állt szándékomban kellemetlenséget okozni. – szemei a lány ölében nyugvó könyvre siklottak és újfent elmosolyodott. – A könyv miatt pedig ne legyen zavarban, az ízlését mindenki maga határozza meg. Egyébként is, úgy hallottam, hogy ez a kötet afféle örökzöld, minden korosztálynak ajánlott… - a mondat végén alig észrevehetően felvitte a hangsúlyt, így félig kijelentéssé-félig kérdéssé változtatva azt, lehetőséget adva partnerének, hogy a kettő közül úgy értelmezze, ahogyan kedve tartja – már ha észreveszi ezt az apró hajlítást.

- Mi szél hozta ide éppen ebben az órában? – tette fel kérdését, ami újfent meglehetősen sablonosra sikerült. –S hogy telik eleddig kegyed számára ez a … békés tanév? – ahogy kiejtette az utolsó szavakat, furcsa, alig észrevehető bizonytalanság keveredett a hangjába, mintha nehezére esne kiejteni a száján ezt a kifejezést, mintha nem értene teljesen egyet a hitelességével. Egy kis szünetet is tartott, mintha elgondolkodott volna, míg végül hozzátette: - Már úgy értem, az őrjáratozáson kívül…

Dwayne Winterburn

Nehéz megszokni, hogy az ember, aki kihágások egész hosszú láncolatát követte el egy éve, most azért felel, hogy mások ne kövessék a példáját - de nem ezért olyan pikáns, hogy most a velem szemben sétálgató tekintetek olykor mutatóan bámulják a mellkasomat, de a prefektusi jelvény után. Dakota olyan jól szórakozott rajta, hogy épp engem neveztek ki, hogy tulajdonképpen meg is sértődhettem volna rajta, elvégre tényleg ritkán kaptak el bárminemű szabályszegés keretein belül, de aki egy kicsit is ismert, úgyis hallott a lopva dohányzó kis szokásomról és hasonlókról. Dwayne kutató szemeit is betudom ennek, elvégre ő azok közé az udvarias partnerek közé tartozik, akik vélhetően még akkor sem viselkednének illetlenül, ha kifejezetten megkérnénk őket rá.
- Már miért? Történt esetleg valami, ami miatt az élet nem nevezhető normálisnak? És elmesélné nekem, milyen az, ami nem normális, de unalmas? - muszáj mosolyognom az apró ellentmondásán  - Szakmai titkokra kíváncsi...? Egy... udvarias jelzőkkel illethető Malfoyon kívül nem sok izgalmassal. A szokásos: minket hülyének néző diákok, de egyébként csend és nyugalom. Túl nagy csend és nyugalom.
Most vajon hízeleg nekem? Nincs rá különösebb oka, így a gyanakvást rögtön félre is teszem, elvégre még ha szörnyen ritkák is, léteznek még úriemberek, akik a maguk megerőltetése nélkül kedvesek és lovagiasak, még az olyan furcsa helyeken alvó illetőkkel is, mint én. Közelebb fészkelődöm hozzá, bár nem változtatok a lényegi távolságon, csak az államat a tenyerembe hajtva figyelem és hallgatom tovább.
- Ne kérjen már mindenért bocsánatot. Az ember még azt hiheti, esetleg rossz a lelkiismerete... - mosolygok rá, kicsit talán cinkosan is - Köszönöm a bókját, nagyra értékelem, elvégre tudom, hogy őszinték a szavai. Őket hallgatva szinte én érzem magam betolakodónak, még ha a terem nagysága nem is indokolná ezt. A könyvet illetően meg kell cáfolnom, ez tényleg egészen konkrétan egy gyerekkönyv, de néha jó csak percekre olyan igazán ártatlannak lenni, mint amilyenek akkor voltunk. Nem mintha nem lennék ártatlan a legtöbb bűnben, amivel vádolnak.
Halkan kuncogok a kijelentésen, elvégre általában tényleg a körülmények áldozata vagyok, de annyiszor kellett már ezt elismételnem, hogy tényleg inkább hangzik ironikusan, mint igaznak.

- Újra felfedezem a rég elfedett termeket. A járőrözésnek köszönhetően van lehetőségem az ehhez hasonló, talán kicsit méltatlanul elfelejtett helyeket bejárni. - nézek körbe a látványon a szavai hatására - Leginkább tehát ezzel telik. Próbálom elhinni, hogy a háborúból az ébredés lehetséges, emellett próbálom valahogy áthidalni azt a furcsa ridegséget, amit sokan tanúsítanak az új diákok felé. Ön mit gondol róluk? Esetleg volt alkalma beszélgetni valamelyikükkel?
Közelebb hajolok hozzá a válaszra várakozva. Remélem, nem hozza zavarba a társaságom, bár igyekeztem nem olyan gesztusokat tenni, amit esetleg félreérthetne.
- Tényleg, még valahogy sosem kérdeztem meg, de merre folytatja majd az életét az iskola után?

Mindenkinek
☤

Rég jártam már a Roxfortban. Olyan régen, hogy a szívem beleremeg ahogy a kastély tornyai előbukkannak. Ismerős érzések öntenek el. Egyszerre érzek gyomorforgató idegességet és végtelen felszabadultságot. Nem tudom miért van ez. Nem is értem hogy történhet. Az viszont biztos, hogy a kettősség érzése nem véletlen. Mondhatnám hogy megszoktam az éveken át tartó vizsgázásokat és a vele járó rutin már a legfőbb barátom, akárcsak a végtelennek ható előadássorozatokat, melyeknek a részese lehettem. Mind a hétköznapjaim része immár negyedik éve. Épp azóta, hogy itt hagytam az ódon barnás szürkés falakat, melyet ez a kastély nyújtott. Ám mindezek ellenére is... megvan bennem a félsz.
Ismeretlen közeg egy ismerős területen. Olyan ez, mikor szembe találkozol valakivel, akit ezer éve nem láttál. Félve köszönsz, mert nem tudod, mennyire maradt meg egykori önmagának. Mennyire fogad el téged újra. Egyáltalán mennyire emlékszik rád?
Tudom hogy McGalagony felkérése igazán elismerő. Az is biztos, hogy akadnak ismerőseim itt, még ennyi eltelt év után is. Ha más nem, hát elég csak az öreg vadőrre gondolni. Hisz ő mondhatjuk azt hogy állandó bútordarab itt. Akárcsak a zsémbes gondnokunk vagy a javasasszony.
Elmosolyodom, s tudom, amint végzek első dolgom lesz Poppy-t felkeresni. Hisz ő, (azaz Madam Pomfrey szigorúan!) az egyik legfontosabb személy volt, aki utat nyitott a pályámnak. Annak a szakmának, amit azóta is imádok. Evidensen sokat köszönhettem Bimba professzornak is, hisz a tőle tanult lelkesedés nélkül nehezen magoltam volna be azt a közel több ezerre tehető gyógynövényt, kivonatot, elixírt és egyéb nedvelegyet, melyek azóta a tudásom széles tárházát biztosítják. Igen, azóta ő már rég nyugdíjba is vonult, s mint hírlik, a kviddics- rajongó libákért lelkesedő Lancaster vette át a helyét. Igen, tervezek vele is szót váltani, mert hát miért ne? Megállom hogy ne az üvegházak felé kóboroljak el, mint annak idején oly sokszor. Megállom hogy ne vonzzon be az atmoszférája a helynek. Nincs még itt az ideje. Először a kötelesség s csak utána az élvezet. Így első utam az igazgatónőhöz vezet, aki megtartja nekünk főiskolásoknak az eligazítást. Hümmögések és bólogatások után pedig, szabad utat kapunk a termek felé.
Nem kell térkép hogy eligazodjam a folyosókon. Nem kell semmiféle segítség hogy ha kell, akár csukott szemmel is eltájékozódjak (kivéve az örök mozgó lépcsőknél persze!).
Szinte ösztönösen zsigerből jön, hogy egyik folyosósarok után fordulva elérek a Gyengélkedő folyosószakaszára. Itt csak pár terem árválkodik, s az egyik elülső a nyugalom terme. Elfog a késztetés, ahogy a nagy ajtóra pillantok hogy bekopogjak rajta. Mégis inkább csak megigazítom ingujjamat és a könyveimmel a kezemben irányt váltok. A folyosón lézengő diákok egyike sem ismerős, ahogy kerülgetem őket, de ezen ne, is lepődöm meg. Az én korosztályom már rég valami rossz emlékként tekint csak vissza magában ha az iskolai évek ködös valójára gondol. A most itt tanulóknak pedig ez a kőkemény valóság... legalábbis még most. Aztán majd valamelyik nagy múltú egyetemhez csatlakozva ugyanúgy elfelejtik az itt töltött keserédes éveket. S a legvégén talán csakúgy mint jómagam hálásan révednek el az itt töltött időre és a kapott tudásra.
A színes aprócska gyertyalángok olyan végtelen nyugalmat árasztanak, ami még az én idegeimre is jótékony hatással vannak. A selyemfüggönyök lágyan omlanak alá hogy keretezzék a puha párnákat és a rajtuk ücsörgő diákságot.
Körbenézve meg kell állapítanom, szép számmal tiszteletüket tették. Talán épp ezért kap el újra, enyhén megbizsergetve a lámpaláz. Szokásom előadásokat tartani, szokásom tárgyalásokon részt venni (a rendkívüli Mungós szülés után meg pláne szeretek ennek épp a célpontja lenni), de azért ez új még nekem is. Hisz a felelősség mázsás súlyként nyomja a vállam, mintha egy Magyar Mennydörgő teljes súlyával nehezedne a vállamra. Lássuk be, ezek a diákok, kisebbek és nagyobbak azért vannak itt, hogy valamilyen szinten informálódjanak. Van, akinek a jövője is függ a következő fél órától, amelyben elregélem az egyetem adta szépségeket, a saját személyes tapasztalataimat no és persze a dolgok árnyoldalát.
Mély levegőt veszek és lassan fújom ki. Halovány mosolyt erőltetek magamra, s az órámra pillantva megvárom hogy 11et üssön az óra. Az utolsó késve érkezőket is bevárom s csakis ekkor kezdem el enyhe torokköszörülés után. Nem ülök le, szimplán csak azért hogy a kényelmes puffokon ülők is jól lássanak és hallhassanak.
- Üdv, még nem találkoztunk! Liam Avery vagyok, negyedéves, végzős medimágus. McGalagony kérésére idén nyílt órát tartunk nektek, hogy képet kapjatok a jelenlegi három Nagyegyetem világáról. Igyekszem minden kérdést megválaszolni, szóval ne fojtsátok magatokba.
Az enyhe béna humort elütöm egy somolygással és egy pillanatnyi csend után folytatom.
- Nos mint láthatjátok a helyszín nem a szokványos tantermi környezet. Nem tanórán vagyunk és nem is számon kérni jöttem. Igazából ez egyfajta eligazító, kiegészítve a személyes tapasztalataimmal, és igyekszem tippeket adni nektek, mikre is kell figyelnetek ha a Mandragóra Gyógyítóképzőbe akarnátok tovább tanulni. A jelen lévők sem csak végzősök, mint ahogy látom, de nem is baj. Ez egy nyílt beszélgetés, ami remélem kötetlen lesz. Ha valakinek esetleg menet közben akad egyéni kérdése, amit nem akar a többiek előtt megvitatni, akkor nyugodtan felkereshet a délután folyamán is.
A Mandragóra legfontosabb ismérve hogy a másik két egyetemmel együtt kiegészülve, ami a Gondrik és Manifesztálódott Művészegyetem egyetem alkotnak Hertfordshire-ben egy egységet. Tantestületileg azonban önálló részegység. 1793-ban alapították Margrey Duncombe és Cecily Thorchmorton kezdeményezésére. Akkoriban még más néven futott, jelenlegi nevét és arculatát csak 1978-ban nyerte el Mr. Payton akkori rektor vezetése alatt. Nem meglepő hogy ugyanúgy, mint itt a Roxfortban, ott is van az alapítókról és későbbi híres rektorokról elnevezet folyosószakasz, tanterem, aula, üvegház és egyéb. Az épület maga elég impozáns és tágas, a legtöbb praktikussági szempontból egész jól kialakított. Átlátható rendszert képvisel, de ne csodálkozzatok ha első időkben eltévedtek. Nem kell tartani mozgó, tévútra csaló lépcsőegyüttesektől, ez igaz, de a nagy terület miatt könnyen összekeverhetitek a tantermeket és folyosószakaszokat. Igazából én azt vallom, hogy ha valaki az első félévet túléli, és vele az első vizsgaidőszakot is, akkor azzal már nagy gond nem történhet!
Node, viccet félretéve, gondolom érdekel titeket a tanulmányi rendszerstruktúra. Igazából ez is egész logikus. Hoztam pár szóróanyagot, ahol a szakok és karok vannak feltüntetve, ezt megtaláljátok nálam, aki kér szívesen adok már most illetve a faliújság mellett elhelyezett információk pultnál.
Szóval, négy nagy alap kar van, mely az ökósokból, azaz ökölógiai karból, a nekrósokbó, azaz nekrológiai karból, lényesekből, azaz a lénygondozói karból és belőlünk a medisekből vagyis a medimágusokból épül fel. Minden karon belül adott szakok vannak, melyeknek a képzési ideje változó. Ennek oka hogy egy-egy szakirány több tudást esetleg gyakorlati órát igényel. A medimágián válaszható általános és pszicho-medimágus szak. Aki az utóbbit választja az még rám is plusz egy félévet ráhúz, mert ott bizony van egy nagy elég komoly gyakorlati félév. A gyakorlati kérdéskört általában a St. Mungóval társulva oldjuk meg, jómagam is ott vagyok jelenleg gyakornok. Ez általában már végzős, harmad illetve negyedévben esedékes, addig az egyetemi laborok és üvegházak foglyai és rabszolgái vagytok.
Minden alapképzésen megszerzett tudást tovább lehet vinni egyéntől függően mesterképzésre is. Itt választható a méregkavarás azaz toxikológia, a pirósoknak az égési medimágusi szak, de a plaszti-megimági, bájitalmesteri, felderítő nekromágia és veszélyes lénygondozó is helyet kap. Na meg persze a szülészetisek is itt ragadnak még 4 félévre, mint én magam is fogok. Amire mindenképp figyelni kell, az az egymásra épülés. Igaz ez a alapszakok és mesterképzések esetében is, de ami titeket elsősorban érint az a jelenlegi RAVASZ vizsgáitok. Nemcsak az eredmény, hanem a választott tárgyak is behatárolhatják felvesznek-e az adott ágra. Úgyhogy tanácsolom, mert most még két hónappal a záróvizsgátok előtt módosíthattok hogy alaposan fontoljátok meg a választásotok.  Nem akarok hazudni, de nem könnyű az egyetemi lét. Sokat kell tanulni, néha magolni, és a vizsgaidőszak öt RBFel is könnyen felér. Alapvetően viszont maga a Mandragóra az egyik legjobb intézmény, kedves professzorokkal és jó közeggel. Én csakis pozitívat tudok róla mondani, és esélyesen nálunk tartják a legjobb bulikat. Szeptembertől a mostani heted és nyolcadévesek biztosan meg is tapasztalhatják. Ezekről információk szintén a tájékoztatón akadnak szép számmal.
Elakadok és körbepillantok. Érzem hogy a rám szegeződő szempárban több kérdés is felmerült. Hát teret hagyok nekik hogy irányítsák a beszélgetést arra, amerre nekik tetszik. Mindössze csak egy pálcaintéssel feléjük reptetem a könyvem fedlapja alól előkerülő irományt, mely az iskolát prezentálja.

Szabad játéktér!

[MIRIAM]

MIRIAM

***

Remegve ácsorogtam a nyugalom terme előtt. Nem vitt rá a lélek, hogy bemenjen, korábban sem jártam ide. Fogalmam sem volt, mi vár odabent, az ajtó mögött. Egy beszélgetést kaptam el tegnap a folyosón. Egy hollóhátas lány mesélte a barátnőjének, hogy a legutóbbi házi dolgozata előtt bekuporodott a terem egyik sarkába. Megpróbálta lerázni magáról egy fontos személy elvesztésének emlékét és utána könnyebben állt neki a feladatnak.
Talán nekem is ez kell. Elhatároztam, hogy ma, közvetlenül az órák után felkeresem a helyet. Így is tettem, de a lábaim, mintha földbe gyökereztek volna alig másfél méterrel az ajtó előtt. Csupán bámultam azt, szinte várva, hogy magától táruljon ki és rángasson be rajta valaki vagy valami furcsa erő. Ökölbe szorítottam a kezemet, remegtem a dühtől, amiért gyáva voltam belépni oda.
– Egy barom vagy, Nolan… – suttogtam magamnak.
Nem ismertem megint magamra. Nem azért, mert az indulatok úrrá lettek rajtam. Nem azért, mert ezzel lényegében el akartam tusolni a barátaim elvesztése iránt érzett fájdalmat – habár ettől furcsa lelkiismeret furdalás gyötört. Azért, mert féltem bemenni, féltem a nyugalom, mit hozna ki belőlem és tudtam: képtelen lennék megakadályozni a könnyeimet, az érzéseimet. Azt pedig másnak nagyon nem kéne látnia, mert szégyelltem a fájdalmamat, még ha helyén valónak éreztem is az önkéntes magányba vonulást a történtek után.
Zsebre vágtam a kezeimet és tétován fordultam el az ajtótól. El akartam menni, de nem tudtam, mert neki ütköztem valakinek. Egy selymesen csillogó hajzuhatagot pillantottam meg, egy kedves arcot és csak ezután szembesültem vele, kivel is állok szembe. Miri volt az, akivel harmadikban valami gyermeteg kis románcba kezdtünk… és olyan jó volt azokban az időkben. Egy aprócska fény volt a sötét mindennapokban, most mégis idegennek éreztem őt is. Nem tudom, miért távolodtunk el egymástól annak idején, egyszerűen csak így alakult a dolog.
– Öhm… szia… – köszöntem kissé rekedten.
A szemébe néztem és megpróbáltam mosolyogni, de nem sikerült. Inkább elkaptam a tekintetemet és a cipőm orrát bámultam. Olyan ritkán szólítok meg másokat. Lényegében mióta Darien és Edward halottak csak én vagyok magamnak, senki más. Evelynnek néha odaköszönök, ha látom… de valójában ő is csak egy idegen.
Az az érzésem támadt, hogy mondanom kéne valamit, nem pedig zavartan ácsorogni előtte és várni a csodát. Igazából, ha valamit a Margával történtekből biztosan megtanultam: a régi ismerősökkel nem szabad rosszul bánni és nem szabad azt kívánnom, bár nekik is annyira fájna minden, mint nekem. Nehéz volt az indulataimnak parancsolni, de most legalább ott volt vágy, hogy megtegyem és megpróbáljak beszélgetni.
– Te is egy kis nyugalomra vágysz? – kérdeztem rekedten és ismét az ajtó felé fordultam.
Hosszasan fújtam ki a levegőt, még mindig nem vettem rá magam, hogy meginduljak. Éreztem, hogy remegek megint a dühtől, de nem mondtam vagy tettem semmit. Ennyi önuralmam még azért akadt.