Műterem

A műterem neve igen csak beszédes. A művészetet gyakorolni kívánó diákok igen csak kedvelt pihenőhelye. Itt megtalálható minden, amire egy embernek szüksége lehet ahhoz, hogy fessen, rajzoljon, vagy épp szobrászkodjon, ha úgy tetszik. Elég tágas terem. A falakat pedig az idő során befedte a diákok által poénból rajzolgatott motívumok, vagy csak színpróbaképpen odahúzott vonalak. A terem egyik felében hatalmas szekrény kapott helyet, amiben minden eszköz megtalálható. Ecset, ceruza, véső (szobrászkodáshoz) festővásznak, festőállvány, rajztábla. Néhány szék is komfortosabbá tette a helyet, hogy azokra letelepedve kényelmesen lehessen rajzolni, de márványtömbök, és gipszöntvények is megtalálhatók. Igazi művészparadicsom ez a hely.

I'M HOOK

Suit up

Blue A. Rains

Mikor a késdobálók tökéletes célpontjául szolgáló alakom bevonult a Nagyterembe az első estén, biztos voltam benne, hogy sokan csak arra éreznek késztetést, hogy valóban céltáblául használjanak fel, és ezen a mellkasomon még a kosz jótékony hatásától mentes prefektusi jelvény csillogása is sokat rontott.
Ahogy az asztalnál helyet foglaltam másnap reggel, tulajdonképpen gyanúsan korán magamhoz képest, főleg a nyárhoz képest, a már most is szürke tengereket idéző asztaltársaságom nagy megrökönyödésére még dúdolni is volt hangulatom, és csak akkor tűnt fel, hogy megint a részeg tengerészről van szó, amikor Natalie vigyorogva emlékeztetett, hogy neki volt már szerencséje ahhoz a bizonyos Hookhoz... Persze, elég alkohol elfogyasztása után valamiért könnyedén félkarú kalóznak titulálom magam, rendre felszólítva az asztaltársaságot arra, hogy legyenek a legénységem, illetve a legutóbbi hasonló alkalomnál olyan ambiciózusra ittam magam, hogy elloptam egy szigetet Willow társaságában. Nem akarok mindent a gyerekkoromra fogni, de nem nehéz sorsközösséget éreznem a törvényen kívüli haramiákkal, akiknek főleg nem parancsol a törvény, a szokásjog, vagy a pszichiátról szökött rokonságuk...

A kis virslidarab a legkomolyabb kincs mégis ezen a reggelen, amit a magamévá teszek, mielőtt kicsit kevésbé lelkesen elrohannék bájitaltanra, de nem kerüli el a figyelmemet a jóval komorabb viharfellegekbe burkolózó Blue A. Rains, akinek a neve talán ironikus, de a jelleme olyan tűzrőlpattant és napsugaras, amit mindig csodáltam benne, most mégis olyan sziporkázó, mint a két hetes őszi eső. Kíváncsian pislogok rá a tökleves kancsó mögül, még élénken él bennem az iménti kis dalocska, valahogy egybemosom a kalandok ígéretét az évkezdéssel.
- Blue? Hééé, Blue! - integetek neki nem túl messziről - Ráérsz ma hétkor? Még nincs edzésem, később megyek járőrözni, legyél a Műteremnél, mutatni akarok valamit, amit még biztos nem láttál.
Mivel az idő ezúttal sem az én oldalamon áll, muszáj tényleg elővennem a hurrikánt idézi arcomat, és egy utolsó kacsintás kíséretében kiviharzani az alagsor irányába, ahol komoly eső várható, ha rögtön az elő nap elkések, és ahhoz, hogy a tervem zökkenőmentesen sikerüljön, nem lenne szerencsés rögtön a második nap büntetésbe kerülni.

Hatkor esem be az emlegetett helyiségbe, ahol ezúttal nem tartózkodik senki, gondolom, még a nyár közelsége és a tanév újdonsága miatt - annál jobb, ha minden jól megy, csak maga Blue részesül majd a valóban kalóznak öltözött Minnie Balmoral látványából... Natalie, az egyetlen, akit beavattam a tervembe, persze végigröhögte a napot, főleg, amikor a kölcsönvett, mert természetesen sosem tulajdonítanám el az iskola méltán megbecsült talártartó kampóinak egyikét önös célokra, tehát az ideiglenes időre begyűjtött vasdarabbal a kezemben jelentem meg a szobánkban, követelve rajta a legutóbbi szívességet, amit megnyertem tőle. Készségesen segített a készülődésben, habár azért közben elhangzottak olyan kijelentések, mint az 'ez kezd kezelhetetlenné válni', illetve a 'kezdenek kicsúszni a dolgok a kezedből, nem?', így alig fél órás ügyködéssel össze is hoztuk a kelléktárat. Tudtommal Blue kedvence a Pán Péter történet, és mi is lehetne benne röhejesebb, mint a kalóz...? Túl sok összeálló részlet ez ahhoz, hogy elkerülhessem a sorsomat, így fél hétkor már teljes harci díszben varázsolom a terem többi részét színpaddá. Néhány itt felejtett nőalak szobra még a kezemre is játszik - sajnos a krokodilnak beöltöztetett macskám nem lett kezesebb az események hatására, de legalább ugyanolyan őszinte utálat ül ki az egyébként édes pofájára, hogy senki sem kételkedne abban, hogy valóban ő harapta le a csuklómat.
- Rendben, Maccavity, akkor ahogy megbeszéltük: mikor benyit, te fújsz, én feléd csapok, aztán az történik, ami mindig szokott, egy drámai ütközet végén elhagyod a helyszínt, én pedig leülök, és meghallgatom, mi is Blue valódi problémája, már remélhetőleg azon kívül, hogy több nyílt sebből vérezni fogok, ha megint bedurvulsz.
Fölényesen felcsapja a farkát, és a mancsát nyalogatva leül az egyik kis sámlira. Tökéletes alakítás, a macskám maga a megtestesült gonosz, és róla is biztosan tudom, hogy szeretné kipróbálni a késdobáló képességét rajtam...
Mielőtt nyílna az ajtó, még elgondolkozom azon, vajon jó ötlet volt e ez az egész, de ismerve a lány fantáziadús jellemét, fantáziáját, biztos vagyok benne, hogy könnyeket fog ejteni - már a röhögéstől, és nekem ez a célom a tengerre szállásban...

Minerva E. Balmoral

Az évnyitó után nem tudtam aludni, bár ez nem csoda a történtek függvényében. Csak forgolódtam és forgolódtam, mígnem a takarómba végérvényesen belegabalyodva lezúgtam az ágyamról, de ezt már a szobatársaim sem tűrhették, akik valószínűleg véreres szemekkel feküdtek a hátukon a baldachinos ágy tetejét bámulva miattam, az egyikük, kinél végleg elszakadt a cérna, még hozzám is vágta az első keze ügyében kerülő tárgyat, pontosabban a fél pár cipőjét, de csak a falat találta el, szerencsére. Mikor végre hajnalban nagy nehezen egy percre végre átadhattam volna magamat a boldog öntudatlanságnak, mégsem volt az annyira boldog. Rémálmodtam, a kilenc újoncról, akik körbevették a lángban égő Földgolyót - mániákus nevetésük még ébredés után is visszhangzott a fülemben.

Egy éve megvetettem volna magam, amiért ilyen korán tettem tisztelet reggel a Nagyteremben, most mégis, kín volt már csak eddig is várni az álmatlanságtól fetrengve, ami alatt ha százszor nem, akkor egyszer sem fogadtam meg magamban, hogy ma biztosan elmegyek Madam Pomfreyhoz valami altató-nyugtatóért is, elvégre ez varázsgyógyszer, csak a mugligyógyszerektől van fóbiám.
Szóval hajnalban már a Griffendél asztalnál trónoltam, egyik kezemmel a fejemet tartva, le-lecsukódó szemekkel kavargatva egy jó erős kávét, amit amúgy minden más esetben elutasítanék, lévén utálom, de a szükség törvényt bont, ha csak egy kicsit is segít, már megérte.
Töklevet töltöttem magamnak, miután elfogyasztottam a feketét, és egy kis tojást pakoltam a tányéromra, próba cseresznye címen, de nem sok minden ment le a torkomon. Alapvetően is kifejezetten sovány, túl sovány vagyok, az utóbbi pár hónapban pedig több kilót fogytam. Csak abban reménykedhetek, hogy a roxforti koszt majd visszahozza a híres-neves étvágyamat.

Ahogy a Nap sugarai egyre emelkedtek a horizonton és egyre nagyobb szögben tűztek be az ablakokon, játszva a levegőben repdeső porszemcséken, elkezdtek szállingózni a diákok is, így lassan az oroszlános asztal is nem egy jelenlévővel gazdagodhatott. A levegő sziporkázott, akármerre néztem, mindenhonnan jókedélyű beszélgetéselet és csilingelő nevetéseket hallottam, nem utalt semmi sem a tegnap este történtekre. Vagy csak a korán kelők lennének ennyire pozitívak? Hisz ki korán kel, aranyat lel...
Majd' megszakadt a szívem a gondolattól. Eszembe jutott, hogy James hajtogatta ezt mindig, ő az az igazi kakas volt, aki a nappal kelt, energetikusan, vidáman, azzal a mosollyal az arcán...
Áldottam a pillanatot, ugyanis megjelent egyik háztársam, megszakítva a gondolatmenetemet. Ki tudja, mi lett volna, ha jobban belemerülök...

Enyhe meglepetéssel ismertem fel az eggyel lentebb álló Minerva E. Balmoralt, hisz bár jóban voltam vele, de egy-két beszélgetésen túl eddig nem tett nagy múltra szert a kapcsolatunk, hónapok óta most beszélek vele először. Hát, vegyük úgy, hogy "beszélek", ugyanis amilyen gyorsan megjelent, el is tűnt, megnyerő mosollyal az arcán elhadarta, amit akart, majd tovaviharzott, akárcsak egy tornádó. Hétkor a műteremben? Mégis mit szeretne pont tőlem, miért hív oda? Mi közöm lehet hozzá? Be kell valljam, igencsak felkeltette az érdeklődésemet is...
Az érdeklődéssel együtt mást is felkeltett azonban, szerencsére. Csak néztem a távolodó alakját, és arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg az egyetlen magyarázat a sietségre a közelgő óra kezdete lehet, ami azt jelentené, hogy... te jó Merlin, máris ennyire elrohant az idő?!
Sietve összeszedtem a cuccaimat és kirohantam a teremből, az első órám felé véve az irányt.

Délután, fogadkozásomhoz híven fel is kerestem az iskola javasasszonyát, aki azon nyomban három felé készítményt is lenyomott a torkomon, ellátott tartalék-üvegcsékkel és majdhogynem letetette velem a megszeghetetlen esküt, hogy háromnaponta felkeresem majd. Ennyire szörnyen nézek ki, ilyen rossz az állapotom...?
A látogatással azonban elszaladt az idő, így indultam is a Műteremhez. Félúton vettem észre, hogy valami csiklandozza a fülem, és ekkor jöttem rá, hova is tettem a pennát, amit korábban nem találtam, de egy vállrándítással el is intéztem magamban.
A teremhez érve a kilincsre tettem a kezem és nagylevegőt vettem. Ez a terem amolyan szenthelynek számított a szememben, ha beléptem oda, a külvilág, minden gondjával együtt megszűnt létezni. De nehéz kizárni a gondot, nehezebb, mint gondolnánk, ha az épp a szívünkben van...
Egy utolsó szívdobbanással lenyomtam a kilincset, közben lehunytam egy pillanatra a szemem. Nagyon rég jártam itt utoljára, megannyi emlék köt a helyhez, de máris éreztem, hogy beszippant a hely aurája, az ujjam hegyéből kiindulva átjár a bizsergés.

Benyitottam.

I'M HOOK

Suit up

Blue A. Rains

- Pontos, ahogy kell, kisasszony, üdvözlöm a hajómon! - a pálcaintésemre felkapcsolódnak az elbűvölt lebegő mécsesek, épp úgy forogva, mintha a tárgyak árnyékai hánykolódnának a tengeren - A közkedvelt dallal ellentétben nem vagyok részeg, így nem szorulok vízterápiára, ön viszont határozottan rászorul egy kis nevetésre! Ami azt illeti, én a jobb kezem fejére tartanék igényt, ha már így benyújtjuk a számlát, de azt egy aljas szörnyeteg elragadta...
Az egyik kis láng megvilágítja a macskámat, aki egykedvűen bámul ránk, aztán fúj egyet egyetértése jeléül. Maccavity páratlanul jó volt abban, hogy elbűvöljön minden macskakedvelőt, aztán a lehető legundokabb kifejezésével hátrahagyja őket, és akkor még jól jártak, nekik nem kell megküzdeni vele a helyért az ágyban. Mintha egy valódi predátorral aludnék...
- Ms. Rains, ön mától a jobb kezem, a szó szoros értelmében, és ne is kérdezze, hogy lehetséges ezt a páratlan füstös sminket elkészíteni fél kézzel, mert ez olyan titok, amit magammal viszek a hullámsírba is! - egy nagy lendülettel leugrom az eddig elfoglalt székről, mire a kis felsőbb éves segítséggel megkomponált gyertyák fénye kékre vált, homályos, vízalatti fénybe burkolva a helyiséget - És most az utazás kezdetét veszi...! Imádkozzon a tenger isteneihez, elvégre az óceán kegyetlen szerető ám...!
Nevetve mellé táncolok, és épp kezemmel megpörgetem maga körül, aztán beljebb húzom. Talán nem vagyok egy született kampókéz, de azért ehhez képest ügyesen rántom le a leplet az első vászonról, amire a csillagos eget festette valaki, aki nem is sejtette, hogy a képe most egy világ körüli út részévé válik.
- Első történetünk egy szomorú hercegnőről szól, akinek hosszú haja maga volt a nap tűző ragyogása! - felemelek egy tincset az övéi közül, és bajszot formálok vele magamnak - Az udvar minden bolondja, kérője, lovagja azon fáradozott, hogy felderítse, hiszen ha mosolygott, a madarak vele daloltak, az emberek szívébe pedig boldogság költözött. Mégis, nem tudták, hogy a hercegnő nem volt szomorú, csak hiányzott neki a kedvese, aki felköltözött a csillagokba, és azért nem mosolygott többé, hogy a fénye ne homályosítsa el a csodálatos éjszakai égboltot, ahol a hercege csak rá tekintett, és vigyázott minden léptére.

Ismertem Rain történetét, mind ismertük, akik egy kicsit is érzékenyek voltunk mások boldogságára - jó volt rájuk nézni, jó volt látni, hogy megtalálták egymást, még nekem is, aki annyira hiszek a szerelemben, mint Maccavity ártatlanságában, amikor szétkarmolt képeket találok a párnám alatt. Habár nem tartoznak rám a pontos részletek, csak ha ő akarja megosztani velem, szeretném, ha hinni tudna abban, hogy az élete nem ért véget ezzel. Egy része igen, a gyerekkora, az önfeledtsége igen, de ezzel nem veszik ki minden mágia a jövőjéből. Szeretném látni nevetni, megtalálni önmagát, szeretném, ha az emberek nem élnének olyan életet, amelyet én.
- Második kalandunk szövevényes tájon játszódik...! - magammal húzom tovább, elmormolva egy vízfakasztót, így most a pálcámból kilövő sugár épp két mécses között húz hullámszerű ívet, ezt megfesti a tengerkék borongás - Tudja meg kisasszony, ez velem esett meg, mint eset. Párizs szép városában, ahol a zöld tündérkék csattogtatják hamis fogsoraikat, tudja, azok, amelyek olyan aprók, hogy csak egy érzés fér beléjük... Na ott találkoztam egy férfival, aki nem átallotta azt állítani magáról, hogy ő Hook! Pedig az én vagyok!
Elérjük a második állványt, aminek leple alatt az általam készített fotók mozognak. Az elsőn az öcsémmel nevetünk valamin, ami nem fért bele a keretbe, körülöttünk az első nap tapasztalt forróság szinte pasztellé forrósítja a hangulatot. A második csak egy kép a városról, emberek mozognak az Eiffel torony körül, és nem veszik észre, hogy nem egy vagyok a népes látogatók közül, hanem vadász, aki rájuk kíváncsi, az arcukra, a benyomásaikra... A legalsón Willow gitározik. Talán senkit nem lep meg, hogy magammal hoztam a fényképet az iskolába is... De senkinek nem is kell tudnia róla, az előttem álló lányon kívül, akinek a férfi csak mint névtelen gitáros vonul be a tudatába.
- Kihívtam párbajra, mert ilyet azért mégsem lehet hagyni... - az oldalamon lógó, szintén kölcsönvett kardot húzom ki a hüvelyéből, és úgy teszek, mintha láthatatlan ellenséggel küzdenék meg - És higgye csak el, kisasszony, legyőztem! Senki nem iszik úgy abszintot, mint Hook!

Tovább táncolok vele az utolsó vászonhoz, a nyomunkban szinte valóban hullámzik és morajlik a tenger, legalábbis a váltakozó árnyékok ezt a hatást keltik. Halkan dúdolom a dalt a részeg tengerészről, és a kampóval leplezem le ismét az utazás egy pontját.
- Ez pedig a kikötő, kisasszony. - szemben állunk egy hatalmas, diadalmas oroszlánt ábrázoló festménnyel, mely mintha követne a tekintetével - Minden utazás saját magunk keresése a végtelenben... De csak rajtunk múlik, mennyire bátran merjük követni a holnapi énünk hangját. Tudod, Rain, sok féle bátorság létezik, de magunkkal szembenézni... az már valóban halálos kaland. Mégis, "a halál a legnagyobb kaland kezdete"...
Leveszem a fejemről Willow megőrzésre átadott kalapját, és a vászon tetejére teszem, aztán a lány felé fordulok mosolyogva. Remélem, hogy nem ijesztettem halálra, de nem tartom valószínűnek.
- Figyelj, az utóbbi időben nem nagyon volt lehetőségünk beszélgetni, de bármikor szükséged van rám, vagy Hookra, itt leszek, és meghallgatlak. Mesélj, mi történt veled? És ne hagyd ki semmit, nem kell rövidre fognod, az utazás mindig tart, ameddig mi szeretnénk.

✮ Neverland in a room ✮

Minerva E. Balmoral

Ahogy kinyitottam az ajtót, még ízelítőt kaphattam a bent honoló sötétségből, ám szinte azon nyomban ismerős hang, Minerva hangja ütötte meg a fülemet, vele egyidőben pedig apró, táncoló lángok tucatjai gyúltak lángra, szerte a helyiségben. Biztos, hogy helyiség lenne az? Falai voltak, plafonja, ajtaja, szanaszét heverő tárgyak, zárt környezet, a terem mindennemű fogalmát kimerítené, ám abban a pillanatban én ott megrendültem, mint az ember, akinek azt mondták, a Föld lapos, erre kiderül, mégse lehet lezuhanni a szélén. Egy általam alapigazságnak tartott dolog kezdett széttöredezni, én pedig a repedésein keresztül láttam a világot - mintha csak álmaim kezdtek volna valóságos alakot ölteni. Akár egy mesébe csöppentem volna, úgy láttam most mindent - a falak eltűntek, a mennyezet megnyílt, a tenger vad hullámai maradtak csak, és a kísérleties fények, amik megvilágították magát a megelevenedett kampókezet...
Megbabonázva figyeltem az átalakuló teret, aminek tényleg csak a fantáziám szabott határt, ami azért elég nagy szó. Az első döbbenet elmúltával a lányra neztem, Hookra, vagy talán Hookinát kéne mondanom? Maradjunk a Hooknál, a mai világban már minden lehetséges, véletlenül sem az a nevem, hogy "kék"... Szóval a lányra bámultam, szinte megbabonázva, ajkaim enyhén elnyíltak egymástól. A mondott pillanatban tényleg felfedeztem a macskát, ki képzeletemben máris ádáz krokodillá alakult, fújás helyett pedig állkapcsát csattogtatta, és mikor nyitva volt, halk ketyegés hallatszott a gyomrából.

Minnie szellemessége magával ragadt, a hangulat megigézett, a pillanat elvarázsolt, és azon kaptam magam, hogy csillogó szemekkel nevettem. Nem voltam görcsben az izmaim, készen állva, hogy bármelyik pillanatban ugorjak vagy előkapjam a pálcám, nem pillantgattam hátra, hogy figyeljem, utolértek-e már, nem képzeltem be hangokat és nem idegeskedtem. A pillanat elkapott, beszippantott, és már nem emlékeztem, mi volt hónapokkal ezelőtt, se arra, min gondolkodtam öt perce. Az a világ megszűnt létezni, csak az számított, ami itt volt, idebent, a kis művészsarokban, ami mindig is az egyik kedvenc helyemnek számított, és ami most több volt minden másnál - átjáró egy másik világba, Sohaországba, a gondtalanság mezejére.
Elengedtem magam és nevettem, mikor megpörgetett, aztán már húznia se kellett, mentem én magamtól is, talán repültem, lélekben biztosan, szárnyalt a lelkem és a fantáziám, és már nem tudtam elválasztani a valóságot a képzelettől, de nem érdekelt most, mi van máshol, csak ez a csodálatos perc, ami bár örökké tarthatott volna.

A csillagos ég festménye nem korlátozódott többé a vászon keretei közé, és bár egy pillanatra belém csapott a felismerés, hogy hé, ezt én festettem, ez nem számított akkor - a festék elmosódott és kivetült, megfestve az eget a képzeletemben, és ott világítottak a híres csillagok is, fényesebben, mint valaha, "jobbra a második csillag"...
A félhomályos sötétség feloszlott, arany derengés jelent meg a szélén, a hercegnő, ki a mesében volt, az ablakban bámulta a tündöklő eget, mely mintha most még gyönyörűbb lett volna, szinte mosolygott a kedvéért, én pedig megbabonázva figyeltem Hookomat, amint továbbszövi a történeteket.
Az ég kivilágosodott, baguette szagot éreztem a levegőben, az Eiffel torony ott magaslott előttem, a képek jeleneteket festettek meg, történeteket regéltek nekem egy jobb világról, egy vidámabb életről, emberi nevetés, a gitár hangja vett körül, mígnem csattant a kard, Hook legyőzte az ellenfelét, a tündérek szétriadtak az éles hangtól.
Visszatért a tenger, vadabb, mint korábban, a tajték sötét árnyakat vet a falra, szinte érzem, ahogy belélegzem a sós levegőt, majd megjelenik a lábam alatt a móló, nem szédülök többé a hullámok hátán, szilárd fatákolmány a lábam alatt, szemben a hatalmas, tiszteletet parancsoló oroszlánnal, kinek üvöltése hetedhét határon is túl hallattszott...

Csend. Fület sértő, éles csend. Tiszta levegő, óra ketyegés. Az égbolt lassan visszaszivárgott a maga keretébe, az oroszlán visszaült a néma mozdulatlanságba, a gitáros nem pengette többször a húrjait, a királykisasszony visszavonult a várba aludni, a tenger megszűnt ringani, én pedig ott álltam, a felszívódó látomás közepén, ledermedve, és ijedtem kaptam volna utána, hogy ne tűnjön el, naradjon még egy kicsit, de már késő volt. Falak, ajtó, plafon, bezártság. A szoba visszanyerte a szobai jellemzőit, Hook eltűnt, csak a lány maradt, a lány, aki... Megnevettetett. Ilyen jóízűen, tisztán, önfeledten, egyszerűen nem emlékeztem, mikor nevettem ilyen őszintén valójára, mikor még a szemem is velem együtt nevetett. A lány, aki olyat tett értem, mint a barátaim sem, a lány, aki meg akart nevettetni és el is érte, a lány, aki Hooknak öltözött miattam. Forgolódtam a teremben, egy apró szálat, fonalat kerestem, amibe belekapaszkodhattam volna, hogy segítsen nekem.
Ránéztem. Hallottam a kérdéseit, fel is fogtam őket, talán csak a tudatomig nem jutottak el teljesen. Egyetlen, megválaszolásra váró kérdés maradt bennem, amire minél előbb hallanom kellett valami megoldást, minden más ráért utána. Észrevettem, hogy a nagy kaland közepette kiesett a fülem mögül a pennám, most felvettem a földről es visszatettem, majd zavartan megdörgölve az orrom szélét, kicsit talán udvariatlanul figyelmen kívül hagyva a kérdését, de csak egy válasz kellett nekem, utána ő is meg fogja kapni, megszólaltam.
- Miért? - tettem fel halkan az egyértelmű kérdést. - Miért tetted ezt, miért dolgoztál ennyit csak ezért?

I'M HOOK

Suit up

Blue A. Rains

Lehajtom a kezem, és egy pillanatra elidőzöm a kampómon - kicsit sem vesztett a számomra a rövid reakciója miatt a varázslatából a pillanat, elvégre Hook ott élt bennem valahol mélyen, olykor eltemetve. Emlékeztem másodpercekig a gyerekre, aki vigyorogva olvasta a történeteket a kalózokról, és persze idealizálta őket, piedesztálra emelte a tenger rablóit, figyelmen kívül hagyva, hogy lényegében gyilkosok és haramiák voltak a törvényen kívül. Vajon mit gondolna Blue most, ahogy felnézek a szemébe a füstös karikák mögül, ha azt mondanám, ez a lehetőség nagyon is benne volt a személyiségemben? Sötét téma ez éppen most, amikor csak felderíteni akartam, de ettől még igaz marad, hogy a mosolyom elrejtette a kevésbé szép vonásait annak a nem is olyan ártatlan gyerekből felnőtt valakinek.
- Szerettem volna látni a mosolyodat. - fordítom oldalra a fejem - Nagyon meglepő válasz?
Furcsa ezt a beszélgetést lefolytatni a még mindig fejünk felett égő színes lángok fényében - azt hiszem, ehhez a díszlethez nagyon is illik a dolog, habár a művészetek amúgy is őszintévé teszik az embereket. Néha benéztem ide, olykor láttam az előttem álló tanácstalan lányt is dolgozni képeken, de hozzám közelebb állt a témák kergetése a lencse végén, így ritkán ültem egy helyben fényképezés közben. A kézügyességem nem volt különösebben említésre méltó, már ami a rajzolást és festést illeti, soha nem jutottam tovább a firkálásnál, és talán pont ezért nem is tartottam magam igazán művésznek, még akkor sem, amikor a gitáron pengettem a néhány általam ismert dalt egy kicsit hamisan, de elég lelkesen. Még magának Willownak sem vallottam be, hogy eredetileg játszom ugyan a hegedűn, de ez annyira rémes emlékeket idéz föl, hogy jobb úgy is kezelni, mintha soha nem is rendelkeztem volna a képességgel...

- Tudom, az emberek talán... nem ilyennek ismernek, és most nem arra célzok, hogy nem sűrűn látnak kalóznak öltözve, kampóval szaladgálni, - mosolyodom el mégis - hanem arra, hogy hajlamosak a népszerűséget kizárólagos tulajdonságnak tekinteni. Mintha egy griffendéles kizárólag ön és közveszélyes szabálysértő lenne, vagy mondjuk egy hugrabugos csak virágokat szedhetne a világbékét hirdetve... A tavalyi év nem volt a legalkalmasabb arra, hogy önmagam legyek, mint ahogy azt tudod, és amikor végiggondoltam, min szeretnék változtatni, az első mindenképp a légkör volt. Bőven sok sötétség jutott az iskolának, én komolyan gondolom, hogy rajtunk múlik, hogyan folytatjuk tovább. Szeretem a mosolyodat, és ha csak egy pillanatra is láttam, bőven megérte az előkészület.
Leülöm az egyik alacsony székre, és mosolyogva nézek rá. Úgy érzem, mindent elmondtam, amit most tudnia kell, kíváncsi vagyok, ő milyen válaszokkal tud szolgálni az én kérdéseimre.... Már ha azokat lehet egyáltalán kérdéseknek titulálni. A kezem végén megcsillan a kampó az épp rávetülő láng palástja alatt, és habár Kalap most nincs rajtam, nem érzem magam kevésbé a mesék kétarcú kalózának.

Minerva E. Balmoral

Kérdésem, bár válaszra várt, nem zökkentette ki. Ahogy lenézett a kampóra, a fény megcsillant a fémen, a gyertyák megvilágították az arcát, ám a füst és az arcába omló haja által vetett árnyék mégis kísérteties hangulatot adott az elém táruló képnek. Fejemben máris megjelentek a színek, a vonások, a paletta, hogy milyen technikával tudnám élethűbbé tenni a csillanást és miképp adhatnám azt a tompa fényt a szemének, füstbeburkolva az egészet. Szemem előtt megjelent a vászon, az arányok, hogy milyen rétegben kéne festenem, hogy lehetne minél természetesebb a hajának a vonulata... Meg kellett ráznom a fejem, hogy kizökkentsem magam, emlékezve, hogy ez nem a legalkalmasabb pillanat. Nem is akartam tudni, milyen tekintettel bámulhattam rá az imént, és hogy mennyire udvariatlannak hathattam.
Láttam, ahogy a gondolatok elöntik a szemét, ahogy a szája enyhén megrándul és a homlokán alig látható mélyedés jelent meg, ahogy elgondolkodott. Hirtelen szólalt meg, és mégsem - mellkasa megemelkedett, mielőtt rám nézett volna, és ironikus kérdése ellenére valamilyen szinten tényleg meglepett a válasz.  Igen, Minervának tényleg elég sok barátja volt, utálói sokszor felhasználták ezt egy kifogásolható pontjának, és ha nyitva tartod a szemed, látnod kell, hogy tényleg, az esetek döntő többségében nem egyedül időzik, hanem valaki társaságában vagy épp útban van valakihez. Fel lehet ismerni, hogy kik a tényleges barátai, és kik a nagyon jó ismerősei, mindkettőből nem kevés jutott neki, bár az én szememben ezt aligha lehetne felróni neki. Ami engem meglepett, az az volt, hogy megannyi ismerős és barát között, hogyan szúrt ki engem, így, akit talán "jobb ismerős"nek lehetne titulálni vagy annak sem, és miért szakított időt erre? Azt mondja, szerette volna látni a mosolyom. De hogy tűnt neki ez egyáltalán fel...?
Az idők során megszoktam, hogy nem szokott az embereknek annyira feltűnni, vagy ha mégis, inkább pletykát csináltak belőle, mintsem hogy érdeklődtek volna, mégis mi ütött belém.

De nem szólaltam meg, csupán vártam. Látszott rajta, hogy még van, amin gondolkodik, és még ha nem is mond el semmi különöset, azzal, hogy megszólalok, talán ismét bezárja azt a gondolatot magába, legyen szó bármilyen jelentéktelen apróságról is. Nem elég hallgatni, tudni kell jól hallgatni, ahhoz, hogy megértsük az embereket.
És igazam volt, a következő pillanatban meg is eredtek a szavak a szájából. Tudtam, hogy igazat mond, biztos  voltam benne, de abban nem, hogy a teljes igazságot, de az nem is számított. Már azért is hálás voltam, hogy ennyit megosztott velem.
- Tudod, normális esetben az elsők között lennék, akik megpróbálnák feldobni valahogy a légkört - szólaltam meg halkan, tudva, hogy nem halogathatom tovább. - Az egyetlen bökkenő, hogy nem éppen "normális eset" van.
Lassan kezdtem bele, megrágva magamban a szavakat. Sokat könnyített volna a helyzeten, ha tudtam volna, mit várt most tőlem.
- Nézd, nem teljesen értem a kérés-kérdésed, hisz tudod, mi történt. Mit mondhatnék még? - fordítottam el a fejem.
A művészsaroknak volt egy elvarázsolt falrésze, ami akárcsak egy ablak, úgy funkcionált, a Roxforti birtok esti sötétje hatolt be a terembe, azon néztem most ki. Egy pillanatra elmerültem  a csillagokban, és eszembe jutott a mese a hercegnőről és a csillagokban lakó kedveséről, és akaratlanul is halvány mosoly kúszott a szám szélére, de azon nyomban keserűvé vált.

A szavak csendesen szóltak a számból, abban sem voltam biztos, hogy én mondtam őket, s lábaim magamtól indultak meg, cipőm talpa kopogott a helyiség padlóján.
- A szerelem egy borzasztóan illékony dolog, van, akinél csak egy két hétig tart, másoknál pár hónapig, de csak a mesékben örök. Szeretek hinni a mesékben, szeretem őket összemosni a valósággal, de a másik énem pontosan tisztában van a dolgok mibenlétével. Hogy mi volt Jamesszel? Fantasztikus kérdés. Talán elmúlt volna, lehet, egy hónap, egy hét múlva már lehajtott fejjel mentünk volna el egymás ellen a folyosón - egy pillanatra megbicsaklottt a hangom és ismét a sajátomnak éreztem, de erőt vettem, és folytattam -, de nem a "mi lett volna, ha" a lényeg. Nem lehet tudni, ahogy történt, úgy történt. Bár akkori szemmel nem tartottam épp valószínűleg, de lehet, pont én vetettem volna véget a kapcsolatunknak, ki tudja. De így, hogy az történt, ami... - nyeltem egyet, egy éles kanyart vettem, úgy folytattam tovább a járkálást. - Erőszakkal elválasztották tőlem, és így akarva-akaratlanul is mindenbe beleszóltak. Lehet, amúgy túltettem volna magam rajta, de most fogalmam sincs, képes leszek-e rá. Hónapok teltek el május másodika óta, és még mindig nem tudok úrrá lenni rajta. Senkinek nem kívánom, hogy ezt kelljen átélnie, amit nekem... - ráztam meg kiábrándultan a fejem.

Egy percig nem szólaltam meg, hallgattam a légzésemet, a szívdobogásomat figyeltem, majd megálltam az egyik falnál lévő tükörnél, amiből betegesen sápadt arcom és karikás szemeim bámultak vissza rám. Felemeltem a kezem és megérintettem a tükörképemet.  
- Ha az ember elveszti a bal szemét és egy szerette életét, saját maga fogyatékosságát jelentéktelennek, sőt igazságtalannak fogja tekinteni. Hogy lehet, hogy míg ő az életével, én csak a fél szemem világával fizettem érte...? - Most rezzenéstelen, bár halk volt a hangom. - Voltak tiszta napjaim. Mikor a felejtés édes leheletével az arcomon ébredtem, mikor nem emlékeztem sem a háborúra, sem a Roxfortra. Egy egyszerű, tizenéves lánynak éreztem magam, hónapok óta akkor a legjobban. De a varázs csak addig tart, míg tükörbe nem nézel. Ott minden olyan, mint régen. Talán kicsit beesettebb, sápadtabb az arcom, de ez akkor, a hajnali félhomályban nem szembetűnő. A lényeg az, hogy ép vagyok... - A kezemmel eltakartam a tükörképemen a fél szemem. - A tükörben ott van mind a két szemem, hiába olyan számomra, mintha csak a jobb maradt volna, hiába nem tűnik mostmár fel. A tükör emlékeztet, mi történt, eszembe juttatja a múltat és nem enged felejteni.

I'M HOOK

Suit up

Blue A. Rains

A fények furcsa játéka kedvezett a fehéres-kékes árnyalatoknak, szinte mintha vibráltak volna a szemem előtt. Míg a válaszaimra vártam, ezen merengtem. Talán tényleg úgy tűnhet, hogy ajtóstul rontottam a házba, talán tényleg kissé megbántottam a hirtelenségemmel? A világ nem csak Willow és én, nem mindenki érzékeli inkább a varázslatot egy-egy szituáció kínos pajzsa mögött. Mégis, ahogy hallgatom a szavait, tudom, hogy nem erről van szó, egyszerűen egy olyan zárat feszegettem, amelynek kulcsa a bonyolultabbak közé tartozott.
- Definiáld a normálisat. - mosolyogtam rá, az arcomat bevonó festékréteg velem együtt hunyorgott - Boszorkányok vagyunk egy iskolában, ahol varázsolni tanítanak, és van egy egész világ odakint, amely egy kényszerzubbonnyal honorálná ezeket a kinyilatkoztatásokat.
Figyelem, ahogy a helyiség egyetlen ablakát nézi, talán épp azon mereng, ami a mesékben szerepelt, és amiről mindketten szeretnénk hinni, hogy igaz. Ezt a nyarat lényegében itthon töltöttem, de ha lehetőségem adódik, biztosan kihasználom a háború után visszakapott szabadságom, és elmegyek felfedezni azokat a helyeket, amelyekről eddig csak álmodni volt lehetőségem. A merengést a megnyíló ajkai szakították félbe, és én a lábaimat magam alá húzva merültem beléjük.

- Tudod, én nem hiszek a szerelemben. - szólaltam meg a csendet kihasználva - Nem a létezésében, nem mások boldogságában, csak abban, hogy én is lehetek az. Számomra minden pár története igazi, minden mese valódi, mert hinni akarok benne, és mégsem tudok. Ha olyasmiről hallok, mint amilyen a te történeted... akkor úgy érzem, a világunk egy szikrája pattan el örökre. Tényleg nem tudhatod, mi történt volna, mert ez ilyenkor mindig elkísér, nincs rosszabb a talán válasznál, csak ezt most a körülmények mondták ki. Blue, azt nem mondom, hogy lesz olyan, amikor nem érzed már, és nem fáj, de... ahogy az életünk összes komoly hatását, ez is a részünk lesz, és rajtunk múlik, mihez kezdünk vele.
Direkt nem mondok olyasmit, hogy felülírja valaki, esetleg hogy tekintsen a jövőre kizárólag pozitívan... távol áll tőlem a szemlélet, és miért javasolnék valamit, aminek a fele sem őszintén tör elő belőlem? Követem a tekintetét, bár még nem állok föl, mert folytatja. Az első lélegzeténél még elgondolkozom, miért mondtam ki neki hangosan a valódi véleményem a szerelemről? Soha nem szoktam, féltékenyen tartogatom az ilyen tőrdöféseket, mert nem szeretem, ha meg akarják változtatni a kavargó hangulatot, amit magával hoz, nem akarok mindig pozitívan tekinteni rá, olyan összeegyeztethetetlen lenne az egész életemmel. Utoljára Párizsban, az alkohol biztos kezeivel a vállamon jelentettem ki, hogy nem érzek semmit, és bármilyen riasztó is felvázolni ezt, többször igaz, mint gondolják.
- Átokheg. - vonom le a következtetést, és most már mögé lépek, így ketten tükröződünk a sápadt felületen - Az egyik olyan törvény, amit a világunkban hamar megtanulnak: hiába tudunk varázsolni, mindenre nem vagyunk képesek. Arra nem tudok válaszolni, hogy neked miért máshogy alakult, mint neki, de ha most úgy is tűnik, hogy darabokban vagy, szilánkok vagy, attól még élsz, és amíg élünk, még bármi történhet. Ezért szomorú az öngyilkosság.
Felemelem a szabad kezemmel az egyik vörös, kusza tincset, és az szinte világít ebben a fényben az ujjaim között. Furcsán festünk így ketten, a magasabb, sötétebb alak, és a lány, a végtelen vörössel maga körül, a fél szemével... Mint egy új mese kezdete, amelynek szereplői máshonnan érkeztek, olyan történetekből, amelyek nem értek boldog véget, és most megpróbálják megtalálni a saját szálukat, ami végül talán elvezet a nyugalomhoz. Mégis, ez az út csak nemrég kezdődött, azt a bizonyos keserű poharat még csak most töltötték színültig, és kiinni nem lesz olyan epikus vagy hősies, mint elsőre tűnik.
- Én tudod, mit látok? - kérdezem hirtelen, elengedve a haját - Egy másik perspektívát. Nem vagy ugyanaz az ember, és nem is leszel már az, de életben vagy, és talán a tested mesél egy előző fejezetről, semmi nem akadályoz meg abban, hogy újat írj hozzá. A tükör pedig hazudik, mindig hazudott: én most is egésznek látnak, csak egy más egésznek. Nézz csak oda, a hercegnő, a napsugaras mosolyával most is minket néz, a szemében a régi tűz megváltozott lángjai égnek, és ha rám hallgatsz, nem árnyékolod be őket a szempilláiddal, mikor szomorúan arra gondolsz, hogy valami elveszett.
Kicsit elhátrálok mögüle, hogy ő is láthassa azt a csodát, aminek született, és ami még most is. Némán várok az ítéletére, titokban reménykedve abban, hogy nem miattam, de saját maga miatt képes lesz főnixként kiemelkedni a hamuból.

Minerva E. Balmoral

Reakcióját hallva csettintettem a nyelvemmel, de nem fordultam vissza, úgy válaszoltam.
- Jogos.
Normális. Mikor kislány voltam, az volt a normális, hogy felmásztam a kis kertünkben lévő egyetlen fára, hogy elbújjak, apa pedig azt tettette, hogy sehol sem talál. Hogy beleugrottam a frissen összereblyézett levélkupacba - apa önkéntesen kisegített a közeli kis parkban -, szétszórva a leveleket ezerfelé, a szél is felkapta és arrébb reptette őket, mire apa megkergetett a gereblyével. Hogy az eső után a kertben hemperegve összesaraztam a ruhámat, majd nevetve bújtam el a házban, apa pedig a sáros lábnyomokat követve Sherlock Holmes-ot játszott.
A roxforti levelem érkezése után rengeteg minden megváltozott. Ki lettem szakítva az eredeti környezetemből, és az év háromnegyed részére beköltöztem egy ódon kastély falai közé, persze, az elején nehéz volt megszokni, de ki ne imádna mágiát tanulni? Szépen kialakítottam egy rendet, megszokást, ami tökéletesen megfelelt, és bár eleinte nem sok barátom volt, még így is jól éreztem magam. Aztán jött James, és mint egy hurrikán, felforgatta az életemet. Persze, akkor arra gondoltam, az volt a hatalmas változás - akkor még fogalmam sem volt róla, nem is sejthettem, mi fog azon a május másodikai estén történni.

Nem hinni a szerelemben. Nem hangzik olyan idegennek. Régen nem így voltam vele, egyszerűen csak elképzelni sem tudtam, hogy lenne valaki, aki engem választana a szerelme tárgyának. Ő bebizonyította, hogy tévedek. Viszont most... A csillagok fényesen világítottak az égen, és egy pillanatra olyan érzésem támadt, mintha elmosolyodtak volna. Mintha a herceg mondta volna: "Itt vagyok."
Enyhén elnyílt ajkakkal néztem, és könny futott a szemembe, de gyorsan elfordultam, hogy ne vegye észre. Amikor egy pillanat múlva felnéztem, már nem voltak ott.
Viszont most... Most úgy hiszem, többször nem történhet meg velem.
- Nem lehet elfelejteni - suttogtam, inkább magamnak, mint Minnek. Magamnak feleltem, halkan, és a festővászonnak, a festékes tubusoknak, a falaknak, a csillagoknak. - Minden és mindenki változik. Minden, amit látunk, hallunk, érzünk, egy kicsit befolyásol minket. Aztán jön egy esemény, egy mozzanat, egy pillanat, és nagyobb nyomot hagy bennünk, mint bármi más. Ilyen volt, mikor eljöttél értem - néztem fel még egyszer az apró, fénylő pontokra -, és a távozásod is.
Azt akarja, hogy tovább lépjek, tudom, érzem, akármilyen közhely is, de így van. Aki szeretett engem, nem akarná, hogy az ő halálán búslakodva sorvadjak el.

A tükörnek, amihez léptem, kopott volt a kerete, de valami kedves, levél minta volt rajta. Az egyik sarkát elvágta egy repedés a többitől, és máshol is sérült, kopott volt, én mégis mindig ezt a tükröt használtam, ha szükségem volt rá. Törött volt, mégis egész.
Min is ezt mondta. Közelebb léptem a falhoz és a rajta lógó tárgyhoz, leheletem bepárásította az üveget. Az orrom hegyét hozzáérintettem a felülethez, az kellemes, hidegen hatott. Minden olyan volt, mint régebben. A szemem kékje világított a vörös hajamhoz képest, az orrom bal oldalán ott volt a sebhely, amit még kis koromban szereztem, és a jobb orcámon a három kis szeplő, háromszög alakban, amint egyszer megjegyzett James, hogy mindig megkeresi az arcomon. Azonban a fehér nyakamon szinte világított a pár hónapja szerzett, új forradás. Eszemben sem volt eltakarni. Büszke voltam rá, hogy én is ott voltam, segíthettem, vállt vállnak vetve harcolhattam a többiekkel a jobb reményében. Ő is ott volt. Ő is harcolt. "Blue" - az utolsó szó, amit a szájából hallottam.
"Törött volt, mégis egész."
Fogalmam sincs, hogy kimondtam-e, vagy csak a gondolataimban visszhangzott a fejemben megfogalmazódó mondat, a gondolat, ami már hónapok óta élt bennem, mégis, most, a régi, enyhén poros tükör előtt állva közelebbinek éreztem magamhoz, mint eddig. Végigsimítottam a hajdan törött karom ujjait a felületén, érezve a repedéseket, egyenetlenségeket.

I'M HOOK

Suit up

Blue A. Rains

        Nem tudom, mi mondhatjuk-e, hogy normális. Valamihez képest mindenképpen, de az érzékelésünk megváltozik abban a pillanatban, hogy megkapjuk a levelet a Roxfortból, és ez akkora ugrás a nyuszi odújába mindenkinek, ami után kijelenteni, hogy boldog nemszületésnapot: bagatell. Tudom, hogy morbid hasonlat, de volt is egy olyan közkeletű legenda, hogy a mindenkori igazgatónak van formanyomtatványa elhunyás esetére, amit csak kitöltet az aktuális házvezetővel, majd szépen becsomagolja, és elküldi bagollyal a szülőnek. Ha csak pár példát említenék a varázstalan hatóságoknak arról, mi történt a falaink között, minden bizonnyal azt hinnék, a vezetőség közveszélyes pszichopaták gyülekezete.. Nekünk a normális a nem normális. De még közöttünk is vannak a normálisnak bejárható árnyaltai, soha el nem érhető magasságai, és rémisztő mélységei, amelyeket jobb nem az ujjainkkal elérni.
        Az én normálisom mégis messze esett az emberek jórészétől. Én a normálisról álmodtam gyerekként, néztem, mások mit neveznek annak, hogyan öleli őket körbe védelmezően, és hogyan csúszom egyre lejjebb nélküle a sötétbe, kilátástalanul. Még életben vagyok, igaz, de voltak évek, amikor szerettem volna, ha ez nem igaz. Tudom, mit neveznek az emberek normálisnak, de átérezni igazán sosem fogom.
        - Ő állandó marad. Egy konstans a variánsok között. - követem a szavait, bár halkan mondta ki őket - De éppen ezért is fog mindig szeretni. Nem vagyunk muglik, tudjuk, hogy van odaát valami, ami vár ránk.. Te már nevet is tudsz adni neki.
        Jéghideg borzongás fut át a hátamon, egy szívdobbanásra artikulálatlan nyöszörgés jut eszembe, ami néha felszűrődött a pincénk jeges ajtaja alól. Igen, biztosan van még egy állomás, a halál csak egy újabb utazás, de megváltás lesz a halál a számomra, ha megteszem, amit akarok? Nem illenek ezek a gondolatok most a Hooknak öltözött énemhez, de talán ebből táplálkozik a kalóz is...
        - Nem tudom, hová megyünk, de valahová biztosan. - nem tudom, megnyugtatom-e ezzel egyáltalán, nekem még mindig hidegek a kezeim - Valahogy úgy képzelem, hogy a túlvilág is olyan, amilyenek mi magunk vagyunk. Valakinek delíriumos mézeshetetek az édenkert édes elfelejtettségében, valakinek pedig... csak egy örökké tartó lázálom. Nem arra értem, jók vagy rosszak vagyunk-e, hanem.. ahogy éltünk. Talán... talán aki sosem békült ki a világgal, ott sem képes rá. De ott már nincs idő, ami itt legyőzhet, az ott már nem ellenség, csak fogalom... Egy eltörött óra, ami nem mutat semmit már.
        Hagyom őt is a gondolataiba merülni, ez most mindkettőnk számára inkább a hallgatás művészete, mint a beszédé. Valahol vezekelek is, habár túl sok esélyem nem volt megállítani azt, ami a házunkban zajlott, mert titok volt, előttem főleg. Csak egy kegyetlen elme lenne képes megmutatni a levágandó állatnak a társait a vágóhíd előtt állva.. micsoda szerencse, hogy az én anyám ez a kategória.
        - Törött, mégis egész. - suttogom a háta mögött állva, és féloldalasan lerántom magamról a zakót, lehúzom a felsőm anyagát, hogy lássa a pókhálószerűen szétszaladó fehér csipkét a lapockáim között. Az animágus-alakom is viseli, mint egy kitüntetést. - A darabokkal együtt egész.

Minerva E. Balmoral

Ha valaki elkapna a folyosón, megfogná a vállamat és megfordítana, majd nekem szegezné a kérdést, hogy van-e valami, ami azóta kísért, hogy megtudtam a származásomat, valami, ami inkább átok, mint áldás az új életében, az arcába nevetnék, és nevetve kezdenék el ugrálni a pálcámból kilövellő szikrák között, melyek, akár apró csillagok vennének körül, majd szembefordulva vele, a legszélesebb mosollyal az arcomon közölném, hogy a mágia a legjobb dolog a világon. Ha egy ismerősöm, távolabbi barátom tenné ugyanezt, az ajkamba harapnék, ahogy felé fordulok, és a szemébe nézve azt mondanám, „mindennek van árnyoldala – amivel teremteni lehet, azzal pusztítani is.” De ha a belső körömből, a számomra legfontosabb emberek közül kérdezné meg valaki, felülnék a legközelebbi ablaknyílásba, és az ablakon kimeredve szólalnék meg, halk hangon. Ugyanis épp ez az, van valami, ami kísért, a szó legszorosabb értelmében, és most nem James emlékéről van szó. Mindent tudunk, hisz itt vannak körülöttünk, gyöngyházfényükkel bevilágítják a folyosókat, a legintimebb pillanatokba lebegnek bele a falakon át, hidegzuhanyként érhet a megjelenésük, ha éppen az útjukban álltál.
Mikor először léptem be a kovácsoltvas kapukon, és szájtátva bámultam az ezernyi fényes, lebegő gyertya által megvilágított elvarázsolt mennyezetet, majd egy hang sem jött ki a torkomon, mikor a Teszlek Süveg dalra fakadt, már akkor szemet szúrtak nekem. A kicsi, 11 éves, ártatlan Blue, aki gyerekebb volt, mint valaha, hisz éppen akkor, valósidejű 3D-ben tapasztalta, hogy csodák igenis léteznek, és az álmok valóra válhatnak, amiben mindig annyira erősen próbált hinni, amennyire tudott, már ő is tudta, hogy mennyire természetellenes, hogy ez valami, aminek nem kéne léteznie, és aminek már csak a gondolatától is kirázta a hideg.
Számomra ez nem volt vicces, sem megnyugtató, és egy biztos alapot sem adott, amikor a Halálra gondoltam. Sokkal szívesebben éltem volna a muglik tudatlanságában, mint úgy, ahogy most, tudván, hogy az örökkévalóság keserű, szürke íze vár rám. Új testbe akartam születni, máshova, más családba, talán nem is ember lettem volna, semmit nem tudván arról, ami előttem volt, és arról sem, ami utánam fog történni. Nem akartam alaktalan foltok között, halványuló emlékképekkel egy homályos üvegen át bámulni azt a valamit, aminek már nem lehettem a része.
Nem válaszoltam neki. A megjegyzése, mely nyugtató akart lenni, ismét előhozta a sok ideje eltemetett gondolataimat, és nem akartam, hogy ez a részem most előrekerüljön. Kevés ember van, akinek elmondom ezeket, James távozásával még inkább. Sem az idő, sem a hely, sem a ki nem megfelelő e gondolataim kifejtésére most.
Az ajkam cserepesnek látszott a tükörben, a hajam kuszának, a szemem alatti karikák a kialvatlanságról tanúskodtak. A gondolat, mely cikázott a fejemben, győzni látszott, enyhén szétnyílt ajkakkal néztem a másomat. Hónapok óta először mintha – épp, hogy csak egy leheletnyivel, de – csökkent volna a szívemre nehezedő súly. A világ, a Műterem, a Roxfort nem létezett számomra, csak én álltam ott, szédülve, a homályosan tükröződő képem, és a csillagok ablakon át beszűrődő fénye.
- Törött, mégis egész. A darabokkal együtt egész.
A hang idegennek hatott, ahogy áthatolt a dobhártyámon, a káprázat meghasadt, a világ forgása hirtelen megállt, és ott álltam, a félhomályos helyiségben, ugyanúgy, ahogy az elmúlt negyed vagy akár három órában is, nem tudtam, az időérzékem nem működött. Kicsinek éreztem, és összehúztam magamat, mintha bármelyik pillanatban rám szakadhatott volna a plafon, hirtelen olyan érzésem támadt, mintha meztelen lennék, átkaroltam magamat, és kirázott a hideg, ahogy lerogytam a fal tövébe, hátamat a hideg felületnek nyomva. Hideget éreztem, a szívemben, bár fogalmam sem volt, honnan jött. Nem tudtam, mit keresek ott, ahol vagyok, vagy hogy miért azzal, akivel.
Amit tudtam, az az volt, hogyha bármit is éreztem volna az elmúlt percben, ott, a tükör előtt állva, nyomtalanul eltűnt, magamra hagyva a gondolataimmal.

I'M HOOK

Suit up

Blue A. Rains

        Kényszerét érzem a beszédnek, kitölteni akarom a csendet, mintha siettetni lehetne a csodát... persze, jellemző rám, hogy rohanni szándékozom valami elől valami felé, mert biztos vagyok benne, hogy attól sokkal jobb lesz, amikor megérkezem, hogy majd vár rám valami felismerésbe csomagolt dicsőülés és megérte a kapkodás, pedig nem. Mindig rá kell jönnöm utólag, hogy nem volt értelme remegő tagokkal versenyre kelni az idővel, mert akkor is legyőzött, ha megelőztük. Most tehát befogom a számat, és hagyom a csendet ránk telepedni, mint egy hatalmas napleplet, aminek vitorlái a végtelenbe nyúlnak odafent.
        Nem szeretem a darabokat általában, legalábbis akkor ijesztőek, ha egykor emberek részei voltak: az anyám pontosan tudta, honnan és hogy szeleteljen le, néha csak láthatatlanul bomlasztva, néha pedig a saját kedve szerint a valóságban is, szokása is volt dühében rombolni, és végül mindig ottmaradtunk ketten egy csatatér közepén, amit beterített az eredeti szkéné minden apró kis lemetszett csonkolása. Félni csak tőle félek, és azon belül is attól az ollótól, ami kiszámíthatatlanul szalad a varrás mentén, nem betartva a mintát, sőt, el sem ismerve a létezését. Mondhatnék lényegében bármit, ami a leginkább megijeszt, az az őrület lenne... A fegyverek ellen lehet pajzsot felhúzni, a logikával lehet párbajozni, a fizikai erőt le lehet győzni, de az őrület mindig megforgatja a színpadot és nem félti magát, talán fel sem ismeri, hogy kellene. Hová menekülhetnél, ha az uralkodó gyújtja fel Rómát?
        Talán hiányzik belőlem az igazi empátia? Lehetséges, hogy egy jó adaggal a markomban születtem, de a sors kifújta az összeset az ujjaim közül, ezért most érzéketlenül menekülni akarok a komolyság elől? Néha elbizonytalanodom önmagamban, abban, jogos-e, amire vágyom, és ha fel is tudom magam menteni, elfogadhatom-e ezt ártatlanságként még? Mikor tűnnek el az én darabjaim is annyira, hogy az már nem én leszek?
        - Nem fogok neked hazudni. Ami meghalt, az jobb, ha csak az emlékeinkben él... minden más lenyomata az egykor élőnek csak halált hordoz maga körül. - megigazítom a kampómat, talán direkt, talán önkéntelenül, talán kicsit mindkét okból - De te élni fogsz, Blue, és benned ő maga is. Nem hagyhatod, hogy a halál kioltsa a közös lángotokat... mintha kettőtöknek lenne egy szíve.
        Bántó őszinteség jellemzi a monológom, de tudnia kell... nélkülem is tudja, én csak az aláhúzás vagyok a mondat végén, egy ügyetlenül komoly tollvonás, de inkább ez, minthogy az egész tinta nyelje el a szöveget.. Újra a plafonra szegezem a tekintetem, és gyönyörködöm a színek játékában. Ha csak ezt látnám az egészből, nehéz lenne hozzá társítanom a témát, de a halál maga is szép... még ha morbid is.
         - Sajnálom, ha felzaklattalak. Ne haragudj.. - letérdelek mellé, és magamhoz húzom a vállainál fogva - Tudom, hogy válaszútnak tűnik.. de az is. Maradsz és éltek, vagy elmész utána.

[Maradsz és éltek, vagy elmész utána.]

Minerva E. Balmoral

Maradsz és éltek, vagy elmész utána.
A kimondott szavak, mint gumilabdák pattogtak a koponyám, majd a Roxfort falai között. Két évet töltöttem ezen ódon falak között vele, itt kezdődött és itt is ért véget a történetünk. A kezem a nyakamba vándorolt, ujjaim rátaláltak a láncon lógó medálra, és a tenyerembe szorítottam azt. Egy apró majmot mintázott, egy banánnal a kezében, a természetemre és az általa adott becenevemre egyaránt utalva. Varázslattal lett megerősítve, hogy ne adja fel olyan korán, mint a mugliké, és én áldom az eszem, hogy eszembe jutott, mikor kaptam – sosem gondolta volna, hogy lesz olyan idő, mikor már nem tudna újat adni nekem.
Ahogy átölelt, fájó gondolatok tömkelege öntött el. Itt volt mellettem ez a lány, akivel akár idegenek is lehetnénk - ugyan háztársam volt, évfolyamtársam nem, eggyel alattam koptatta a padot -, és mégis… most közelebbinek éreztem magamhoz, mint barátaim nagy részét. Barátok… Vajon annak mondhatom-e őket? Még ma sincs fél éve a Roxforti Csatának, és bár az elején megértően viselkedtek, volt olyan, aki egy hónap elteltével közölte, hogy ne legyek annyira magam alatt, van még hal a vízben… Theával ezóta a beszélgetés óta nem találkoztam, a levelekre, ha küldött akár egyet is, nem válaszoltam – biztos nem lehetek benne, ugyanis Pitypangom mindig megérezte, ha olyan levélről van szó, amit nem akarok megkapni, és elrejtette őket előlem, vagy véletlenül elveszítette kézbesítés közben.
Fájt. Theát mindig is olyannak ismertem, aki megért, és jóban-rosszban mellettem van. Bár veszekedtünk, volt, mikor nem álltunk olyan közel egymáshoz, az egyik legelső barátom, akit a Roxfortban megismertem, és a legszorosabb is… Legalábbis korábban azt hittem. Mára már semmiben sem lehetek biztos.
Ahogy lehajtottam a fejemet, vörös bozontom az arcomba hullott, így a mellettem ülő nem láthatta a rajta ülő kifejezést. Visszaemlékezve én sem tudnám megmondani, mit éreztem vagy gondoltam – hirtelen valami furcsa késztetés lett úrrá rajtam, és tudtam, hogy most engednem kell neki. Kibújtam a kar alól, és a velünk szemben lévő kupachoz léptem. Festékek.
Nem tudtam, mit csinálok, szinte öntudatlanul mozogtak a kezeim, ahogy felmarkoltam a tégelyeket, az ecseteket, a palettát. Állványt nem kerestem, arra most nem volt szükségem, az egész helyiség volt most a vásznam. Egyetlen apró vonallal kezdtem, épp, hogy csak nyomott hagyott a falon az okkersárga színezék, de nekem ennyi is elég volt ahhoz, hogy elhatározzam magam. Még a szokásosnál is kevésbé érdekelt a hajam, a ruhám. Ecsettel kezdtem, majd a pálcámhoz nyúltam, aztán a kezem jött, tenyerem kaméleonként változott. Az egyik tégely felborult, színét a cipőm vette át. Vonásaim lendületesek voltak, egyre nagyobb hévvel festettem. Varázslattal a plafonra is juttattam, onnan lecseppent, pettyenként színezve át a hajamat, a vállamat, a hátamat. Elfeledkeztem arról, hogy más is van mellettem, az előző témánkról, a gondolataimról. Csak a festék miatt nyirkos keze érzete jutott el a tudatomig.

I'M HOOK

Suit up

Blue A. Rains

        A lány fest, én pedig becsukom a számat, mert a színek bekéredzkednének a számba, kéken, barnán, zölden és pirosan, és a színeset ásítani eddig egészen mást jelentett nekem, de igen elegáns lenne mondjuk holnap reggel rózsaszínt tüsszenteni, vagy sárga kis buborékokat számolgatni a nyelvem végén unalmamban. Hook mágiája ide kevés, ő csak mellékszereplője lehet a mesének, hátrébb is állok míg alkot, nem ugrom el a csöpögő szivárványtól, hagyom hogy beterítsen, végigfolyik az arcomon a fekete, majd a fehér, már talán nem is találnának meg a rétegek alatt, elbújtam a szövetben mélyen és átadtam a helyem valaki másnak, valaki más kezének, tegyen amit szeretne, játsszon zongorásat a tagjaimon, használja vászonnak a képemet, sípnak és dobnak a létemet.
         Különös volt látni mindezt a fények játékában, felnyúltam a plafonig a pálcámmal, és az eddig hullámszín libbenéseket megszíneztem, a pasztell átvillámlott a képen, különös keretbe foglalva engem és a lányt, aki festett. Teszek egy félfordulatot egy hurok alatt, mintha a napon szaladgálnék, koppan a sarkam, elkenek egy hűvös lilát, felfröccsen imitt egy narancs, amott egy kis fukszia, mindjárt én is egy gyerekek tenyere alatt életet lehelt papírlap vagyok, ákombákomok és sóhajtások a felnőttkor után, amit elérve már vissza akarnánk szaladni. Nevetek és dúdolok mindent, ami eszembe jut, képzeletbeli ragtapasz a térdemen, ez egy olyan élet ígérete, amit nem kaptam meg, de másnak még megadhatnék. Kék szemek abban a két foltban, lehajolok hozzátok és az ujjaim belétek süppednek, már kavargó örvény vagyok, álomalak a lány képzeletében, aki fest. Hirtelen már nem vagyok élőbb mint talán az a letakart szekrény ott, de nincs is jelentősége, mintha a helyiség fellélegezne és visszanyerné önmagát. A tükörbe nézek, de én nem vagyok már ott, csak egy a hajába mintákat fésült egyenes, ami most meghajlik a festő akarata alatt. Vörös voltam és arany, most pedig már minden vagyok, minden lehetek, minden leszek is.
         Hülyén boldog vagyok, pedig talán nem ezt akarta kiváltani belőlem a lány, aki fest. Ülök a kikericsek és levendulák ölén, már nincs rajtam csókolnivaló hely sem, ami nem tündököl valamiben, csak figyelem hogy kering körülöttem Rain és hogy álmodik színeset a szürke helyére, talán éppen útjára engedi a fájdalmat és a gondolatait, és valahol tudom, hogy ennek kell legyen egy élő babája is, még ha kicsit intim is a pillanat. Kipp-kopp, kopognak a színes esőcseppek körülöttem, néhány a fejemen is, de most nem pillantok fel, ülök a zivatarban és hagyom, hogy kimosson. Mintha szétrobbant volna a világ, kavarog és zsibong most körbe egy új lehetőség tudatában, belélegzem és várom, hogy megszilárduljon, ahogy a festék az arcomon.. és akkor tudni fogom, hogy minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Elvégre ezért van a mágia, nem igaz?

Minerva E. Balmoral

Fogalmam sem volt, mit érezhetnek a drogosok, korábban még részeg sem igen voltam, de ha valahogyan le kellett volna írnom, hogy az eddigi tapasztalataim alapján milyen lehet, én ezt a jelenetet képzeltem volna el. Nem érzékeltem semmit a külvilágból, nem láttam, és nem is hallottam. Forgott velem a világ, szemeim előtt esőtáncot járt a színek kavalkádja, fülemben kántálásuk visszhangzott – sikeres is volt a művelet, kopp, kopp, hullottak a cseppek, a feketék, fehérek, lilák, kékek, pirosak. Még a szivárvány is szomorú volt, elhullajtotta a könnyeit, remélve, hogy valami újat, jobbat hozhat létre segítségükkel. Már nem létezett a helyiség, a Műterem, Minnie sem mellettem, sőt, talán én magam sem, csak egy alaktalan lélek voltam, még szívem sem volt, nem éreztem se fájdalmat, se örömöt, se szomorúságot, jó kedvet sem. Nem éreztem, hogy festek, a rám hulló, a földről felcsapódó festék nyirkos érintése sem jutott el a tudatomig. A forgás erősödött, a zajtól majd’ beszakadt a dobhártyám, az ecsetet sem éreztem a kezemben, azt sem, hogy létezett volna a kezem. A szivárvány elnyelt, belefulladtam az esőbe, nem csak kinézetem, lelkem is megszínesíti most, tetőtől talpig befed, és átmos, én meg csak úszok, próbálok a felszínre jutni, de mindig újabb és újabb adag szín állja az utamat, mintha azt parancsolnák, „most nem szabadulsz, míg rendbe nem jössz.” Nem tudtam, ez mit jelent, nem értettem, miért kéne meggyógyulnom, az emlékeim is elpárologtak, talán épp azok alkottak felhőket a fejem felett, melyekből most is hulltak rám a színcseppek. Fellélgezetem, friss levegő hatolt a tüdőmbe, mintha tényleg víz alatt lettem volna, és egy pillanatra az jutott eszembe, hogy mintha hónapok óta most jutottam volna először oxigénhez.
Hirtelen csend lett. Ijesztően mély, hangtalan csend, amilyen talán még odalent, a tenger legmélyebb, legsötétebb részein sincs. Megszűnt a forgás, az ordibálás. A szemem csukva volt. Ki-be, ki-be, lélegeztem. Elkezdtem érezni az ujjaimat, először a jobb, majd a bal kezemen, majd a lábaimat, a szívem heves dobogását, ahogy majd kiugrik a helyéről. Kipp-kopp-kipp-kopp, először egy, majd egyre több apró koppanás jutott el a tudatomig. A felemelt kezemet lehúzta az ecset súlya. Leeresztettem. Most vettem észre, hogy térdelek. Most a festékszag lepte el a tudatomat, kitöltötte az orromat, akár a benzingőz a rosszabb kocsik kipufogójából. A festéktál átázott ruháim hideg, zuppanós érzéssel ragadtak a bőrömhöz, hajam nedves fürtökben ragadt az arcomhoz, a homlokomhoz, a tarkómhoz.
Kinyitottam a szememet. Enyhén elnyílt ajakkal néztem fel a lányra, aki ott volt tőlem, nem messze, mindene tocsogott a festéktől. Egy festékcsepp hullott az orromra, a hirtelen ért érzéstől egy pillanatra meglepődve megráztam a fejemet. Meg mertem volna esküdni, hogy a lány szája szeglete megrándult, mintegy viaskodva az érzéseivel. Egy másodperc múlva kövér csepp hullott alá, a lány hajára, majd ahogy eloszlott, egy része végigfolyt az arca szegletén.
Váratlanul, de annál tisztábban, őszintébben tört ki belőlem a nevetés. Nem bírtam abbahagyni. Csak nevettem, és nevettem, teljes szívemből, felszabadultan. Elterültem a padlón, és festékangyalt csináltam a karjaimmal.
Fogalmam sem volt, mit festettem, de nem is érdekelt. Nem néztem meg, mi került a falakra, a plafonokra. Nem számított. Másból lett az igazi műalkotás.