A hangulat terem

Ezen a termen a legtöbben csak áthaladnak a kastélyban jártukban-keltükben, talán éppen ezért nem fordítottak még túl nagy gondot a helyreállítására. Maga a terem nincs messze a Gyengélkedőtől, és azon kívül, hogy a belépő hangulatára legjellemzőbb színt magára ölti, nem sok különleges tulajdonsága van. A diákok mégis szeretnek gyorsan áthaladni ezen a termen, mert van valami hátborzongató abban a hatalmas sötét foltban a terem közepén, amiről mindenki tudja, hogy micsoda, mégsem sikerült még eltüntetni…

Dwayne…


-    Szép álmokat… Miss Aureole.

Egy szívdobbanást figyelte még a Madam fáradt vonásait, melyek mintha az elmúlt hónapokban csak még mélyebbre vájták volna maguk az egykor bizonyára megkapó arcon, a zavart szemrebbenést és ahogy az asszony kezeit tördelve végül elfordult, hogy dolga végeztével távozzon s őt is erre bírja.
Talán csak a szokásos nemértemség hozománya a higanyszín pillantás apatikus mélyébe pillantva.
Különös, hogy a Madam évek óta hordozza titkát s mégis… oly ritkán néz a szemeibe közben. Talán megbánta, amikor először tette s tart attól, hogy újra eltéved a ködben… a sápadt teremtés nem tudhatója, ahogy a kimondatlan szavakat sem kergeti hasztalan melyek elvetéltettek abban a pár, félszeg pillanatban.
Mégsem szít benne ellenérzést. Elfogadása és köszönete ezúttal is néma s az asszony számára látatlan főhajtással fizetődik meg.
Ugyan mi mást tehetne…?
Jobbját emeli, hogy finoman félredöntött fejjel szemügyre vegye az üvegcsét. Az ismerős, fekete nedű mézszerűen folyik el benne, mikor megdönti.

„Szép álmokat…”

*

Miért bújik meg a való, hogy közhelyekkel fedjék őket?
Nevetségesen üres szavaknak hangzik a fejében visszhangot verő „búcsú”, pedig… a Madamnál jobban kevesen tudhatói csupán, miféle jelentéssel bírnak a jelenés számára.
Mára valóban nem is tűnik többnek. Kísértésnek csupán a hangtalan léptek lágyan ráérő ritmusa, s ahogy a hattyúszín tincsek puhán rebbennek nyomán. Bőre sápadtsága szinte beteges immár, csalóka benne az élet pírja s eddig törékeny alkata sem lett erőteljesebb az elmúlt esztendő óta. „Csoda”, hogy egyáltalán visszatért… visszatérhetett e falak közé. Édesanyja könnyei nem mosták el szándékai ide vezető útját…
… ahogy Bátyja simítása sem törölhette el halk szavainak kegyetlen őszinteségét, melyeket azon a különös nyelven intézett hozzá, ami csak az övék.
„…el fogsz tűnni, húgom”
Tartása mégis töretlenül egyenes, melyet nem fertőz sem feszes akarás, sem olyasmi, ami a külső megfelelni vágyás ingerével kacérkodna.
…lényébe ivódott, meztelen igazsága ez.
S míg gondolatai lusta hullámokként nyaldossák elméje partjait, léptei önkéntelen vezetik. Csak hogy lénye megtorpanásra késztesse a folyosó végén, az ismerős terem előtt.
Tekintete szenvtelen semmitmondással réved a kastély különös méhébe, melyet a közszáj a „hangulat termeként” emleget. Számtalanszor járt már erre az évek során, most mégis időt enged annak a szokatlan ösztönnek.
…csak hogy egy szívdobbanással később önként mozduljon előre.
Lépte nyomán szűzi fehérség folyik előre, néhol cakkozottan, máshol simán olvadva. A jég kúszik hasonlón, mikor az órák csupán pillanatokká lesznek.
Úgy zabálja fel a termet, ahogy a teremtés halad előre, mintha az sosem lett volna. Maga alá gyűri kegyetlenül, némán… eltörli a padlót s eltörli a falakat is… minden árnyékot… minden élt… vonalat… zugot… „kapaszkodót”, melybe az elme, mint a valóba marhatna tébolya küszöbén.
Engesztelhetetlen hódít a semmi, hogy dolga végeztével egyetlen… sötét foltot hagyjon csupán. A terem közepén.
Azt, amely előtt a jelenés is megáll.
-   Hát itt sem hagysz magamra…? – halk kérdése alig vet fodrot a csöndben.
Szelíd, szórakozott félmosolyra húzódnak a fagyott ajkak, mielőtt leguggol a sötétséggel szemben.

[EMMELINE]

EMMELINE

***

Valami terem közepén ácsorogtam, jelezve a világnak, hogy nagyon is elegem van belőle és nem akarok találkozni senkivel. A terem falait bámulva az az érzésem támadt, mintha sötét fény vetült volna rájuk, majdnem fekete. Tudtam miért, tudtam, hogy miattam. Még mindig ott uralkodott rajtam az a keserű érzés, ami a múltkori Mágiatörténet után… ezúttal azonban nem csapkodtam padokat vagy löktem fel egy halom griffendéles diákot, mert éppen úgy tartotta a kedvem. Most csak ácsorogtam a terem közepén díszelgő sötét folt felett, jól tudva mit is bámulok éppen és közben ökölbe szorítottam a kezemet.
Itt egyedül lehetek… Az érzés, hogy sosem lehetek magamban a gyászommal, amit a háborúban elveszített barátaim miatt éreztem, egyszerre tört fel bennem ismét ma reggel. Nem akartam az órámra menni, ezért inkább itt ácsorogtam csendesen, várva, hogy vége legyen a napnak… Némaságra vágytam, sötétségre, ami hatalmas karként ölelne magához.
Az sem érdekelte volna, ha Vulkanov esetleg behívat magához, hogy miért mulasztom el az órákat. Nem az ő kedvéért járok a Roxfortba, ahogyan nem is az egész tanári kar miatt… egyszerűen csak visszakényszerítettek ide, pedig én minden erőmmel otthon akartam maradni. Edward és Darien elvesztése mindent megváltoztatott, egyedül voltam… egyedül kevertem bajt, egyedül mentem Roxmortsba, ha egyáltalán kedvem volt, egyedül írtam meg a leckét, egyedül csináltam mindent, míg a többiek a hátam mögött vihogtak. Nem tudtam elviselni, hogy más boldog, míg én magányosan, némán szenvedek… hát ezért lettem még erőszakosabb, mint az előtt. Még én is tisztában voltam vele. Azt akartam, hogy mindenki úgy érezze magát, mint én.
Ha nekem rossz, hát legyen mindenkinek az. A folt felé rúgtam, mintha az tehetne róla. Nem sokat ért, ráadásul csak az volt az eredménye az egésznek, hogy egy koszcsík keletkezett az amúgy is a végétjáró cipőm orrán. Megremegett a testem az indulattól, amit a magányosság és a torkomat kaparó érzések váltottak ki.
Megint ott ültek azok az ostoba könnyek a szememben. Nem akartam őket az útjukra engedni, ezért minden erőmet bevetettem, hogy ne kezdjek el zokogni. Erős akartam lenni, még ha nem is voltam az valójában… mert még mindig, ennyi idő után is ugyanazok az érzések zavartak. Túl rövid volt a nyár, hogy csak úgy elengedjem a barátaimat. Nem tudtam a boldog közös pillanatokra gondolni, még mindig a sebeimet nyalogattam.
Zajt hallottam.
Hirtelen nem is kaptam fel rá a fejemet, egyszerűen csak bámultam tovább a foltot. A sötét fény, amiben a terem úszott, mintha kissé megváltozott volna, de éppen csak a szemem sarkából láttam. Talán valami másik szín volt az, ami hirtelen a sötétségbe keveredett és megtöltötte ezt a kissé romos termet. Nem foglalkoztam vele, csak mikor ismét meghallottam a zajt. Ezúttal erőteljesebb és zavaróbb volt.
Hirtelen fordulta meg. Hallottam, hogy pontosan a hátam mögül érkezik a motoszkálás. Nem szerettem, ha valaki a hátam mögött van – mint azt a Margás eset is tökéletesen bizonyította – és ettől csak még mérgesebbnek éreztem magamat.
– Ki az? – kérdeztem.
Aztán megpillantottam az érkezőt.
Dühösen mértem végig, valahonnan ismerős volt, de meg nem tudtam volna mondani, hogy mégis honnan a francból. Nem is gondolkodtam rajta. Csupán a karjaimat kulcsoltam  össze a mellkasom előtt, mintegy jelezve: kívül tágasabb. Na húzz már innen… – mordultam kicsit fel a gondolat közben.
– Ez a terem nem látogatható… tűnj el!
Hazudtam, hátha akkor egyedül maradhatok.

[- Ha az lenne, akkor te sem lennél itt.]

Nolan

Szórakozottan sétálgatok az üres folyosókon, egyik kezemben egy könyvet, a másikban a bögrémet tartva, amelyben friss tea gőzölög. Némelyik napom szerencsésebb a többinél, és ilyenkor lyukas óráim vannak a nap közepén. Néhány háztársam, akik osztoznak a szerencsén, mindig a klubhelyiségben maradnak, de én kihasználom az alkalmat és élvezem a csöndet, amit a kihalt folyosók kínálnak. Ilyenkor a nélkül lehetek egy kicsit „mugli”, hogy bárki zavarna. Sok háztársam nem érti, miért hozok otthonról tea filtert, illetve senki sem értette miért van a kis kerámia bögrémre felfestve fekete betűkkel, hogy „Sohamár”. Nem sok roxforti diákot ismerek magamon kívül, akit érdekelne még a mugli irodalom, így rajongásomat csak is magamnak tarthatom meg az ilyen különlegesebb napokon. Épp egy izgalmas résznél járok H. G. Wells, A láthatatlan ember című művében, amikor hirtelen nagyon megkívánom az édességet. Összecsukom a könyvet, és az egyik terem felé veszem az irányt.

 A hangulat terem sosem volt vonzó a többi diák számára, annál inkább nekem. Itt nyugodtan elrejthettem dolgokat, hisz tudtam, úgy sem marad itt senki sokáig, hogy körülnézzen. Az a folt a falon pedig nevetséges. Meg vagyok győződve róla, hogy egy régebbi diák véletlenül valami varázslattal eltalálta a tapétát, vagy talán felgyújtotta véletlenül, ugyanis nekem inkább égési nyomnak tűnik. A lényeg, hogy engem egyáltalán nem zavar az általános teendőimben.

Ahogy belépek az ajtón, megtorpanok. Egy fiú ül összekuporodva a földön, a terem közepén. Nem tudom hova tenni a látványt, nem láttam itt még egy diákot sem rajtam kívül. A fiú megérzi a jelenlétemet, megfordul és összekulcsolja a karját. Próbál fenyegetőnek mutatkozni, de könnyes arca miatt inkább sajnálatraméltónak tűnik. Dühösen rám mordul.
– Ez a terem nem látogatható… tűnj el!

Először nem mozdulok. Nem igazán tudom, most mit tegyek. Nagyon egyedül akar lenni valószínűleg, viszont bennem van az érzés, hogy ez mégiscsak az én területem. Meg amúgy is, az ő gondja nem az én gondom. Nyugodt léptekkel közelebb megyek, jelezve, hogy az ilyen modorral, nálam nem fog semmit elérni.
- Ha az lenne, akkor te sem lennél itt. - mondom, miközben az egyik szekrényhez lépek. A bögrémet leteszem az egyik rozoga asztalra, majd elsuttogok egy „alohomora”-t és kinyitom az egyik fiókot, amiben az édességeim egy részét tárolom. Könnyed mozdulattal kiemelek egy csokoládé szeletet. - Vagy talán úgy gondolod, hogy te valamiféle különleges gyermek vagy és rád nem vonatkozik az iskola szabályzata?
Kinyitok egy másik szekrényt, egy ideig matatok benne, majd kiemelek egy Shakespear kötetet. Ezután egy pálcaintéssel bezárom az összes bútort. Visszafordulok, a bögrémet újra a kezembe véve.
- Amúgy neked nem órán kéne lenned? - kérdezem és kortyolok egyet a teámból, mindvégig a srácot figyelve.

[EMMELINE]

EMMELINE

***

Csak figyeltem a lányt, ahogy egy pillanatra engem figyelve ácsorogott a kezében a bögrével. Talán nem kellett volna úgy a fejéhez vágnom a szavakat. Valahol azonban mégis csak zavart, hogy úgy sétált be ide, mintha az ő területe lett volna, holott éppenséggel az én menedékem volt. Ezen a helyen egyetlen pillanatra átadhattam magamat a fájdalmamnak. A hatalmas foltot bámulva minden indulatomat a saját dühöm ellen tudtam fordítani.
Lassan keltem fel a földről és igazítottam meg a ruhámat. Megint összekulcsoltam a mellkasom előtt a kezemet. Éppen csak annyira emeltem fel az egyiket, hogy az ujjaimmal megtöröljem a szemeimet. Nem akartam, hogy lássa az érzéseimet – bár valószínűleg már késő volt addigra.
–  Ha az lenne, akkor te sem lennél itt – mondta és az egyik szekrény felé indult.
Kicsit közelebb léptem, hogy lássam, mivel matat. Azonban – mivel háttal voltam neki – annyit láthattam mindössze, hogy valamit kiemelt egy fiókból. Egy pillanatra egészen elképedtem, hogy titkos raktárat üzemeltet egy ilyen teremben, habár a forgalmasságát elnézve egyáltalán nem volt meglepő.
– Vagy talán úgy gondolod, hogy te valamiféle különleges gyermek vagy és rád nem vonatkozik az iskola szabályzata?
Akkor láttam meg a szelet csokoládét a kezében, mikor már egy másik szekrény felé vette az irányt. Még mindig el voltam képedve, de közel sem annyira, hogy az a bennem tomboló indulatok elnyomja. Ezért odaléptem mögé.
– Honnan veszed, hogy nem lennék itt, ha tilos lenne a bejárás? – válaszoltam lényegében morogva, mikor felém fordult újra.
Egy pillanatra a barna szemeket kutattam, mintha kiolvashatnám belőle a gondolatait. Valójában csak megfogott a csillogásuk, talán azért mert ilyen könnyen, ilyen lazán, támadás nélkül beszélt hozzám. Inkább kérdőre vont, semmint a fejemhez vágta, milyen egy elcseszett hülye gyerek vagyok. Az elmúlt időszakban senki sem közelített így hozzá.
– Amúgy neked nem órán kéne lenned?
Nem vette le rólam a szemét, miközben feltette a kérdést. Éppen csak belekortyolt a teájába a mondat végén.
– Akkor vagyok órán, ha úgy tartja kedvem – vetettem oda dühösen.
Hátat fordítottam és visszasétáltam a folthoz, ami a terem közepét csúfította el. Leültem a közelébe és csak bámultam a sötét árnyalatát. Valaki biztosan meghalt itt… – gondoltam, szinte kényszerítve magamat, hogy a saját fájdalmamra gondoljak. Edward és Darien arca azonban nem derengett fel előttem. Egyszerűen bosszantott az, hogy nem vagyok egyedül, hogy figyelnek és nem hagynak szenvedni. Igen, vissza akartam kapni az önsajnálatomat, amit ősz óta olyan tökéletesre fejlesztettem, hogy remek indok volt a többiek bántalmazására, vagy éppen a törés-zúzás alátámasztására. Hát miért nem veszi észre senki, hogy én mindenkit elvesztettem? Nekem már nincs senki!
– Egyáltalán mit izgat ez téged? – fordultam felé újra. Az indulat még ott csendült a hangomban, de ezúttal próbáltam nem rá kivetíteni a saját problémáimat. Nyugodtan akartam beszélni.  – Azt sem tudod, ki vagyok.
Sóhajtottam egyet. Hosszasan engedve ki a levegőt, mintha ezzel együtt a feszültségtől is szabadulhatnék.

[- Hú de rossz fiú itt valaki…]

Nolan

– Akkor vagyok órán, ha úgy tartja kedvem.- förmed rám a fiú, majd durcásan elfordul és elkezdi bámulni a foltot a falon. Még mielőtt még visszaüldözhetné magát az önsajnálat sötét medrébe, félrebillentett fejjel felelek neki.

- Hú de rossz fiú itt valaki… - jegyzem meg érzelemmentes hangon, majd még egyet kortyolok a teámból. Látszik rajta, hogy valami bántja, és csak védekezni próbál az agresszív viselkedéssel. Van olyan, akinél ez bejön, de nála egyáltalán nem. Erre valószínűleg ő is rájött, ugyanis most már nyugodtabb hanggal fordul felém és teszi fel kérdését, majd nagyot sóhajt és türelmesen várja, hogy válaszoljak.

- Igazad van, nem tudom ki vagy. Csak annyit látok, hogy egy mardekáros fiú búslakodik abban a szobában, amit én kisebb raktárnak és olvasó szobának használok. És amint belépek, könnyes arcával próbál dühös szavakkal rávenni a távozásra.  - válaszolom még mindig színtelen hangon. -  Szerinted erre mit kéne lépnem?
Kinyitom a könyvem, belemeredek pár másodpercig, majd visszanézek a fiúra. Belebámulok egy darabig a könnyes szemébe, majd hümmögve nyugodtabb hangnemre váltok.

- Azt nem fogod elérni, hogy távozzak, szóval mit szólnál ahhoz, hogy inkább elmeséled a sérelmedet, ami miatt itt vagy? Persze ha nem akarsz beszélgetni, nekem úgy is jó, csak kérlek, maradj csendben, mert olvasnék.
Megeresztek egy fél vigyort, majd feljebb emelem a könyvemet, mintha éppen készülnék egy újabb fejezetet kezdeni.  Fél szemmel azonban, még mindig a fiú arcát fürkészem, mintha így le tudnám olvasni a gondolatait.

[EMMELINE]

EMMELINE

***

– Hú de rossz fiú itt valaki… – A lány hangja érzelemmentes volt, már-már rideg, mégis gúnyosnak tűnt ez a szöveg. Felhorkantam és már éppen vissza akartam szólni valamit, mikor észbe kaptam és a tekintetemet ismét a folt irányába fordítottam.
Zavart, hogy ottvan, hogy sötét… mint én. Megremegtem egy kicsit, de ezúttal egészen elterelte a figyelmemet a hollóhátas lány jelenléte a keserű gondolataimról. Már legalább tíz perce ott volt velem egy könyvvel és édességgel a kezében. Ezért fordultam felé és ezért vetettem a szemére, hogy még csak nem is ismer engem. Lényegében semmi köze nem volt hozzám… de ahogy megéreztem a közelemben az illatát, elszégyelltem magam. A könnyeimtől dühös lettem, nem akartam megmutatni neki őket. Azok csak is rám tartoztak.
– Igazad van, nem tudom ki vagy. Csak annyit látok, hogy egy mardekáros fiú búslakodik abban a szobában, amit én kisebb raktárnak és olvasó szobának használok. És amint belépek, könnyes arcával próbál dühös szavakkal rávenni a távozásra. Szerinted erre mit kéne lépnem?
A hangja továbbra is rideg volt. Ráadásul a könyvét is kinyitotta, mintha ott sem lennék. Egy kicsit zavart, hogy éppenséggel nem rám figyel. Én ugyanis őt néztem és örültem volna, ha megint rajtam pihenteti a csillogó barna szemeit. Egészen kellemes látvány volt, még ha bosszantó is volt alapvetően a személyisége.
– Szerintem le kéne kopnod…   – morogtam, de kifutott egy könnycsepp a szememen, végig az arcomon, az állam irányába, hogy aztán lecseppenjen a koszos padlóra.
Ezúttal nem fordítottam el a tekintetem. Nem néztem újra a foltra, csak a lányt bámultam, aki még mindig nem mozdult. Csupán újra szóra nyitotta a száját. Ezúttal sokkal lágyabban ajánlotta fel, hogy beszéljünk a gondomról, vagy fogjam be, mert olvasni akarna. Felemelte ugyan a könyvét, de láttam rajta: ő is szívesebben beszélgetne. Én is ezt éreztem, pedig nem szóltam egészen régóta senkihez csak úgy… éppenséggel csak gonosz dolgokat vágtam a fejükhöz.
Közelebb húzhattam hozzá, hogy erősebben érezzem az illatát, remélve, hogy az megnyugtathat.
– Utálom a Roxfortot, nincs kedvem tanulni – válaszoltam ingerülten. Összefontam megint a mellkasom előtt a karjaimat. Hosszan fújtam ki a levegőt, hogy ne tegyem hozzá, mi közöd van az én gondjaimhoz. Végül is nem ismertem, még a nevét sem tudtam… nem lett volna semmilyen következménye. De tudni akarom a nevét… – gondoltam, ahogy a tekintetét kerestem.
Nyeltem egyet, majd megköszörültem a torkomat. Az az érzésem támadt, mintha nem tudnék már kedvesen beszélni… mintha az egy évvel ezelőtti Nolan egyszerűen nem létezne többé. Eddig csak Margának sikerült előcsalnia, mikor legutóbb azon a folyosón ácsorogtunk és én a barátaim elvesztésén merengtem, akárcsak most.
– Nolan Pye vagyok – mutatkoztam be. Kissé remegve nyújtottam felé a jobbomat. Ebből még mindig láthatta, hogy az érzelmeim egészen komolyan uralkodnak rajtam. Nem tudtam kirángatni magam hosszú hónapok óta ebből a letargiából. Szerettem volna előrángatni a barátságos arcomat a bosszantó, de csinos lány kedvéért.
– Hányadik évfolyamba jársz?

[- Hát, az iskola tudtommal nem jön be mindenkinek.]

Nolan

Az ingerült kijelentésére, miszerint utálja az iskolát, nem tudom, mit reagáljak. Hiába is próbál fenyegetőnek látszani, most már nem tudja fenntartani az álcáját és kicsordul egy könny a szeméből. Hümmögök egyet, nyugtázva az álláspontját, majd újra a könyvre pillantok.
- Hát, az iskola tudtommal nem jön be mindenkinek. - sóhajtom, majd lapozok egyet. - Nekem speciel felüdülés volt a mugli iskola után, de úgy látom, neked sok bajod van vele.

Amikor újra felnézek a könyvből, meglepődve tapasztalom, hogy elég feltűnően bámul. Nem mintha nem szoktam volna hozzá a „furcsa hollóhátas lány” szerepében az évek során, de egy ilyen szituációban mégiscsak illetlenség különcségemet megbámulni. Elvégre nem én siránkozom a földön!
- Kísértetnek nézel, hogy így bámulsz rám, vagy csak van valami az arcomon? - kérdezem hűvösen, ahogy lassan leeresztem a könyvet.

Eltelik még pár perc mire összeszedi magát és egy viszonylag barátságos hangnemben bemutatkozik, felém nyújtva a kisé remegő kezét. Én egy pillanatig nézem a végtagot, majd kezet fogok vele.
- Emmeline Smethwyck vagyok. Ötödéves. A vezetéknevem sokaknak gondot okoz, szóval az egyszerűség kedvéért elég ha a keresztnevemet jegyzed meg.
Megvonom a vállam, majd hátrébblépek. Nekitámaszkodok a kis szekrénynek, és ránézek. Bosszankodva veszem észre, hogy még mindig úgy bámul, mint házi manó a tiszta zoknit. Egy sóhajtással annyiban hagyom a dolgot, és rátérek a tárgyra.
- Nos, elárulod, miért töltöd letargikus érzelmi állapotod pillanatait eme sötét helyen, amiben csupán annyi a hátborzongató dolog, hogy a diákok félnek egy egyszerű égésnyomtól a tapétán?

[EMMELINE]

EMMELINE

***

Csak figyeltem, a lányt. Egészen lenyűgözött a csillogó barna szempár, a fényes haj… szinte még az érzéseimet és könnyeket is elfelejtettem. A szívem csak úgy zakatolt. Már megbántam, hogy el akartam küldeni. Nem kellett volna ellenségesnek lennem, hiszen a Margával töltött pillanatokon kívül nem sokszor éreztem jól magamat a Roxfortban. Most viszont egészen átjárt a melegség, ahogy a csinos lányt figyeltem.
– Kísértetnek nézel, hogy így bámulsz rám, vagy csak van valami az arcomon? – A kérdés hűvösen hangzott el a szájából.
Leeresztette a könyvet végre és reméltem, hogy rám is emeli a tekintetét. Valószínűleg nem érdeklődött irántam különösebben, de azért jól esett egyenesen a szemébe nézni és gyönyörködni benne. Legalább egy éve nem tetszett meg senki, annyira elvoltam foglalva a gondjaimmal. Nem is néztem körbe a folyosón és ezt a lányt is legfeljebb távolról láttam.
– Csak… – Elcsuklott a hangom és csak ezután, szinte tátogva tettem hozzá: – Szép vagy…
Valószínűleg nem tudta leolvasni a számról és hallani sem hallhatta. Sosem voltam jó a vallomásokban és ráadásul ilyen hirtelen az agyam is leállt. Csak a szívem lüktetett olyan hevesen, hogy a fülemben is hallottam és minden tagomban éreztem. Inkább kezet nyújtottam és bemutatkoztam neki. Valahol megnyugtatott, hogy Pye név nem volt ismerős. Így sem a túl nagy szájú nővéremet – igaz ő hollóhátas, akárcsak a lány –, sem az én jó híremet nem ismerte még meg.
– Emmeline Smethwyck vagyok. Ötödéves. A vezetéknevem sokaknak gondot okoz, szóval az egyszerűség kedvéért elég ha a keresztnevemet jegyzed meg.
Smethwyck? Meglepődtem, hiszen már hallottam ezt a nevet családi vacsorák alkalmával. Augustus bácsi főnökét hívták így. Mr. Smethwyck több rokonommal is együtt dolgozott és a família barátjaként tekintettünk rá. Még karácsonyi ajándékot is hozott tavaly, amikor hazamentünk… bár tény, hogy elsősorban Augustus bácsi miatt jött. Valamit az apjáról akart vele beszélni, négyszemközt. Még el is vonultak az egyik szobában.
– Ne aggódj! Könnyen megjegyzem ezt a nevet. – Megrántottam a vállam.
Nem tudtam elrejteni az érdeklődésem, elszakítani a tekintetem róla. Visszanézett, miközben nekidőlt egy kisebb szekrénynek. Sóhajtott. Talán bosszantotta, hogy ennyire figyelem… de hát valószínűleg úgysem találkozunk kettesben újra, szóval nem kérheti számon rajtam, ha kihasználom ezt az alkalmat.
–  Nos, elárulod, miért töltöd letargikus érzelmi állapotod pillanatait eme sötét helyen, amiben csupán annyi a hátborzongató dolog, hogy a diákok félnek egy egyszerű égésnyomtól a tapétán?
Nyeltem egyet, úgy bámultam vissza foltra. Kellemetlen érzéseket keltett bennem… olyan sötét volt, akárcsak a gondolataim, mielőtt jobban megfigyeltem volna az érkezőt. Most már bizonyára nem lehet jóvá tenni, hogy csak úgy elküldtem a fenébe. Valójában nem is zavart a társasága, a kellemes melegség, amit a közelében éreztem picit megnyugtatott. Még a könnyeim is egész elapadtak.
– Ezért jó ez a helyszín… mert így nem jár ide senki. – Megrántottam a vállamat. – El lehet bújni a tanárok és a diákok elől, ha az ember egyedül akar lenni, mert éppen mindenkit utál.
Még egyszer megrántottam a vállamat, lazának akartam volna tűnni… jó partinak, de azt hiszem az agresszív kirohanásom alapvetően tönkretett minden esélyt.
– Szereted az édességet? – kérdeztem a korábban előbányászott csokira célozgatva.
Nyeltem megint egyet és közelebb léptem hozzá. Ki akartam mondani, hogy szívesen ennék vele csokit a következő roxmortsi hétvégén, de csak tátogni tudtam. Egyetlen hang sem jött ki, hiába próbálkoztam. Zavarba jöttem, éreztem, ahogy fülig vörösödök. A tenyerembe temettem az arcomat szégyenembe.
– Bocsi… – Nyögtem ki nagy nehezen.

[- K-köszönöm.]

Nolan

Szórakozottan figyelem a srácot, ahogy a hangja elcsuklik, ám válasza pofonszerű meglepetésként ér.
- Csak… Szép vagy…
Csak állok egy darabig dermedten, a meglepettség ráfagyott az arcomra. Ez meg honnan jött? A helyzet abszurditása letaglóz. Itt van ez a fiú, ellenséges viselkedésével próbál elűzni, aztán meg hirtelen kinyögi, hogy jól nézek ki. Biztosan gúnyolódik, viszont viselkedése és arckifejezése alapján, akár komolyan is gondolhatja. Nem tudom eldönteni melyik, így csak ennyit felelek:
- K-köszönöm.

Amikor közli, hogy nem fogja elfelejteni a nevemet, egy furcsa érzés kerít hatalmába. Ez most szórakozik velem? Nem igazán tudom, mit kezdjek ezzel a hirtelen kirohanással, így csak várom, hogy feleljen a feltett kérdésemre. Válasza hallatán bólintok egyet, majd körbenézek a teremben.
- Ebben teljesen igazad van. Én inkább a csönd miatt kedvelem ezt a helyet. Illetve innen kilesve sok mindent meg lehet ám tudni az emberekről, hisz nem tudják, hogy figyelik őket. - elkezdem a plafont fürkészni, végigvezetem a tekintetemet a régi, rozoga gerendákon, a szürke, rideg falon, azon a nyomorult fekete folton, az ódon bútorokon, majd visszatérek a fiúhoz. Meglepődve veszem észre, hogy közelebb lépett hozzám.

- Szereted az édességet? - kérdezi, majd, mintha még valamit mondani akarna, kinyitja a száját, de hang nem jön ki a torkán.  Hirtelen elvörösödik, majd arcát a kezébe temetve kér bocsánatot, kitudja mi miatt.
Oké. Ez nagyon fura. Mi ütött ebbe? Kissé eldöntöm a fejem, úgy próbálok kiolvasni valamit az arckifejezéséből. Vajon tényleg komolyan gondolja, amit korábban mondott? Erre az eshetőségre nem számítok, így gyorsan elhessegetem a gondolatot. Közelebb lépek hozzá, és úgy szólítom meg:
- Minden rendben? Ha rosszul vagy hozhatok vizet. - ajánlom fel, majd sóhajtok egyet. - Nézd, ha van valami baj, akkor mondd el, nehogy nekem itt összeessél vagy valami.

[***]

EMMELINE

***

Egyértelmű volt, hogy nem vagyok jó sem a csevegésben, sem az udvarlásban, de még csak a beszédben sem. Képtelen voltam kinyögni a kérdést, hogy nem futunk-e össze a következő roxmortsi hétvégén… helyette csak bénán ácsorogtam, vörös képpel. Az sem segített a dolgon, hogy a tenyerembe temettem az arcomat.
El sem tudtam képzelni mit gondolhat rólam. Valami idióta gyereknek tűnhettem, aki ott ácsorog vele és megpróbál összevissza fecsegni. Hosszan fújtam ki a levegőt. Nem most kéne vallomást tennem valószínűleg… Megráztam a fejemet.
–Minden rendben? Ha rosszul vagy hozhatok vizet. – Sóhajtás követte a mondatot.
Remek, biztos lehettem benne, hogy még a terhére is lettem ezzel a kis jelenettel. Nem voltam persze rosszul, illetve nem annyira, hogy összeesek. Csak a szégyenérzettől szédültem meg… még sosem tetszett meg senki annyira, hogy azonnal el akarjam hívni randira. Harmadikban voltak ilyen próbálkozásaim, de egészen más érzés volt. Nyilván én is komolyodtam azóta.
– Nézd, ha van valami baj, akkor mondd el, nehogy nekem itt összeessél vagy valami.
Megint megráztam a fejemet. Ez most nem nekem, sokkal inkább neki szólt.
– Nyugi, semmi bajom – válaszoltam. Elhúztam teljesen a kezeimet az arcom elől, megint belenéztem a csillogó barna szemekbe… Biztos voltam benne, hogy ő sokkal komolyabb, mint én. Hiszen csendre vágyna és olvasni akar. Én leginkább csak akkor vágyom csendre vagy a könyvtárba, ha a tanítás helyett egy kis szunyókálásra vágyom.
Megköszörültem a torkom és tettem egy lépést hátra.
– Bocsánat. Nem akartalak megijeszteni – tettem hozzá a mentegetést.
Zavartságom persze csak nem akart elmúlni. Még sem bökhetem ki, hogy találkozni akarok vele egy randinak nevezhető esemény keretei között… egy pillanattal korábban azt hitte, menten összeesek. Úgy remegtem, mint a kocsonya, pedig semmi okom nem volt rá. Sailor – a másodunokatestvérem – nyilván rávágta volna: „Hiszen csak egy csaj. Ha nem jön össze mind a tíz ujjadra kerítesz másikat, öcskös!”
Abban a pillanatban mindezt nem éreztem nagy segítségnek. Elég kevés lány mutatott eddig irántam érdeklődést, de úgy tűnt ez az Emmeline egy cseppet sem tekint rám úgy. Valószínűleg a korábbam kinyögött bókot sem vette komolyan… túl könnyen léptünk túl a témán.
– Akkor azt hiszem én elmegyek… – dadogtam és az ajtó felé mutattam. – Gondolom nem szereted, ha itt zavarnak.
Hiába mondtam, nem akartam mozdulni. Reménykedve néztem rá, hátha megpróbál marasztalni… de olyan furcsa volt. Sejthettem ennyiből is hogy cseppet sem vesz komolyan vagy érdeklődik irántam éppenséggel.

[- Nem ijesztettél meg. Csak furcsa volt.]

Nolan

Ahogy a fiú újra hosszan a szemembe néz, elkezdek komolyan azon gondolkodni, hogy talán a bókkal tényleg nem csak tréfálkozni akart, és valóban zavarban van miattam. Az egész olyan irreálisnak tűnik, hogy egy pillanatra megszédülök, így meg kell kapaszkodnom az egyik rozoga szék támlájában. Erre az egészre pontot kell tenni, és az csak úgy lehetséges, ha folyamatosan visszaterelem a témát és nyíltan megkérdezem. Ehhez viszont egy kis idő kell.

- Nem ijesztettél meg. Csak furcsa volt. - vonom meg a vállam. - Mi történt?
Minden figyelmemet rá szentelem, kezd eléggé érdekelni ez a dolog, és válaszokat akarok. Mégis miért tetszenék neki? Nincs bennem semmi különleges szépség, sőt… Furcsaságom miatt rengetegen elkerülnek inkább, minthogy szót váltsanak velem.

A hirtelen távozási szándéka váratlanul ér. Nem engedhetem elmenni, amíg nem válaszol, viszont erőszakkal nem tarthatom itt. Mi legyen? Ha valóban komolyan gondolta, amit mondott, nem fog elmenni, ha megkérem. Megrázom a fejem, mintha ezzel helyre tudnám rakni a gondolataimat. Hogy kéne ezt kezelnem? Más lányoknak ez állítólag könnyen megy. Nekem miért nem?

- Ne menj! - nyugodtan beszélek, nem akarok érzelmet mutatni - Engem nem zavarsz, meg amúgy is… - körbenézek a szobában, majd újra ráemelem a tekintetem. - Te voltál itt előbb.
Leülök az egyik székre, rátámaszkodom a támlára. Mélyen a szemébe nézek, hogy a lehető legtöbbet tudjak kiolvasni a tekintetéből, mintha csak a gondolataiba akarnék belesni. Veszek egy nagy levegőt és a lényegre térek.
- Azt mondtad szép vagyok. Komolyan gondoltad, vagy csak gúnyolódtál?

[***]

EMMELINE

***

Csendesen bámultam rá, ahogy közölte „furcsa” volt a bók tőlem, majd a meglepettség és végül a pánik. Már nem remegtem ugyan, de nagyon szeretettem volna elérni azt az ajtót, kilépni rajta ebből a fojtogató teremből és soha többé nem kerülni Emmeline közeléből. Nem valószínű, hogy egy ilyen eset után újra ugyanúgy a szemébe tudnék nézni, mint az előtt. Talán dedósnak tart, talán nem vagyok elég helyes… de könyörgöm, ki hasonlíthatna Montrego túlzottan is kigyúrt, lufiszerű izmaihoz?
– Ne menj!
Meglepett, hogy ezt mondja. Valahogy ez is rideg nyugalommal jött a szájából, mintha valójában egy cseppet sem érdekelné az egész… igazából úgy tűnt semmi féle érzelmet nem váltottam ki belőle és ettől leginkább zavarban voltam. Miriammal ugyan elmentünk egy-két randira, de vele annyival könnyebb volt. Ott éreztem, hogy ő is akarja.
–  Engem nem zavarsz, meg amúgy is… Te voltál itt előbb.
Mondhatni tátott szájjal bámultam volna rá, ha az anyám nem nevelte volna ezt ki belőlem gyerekként. Ezért valószínűleg az arcom csak meglepettséget tükrözött. A lány nem tudom, mit értett meg ebből, ugyanis egész egyszerűen leült az egyik székre és onnan figyelt tovább. Fogalmam sem volt milyen bútordarab volt mögöttem, de éppen csak neki támaszkodtam. Próbáltam lazának tűnni, de egyre kevésbé ment… és újra dühíteni kezdett a saját bénaságom. Evelyn most bizonyára alaposan kiröhögne.
– Azért lehet még is csak jobb lenne, ha mennék… – sóhajtottam kissé hangosan, visszahangot vert a terem.
Lehetséges, hogy ezt sem hallotta meg vagy csak jobban érdekelte a saját kérdése. Az, hogy komolyan szépnek tartom-e. Nem tudtam azonnal válaszolni. Igazából nem is értettem hogyan merülhetett fel ilyesmi… hiszen minek mondanám, ha nem így gondolom? Miért gúnyolódna bárki is ilyesmivel, hiszen ennél sokkal jobb szórakozást is lehet éppen találni, ha az ember szemétkedni akarna.
– Ööö… – nyöszörögtem. Hirtelen nem jutott eszembe egyetlen értelmes szó sem.
Közelebb léptem hozzá, lehajoltam úgy, ahogy az arcunk egy szintben legyen és röviden megpusziltam az ajkait. Nem kellett volna, de még mindig könnyebbnek bizonyult, mint vallomást tenni. Nem vártam meg, hogy esetleg felpofozzon vagy üvöltözni kezdjen.
– Bocsi! – Léptem hátrébb a székétől.
Egyszerűen sarkon fordultam és kimenekültem a teremből. Reméltem, hogy nem indul utánam vagy tart fel… olyan egy furcsa lány volt, mintha nem lenne tisztában azzal, mennyire gyönyörű. Gyorsabbra vettem a lépteimet, nem néztem vissza többé. Pont eléggé leégettem mára magam. Egy sóhajtás tört fel belőlem, ahogy az első lépcsőn kaptattam fel, hogy új menedéket keressek magamnak.

Köszönöm a játékot!

[- Hékás!]

Nolan

Úgy tűnik kérdésemmel végképp sikerült lesokkolnom pár pillanatra a mardekárost, de ez engem jelenleg cseppet sem zavar. Továbbra is elszántan bámulom őt, hogy minden reakcióját le tudjam olvasni, ám egyelőre egy zavarodott nyöszörgésnél többet nem kapok.  Már éppen nyitom a szám, hogy válaszra buzdítsam, amikor végre megmozdul. Viszont ami ezután következik, arra egyáltalán nem számítok. A kis csók teljesen lesokkol, pár pillanatig mozdulatlanul állok és csak a fiút bámulom tágra nyílt szemekkel. Gondolkodni sem vagyok képes, szoborként figyelem a mardekáros minden lépését.

– Bocsi! - csak ennyit szól, és már rohan is ki a teremből. Megrázom a fejem, hogy ámulatomból fölébredjek, majd utána rohanok.
- Hékás! - loholok utána, ahogy csak bírok, de nem tudom utolérni. - Állj meg!
Futás közben a pálcámra téved a tekintetem, de nem jut eszembe hirtelen egyetlen varázslat sem, amivel feltartóztathatnám. Az első lépcsőfordulónál eltűnik a szemem elől. Én megállok, próbálom kihallgatni, hogy merre futhatott ebben a visszhangos épületben, de a fejemben lévő gondolatok újra cikázni kezdenek, így nem tudok koncentrálni. A korlátba kapaszkodva kifújom magam, majd leülök az egyik lépcsőfokra.

- Francba! - suttogom ingerülten, majd rémülten veszem észre az egyik ablak tükörképében, hogy az arcom lángol a pírtól. Lehajtom a fejem a térdemre, és próbálom valami magyarázattal győzködni magamat, de végül nem sikerül, így csak a furcsa, kellemes, ám mégis hátborzongató igazság marad.

Köszönöm a játékot!