Az alapítók folyosója

*
zene:BP– Bad Day

outfit


’ Where is the moment we needed the most
You kick up the leaves and the magic is lost
They tell me your blue skies fade to grey
They tell me your passion's gone away
And I don't need no carryin' on
You say you don't know, you tell me don't lie
You work at a smile and you go for a ride
You had a bad day.'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A lány orra alatt dörmögését szavak nélkül hagyom. Nem illetem semmilyen kommentárral, mert feszül bennem a méreg. Mégis hogy várja el bárki hogy jópofizzak? Senki nem tenné a helyemben. Főleg akkor nem, ha kiderül hogy még igazam is van. Igaz, ellen legalább nem áll nekem. Mondjuk nehezen is tudna. Durcás arccal pillant rám, ami egyszerre baromira dühít és nagyon is tetszik. Mi az hogy még ő haragszik? Itt csakis nekem lehet jogom! Igenis csakis nekem! Olyan, mint egy hisztis kislány és ugyanakkor mégsem. Valahol nagyon is nőies ez az öntudat no meg csábító, de most inkább vagyok elfoglalva önnön sértettségemmel mint hogy kiélvezzem a pillanatot.
- Mit? Mégis mit? - duzzogása még a hangján keresztül jön át hatványoztottan úgy igazán, ha nem lenne elég a tekintetébe illetve az arcába írt érzelemhullám. Ó anyám... hát ez...
- Egyébként nem tartom valószínűnek, hogy bármit is „tettem”, ami érintene téged, de azért nem ártana, ha ennél specifikusabban kérdeznél… -
- Specifikusabban? - kérdezek vissza enyhén szólva hüledezve, miközben ő hirtelen lefejti ujjaival a kezemet magáról. Elszakítom róla a pillantásom miközben megállapítom magamban, hogy mennyivel sokkal jobban áll neki, ha kiengedve hordja a haját. Igaz így szépen látható a nyakíve, álla vonala... Arcom vasakarattal szakítom el róla és a mozdulatra téved , amit vét. Majd felfogom mit akar és elengedem magamtól. Kezem élettelen hullik magam mellé.
- Már ne is haragudj, de nagyon jól tudod miről van szó...! -
Élesen cseng a hangom, tele feszültséggel pedig tényleg igyekszem uralni. Azért az ostorcsapást a végén csak nem tudom megakadályozni. És amúgy is utálom, ha valaki hülyének tetteti magát. Mert ha még tényleg köze se lenne hozzám, még csak-csak beveszi az ember gyomra ezt az ártatlanság mintaképe maszlagot, de így... a Mungós liftes esetünk után... na ne szórakozzunk hogy ád egy, nem hallotta a pletykákat, ami feltételezhetően megint miatta kaptak szárnyra, ád kettő, nem képes kitalálni mi is a bajom. Szerintem elég egyszerű, mint az alohomora egy elsősnek.... A diákok még így is frusztrálnak, akik elfaladnak mellettünk, így fél lépéssel arrébb lépek. Teljesen a sarokba szorítva őt ugyan ezzel, vagyis ő így a fal és közém szorul.
- Direkt megkértelek hogy ne kottyintsd el magad....! - értetlen tekintetét látva idegesen és türelmetlenül kiáltok fel. - A liftben! -
Komolyan ennyire feledékeny? Mi nem egyértelmű ezen?
Nem tehetek róla, de a kezem mozdul. A lány feje mellé teszem a hűvös, hideg falnak, nyitott ujjakkal, tenyérrel és rátámasztom a súlyom egy részét. Arcom így kissé közelebb kerül hozzá, de még így is van köztünk még legalább fél méter távolság. Biztonságosnak mondható.
- Igazán megpróbálhatod tagadni, hogy te voltál... de sajnos nehezen hiszem el...! -
Dacom kiül arcomra, és igazán várom a szavaim megcáfolását. Félek a másik sikertelenségétől, de igyekszem azért elfogadó lenni a mentegetőzése kapcsán. Hisz biztosan nagyon nyomós oka lehet, hogy kifecsegte a dolgaimat. Amihez amúgy az égvilágon semmi köze nem kellett volna, hogy legyen. Mindegy... a megalázottság mostanában eléggé hozzám nőtt, de már ezen a fázison túltettem magam. Szemeim kissé összeszűkülnek, miközben barna íriszeim az ő zöldjébe mélyednek egészen addig, amíg vihogást nem hallok. Elég hangosat és szűnni nem akarót. És jön a végjáték hozzá.
- Na mi van Montrego! Készülünk a Valentin-napra? Nem is tudtam hogy Banks-t szemelted ki....-
A hangra és persze a szavakra is lehunyom a tekintetem és arcom a plafon felé fordítom. Basszus! Már csak ez hiányzott...
Belby maga személyesen. Ahhhhhhh.... Merlinre, mit vétettem? Oda se kell tekintenem, hogy tudjam, legalább hárman vagy négyen lehetnek, élükön a szőke hullámos hajú gusztustalan vigyorral mustráló Charismával.
- Hát persze Belby. Ahogy mondod! -
Nyögöm ki félig nevetve, félig acsarogva, mert annyira szánalmasan abszurdnak tűnik a dolog. Már az a tény hogy én meg Banks. Na meg az is mulatságos hogy pont itt kap el minket, és pont így. Azért Clemre pillantok, és a tekintetem parancsoló. És jelenleg azt sugallja, hogy meg se merjen mozdulni, sőt... meg se szólalni. Majd a lánykoszorú felé fordítom az arcom.
- Hisz te mindig olyan jól tudsz mindent... -
Köpöm ki neki a szavakat gúnyosan. Persze ennek meg van a hatása mert látványos fintorba húzza csinos kis pisze orrocskáját. Ez a csaj életem megrontója, de ebben a tényben nem csak én hanem sok más roxfortos diáktársam is osztozik. Meglehet maga Clementine is... Szóval okosabb kivárni, hogy felszívódjon, mint a talajvíz. Habár elnézve, erre nem sok rátartó viselkedést látok nála. Tekintetében ugyanis kiolvasom a lelkes, pletykaéhség iránti várakozást, szóval félek egy darabig lecövekelt a környékünkön...

[- Igen, specifikusabban, Mathias, ugyanis nem kell hatalmas ész annak az egyszerű ténynek a megállapítására, hogy ha tudnám, miről beszélsz, akkor nem kérdeznék rá –]

~ Let's destroy, each mistake that we made
Then restore color back to the grey ~

Talán ma lesz a nap, amikor hivatalosan is, és tapasztalatból is megjegyezhetem, esetleg tovább adhatom más nőnemű barátnőimnek – hogy, ó, igen, egy fiú izmainak száma olykor fordítottan lehet arányos a szellemi készenlétével… - Igen, specifikusabban, Mathias, ugyanis nem kell hatalmas ész annak az egyszerű ténynek a megállapítására, hogy ha tudnám, miről beszélsz, akkor nem kérdeznék rá – kötöm az ebet a karóhoz, és valószínűleg azért vagyok csak ennyire dühös én is, mert ő is az.
Ez egy ilyen… khm, hogy is mondjam, rossz szokás. Remekül tudok azonosulni a környezetemmel. Ha mindenki nyugodt, akkor többnyire én is az vagyok, ha valaki ideges a közelemben, vagy főleg, ha miattam ideges, akkor valószínűleg én is ideges leszek, talán még idegesebb annál, aki elkezdte. Ez így működik a zavarral is, és igen, a dühvel is. Persze megesik, hogy saját magam miatt érzem ezeket a dolgokat, de gyakran előfordul, hogy ez csak puszta reakció a környezetemre. Mint most. Abszolút semmi okát nem láttam annak, Montrego miért lehet dühös rám, ezért az értetlenségem ugyanúgy dühbe fut ki, mint az az akármi, amit ő felbosszantotta… igazság szerint ezzel pont az a probléma, hogy tűzzel tüzet nem lehet kioltani, vagyis tudom, hogy ez így nagyon nem jó, mégis nehezemre esik visszavenni a szolid szarkazmusból, amivel igyekszem gátat vetni a problémájának. Velem. Ez amúgy elég vicces. Velem többnyire nincs problémája senkinek, mert többnyire le sem tojják a létezésem.

Nem vagyok hovatovább boldog attól sem, hogy nem csak képletesen, de fizikailag is a sarokba szorít. Az erőviszonyok ebben a tekintetben elég egyértelműek, ha csak nem próbálnék meg, tudom is én, a két lába között átcsusszanni, esélyem sincs arra, hogy odébb lökjem magam elől, és távozzak, ha nem tetszik valami. Kénytelen vagyok lépni egyet hátra, ezzel egészen a falig húzódva a hátammal, előttem meg Mathias a fal. Hát ez így… elég kellemetlen. Egy kicsit el is pirulok. De csak részben azért, mert zavarban vagyok, nagyobbik részben kivételesen azért, mert lassan kibújik a szög a zsákból, és egyáltalán nem örülök annak, amit hallok. Van képe…! Hogy van képe engem gyanúsítani azért, mert olyan életet élt eddig, amilyet, és ezért az emberek szeretik a szájukra venni?! Mondjuk… egy kicsikét… tényleg, csak egy egészen nagyon kicsikét megértem, hogy azt hiszi, elárultam a kis titkát – mert hogy a jelek szerint ezért dühös, de mivel én semmiféle pletykát nem hallottam erről keringeni, nem tudom, ezt miből gondolja. Bár igaz az is, hogy én teljesen kívül tudok maradni ezeken a körökön, és mindig le vagyok maradva jó pár lépéssel a többiek mögött, szóval… de visszatérve arra, hogy megértem: az valóban érthető, hogy nincs oka bízni bennem. Persze ettől még nem érzem jobban maga, hiszen én pontosan tudom, most már végképp, hogy én semmit sem csináltam. Ugyanúgy semmit sem csinálhatok szerintem, hogy meggyőzzem annak ellenkezőjéről, amit hisz, ugyanis nem fogok könyörögni neki. Nem ismer. Igazából a legkevésbé sem, ezek után szerintem nem is fog, mindenesetre idegeneknek elég nehéz elhinni bármit is, valóban. (Főleg, ha van egy kis üldözési mániánk is…)
- Konkrétan megindokoltad már azt is, hogy mondhatok bármit, akkor is eldöntötted, hogy hülyeségekben hiszel, szóval… - az övéhez hasonló daccal szegem fel az államat, és egyáltalán nem nézek rá barátságosan. Lehet, hogy ő azt hiszi, jogos a viselkedése, de igazság szerint nem csak, hogy nem az, de még kimondottan sértő is - De csak a rend kedvéért: bocs, hogy egyáltalán nem érdekel annyira a magánéleted, hogy másoknak fecsegjek róla. És egyébként pedig… nem mondtam semmit, senkinek – nem esik nehezemre ezt határozottan, és egy pillanatra sem meginogva kimondani: mert hogy ez az igazság.

De ez biztosan valami kötelező dolog: ha szar helyzetben találom magam, akkor az előbb-utóbb még szarabbá változik. Egy hang szakít félbe. És csak akkor ismerem fel Charisma Belby hangját, amikor Mathias kicsit elfordul tőlem, ezzel pedig kilátásom nyílik a szőke lányra, és a sleppjére. Jaj, ne…. jaj, ne, jaj, ne, jaj, ne…! A vicc az egészben, hogy bár eddig sem élveztem a helyeztet, nem kimondottan volt kellemes, hogy Montrego a vádjaival, és a dühével szorít éppen sarokba, de esküszöm, az egész napot szívesebben tölteném azzal, hogy hülyeségekkel vádol, semhogy Belby célkeresztjébe kerüljek. Mondjuk élből meglepődök, de úgy istenesen, azon, hogy egyáltalán tudja a nevemet. Mármint… ez rosszul hangzik most, de komolyan. Annyira sem vagyok érdekes, meg titkokkal teli ember, hogy megérje neki bármi terjeszteni rólam, ami soha meg sem történt az itt töltött hat és fél évem alatt, úgyhogy abszolút meglepőnek találom, hogy ennek ellenére tudja a nevemet. Ez akár lehetne hízelgő is, ha amúgy ne félnék tőle sokkal jobban, mint amennyire Mathias zavarba hoz. Tudom, elég nevetséges. De attól még így van.
Érzékelem a figyelmeztetést, vagy inkább a „maradj a helyeden” utasítást a fiú részéről, ami minden más körülmény mellett csak még jobban felbosszantana, de ez esetben van annyi eszem, hogy csak összefonjam magam előtt a karjaimat, és befogjam a számat. Nem vagyok hülye, pontosan ismerem Belby fajtáját – akármit adsz a kezébe, azt majd valahogy sikeresen ellened fordítja, és eszem ágában sem volt ebbe a helyzetbe keverni magam.

*
zene:ES– Hearts Don't Break Round Here

outfit


’Hands in your hair, fingers and thumbs baby
I feel safe when you’re holding me near
Love the way that you conquer your fear
You know hearts don’t break around here'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Bennem visszhangzik Clementine tagadása, mégis nehezen emésztem meg ennek a tényleges valóságtartalmát. Márpedig nem azzal van a baj, hogy nem hiszek a lánynak. Talán az az igazság és azért rossz belátnom a tényeket, mert ha elfogadom hogy tényleg nem ő a ludas nos akkor... ott lebeg a kérdés. A kérdés, amire nincs válaszom és félek nem is lesz. Hogy ki volt az?  
Persze Belby mint mindig, mindent félbe szakít és megakadályoz. Ez a csaj olyan, mint egy ragály... váratlan támad és le nem száll, amíg ki nem szipolyoz. Kíváncsi vagyok hogy rólam mikor ugrik le, mint egy kis kullancs. Elhúzom a szám a szavaira.
- Vicces hallani hogy egyetértünk, mert én mindig mindent nagyon jól tudok! -
A művészi hajdobálás mesterkéltre sikeredik nem is kicsit, de ezen csak magamba mulatok. Merlinnek hála még Clem is felfogta pillantásom jelentőségét és mindössze csak unott arccal és összefont kezekkel figyeli az eseményeket. A falnak dőlve természetesen.
- Szóval jó lenne ha megalapoznád a pletykámat... -
Ahogy a vigyora kiszélesedik, úgy szűkül össze a szemem. Nem tetszik sem a hangnem, sem az ahova tartunk. Már épp szóra nyitnám a szám, de megakadályoz ahogy összepusmog a barátnőivel. Nagyoooon nem tetszik ez nekem.
- Tudod mit Montrego? Beszüntetem a pletykahadjáratot az amnéziádról...ha... hmm... Ó Julie szerint már Dean-t el is hívtad randira. Szegény pici Banks... remélem tudtad ezt...jajjj, remélem nem törtük össze a kicsi szívedet... - gonosz vigyor ül ki a lány arcára. - Nos, elárulod hogy kit választasz? Egyesek szerint Parkinson is esélyes...
- Nem választok senkit...! -
Vetem oda, de érzem hogy nem úszom meg ilyen könnyen. Közben a tekintetem Clemre siklik, aki még mindig duzzogva bámul, állát felszegve, de kissé kipirultan. Igazán bájos, mint legutóbbi pirulós találkozásunkkor.
- Jajjj ugyan már...! Ne legyél ennyire nevetséges... adj egy jó alapanyagot nekem valentin-napra és elfelejthetjük egymást. Igazán jó alku nem mondhatod, hogy nem...
Hát nem az... vagyis nem érzem annak. De... talán akkor végre tényleg leszállna rólam. Ami jó lenne. Csakhogy Emily-t nem keverem bele semmibe még akkor sem ha bele is menne magától. Pansy meg inkább amolyan vésztartalék meg amúgy is. Akinek Draco-hoz van köze annak inkább hozzám ne legyen. Clemre sandítok. Vajon ő mit szólna vagy mit reagálna...? Nem fer dolog, tudom. Abszolút nem az. Baromi gusztustalan így kihasználni valakit. Bárkit. És mégis... nem tudok ellenállni Charisma alkujának. Kövezzen meg a világ, de nem.
- Tényleg leszálsz rólam? -
A gonosz vigyor átvált kevésbé hamisba és a bólintás egyértelmű megerősítése a kérdésemnek.
Elfordulok az össze-összepillantó lánytömegtől és Banks-re tekintek. Nem mondok semmit, mert eszembe se jut semmi. Mindössze az íriszeit fürkészem sokat sejtetőn. Innen már következtethet arra, hogy mi jön. Pupilláim kitágulnak, és mélyen szívom be a levegőt, miközben szabad kezemmel az állához nyúlok, hogy ne tudja elfordítani a fejét, miközben leküzdöm a köztünk lévő távolságot.  A zöld szemei, melyekre eddig fókuszáltam eltűnnek. Mindössze ajkait tudom még egyetlen másodpercig megfigyelni, ahogy kis szünetet tartok, hogz felkészüljön lelkileg. Mint mikor a víz alá buksz éppen. Ez azzig tart, amíg össze nem ér a szája az enyémmel. Határozottan csókolom meg, és nem hagyom hogy ellökjön magától. Kikényszerítem hogy szétnyissa az ajkait. Tudom, hogy Belbynek látványos dolog kell és igazi. Tessék, most aztán megkapta! Hátulról hallom az ujjongást a diáklányok részéről, ugyanakkor persze a féltékeny sziszegést is. Milyen érdekes hogy ez mindig valahogy együtt jár. Vagy ez épp Clem volt? Nem tudom megmondani. Nem is érdekel. Leginkább azért mert a lány finom, puha és lágy, semmihez nem hasonlítható illata ölel körbe, ami megnyugtat és szinte feledteti velem a frusztráltságomat meg a nézőközösségünket... Ujjaimmal eközben, mely az álla ívén pihent a hajába szántok és könnyed mozdulattal bontom ki az összefogott tincseit. Elégedett halk mordulással konstratálom sikerem. Még erőteljesebben csókolom egy kicsit, majd egy pillanat múlva megszakítom hirtelen az egészet. Olyan gyorsan, amilyen váratlanul megtörtént. Az egész jelenet nem tarthatott tovább egyetlen percnél vagy maximum kettőnél, mégis óráknak érzem. Dühös vagyok rá, még mindig és most még jobban. Nem tudom miért, hisz ő tényleg nem tehet semmiről. De könnyebb, mint magamat okolni. Szóval így teszek. Ostoba viselkedés, tudom. Tekintetem fél percig az övét keresi, ajkaim pedig nyitva maradnak. Valamiért saját magam is meglepődöm a tettemen. Hogy jutottam el mégis odáig, hogy Belby felcukkolt? Ennyire?
- Ahhhhhh, na eeeeeez már valami! Ezzel aztán már lehet dolgozni... -
A lelkes hang zökkent ki, ami a vigyorgó Charismából szökik ki természetesen. Ahogy felénk bök elégedetten.
- Khöm.... remek. Akkor végre... elkotródsz? -
Vonom fel a szemöldököm dühösen, mire ő vihorászva csak bólogat, majd kiadva a parancsot összeszedi a lány bagázst és szépen tovatáncolnak máshol rontani a levegőt. Én pedig lassan kettesbe maradok Clemmel, akire nem merek ránézni. Nem merem visszafordítani a fejem. Ezek után nem.

~ Let's destroy, each mistake that we made
Then restore color back to the grey ~

Amilyen kellemetlenül indult ez az egész találkozó, egyetlen egy dolgot tudtam csak tiszta szívből kívánni – hogy essünk rajta túl, és legyen vége mihamarabb. Charisma Belby csatlakozásával erre pont annyi esélyt láttam, hogy semennyit. Sőt, ha valaki még fájdalmasabbá tudja tenni ezt az egészet, az biztosan ő. Aztán később azt kívántam, hogy bárcsak ott helyben egérútra szöktem volna, amikor a szőke lány felbukkant… de addig még történt egy s más.
Belby radarjára felkerülni nagyjából az utolsó dolog, amit abszolválni akartam így az utolsó roxforti évemben. Olyan jól ment minden! Hiszen már február eleje van, vagyis csak négy hónap van hátra a tanévből (ami egyben a RAVASZ vizsgák vészes közeledését is jelenti, de ebben a percben ez tökre nem aggasztott annyira, mint ez a lány), és el sem hittem volna, ha valaki korábban közli velem, hogy semmit, de semmit nem kell elkövetnem annak érdekében, hogy ez mégis megtörténjen. Ráadásul saját hibámon, vagy akaratomon, vagy bénázásomon kívül. Ha nem adom vissza Montregónak a receptjét, ami nálam kötött ki, vajon akkor is itt állnék most? Nem hiszem. Vagyis végeredményben a saját hülye, áldott jó szívem az, ami belekevert a szarba. Van valahol itt elrejtve egy igazi tanulság, úgy érzem, de nem igazán akarok tudomást venni róla…

Szabályosan a hideg futkos a hátamon ettől a beszélgetéstől, amiben nem igazán én vagyok a lényeg, de azért épp emlegetnek benne annyit elégszer, hogy érdekeljen. És érdekel is, leginkább azért, mert Charisma sokkal többször mondja ki a nevemet annál, semhogy remélhessem, holnapra elfelejti. És ez egy kicsit sem tetszik. Nem hiszem mondjuk, hogy annyira izgatna, ha valami hülye pletykát indítana rólam. Persze, nem örülnék, és valószínűleg bántana is épp eléggé ahhoz, hogy ébren tartson egy, vagy két éjszakán át, de összességében, amíg tudom, hogy hazudik, és a barátaim is tudják, hogy hazudik, akkor bizonyára túlélném azt a pár hetet, amíg kitart a pletykahadjárata. Összességében véve az iskola diákjai számára tényleg nem vagyok sem olyan ismert, sem olyan érdekes, hogy nagyon sokáig a szájukra vegyenek, és perpillanat ennek nagyon-nagyon örülök.
Mathias viszont meglehetősen ront ezen a többnyire ismeretlen, és érdektelen állapotomon, úgyhogy fogalmazzunk úgy… szinte biztos vagyok benne, hogy itt ma én fogom húzni a legrövidebbet. Meghökkentő meglepetés. Ja, nem…! Forgatom egy kicsit a szemeimet Belby áskálódására, csak szolidan jelezve, hogy köszi szépen, engem semennyire nem érdekel, hogy Mathias kivel megy a bálba, felőlem elviheti a húgát is, vagy az alvósmackóját, az sem bírna számomra hírértékkel. Az viszont kicsit meglep, hogy Mathias voltaképpen mennyire rosszul viseli Charisma minden odaszúrt mondatát. Hát mi a fenéért nem tojja le, és megy odébb? Egy kicsit még meg is sajnálom. Nem lehet kellemes, amikor mások folyton belemásznak az életedbe, de persze, én ezt nem tudom teljes valójában átérezni szerintem. Ilyesmi velem még sosem fordult elő. De azt még én is érzékelem, hogy ez az egész nagyon nem jó irányba tart, és amikor Mathias rám néz, akkor már száz százalékig biztos is vagyok benne.

Na, nem. Nem, nem, nem, nem, NEM!
Mondanám, ha lenne időm verbálisan bármit is reagálni, így leginkább csak egy abszolút hitetlen, kétkedő, majd egy másodperc erejéig valószínűleg némán könyörgő pillantással viszonzom Mathias tekintetét. Ha tudnék bárhova hátrálni, bizonyára megtenném. Vagy ha kiképeztek volna az önvédelem bármilyen, nem pálcával végzendő módjára, most biztos egy nagyon ügyes mozdulattal elkapnám Mathias kezét, ami hamarosan fogva ejti az államat, a háta mögé csavarnám, aztán még seggbe is rúgnám, hogy mondjuk hasra essen, aztán jól itt hagynám. Vagy csak simán tökön rúgnám… de sajnos nem vagyok filmbeli szuperhős, meg még csak egy gyenge utánzat sem, úgyhogy abszolút áldozata leszek a körülményeknek. És ettől nem vagyok boldog.
Ha lassabban történne minden, talán még ennek fényében is lenne esélyem kitérni a csók elől, de olyan hirtelen találom magam Mathias ajkaihoz préselve, hogy igazából még levegőt is elfelejtek venni. Nem kimondottan okos dolog, de jelen helyzetben meglehetősen irreleváns is, mert eddig még nem nagyon jártam úgy életemben, hogy valaki derült égből villámcsapásként megcsókoljon, csak hogy meggyőzőn egy buta lányt egy abszolút hazugságról… és ha ezt esetleg ki tudnám verni a fejemből, akkor biztosan sokkal kevésbé érezném magam kínosan, és valahol talán még tetszhetne is a helyzet, de erre így nem sok esélyt érzek. Erős fáziskéséssel, és igazából csak azért csukom be a szememet, mert kissé szédítő, ha valakire ilyen közelről próbáltok fókuszálni (…aha, ezt mások biztos nem próbálták nem hogy egyszer, de kétszer is életükben, mint én, mert nem a legrandomabb pillanatokban csókolják meg őket nem várt személyek). Ha ez csak egy ártatlan, rövid puszi lenne, még az sem lenne annyira rossz, mint ami igazából történik. Szinte egy örökkévalóságnak tűnik az egész, mint valami rossz irányba kisiklott vonatút, lassított felvételben történő zuhanás. Mathias a legkevésbé sem finomkodik, még valami ügyes módon azt is kikényszeríti, hogy viszonozzam a csókját, az ajkai az enyémek közé csúsznak, én meg csak hagyom, mint valami marionett bábú, akinek rossz pillanatban ment ebédszünetre a vezetője. Csak állok, az illatával az orromban, az ujjaival a kibomló hajamban, Charisma lánycsapatának meglehetősen bizarr reakciójával a fülemben, és valami egészen érthetetlen, egyszerre tiltakozó, mégis izgatott bizsergéssel a gyomromban.
És ettől csak még rosszabb az egész…
Amikor már azt hinném, hogy soha nem is lesz vége, akkor mégis csak vége lesz. Élesen szívom be a levegőt, eddig fel sem tűnt, hogy mennyire kellett, és egészen biztosan élénk, barackpiros pöttyökben vörösödöm, de szerencsére a jelek szerint ez Belbyt nem kimondottan érdekli. Ahogy a jelek szerint én abszolút nem érdeklek itt senkit. Úgyhogy épp csak azt várom meg, amíg Charisma sarkon fordul, viszi magával a kis barátnőit is, és nem gondolkodok kétszer sem azon, hogy ellökjem magam végre a faltól, és abszolút zsongó fejjel, kalapáló, félre-félreverő szívvel, és szolidan könnyekben úszó tekintettel, majdnem, hogy futólépésben igyekezzek magam mögött hagyni a folyosó ezen részét, és ezzel együtt Montregót is. Észre sem veszem, hogy mind a hajamból kiszabadult szalagot, mind a rúnaismeret dolgozatomat is sikeresen ott felejtem, leginkább csak a „minél előbb, minél távolabb” érzés vezényel, mert az összes többit egyelőre sehogy sem sikerül szétválasztanom. Pedig Mathias simán megérdemelné, hogy a szeme láttára sírjam el magam – fogadjunk, hogy így még sosem járt…! De azért… azért az mégis nagyon kínos is lenne.

*
zene:H– Somebody to Die For

outfit


’I'll be staring at the sky
Because no matter where they take me
Death I will survive
And I will never be forgotten
With you by my side
Cause I don't need this life
I just need…
Somebody to die for, somebody to cry for
When I'm lonely'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Nézem a távolodó szőke tincseket, és az elhaló vihogást a szemem sarkából. Valami oknál fogva, tudom nevetséges, de kezdek megkönnyebbülni. Talán, mert annyira idegesítő volt az egész, vagy mert végre Belby széles vigyora és pletykái vele együtt eltávoznak a környezetemből.  Fellélegezhetek, úgy fest a dolog. S már épp elégedett vigyor ülne ki újfent az arcomra, amikor kiszalad belőlem hirtelen sípolva a levegő. Ennek oka, pedig nem más, mint a nekem feszülő kéz ami lendületből csapja meg a mellkasom. Basszuska! Uhhhhh!
Fél perc kell mire beazonosítom hogy mi történik. Ez mégis mi a franc volt? Ja. Persze. Clementine Banks. Ó hogy az a...!
És mire észbe kapok már két lépéssel hátrébb állok, mint ahol eddig, mert ellök magától meglepő lendülettel, aminek gondolom jó részét a harag adja. Amit meg én idéztem elő sejthetően. Mindezt persze azért teszi hogy utat és teret nyerjen magának, amit nem is haboz kihasználni. Már csak a barna meglebbenő és felém szálló tincseket látom, kezemben pedig ott a hajából kibomló szalag. Lenézek a barnás-vöröses darabra egy kissé bambán. Öhm... akkor most mvan?
Aztán persze megint csak feleszmélek úgy jó fél perc távlatából.
Na nem! Azt már nem! Na nincs itt futi-futi...!
Hirtelen lépek utána, és szerencsémre míg én egy nagyot ő addig két kicsit lép még sietve is. Nem nehéz beérnek egy méteren belül az eredeti kiindulóponttól. Határozottan kapom el a csuklóját és állítom meg, ha pedig nagyon ellenkezik még vissza is rántom. Amennyiben pedig erre is szükség van, akkor kénytelen vagyok a testemmel megállítani, hogy a visszafelé ható erőktől ne essen pofára. Hát... nem tudnám megmondani melyik a jobb, de azért szerintem nem felszántani a folyosópadlót még mindig kellemesebb. Akkor inkább érnék valakihez ezzel persze maximálisan belemászva annak a privát szférájába. Minden esetre ez rajta áll.
- Na-na! Hellóka! Még nem végeztünk! -
Mondom kissé sem kedvesen, mert hát milyen az már hogy se szó se beszéd, csak úgy szépen álánátúre lelép?
Oké, megértem az okát, én magam sem így terveztem a beszélgetésünket. Pontosabban nem úgy, hogy Belby pöffeszkedő vigyorát kell kielégítenem jórészt. Az meg már csak a ráadás hogy még a fél kémhálózata is vele parádézott. Mérgesen szorítom össze az ajkaim -amik még mindig égnek az ő ajkaitól- miközben a lányra tekintek -nem túl kedvesen-, aki persze bíbor színekben játszik -talán pont emiatt-.
Viszont megzavar az összképbe megjelenő könny, igaz eddig még rám sem pillantott, de hát vak azért nem vagyok. Sajnos. Ettől kissé enyhül a kezemben az erő persze, hisz basszus, nem akartam fájdalmat okozni neki. Bár sejtem ez nem a fizikális fájdalom előszele. Na ne! Most mégis miért sír?
Mert még ha alaposan eltángálja az ember, az érthető. De hát ez mindössze egy ostoba csók volt, abból is a rosszabb fajta. Mert valljuk be, nem volt túl lelkes ő se. És én se. Vagyis persze csak a lelkem mélyén nem . Szóval véleményem szerint el is lehetne felejteni, de ennek inkább nem adok még hangot elnézve a lány viselkedését. Nem sokat használna neki. Nők! Túlérzékeny az összes....
- Mi a baj, Napsugár? - nyúlok az álla alá és emelem fel azt, hogy végre rám tekintsen. - Nem volt elég jó? Elnézést, ha csalódást okoztam. - cukkolom, de a mondat második fele eléggé cinikusra sikeredik. Pedig tényleg nem ilyennek szántam!
Valamiért ösztönből tolulnak fel a szavak, pedig elharapnám őket szívem szerint. Nem érdemli meg hogy bántsam, főleg nem ezek után. Hisz tökéletes alibit biztosított. Viszont... a fene essen az egészbe, még az is jobb ha felpofoz, mi hogy itt pityog! Plusz meg is érdemlem. Mert ez a pofon azt hiszem kijárna, még saját magam részéről is. Ám az azért hülyén hatna ha én pofoznám meg önnön magam. Plusz, kissé beleérezném Lyana dühét is. Habár mondjuk ő az, aki egy szót se szólhat hisz Olaszországban fagyizgat meg flörtölget mindenféle vadidegenekkel, és még a holnapi napot is lemondta. Szóval... mondhatná hogy teljesen szabad vagyok, meg kötetlen és azt csinálok, amit akarok, de mégsem érzem magam annak. Főleg nem a villásreggelis eset után. Az után a szenvedélyes csókja után. Na nem. Ám ezt a dolgot gyorsan elnyomom magamban és az agyamban. Ehhez pedig elég az, hogy ahogy a lány álláról elveszem a kezem kettőnk közé tartom és a benne lévő szalag lágyan omlik le közénk.
- Ezt itt felejtetted. - szavai megenyhülnek, és csak remélem hogy ez használ. Hisz a figyelemelterelés mindig célravezető. Mindenkinél. Még Belbynél is, mert így biztos vagyok benne hogy holnap tutira nem fog utánam koslatni. De talán még Clem után se. És ennek ugyan igaz, ez volt az ára, ami fél perce történt, de... nem megérte? Szinte totálisan. Az meg külön érdekes, hogy még mindig érzem a lány illatát az orromban és továbbra sem tudok rájönni mi az. Bónuszként pedig még mindig érzem az ajkaim bizsergését pedig ez a csók teljesen más volt mint a szilveszter vagy mint a La Clair-rel váltott első vagyis második, a valódi. És ezzel a dologgal zavarba ejtően nem tudok mit tenni magamban.

[- Szerintem pedig nagyon is végeztünk. Sőt. Ami engem illet, már napokkal ezelőtt végeztünk –]

~ Let's destroy, each mistake that we made
Then restore color back to the grey ~

Életem ezen pontján – tizenhét év abszolút bölcsességével – többnyire arra jutok, hogy minden férfi érzelmileg fogyatékos. Ha legalább már akkora tapló, hogy ilyesmit csinál, akkor tényleg olyan nagy kérés lenne, hogy akkor már utána hagyjon békén? Alig két lélegzetvételnyi ideig hihetem csak el, hogy szépen visszavonulhatok (aha, mintha olyan szolidan igyekeznék eltűnni a tett színhelyéről, hogy azt lehessen afféle méltóságos szóval illetni, mint a visszavonulás). Jó lenne, ha ez bármire is elég lenne. Egy picit összekapni magam, kicsit kevésbé felületesen kapkodni a levegőt, kicsit eltűntetni a vért az arcomból, egyéb ilyen kínos apróságok… természetesen reflexesen rántanám tovább a kezemet, amikor megérzem, hogy utánam nyúlnak – nyilván Montrego, mert mégis ki más lenne, úgyhogy kénytelen rántani rajtam egyet, de annyira csak nem sikerül, hogy róla pattanjak vissza, már csak az kéne. Hitetlenül megrázom a fejem, összepréselem a számat, mintha ez nem lenne meglehetősen kellemetlen azzal a gondolattal társítva, hogy hiszen ezt a szájat most csókolta meg alig egy perce.
- Szerintem pedig nagyon is végeztünk. Sőt. Ami engem illet, már napokkal ezelőtt végeztünk – nem mintha nem lennék az összes többi érzésem mellé rettentően dühös is, hogy épp csak az arcába sziszegjem a szavakat, de azért szeretnék valahogy még dühösebbnek tűnni, és mondjuk ordítani vele, hogy igazán felfogja, egyáltalán nem értékelem, hogy nem csak ostobaságokkal vádol, hanem még fel is használ a szarrágó céljaira, bele sem gondolva, hogy ez rém nézve mit jelent, vagy hogy érzem magam tőle. Nem épp a legszolidabb módon mindennek a tetejébe. Gondolom, mindez sokkal könnyebben előadható lenne, ha csak dühös lennék, és nem állnék tökéletesen a szélén annak, hogy el is sírjam magam.

Őszintén nem tudom, mit gondoljak. Mintha még szándékosan, direkt rá is tenne mindenre vagy tíz lapáttal. De hogy miért? Mégis, mit vétettem én ellene, hogy ekkora rohadék legyen? Nem elég egyértelmű, hogy kellemetlenül érzem magam, hogy valahogy, valami hülye módon igazság szerint őszintén meg is bántott azzal, hogy ennyire semmibe vette, én mit akarok tenni esetleg egy ilyen szituációban, na meg azzal is, hogy voltaképpen eldöntötte, hogy az ígéretem ellenére boldog-boldogtalannak róla mesélek sztorikat? Mégis minek néz ez engem…? - Nem, egyáltalán nem volt jó – szusszanom türelmetlenül, szolidan megremegő ajkakkal, ahogy elütöm a kezét, és ha nem hagyja, hát akkor megint még odébb is fogok lépni tőle. Mert persze. Majd pont még hagyom is magam, hogy ezek után még egyszer belém rúgjon? Lehet gondolni rólam sok mindent, de nem tartom magam lábtörlőnek.
 És még annak fényében is, hogy ezt tényleg komolyan gondolom, még így is úgy érzem magam, mintha mostanában mindenkinek csak aranyos, kis egyszer használatos… nem is tudom, mi lennék. Olyasvalaki, akinek saját akarata, saját vágyai bizonyára nincsenek, és nem számít neki, ha mások kedvére történnek vele dolgok. De zavar. Igenis zavar. Eszembe jut az a buta nyári nap is Franciaországban, és legszívesebben felképelnék most valakit, de végül csak arra kapok észbe, hogy le is gördül egy-egy könnycsepp mindkét orcámra, amit aztán ideges, kapkodó mozdulattal törlök le.

Csak dühösen meredek rá, aztán dühösen meredek a szalagomra, amit felém nyújt, egy dacos szipogással – mert létezhet olyan szipogás, ami kifejez valami büszke dacot, igenis létezhet! – kapom el az ujjai közül, és nehezen, tényleg nagyon nehezen veszem rá magam, hogy ne a tenyerét, vagy mondjuk a cipőjét bámuljam továbbra is, hanem a szemébe nézzek. Megállom, hogy kijavítsam a szóhasználatát. Egyáltalán nem hagytam ott, lényegében ő túrta ki a hajamból, anélkül, hogy engedélyt adtam volna, vagy bármiféle módon biztattam volna erre. Ha lett volna választásom, nyilván nem egyeztem volna bele semmi ilyesmibe.
- Most már végeztünk? – teszem fel akkor a kérdést, mert nekem éppenséggel ezek után abszolút semmi mondanivalóm nincs, és ha ő is csak szemétkedni jött utánam, akkor tudom neki javasolni, hogy távozzon melegebb éghajlatokra. Végül mégis hamar elkapom róla a pillantásomat, a végtelenségig zavarba ejtőnek találom állni a tekintetét, és nem csak azért, mert továbbra is kitartóan szipogok, és csak az tart vissza egy kiadós zokogástól – ami egyébként normális körülmények között egyáltalán nem jön nálam ilyen könnyen – hogy egy egészen kicsikét azért mégis csak szeretnék megőrizni a (talán nem is létező) méltóságomból. De minden felháborodásom ellenére, nem tehetek róla, valahogy el kell számolnom még azzal a gondolattal is, hogy a dühöm alatt nem csak tisztán negatív a frusztráltság, amitől minden porcikám bizsereg. De nagyon úgy érzem, hogy ezzel egyelőre nem tudok megbirkózni.

*
zene:H– Unspoken

outfit


’So won't you save this conversation, and find a better time? Oh, oh.
Don't you ever understand, that if it hurts I'll do whatever I can?
And if it's set in motion, I'll watch it all pass by.
And leave the rest unspoken, I'll never change my mind.
Leave it unspoken, leave it unspoken,
Leave it unspoken, leave it unspoken now'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Más esetben biztosan tetszene a feleselés. Mert ez egyértelműen az. De az az eset nem most van, sőt. Ez nem az a nap, mikor nekem bármi is tetszhet, azt hiszem.
- Szerintem pedig nagyon is végeztünk. Sőt. Ami engem illet, már napokkal ezelőtt végeztünk –
Mi ez már könyörgöm? Mégis hol él ez a lány?
Hüledezem egy sort magamban, ennek  mindössze nagy pislogások az egyetlen kézzel fogható eredménye, mely kiül az arcomra. Így persze azt sem tudom elkerülni hogy ne kelljen erőszakot alkalmaznom, hogy megállítsam. Persze kibírja, ahogy én is és a világ nyolcadik csodájaként meg is áll a lábán, noha egyértelműen duzzogva. Nem tudom mitől forr jobban a vérem. A viselkedésétől, a csókjától vagy a saját, mindjobban mardosó, bűntudatomtól. Mert még Clementine is tesz róla, hogy az legyen. Péklapátnyi szemetet kupacol égő lelkem kicsiny katlanjára az újabb szavakkal. Amiket -hozzáteszem- költőinek szántam, vagy legalábbis viccesnek, hogy oldja a feszültséget. Ám mily meglepő, a mai napba úgy látszik már minden belefér, merth ez sem úgy jön össze.
- Nem, egyáltalán nem volt jó –
Auuuuuuccssss. Hát ez azért fájt. Tüskeként nyilallnak belém a felém küldött, vagy sokkal inkább döfött, szavak. Ösztönösen húzom ki magam, miközben figyelem, ahogy kiszökik belőle a levegő. Tudom hogy hazudik, legalábbis jobb ezt hinni, ám mégis zavarja a hiúságom, hogy képes volt ezt mondani. Mondhatnám hogy igyekszem nem felvenni a stílusát, de nagyon-nagyon nehéz. Nehéz nem egy taplóvá válnom az elkövetkező pillanatok egyikében. Akkor, mikor kierőszakolja a kezét egyetlen hirtelen mozdulattal az ujjaim közül. Miután azok csak ostobán a levegőt markolnák, leengedem őket. Fura üresség fog el ennek hatására. Ám ezt az érzést hamar elnyomja, hogy látványosan és relatíve erősen löki el az álla alól a másik kezem. Azt, amiben a tulajdona lapul. Na szép! Felvonom a szemöldököm, miközben végigmustrálom őt. Kezdek rájönni mennyire el is szúrtam a dolgot. Nála. Vele. És ez abban csúcsosodik ki, mikor legördül az a kis könnycsepp. Először egy, majd még egy követi. Dacos, gyors mozdulatával beelőz. Egyrészt bájos másrészt kissé gyerekes. Már megint ez a kettősség, ami annyira... annyira tetszik. Ahhh!
A közénk ejtett selyemdarabka időszakosan segít csak. Figyelem, ahogy zöld szemei befókuszálják és mintha szívből gyűlölné, úgy mered rá. Francba!
Tudom hogy ez a gyilkos pillantás nekem szól, -naná, nem vagyok teljesen ostoba- és ha valaki tudna szemmel Avaka Kedavrázni az egész biztosan Clementine Banks lenn, itt és most, ebben a szent pillanatban. Szóval hálát adok Merlin gyermekének, aki képtelen volt még idáig fejleszteni a varázslótudományát ezáltal megmentve a hátsó felem.
- Most már végeztünk? –
Végezni? Hisz el se kezdtük. Ez az aprócska közjáték, ha nem zavar meg, akkor már talán túl is estünk volna eddigre a dolog javán. De megtörtént és visszafordítani vagy megmásítani sajnos nem tudom. Egyedül annak örülök, hogy Clem végre tényleg megerőlteti magát és rám néz. Igaz, hogy pillantása parázslik, s nehéz eset szembe találnia magát az embernek vele. Erre hamar rájövök. Pupillája hol kitágul, hol pedig összeszűkül a dühtől. De mégis jobb így kommunikálni. Nem szakítom meg a szemkontaktust miközben megrázom a fejem, hogy márpedig készüljön fel lelkileg, mert nem. Nem végeztünk.
Karjaim mivel teljesen hasztalannak érzem őket, összefűzöm a mellkasom előtt. Valamiért baromira elkezd megint viszketni a bal karom belső éle. Ott, ahol a Sötét Jegy volt egykor. Ám most ellenállok a heg okozta csábításnak és a bevett reflexeknek. Mindössze meghagyom ezt is egy újabb zavaró ténynek a mai napra. Agyam közben lázasan a lány reakciói után kutatnak. Miért kapta fel ennyire a vizet? És miért vérvörös? Aztán persze szép lassan azért leesik. Úgy nagy nehezen hangosan puffanva lelkem kikövesedett padlóján.
- Miért zaklat fel ez az egész? -
Na ez az a kérdés, amit pontosan én is feltehetnék magamnak. Csak én nem a csókra gondolnék az ez alatt hanem Belby mocskos szavaira. Szemeim kissé összeszűkülnek, miközben a lányt vizslatom. Tudom, hogy nem fogja bírni ezt, így ameddig lehet próbálkozom kiolvasni valamit zavarodott pillantásából. Fél perc múlva be is következik tekinteteink szakítása jóvoltából. Na ekkor kiszakad belőlem az előbbi felismerés úgy zsigeri szinten is. A gyomrom ennek hatására összeszűkül és bukfencet hány. Néma, ki nem mondott cifra káromkodások közepedte kissé hátrabillentem a fejem, miközben elnézek a feje felett egy kósza pillanatra. Teljesen magunk vagyunk ez végre egy pozitívum. Így nyugodt szívvel merem kimondani a szavakat, mivel senki nem hallhat minket.
- Senki sem csókolt még meg. Igaz? -
Összeszorítom újra a szám. Hangomban talán kissé több a sajnálat, mintsem szerettem volna. Pedig nem akarom, hogy épp emiatt érezze magát még jobban megalázottnak és csapjon át újra dühbe a sértettsége. Mert tényleg nem akartam megbántani. Ez persze késő bánat, és marcangolhatom önnön lelkem elég erőteljesen, meg persze totálisan hasztalan, miközben megpróbálkoznék újra a dacos zöldes szemekbe nézni. Tetszenek benne nagyon is azok az aranyló pöttyök, amik a folyosóablakon beszűrődő fény hatására életre kelnek. Habár lehet, mindezt csak a lány túlfűtött érzelmei okozzák. Azért az némi elégtétel, hogy mindebből azt tudom leszűrni -szavaival ellentétben-, hogy mégsem volt annyira rossz számára a dolog.
Kedvem lenne magamhoz húzni és megölelni, miközben ontom magamból sajnálkozó szavakat. Ugyanúgy, mint a húgomnál szoktam. De nem teszem, mert ő nem a testvérem, még ha viselkedésében sokszor rá is emlékeztet. Mindössze kissé lejjebb hajolok, hogy tekintetünk egy vonalba kerüljön, s egyúttal kissé közelebb is hajolok kissé, hogy észre vegyen. Mert hát hellóka, még mindig itt vagyok!
És csak remélem, nem gördül le újabb könnycsepp a kérdésemre, és nem szakítok át semmilyen képzeletbeli gátat. Mert ha igen, azzal nem igazán tudom még, mit is fogok kezdeni. De valószínű, hogy elsősorban kivételesen nem hagyom neki, hogy ő törölje le az arcát, hanem én fogom felszárítani azokat. Bárhogyan. Kerüljön ez bármibe is. Mert nem bírom újra elviselni azt az elvétett kósza mozdulatát, ahogy az arcához ér, makacsul. Tutira felforrna a vérem tőle, és nem biztos ,hogy ez annyira jó lenne. Egyikünknek sem. Mert tudom, hogy nem állnék jót magamért. Egyszerűen képtelen lennék.

[- Hogy m… -]

~ Let's destroy, each mistake that we made
Then restore color back to the grey ~

- Hogy m… - első nekifutásra ki sem tudom mondani, annyira idegesít, hogy van képe ezt megkérdezni - Hogy miért zaklat fel?! – kérdezem aztán fojtott feldúltsággal, és a szemeim résnyire szűkülnek, pillanatra el is felejtem, hogy a dühöm mellett elég erőteljes zavart is éreztem eddig, de most épp ez meglehetősen másodlagos lesz - Miért, szerinted ez normális dolog? A te világodban meglehet, hogy az, de az enyémben nem – fújom kissé hitetlenkedve is, mert igazság szerint nehezemre esik beismerni, hogy mekkorát tévedtem. A múltkor a Mungóban én szabályosan elhittem, hogy Mathias Montrego nem is az, akinek mások gondolják. Vagy legalábbis most már nem az. Vagy legalábbis… nem teljes egészében. De az, ami most itt történik velem, az épp ennek az ellenkezőjét támasztja alá.
Nem elég, hogy meggyanúsít valamivel, nekem esélyt sem adva, valamivel, amihez semmi közöm, de aztán még gusztustalan módon ki is használja, hogy épp kapóra jön neki a jelenlétem. Még ez is csak egy dolog – de az, ahogy ezt az egészet elintézte magának, az engem akkor is felháborít, ha másoknak ez talán izgalmasnak, vagy jelentéktelennek tűnik. Abba valószínűleg bele sem gondol, hogy ezek után Belby engem mikor, és miért vesz a szájára, vagy ha majd nem jelenek meg leginkább senkivel a Valentin napi bálon, akkor majd erről fog járni a szája, vagy arról, hogy felültettek, és brühühü, szegény Banks. Ez volt minden vágyam. Hogy hazugságokat ismételjen rólam a fél iskola – ráadásul olyan hazugságokat, amelyeknek aztán végképp semmi, de semmi alapja nincs. És akkor ne legyek feldúlt?!Aztán ott van még az is, hogy ennyi erővel most már igazán lehetnénk kvittek is. Hiszen ő azt hiszi, vétettem ellene (mondjuk azért, mert elvakult, és a jelek szerint egy kicsit szűklátókörű is…), hát akkor vétett ellenem ő is, és mégsem hagy békén, még mindig…!

És mindig, valahányszor azt hiszem, hogy ezt fokozni már nem lehet, akkor még mindig el tudja intézni, hogy sokkal rosszabbul érezzem magam. És ezzel együtt, sokkal inkább dühös legyek rá is. Hiszen a következő kérdése olyan szinten… nos, ez már nem is csak dühítő, meg bosszantó, meg ostoba, hanem egyenesen sértő, olyan szinten bántó, hogy csak azért nem hagyom itt, mert most már meglehetősen biztos vagyok benne, hogy úgysem hagyná. És semmi kedvem sincs fogócskázni vele az iskola folyosóin keresztül-kasul.
- Te mégis mit képzelsz rólam? – teszem fel a kérdést egyszerre egyértelműen megbántottan és azért elég erős értetlenséggel, meg szolid keserű dühvel tálalva. Ha eddig azt hittem, van esélyem arra, hogy sírni tényleg ne sírjak tovább, akkor ettől az esélytől most kell ténylegesen könnyes búcsút vennem. Szolid megvetéssel húzom el a számat, ahogy kicsit megrázom a fejem, és ezúttal nem foglalkozom azzal, hogy esetleg újabb könnycseppek indulnak vándorútra az arcomon, ahogy csak a tekintetem figyelmezteti, hogy ezúttal már eszébe se jusson a közelembe merészkednie, így is épp elég, hogy lejjebb hajol egy kicsit, mintha csak méltóztatna leereszkedni az én szintemre - És még inkább… mi a bánatot képzelsz te magadról? – mert a két kérdés voltaképpen nem is választható el egymástól olyan erősen… a tény, hogy romantikus kapcsolatok terén valószínűleg messze nincs annyi tapasztalatom, mint neki, nem zavar fele annyira sem, mint az, hogy a jelek szerint valami szánni való kis hülyének tart. Vagy felőlem tartson, aminek akar… csak ne a közelemben tegye.

Nem válaszolom végül meg a kérdését, ha ebből nem egyértelmű neki, mennyire mellé lőtt, akkor szerintem semmiből nem szűrné le. Egyébként sincs kedvem magyarázkodni neki. Eleve nem volt, ebben a kérdésben meg pláne nincs. Semmi köze hozzá, egyáltalán, hozzám sincs semmi köze, és mégis úgy csinál, mintha ez nem így lenne, vagy tartoznék neki bármivel. Vagy talán ezekben a családokban ez tényleg így szokás… feltételezik, hogy rendelkezhetnek bárkivel, csak úgy, mert nekik így tartja kedvük. Hát nem. Legkevésbé sem!
- Megmondom, minek kellene gondolnod magadat. Igazi seggfej vagy, Montrego – jelentem ki egyszerűen, nem remeg meg a hangom, tökéletesen jól artikulálhatok, és annak ellenére, hogy voltaképpen hangtalanul sírok, kétlem, hogy ezt félre lehetne érteni. Végül csak szipogok egyet, sajnos a könnycsatornáimra elég kevés befolyásom most épp, és megdörgölöm az orromat a pulcsim ujjával. Vicces, hogy alapvetően nagyon nehéz rábírni engem arra, hogy így beszéljek bárkivel is – pláne olyasvalakivel, aki ha nagyon akarná, simán még jobban megkeseríthetné az életemet. Kedves embernek tartom magam, olyannak, aki nem ítélkezik, aki elfogad másokat, aki türelmes, és szeret segíteni bárkinek, de nekem is megvannak a magam határaim. És nem vagyok a saját magam ellensége, hogy úton-útfélen hagyjam magam kihasználni… - Mondd, amit mondani akarsz, aztán hagyj békén.

*
zene:B–  Things We Lost In The Fire

outfit


’We sat and made a list
Of all the things that we have
Down the backs of table tops
Ticket stubs and your diaries I read them all one day
When loneliness came and you were away
Oh they told me nothing new,
But I love to read the words you used
These are the things, the things we lost
The things we lost in the fire, fire, fire'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

Hát az biztos hogy süt belőle a lenézés irányomban. Na jó, nem tudom hibáztatni. Ártatlan kis lelke most bekoszolód, de hát üdv a való világban. Üdv a világomban, ha már ő maga így fogalmazott. Mert lássuk be, kezdek arra rájönni hogy ez a lány vagy kibaszottul eltévedt vagy egy óriási álomvilágban élt. Hogy nem pécézte őt még ki senki az iskolában? Hol létezett ő egyáltalán? Jó azért sajnálom. Igazán próbálom menteni a helyzetet, de ő semmit nem segít benne. Sőt, csak belelovalja magát még jobban az önsajnálatba, amivel pláne nem tudok mit kezdeni. Most mit vár? Értsek egyet? Jó megvan. És aztán? Szívem szerint felpofoznám hogy ne hisztizzen itt hanem szedje össze magát. Ha egyetlen csóktól így kiakad, -jó az erről terjengő pletykának  tényleg lesz valóságalapja- akkor mi lenne ha azt híresztelnék hogy lefeküdt valakivel? Mondjuk csak a fél iskolával? Dean-ről nemrég Chraisma baba-hadjárata híresült el. Mármint, hogy lefeküdt valami ex-inspektorral és a gyerek meg az útján van. Persze hogy abszurdum, de evidensen ez azért durvább, mint egy kis puszi az iskolafolyosón. Emily mondjuk profi ezek kezelésében, na de azért az hogy Clem ennyi miatt itt picsog...? Nevetséges. Főleg, hogy ő adja a tippet a szöszke libának a kórlapomról.
- Te mégis mit képzelsz rólam? –
Hát erre a kérdésre inkább nagyon kultúráltan és udvariasan nem válaszolok. Mert félnék hogy még pofon is vágna a nem túl kedves gondolatokra. Tényleg kegyetlen szar napom van, és ő ezt egyre jobban tetézi csak. Ahelyett hogy kibökné a dolgot és vállalná a felelősséget parádézik egy sort. Hihetetlen!
- Megmondom, minek kellene gondolnod magadat. Igazi seggfej vagy, Montrego –
Mindezt oly természetességel közli, hogy az meglep. Nem, nem tudok rá haragudni, mert annak is érzem magam. Ma már mindenképpen. Szóval csak felnevetek a szavakon. Ó persze hogy az vagyok szerinte… de még mekkora… És ha tudná korábban milyen voltam. Tudnék róla mesélni, ha emlékeznék bármire is, de persze ennek az esélye a nullával egyenlő és ő pontosan jól tudja ezt. A saját szemével látta ott, a liftben.
Már épp visszavágnék, mikor a könnyek, amik megjelennek, elnémítanak. Figyelem ahogy szipog és minden kétséget kizáróan összetör. Valahol mélyen belül elfog a bűntudat. Ezt én okoztam... az én művem. Nem vagyok rá büszke. Baromira nem. De mit tehetnék? Mindennel csak rontok a helyzeten.
- Mondd, amit mondani akarsz, aztán hagyj békén. -
Szinte nyersen törnek elő a szavak, amikre elfog újra a harag. Hogy a doxy rágja meg! Ami sok az sok!
- Hát ez a seggfej most mentette meg a Valentin-napodat! Holnap azzal hetyeghetsz, akivel csak akarsz. Szóval szívesen! - szusszantok. Mert most ezzel Belby tuti ellesz egy ideig és ez elsősorban nekem jó. Másodsorban neki. Harmadsorban... na hagyjuk.
- Amúgy meg sok mindent képzelek rólad, vagy képzelnék ha képes lennék emlékezni bármire is. Leginkább jelenleg azt hogy egy álszent liba vagy, aki megszegte az ígéretét. Igen, Belby csakis tőled tudhat a receptről, mert senki más nem látta azt a szart, kivéve téged...! -
Fújtatok egyet miközben félrekapom a tekintetem. Igyekszem nem felemelni a hangom, de...de... ez egy esélytelen vállalkozás.
- Szóval köszönöm Clem hogy voltál oly kegyes és méltóztattál annyival kisegíteni, mindezek után, amit te ganéztál alám, hogy  a holnapom talán de megjegyzem, csak rohadtul talán, nyugodtan telhet. Habár igaz, tökmindegy is, mert Lyana is lekoptatott azért a koszos olaszért, úgyhogy már totálisan el van cseszve az egész. De nem gond, túlélem persze a lényeg hogy a te kis prűd lelked rendbe legyen, amibe nem fér bele az, hogy Belby kipécéz magának! Nem is értem hogy tudtál itt leélni hét évet?! -
Őszintén csodálkozom a teljesítményén. Kiolvashatja a tekintetemből, ami felett gyülekeznek a viharfelhők. Nekem ugyanis fél év is sokkoló volt. Összefűzöm a kezeim magam előtt és közelebb hajolok felé. Szemeim kissé összeszűkülnek miközben figyelem. Idegesít hogy sír, és szívem szerint megvigasztalnám tényleg, de fogalmam sincs hogyan.
- Ha annyira szar volt, miért nem löktél el? -
Jogos kérdés. Arra úgy látszik képtelen volt.
- És mi a francért csókoltál vissza? -
Még jogosabb. És nem állom meg, hogy ne nyúljak az arcához és töröljek le egy könnycseppet onnan. Majd az egyik kezembe fogom az arcát, de végül a következő pillanatban már a másikkal is. Nem hagyom hogy elhúzza a fejét. Ujjaim kissé megremegnek a visszafojtott düh miatt. Igen, ez az, amit ő okozott. Meg a sok hülyeség, ami vele jár, na meg persze velem. Nem vagyunk mi túl jó páros. Közelebb hajolok hozzá, homlokom az övéhez érintem. Beszívom a finom virágra emlékeztető puha illatát.
- Kérlek ne sírj... -
Ezzel nem tudok mit kezdeni... bassza meg, ebbe mindig is szar voltam, úgy hiszem. A valóság meg, rég el van felejtve.  
- Nem akartalak megbántani. Bocsáss meg! -
Óvatosan mozdulok, de csak az arcára adok egy puszit, úgy mint az első találkozásunk után. Szinte már barátian. Igaz, most kissé sós az íze de ez zavar a legkevésbé.

[- Mégis ebben nekem mi a jó? –]

~ Let's destroy, each mistake that we made
Then restore color back to the grey ~

- Mégis ebben nekem mi a jó? – kérdezek vissza azonnal, a szavába vágva, most már számomra is egyértelműen kissé hisztérikus éllel, de egyszerűen nem tud a fejembe férni, hogyan lehetünk ennyire… különbözőek. Annyira, hogy valószínűleg egyáltalán nem tudja megérteni (hogy próbálkozik-e vele egyáltalán, azt nem tudom, jelenleg mindegy is, sok plusz pontot akkor sem szerezne magának), mi a problémám. Ahogy nem tudja megérteni azt sem, hogy a Valentin-napom egyáltalán nem szorult megmentésre, mert nem érdekel, és nem csinálok belőle nagy ügyet. Ahogy nem tudja megérteni, hogy én nem űzök efféle játékokat. Nem tudja megérteni, hogy én nem hazudok, nem játszom meg magam, nem terjesztek pletykákat másokról, nem akarok mások radarján lenni, nem élvezem, ha mások beszélnek rólam, főleg, ha butaságokat, és hogy… és hogy egyáltalán nem tartom örvendetes dolognak, ha valaki különösebb érzelmi megfontolás híján megcsókol, és teszi ezt ráadásul saját önös céljai miatt, nem pedig azért, mert teszem azt, akár csak egy kicsit is érdeklem. Ezek számomra annyira egyértelmű, annyira evidens dolgok, hogy a csalódott sértettségem mellett még szabályosan dühíteni is kezd, hogyan nem férhet mindez valaki más fejébe. És akkor még nem is beszéltünk arról, vajon Belby mit fog ebből kihozni… gondolom, az eddigi sztoriját ejti, de én nem lepődnék meg, ha kisütne valamit ebből is.

- Tökéletesen jól leéltem itt hét évet! – szegem fel az államat dacosan, könnyek nélkül ez biztos sokkal meggyőzőbb lenne, de már késő bánat - Képzelj, amit akarsz, Mathias. Attól még nem lesz igaz – a kis intermezzo voltaképpen minden korábbi gondolatot kisöpört a fejemből, és nem vagyok benne biztos, hogy ezzel a ténnyel voltaképpen sikerült-e már egyáltalán szembesítenem - Senkinek sem beszéltem a kis problémádról. De ha mindig olyan könnyelműen bánsz a dolgaiddal, mint a múltkor, egyáltalán nem lepődök meg, hogy valaki talált valamit – egyértelműen a Mungó-beli esetre utalok akkor már én is. A receptje nálam kötött ki – ami mondjuk nem az ő hibája, de mit tudom én, ha ez az egész tényleg ekkora titok, valamit tehetett volna, hogy óvatosabban kezeljék a papírjait –, meg még elhagyta a levelét is kis híján, noha láthatólag fontos volt neki. Számomra mindezt leszögezni sokkal fontosabb, mint hogy a közbeszúrt, számomra érthetetlen információkat feldolgozzam, holmi olaszokról, meg lekoptatásról, meg túlélésről. Igen, a saját „prűd” kis lelkem rendbetétele sokkal jobban izgat Mathias Montregónál. Sőt. Szeretnék visszatérni abba az állapotba, amikor Montregónak tényleg a leghalványabb fogalma sem volt – szerintem – a létezésemről, és nem tolakodott bele újra meg újra az aurámba, és nem kerültem miatta számomra felettébb kellemetlen helyzetekbe…

- Mintha hagytál volna lehetőségeket arra, hogy azt tegyem, amit akarok – ez részben teljesen igaz. Megpróbálhattam volna ellökni, hát persze, hogy megpróbálhattam volna, de hogy nézett volna ki az? Valószínűleg észre sem vette volna, ha mondjuk épp a mellkasát püfölöm, és nem sok kedvem lett volna fájdalmat okozni saját magamnak azzal, hogy megpróbálom kirángatni a fejemet a markaiból. Persze, ami azt illeti, hogy egy kicsit talán tényleg visszacsókoltam… mondani sem kell, azért szégyellem magam. És bánom is. És hát persze, hogy lecsap erre is! Erre nem tudok mit mondani – feleslegesnek is éreznék minden szót, hiszen már tudom, hogy tényleg fogalma sincs arról, mit érzek az eset miatt, mit gondolok, vagy miért viselkedem úgy, ahogy. Egy kicsit mondjuk én sem értem. Sosem voltam az a fajta lány, akit olyan könnyen le lehetett volna venni a lábáról, és a tény, hogy Mathias közelsége egészen képtelen érzéseket kelt bennem, ugyancsak összezavar.
Mert hát most is. ugyanúgy az ujjai börtönében találom magam, mint korábban, és noha egyértelműen keserű könnyeket nyeldesek épp, és egyértelműen rettentően dühös vagyok rá, mégis van valami, ami émelyítően rándul össze bennem az érintésére. Csak kémia. Hormonok. Azzal megmagyarázhatnám azt is, miért változtam bömbölő kisbabává. Attól azonban, hogy azonosítom ezeket az érzéseket, kicsit sem érzem magam jobban. Épp ellenkezőleg.
És túl éles a váltás. Az előbb még kiabál velem, most meg a könnyeimet itatja, és bocsánatot kér. Nekem ez egyszerűen csak… sok. Túl sok. Hogy lehet egyszerre ennyi mindent érezni? És ki hiszi azt, hogy ez jó dolog? Bukfencet vet a gyomrom, amikor az ajka az arcomhoz ér, magam sem tudom most már, hogy ellenszenvből, vagy épp ellenkezőleg, de arra használom az alkalmat, hogy már nem szorítanak a kissé remegő ujjai, hogy két kezemet az övéire fonjam, majd egyértelműen eltoljam őket magamtól.
- Felejtsük el. És inkább a jövőre nézve… felejts el engem is. Jó? – de nem várom meg a válaszát. Sarkon fordulok, és futok. Ahogy eredetileg is terveztem.

*
zene:CP&C–   Something Just Like This

outfit


’But she said, where'd you wanna go?
How much you wanna risk?
I'm not looking for somebody
With some superhuman gifts
Some superhero
Some fairytale bliss
Just something I can turn to
Somebody I can kiss
I want something just like this'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

Ahogy a szavamba vág kedvem lenne… de nem. Megállom hogy visszaszóljak vagy bármit is mondjak. Inkább csak elengedem a fülem mellett a kérdést és mondom a magamét. Mert az úgy jobb. S mikor rákontrázásként megszólal alig tudom türtőztetni magam.
- Tökéletesen jól leéltem itt hét évet! -
A szavaira megütközök. Tökéletesen jól? Ez most mégis mi a francot akar jelenteni? Ja, persze a szürke kisegér életmódját. Felkel, eszik, iszik, tanul és ismétli az egészet. Végül is ez is egyfajta élet. De milyen? Jó szar. Habár igaz, Belby mentes. Viszont interakciója csak volt másokkal is, ám ezek szerint Charisma messze elkerülte, legalábbis egészen eddig. Mert most már miattam rajta van a radaron. Na nem mintha különösebben ez engem izgatna.
 Képzelj, amit akarsz, Mathias. Attól még nem lesz igaz. Senkinek sem beszéltem a kis problémádról. De ha mindig olyan könnyelműen bánsz a dolgaiddal, mint a múltkor, egyáltalán nem lepődök meg, hogy valaki talált valamit.
Morcosan pillantok rá, mert sajnos bárhogy nézem is van igazság a szavaiban. De akkor is, ez nem az én hibám. Most mégis miért tehetek róla hogy az ő kezébe nyomtán az én papírom? Plusz ő el is olvashatta azt, kellő részletességgel. De ez nem az én könnyelműségem, már bocsánat! Sőt, én személy szerint kényesen vigyázok hogy ha úgy adódik a lehető legminimálisabb derüljön ki ezen mozzanatairól életemnek. És mégis nyakig benne vagyok a slamasztikában feltételezhetően miatta. Szóval baromira bírom ahogy itt adja az ártatlan áldozatot és követve az én elvemet vissza is támad. Remek!
- Mintha hagytál volna lehetőségeket arra, hogy azt tegyem, amit akarok –
- Bassza meg Clem! Igenis volt lehetőséged! -
Nem tehetek róla de kiszakad belőlem a keserves felkiáltás. Mindig van esélye az embernek. Mindig! Minden kicseszett körülmény között! Igenis van! És kedvem lenne ezt az arcába is kiáltani, de hát azok a könnyek megállítanak. Mert ezekkel az érzésekkel hadilábon állok. Én magam is elszomorodom, habár inkább az idegesség amit elkendőzök vele. És hiába vagyok kedves, ez se használ. Igazából kezdek rájönni, hogy bármit teszek, minden rossz vagy épp kellően elcseszett. Mert hiába törlöm le a könnyeit az ujjaimmal és hiába kérek bocsánatot.... Igen, pont én, pont itt és pont most, mintha semmit nem jelente. Azok a szomorú szemek elemi hatással vannak rám. Szinte felemészt a belőle áradó szomorúság, noha nem értem voltaképp miért is. De ez sem fontos már, mert alighogy ajkaim elválnak puha arcától ő kifújja a levegőt és ujjait a kezeimre fűzi. Egyetlen erőteljesen kegyetlen mozdulattal tolja el a kezemet magától és a hozzá párosított szavak sem barátibbak.
- Felejtsük el. És inkább a jövőre nézve… felejts el engem is. Jó? –
- Hogy mi a... -
Kezdeném, de megakadok. Mert hirtelen a lány ellép és már csak a rohanva távolodó alakját látom. Barna tincsei hullámoznak utána. Fél perc után eltűnik a lány a szemeim elől a következő kanyarban, meglepő hirtelenséggel. Én pedig ott maradok magamra. Még jó hogy üres a folyosó.
Na szép!
Gondolom keserűen, miközben morcosan pillantok utána fél percig. Felejts el... felejts el... pfff.... azt sem akartam hogy az eszembe jusson. Csalódottan rázom meg a fejem egy lemondó sóhaj kíséretében és arcom dörzsölve fordulok meg. Már épp indulnék mikor meglátom a földön heverő papírt. Összehúzott szemöldökkel lépek oda és veszem fel. Lassan egyenesedek fel. Némán olvasom el a kézzel írt szöveget,
C l e m e n t i n e   B a n k s.
Hát persze...! És még én hagyom el a cuccaimat, mi? Pfff, röhej...
Szemem forgatom, miközben az üres folyosóra pillantok. Arra, amerre a lány tűnt el. Igazából utána vihetném, de valamiért nem akaródzik tovább feszítenem a húrt. Van így is elég baja a prűd lelkével. Én meg fölöslegesen tetszelegnék a gavallér lovag szerepében, mert úgysem tekintene annak. Ma biztosan nem. Ujjaimmal végig simítok ajkaimon, ahol még mindig érzem a száját. Az ízét. A kezességét. Mert az volt, ahogy visszacsókolt. Mert visszacsókolt. Még ha gyengén is. Még ha bizonytalanul is. Kár tagadni.
Erőteljesen fújom ki a levegőt és vágom be a táskámba a pergament. Úgy döntök hogy majd máskor adom vissza, vagy majd kénytelen lesz ő megkeresni érte, ha annyira akarja. Vagy megírhatja újra. Igazából visszavinném neki, tényleg... de nincs kedvem a könnyed zöldesbarna szemekbe nézni újra. Elég volt ez a kemény tizenöt perc is. Így is kísérteni fog fél éjszaka. Határozottan indulok el a pince felé, hogy a klubhelységben kiadjam a mérgem. No meg hogy megírjam Eric-nek, hogy ha legközelebb találkozunk dupla mennyiségű mézsört rendeljen a Seprűbe mert az elkövetkezendő szar napokat egy kör pia mellett nem lehet kivesézni.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad.
~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~