Varázslény okozta sérülések - Első Emelet

Harapások, marások, égések, betokosodott tüskék stb... és hasonlók kezelése, orvoslása történik itt. Ilyen vagy hasonló panasza van? Akkor itt a helye.

[Summer Lloyd]

Summer Lloyd


öltözék

Lassan telt a nap, mintha minden perc százszor hosszabb lett volna, mint máskor. Az osztályon nem akadt éppen egyetlen komoly sérült sem, ezért a napi kötéscserén kívül sok dolgom nem akadt. Nagyrészt a pihenőben ücsörögtem egy könyv felett, amit anyámtól kaptam pár héttel ezelőtt.
Ámuldozva olvasgattam a muglik által használt hosszadalmas, de hatásos gyógymódokat a törött testrészek kezelésére. Vajon, milyen érzés lehet, mikor az ember karja hónapokig nehéz kötésben pihen? Hogyan viselhető el a hetekig húzódó kellemetlenség? Számos hasonló kérdés kavargott a fejemben, még akkor is, mikor a pihenőből a folyosóra léptem. Elhatároztam, hogy átsétálok az irodámba, csupán a lábaim megmozgatásának érdekében.
Alig tettem néhány lépést, máris Smethwyckbe botlottam. Éppen vidáman fütyürészve menetelt végig a folyosón, most valahogy kevésbé tűnt szigorúnak, mint a hét többi napján.  Rá is jó hatással volt talán, hogy kevésbé vagyunk leterheltek – tény: szinte gyanúsan kevesen keveredtek a héten összetűzésbe bármilyen teremtménnyel.
– Szóval itt van – állapította meg.
Hirtelen fékezett le. Hatalmas mosoly terült el amúgy szigorú arcán, mikor találkozott a tekintetünk. Szinte biztos voltam benne, most fog rám erőszakolni valami kellemetlen feladatot, amit neki nem volt „ideje” megcsinálni.
– Állok rendelkezésére, mint mindig – válaszoltam sóhajtva és zavartan hátrasimítottam a hajamat.
A legutóbb, mikor pontosan ugyanilyen kifejezéssel nézett rám egy bűzös seb megtisztítására és átkötésére vett rá. Természetesen jó indoka volt rá: sürgősen konzultálnia kellett az egyik felettesével egy igencsak komoly ügy kapcsán. Valójában azonban jól tudtam, hogy a szokásos délutáni kávéja mellett csevegett a kviddicsről egy másik gyógyítóval.
Mindezek ellenére sosem panaszkodtam Smethwyckre, akármennyi feladatot is bízott rám, mindig számíthattam rá. A maga módján rendesen bánt velem és főiskolás korom óta támogatott, gyógyítóinasként is tőle tanultam a legtöbbet, akkor is ha nem volt éppen kedves. Sosem húzott ki a nehéz helyzetekből, inkább finoman lökdösött a megfelelő döntés irányába.
Helyeselve biccentett.
– Remek, Pye. Emlékszik arra a bizonyos Miss Lloydra?– kérdezte.
– Természetesen – bólintottam kimérten.
Lloyd kisasszonyról nagyjából annyit tudtam, hogy éppen a gyakorlati idejét tölti és teljesen más szakra jár, mint az én szakterületem. A Mungó vezetősége azonban szerette volna, ha van mellette egy mentor, aki a szakmai kérdésekben és a jövőjét illetően támogatást tud nyújtani. Eddig csupán egyszer találkoztunk, néhány perc erejéig, amíg bemutattak minket... valószínűleg nem ismertem volna fel, ha az épület folyosóján találkozunk – ez részben a gyatra arcmemóriámnak is köszönhető.
– Magát választották ki mentornak.
– Engem? Hiszen még csak nem is azonos a szakirányunk – lepődtem meg kicsit, de gyorsan nyugalmat erőltettem magamra: – Biztos, hogy ez így rendben lesz?
– Bízunk magában, fiam – mondta és megveregette a vállamat. – Az irodájában várja.
A folyosó csendjében szinte visszhangzottak ezek a szavak. Az rendben volt, hogy majd mentorként kell tevékenykednem, de hogy mindezt azonnal megtegyem kissé megijesztett. Az ilyesmire jobb felkészülni, mint egy vizsgára. Nyilván Miss Lloyd előtt komolynak, felkészültnek és szakértőnek kéne látszanom, legalább a saját területemen.
Kellemetlen zsibbadást éreztem minden mozdulatom és gondolatom mögött, mintha azok a bizonyos fogaskerekek most lassan mozogtak volna. Az unalom, mintha nehéz fátyolként borult volna az agyamra, akadályozva az elmélkedést s az aktuális helyzet tényleges felfogását.
– Tudnom kéne róla valamit? – kérdeztem.
Smethwyck hümmögve vetett oda pár – számomra érthetetlen – szót és hátat fordított. Hosszasan néztem, ahogy eltűnik a folyosó végén.
Lassan igazítottam meg fehér taláromat, még ez a mozdulat is olyan vontatottnak tűnt. Közben elindultam az irodám felé, ami valóban csak néhány rövidke lépésnyire volt onnan.
Az agyam megpróbálta felvenni a szokásos tempót. Feltettem magamnak a kérdést: vajon miféle témák merülhetnek fel? Jó volna legalább néhány sablon választ kitalálni, de csak nem jutott eszembe semmi. Igazából azt sem tudtam volna megfogalmazni, hogy nekem néhány évvel ezelőtt, miféle gondolataim lehettek. Mindenesetre abban biztos voltam: Miss Lloydnak minden segítségre szüksége lehet.
Az aranyozott kilincsre tettem a kezemet.
Kicsit megköszörültem a torkomat, majd beléptem a helyiségbe.
– Üdvözlöm, kisasszony! – kezdtem megjátszott lendülettel a hangomban.
Nem, nem kellett elgondolkodnom. Az ilyesmi már automatikusan ment, hiszen nem ő az első, aki előtt magabiztos gyógyítónak kellett látszanom. Elég volt a hasonló helyzetekben csupán a roxfortos évekből megmaradt barátaim arcára gondolnom és persze leginkább Ainsley bíztató mosolyára. Ők voltak az én támaszaim és szinte biztos is voltam benne: ez már sosem változik meg.
– Talán emlékszik rám, Augustus Pye vagyok. Smethwyck úr alá tartozom, kezdő gyógyítóként – hadartam el.

fogaskerekek a sárvérben

        A medimágusok között mindig volt hierarchia, de nincs ez másként a jogászok, aurorok és egyéb állatfajták között sem: szükségünk van a kategorizálásra, elönti az agyunkat a dopamin a rendszerezés lehetőségére. Számos pszichológiai tanulmány szól erről, és számos üres órám volt ezeket olvasgatni, még ha nem is a szakterületem, és egyébként annyira értek az emberi viselkedés mibenlétéhez, mint a kakaókészítéshez. Bár mindkettő része az életemnek és bizonyos érdeklődést is tanúsítok feléjük, azért nem akarom azt mondani, hogy teljesen át is látom...
        Az ilyen osztályharcnak megvannak a vesztesei, és nem maradt kimondatlan az előítélet annak idején az óráinkon, hogy bizonyos területek tudorai mélyen lenézik a balesetekkel foglalkozókat. Ezt hajlamos voltam eleinte osztani, de a háború megváltoztatta a véleményemet, mert a gyakorlati tudás egész egyszerűen figyelmet követelt magának a pusztán szellemiekkel szemben, így felülbírálom az ilyen jellegű megállapításokat. Ami azonban a vérelméletet illeti.. Lehetséges, hogy ha tudom, mi vár rám, a reggeli mellé adagoltam volna némi nyugtatót. Semmi olyat, ami elhomályosítja az agyam, de olyat, ami lenyeleti velem, hogy éppen egy ilyen alakot választanak a mentoromnak. Korábban ez nem fordulhatott volna elő, de persze egy ilyen fizimiskával, ilyen szakmai előmenetellel mit is várhattam.. A kis Sunny ugyebár mindenkivel csodálatosan kijön, egy valóságos napsugár. Remélem, legalább olyan kellemesen érzi magát az általam el sem ismert pokolban, mint amennyire én fogom most magam.

        Úgy akartam odamenni, mint a vert sereg, mert az némiképp enyhítette volna a dühöngő pulzusomat, de ez a mostani személyiségem miatt természetesen lehetetlen - Sunny sosem mérges, legfeljebb kicsit értetlen, úgyhogy még az ajtó becsapásával sem engedhettem szabadon az elégedetlenségem. Mélyeket lélegeztem, igyekeztem izgalmas dolgokra fókuszálni: például egy nagyon csábító kísérletre, amin mostanában dolgoztam, és amiben a kúpcsiga mérge kapott szerepet. Ebből a legkisebb mennyiség is halálos lehet, és ugyan utólag kimutatható, mugli szernek minősül, a szálak kellően összegabalyodnak egy esetleges menekülés időtartamára - már csak az a kérdéses, miben lenne célszerű tárolni a leghatékonyabb bevethetőségért. Számolni kezdtem, az arcomra rögtön kiült Sunny vigyora, amit ő Merlin tudja, hogyan csalt elő a vonásaiból, de engem megint elrejtett a gyanú elől. Menni fog ez, ennél sokkal rosszabb alakokkal is összehozott már a sors, Pye - milyen nevetséges név, Merlin! - nem árthat nekem, az esetleges szociális kötelezőségeken túl.
         Az ékszerek ehhez túl labilisak, és a klasszikus, rugóval megtámogatott tűk lassítják a bevetésének lehetőségét - mérlegelem, teszek néhány kört az irodájában. Ha esetleg benyitna, nem találna mást, mint egy kócos, a kelleténél talán lelkesebb leendő mentoráltat, aki majd udvariasan nem fog vele kezet - kerüljük a felesleges testi érintkezést reményeim szerint - és aki majd nem okoz neki túl sok gondot, sőt, aki valóságos szellem lesz. Kényelmes és hatékony megoldás ez, bizonyára nem hiányzom majd neki túlságosan..
         - Szép jó napot, Mr. Pye! - derült fel az arcom, mikor belépett. Tudtam a családjáról, egy időben különös részletességgel tártuk fel az itt dolgozók életét, mert minden segítséget meg akartunk ragadni - azt nem állítom, hogy őt magát is ismerném, de nem vakon tapogatózom, és ez egy kis előnyt biztosít. A túléléshez mindenre szükségem van.. - Ó hogyne, persze, hogy emlékszem! Nagyon örülök...! De mondja, miért éppen ön? Mármint nem mintha ellenemre lenne, csak tudtommal nem is azonos a területünk.
         Remélem, nem keltettem fel az érdeklődését, a barátkozás nem szerepelt a terveim között. Sunny életében ez állandó tényező volt, de akármilyen jól játszhattam a személyiségét - néha a hibáimat az ostromban átéltekkel palástolva - az emlékeinek csak egy részét rekonstruáltam. Naplóbejegyzések, képek, levelek.. de a köztük lévő hézagok számomra nem elérhetőek. Tudom ugyan, hogy ezzel a férfival nem volt közeli viszonya, de előfordulhatott akár egy látszólag érdektelen beszélgetés, egy buta kis szokás, mondjuk egy szokásos egymásra kacsintás a lépcsőn, egy közös vicc, bármi. És ott van még az a bizonyos fóbia.. nem akarom megérinteni. Bármi is történik ebben az irodában, nem akarom megérinteni.

[Summer Lloyd]

Summer Lloyd


öltözék

Továbbra is annyi kedvem volt mentorálni valakit, mint korábban. Semmi bajom nem volt persze Miss Lloyddal, a maga módján bájos társaság – már amennyi rémlik az egyetlen találkozásunkból. Kívülről persze megőriztem a nyugalmamat, a szívem mélyén azonban ott tombolt az az apró, dühös szikra: „Miért mindig én vagyok elővéve, ha gyakornok kerül a Mungóba?” Sajnos tudtam a választ és a hivatkozások általában ezt is bizonyították.
„Maga a legfiatalabb, könnyen megtalálja velük a közös hangot” – csengett a fülembe az általános érv. Persze kinek ne volna megtisztelő, hogy felsőbb vezetőség ennyire megbízik benne már huszonhét éves korában… de akkor is szerettem volna egyszerűen kikerülni a ebből a bizalmikörből. Én gyógyítani, bájitalokat főzni jöttem ide, nem pedig ifjú medimágus jelölteket pátyolgatni.
Miss Llolyd az irodámban nézett szét éppen, mikor beléptem. Valahogy ez is annyira átlagos emberi dolog… de nem érdekel, végül is mit láthatott volna meg? A polcomon a könyveket? Közöttük a mugli gyógymódokat tartalmazó vaskos köteteket? Esetleg az asztalomon a Baxtert ábrázoló fényképet? (Ez mellesleg ő maga hozta és nem engedte meg, hogy a fiókba süllyesszem.) Sok személyes dolgot nem tartottam egyébként sem itt, csak a kabátom és a táskám rejthetett érdekességeket… de ha bele is túrt volna, mit kezd az információkkal? Nyilván semmit.
– Foglaljon helyet! – mutattam az egyik székre az íróasztallal szemben.
Mielőtt még válaszoltam volna a kérdésére, szerettem volna, ha kényelembe helyezi magát. Mégis csak én képviseltem a Mungót, mindent meg kellett tennem azért, hogy a lehető legjobb benyomást keltsem benne.
– Meg kínálhatom egy csésze teával vagy kávéval? – kérdezte, ahogy helyet foglaltam én is. – Sok vendéget ugyan nem fogadok itt, de azért mindenre fel vagyok készülve. A papírmunkán kívül én sem nagyon vagyok ebben a helyiségben… elég rideg, nem gondolja?
„Nem értem, mit csevegek itt.” Végül is valóban nem ezért jött. Nyilván válaszokat akar kapni a kérdéseire, amik egy fiatal nőben felmerülhetnek a tanulmányai során… bár közel sem tudom, hogy képes vagyok-e megválaszolni őket. Őszintén szólva kétlem. Az esetek többségében a saját kérdéseimre sem találok választ, nemhogy egy idegenére.
A pálcámat készenlétbe helyeztem, hátha kérne valami italt. Azt már biztosan tudtam, hogy nekem egy erős kávéra szükségem lesz. Alig vártam, hogy átjárja a testemet a forró ital és felrázzon a koffein ereje.
– Először is azt javaslom, tegeződjünk – ajánlottam fel.
Lassan kortyoltam bele a kávémba. Egy pillanatra lehunytam a szememet és csak akkor szólaltam meg ismét, mikor éreztem: kezdek magamhoz térni.
– Nos, valóban nem azonos a szakterületünk és ezt én is nehezményeztem, mikor Mr. Smethwyck felkért erre az egészre… bevallom ez nagyjából tízperccel ezelőtt történt és közel sem vagyok benne biztos, hogy alaposan át lett gondolva az egész.
„Mi a fene? Valami őrült őszinteségi roham tört rám? Nem is ismerem ezt a nőt!” – háborodtam fel a saját ostobaságomtól. Végül megint beleittam a kávémba, addig is befogom a számat.
– Tudja, általában nem beszélek ennyit… elnézést, hogy ennyire szétszórt vagyok – próbáltam értelmesen összeszedni a gondolatomat. A tekintetem Ainsley fotójára tévedt. A vigyorától zavarba jöttem, talán elsápadt, vagy elpirultam, fogalmam sincs, ezt valószínűleg Miss Lloyd jobban megtudta volna mondani kívülről.
Gyorsan visszaemeltem a medimágus növendékre a tekintetemet.
– Jó lenne felvázolni a jövőbeli terveket és akkor megbeszélhetnénk, milyen lépések szükségesek ezek eléréséhez – dadogtam, mint valami szerencsétlenség.

fogaskerekek a sárvérben

       Nem fogom letagadni magam előtt, mennyire gyűlöltem az egész helyzetet, amelybe kényszerültem a túlélés érdekében - még a bujkálás sem lenne ilyen megalázó, mint játszani az ártatlant ennek a szellemi kútmérgezésnek, ennek a pokol mélyére kívánt istencsapásának.. Voltak elképzeléseim arról, milyen következményei lehetnek a döntésemnek, amikor átvettem Summer helyét a társadalomban, de most szinte üvölteni tudtam volna a rám vasmarokkal erőszakolt korlátok, bilincsek között, és mosolyognom kell, bután tekergetnem a fejem a nyakamon, mintha a napsütés, a hazug, liberálfasiszta propaganda lenne minden, amire vágytam volna! Gyűlölöm a keserű poharat, amit nemhogy lenyelnem, de egyenesen a gyomromig nyomnom kell, hogy magamban tudjam tartani, és gyűlölöm a vak, lángoló hevületet, amely nem volt jellemző rám.. nem voltam ilyen. A háború előtt minden egészen más volt, és akkor ezek a suta kis kezek nem akarták volna puszta akarattal megfojtani ezt a bájgúnárt, ezt a pokolból kimászott feketelyukat, amely elnyeli minden ősi tudásunk a gyógyításról, és úgy sugározza vissza azt, mintha ilyen hatalommal bírni emberséges lehetne, mintha semmi felelősséggel nem járna azon túl, hogy mindig kedvesek vagyunk a betegeinkkel szemben. Magamban a test csontjait számolom, mielőtt előhúzom a pálcám, és rajta vezetem le az egész rendszer minden hányingerkeltő fekélyes pestisét, ezt az emberarcú fasizmust, ami kaparja a torkom, és ami most ebben a kolerában ölt testet itt előttem! Carpus.. metacarpus..phalanx...

        -Egy teát szívesen elfogadok! Ön hogyan issza? És öhm.. szerintem nincs semmi baj ezzel a helyiséggel, legalább olyan vidám hely, mint egy temető. - kuncogok vidáman, és a kihúzott székre huppanok, az apró hajszálak megtáncoltatják a fényt az arcom körül.. míg a szélesre húzott ajkaim alatt a fogak gyűlölködve préselődnek egymásnak. Pollex.. index...! - Nahát, köszönöm! Így mindjárt könnyebb lesz mindkettőnknek, ígérem, nem foglak megzavarni a munkádban.
         Abban biztosan nem, de azt már nem merném hozzátenni, hogy a létezésben sem: talán a személye egy jelentéktelen kis spanyolnátha lenne a történelem nagy lexikonjában, de most ő minden okádék átok a fejemen, ami csak az én démonaim kedvéért öltött testi alakot magára. Nem voltam soha klasszikus halálfaló, nem kínoztam és öltem embereket, nem vettem részt az üldözésükben és nem leltem élvezetet abban, ha fájt nekik - de most egy erős késztetés mégis hatalmába kerít, hogy ezen a szokásomon változtassak. Van valami kifejezetten ironikus abban, hogy mint a legtöbb gyógymód: ez is későn érkezett.
        Önkéntelenül is pánikreakciót észlelek magamon, mikor az elmém egy idegesítő asszociációval a Rowle-söpredékhez kapcsolja az arcát, holott legjobb tudomásom szerint semmi közük egymáshoz. Ez már kizárólag az agy nem logikus következtetése, afféle platformteremtés azon dolgok között, melyekre így reagálok, mintha racionalizálni akarnám, pedig ebben semmi racionális nincs. Elbújok a poharam mögött, újra a csontokra koncentrálok, és pont úgy teszek, ahogy Summer tenne ebben a helyzetben - zavarban vagyok.
        -Hát, ha nem szeretne engem.. mármint mint gyakornokot, szólhatok neki, hogy így gondolja.
Biztosan nem kényszerítené, ha tudna erről.. és én nem akarok a terhére lenni. - vajon mennyire palástolom jól a kínálkozó lehetőség miatti örömöt ezzel a hebegéssel? Olyanok vagyunk itt, mint a beszélni tanuló kis taknyosok, bár ez cseppet sem lep meg ismerve az ő és az én jelenlegi kompetenciámat.. Pár hónappal korábban valószínűleg valaki más foglalt volna itt helyet, és ő a legkevésbé sem tolerálta volna így a határozatlanságot. Valahol őszinte tisztelettel kell adóznom hát ennek a degenerált türelem-kannibálnak, és persze Summernek, hogy túlélték azt, amit nem lett volna szabad. De végül is, a csótányok sem véletlenül örvendenek olyan megvetésnek, és tudományos körökben néha érdeklődésnek. Tartok tőle azonban, hogy még egy példányukkal is könnyebb lenne szót értenem, mint a leendő mentorommal - őt látva azért nem lenne nehéz érvelni amellett, miért is félünk mind besározni a kezünket.

öltözék

Miss Lloyd rendkívül bájos teremtésnek látszott. Nem ismertem meg ugyan a legutóbbi találkozásunknál különösebben, de akkor is ez a benyomásom támadt. Valami mégis egy kicsit frusztrált és csak reménykedtem, hogy ez a különös megérzés vagy gyanakvás nem ül ki az arcomra. Valamiért az egyetemi évek jutottak eszembe és Melissa, aki kifelé mindig olyan tökéletesnek, kedvesnek és barátságosnak látszott, ugyanakkor mindenki tudta róla, hogy egy szörnyeteg.
Miss Llyodot nem ismertem ennyire, mégis olyan furcsa érzésem támadt, ha csak rápillantottam. Nem tudtam megmagyarázni mi az, így gyorsan elhessegettem a gondolatokat.
– Remek, akkor legyen egy tea – bólintottam lassan.
A kezembe kaptam a pálcámat és könnyed mozdulattal felforraltam egy jó adag vizet. A teafű hamarosan már a gőzölgő folyadékban ázott.
– Nekem csak egy erős kávéra lesz szükségem azt hiszem – mondtam kissé fáradt hangon.
Nem hiszem, hogy a munkafárasztott ki, ez valami más volt. Egyszerűen csak sokszor voltam a Mungóban a héten, de az átlagosnál még így is jóval kevesebb munka akadt. Ainsley még szóvá is tette a minap, hogy meglehetősen keveset panaszkodtam. Jól tudom, milyen idegtépő lehet neki, mikor minden második falat után azt szajkózom: „Álmos vagyok” vagy „Mindjárt ledönt a lábamról a fáradtság.”
– Kérsz hozzá egy kis tejszínt? – érdeklődtem, miközben magunk elé lebegtettem a két bögrét.
A teáskészlet sem volt éppen szép vagy elegáns, holott az sokkal jobban illett volna egy ilyen irodához – még akkoris, ha meglehetősen poros éppen. Ezt a két porcelánbögrét még Gregorytól kaptam, mikor először látogatott meg az új irodámban, így mindenképpen sokat jelentettek. Igen, gyerekesek voltak és a legkevésbé sem passzoltak egy felnőtt férfihoz… de nem bántam. Mindig mosolyt csalt az arcomra, ahogy végig néztem a fehér felületre festett mosolygós rajzfilm figurákra. Valószínűleg egy mugli boltba vette őket, de engem nem különösebben zavart. Az anyám is mugli, és aki csak végig néz ennek az irodának a berendezésén, megpillantja a könyveket, talán észre is veszi, milyen családból származom.
Tudtommal az egész épületben én vagyok az egyetlen olyan medimágus, akinek olyan könyvek kapnak helyet a polcán, mint: „A törések megfelelő rögzítése” vagy „Hogyan éljük túl az influenzát?” Nem szégyelltem őket, ezek mind az életem részei voltak és aki ide belépett, annak ezt elkellett fogadnia vagy éppen sarkon fordulva távoznia.
– Nem hinném, hogy tudnál zavarni a munkámban – mosolyodtam el a megjegyzésén.
A kezembe fogtam a bögrémet és azonnal belekortyoltam a kávéba. Végre azt éreztem, hogy kicsit magamhoz tértem és nem csak egy átlátszó függönyön keresztül figyelem az eseményeket. Szerettem volna segíteni ennek a lánynak, hiszen mindenki lepasszolhatta, ha végül nálam kötött ki a mentorálása.
Ez egyrészről érthető volt, hiszen idén rengeteg a gyakornok a Mungóban. Nem Summer volt az első, akivel találkoztam vagy éppen a segítségemre szorult, de eddig legalább olyanok kerültek a kezem közé, akiknek a szakterülete megegyezett az enyémmel… vagy legalábbis nem ütött el olyan mértékben.
– Nem arról van szó, hogy személy szerint nem akarlak, sőt örömömre szolgálna egy ilyen barátságos lánnyal dolgozni – mosolyogtam rá megint. – Én amondó vagyok, hogy mindenképpen adjunk a közös együttműködésünknek egy esélyt.
Eszem ágában sem volt élből elutasítani a dolgot. Az nem volt összeegyeztethető az alapvető felfogásommal, miszerint mindenki megérdemel egy esélyt. Nekem is annyi esélyt adtak. Azért lettem az, aki ma vagyok, mert nem mondtak le rólam. Egyébként meg saját magamba süllyedve ücsörögnék egy sarokban otthon és nem hiszem, hogy gyógyítással keresném a kenyérrevalót.
Ismét belekortyoltam a kávéba. Egy pillanatra lehunytam a szememet. Átadtam magamat a pillanatnak és a kellemesen meleg italnak, ami most mintha még jobban esett volna, mint elsőre. Tudom, hogy angol létemre kicsit szélsőségesen hangzik a kijelentés, de egy erős kávét mindig is jobban szeretettem a tejszínnel felöntött teánál. Talán az a görög vér teszi, amit anyám hozott az amúgy tiszta angol vérvonalba… ki tudja? Őszintén szólva fogalmam sem volt arról, hogy Görögországban miként fogyasztják a kávét.
– Szóval… khöm – köszörültem meg a torkomat, miközben leeresztettem a bögrét az asztalra. – Ahogy az előbb is kértem már, vázold fel a jövőbeli terveidet! Ez talán nekem is adna némi rálátást arra, hol tartasz most és hová szeretnél pontosan eljutni.