Varázslati Traumák - Negyedik Emelet

Krónikus rontások, ártások, helytelenül alkalmazott bűbájok stb... Az ilyen bajokat próbálják itt kezelni. Néha több, néha azonban sajnos kevesebb sikerrel, vagy minden pozitív eredmény nélkül.

Íródott Liam Averynek, a Mungó egy nem kimondottan barátságos folyosószakaszára, március legvégére, minden bizonnyal vállalhatatlanul korai, vagy kései napszakaszban... káromkodásokkal tűzdelve. Mármint nem íródás közben.

- Barbour kisasszony…? Sajnálom, de idebenn nem lehet dohányozni.
A megnevezett Barbour kisasszony éppen úgy bámul az ápolóra, akinek a tekintete az ajkai közt füstölgő cigaretta, a lány kissé összehúzott tekintete, meg a gyanús szögben álló bal karja között ing, hogy közben nagyon próbál rájönni, honnan tudja a nevét. Végül arra jut, hogy a híre valószínűleg megelőzte. Bizonyára csak erről lehet szó, ebben az esetben pedig talán illene (illene? Hát fúj.) elgondolkodnia, miért tudják a nevét olyan ápolónők, akiket még csak meg sem harapott, egyszer sem, de egyébiránt is meglehetősen biztos abban, hogy nem volt köztük semmiféle nexus. A híre, a híre, a kibaszott híre…!
- És ha buborékbűbájt teszek a fejemre, szóval a füst voltaképpen a buborékban lesz, nem pedig „idebenn”? – teszi kel a kérdést gyakorlatilag rezzenéstelen arccal, és tudjátok mit? Elég szép teljesítmény rezzenéstelen arccal dohányozni egy kórház kellős-közepén, miközben egyre kevésbé érzi a bal karját, mert szinte teljesen biztos benne, hogy az a rontás nem csak egy keresztbekúrt rontás volt, de valamiféle méreg is kerülhetett a szervezetébe, amitől igazából olykor kettőnek látja az egy szem hozzá beszélő ápolónőt. Vagy csak egy igazi mestermű ez a rontás.
- Attól tartok, Barbour kisasszony, hogy Ön attól még ugyanúgy „idebenn” lesz.
Meggyőződése, hogy az ápolónő azon gondolkodik, pálcát rántson-e, és ha igen, azzal leszedálja, vagy elkergesse inkább? Nehéz, nehéz kérdés – Velem jönne? Bizonyára szeretné kivizsgáltatni magát.
- Nem, én nem akarom kivizsgáltatni magam – mondja, ahogy az első cserepes növényt készül meggyilkolni azzal, hogy a cipője talpa helyett a földben nyomja el a cigijét. De hát legalább nem szemetel a padlóra, az hogy nézne ki? - Én Liamhez jöttem! – eme kijelentéshez pedig győzedelmesen a levegőbe bök a mutatóujja, mintha ez kielégítő válasz lenne mindenre, és mintha ez valami különösen örvendetes tény lenne.
- A gyakornokunkra gondol? Liam Averyre?
- Mert mégis kire gondolnék, Mária, jaj, előkerítenéd már végre nekem, mielőtt elvérzek? – igazából nem is vérzik, meg most hívta Máriának a nővért, valószínűleg mindkét tény ad okot némi fejfájásra. Meg arra is, hogy a nővér most már igazán karon akarja ragadni, és vélhetőleg a kivizsgáló felé próbálja meg húzni, de úgy tűnik, csak a Sage Barbour nevet véste a fejébe, azt nem, hogy Sage Barbourt állatira nem tanácsos dolog az akarata ellenére bármire is kényszeríteni. Nem tesz jót az egészségnek. Pedig ez a nő egy nővér! - Hé. HÉÉÉÉ, maga engem ne ráncigáljon, Maris, mondom nem, nem, Liam! Liam! LIAAAAAM! – vajon megéri bárkinek is, hogy tőle zeng a Mungó teljes negyedik emelete? Vajon megéri Liam Averynek, hogy a nevétől zengjen a Mungó teljes negyedik emelete?
Szerinte nem. A legkevésbé sem. Szóval a fiú igazán idedughatná már a kiskutya pofáját, mert ha ő látja el, az legalább egy kicsikét vicces. De legalábbis sokkal viccesebb, mint ha Mária tenné. Mert hát… Mária. Értitek.

zene: PatR - That's my nature




☤

Esküszöm eljutok arra a pontra, hogy egyszerűen gyűlölöm a Varázslati Traumák osztályát. Pocsék egy napom volt kezdve azzal, hogy rögtön előszedett az osztályvezető. Ő ugyanis hallotta a rendkívüli tárgyalási eljárásomat, melybe persze Pye is belekeveredett, és kaptam egy közel egy órás fejtágítást arról, hogy meg ne merészeljek próbálni ehhez hasonlót tenni az ő hőn imádott territóriumán. Aha, hát épp célom volt egy újabb extrasürgős szülést levezetni... hát pont! Aztán persze a fél délelőttöt az irattározással kellett eltöltenem, amihez annyi kedvem volt, mint... na semennyire. Igazából szinte csendes nap is lehetett volna, az a jófajta maximálisan a tipikus kulimunkával megáldott, amit persze én balga még el is végzek (mert hát úgy vagyok vele, hogy minden tapasztalat azért mégis csak tapasztalat), mikor csőstül jön a baj. Egyre több beteg érkezik és egyre többet kell ellátni, vagyis nekem csak történetesen besegítő asszisztensként kell többnyire helytállnom. Hümmögve figyelem jó esetben is a medimágusokat, akik egy eltaposni való kukacnak néznek, minekután a hírem, vagyis a tárgyalásom híre, végigsöpört a Mungó teljes egészén és persze ezt a folyosórészt sem hagyta érintetlenül. Még ha esetleg ki is marad volna ez a szárny, hát a vezetőmágus gondoskodott róla, hogy az alatt a közel egy hónap alatt amíg itt raboskodom biztosan mindenki igyekezzen kicsinálni...
Mikor már Madame Malwin hisztije a tetőre hág, úgy döntök nekem ez már sok volt a jóból. Fülsértő károgás kellős közepette jövök rá, hogy ma még csak kávét döntöttem magamba (abból is jó sokat) de semmiféle szilárdat nem küldtem le a gyomromba, mert nulla időm volt ebéd óta magamra. Ideje hagyni, hogy hümmögő asszisztens nélkül boldoguljon a kolléga. Úgyhogy kertelés nélkül sarkon fordulok és behúzom magam után az ajtót. Szerintem fel sem tűnik Doctor Dixonnak hogy már nem szívok vele egy levegőt. Mindegy, amúgy is lejárt a műszakom és már rég mehetnék haza mindössze a lelkiismeretességem tartott még mindig bent.
Utam az öltöző felé vezetne hogy összekanalazzam a cuccomat, esetleg még át is ötözzek, mert igaz hogy csak hazahoppanálok, de azért jobb lenne mindezt nem a mai nap megviselt munkahelyi gúnyában megtenni, mikor... mikor a nevem égbekiáltó üvöltése töri meg az amúgy idillikus csöndet.
- Mi a... - kezdenék el egy cifra káromkodássorozatot, mert feltételezem ez vagy egy újabb eszméletemül köcsög poén valamelyik idióta itteni részéről, vagy már megint valaki rám akar kenni valamit esetlegesen előszedve olyasmiért, amihez aztán végképp semmi közöm sincs. Remek ugyanis hogy felmentettek a tárgyaláson (meg persze Augustust is), sőt még kiváló minősítést is kaptunk... valahogy mégis csak negatívnak hat a dolog. Nem mintha érdekelne a környezetem véleménye, csak az számít hogy a kis Liam (igen, történetesen rólam nevezték el! Hát mennyire király már, nem?!) jól van és akkora, mint egy vasgyúró.
Szóval már ciccegve fordulnék hátra, hogy villámokat szóró óceánkék tekintettel nézzek farkasszemet azzal, aki merészel engem csesztetni, mikor is az egyik mérges nővér alakját veszem ki, aki egy szőke colost vonszol lelkesen magával. Hát ez nem szokványos jelenség, maradjunk annyiban.
Egy pillanatra persze elfog a félsz, hogy nem-e valamelyik exem az, aki betörve ide még jobban felívelteti szerény személyem amúgy is abszolút full sikeres pályagörbéjét a népszerűség terén, aztán sajnos rá kell döbbennem hogy az utóbbi jó pár hónapom (sőt évem) nem a csajozásról szólt közel sem, szóval ha csak nem holmi ősi hirtelen feltámadó vérbosszúról van szó, biztosan nem most talál meg a krach ezen fajtája. Így kíváncsi arccal követem a sipítozó fruskát és a morcongó kísérőjét, míg utol nem érem. Na ekkor két dolog miatt állítom meg a jelenetet. Egyrészt, baromira hangos a szöszke, és már a dobhártyám szakad ketté ettől az eszméletlen rikácsolástól (hogy bírta mindezt az ápoló centikre tőle? Rejtély!) másrészt, azért lássuk be, úgy fest a szituáció, mint a vágóhídra vonszolódó állat haláltusája. Emberek, ez egy munkahely! Itt betegek vannak! Több együttérzést! - rivallanék rá, de inkább nem teszem. Így is kilóg a thesztrálláb már a takaró alól, szóval nem feszítem a húrt...
- Öhm, bocsánat, Madline, -  azt hiszem így hívják - majd én innen jobb is ha átveszem.
Mosolygok a nőre szelíden, miközben már ellentmondást nem tűrően fejtem le a kezét a másik lány karjáról és hagyom, hogy hozzám érve, ha akar, megkapaszkodjon. Gondolom képtelen a saját lábán menni és ezért kell a segítség... csak az ordibálást nem értem, hogy mi a frászért feltétlen szükséges.
Udvarias mosolyom el is hal, ahogy elsiklik a pogácsaképű kolléganőmről a tekintetem a betegemre, aki történetesen Barbour.
- Sage! - kiáltom a nevét. Semmi szia vagy helló, egyszerűen Sage. Mert ő Sage. Az a Sage, aki a múltkor véletlen hozzám tévedt be és meglehetősen abnormális módon viselkedett. Az a Sage, aki már akkor szemtelenül pofátlan volt mindenkivel, még velem is. Az a Sage, akit az orvosok konkrétan nem vállalnak el vagy ha igen akkor is szájhúzva. Hmm, ez is tükröz valamit. - Már megint mibe keveredtél?
Nem tehetek róla, de ösztönösen vonom fel cinikusan a tekintetem. Ha ő itt van valami tutira megesett. És tutira nem jó dolog. A kérdés csak az, ki volt az áldozat, mert hogy ő csak az alanyi elszenvedője egy kontratámadásnak, az tutifix.

Úgy érzi, idiótákkal van körülvéve. Meg őt is úgy kezelik, mint egy idiótát. A sérülteket nem illetné meg egy kis tisztelet? Illetőleg… csak azért, mert sérült, az agya még megvan, tud gondolkodni, tud döntéseket hozni, és nagyon is képes véleményt alkotni. Szóval, ha valaki ahelyett, hogy cseszegette volna, egyszerűen csak megkérdezte volna, hogyan segíthetnek neki, illetve milyen jellegű a problémája, felvették-e már az adatait, vagy bármi ilyesmi… akkor bizonyára kiabálás nélkül is elmondta volna bárkinek, hogy szeretné, ha Liam Avery vizsgálná ki, mert hogy úgy másfél hónapja is hozzá került, és köszöni szépen, ő elégedett volt a munkájával, meg egyébként halálra piszkálta, aminek bár nem kellene relevánsnak lennie, de neki azért az. Azért, ha megkérdezik, ez utóbbit talán mégsem tette volna hozzá a dolgokhoz. Azt azonban feltétlenül megmondta volna, mit szeretne, hiszen elég ritkán fordult elő vele, hogy ne tudná, mit szeretne.
Ehelyett kiabálnia kell, mert csak el akarják rángatni, anélkül, hogy megmondanák, hova, pedig a normális tájékoztatás aztán tényleg olyasmi, ami bárkinek kijár. Bárkinek, aki nem öntudatlanul jön be a Mungóba, ő viszont eléggé a saját lábán érkezett.
- Na, végre már, Avery. Mi tartott ennyi ideig, a füleden ültél? – a fiú felbukkanására mintegy varázsütésként vesz vissza teljesen normális, épp csak egy kicsit enervált hangszínre, és úgy húzza ki magát, mintha egyébként ez nem esne nehezére. Kurvára nehezére esik. Igazából állni sem túl jó most, meg semmi sem túl jó most, a karja mintha le akarna szakadni a helyéről, és ez azért nyilván befolyással van nem csak a hangulatára, de a közérzetére is. Ami nemes egyszerűséggel fogalmazva: szar. Nagyon. A nővérnek meg egyetlen szerencséje, hogy elengedi. Azért arra még lehet, hogy a sérült karjával is tellett volna, hogy odacsapjon egyet, ha már végképp nem tartják tiszteletben sem a kívánságit, sem a magánszféráját. (Ez utóbbira egyébként nem volt különösebben soha háklis, kivéve, amikor igen.)
- Magának is további szép napot! – ha nem fájna neki a puszta létezés, valószínűleg sikerülne neki vicsor helyett egy vigyorral a távozó ápolónő után nézni. Nem mintha nem lenne mindegy. Elég biztos benne, hogy nem most talált magának újabb rajongót, és bár pár pillanatig határozottan úgy látszik, hogy egyáltalán nincs szüksége fizikai támaszra, végül mégis csak megbillen egy kicsit, Liam javára. Már ha szabad ezt így mondani. Szerinte szabad. Ki ne támogatná őt szívesen?
- Dolgoztam, természetesen. Miért, mit képzeltél? – azért arra tökéletesen futja neki, hogy szinte hajszálpontosan annyi cinizmust vigyen ne csak a hangjába, de az arcára is, és jobb szemöldökének felvonásába, mint Liam. Vagy vajon a múltkor elfelejtette közölni vele, hogy átoktörő, nem egy utolsó bajkeverő? Vagy tán a fiú felejtette el. Jobb lesz emlékeztetni - Tudod, átoktörő vagyok? Rémlik? Az elátkozott cuccok, meg a szar rontások szakmai ártalomból találnak rám? – teszi fel a három kérdést kissé költői módon, aztán ahogy természetesen gesztikulálni akarna a sérült karjával, kötelező jelleggel felszisszen - Viszont lehetne, hogy miközben a csodás pályaválasztásomról beszélünk, kitalálsz valamit, és megmented a karomat attól, hogy… hát, mit tudom én, attól, hogy le kelljen vágni? Attól eléggé jó lenne. Meg ilyenek.

zene: PatR - That's my nature




☤

Sage válasza meg sem lep. Én meg a fülemen ülés.... Mintha csak azért léteznék ebben az épületben, hogy lépten s nyomon az ő igényeit lessem, vagy épp bármely más betegét... bahhh! Na jó igazából nem jár messze az igazságtól. Miután gyakornok vagyok, sajnos még én vagyok inkább a betegekért és nem fordítva. Szóval szigorúan véve igen, jogos a vergődése, de lássuk be, kissé abszurd is. Inkább csak egy látványos szemforgatást iktatok be, amit talán senki sem vesz észre, mert mindenki jobban el van foglalva az általa nyújtott jelenettel. Na meg azzal a bájosnak csöppet sem mondható acsargással, amit villant. Igazából ezt látva kedvem lenne hangosan röhögni, de mindössze egyetlen kaján vigyorra futja tőlem. Na igen, neki sem kell a szomszédba mennie, ha idegrohamot akar kapni.
Azért mégis csak meglepve tapasztalom hogy (egy pillanat erejéig naivan az hittem tényleg nincs baja) belém karol. Talán jobb is lesz kivizsgálni a kisasszonyt és nem a nagy szájára alapozni mindent. Persze a kérdésem így is az elevenébe talál. Legalábbis a válasza nyersességét tekintve hamar ezt a következtetést szűröm le.
- Tudod, átoktörő vagyok? Rémlik? Az elátkozott cuccok, meg a szar rontások szakmai ártalomból találnak rám?
Magamban csak egy dohogásra futja. Na igen, éhes vagyok, rég lejárt a műszakom és Sage-nek köszönhetően túlórázhatok. Nem elég még őt elviselni (ami alapvetően is egy kihívás), a kellemetlen kritikáit és szurkálódó megjegyzéseit is le kell nyelnem.
- Persze hogy emlékszem... nehezen lehet téged vagy veled kapcsolatban bármit is elfelejteni... - vetek rá egy dorgáló, jelentőségteljes pillantást. Tény, ami tény, Barbour nem egy olyan lány, akin csak úgy keresztüllapozunk. Ő azért kicsit több ettől. Nagyon több ettől.
- Viszont lehetne, hogy miközben a csodás pályaválasztásomról beszélünk, kitalálsz valamit, és megmented a karomat attól, hogy… hát, mit tudom én, attól, hogy le kelljen vágni? Attól eléggé jó lenne. Meg ilyenek.
A szavaira nevetek egyet őszintén miközben az ajtót nyitom neki és betessékelem a szabad vizsgálóba. A gyér fény, mely bevilágítja a szobát túlzottan is melankolikus hangulatot áraszt. Bezárva magunk mögött az ajtót segítek Sagenek leülni, majd egyetlen pálcaintéssel élesebb fénysugarat varázsolok. Mégis csak látnom kellene valamit abból a sérülésből....
- Hmm hát nem gondoltam volna, hogy ennyire ragaszkodsz bármihez is... - cukkolásom persze nem véresen komoly - azt hittem az a fajta lány vagy, aki hagyja, hogy leszakadjon tőből a keze. Megrögzött mazochista alkatnak tűnsz. Meglehet még élveznéd is.... de javíts ki ha tévedek!
Fanyar grimaszt vágok miközben a kis asztalhoz lépek, ahol a kórlapok sorakoznak és pennát ragadva gyorsan ráfirkantom a nevét. Hogy lehet az ilyet élvezni? Rejtély...
Nem véletlen álltam gyógyítónak. Nem szeretem szenvedni látni az embereket, pláne nem azokat, akik sebezhetőek. Talán apám miatt vagy anyám gyengesége végett alakult ez ki bennem. Meglehet a túlzott empatikusságom az oka. Többnyire kifizetődő is a dolog, mert az emberek többsége normális. Többnyire nem a Sage bunkóvagyok Barbour stílusúak. Nem követelőzőek és nem dirigálóak. Nem oktatnak ki lépten-nyomon. Általánosságban a hála a jellemző, és számomra ez az igazi fizetség. Persze kivételek mindig akadnak.
- Na lássuk a kezedet... - lépek felé eldobva az íróalkalmatosságot. - mesélj, mégis merre jártál hogy bezsebelted ezt?
Úgy kérdezek, hogy rá sem tekintek, hanem csakis a sérült végtagjára fókuszálok. Van is mire, mert elég csak megemelnem a bőrét fedő ruha anyagát, csúnya vörös hegek ékteleneknek végig a karja mentén. Nem szép látvány és biztosan fájhat is. Ergo kivételesen nem színészkedett. Egy a mázli mind a kettőnknek, nem túl mélyek. Így talán tényleg nem lesz szükség arra, hogy bármelyik felettem álló szakavatott professzort idehívjam, hanem én magam is el tudom őt látni. Éljen a nagyfokú önállóság és éljen a tény, hogy mindenki rühell ezen az osztályon. Meg úgy a St. Mungóban, átlagosan.

- Juuuj, ugye, hogy így van? Én is mindig ezt mondom! – más bizonyára tudna a helyében szerényen reagálni ilyesmire. Más bizonyára észrevenné, hogy Avery voltaképpen nem kedveskedni akart neki, hanem megfedni. Észre mondjuk éppenséggel észreveszi, csak baromira nem érdekli. Szélesen elvigyorodik - Cuki vagy, hogy ezt mondod, jól esik – ha lenne olyan szabad keze, ami nem sajog iszonyatosan, talán még a szívéhez is kapna „meghatottságában”, de így mindenkit megkímél ettől a szintű színpadiasságtól. Jobb is, talán azt még ő is túlzásnak tartaná, hiszen éppen szégyentelenül a saját nagyszerűségét ragozza. Jobb napjain mondjuk el tudja hinni ezt a sok sületlenséget tényleg, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy neki nincs mindig jó napja. Sőt, sokszor van rossz napja, amikor egyáltalán nem kedveli önmagát.
- Mondjuk, a kedveskedésed ellenére, baszd már meg, ne röhögj ki! – ezt szintén eléggé komolyan gondolja. Annyira nem ért hozzá mondjuk, mennyire komolya a sérülése, ha értene, akkor megoldaná maga, és nem lenne itt, de azt érzi, hogy mennyire nincs rendben valami, meg azt is érzi, hogy mennyire fáj, és javarészt azért beszél ennyit (nem mintha amúgy ne tudna sokat beszélni normál körülmények között is, akár van mondanivalója, akár csak hadovál), meg azért ennyire harsány, mert próbálja elterelni a saját figyelmét a fennálló problémáról. Szóval, annyira azért nem nyugodt, hogy röhögni tudjon saját magán, vagy a sérülésén, és nem bánná, ha az az illető sem nevetne semmilyen okból kifolyólag, akire rábízza a karja meggyógyítását. Azért kettejük közül inkább Liam vegye komolyan a helyzetet, ne pedig neki kelljen, mert ő ennyire pont nincs magánál, és elhiheti mindenki ez így sokkal jobb is.
Jó gyerekként (kivételesen) leül, kicsit hunyorog az erősebb fényben, de meghökkentő nyugalmat igyekszik erőltetni magára annak érdekében, hogy mozdulatlanul üljön, és ne hátráltassa a fiút a kelleténél jobban - Persze, hogy tévedsz, te kis hülye – közli rezzenéstelen arccal, halk szisszenésként a rajtuk kívül üres, csendes teremben - Mégis ki élvezné, ha szenvedhet? – ő ugyan nem, és szenvedett az életében épp eleget, hogy ha csak teheti, elkerülje az ilyesmit (legyen szó tényleg fizikai, vagy épp mentális fájdalomról), de ehhez mondjuk élből rossz szakmát választott. Meg valószínűleg rossz családot, és valamelyest rossz személyiséget is, mert elég gyakran megesett vele, hogy fejjel futott a falnak, és csakis magának köszönhette az aktuálisan beújított sérüléseit. De azért… többnyire igyekezett elkerülni az ilyesmit. És ha nem igyekezett eléggé, vagy nem tudott eléggé igyekezni, nos, akkor sem élvezte, és ez egy elég fontos dolog - A karomra meg marhára szükségem van ahhoz, hogy dolgozzak, úgyhogy már hogy a rákba ne ragaszkodnék hozzá? Szarok ma a vicceid, meg tudnád erőltetni magad egy kicsit? – cukkolja aztán inkább ő Averyt, egy fokkal könnyedebb hangnemben, noha nem kimondottan segíti elő a könnyedséget az, hogy bizonyára most jön, hogy Liamnek meg kell vizsgálnia, és ahhoz talán hozzá is kell érnie, ami bizonyára fájdalmas lesz.
Viszont nyikkanni sem nyikkan, ahogy a fiú vizsgálgatni kezdi, csak kicsit összeszorítja a fogát, és elnéz valahova Liam feje felett, mintha el tudná képzelni, hogy valahol máshol van, ők ketten valami mást csinálnak, na meg azt, hogy nem fáj semmije - A nevetséges az egészben az, hogy még csak nem is valami érdekes helyen voltam, csak egy eldugott kis faluban, északon, valami vénasszony padlásán. Fúj, undorító volt, hallod. Meg aztán még ez is! Szerencséjük, hogy normálisan fizettek. Veszélyességi pótlék, meg ilyenek.

zene: PatR - That's my nature




☤

Mennyire abszurd már az hogy Sage sosem érti a gúnyos emberi hangnemet? Evidensen nem fogja az ember (a kultúrált ember, mert ha valaki, hát én olyan vagyok) leoltani nyíltan, mindenki előtt. Sőt, még privát körülmények között sem feltétlen. Nem az én stílusom. Sosem volt az még az aranyvérűségem ellenére sem. Na de azért az kissé túlzás, hogy ez a csaj még csak fel sem fogja a mögöttes háttértartalmakat. Mert hát olybá tűnik hogy bizony ez így van. Ez pedig azért aggasztó, mert abszolút nem tudom eldönteni, hogy most valóban ennyire hülye vagy csak ennyire leszarja a környezetét és az abban benne élők véleményét. Bármelyik is legyen mindenképp problémás. De hát maga a lány egy nagy elcseszett probléma ha már itt tartunk...
- Mondjuk, a kedveskedésed ellenére, baszd már meg, ne röhögj ki!
Kedveskedésem ellenére? Kedvem lenne visszakérdezni, hogy mégis melyik elejtett szavamat vette annak? Mert tulajdonképpen egyiket sem szántam ténylegesen annak... Na meg mert akkor azt baromira szarul fordította le magában. Lehet a rúnákhoz jól ért, vagy a munkájához (többnyire), de ebben totál megbukott így elsőre. Vagy már többedik alkalomra is. Az meg, ahogy kifejezi magát... hát csak egy jelentőségteljes meglepett arckifejezést csal elő belőlem és enyhe dacot.
- Először is, nem baszom meg és csak hogy tudd, igenis kiröhöghetlek ha úgy tartja kedvem.
Nem etikus dolog ez való igaz. Na de ha nem tetszik neki igazán elpályázhat valamelyik másik vizsgálóba másik gyógyító után nézni, aki még kevésbé lesz vele elnéző vagy béketűrő. És örülhet ha összefécelheti őt valaki valahol, valamilyen kontár munlával ezzel a stílusával...Vagy akár kiállhat újra óbégatni a folyosóra... de tőlem azt is megvárhatja, amíg tényleg nem lesz keze vagy nem marad semmi belőle, amit megmenthetnék. Igazán tökmindegy!
- Persze, hogy tévedsz, te kis hülye! Mégis ki élvezné, ha szenvedhet?
A kérdése jogos, de azért az hogy még le is hülyéz... hát nem, nem fér bele a kalapba. Mégis vagyok oly elnéző, hogy betudom ezt a baleseti sokknak (nála létezhet ilyen? Pffff!) és mindössze csak egy pillanatot várok ki, míg ököllel az asztalt támasztom és sötét pillantást lövök felé. Tekintetem sugallja azt a mondatot hogy: na tudod ki a hülye, kisanyám! - majd végül persze mégis csak a karjáért nyúlok. Valahogy győz bennem a fenenagy kötelességtudat. Ez a mázlija a világnak és jelen esetben a nagyszájú Sage-nek is.
- A karomra meg marhára szükségem van ahhoz, hogy dolgozzak, úgyhogy már hogy a rákba ne ragaszkodnék hozzá? Szarok ma a vicceid, meg tudnád erőltetni magad egy kicsit?
- Igazán bocsika, de ma csak ennyire futja tőlem úgy lassan tíz óra munka után...
Hangomba a fásultság költözik be. Végtére is rossz belegondolni hogy milyen messze van már a reggel. Abba meg még inkább hogy azóta mennyi mindent csináltam már. Esküszöm eljutok oda, hogy nem, nem kezdeném előröl a napomat és a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom az életemet. Mondjuk olyan nincs is. Már ellenségem...
- A nevetséges az egészben az, hogy még csak nem is valami érdekes helyen voltam, csak egy eldugott kis faluban, északon, valami vénasszony padlásán. Fúj, undorító volt, hallod. Meg aztán még ez is! Szerencséjük, hogy normálisan fizettek. Veszélyességi pótlék, meg ilyenek.
Hümmögve figyelem a sebét és forgatom meg a fényben miközben ő valami padlásról hadovál. Igazából valamennyire tényleg érdekel mit is művelt, de azért a részletekbe menő veszélyességi pótlékáig már nem. Inkább csak a pálcámmal intek egyet és az egyik asztalról kezembe repülő fiolát röptébe kapom el. Rá sem pillantva a lányra pöckölöm le fél ujjal a dugót a tetejéről és mielőtt rácseppentenék a sebre belőle kettőt közlöm a tényeket.
- Hát, örülök. Ez most baromira fájni fog.
Aztán hagyom hogy elszabaduljon a Sage Barbour-féle pokol. Bármit jelentsen is ez.

Vigyort villant - Ó, persze, oké, rosszul fogalmaztam. Engedd meg, hogy módosítsak: kiröhöghetsz, ha úri kedved úgy tartja – épp csak nem teszi hozzá, hogy „kicsikém” - De a helyedben kétszer meggondolnám, hogy ehhez van-e kedved – amit pedig eztán nem tesz hozzá, az az, hogy „vagy viseld a következményeket”. Mondjuk tud ő magán is röhögni, ha olyan a helyzet, meg nem feltétlenül veszi rossz néven, ha mások is kiröhögik, ugyanakkor van olyan, amikor ezt nem tolerálja különösebben. Jelenleg például, amikor sérült, fáj minden, és egy kicsit, jól leplezetten, de egy kicsit azért aggódik, akkor igazán örülne, ha pont a „segítsége” nem akarná kiröhögni. Ahelyett, hogy Liam szórakozik, tegye inkább a dolgát, és erre csakis azért nem tesz megjegyzést, mert a végén még elszakítja azt a bizonyos húrt, túllépi azt a bizonyos határt, és mondjuk pont akkor akasztja ki a srácot teljesen, amikor némileg valóban rá van utalva.
Mondani sem kell, eme ténytől egyáltalán nincs elragadtatva. Nem szeret másokra utalva lenni – ezért dolgozik egyedül, ezért él egyedül, ezért intézi minden dolgát e-gye-dül, mert nem szereti az érzést, hogy tehetetlen, hogy mások is kellenek valamihez, amikor itt van ő, fiatal, talpraesett, ereje teljében van, miért kéne mások kegyére utalva lennie? Azért annyira viszont nem hülye, hogy a saját egészségével játsszon. Száz százalékon kell lennie ahhoz, hogy hatékonyan végezze a munkáját, szóval a medimágusok azon kivételek közé tartoznak, akikre hajlandó ráutalva lenni. Nem szívesen, de hajlandó. Úgyhogy bár kétli, hogy ez érződne, de a maga módján próbálkozik, hogy Liam ne pont a következő tíz percben (és meggyógyítása előtt) akarjon kiugrani tőle az ablakon. Azzal majd ráérnek később is.
- Nem kéne akkor már hazamenned? – ezt olyan természetességgel kérdezi, mintha jelenleg nem ő maga tartaná vissza a fiút attól, hogy hazamenjen. (Bár nem tart pálcát a fejéhez, még csak meg sem zsarolta, szóval igazából ártatlannak tartaná magát minden vád alatt, amit hozzávághatnának.) Ha a fiú eleve nem lett volna itt, amikor megérkezik, bizonyára hagyta volna (mi kegy!), hogy valaki más lássa el a sérülését. Arról igazán nem ő tehet, hogy Liam már tízedik órája dolgozik, és most még ő is a nyakába varrta magát… ez csak egy kellemetlen ok-okozati viszony, de ha vele végzett, majd biztos megpróbálja rávenni, hogy fogja a cuccát, aztán húzzon már innen - Legalább rendesen fizetnek neked? Túlóra, meg ilyesmi? Vagy ez az a rész, amikor kötelező gyakorlat címszóval gátlástalanul kihasználják a fiatalokat? – kérdezi egyértelműen elutasító arccal. Jó, persze, oké, hogy most ebből ő maga is hasznot húz, de hát nyilván nem az ő feladata lenne ezért fizetni a kölyöknek, amikor nem ő a munkaadója.
Csak egy fintorral fogadja a híreket, hogy akkor most jön a fájdalom része a dolognak (bár neki eddig is épp eléggé fájt), de nem számított arra úgysem, hogy ez kisasszonytánc lesz. Azért amikor a bájital (vagy akármi) a sebbe csöppen, úgy istenesen káromkodik egyet, és csak az egy percen át tartó anyázás után méltóztatik arra, hogy összeszorított foggal, szájjal, és úgy egyébként, a fájdalomtól görcsbe rándult testrészekkel, csak néhány indulatosabb morranással juttassa a külvilág tudomására, hogy nem ez volt élete legkellemesebb élménye. Sőt.

zene: PatR - That's my nature




☤

- Ó, persze, oké, rosszul fogalmaztam. Engedd meg, hogy módosítsak: kiröhöghetsz, ha úri kedved úgy tartja!
Úri kedv? Messze állok én az úri kedv minden részétől. Feltűnhetett volna ez neki de nem lepődöm meg azon hogy mégsem.
- De a helyedben kétszer meggondolnám, hogy ehhez van-e kedved.
Hát kedvem lenne. Sőt van is. Ám valóban nem tanácsos feszíteni a húrt. Végtére is túlérzékeny állapotában van és meglehet csak a fájdalom beszél belőle. Talán nem látszana rajta mert makacs mint egy kelpi, de hát azért a kis gyöngyöző izzadságcseppek a nyaka ívének mentén arra utalnak hogy nemcsak a benti meleg az, mely előcsalja belőle az idegességet.
- Nem kéne akkor már hazamenned?
- Na látod Barbour, van az úgy hogy sok mindent kellene de még kevesebb dolog esik is meg...
Közlöm halál nyugodtan a tényeket miközben oda sem figyelek rá, hanem elszöszölök az eszközökkel. Így rá sem pillantva kapom meg a következő kérdéssort is, mely a fizetésemet taglalja. Cinikus mosolyt és egy halk fáradt és ellenkező nevetésszerű hangfoszlányt csal mindez ki belőle. Megfizetnek itt bárkit is bármiért?
- Ó persze, a kacsalábon forgó palotát az itteni túlórapénzemből vettem... Nem Sage, ez nem az a szakma. Vagyis, nem egészen. Amúgy a címszó alatti gátlástalan kihasználással jellemezném leginkább, de még ez se zavarna ha nem kezelnének idegenként csak azért, mert olyat tettem, amit eddig senki sem...
Itt persze a szülés levezénylése mint olyan jut eszembe. Na igen azért az merész húzás volt de hát Pye meg én voltunk bent és mit tehettem volna? Nyújtottam a legjobb formám amit lehetett és ennyi. Mázli hogy nem lett semmi gond és mindenki szerencsésen megúszta. Persze a hír gyorsabban terjedt, mint a sárkánytűz és azóta mindenki úgy kezel mint egy gubóférgest... Anyám szerint a legtöbben csak féltékenyek, de tudom hogy ez a 'szakmai hírnév' inkább váltott ki valamiféle ellenszenvet semmint bármi mást az itt dolgozók körében. Talán ezért is gürizhetek jobbára egyedül, meglepő módon nem is bánom annyira.
Erről persze a lány mit sem tudhat és miután elvonom a figyelmét arról hogy tovább kérdezősködjön ( s hőn remélem hogy nem kell kirészleteznem hogyan született meg a rólam elnevezett gyerek), így csak hallgathatom cifra káromkodássorozatát. Valahol üvöltést vártam, azt az oroszlánjellegűt, mert hát a szövetösszehúzó szérum bazidurva hatással rendelkezik és egy elég nyílt sebről beszélünk. Mondjuk ez az az egy, amit gyakornokként is alkalmazhatunk sürgősségi esetben. Sage Barbour pedig minden téren sürgősségi eset. Mondjuk célja minden erre tévedőnek sürgősen ellátni őt s kitessékelni abban a minutumban mikor lehet az épületből, hogy majd jó pár hónap múlva újra visszataláljon, mint egy jól megbűvölt bumeráng...
Mondjuk részben örülök a hangtalan néma tűrésének, mert ugyan a kórtermek le vannak némítva (végtére is nem élmény a folyosón hallani ahogy valaki teli torokból üvölt) illetve az orvos-beteg titoktartás végett is célszerű ez, de van egy olyan sanda gyanúm, az átoktörő amúgy is harsány jelleme simán átütné a bűbáj réseit és ha valaki hát ő csuklás nélkül kihallatszana. Így azonban alig van móka a dologban ha csak azt nem vesszük, hogy mennyire jól tud és leginkább szeret mások idegein táncolni. Még jó hogy az enyémek a túlóra ideje alatt is kötélből vannak. Ha-ha.
Csak egyszer nézek rá és figyelem a vonásait. Ahogy összerándul a fájdalomtól torz mimikába az arca tudom, elég kínosan fájdalmas de valahol ezt túl kell élje hogy értékelje a dolgokat. Részben az én munkámat másrészt talán ez móresre tanítja és gondosabb lesz legközelebb. Azért jó fej vagyok mert mégis csak intek a pálcámmal mely az asztalon lévő pennára ír valamit hogy végül a lapot magamhoz invitózva két ujjam közé fogjam. Áttböngészem alaposan, hogy minden stimmel-e s minekután nem találok benne hibát hümmögve ejtem az ölembe a kezem hogy újra az immár félig gyógyult kezére pillantsak. Azért csak félig mert csúnya vörös heg éktelenkedik még rajta.
- Na a nehezén túl vagy kislány most már csak egy kis pikkelysömörös krém kell, amit viszont a pihenőben dekkoló egyik mágus fog tudni odaadni neked mert nekem nincs hozzáférésem. - vonok vállat cinikusan, jelezvén hogy hát ez van. És igen, szándékosan kislányoztam le, mert már vagyok abba az állapotba hogy nem érdekel ha emiatt tör ki a harmadik varázsló-mugli világháború. - Szóval tessék, itt a papír róla. Rajta van hogy naponta kétszer lehetőleg reggel és este pontban hatkor használd, mert ekkor a legnagyobb a regenerálódási faktor. Egy hét után már az a csúnya vágás sem fog ott ékelődni, mint holmi szexi Sötét Nagyúros tetkóhasonmás. - közlöm miközben ellépek mellőle, mert immár készen vagyunk. Úgyhogy egy szelíd bíztató mosoly kíséretében pillantok rá, jelezvén hogy hát akkor ennyi volt. Au revoir, chao meg a társai...

Megvonja a vállát. Már azt, amelyik nem egy olyan karban folytatódik, ami mintha nagyon szeretne tőből kiszakadni a helyéről. Annyira nem érzi át a dolgot, ő sosem volt különösebben kötelességtudó alkat. A munkájában azért tud az lenni, mert szereti ezt csinálni. Ha olyan munkát kellene végeznie, amit rühell, ami untatja, biztosan nem lenne benne kicsit sem jó. De még így is, amikor azt mondja, hogy kösz, mára elég volt, akkor mára elég volt, a túlórázás, mint olyan, nem az ő műfaja, meg az sem, hogy feláldozza a kikapcsolódással is eltölthető órákat a munka oltárán.
A munkája nem fog helyette enni, inni, bulizni, szeretkezni, aludni – ideális esetben pont ebben a sorrendben, de sehogy máshogy sem, úgyhogy nem kimondottan élvez egészségtelenül sokat dolgozni.
Ugyanakkor nem azért van itt, hogy erről kiselőadást tartson Liam Averynek, úgyhogy csak sokatmondó pillantással bámul rá, amíg hozzá nem látnak a sebe ellátásához, mert akkor már nem nagyon bámul sokatmondóan senkire, és semmire, csak próbál nem istenesen ordítani, a fogain át szűrt káromkodások mellett. Még jó, hogy ez nem az első „harci sérülése”, így van esélye arra, hogy legalább egy pár cseppet megőrizzen emberi méltóságából.
Mondjuk, Avery nem pont az a fajta ember, aki előtt extrán szégyellné, ha mondjuk, elbőgné magát, de értelemszerűen mások előtt úgy általában nem szívesen bömbölne, mint egy csecsemő, meg különben is: volt már rosszabb. És el tudja képzelni, hogy lesz is, mert ez amúgy csak egy tök átlagos nap volt, amit munkával töltött, és ahol talán egy hangyafasznyit figyelmetlen volt… mondjuk tény, hogy nem egy ártalmatlan, lényegtelen család nagymamájának a padlásán számít elsősorban olyan cuccokra, amik akár le is téphették volna a karját tényleg.
Azért ez az egész sokkal tovább kellemetlen és fájdalmas, mint ami ideális lenne, görcsösen kapaszkodik maga alatt az ülésbe, és kicsit zihálva, kapkodva harap újabbat és újabbat a levegőből, ahogy a fájdalom szép lassan lüktetővé tompul, majd pulzálóvá, végül pedig csak kisebb hullámokban szalad végig rajta.
- Pikkelysömör? Fúj – elsőként erre tesz megjegyzést, amikor végül megszólal Liam után, annyira szereti magát undorító dolgokkal kenegetni, hogy semennyire, arról meg megint csak megvan a véleménye, hogy mindig pontban hatkor? Reggel, meg este is? Az egyik hat órát szereti alvással tölteni, vagy még éberen, de lehetőleg részegen, a másikat meg szintén nem egy krém közelében szeretné tölteni, szóval már előre látja, hogy képtelen lesz megfelelően tartani magát a kúrához, úgyhogy biztos tovább fog tartani eltüntetni onnan azt a heget, mint valakinek, aki rendesen követi a szabályokat. Fintorogva veszi el a fiútól a papírt, állásba dobja magát, ami mondjuk annyira nem esik jól neki, mert egy kevéssé azért gyenge lábakon áll egy ilyen kezelés után. Kurtán megtámaszkodik, csak úgy mellékesen.
- Kösz, kölyök – ha ő kislány, akkor Liam meg kölyök, ez tökre evidens, nem gondolhatta, hogy csak úgy, majd pont ő, szó nélkül hagy ilyesmit. Nem gondolhatta mondjuk azt sem, hogy csak mert aztán nyakon öntötték egy nagy adag kínzóan égető bájitallal, majd nem hallja meg azt az elejtett félmondatot, hogy „olyat tettem, amit eddig senki sem...”. Aki nem akarna erről beszélni, az mondjuk ne legyen akkora nyomoronc hülye, hogy még emlegeti is, nem kellene hát Liamnek csodálkoznia, hogy már a kilincsen van a keze, amikor egy sunyi félmosollyal ajkain megtorpan, és visszafordul hozzá.
- Ja, és mit is csináltál, amit itt még senki? Egyszerre két nővérrel huncutkodtál egy betegszobában? Na de Liam, ki sem nézném belőled…!

zene: PatR - That's my nature




☤

Pikkelysömör, igen Sage, pikkelysömör.
Epésen köpném ki a szavakat mikor a bájos pofi még bájosabb fintorba torzul. Mert hát látványosan nem tetszik neki a hallottak, de mit tehetnék ha egyszer valóban az a leghasznosabb az ilyesféle sérülésekre? Mert ez nem nevezném sem égésinek, sem vágásnak, plusz a mellékhatások más esetekben egy átoknál mondjuk nem kívánt örömökkel gyönyörködtethetnek meg. Szerintem a lány sem akar egy színváltós körmöt bezsebelni (mondjuk irtószexi lenne mikor ugyanolyan paprikavörösre vált át a középső ujján a szaru mint amilyen vörös a feje a méregtől. Tutira mindenkinek mutogatna vele egy... na azt) vagy esetleg egy hatodik ujjat növeszteni egy bibircsók keretén belül. Szóval igen, pikkelysömör. Bár valahol az az érzésem, ez az enyhe undor nem maga a szérum ellen irányul vagy annak is az alapanyaga a firtatható, hanem az eljárás mint olyan az maga a problematikus számára. Igaz Barbour szakmája nem hétköznapi és van hogy rákényszerül fura időpontokban fura dolgokat művelni, no de... hát gondolom ő is az a tipikus sokáig alvó fajta ember. Ó igen, szinte látom is, ahogy vasárnap reggel (délben) kómásan botladozik ki a konyhába, kócos hajába beletúrva keres kávét, félig kiborít mindent mi a keze ügyébe kerül és reggeli gyanánt elmajszolja a gofriját miközben totálisan összelekvározza az arcát... Eközben mások már rég az ebéd második fogásánál tartanak túl a hajnalba megfőtt leves után...
Valahogy biztos bárgyú képet festhetek, mert a kuncogás feltör belőlem noha igyekszem elfojtani és inkább szó nélkül hagyom a kölyközését. Minek vitatkozzak vele? Úgyis ő nyer mert nem bírja ki ha nem az övé az utolsó szó. Ezt már legutóbb hamar felismertem az esetében. Meg ha már ő úgyis olyan 'felnőttnek' hiszi magát, ám legyen. Ettől függetlenül ez a "kölyök" menti meg a végtagját már... hanyadik alkalommal is? Második? Harmadik? Negyedik? Pfff, már inkább nem is számolom.
Csak legyintek egyet, noha morcos pillantás azért kijut neki, mert hát mégse tolerálom, hogy mondhatni semmibe vesz és lebecsmérel. Nem elég egy egész épületnyi ebből a St. Mungóban? Nem mintha épp a Sage Barbour-féle hálára ácsingóznék, na de azért nekem is jól esik, ha legalább kicsit, egészen kicsit, valóban hálásak nekem.
Már mikor épp indul ki fordulok félig el és kezdem el fáradtan dörzsölni a tarkómat gondolatban elkezdve összegezni a teendőket. Ujjaim megállnak menet közben ahogy meghallom hogy megtorpan, sőt még vissza is fordul.
- Ja, és mit is csináltál, amit itt még senki? Egyszerre két nővérrel huncutkodtál egy betegszobában? Na de Liam, ki sem nézném belőled…!
Ráemelem átható kék tekintetem egyrészt hitetlenkedve, másrészt elképedve. Hát minek néz ez a nőszemély engem? Merlin szent combveregetős szakállára!
- Ugyan kérlek, dehogy! Mutass egyszerre két jó nőt itt, a recepcióslánykán kívül...!
Nem tehetek róla, de felháborodottan fújtatok egyet miközben befejezem a mozdulatot. Esélyesen most még kócosabb lettem mint úgy amúgy, de már nem igazán érdekel. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy a páciensem ne gondolja azt, ami a kaján mosolya mögött megbújik, mert.. hát kétségbeejtő a feltételezése. Na nem mintha nagyon nagy nőcsábász lennék vagy lépten-nyomon azt lesném ki mire kapható. Valahol kinőttem már ebből és az egyetemi évek kissé megedzettek. Meg hát ha valakinek a legjobb barátja Harper, akkor rájön arra, jobb nem az egyéjszakás kalandokban kell keresni a magány elleni orvosságot mert sosem túl célravezető. Ilyesformán jogos a ciccegésem s ellenkezésem, de ezt Sage nem értheti. Viszont emiatt felötlik bennem az is, hogy nem túl jó ötlet elmondani az igazat. Végtére is nincs köze hozzá és ugyan nem szégyellem, de... nem is biztos, hogy jó ha a nagyszájú szőke ciklon ezzel az infóval suhan tova a kijárat felé a folyosón vagy úgy bármerre a világban.
- Hmm, hát maradjunk annyiban, hogy majd egyszer elmesélem. Mondjuk ha majd nem túlórázom és még a vacsorám is időben eszem meg.
Na és ez az a pont mikor ösztönösen az órámra pillantok. Hát igen, ahogy eredetileg terveztem a dolgaim, mint be is fuccsoltak, szóval éljen a spontanitás és társai. Anya ma sem lát otthon, de valahol már szerintem nem is reméli, hogy hazajárok aludni. Persze ő is azt hiszi nő van a dologban, pedig ha tudná az igazat....
Cseppet sem lenne boldog, legalább annyira nem, mint én magam.
- De ez esélyesen sosem jön el miután itt vagyok rabszolga és te boldogítasz rendszeresen a munkaidőmön túl... - fricskázok oda egyet szemtelenül, csak hogy érezze nem adom meg neki olyan könnyen azt, amire ácsingózik. - ...úgyhogy így jártál! De örülj neki mert így legalább nagyobb eséllyel marad meg a kezed. Viszont menj ha jót akarsz magadnak én is leadom a kartonod és már itt sem vagyok!
Nem teszem hozzá hogy azért, mert az éhhalál fenyeget, vagy mert ha így haladok tovább a dínók nyomába lépek is kihalósdit kezdek el játszani. Szimplán egy kedves de fáradt mosolyt küldök felé, miközben összenyalábolom a kartonokat és egy pálcaintéssel rendet varázsolok hogy aztán elinduljak Sage nyomába ki a folyosóra és remélhetőleg ezután már tényleg haza...

- Aki válogat… - húzza el a mondat végén kaján vigyorral, és nagyon kegyesnek érzi magát, amiért megkíméli mindkettőjüket egy esetleges pontosítástól. Mondjuk, egy olyan pontosítástól, hogy jaj, hát, Liam, kincsem, nem feltétlenül kell mindent szó szerint érteni, ki lehet bővíteni a nővérek körét mondjuk arra a recepciós lányra is, vagy a medimágusokra, vagy hát, akár a betegekre is, igazából látja már maga előtt, hogy Avery biztosan egy szép kis rajongótábort fog begyűjteni magának itt az évek során, ha nem megy az agyára a sok túlóra. Elvégre fiatal, medimágus lesz, fogjuk rá, még kinéz is valahogy, bár az ő ízlésének, igen, túlságosan is kölyök, de azért ha nem vesszük komolyan a dolgot, ki ne vinné el egy körre? Számára semmi felháborító nincs az elképzelésben, ha Liam esetleg kellemesebb dolgokkal töltené a túlóráját. De ha nem, hát nem. Legalább már ezt is tudja, hogy egyesek ezt felháborítónak találják, de hát, ez nem neki kínos, hanem az illetőnek. Haha. Szinte vissza is tér a vidámsága attól, ahogy a fiú kikéri magának a dolgot.
- Ahogy tetszik – vonja meg aztán a vállát, igazából konkrétan nem is kérdezett rá a dologra, épp csak lehetőséget adott arra, hogy Liam kiadjon magából valamit, ha ahhoz tartja kedve. Mindenesetre annyira nem fogja megerőltetni magát, hogy tényleg rá is kérdezzen, mert… nos, ennyire igazából pont nem érdekli a másik élete. A természetes kíváncsisága ugyan alkalmasint érdeklődő személyiségnek tünteti fel, de rendszerint ez nála csak az unalom jele. Meg annak, hogy ezerszer inkább beszélget valakivel, legyen az illető bármilyen unalmas, mint hogy nyugodtan, és kussban megüljön a seggén. Az nem az ő műfaja.
Vigyorogva széttárja a karjait, némi erőfeszítésbe kerül nem kinevetnie a srácot (most komolyan azon aggódik, hogy időben vacsorázik-e? Nem fiatal ehhez mondjuk úgy… kurvára? Merlin szaros gatyájára!), de aztán már fogja is a kilincset, mert a Mungó azért számára sem egy olyan hely, ahol szeretne a kelleténél többet időzni - Jól van, Avery, szaladj csak haza a vacsorádhoz, remélem, élvezni fogod – döntse el inkább a jó isten, hogy ez most tömény irónia akart-e lenni, vagy nem, mert ő a maga részéről egészen könnyedén dobja csak oda a mondatot, és még arra sem méltóztatik venni a fáradtságot, hogy esetleg megjátsszon egy sértődést a fiú beszólására. Jaj, nagyon komoly beszólás volt…!
- Ha gondod van a túlórákkal, mondjuk meg kéne tanulnod nemet mondani. Kezdhetted volna velem is – folytatja egészen csevegő hangnemre váltva, míg kisétálnak a vizsgálóból, aztán csak meglebegteti a fiú felé a felírt kenőcs papírját. A maga részéről megy, kikéri ezt a szart, aztán eléggé reméli, hogy nem látja a Mungóban senki, bizony, még Liam sem, jó ideig. Legalább pár hónapig, az igazi felüdülés lenne. Neki magának, nem a Mungó személyzetének, az értelemszerűen nem hatja meg túlságosan.
- Csáó, kölyök! – és azzal le is kanyarodik a megfelelő folyosón, mint aki már csukott szemmel ismeri a járást. Valahol ez pont így van.

zene: PatR - That's my nature




☤

Mondjuk úgy hogy szeretek minden körülmények között jó fej lenni. Tényleg. Valahogy a vérembe lehet ez, még annak ellenére is hogy aranyvérű vagyok és ebből egyeseknek egyenesen az következik, hogy egy beképzelt seggfej szerepében kellene tündökölnöm. A vicc az hogy kettőnk közül jelenleg inkább Sage az, aki egyszerre bunkó és valahol egészen véletlenül egy szemtelen disznó is. Mert hát ahogy visszakárál lebecsmérelve engem és a segítségem az már igenis az egoizmus egy teljesen magas fokát sugallja. S mintha ez már magában nem lenne elég, átviszi az egészet egyfajta személyeskedésbe mikor a vacsorámat gúnyolja ki. Hát nem tudom, nekem nem lenne pofám azt az embert szívatni vagy épp a vérét szívni aki épp megmentette a karomat egy esélyes leszakadástól vagy ha nem akarunk ennyire drasztikusak lenni (mert végül is azért végtagvesztés esélye nem állt fent teljesen konkrétan), maradhatunk annyiban hogy  újra használhatóvá varázsolta relatíve rövid idő alatt és szinte majdhogynem fájdalommentesen. Persze ezért hála totál fölösleges, mert hát ha valaki akkor Miss Barbour igazán szakavatottan nagypofájúan fejezi ki mennyire utálja a 'kölyköket' aki épp történetesen én vagyok. Esküszöm úgy érzem magam mellette mint egy komisz ötéves, akit rendszerint mórestre próbál tenni az anyja. Hát elég szar ez a felállás...
Egyrészt, közel sem vagyok a gyermek kategória, a másik meg... feltételezem a korkülönbségből és Sage mérhetetlen egoizmusából adódik. Mert nekem még lehetne mire fel sznobnak lennem (sőt, aranyvérű körökben ez szinte elvárás és a napi rutin része) de Barbour mire fel is az? Max arra lehet büszke, de arra bezzeg nagyon hogy havonta téved be ide holmi munkahelyi baleset kapcsán.
- Ha gondod van a túlórákkal, mondjuk meg kéne tanulnod nemet mondani. Kezdhetted volna velem is –
Felhorkantok a szavaira. Baromira unom már a cinikus megjátszós stílusát és valahol tudom, nem kellene belemennem vele a vitába. Úgyis parttalan. Amúgy is olyan ez mint galambbal sakkozni. Lesüllyedsz az ő szintjére és megver a rutinjával....
- És vettem volna a szívemre hogy tőled hangos a Mungó? Igazi mazochista vagyok látod...! A közjót képviselem és még egy köszönömöt sem kapok. Se tőled se a kollégáimtól. - mert elintéztem hogy Sage hamarjában elcsendesedjek és mielőbb távozzon valamerre jó messzire innen. Komolyan ha másért nem is hát ezért rohadt magas galleonemelést érdemelnék, egye meg a bokorugró!
- Mindegy, már megszoktam - vonok vállat miközben a folyosón körbepillantok. Egész kihalt lett, valószínű leapadt a betegállomány és aki csak tehette elhagyta az osztályt. Vagy legalábbis ezt a folyosószakaszt biztosan. Mondjuk esélyes hogy a lány feltűnése már nem volt bizalomkeltő és aki csak tehette felvette a seprűt a lába közé hogy a lehető legmesszebb iramodjon innen... A rutinos, tapasztalt rókák!
- Csáó, kölyök!
Kölyök?? KÖLYÖK?
Hát foghatnám a fáradtságra vagy az éhségre hogy felszalad bennem a pumpa. A hanglejtés és a stílus kitéríthetetlen útvonalként irányít a végcél felé. Na nem mintha úgy amúgy nem lenne Sage egy bosszantó alkat, de ez... hát ez idegőrlő. Egyszerre folytok el egy morgást és szorítom össze a fogaim dühödten. Mindeközben persze véletlen ráharapok a az ajkam belső felére és a vasas fémes vér íze keveredik gyengén a számban hogy ízlelőbimbóim melyek amúgy is ki vannak élezve még inkább bosszankodjanak. Ezzel még jobban stresszelve magam. Elnézem egy fél pillanatig ahogy a szőkeség nekiindul sebbel-lobbal, mintha csak ide született volna... aztán azért csak elkiáltom magam.
- Ne zavarjon hogy az irány arra van... - nézek rá jelentőségteljesen miközben a folyosó másik szakasza felé mutatok a kezemmel. - Miss tudálékosság! Hahhhh! Azt hiszem jobb, ha elkísérlek, mert képes vagy és elbolyongsz itt, mint valami elcseszett szellem. - közlöm cinikusan, majd elindulok az orvosi szoba felé nem is figyelve csatlakozik-e a lány hozzám vagy sem.
- Az meg senki nem szeretné... - morgom magam elé az utolsó gondolatfoszlányt. Belegondolni is szörnyű hogy Barbour itt rontsa a levegőt az amúgy is muszáj másodpercein kívül... még a hideg is kiráz... De ezt betudom a túlóra számlájára mint oly sok minden mást is ma már.
- Nincs szükségünk egy roxforti Hóborcra ennyire csinos kiadásban sem.

Úgy pördül meg lassan a sarkán, hogy közben nem áll meg teljesen, csak kicsit lassít, aprókat lépegetve hátrafelé, és meglehetősen szemrehányó pillantást villant a fiúra - Avery, már bocs, de mondtam, hogy kösz - és egyébként tényleg - Ha gondod van a hallásoddal, szerintem helyben vagy, vizsgáltasd ki. Azt meg ne rajtam verd le, ha nem vagy elégedett a munkáddal - akár azt is lehetne hinni, hogy most már berágott erre a kurva nagy mártírkodásra, de egyébként nem. Csak irritálja. Aztán teljes átmenet nélkül elvigyorodik, kissé negédesen, egy kevéssé őszintétlenül - Oké?
És erre természetesen csak is olyan választ hajlandó elfogadni, hogy oké, és bármi mást nem fog meghallani. Nem azért, mert neki is baj van a hallásával. Csak jobb így, a végén még úgy kéne tennie, mintha érdekelné a másik nyomora, pedig nem, köszöni szépen, neki kurvára elég a saját baja is, nem fog még valaki mást a vállára venni. Meg hogy esetleg hallgassa Liam picsogását az életről...? A nemlétező kardjába akarna dőlni tőle, valószínűleg maximum húsz perc alatt, és semmi kedve ahhoz, hogy így haljon meg. Ilyen esetekre neki egyébként is a tequila a megoldása, de talán mondjuk... nem pont ma. Sokszor ostoba, és sokszor meggondolatlan, de azt még ő is érzi, hogy most egy kicsit jobb lenne, ha a sarokba állítaná magát és letenné a seggét. Legalább egy éjszakára. Egy kiadós alvás segít a legtöbb fizikai gondon, épp csak neki nem mindig van kedve annyit aludni. Ma azonban bizonyára nem lesz ezzel problémája.
- A megszoksz, vagy megszöksz nagyon szar mondás, tudod? Ha valami nem tetszik, tegyél ellene. Ne legyél már nyomorék - folytatja aztán most már inkább galád mosolygással, és csak azért fékez le a folyosó közepén, mert most már nincs oka kiabálni, megkapta, amiért jött, és egyébként is, csak a srác tartja fel, ő már rég el akarta húzni innen a belét, szóval hogy is van ez? Terhes a társasága, vagy akkor annyira mégsem? Meg ezzel neki most lépést kéne tartani? És muszáj? Ugh.
Aztán csak ránevet - Hogy lehetne eltévedni egy körfolyosón? Előbb-utóbb úgyis oda lyukadsz ki, ahova akarsz, tekintetbe véve, hogy máshova nem tudsz - ez a nagy előnye a legtöbb iskolának, kórháznak, középületnek, még a hülyéknek is tudnia kell benne navigálni valahogy, vagy irtózatos fejetlenség lenne benne. Mint mondjuk a Minisztériumban. Nem is érti, hogy lehet kibírni, folyton bemenni oda, minden egyes kikúrt nap - Hát kísérj, ha ennyire akarsz, nyuszi, de az előbb még állatira siettél a vacsorádhoz - és az emberek még azt mondják, hogy a nők bonyolultak. Hát persze. Hát persze.
Ahogy Liam arra indul, amerre szerinte menni kéne, addig bizonyára lemarad pár percig annak felfedezéséről, hogy Sage nem csatlakozik hozzá. Csak visszafordul menetirányba, már abba a menetirányba, amerre eddig is tartott, és folytatja eredetileg is megkezdett útját. Nagyobb baja ebből aligha származhat, minthogy lemarad Liam burkolt bókjáról a külsejét illetőleg, de Merlin a tudója - rajta kívül ezzel mindenki csak jobban jár. Liam különösen. Ha hallotta volna, minimum fél évig ezzel szívatta volna, végül is, csak minden második mondatával. Sanszosan.

kösz a játékot, kölyök!

szabad a helyszín
(vagymi)