Krónikus rontások, ártások, helytelenül alkalmazott bűbájok stb... Az ilyen bajokat próbálják itt kezelni. Néha több, néha azonban sajnos kevesebb sikerrel, vagy minden pozitív eredmény nélkül.

zene: PatR - That's my nature




☤

Esküszöm eljutok arra a pontra, hogy egyszerűen gyűlölöm a Varázslati Traumák osztályát. Pocsék egy napom volt kezdve azzal, hogy rögtön előszedett az osztályvezető. Ő ugyanis hallotta a rendkívüli tárgyalási eljárásomat, melybe persze Pye is belekeveredett, és kaptam egy közel egy órás fejtágítást arról, hogy meg ne merészeljek próbálni ehhez hasonlót tenni az ő hőn imádott territóriumán. Aha, hát épp célom volt egy újabb extrasürgős szülést levezetni... hát pont! Aztán persze a fél délelőttöt az irattározással kellett eltöltenem, amihez annyi kedvem volt, mint... na semennyire. Igazából szinte csendes nap is lehetett volna, az a jófajta maximálisan a tipikus kulimunkával megáldott, amit persze én balga még el is végzek (mert hát úgy vagyok vele, hogy minden tapasztalat azért mégis csak tapasztalat), mikor csőstül jön a baj. Egyre több beteg érkezik és egyre többet kell ellátni, vagyis nekem csak történetesen besegítő asszisztensként kell többnyire helytállnom. Hümmögve figyelem jó esetben is a medimágusokat, akik egy eltaposni való kukacnak néznek, minekután a hírem, vagyis a tárgyalásom híre, végigsöpört a Mungó teljes egészén és persze ezt a folyosórészt sem hagyta érintetlenül. Még ha esetleg ki is marad volna ez a szárny, hát a vezetőmágus gondoskodott róla, hogy az alatt a közel egy hónap alatt amíg itt raboskodom biztosan mindenki igyekezzen kicsinálni...
Mikor már Madame Malwin hisztije a tetőre hág, úgy döntök nekem ez már sok volt a jóból. Fülsértő károgás kellős közepette jövök rá, hogy ma még csak kávét döntöttem magamba (abból is jó sokat) de semmiféle szilárdat nem küldtem le a gyomromba, mert nulla időm volt ebéd óta magamra. Ideje hagyni, hogy hümmögő asszisztens nélkül boldoguljon a kolléga. Úgyhogy kertelés nélkül sarkon fordulok és behúzom magam után az ajtót. Szerintem fel sem tűnik Doctor Dixonnak hogy már nem szívok vele egy levegőt. Mindegy, amúgy is lejárt a műszakom és már rég mehetnék haza mindössze a lelkiismeretességem tartott még mindig bent.
Utam az öltöző felé vezetne hogy összekanalazzam a cuccomat, esetleg még át is ötözzek, mert igaz hogy csak hazahoppanálok, de azért jobb lenne mindezt nem a mai nap megviselt munkahelyi gúnyában megtenni, mikor... mikor a nevem égbekiáltó üvöltése töri meg az amúgy idillikus csöndet.
- Mi a... - kezdenék el egy cifra káromkodássorozatot, mert feltételezem ez vagy egy újabb eszméletemül köcsög poén valamelyik idióta itteni részéről, vagy már megint valaki rám akar kenni valamit esetlegesen előszedve olyasmiért, amihez aztán végképp semmi közöm sincs. Remek ugyanis hogy felmentettek a tárgyaláson (meg persze Augustust is), sőt még kiváló minősítést is kaptunk... valahogy mégis csak negatívnak hat a dolog. Nem mintha érdekelne a környezetem véleménye, csak az számít hogy a kis Liam (igen, történetesen rólam nevezték el! Hát mennyire király már, nem?!) jól van és akkora, mint egy vasgyúró.
Szóval már ciccegve fordulnék hátra, hogy villámokat szóró óceánkék tekintettel nézzek farkasszemet azzal, aki merészel engem csesztetni, mikor is az egyik mérges nővér alakját veszem ki, aki egy szőke colost vonszol lelkesen magával. Hát ez nem szokványos jelenség, maradjunk annyiban.
Egy pillanatra persze elfog a félsz, hogy nem-e valamelyik exem az, aki betörve ide még jobban felívelteti szerény személyem amúgy is abszolút full sikeres pályagörbéjét a népszerűség terén, aztán sajnos rá kell döbbennem hogy az utóbbi jó pár hónapom (sőt évem) nem a csajozásról szólt közel sem, szóval ha csak nem holmi ősi hirtelen feltámadó vérbosszúról van szó, biztosan nem most talál meg a krach ezen fajtája. Így kíváncsi arccal követem a sipítozó fruskát és a morcongó kísérőjét, míg utol nem érem. Na ekkor két dolog miatt állítom meg a jelenetet. Egyrészt, baromira hangos a szöszke, és már a dobhártyám szakad ketté ettől az eszméletlen rikácsolástól (hogy bírta mindezt az ápoló centikre tőle? Rejtély!) másrészt, azért lássuk be, úgy fest a szituáció, mint a vágóhídra vonszolódó állat haláltusája. Emberek, ez egy munkahely! Itt betegek vannak! Több együttérzést! - rivallanék rá, de inkább nem teszem. Így is kilóg a thesztrálláb már a takaró alól, szóval nem feszítem a húrt...
- Öhm, bocsánat, Madline, -  azt hiszem így hívják - majd én innen jobb is ha átveszem.
Mosolygok a nőre szelíden, miközben már ellentmondást nem tűrően fejtem le a kezét a másik lány karjáról és hagyom, hogy hozzám érve, ha akar, megkapaszkodjon. Gondolom képtelen a saját lábán menni és ezért kell a segítség... csak az ordibálást nem értem, hogy mi a frászért feltétlen szükséges.
Udvarias mosolyom el is hal, ahogy elsiklik a pogácsaképű kolléganőmről a tekintetem a betegemre, aki történetesen Barbour.
- Sage! - kiáltom a nevét. Semmi szia vagy helló, egyszerűen Sage. Mert ő Sage. Az a Sage, aki a múltkor véletlen hozzám tévedt be és meglehetősen abnormális módon viselkedett. Az a Sage, aki már akkor szemtelenül pofátlan volt mindenkivel, még velem is. Az a Sage, akit az orvosok konkrétan nem vállalnak el vagy ha igen akkor is szájhúzva. Hmm, ez is tükröz valamit. - Már megint mibe keveredtél?
Nem tehetek róla, de ösztönösen vonom fel cinikusan a tekintetem. Ha ő itt van valami tutira megesett. És tutira nem jó dolog. A kérdés csak az, ki volt az áldozat, mert hogy ő csak az alanyi elszenvedője egy kontratámadásnak, az tutifix.

zene: PatR - That's my nature




☤

Sage válasza meg sem lep. Én meg a fülemen ülés.... Mintha csak azért léteznék ebben az épületben, hogy lépten s nyomon az ő igényeit lessem, vagy épp bármely más betegét... bahhh! Na jó igazából nem jár messze az igazságtól. Miután gyakornok vagyok, sajnos még én vagyok inkább a betegekért és nem fordítva. Szóval szigorúan véve igen, jogos a vergődése, de lássuk be, kissé abszurd is. Inkább csak egy látványos szemforgatást iktatok be, amit talán senki sem vesz észre, mert mindenki jobban el van foglalva az általa nyújtott jelenettel. Na meg azzal a bájosnak csöppet sem mondható acsargással, amit villant. Igazából ezt látva kedvem lenne hangosan röhögni, de mindössze egyetlen kaján vigyorra futja tőlem. Na igen, neki sem kell a szomszédba mennie, ha idegrohamot akar kapni.
Azért mégis csak meglepve tapasztalom hogy (egy pillanat erejéig naivan az hittem tényleg nincs baja) belém karol. Talán jobb is lesz kivizsgálni a kisasszonyt és nem a nagy szájára alapozni mindent. Persze a kérdésem így is az elevenébe talál. Legalábbis a válasza nyersességét tekintve hamar ezt a következtetést szűröm le.
- Tudod, átoktörő vagyok? Rémlik? Az elátkozott cuccok, meg a szar rontások szakmai ártalomból találnak rám?
Magamban csak egy dohogásra futja. Na igen, éhes vagyok, rég lejárt a műszakom és Sage-nek köszönhetően túlórázhatok. Nem elég még őt elviselni (ami alapvetően is egy kihívás), a kellemetlen kritikáit és szurkálódó megjegyzéseit is le kell nyelnem.
- Persze hogy emlékszem... nehezen lehet téged vagy veled kapcsolatban bármit is elfelejteni... - vetek rá egy dorgáló, jelentőségteljes pillantást. Tény, ami tény, Barbour nem egy olyan lány, akin csak úgy keresztüllapozunk. Ő azért kicsit több ettől. Nagyon több ettől.
- Viszont lehetne, hogy miközben a csodás pályaválasztásomról beszélünk, kitalálsz valamit, és megmented a karomat attól, hogy… hát, mit tudom én, attól, hogy le kelljen vágni? Attól eléggé jó lenne. Meg ilyenek.
A szavaira nevetek egyet őszintén miközben az ajtót nyitom neki és betessékelem a szabad vizsgálóba. A gyér fény, mely bevilágítja a szobát túlzottan is melankolikus hangulatot áraszt. Bezárva magunk mögött az ajtót segítek Sagenek leülni, majd egyetlen pálcaintéssel élesebb fénysugarat varázsolok. Mégis csak látnom kellene valamit abból a sérülésből....
- Hmm hát nem gondoltam volna, hogy ennyire ragaszkodsz bármihez is... - cukkolásom persze nem véresen komoly - azt hittem az a fajta lány vagy, aki hagyja, hogy leszakadjon tőből a keze. Megrögzött mazochista alkatnak tűnsz. Meglehet még élveznéd is.... de javíts ki ha tévedek!
Fanyar grimaszt vágok miközben a kis asztalhoz lépek, ahol a kórlapok sorakoznak és pennát ragadva gyorsan ráfirkantom a nevét. Hogy lehet az ilyet élvezni? Rejtély...
Nem véletlen álltam gyógyítónak. Nem szeretem szenvedni látni az embereket, pláne nem azokat, akik sebezhetőek. Talán apám miatt vagy anyám gyengesége végett alakult ez ki bennem. Meglehet a túlzott empatikusságom az oka. Többnyire kifizetődő is a dolog, mert az emberek többsége normális. Többnyire nem a Sage bunkóvagyok Barbour stílusúak. Nem követelőzőek és nem dirigálóak. Nem oktatnak ki lépten-nyomon. Általánosságban a hála a jellemző, és számomra ez az igazi fizetség. Persze kivételek mindig akadnak.
- Na lássuk a kezedet... - lépek felé eldobva az íróalkalmatosságot. - mesélj, mégis merre jártál hogy bezsebelted ezt?
Úgy kérdezek, hogy rá sem tekintek, hanem csakis a sérült végtagjára fókuszálok. Van is mire, mert elég csak megemelnem a bőrét fedő ruha anyagát, csúnya vörös hegek ékteleneknek végig a karja mentén. Nem szép látvány és biztosan fájhat is. Ergo kivételesen nem színészkedett. Egy a mázli mind a kettőnknek, nem túl mélyek. Így talán tényleg nem lesz szükség arra, hogy bármelyik felettem álló szakavatott professzort idehívjam, hanem én magam is el tudom őt látni. Éljen a nagyfokú önállóság és éljen a tény, hogy mindenki rühell ezen az osztályon. Meg úgy a St. Mungóban, átlagosan.

zene: PatR - That's my nature




☤

Mennyire abszurd már az hogy Sage sosem érti a gúnyos emberi hangnemet? Evidensen nem fogja az ember (a kultúrált ember, mert ha valaki, hát én olyan vagyok) leoltani nyíltan, mindenki előtt. Sőt, még privát körülmények között sem feltétlen. Nem az én stílusom. Sosem volt az még az aranyvérűségem ellenére sem. Na de azért az kissé túlzás, hogy ez a csaj még csak fel sem fogja a mögöttes háttértartalmakat. Mert hát olybá tűnik hogy bizony ez így van. Ez pedig azért aggasztó, mert abszolút nem tudom eldönteni, hogy most valóban ennyire hülye vagy csak ennyire leszarja a környezetét és az abban benne élők véleményét. Bármelyik is legyen mindenképp problémás. De hát maga a lány egy nagy elcseszett probléma ha már itt tartunk...
- Mondjuk, a kedveskedésed ellenére, baszd már meg, ne röhögj ki!
Kedveskedésem ellenére? Kedvem lenne visszakérdezni, hogy mégis melyik elejtett szavamat vette annak? Mert tulajdonképpen egyiket sem szántam ténylegesen annak... Na meg mert akkor azt baromira szarul fordította le magában. Lehet a rúnákhoz jól ért, vagy a munkájához (többnyire), de ebben totál megbukott így elsőre. Vagy már többedik alkalomra is. Az meg, ahogy kifejezi magát... hát csak egy jelentőségteljes meglepett arckifejezést csal elő belőlem és enyhe dacot.
- Először is, nem baszom meg és csak hogy tudd, igenis kiröhöghetlek ha úgy tartja kedvem.
Nem etikus dolog ez való igaz. Na de ha nem tetszik neki igazán elpályázhat valamelyik másik vizsgálóba másik gyógyító után nézni, aki még kevésbé lesz vele elnéző vagy béketűrő. És örülhet ha összefécelheti őt valaki valahol, valamilyen kontár munlával ezzel a stílusával...Vagy akár kiállhat újra óbégatni a folyosóra... de tőlem azt is megvárhatja, amíg tényleg nem lesz keze vagy nem marad semmi belőle, amit megmenthetnék. Igazán tökmindegy!
- Persze, hogy tévedsz, te kis hülye! Mégis ki élvezné, ha szenvedhet?
A kérdése jogos, de azért az hogy még le is hülyéz... hát nem, nem fér bele a kalapba. Mégis vagyok oly elnéző, hogy betudom ezt a baleseti sokknak (nála létezhet ilyen? Pffff!) és mindössze csak egy pillanatot várok ki, míg ököllel az asztalt támasztom és sötét pillantást lövök felé. Tekintetem sugallja azt a mondatot hogy: na tudod ki a hülye, kisanyám! - majd végül persze mégis csak a karjáért nyúlok. Valahogy győz bennem a fenenagy kötelességtudat. Ez a mázlija a világnak és jelen esetben a nagyszájú Sage-nek is.
- A karomra meg marhára szükségem van ahhoz, hogy dolgozzak, úgyhogy már hogy a rákba ne ragaszkodnék hozzá? Szarok ma a vicceid, meg tudnád erőltetni magad egy kicsit?
- Igazán bocsika, de ma csak ennyire futja tőlem úgy lassan tíz óra munka után...
Hangomba a fásultság költözik be. Végtére is rossz belegondolni hogy milyen messze van már a reggel. Abba meg még inkább hogy azóta mennyi mindent csináltam már. Esküszöm eljutok oda, hogy nem, nem kezdeném előröl a napomat és a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom az életemet. Mondjuk olyan nincs is. Már ellenségem...
- A nevetséges az egészben az, hogy még csak nem is valami érdekes helyen voltam, csak egy eldugott kis faluban, északon, valami vénasszony padlásán. Fúj, undorító volt, hallod. Meg aztán még ez is! Szerencséjük, hogy normálisan fizettek. Veszélyességi pótlék, meg ilyenek.
Hümmögve figyelem a sebét és forgatom meg a fényben miközben ő valami padlásról hadovál. Igazából valamennyire tényleg érdekel mit is művelt, de azért a részletekbe menő veszélyességi pótlékáig már nem. Inkább csak a pálcámmal intek egyet és az egyik asztalról kezembe repülő fiolát röptébe kapom el. Rá sem pillantva a lányra pöckölöm le fél ujjal a dugót a tetejéről és mielőtt rácseppentenék a sebre belőle kettőt közlöm a tényeket.
- Hát, örülök. Ez most baromira fájni fog.
Aztán hagyom hogy elszabaduljon a Sage Barbour-féle pokol. Bármit jelentsen is ez.

zene: PatR - That's my nature




☤

- Ó, persze, oké, rosszul fogalmaztam. Engedd meg, hogy módosítsak: kiröhöghetsz, ha úri kedved úgy tartja!
Úri kedv? Messze állok én az úri kedv minden részétől. Feltűnhetett volna ez neki de nem lepődöm meg azon hogy mégsem.
- De a helyedben kétszer meggondolnám, hogy ehhez van-e kedved.
Hát kedvem lenne. Sőt van is. Ám valóban nem tanácsos feszíteni a húrt. Végtére is túlérzékeny állapotában van és meglehet csak a fájdalom beszél belőle. Talán nem látszana rajta mert makacs mint egy kelpi, de hát azért a kis gyöngyöző izzadságcseppek a nyaka ívének mentén arra utalnak hogy nemcsak a benti meleg az, mely előcsalja belőle az idegességet.
- Nem kéne akkor már hazamenned?
- Na látod Barbour, van az úgy hogy sok mindent kellene de még kevesebb dolog esik is meg...
Közlöm halál nyugodtan a tényeket miközben oda sem figyelek rá, hanem elszöszölök az eszközökkel. Így rá sem pillantva kapom meg a következő kérdéssort is, mely a fizetésemet taglalja. Cinikus mosolyt és egy halk fáradt és ellenkező nevetésszerű hangfoszlányt csal mindez ki belőle. Megfizetnek itt bárkit is bármiért?
- Ó persze, a kacsalábon forgó palotát az itteni túlórapénzemből vettem... Nem Sage, ez nem az a szakma. Vagyis, nem egészen. Amúgy a címszó alatti gátlástalan kihasználással jellemezném leginkább, de még ez se zavarna ha nem kezelnének idegenként csak azért, mert olyat tettem, amit eddig senki sem...
Itt persze a szülés levezénylése mint olyan jut eszembe. Na igen azért az merész húzás volt de hát Pye meg én voltunk bent és mit tehettem volna? Nyújtottam a legjobb formám amit lehetett és ennyi. Mázli hogy nem lett semmi gond és mindenki szerencsésen megúszta. Persze a hír gyorsabban terjedt, mint a sárkánytűz és azóta mindenki úgy kezel mint egy gubóférgest... Anyám szerint a legtöbben csak féltékenyek, de tudom hogy ez a 'szakmai hírnév' inkább váltott ki valamiféle ellenszenvet semmint bármi mást az itt dolgozók körében. Talán ezért is gürizhetek jobbára egyedül, meglepő módon nem is bánom annyira.
Erről persze a lány mit sem tudhat és miután elvonom a figyelmét arról hogy tovább kérdezősködjön ( s hőn remélem hogy nem kell kirészleteznem hogyan született meg a rólam elnevezett gyerek), így csak hallgathatom cifra káromkodássorozatát. Valahol üvöltést vártam, azt az oroszlánjellegűt, mert hát a szövetösszehúzó szérum bazidurva hatással rendelkezik és egy elég nyílt sebről beszélünk. Mondjuk ez az az egy, amit gyakornokként is alkalmazhatunk sürgősségi esetben. Sage Barbour pedig minden téren sürgősségi eset. Mondjuk célja minden erre tévedőnek sürgősen ellátni őt s kitessékelni abban a minutumban mikor lehet az épületből, hogy majd jó pár hónap múlva újra visszataláljon, mint egy jól megbűvölt bumeráng...
Mondjuk részben örülök a hangtalan néma tűrésének, mert ugyan a kórtermek le vannak némítva (végtére is nem élmény a folyosón hallani ahogy valaki teli torokból üvölt) illetve az orvos-beteg titoktartás végett is célszerű ez, de van egy olyan sanda gyanúm, az átoktörő amúgy is harsány jelleme simán átütné a bűbáj réseit és ha valaki hát ő csuklás nélkül kihallatszana. Így azonban alig van móka a dologban ha csak azt nem vesszük, hogy mennyire jól tud és leginkább szeret mások idegein táncolni. Még jó hogy az enyémek a túlóra ideje alatt is kötélből vannak. Ha-ha.
Csak egyszer nézek rá és figyelem a vonásait. Ahogy összerándul a fájdalomtól torz mimikába az arca tudom, elég kínosan fájdalmas de valahol ezt túl kell élje hogy értékelje a dolgokat. Részben az én munkámat másrészt talán ez móresre tanítja és gondosabb lesz legközelebb. Azért jó fej vagyok mert mégis csak intek a pálcámmal mely az asztalon lévő pennára ír valamit hogy végül a lapot magamhoz invitózva két ujjam közé fogjam. Áttböngészem alaposan, hogy minden stimmel-e s minekután nem találok benne hibát hümmögve ejtem az ölembe a kezem hogy újra az immár félig gyógyult kezére pillantsak. Azért csak félig mert csúnya vörös heg éktelenkedik még rajta.
- Na a nehezén túl vagy kislány most már csak egy kis pikkelysömörös krém kell, amit viszont a pihenőben dekkoló egyik mágus fog tudni odaadni neked mert nekem nincs hozzáférésem. - vonok vállat cinikusan, jelezvén hogy hát ez van. És igen, szándékosan kislányoztam le, mert már vagyok abba az állapotba hogy nem érdekel ha emiatt tör ki a harmadik varázsló-mugli világháború. - Szóval tessék, itt a papír róla. Rajta van hogy naponta kétszer lehetőleg reggel és este pontban hatkor használd, mert ekkor a legnagyobb a regenerálódási faktor. Egy hét után már az a csúnya vágás sem fog ott ékelődni, mint holmi szexi Sötét Nagyúros tetkóhasonmás. - közlöm miközben ellépek mellőle, mert immár készen vagyunk. Úgyhogy egy szelíd bíztató mosoly kíséretében pillantok rá, jelezvén hogy hát akkor ennyi volt. Au revoir, chao meg a társai...

zene: PatR - That's my nature




☤

Pikkelysömör, igen Sage, pikkelysömör.
Epésen köpném ki a szavakat mikor a bájos pofi még bájosabb fintorba torzul. Mert hát látványosan nem tetszik neki a hallottak, de mit tehetnék ha egyszer valóban az a leghasznosabb az ilyesféle sérülésekre? Mert ez nem nevezném sem égésinek, sem vágásnak, plusz a mellékhatások más esetekben egy átoknál mondjuk nem kívánt örömökkel gyönyörködtethetnek meg. Szerintem a lány sem akar egy színváltós körmöt bezsebelni (mondjuk irtószexi lenne mikor ugyanolyan paprikavörösre vált át a középső ujján a szaru mint amilyen vörös a feje a méregtől. Tutira mindenkinek mutogatna vele egy... na azt) vagy esetleg egy hatodik ujjat növeszteni egy bibircsók keretén belül. Szóval igen, pikkelysömör. Bár valahol az az érzésem, ez az enyhe undor nem maga a szérum ellen irányul vagy annak is az alapanyaga a firtatható, hanem az eljárás mint olyan az maga a problematikus számára. Igaz Barbour szakmája nem hétköznapi és van hogy rákényszerül fura időpontokban fura dolgokat művelni, no de... hát gondolom ő is az a tipikus sokáig alvó fajta ember. Ó igen, szinte látom is, ahogy vasárnap reggel (délben) kómásan botladozik ki a konyhába, kócos hajába beletúrva keres kávét, félig kiborít mindent mi a keze ügyébe kerül és reggeli gyanánt elmajszolja a gofriját miközben totálisan összelekvározza az arcát... Eközben mások már rég az ebéd második fogásánál tartanak túl a hajnalba megfőtt leves után...
Valahogy biztos bárgyú képet festhetek, mert a kuncogás feltör belőlem noha igyekszem elfojtani és inkább szó nélkül hagyom a kölyközését. Minek vitatkozzak vele? Úgyis ő nyer mert nem bírja ki ha nem az övé az utolsó szó. Ezt már legutóbb hamar felismertem az esetében. Meg ha már ő úgyis olyan 'felnőttnek' hiszi magát, ám legyen. Ettől függetlenül ez a "kölyök" menti meg a végtagját már... hanyadik alkalommal is? Második? Harmadik? Negyedik? Pfff, már inkább nem is számolom.
Csak legyintek egyet, noha morcos pillantás azért kijut neki, mert hát mégse tolerálom, hogy mondhatni semmibe vesz és lebecsmérel. Nem elég egy egész épületnyi ebből a St. Mungóban? Nem mintha épp a Sage Barbour-féle hálára ácsingóznék, na de azért nekem is jól esik, ha legalább kicsit, egészen kicsit, valóban hálásak nekem.
Már mikor épp indul ki fordulok félig el és kezdem el fáradtan dörzsölni a tarkómat gondolatban elkezdve összegezni a teendőket. Ujjaim megállnak menet közben ahogy meghallom hogy megtorpan, sőt még vissza is fordul.
- Ja, és mit is csináltál, amit itt még senki? Egyszerre két nővérrel huncutkodtál egy betegszobában? Na de Liam, ki sem nézném belőled…!
Ráemelem átható kék tekintetem egyrészt hitetlenkedve, másrészt elképedve. Hát minek néz ez a nőszemély engem? Merlin szent combveregetős szakállára!
- Ugyan kérlek, dehogy! Mutass egyszerre két jó nőt itt, a recepcióslánykán kívül...!
Nem tehetek róla, de felháborodottan fújtatok egyet miközben befejezem a mozdulatot. Esélyesen most még kócosabb lettem mint úgy amúgy, de már nem igazán érdekel. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy a páciensem ne gondolja azt, ami a kaján mosolya mögött megbújik, mert.. hát kétségbeejtő a feltételezése. Na nem mintha nagyon nagy nőcsábász lennék vagy lépten-nyomon azt lesném ki mire kapható. Valahol kinőttem már ebből és az egyetemi évek kissé megedzettek. Meg hát ha valakinek a legjobb barátja Harper, akkor rájön arra, jobb nem az egyéjszakás kalandokban kell keresni a magány elleni orvosságot mert sosem túl célravezető. Ilyesformán jogos a ciccegésem s ellenkezésem, de ezt Sage nem értheti. Viszont emiatt felötlik bennem az is, hogy nem túl jó ötlet elmondani az igazat. Végtére is nincs köze hozzá és ugyan nem szégyellem, de... nem is biztos, hogy jó ha a nagyszájú szőke ciklon ezzel az infóval suhan tova a kijárat felé a folyosón vagy úgy bármerre a világban.
- Hmm, hát maradjunk annyiban, hogy majd egyszer elmesélem. Mondjuk ha majd nem túlórázom és még a vacsorám is időben eszem meg.
Na és ez az a pont mikor ösztönösen az órámra pillantok. Hát igen, ahogy eredetileg terveztem a dolgaim, mint be is fuccsoltak, szóval éljen a spontanitás és társai. Anya ma sem lát otthon, de valahol már szerintem nem is reméli, hogy hazajárok aludni. Persze ő is azt hiszi nő van a dologban, pedig ha tudná az igazat....
Cseppet sem lenne boldog, legalább annyira nem, mint én magam.
- De ez esélyesen sosem jön el miután itt vagyok rabszolga és te boldogítasz rendszeresen a munkaidőmön túl... - fricskázok oda egyet szemtelenül, csak hogy érezze nem adom meg neki olyan könnyen azt, amire ácsingózik. - ...úgyhogy így jártál! De örülj neki mert így legalább nagyobb eséllyel marad meg a kezed. Viszont menj ha jót akarsz magadnak én is leadom a kartonod és már itt sem vagyok!
Nem teszem hozzá hogy azért, mert az éhhalál fenyeget, vagy mert ha így haladok tovább a dínók nyomába lépek is kihalósdit kezdek el játszani. Szimplán egy kedves de fáradt mosolyt küldök felé, miközben összenyalábolom a kartonokat és egy pálcaintéssel rendet varázsolok hogy aztán elinduljak Sage nyomába ki a folyosóra és remélhetőleg ezután már tényleg haza...

zene: PatR - That's my nature




☤

Mondjuk úgy hogy szeretek minden körülmények között jó fej lenni. Tényleg. Valahogy a vérembe lehet ez, még annak ellenére is hogy aranyvérű vagyok és ebből egyeseknek egyenesen az következik, hogy egy beképzelt seggfej szerepében kellene tündökölnöm. A vicc az hogy kettőnk közül jelenleg inkább Sage az, aki egyszerre bunkó és valahol egészen véletlenül egy szemtelen disznó is. Mert hát ahogy visszakárál lebecsmérelve engem és a segítségem az már igenis az egoizmus egy teljesen magas fokát sugallja. S mintha ez már magában nem lenne elég, átviszi az egészet egyfajta személyeskedésbe mikor a vacsorámat gúnyolja ki. Hát nem tudom, nekem nem lenne pofám azt az embert szívatni vagy épp a vérét szívni aki épp megmentette a karomat egy esélyes leszakadástól vagy ha nem akarunk ennyire drasztikusak lenni (mert végül is azért végtagvesztés esélye nem állt fent teljesen konkrétan), maradhatunk annyiban hogy  újra használhatóvá varázsolta relatíve rövid idő alatt és szinte majdhogynem fájdalommentesen. Persze ezért hála totál fölösleges, mert hát ha valaki akkor Miss Barbour igazán szakavatottan nagypofájúan fejezi ki mennyire utálja a 'kölyköket' aki épp történetesen én vagyok. Esküszöm úgy érzem magam mellette mint egy komisz ötéves, akit rendszerint mórestre próbál tenni az anyja. Hát elég szar ez a felállás...
Egyrészt, közel sem vagyok a gyermek kategória, a másik meg... feltételezem a korkülönbségből és Sage mérhetetlen egoizmusából adódik. Mert nekem még lehetne mire fel sznobnak lennem (sőt, aranyvérű körökben ez szinte elvárás és a napi rutin része) de Barbour mire fel is az? Max arra lehet büszke, de arra bezzeg nagyon hogy havonta téved be ide holmi munkahelyi baleset kapcsán.
- Ha gondod van a túlórákkal, mondjuk meg kéne tanulnod nemet mondani. Kezdhetted volna velem is –
Felhorkantok a szavaira. Baromira unom már a cinikus megjátszós stílusát és valahol tudom, nem kellene belemennem vele a vitába. Úgyis parttalan. Amúgy is olyan ez mint galambbal sakkozni. Lesüllyedsz az ő szintjére és megver a rutinjával....
- És vettem volna a szívemre hogy tőled hangos a Mungó? Igazi mazochista vagyok látod...! A közjót képviselem és még egy köszönömöt sem kapok. Se tőled se a kollégáimtól. - mert elintéztem hogy Sage hamarjában elcsendesedjek és mielőbb távozzon valamerre jó messzire innen. Komolyan ha másért nem is hát ezért rohadt magas galleonemelést érdemelnék, egye meg a bokorugró!
- Mindegy, már megszoktam - vonok vállat miközben a folyosón körbepillantok. Egész kihalt lett, valószínű leapadt a betegállomány és aki csak tehette elhagyta az osztályt. Vagy legalábbis ezt a folyosószakaszt biztosan. Mondjuk esélyes hogy a lány feltűnése már nem volt bizalomkeltő és aki csak tehette felvette a seprűt a lába közé hogy a lehető legmesszebb iramodjon innen... A rutinos, tapasztalt rókák!
- Csáó, kölyök!
Kölyök?? KÖLYÖK?
Hát foghatnám a fáradtságra vagy az éhségre hogy felszalad bennem a pumpa. A hanglejtés és a stílus kitéríthetetlen útvonalként irányít a végcél felé. Na nem mintha úgy amúgy nem lenne Sage egy bosszantó alkat, de ez... hát ez idegőrlő. Egyszerre folytok el egy morgást és szorítom össze a fogaim dühödten. Mindeközben persze véletlen ráharapok a az ajkam belső felére és a vasas fémes vér íze keveredik gyengén a számban hogy ízlelőbimbóim melyek amúgy is ki vannak élezve még inkább bosszankodjanak. Ezzel még jobban stresszelve magam. Elnézem egy fél pillanatig ahogy a szőkeség nekiindul sebbel-lobbal, mintha csak ide született volna... aztán azért csak elkiáltom magam.
- Ne zavarjon hogy az irány arra van... - nézek rá jelentőségteljesen miközben a folyosó másik szakasza felé mutatok a kezemmel. - Miss tudálékosság! Hahhhh! Azt hiszem jobb, ha elkísérlek, mert képes vagy és elbolyongsz itt, mint valami elcseszett szellem. - közlöm cinikusan, majd elindulok az orvosi szoba felé nem is figyelve csatlakozik-e a lány hozzám vagy sem.
- Az meg senki nem szeretné... - morgom magam elé az utolsó gondolatfoszlányt. Belegondolni is szörnyű hogy Barbour itt rontsa a levegőt az amúgy is muszáj másodpercein kívül... még a hideg is kiráz... De ezt betudom a túlóra számlájára mint oly sok minden mást is ma már.
- Nincs szükségünk egy roxforti Hóborcra ennyire csinos kiadásban sem.