Elmeosztály - Hatodik emelet

Az ablakokon rács van, az ágyakon szíjak, és néhol tébolyult sikítás hangzik fel. Ez a Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotálynak az idegosztálya. Ide kerül mindenki, akinek az elméje beteg.

Bekerülni könnyű, kikerülni már nehezebb.

*


PotF- Given and Denied

for my cousin

*

Újra itt vagyok. Kedvem, mily meglepő nem sok van. Ismét körbenézek az udvaron, és az impozáns egész barátságos épületen. Mégsincs kedvem bemenni. Tudom ez nem kívánságműsor, de akkor is. Borsódzik a hátam a gondolattól hogy újra eredménytelen lesz minden. Márpedig erre nos be kell hogy valljam elég sok esély van. Kissé ideges vagyok, hisz belegondolva a Lyannával közösen eltöltött szilveszterre most még inkább akarnék legalább egyetlen ostoba gondolatfoszlány. Vagy ha már azt nem, akkor legalább valamit, valami érzelmet ne pedig ezt az ürességet.
De hasztalan ezel a témán lovagolnom. Így kissé erőteljesebben lököm be az ajtót a kelleténél. Bent egész világos hivagtó meleg fogad, kedvesen mosolygó páciensekkel. Felém közelít egy öreg mágus remegő kezeivel, egy szál alsó nadrágban. Már épphogy elkapná a kezem, mikor az egyik ápolóboszorkány tűnik fel és hangos kiabálás közepedte odébb tereli a szegény megtört öreg elmét. Szomorúan nézem a jelenetet, belegondolva hogy egyszer én magam sem leszek talán jobb. Időm viszont nincs ezen gondolkodni, mert igaz hogy január elejét írunk, de a kezelés nem várhat. Az órám hirtelen halkan de figyelmeztetőn szólal meg, hogy bizony két óra van. Tovasietek a tömegen, fel a hatodik emeletig, ahol a recepciós lányka most is mint mindig kedves de butuska mosollyal ajkain fogad.
- Jó napot! Miben segíthetek? -
Mintha nem tudná… mintha nem lettem volna itt csak ebben a fél évben vagy öttucadszor. Ah!
- Jó napot. - szűröm ki kelletlenül a fogaimon. - Értesítőt kaptam újabb kezelésről. -
Nem töröm magam elmagyarázni kihez és miért jöttem, hozzászoktam hogy itt egyszerűbb semmit nem elmagyarázni. Ehelyett inkább előszedem a zakó belső zsebéből az értesítő levelet, mely csöppet viharvert.
A pezsgőfoltra meredek és feltolulnak bennem az emlékek. Milyen furcsa, hogy ez a papírfecni pont szilveszterkor is nálam volt. Mikor Vele találkoztam. Eszembe jut kecses alakja, sugárzó mosolya, és a pillantása amivel rám tekintett. Szívem megmozdul egy pillanatra, főleg mikor a kecses mozgás és a fények által okozott remekre szabott táncelőadás elevenedik meg elmémben. Igen, na ez az, amit talán soha senki nem fog tudni tényleg elvenni. Erre az emlékre életem végéig emlékezni is akarok.
- Ó igen köszönöm! -
Kapja ki a kislány a kezeim közül a papírt és ezzel kizökkent a nosztalgiázásból. Majdnem ösztönösen utánakapok egy enyhe mordulás kíséretében de az utolsó utáni pillanatban sikerül megálljt parancsolnom önmagamnak. Remekre sikeredett ez, csak a hangeffektust nem tudom már meggátolni. Ez pedig megrémiszti a másikat, hisz látom hogy a lányka arcáról eltűnik a pír, ami lehet mesterségesen egy kis sminkkel volt odakenve, szó szerint lefehéredik, keze picit remegni kezd. Mennyi elmebeteggel találkozhat itt... És engem is egynek vesz a többivel. Pedig tényleg nem állt szándékomba megfélemlíteni, de… nem szeretem a hirtelenséget. És lassan házsártosabb leszek, mint egy aggastyán boszorkány, úgyhiszem.
- Nos, kérem, itt írja alá…. - tol elém félénken egy három vagy talán van négy oldalas papírhalmot a másik, miközben rám se mer pillantani. Nos hát ez remek.  Íriszeim a mellé tett pennára tévednek, s mire kézbe veszem azt, a lány egy udvarias mosollyal - ami kellően feszesre és idegesre sikeredik - inkább magamra is hagy. Elnézem fél percig ahogyan távolodik, majd a jelentésre pillantok, ami tele van számomra csupa érthetetlen szöveggel. Tiszta hablaty az egész, de azt sikerül kihámoznom, hogy ez tulajdonképp az előző vizsgálat szakorvosi jelentése és megerősítése, melynek egy példányát alá kell írnom, mint résztvevő. Hahhh, résztvevő… mintha ezt úgy választotta volna az ember…! Nevetséges!
Kelletlenül esek neki hát lekörmölni a nevem, amit az elsők közt voltam kelletlen megtanulni, s mára már természetesen nagyon jól is megy, egész addig, amíg valami meg nem zavar benne.

trust ME, i am a DOCTOR

        Egyetlen hatalmas szerencsém van, és ez eleinte pont annyira tűnt annak, mint amikor elhangzik egy fojtott műtét közben: 'aurorok!' - de a tények ismerete tisztázza az egyenletet. Ha akkor nem bízom a gondjaikra és nem hagyom magam velük rángatni az egyik búvóhelyükre, sosem ismerem meg a munkájuk módszereit, nem tanulom meg a szereik nevét.. és ők nem sajnálták tőlem a kegyetlenkedést, de amikor a társaim értem jöttek, csak mosolyogtam az átkok okozta sérülések alatt. Nem, nem háborodtam meg, bár szükség volt egy erős adag fájdalomcsillapítóra utána: de realizáltam, hogy olyan előnyhöz jutottam, amihez talán előtte soha. Az egész rezsimünk ellenezte a varázstalanok létét, így az eszközeiket is - de pont emiatt soha nem gondoltak volna rá, hogy milyen versenyképes lehet ennek ténye. Később, ha gyógyszereket találtak a pácienseim szervezetében, soha nem gyanakodtak rám - ugyan, éppen rám?
       Majdnem elejtettem a lebegtetett fiolákat, amikor megláttam őt. Éppen olyan volt, mintha egy lázálomból lépett volna ki egyenesen, ellenőriztem is azonnal a pulzusomat, és mivel képes voltam rá, elkönyveltem, hogy ébren vagyok. Nem mintha azt hittem volna, hogy Mathias halott, direkt utánaolvastam a családtagjaimnak, mert nem akartam ILYEN eseteket, még ha ők nem is ismerték fel Sunny arcát, egy volt a névtelen tömegben. Azt hittem, hogy mindenre gondoltam, vagy csak hinni akartam, hogy mindenre gondoltam? Szerencsére ennek a testnek velejárója volt az ügyetlenkedés, senkinek nem tűnik majd fel, ha egy kis balesetre kerülne a sor - de nem fog, ahhoz ezek a vegyületek túl veszélyesek. Nem éppen etikus, de gondoltam, egy-két itt szenvedő biztosan nem bánná, ha a testét a kísérlet céljára használnám, tulajdonképpen öntudatuk sincs..
       De Mathiasra nem számítottam. Sunny talán nem is ismerheti személyesen, kínos lenne megszólítanom, bár érzem, a heves szívdobogásom betölti az egész mellkasomat. Mélyen lélegzem, elszámolok tízig, az segít visszanyerni az önuralmam: ez mentette meg az életem, a kontroll. A közhiedelem szerint a metamorfok mindig  feltűnő alakok, és üvölt a devianciájuk, de ez rám nem igaz, soha nem szórakoztattam másokat a képességemmel, és soha nem éreztem úgy, hogy kérkednem kellene vele. Racionális lenne egyszerűen elsétálnom, láthatatlanná válnom, esetleg a biztonság kedvéért átlapozni az aktáit, hogy tudjam, hogyan kerüljem el a közeljövőben, mert potenciális veszélyforrás, felesleges kockázat lenne mindkettőnk számára. De... már tudom, hogy nem leszek rá képes, amikor automatikusan elindulok felé, Sunny kicsit félszeg mosolya mögül remélem, hogy nem most követtem el életünk legnagyobb hibáját.
       - Ó hagyd csak, elkísérem majd én a medimágus úrhoz a fiatalembert! - szólalok meg szükségtelenül vidáman, de ez illik ehhez a testhez, ő mindig ilyen értelmetlenül lelkes volt, és most segít elfedni, mennyire ideges vagyok - Úgyis arra indultam, igazán nem fáradtság! Na jöjjön, Mr... ? Jöjjön csak, nem harapunk!
       Ellentmondásra időt nem hagyva el is indulok a folyosón, kopognak a lépteim, a dobhártyám kellemetlenül feszül Sunny bolond tincsei alatt. Az előző életemben annyira könnyű volt eligazodnom a reakciókon, aztán ott volt a medimágia, mint további útmutató a testhez, és most itt találtam magam egy őrült Csodaországban, és épp mikor a józannál is józanabbnak kellene lennem, én kockáztatok. De talán ez annak a jele, hogy még életben vagyok..

*


tb- final frontier

*

Már a harmadik papírosnál tartok és már a harmadik aláírást körmölöm. Még jó hogy a szüleim nem adtak 3 vagy 4 keresztnevet mert eléggé megszívtam volna mindet leírni. Már épp az utolsó oldalhoz lapozok egy röpke lemondó sóhaj keretében, mikor megzavarnak. Vagyis jobbnak mondanám az enyhe dirigálást, ami nem is felém irányul hanem a béna lányka felé. Most már tényleg sajnálni kezdem szegény. Felnézek rá de ő zavartan pislog csak, mintha azt se tudná merre van arccal. Nem hibáztatom. A női hang irányába pillantok az ellentétes oldalra, de épp elfordul és csak a szőke tincseit figyelhetem meg. Mindegy voltaképp van oly kedves hogy segít noha nem szorulok különösebb pátyolgatásra, hisz nem ez az első alkalom hogy itt vagyok. Mindegy, úriember lévén nem hangoztatom ezt. Gyorsan a lapok felé pillantok és lekörmölöm az utolsó oldalra is a nevem, majd hangosan csapom le a tollat a papírkupac tetejére. A kiscsaj ugrik egyet ijedtében, pedig tényleg nem állt szándékomba megrémíteni. Egy félmosolyt küldök felé, hátha az oldja a feszültéségét de többre nem futja. Meglehet ha rákacsintanék jobban értékelné, de azt már túlzásnak érzem. Inkább gyorsan elindulok a szöszke után, aki már a folyosó felénél jár. Nem kell sok, két három öles lépés és félig mögötte vagyok. incsei lazán hullámoznak minden egyes ritmusos lépésénél. Elnézem őket, ahogy a fény meg-megcsillan hol egyiken hol másikon miközben követik gazdájukat. Látom a tarkóját a lánynak, fejét szigorúan szegi fel, szinte kissé parancsó jellegűen innen hátulról tekintve. Eltűnődöm vajon ki lehet és honnan ismerős. Ismerős? Igen is meg nem is. Lehet láttam már itt futólag, hisz köpenybe van, vagy itt dolgozik vagy… inkább gyakornok elnézve a korát. Habár ezt hátulról még annyira se mondanám biztosra, mint előröl.
- Úgyis arra indultam, igazán nem fáradtság! Na jöjjön, Mr... ? Jöjjön csak, nem harapunk! –
- Montrego….-
Segítem ki kissé lazán, kissé hányavetin. Annyira unom már a nevem szajkózását…. Hisz elvileg én vagyok az amnéziás és ők ismernek….?! Miért van az hogy mégis olyan, mintha pont fordítva lenne? Leszámítva a bennem kongó ürességet persze. Akárhogy is, a helyzet egyre reménytelenebbnek látszik. Mármint, hogy valamit elérjünk. Hisz fél éve próbálkoznak már velem és… bevallom unalamas már. Állandó konzultációl végeláthatatlan beszélgetések és bájitalkúrák. Annyi szart szedtem már be hogy a fél Roxfortot el tudnám látni hallucinogen anyagokkal ha akarnám. Persze nem fogom evidens, de hát mégis kellemetlen. Fél lépéssel a lány mögött maradva torpanok meg.
- Öhm, köszi de én azt hittem ide jöttem. –
Bökök a 618-as rendelőajtó felé. Eddig legalábbis mindig itt voltak a kezeléseim. És tudtommal most is. Mondanám hogy simán benyitnék hogy mihamarabb túlessek a szokásos körökön, de megtorpanok. A mozdulat félbemarad és inkább az órám szíjával babrálok. Nincs kedvem bemenni, megint. Nincs kedvem újra úgy elindulni haza hogy egy csődtömegnek érzem magam. Hasznavehetetlennek és szánalmasnak.  Már csak a gondolatra is zavarba jövök és az órám mellett az ingem ujját kezdem el igazgatni, mintha ez egy nagyon fontos dolog lenne. Igazából csak egy újabb lehetőség, hogy még egy perccel tovább időzhessek kint. Fel sem tűnik, hogy a lány, aki volt oly kedves és elkísért, habár értelme nem sok volt a dolognak, még mindig nem indult a dolgára. Noha feltűnhetne ez, hisz nincsenek lépészajok, de a gondolataim mostanság mindig jobban lefoglalnak a kelleténél. És ez a helyzet sem különbözik a többitől.

trust ME, i am a DOCTOR

       Nem követ bennünket senki - többször ellenőrzöm a szemem sarkából, de szerencsére Sunny annyira jelentéktelen és annyira megalapozottan bolond, hogy biztosan nem kérdeznék meg tőle, miért sétálgat itt egy beteggel. A legrosszabb esetben még azt is ráfoghatom, hogy egyszerűen szimpatikus volt, igyekszem majd a tőlem telhető legnagyobb pupillával pislogó tekintetet produkálni, és akkor a szerintük nem létező értelmi képességeim miatt a kérdezgetés rögtön meg is szakad majd - de ettől függetlenül ez az egy lehetőségem van arra, hogy beszéljek az unokabátyámmal. Természetesen visszatér az iskolába, természetesen itt kezelik majd tovább, de túl komoly kockázat lenne máskor megközelítenem, és már ennek is van egy erős érzelmi fedezete. Minden szempontból éppen magam ellen dolgozom, de az én amygdalám is éppúgy felelőtlen ostobaságok elkövetésére van tervezve, ahogy mindenki másé.
       -Na és tetszik önnek a dekoráció? A múlt héten készítették az osztály ápoltjai, de én is segítettem nekik. - míg a rendelő melletti ajtóra szegezem a pálcám és a lehető legkisebb feltűnéssel elmormolom az ajtónyitót, derűsen a plafon felé intek a fejemmel, amit sikeresen telekaristoltunk azokkal a külön pszichológiai elemzést érdemlő ábrákkal néhány beteg nagy örömére - Az ön kezelésének is része az alkotás? Erre tessék, mindjárt csinálok több fényt.. izé, jöjjön csak, mindjárt megérkezik a medimágusa.
      Emlékszem, minden ilyen alkalommal én magam tudtam volna leharapni Summer folyton pörgő nyelvét, ezzel némi nyugalmat biztosítva a dobhártyáink és az ő ínyvitorlái számára.. de a többiek valamiért kedvelték a közvetlenségét, meg hogy néha a saját lábában is megbotlott. Gyakori látvány volt az iskola füvén üldögélve, vagy amint mugli módra sárkányokat eregetett a szélben, esetleg esős időben ugrált a pocsolyákban. Érzékelem a helyzet iróniáját, mert bár logikus volt, hogy kissé magába szálljon a háború miatt, azért egy teljes személyiségváltás azt eredményezte volna, hogy őt is kezelni kezdjék, úgyhogy kénytelen voltam kényszerű engedményeket tenni.
     Szűk kis helyiségbe préselődünk, de rögtön be is zárom magunk mögött az ajtót - a folyosón épp nem tartózkodott senki, nagyjából a számításaim szerint öt percem lehet, mielőtt gyanússá válna a hiánya. Végül is ettől a testtől kitelik, hogy merő szimpátiából elraboljon embereket, de nem csinálhatok mintázatot magamról.
      -Figyelj rám, Mathias, és próbálj arra koncentrálni, amit mondani fogok, bármilyen bizarr is. - közben meggyújtom a falon függő fáklyákat, melyek most otthonosan zöld lánggal borítanak el bennünket, és felkészülök arra, amit sosem hittem volna, hogy épp itt fogok megtenni: visszaveszem a saját arcom. Hónapok óta nem is láttam, mert nem kifejezetten fűznek hozzá dopamint ébresztő emlékek, de számára ismerős lesz, egy egyértelmű bizonyíték a kilétemre. És ha mégsem...? A saját érdekében remélem, hogy nem történik meg. - Az unokanővéred, Octavia.. nem halt meg az ostromban. Tudom, hogy halottnak nyilvánították, de őszintén remélem, hogy sosem hitted, hogy ennyire könnyen megadom magam.

*


tsfh- Stormkeeper

*

- Na és tetszik önnek a dekoráció? A múlt héten készítették az osztály ápoltjai, de én is segítettem nekik. -
Na ez az a mondat, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Fejem mozdul persze a felfele bökő mozdulatra és tekintetemmel a plafont kezdem el vizslatni. Pár percig szóhoz se jutok és csak annyi tolul fel az agyamba hogy most ez vicc vagy komoly? Tényleg valakinek ez meríti ki a műalkotás fogalmát? Mert én magam nem látok mást csak totális káoszba rendezett vonalhalmazt. Szóval számomra ocsmány. És arcom fintorba is torzul. Nem értem az egészet, de kezdem azt érezni hogy nem is akarom. Helyette a szőke lány az, aki magyarázatul elregéli az okot, de ezzel se vagyok kisegítve. Leemelem a szemem rá, és egy mosolyt eresztek meg bátortalanul. Inkább nem illetem kommentárral a bemutatott firkálmányt, ami az egész folyosórendszeren végigfut. Feltételezem az egész szinten körbe-karikába. Mindössze csak engedelmesen belépek utána a kinyitott ajtón és meglepődöm a szűk helyen. Eddig is ennyire kicsi volt? Nem... biztosan nem. Már épp szóra nyitnám a szám, hogy valószínű benéztünk valamit, amikor a másik megelőz. Szóval így csak félig nyitott szájjal, ajkaimmal egy kis o-betűt formálva állok és hallgatom a mondatát.
-Figyelj rám, Mathias, és próbálj arra koncentrálni, amit mondani fogok, bármilyen bizarr is. -
Fura így hogy bezárt ajtó mögött folytott hangon suttog a lány. Ha nem lennék annyira bizarr helyzetben nap mint nap, furcsállanám a dolgot. Valószínű menekülnék is. Vicces, de ez az opció most meg sem fordul a fejemben. Mondhatom hogy ez én formám, valamiért a lehetetlen szituációkba kötök ki, állandó jelleggel. Nevetséges. Szóval figyelem őt, miközben meggyújtja a zöld fáklyákat. Kezei könnyen gyorsan és szakavatottan ügyködnek mert egy fél pillanat múlva felcsap a zöld láng. A szemem ösztönösen összeszűkül a hirtelen támadt viszonyokra. A fény zöldesen lobogó árnyékában a lány mimikáját próbálom kisilabizálni, no meg azt hogy hova is akar kilyukadni eme immár kevésbé sötét de eléggé meghiytt helyszínen. Tényleg jó hogy nem vagyok az az ijedős fajta és a helyzeteket sem szeretem félreérteni. Észre sem veszem, hogy miközben őt mustrálom, visszafojtom a lélegzetem.
- Az unokanővéred, Octavia.. nem halt meg az ostromban. Tudom, hogy halottnak nyilvánították, de őszintén remélem, hogy sosem hitted, hogy ennyire könnyen megadom magam. -
Minden egyes gondolatmorzsa kigurul a fejemből és csak bamba pislogásra futja tőlem. Mert lehet hogy csak a szemem káprázik, de... de... a szőke tincsek ott a füle tövénél mintha elkezdenének mocorogni és... és... esküszöm barnává válik... vagy nem is, inkább fekete! Fél pillanaton belül a szőke csinos kis ártatlan arcú mungós lány helyén egy sötét hajú nő áll. Határozottan egy érett céltudatos nő tekintetével találom szembe magam. Jó, azért korban evidensen közel állhat valahol hozzám, de... miafrancvan?
- Öhm... bocsánat, de... - kezem mozdul és megvakarom a tarkómat. - Fogalmam sincs ki az unokatestvérem... -
Jó Malfoy-t tudom hogy az, de valami távoli szegről meg végről. És ez a nő ez is idegen nekem. Csakúgy, mint az előző. Zavarba jövök mert fogalmam sincs mit is kellene most csinálnom. Hisz épp most változott át! És ilyet még sose láttam... nem élőbe és nem ilyen szinten. Amúgy elég király be kell valljam....