Gépiesen firkantottam rá aláírásomat a hatalmas, mahagóni íróasztalon fekvő papírstóc utolsó lapjára, ezzel lezárva egy több, mint kilenc órás munkafolyamatot. Bőrborítású forgószékem felnyikordult, ahogy szemeimet lehunyva, fáradtan hátradőltem benne. Igyekeztem felidézni, hogy mikor is aludtam utoljára a saját ágyamban – ami nem is volt olyan egyszerű, hiszen az utóbbi időkben rendszerint az irodámban, vagy a nappalim szófáján ért utol az álom, már ha egyáltalán megengedtem magamnak azt a luxust, hogy aludni térjek. Ez a töprengő állapot két percig tartott, sokkal tovább, mint amennyit megengedhettem magamnak. Bűntudatosan felpattantam az asztaltól, majd zakóm belső zsebéből előkapva, a papírhalom felé böktem pálcámmal. A lapok szivárvány módjára átsuhantak az irodán, majd precíz pontossággal becsusszantak a nekik szánt fekete mappába. Jómagam eközben a sarokban álló tükörhöz sétáltam, és felkészülve a legrosszabbakra, belepillantottam abba.
Egy borostás, kócos, nyúzott arcú férfi nézett vissza rám, akit első pillanatra meg sem ismertem. Az alak undorral teli grimaszra húzta száját és unottan bámult rám. Ismét felemeltem a kezemben tartott ciprusfából készült pálcát, de ezúttal a saját arcomra irányítottam azt, majd – lévén túl fáradt voltam a nonverbális varázsláshoz – elmormoltam a varázsigét. A táskák egy csapásra eltűntek szemem alól, a bőröm pedig kisimult. Újabb varázsige következett, mire a kócos hajfürtök gondos oldalválasztékkal, kész frizurába rendeződtek. Sajnos az ősz szálakat még így sem sikerült eltűntetni, mint ahogy a szám körül és az államon sötétlő borostát sem, amire csupán egy lesújtó pillantást vetettem, borotva hiányában ugyanis nem szívesen nyúltam volna hozzá, szépségápolásban szerzett varázstudományom arra már nem terjedt ki. Azonban még így is sokkal elfogadhatóbban festettem, és kevésbé tűntem túlhajszoltnak, noha belül egészen mást éreztem. Újabb intésemre a meglazult nyakkendőm is csinos kis csomóba ugrott, majd kezembe röptettem a fekete aktát, és kiléptem irodám ajtaján.
A folyosó kihalt volt, ami nem is volt csoda, elvégre hajnal egy óra volt. Magányosan haladtam a sötét épületben, egyedül rámán varrott cipőm sarkának kopogása törte meg a csöndet. Miközben befordultam a sarkon és elindultam a lift felé, átfutott az agyamon a gondolat, hogy már nincs is sok értelme hazamenni, hiszen pár óra múlva új munkanap kezdődik és jöhetek is vissza. Ekkor azonban fényt láttam kiszűrődni egy ismerős iroda ajtaján. Megtorpantam és meredten bámultam a sárgás derengés irányába pár másodpercig, míg végül elhatározásra jutottam, és a lift helyett a titokzatos fényforrást tűztem ki célul. Az ajtó résnyire nyitva volt, így könnyedén elolvashattam a ragasztott névtáblát: Cherish Bailey.
Felemeltem mappamentes, szabad kezemet és bekopogtam. Hagytam pár másodpercet, majd óvatosan benyitottam az irodába.