King's Cross pályaudvar

Egyike London forgalmas pályaudvarainak. A mugliknak fogalma sincs róla, hogy miért lepi el olyan sok diák-külsejű egyén a peronokat szeptember elsején, tíz óra előtt.

Zakatol a vonat, a kerekek csikorognak, s besüt a nap, a teli kupéba, amelyben ülök. Még késő délután sincs, de már olyan mintha egy hete utaznék.  Vége van a tanévnek, s én utazok haza. Megkezdődik a nyár, a tervezgetés. Eddig legalább áltathattam magam, hogy úgyis messze lesz még a szünidő, de már itt van, itt van és mintha meg akarna fojtani. Bámulok ki az ujjlenyomatos ablaküvegen, a zöldben virító pusztákat, melyek mellett a vonat elsiet.
Hamarosan Londonba érünk. Már a mugli öltözékem volt rajtam, ami lényegesebben kényelmesebb volt. Körülöttem nagy zsivaj volt. A kupéban rajtam kívül legalább öt gyerek nevetgélt, beszélgetett, viccelődött. Nem ismerem őket annyira, pár griffendéles, de sosem kerültem velük közelibb viszonyba, mint hogy háztárs. Minden fülke tele volt, így ez maradt, s ide is úgy ahogy préseltem be magam. Nem figyeltem rájuk, ahogy ők se rám. Gondolataim tengerében úszkálok, s nem figyelek semmire.
Megböktek.
- Hm?- nézek fel,  és az egyik lánnyal találtam szembe magam, aki velem utazott.
- Nem szállsz le?- mosolygott.
- Oh, de, köszi, hogy szóltál.- visszaküldtem a gesztust, s egy gyors pillantást vetettem az utazáson velem szemben ülő szőke fiúra, aki végig nézett, fürkészett, bár én nem néztem vissza rá, de éreztem magamon a tekintetét. Majd lerobogtam a vonatról.

London. Godric's Hollow. Nyár. Kilátástalan tervek.
Lassan lépkedek a peronon, magam után húzva cuccaimat. Megállok, a hatalmas óra előtt, s elnézegetem. Nagyjából kiszámoltam mire érek haza. Szememet nem veszem le az óráról, úgy nyúlok a ládáimért, amik mintha nehezebbek lettek volna, mint eddig...
Átvágok a nyüzsgő tömegen, s a kijárat felé haladok. Egyre jobban szedtem lépteimet, nem akartam elkésni, négyre ígérkeztem haza. Egy kávézóban még meg akarok pihenni, s utána még találnom kell egy helyet, ahol hoppanálhatok. És már negyed négy!  Gyorsítottam lépteimet, s a súlyos ládáimat magam után húzva.

[Barbi]

Barbi

Vége a tanévnek. Már herótom van a nyártól. Megint unhatom magam halálra valamelyik rokonomnál. Scott bácsi biztos nem jön elém és nem mondja, hogy lakjak nála nyáron. Más se fog jönni... Ha pedig mégis... Hát... mindegy ki jön, unni fogom magam egész nyáron.
A fülkében hatan ülünk. Két harmadéves lány beszélget mellettem, szembe pedig két ... ötödévesnek látszó srác ül egymás mellett, néha megszólalnak, de igazából ők is csendbe vannak. És még valaki. Egy lány... griffendéles. Gyönyörű barna szemei vannak, ugyanilyen gesztenyés haja. Hatalmas íriszeivel az a külviágot nézni. Sokáig nézem... Nem tudok betelni vele...  Elmerülünk godnolatainkban.
Ez a két vinnyogó lány nagyon idegesít. Valami pasiról beszélnek, hogy miért nem szereti őket. Hát, lenne egy-két tippem. Hangosak és csak az jár a fejükben, hogy az a fiú az övéjk lehessen. Vajon minden lány így éli meg ezeket a dolgokat? Bár tudnám...
Már csaknem elérjük a pályaudvart. A lány velem szemben még mindig erőtlenül bambul. A vonat egyre lassabban zakatol, míg végül megáll. Megpillantom azt a sok örömteli arcot, ahogy várják gyermeküket. Megpróbálok falat építeni az áradó emlék-hullámnak, de nem megy. Apa, anya, nagyapa... és mind halottak...
Még ülünk ott kicsit, megvárjuk, míg az elsőévesek mind leszállnak, a két lány nekilendül a fülke ajtajának, de végül csak az egyik megy el, a másik még összesezdi a csomagját.Majd a két srác is feláll. A szemközti lány pedig csak ül és ül. Nem indul el, pedig már alig lehetnek a vonaton. Én is felállok, leszedem a poggyászomat, és kilépek a kabinból, de visszapillantva látom, hogy a bambuló csaj még midnig ott ül.
Odalép hozzá a lány, megböki a vállát.
 - Nem szállsz le? - kérdi tőle
A lány erőtlenül hümmög, majd megköszöni hogy szólt, és elindul csomagjaival a kezében...
A poggyászaim könnyűnek tűnnek. Túlságosan is... Talán... Nem. Nem hiszem. Lehet hogy a lány az én ládámat vitte el. Remélem nem... Gyorsan átgondolom a dolgokat, majd kinyitom a ládát. Női holmik... Jajj neee!Szemmel a szemrevaló lányt keresem. Nem látom. Ott! Az óránál. Ott van! Sietve elindulok felé, át a tömegen.
MIvel egyetlen rokont se látok a peronon, midnen erőmmel azon vagyok, hogy visszazerezzem a bőröndöt és visszaadjam a lány ládáját...

Nem különösképpen foglalkoztam a bámulómmal. Biztos -mint mindig- hülyének nézett, miért is nem viháncolok, röhögcsélek, fecsegek együtt a többi lánnyal, akik oly könnyen ismerkednek össze három perc alatt akárkivel, s pár perc után már "örök-barátok" lesznek. Aztán levelezgetnek, együtt elmennek vásárolni, aztán jön egy új barát és előröl az egész.
Én miért nem tudok ilyen lenni? Miért nem vagyok képes normális tizenévesnek mutatkozni? Végül is mindegy, hova sorolom magam. Mostanában, már nem is ismerkedek, úgy istenigazából, inkább csak "találkozok" emberekkel.
Példa: a kupéban rohadt simán betudtam volna kapcsolódni a beszélgetésbe, de nem tettem. Szóba állhattam a szőke sráccal is, de nem tettem. Minek? Felesleges. MI lenne belőle? Ha még össze is tudnánk ismerkedni, még akkor is egypár randi után dobna, vagy amint megkapott volna. Nem beszéltünk, s így van ez jól.

Nézem a peronon sürgő-forgó embereket, a családokat, a boldog diákarcokat, amint megpillantják szeretteiket. Az én családom nem jött ki értem. Elfoglaltak, a húgom pedig betegség miatt, hamarabb hazament. De valahogy mégis reménykedtem, hogy valaki boldog mosollyal, tárt karokkal, nevetgélve vár...De reményem szertefoszlott teljesen.
Gyakran vissza-vissza tekingettem. Az a fiú követ, az aki bámult... Mit akar? Vagy már paranoiám van? Könnyen lehet. Mindegy. Nyugodj meg. Haladok tovább, próbálok nem figyelni rá, de nem bírom ki és a hátam mögé sandítok. Még mindig követ, méghozzá idegesen! Talán bántani akar? De miért tenné? Lehet egy pszichopata?  Merlinre, megint mit csinálok? Megint túlreagálok mindent! Nyugalom!- ismétlem magam. Kimegyek az ajtón, s hoppanálok egyet.
Mindjárt odaérek...már csak pár méter...

[Barbi]

Barbi

A Roxfort Express befutott, mint minden év végén. A peronon felvillantak az angyali mosolyok. Azok a kislányok, akik ott ültek mellettem és végig szemérmetlen pasiügyekről beszélgettek, most mennyei csillogó szemekkel tekintettek szüleikre, kik olyasféléket mondagattak rájuk, hogy "Milyen csodajó kislány", meg hogy, "Hát milyen imádnivaló lány, ugye?". Hát, most hogy kérdezni tetszik... NEM!
Én már cska ilyen vagyok. Mosolygok a saját hülyeségemen. Azonban lehervad a mosoly, amint rájövök, hogy rossz táska van nálam. Az a szép lány... ő vitt eel az enyémet.
Messziről látom, amint megcsillan a fény a barna haján. Gyönyörűen lobog a többi ember között...
Lehet meglátta, hogy követem, vagy csak sietnie kell, de gyorsabbra vette lépteit. Próbálom tartani vele a lépést, de nem igazán megy. Kissé elveszítem...

Aztán pár perc keresgélés után megint megpillantom. Bájosan néz el mellettem, érzem hogy lát. Látott már a vonaton is, mikor bámultam. Nem kellett volna, ellenkezik az illemmel, de akkor is. Nem bírok betelni a szépségével. Most is nézem. Szép, kecses formák....
Ekkor ismét elindul, ezúttal a bejárat felé, egyre gyorsabban kapkodja lábát. Sietek, hogye elérjem, míg mielőtt egy kisutcában hopponálhatna, hisz már bőven kinéz tizenhétnek. Korábban már láttam ezt a lányt a suliban, de sosem fogott meg ennyire...
Lépteim gyorsaságát megkettőzöm, s hamar beérem a lányt. Ilyen könnyű bőrönddel gyorsabban utólérem, szegény meg cipeli az én nehéz ládámat.
Hátulról elkapom a kezét, gyengéden megfogom, nehogy kihúzza és mondani kezdem:
 - Bocsáss meg! Azt hiszem... összecseréltük a bőröndünket...
  

[Megrázom a fejem.]

Megfogott.
Meg sem hallva a mondatát, ráförmedtem.
- Mégis mi a rossebért követsz engem?!
Ki tudja ki a rák ez?! Még csak a suliban sem láttam, vagy legalább is nem rémlik. Bár ugyanolyan láda van nála, mint nálam- Igazán megtisztelve érezném magam, ha békén hagyna és nem követne!- csattantok fel- Tudod elég...hogy is mondjam? Zavaró (!) hogy az árnyékomban lépdelsz!- kirántottam a kezem az övéből- Úgy hogy, ha megbocsájtasz, én utamra is indulnék!
A kisebb monológomból, ordított a gúnyos irónia, megvetés, szarkazmus. Kit érdekel?! Megérdemli. Még egy dühös pillantást vetve rá, már folytattam is utamat, remélve nem követ tovább.

Csak kiérjek a pályaudvarról, megkeresném az első sikátort és úgy hoppanálnék, hogy a hűlt helyemet nézheti a srác. Most már nem féltem, inkább dühös, felháborodott voltam. Már lassan biztos voltam benne, hogy roxfortos diák, talán még egykorú is velem, de akkor sem tudtam felidézni az arcát, nevét. Áh, nem is érdekel. Jövőre úgy sem látom, a Roxfortban legalább is, a külvilágban pedig mennyi az esély, hogy összefutunk? Főleg ott ahol én fogok tanyázni, szinte semmi. Ahol én leszek ott nem lehet semmi civakodás, harc, vagy ami felkeltené magunkra a figyelmet. Teljes észrevétlenségben muszáj maradnunk...Áh! Megrázom a fejem. Már megint itt lyukadtam ki, be kell fejeznem.
De visszacsöppenek a jelenbe, ahol azon vagyok, hogy kijussak ebből a tetves vonatállomásról.

Raelyn

Épp, hogy csak vége lett a téli szünetnek, és nekem máris vissza kell utaznom a Roxfortba. Nem, mintha annyira maradni szeretnék az állítólagos családommal, de láthatólag Jill, és Jimmy is örültek annak, hogy végre otthon vagyok. A két kis törpe, tulajdonképpen fogalmuk sincs még a mágusvilág többé-kevésbé sötét részével, csak élvezik, hogy bennük is meg van a kellő energia ahhoz, hogy előbb-utóbb ők is bekerüljenek az iskolába.
Az egész szünetben azon ügyködtek, hogy hogyan tudnának engem valamivel felvidítani, mert nem volt épp valami hű de rózsás hangulatom.

Az egész szünetem gondolkodással, és tulajdonképpen unalommal telt el. A hűvös newporti utcákon sétálgattam, és próbáltam felkeresni a rég nem látott mugli barátaimat. Persze, közülük már nem sokan ismertek meg, annak ellenére, hogy nem változtam egy év alatt túl sokat... Igen, tulajdonképpen a tavalyi téli szünetben láttam őket utoljára, aminek hatására nem is csoda, ha némileg másként fogadtak.
Kérdéseket zúdítottak a nyakamba, én pedig nem győztem már lassan hazugsággal, amik ugyan nem szándékosak voltak... a kényszer szülte mindegyiket. Nem mondom, hogy hiányoztak, mert valójában nincs így.

A francba... Lassan indul a vonat, én pedig szokásomhoz híven kissé megkésve érkezem a pályaudvarra. A csomagjaimból hazafelé nem volt sok, most viszont némileg többel felszerelkezve kapkodom a lábaimat a 9 és 3/4-ik vágány felé.
Persze annyi időm még van, hogy átgondoljam a helyzet súlyosságát, ami nem másról szól, minthogy ha otthon felejtettem valamit - ami igen valószínű - akkor az már csak vágyálom lesz, mert kétlem, hogy Elisabeth lesz oly kedves és utánam küldi az említett tárgyat...
Tehát a peron mellett sétálok, hol gyorsított, hol lassabb tempóban, miközben a jól megtömött sporttáskámat magam elé emelve próbálom feltérképezni a tartalmát. Nem csoda az sem, hogy nincs háziállatom, de ha lett volna, akkor sem élt volna túl kettőnél több napot velem.
Tekintetem tulajdonképpen a táska belsejét fürkészi, miközben a kezemmel tovább folytatom a lázas kutatást, előre jobbára nem is nézek, talán azért is kiáltanak fel néha az emberek, amikor hirtelen felsikkantva, egyesek pedig cseppet sem kedves szavakkal illetve kénytelenek arrébb ugrani... Sajna nem a vonat elé, hanem a másik irányba, de hát ilyen az élet...

Mivel minden fontos dolgot megtaláltam eddig a táskában, abbahagyom a kutatást, és immár az utat, és a tömeget figyelve fordulok célirányba. Az átkelő hely megtalálása nem okoz különösebb gondot, már jó néhányszor tettem meg ezt az utat. Hirtelen eszembe se jut, hogy körül kéne tekinteni, ezért gondolkodás nélkül haladok át a falon.
Még mindig pont olyan furcsa érzés...

zene

Rohantam, ahogy tudtam.
Ami persze nem volt egyszerű ebben a helyzetben a jól megpakolt bőröndökkel meg a szemembe lógó hajjal, de azért megtettem minden tőlem telhetőt. Elaludtam  - keltett reggel az óra, de én kényelmesen lenyomtam és egyből visszabújtam az ágyba és elaludtam. A kedves bátyám nem jött rá hogy lassan indulni kéne, de szerencsére valamilyen csoda folytán felébredtem hála Messy-nek, különben biztos hogy lekéstem volna a vonatot és magyarázkodhattam volna a Roxfortban, miért hosszabbítottam meg egy nappal a téli szünetem.
Annyira jó volt itthon lenni... Bírom a téli szünetet, amikor minden narancs meg szegfűszeg illatú és az emberek általában mosolyognak. A giccses, villódzó kirakatokat és a hatalmas aranydobozokkal díszített helyeket messze elkerülöm, nem kellene mindent túlzásba vinni. Bár Cambridge-ben szerencsére nem gyakori az ilyen.

Jól tudtam, hogy ez nem így működik, de most nem volt időm körbenézni, nem lesnek-e kíváncsi mugli pillantások; szó nélkül átrobogtam az falon a 9 és 3/4 vágány felé. Se szó se beszéd, a jól megszokott fekete vonat felé vettem az utam, ami a Roxfortba visz.
Nem néztem szét eléggé, mert egy tompa puffanást hallottam és éreztem is, hogy egy testbe ütköztem. Elhúzódtam, és különös érzés lett úrrá rajtam. Hogy is mondják... deja vu? Mintha már ugyanez megtörtént volna velem. Igen, pont olyan volt. Nyilvánvaló, máskor is ütköztem már véletlenül emberekbe, de ez most.. mégis különös volt. Megrántottam a vállam, nem állhattam le ott helyben gondolkodni.
-Elnézést!-  Hadartam, de szememmel máris a placcot kerestem ahol felszállhatok. Teljesen abban a tudatban voltam, hogy még egy perc, és elmegy a vonat nélkülem. Még fél szemmel bocsánatkérően az érintettre mosolyogtam, majd otthagytam és hamarosan a vonat mellett találtam magam. Felhúzkodtam a lépcsőn a csomagjaimat, és nagy sóhajtással huppantam le az első fülkébe, ahol szabad hely volt.

Rég nem siettem ennyire soha sehová. Ezért kellene néha hamarabb felkelni, hogy megússzam az ilyeneket - gondoltam, aztán eszembe jutott az a fazon akinek nekimentem. Ahogy visszagondoltam arra az elmosódott alakra amit láttam, miközben a helyes irányt kerestem. Férfi, vagy inkább fiú volt? Azt hiszem igen, mivel jóval magasabb és erőteljesebb volt mint én, nem esett hasra attól hogy nekimentem. Mondjuk tiszta szerencse... Mintha fekete haja lett volna, annyit még elkaptam a perifériás látómezőmből. De semmi több.

Hamarosan hallottam, hogy a vonat indulni készül, már csak a legutolsó diákok szállnak föl és keresnek maguknak ülőhelyet. Én is örültem, hogy egyáltalán le tudtam ülni: a fülkém kicsit volt és közvetlenül a lépcső mellett, talán pont azoknak, akik az utolsó pillanatban pattannak föl indulás előtt.
Már most éreztem hogy éhes vagyok, mivel reggel nem volt időm reggelizni, de a büféskocsira egyelőre várnom kellett. Addig találnom kell valami más elfoglaltságot. Az igaz hogy nem tanultam valami sokat a szünetben, (szerintem a szünet nem arra való) de eszem ágában nem volt elővenni a könyveket. Akkor már inkább kiveszem a tokból a hegedűmet és játszom, de akkor meg mindenki idecsődül. Azt pedig nem szeretném.
Mivel továbbra is úgy tűnt, hogy egyedül maradok a kis fülkémben, levettem a kabátom, kényelmesen feltettem a lábam az ülésre és kinyújtóztattam magam. A hajam könnyedén a vállamra omlott ahogy kitekertem magam a sál fojtogatásából, majd valami hülye karácsonyi dalt kezdtem el dúdolgatni. Teljesen bennem volt még az érzés, és amilyen nyugodtan ültem ott magányomban, teljesen otthon éreztem magam.
Aztán egyszercsak azt hallottam és láttam, hogy a fülkém ajtaja oldalra tolódik. A dúdolászás félbeszakadt, én pedig gyorsan leraktam a lábam a földre, mielőtt még valami tanár rámlövelli szúrós pillantásait. De nem tanár volt, hanem egy régi ismerős arc. Néhány értetlen pislogás; aztán szinte hallható koppanás a fejemben.
Mi a fene? - gondoltam hirtelen.
És ott állt az ajtóban Raymond Emerson.

[Nahát, szia Rae.]

A falon átlépve ismét jobban érzem magam, mint amikor otthon voltam, otthon, a mugli anyámnál, és a varázsló apámnál, aki annak ellenére, hogy mágikus képességekkel rendelkezik, úgy él, mint egy mugli... Igen. És a testvéreim? Tudom, hogy néhány év még, és ők is bekerülnek az iskolába, persze addigra én már nem leszek itt. Még azt se tudom, mit akarok csinálni, ráadásul közelednek a vizsgák is.

Nem is akarok ezen tűnődni már megint, de a vonatra lassan felszálló, kisebb-nagyobb csomagokat szorongató diákokra pillantva újra sikerül elmerengenem. Olyannyira, hogy már az utolsó ember is felszállt, míg én földbe gyökerezett lábakkal, üres tekintettel bámulom a vonatot. Még egy meglepetésként érintő, hirtelen lökés sem tud kizökkenteni a gondolkodásomból annyira, hogy egyáltalán megmozdítsam a fejemet. Elég megszokott ilyenkor, hogy emberek ütközzenek össze, és nekem egyáltalán nincs ember-, vagy érintésfóbiám, csak pusztán máskor teljesen másként viselkedem.
De valamennyire mégis jól jön ez a figyelmeztetés, mert a vonat pillanatokon belül indulni fog. Gyorsan észbe kapva indulok meg, - bár már teljesen fölösleges sietni, az összes kocsi foglalt lehet már - némi csalódottsággal magam mögött hagyva a lépcsőfokokat, szállok fel a vonatra.

Ahogy gondoltam, a vagon tele van a kastélyba visszavágyó diákokkal, én pedig ma egyáltalán nem vagyok olyan hangulatban, hogy egy zsúfolt fülkében vészeljem át a hosszú utazást. Visszafelé sétálva reménykedve pillantok meg egy csendesebb zugot a lépcső mellett, - mintha eddig ott se lett volna, olyan meglepetéssel, és egy sekélyes mosollyal nyúlok az ajtó zárja után.
Egy laza mozdulattal tolom arrébb a fülkeajtót, és lépek be, teljesen abban a hiszemben, hogy az kivételesen üres, de mivel ilyen szerencsém nincs, az ülésre pillantva kiderül, hogy odabent igenis van már valaki, de ez a valaki, nem akárki.
Leplezni próbálom meglepettségem, néhány pillanatig az ajtóban toporogva, és mintha az illedelmességet is sikerült volna valakinek teljesen eltüntetni a fejemből, úgy húzom be magam mögött az ajtót, és torkomat megköszörülve a lánnyal szemközti ülésen helyet foglalok, miután a táskámat felerőszakoltam az annak kialakított helyre.
  -  Nahát, szia Rae.  -  Mikor sikerül összeszedni a gondolataim, és a szívem lüktetése is valamilyen oknál fogva visszaáll eredeti tempójába, halvány, gunyoros félmosollyal pillantok óvatosan a lányra, ami inkább mégis csak kedvesre sikerül.
  -  Vissza a Roxfortba... - Sóhajtom kissé megkönnyebbülten. - Milyen volt a szünet?  -  Talán most így hirtelen nem fog összejönni az értelmes társalgás, mert még mindig valamiféle sokkhatás alatt állhatok, - amit feltételezem, nagyon jól leplezek - de előbb-utóbb csak megszűnik ez is.
A vonat döcögősen, kattogva, a maga megszokott tempójában indul el a hangos füttyszó után. Kezdetét veszi az út, amit már annyiszor megjártam, de most kivételes a helyzet. Raelyn ül velem szemben, nem a megszokott mardekáros társaságom, vagy épp Mel... Tényleg, vele mi a csoda lehet?

Na most ugrik a majom a vízbe.
Sosem értettem igazán ezt a mugli kifejezést, de mintha most egyszeriben értelmét nyerte volna. Ahogy megláttam Ray-t az ajtóban a bőröndjeivel, egyszeriben köpni-nyelni nem tudtam a meglepettségtől. Azonban a habozása, és ahogy ott állt, kissé elbizonytalanított; bizonyára nem akart ideülni, egyszerűen csak itt volt már szabad hely...
Ahogy merően egymásra bámultunk, mintegy szuggerálva a másikat hogy szólaljon már meg vagy csináljon valamit, vagy Raymond esetében egyszerűen csak lépjen be az ajtón, éreztem hogy a szívem majd' kiugrik a helyéről.
Hirtelen eszembe jutott az a koccanás a 9 és 3/4. vágány előtt. Magas, feketehajú fiú, és most hogy jobban szemügyre vettem Ray-t, mintha kísértetiesen hasonlított volna arra valakire.
Már leesett, miért volt az a különös deja vu érzés: mert a Roxfortban körülbelül ugyanúgy mentem neki a bagolyházból lefelé menet, mint most itt a pályaudvaron.

A bagolyház...
Emlékszem, mennyire szórakozottak voltunk mind a ketten, csak úgy húztuk egymás fejét. Ami persze nem különös, mindig is jól kijöttem a fiúkkal, talán még jobban mint a lányokkal, hála annak, hogy évek óta a bátyámmal lakom az albérletben. Mikor áthívja féltucat haverját abba az apró lakásba, valamilyen szinten úgyis el kell őket viselnem, de néha még jobb is a fiútársaság mint a lányok: nem kell a divatról vagy az ügyeletes szépfiúról diskurálni.
Szóval, az a bizonyos bagolyházas eset, amikor kijelentette, hogy... nos, szó szerint már nem emlékszem, de a lényege az volt, hogy engem ő nem hagy hidegen. Csakúgy mint az összes többi csajt. Halálosan zavarban voltam, még most is, ha visszagondolok rá... Egy az, magam sem hittem el amit mondott; kettő, azt sem hittem el hogy ennyire kiszámítható lennék.
Meg persze nem tudtam mire vélni: csak viccelődött vele, vagy inkább gúnyolódott? Mardekárosoknál nem lehet tudni.
Nemegyszer találkoztunk azóta, volt hogy csak a folyosón futottunk össze, alkímiaórán váltottunk szót, de az a különös légkör azóta sem múlt el nyomtalanul. És ez elég furcsán érintett: volt hogy zavarban voltam tőle, és szinte meg sem tudtam szólalni, vagy olyan vidám voltam egész nap, mint aki megúszta az évvégi vizsgákat.
Egyszóval, furcsa volt ez az egész...

Ahogy lassan felszemvedte a cuccait a táskatartóra, mivel nem volt az a hűdemagas égimeszelő típus, nem álltam meg, hogy ne nézzek rá. Az látszott, hogy nem a kezébe került első ruhát cibálta magára - nem úgy mint egyesek... Most kissé bántam is, hogy nem keltem fel korábban, mert így csak egy egyszerű farmerre és szürke pulóverre volt időm, meg egy zöld sálat csavartam a nyakamba, ami kicsit még hajazott is a Mardekár színére. Fekete haja rendezett volt, mint mindig, és keretbe foglalta a világos arcbőrét... Jól állt neki, na.
Aztán mikor már majdnem kész volt, észbe kaptam, hogy nekem is fel kellene pakolnom - mivel azt hittem, egyedül leszek az úton, a bőröndök az ülések között hevertek, elfoglalva a lábaknak szánt helyet. Több-kevesebb sikerrel gyorsan feldobáltam a táskákat, ami nekem sem volt könnyű a 160 valahány centimmel, majd ha ez sikerült, visszahuppantam az ülésre.
"Nahát, Rae" - hallottam aztán, és láttam a közvetlenül velem szemben ülő világoskék, ártatlannak tűnő szempárt. Meglepett, bizonytalan, de mintha kicsit mégis vidám hangszíne lett volna, vagy inkább mézesmázos...? Ez a titokzatosság, hogy sosem tudom mit gondoljak... Hátradőltem az üléshez, mintegy elhúzódva égszínkék, égető szemeitől.

-Szia Ray-  Válaszoltam, és halvány mosolya ellenére a fiú nem úgy nézett ki, mint aki örült a hazalátogatásnak, sőt, a sóhaja is arra utalt, mintha megkönnyebbült volna. Kérdésén elgondolkodtam, majd nyeltem egy nagyot, és hangot erőltettem kiszáradt torkomra.
-Idén nem gyulladt fel a karácsonyfa és a kaja sem borult ki a padlóra, szóval egész jól.-  Az előbbi Messy, a macskám, utóbbi Miles érdeme volt, szóval idén úgy volt, hogy én következem valami mutatvánnyal, de szerencsére nem történt semmi hasonló.   -Már kicsit hiányzott a Roxfort.-
Tettem még hozzá, ami igaz is volt, leszámítva a szünet utáni számonkéréseket.
-És neked?- Kérdeztem, bár nem hittem hogy élménybeszámolót fog tartani, főleg ha nem is szeret hazalátogatni a szüleihez. Ha jól tudom, van két fiatalabb testvére is. Ikrek, azt hiszem.
Aztán miután lement a formaias társalgás, eszembe jutott, hogy nem is ejtett szót arról, milyen bunkón nekirohantam a pályaudvaron. Talán nem vette észre hogy én voltam - amit nem tartok túl valószínűnek, kivéve ha Ginny Weasley-nek nézett, vagy pedig későbbre tartogatja a beszólását. Úgy döntöttem, megelőzöm.
-Ja, és ne haragudj, véletlen volt.-  Mondtam gyorsan egy halvány mosollyal, bizonytalan képének láttán azonban először én is értetlen fejjel fürkésztem.
-Mármint... hogy majdnem fellöktelek a pályaudvaron- Fejeztem be csöndesebben; hiszen ha tényleg fel sem tűnt neki, nem is kellett volna mondanom.  Mostmár mindegy, gondoltam, és kíváncsi voltam mit reagál rá. A vonat eközben lassan elindult, majd egyre gyorsítva célba vette a Roxfort birtokát.  Érdekes útnak ígérkezik.

[Ugyan olyan unalmas, mint a többi]

Az a néhány pillanat is, amíg az ajtóban állok a bőröndjeimet fáradtan szorongatva, elég arra, hogy megállapítsam, teljességgel megleptem a hugrás lányt a megjelenésemmel. Ezt egy részről értelmetlennek találom, mivel elég nagy esélye van annak, hogy összefussunk, más részről pedig utálom, és nem is nagyon hiszem az ilyen véletlen összetalálkozásokban.
Hogy enyhe zavarodottságomat elfedjem, egy óvatos mosolyt eresztek meg a lány felé, és szó nélkül elkezdek lepakolni. Leveszem a fekete kabátomat, és szintén a táska mellé helyezem.

A dolgom végeztével halk sóhaj keretében dőlök bele a Raelynnel szemben lévő ülésbe, a lábaimat amennyire tudom kinyújtóztatom, a kezeimet pedig miután zavaró precizitásommal megigazítottam a fehér ingem gallérját a tarkóm alá csúsztatom. Áh, csak kényelmesen, természetesen...
A fehér, hosszú ujjú ing mellé párosul egy élére vasalt fekete nadrág, amit kedves édesanyámnak köszönhetek, viszont a fekete, enyhén megkopott magas szárú tornacipőmet a világért se cseréném le holmi kígyóbőr surranóra.

Épp ekkor sikerül neki is végeznie a cuccai felpakolásával (nyilván nem számított társaságra), és viszont nem udvariaskodom, csak távolról figyelem a nyújtózkodó kezeit, és a szürke pulóver alól ennek eredményeként kissé kilátszó csípőjét. Inkább csak szemlélem az elém táruló formás látványosságot, majd mikor ő is sikeresen végez a felpakolással, visszahuppan az ülésbe.
Felkapom a fejem, hogy tekintetünk összetalálkozhasson, és a halk sóhaj mellé óvatos mosolygást is mellékelek. Nem szeretem, ha búskomornak, vagy elgondolkodottnak látnak, főleg azt nem, ha ő lát ilyennek. Tartanom kell a színvonalat, csak egyetlen ember tudja, hogy mostanában nem vagyok teljesen az, aki ezelőtt voltam.
Kicsit érdeklődve, kicsit meglepve figyelek arra az apró momentumra, amit elárul eddigi karácsonyi élményeiről, de kivételesen semmi bántót, semmi sértőt nem fűzök hozzá.
Újabban mindig sikerül elmerülnöm a gondolataimban, és a mostani percek sem képeznek kivételt ez alól. Gondolkodom, vagy talán reménykedek.
Hogy lehetek ennyire... ?
Per pillanat egy beszari alak vagyok. Egy beszari mardekáros, akinek egyébként rendkívül nagy a beszélőkéje van, de most még sem tudja ezt a kiváltságos képességét bemutatni.
  -  Ugyan olyan unalmas, mint a többi.  -  Általában nem jellemző rám a szűkszavúság, most mégis úgy kell kipréselnem ezt a néhány szót is a fogaim között. A tekintetem nem veszem el a lányról, az még nagyobb megadást jelentene, tovább fürkészem arcát, és a csillogó, megbabonázó zöld szemeket.
A francba is. Mit fantáziálok már? Hisz ez csak egy csaj... egy csaj. Aki mellesleg különös. Vagy különleges inkább?
  -  Véletlen? -  Az agyam hirtelen kattogásba kezd, fogalmam sincs, mire gondolt, vagy miről beszéltünk az előbb, csak a zöld íriszeket látom, a kószán félrelibbenő vörös tincseket, majd hirtelen a pályaudvart ismét. Talán arra célozna, hogy ő volt az, aki nekem jött?
Kezdenek egyre jobban idegesíteni ezek a véletlenek.
  -  Ja, ja persze. Nem probléma, még élek.  -  Vágom rá aztán, mintha teljesen képben lennék a dologgal, egy kicsit még bólogatok is hozzá, mikor gyorsan hozzáteszi azt is, miért kér bocsánatot. Szóval tényleg ő volt a "majdnem balesetem" okozója. Szerencsére nagyobb vagyok mint ő, ezért nem szenvedtem súlyos károkat, csak egy kis lökés. Nem több...
Nem jönnek a szavak most. Épp, hogy eltávolodnak ajkaim egymástól, hogy szóljak hozzá valamit, össze is zárom őket. Hol az alsó ajkamba harapok óvatosan, hol csak a fogaimat csikorgatom finoman, de lassan leveszem pillantásom a vöröskéről, és a vonat ablaka felé tekintek.

Ray nagyon lazán viselkedett - legalábbis úgy tűnt.
Kinyújtózkodott a szemben lévő ülésen, kezeit a feje mögé rakta, és úgy bámult rám. Nekem meg annyi eszem volt, hogy felpattantam, és lassan - de biztosan - felpakoltam mindent a táskatartóra. Esze ágában nem volt segíteni, de valahogy nem is bántam. Fel tudok én cuccolni egyedül is, nem szeretem, ha mindig az elesett és segítségre szoruló kislánynak néznek. Ahogy végeztem és lehuppantam az ülésre, tekintetünk ismét összetalálkozott, minek következtében ismét felgyorsult a szívverésem.
Normális dolog ez? - kérdezem magamtól az ő nyugodt arcára pillantva, bár meg vagyok róla győződve, hogy a válasz nem. Nézz csak rá: úgy nyújtózkodik azon az ülésen, mint aki otthon van és az egyik legjobb haverjával cseverészik. Csak én csinálom mindig a fesztivált.

Aztán végül felelt a kérdésemre, bár elég tömören, velősen. Nem úgy nézett ki, mint aki mesélni akar, ami eléggé lelombozott. Amíg az ő agya kattogott, az enyém is lázas munkába kezdett, ám szavai hamar megszakítottak ebben.
Először úgy éreztem, nem tudja miről beszélek - nem véletlenül, hiszen tényleg nem tudta; de heves bólogatása valamilyen szinten meggyőzött. Meg amúgy sem értem rá ezzel foglalkozni, inkább válaszoltam. "Még él"?
-Reméltem is. Csak későn keltem fel, és azt hittem lekésem a járatot... Még sose történt ilyen velem, nagyon kapkodnom kellett. Szerintem egy csomó könyvemet is otthon hagytam, de szerintem majd a tesóm utánam küldi.- Rántottam meg a vállam, aztán Raymond inkább az ablakon való bámulást választotta. Odapillantottam, vajon mi lehet olyan érdekes? de csak az elsuhanó tájat láttam a jól megszokott útvonalon. Korán volt még, enyhe köd is lebegett a talaj közelében, szóval nem láthatott sok mindent.
Arcom akaratlanul is egy meglepett, érdeklődő kifejezést vett fel, és a fiú folyamatos bámulása helyett próbáltam a fölötte elhelyezkedő táskákat tanulmányozni, felváltva a tornacipőjével, ami igazán tetszett. Gondolataim azonban egészen másfelé kalandoztak, a táskák egyáltalán nem izgattak.

Lassan kezdtem átértelmezni a lazaságát. Nem úgy tűnt, mint aki örül a társaságomnak, inkább valamiféle feszélyezettséget fedeztem fel benne. Eddigi bizakodó gondolataim, miszerint vele fogok utazni, mostmár sehol sem voltak. Hol egy őszinte mosoly, egy csípős beszólás? Inkább ezt a fajta viselkedést szoktam meg Ray-től, nem a magába zuhanó-kifelé bámulót. Most még azt is szívesebben viseltem volna ha zavarba hoz, az arcom egy égő lángtengerré változik és olyan leszek mint a rák. De tényleg. Úgy éreztem, valami nincs rendben. Az első gondolatom az volt, talán van valami probléma otthon a családjával, ezért ilyen csöndes, és ezért próbált lazának tűnni, hogy ezt leplezze. Legszívesebben odapattantam volna mellé, törökülésbe helyezkedtem volna és vállára tett kézzel rákérdezek: Mi ez a búskomorság, Raymond? Valami baj van? - ám ezt hamar elvetettem, annyira tolakodónak tűnt volna. Valószínűleg nem akar róla beszélni - ráadásul nem pont velem - ezért hallgatott el.
Ahogy tovább fűztem gondolataim fonalát és lopva figyeltem, már nem is szomorúnak, inkább közömbösnek, passzívnak tűnt. A mardekáros fiú pont úgy nézett ki a fejéből, mint aki teljesen máshol szeretne lenni, és lélekben talán tényleg máshol jár.
Hogy is gondolhattam...?

Megráztam a fejem, kiverve belőle a sok hülyeséget és szélsőséget, amik elárasztottak. 
Természetesen akartam viselkedni, mint mindenki mással szoktam. Csak vidáman,  és pont mint ő az előbb: lazán.
Az igen hosszúnak tűnő gondolatsor lejátszása csupán pár pillanat alatt zajlott le,és  mivel ő is el volt merülve, valószínűleg fel sem tűnt neki a dolog.
A lábamat közelebb húztam magamhoz, egyik kezemmel szórakozottan csavargatni kezdtem a hajam, majd mikor ezt abbahagytam, könyökömmel a térdemre támaszkodva tartottam meg a fejem.
-Min gondolkosz?-  Kérdeztem meg végül a kék szemeibe meredve, a kíváncsiság felülkerekedett rajtam. Ha nem mond igazat, a testbeszéde azt valamilyen szinten úgyis elárulja.
-Vagy netán titok?- Hajoltam kicsit közelebb érdeklődve, mintha lenne itt még valaki, aki meghallhatná amit mond.
Élveztem a helyzetet, hogy idegesíthetem kicsit, és hátha ő is el tud szakadni attól, amin annyira rágódik. Hallani akartam, mit felel, de legfőképpen tudni, mit gondol - hisz a felelet, nem biztos hogy igaz.

[Barbi]

Barbi

Bambán nézek a lány után. Mivan?!
Szinte fel sem fogom, mi történik velem, mikor egy öreg kalapos úr nekem ütközik. Szitkozódik, mert táskájának teljes tartalma a pályaudvar hideg kövén ücsörgött. Az agyamnak gyorsan kellene kapcsolnia: segítsek az öregnek, vagy fussak a lány után, aki valami szatír állatnak hisz...
Az óra megszólal, lágyan veri a harangot. Bimm-bamm.
Dél van. Ilyen napszakban, éhgyomorra kergetek itt valami hiszis csajt, felborítok egy szerencsétlen embert... Mi lesz még itt? A kérdésre nem várok választ, inkább szép lassan elmerülök abban, hogy visszapkolgassam a férfi táskájába a mappákat.
Úgy gondoltam, hogy a táskát majd otthon Scott bácsikám feltöri, keresünk valami könyvet, amin rajta van a neve, talán még a címe is, és majd csak megtalálom valahogy. Bár, ha nincs sok tapasztalata egyes védőbűbájok feltörésében, akkor nem igazán fogja megtudni, hogy kié az én bőröndöm, ami ott van a kezében. Így méltán hihetem azt, ha egyszer odaállítok elé, hogy valami perverz csókának tart, aki végigfutotta a fél pályaudvart miatta...
Mikor végre visszaraktuk azt a sok papírt, a mugli megigazgatja fején szürke kalapját, s egy szó nélkül távozik. Hm, nem is várhatok semmi köszönetet, végülis csak annyi cuccot hagytam most el, amikből a Roxfortban éltem. Végülis
köszönetre sem méltó...
Megrázom a fejem, pislogok néhányat, majd felmarkolom a bőröndöt (ami nem az enyém...) és visszalépkedek a peronra, hol bácsikám azt gondolhatja, hogy annyira megszerettem ezt a tanulást, ezér tinkább ottmaradtam...
Szerencsére nem hitte ezt, nyugodtan ült egy padon. A Reggeli Prófétát lapozgatta, s szokásos érzelemmentes hanglejtéssel üdvözölt, s mondta, hogy örül, hogy lát. Biccententtem, s soha nem múló izgalommal vártam, hogya aludhassak egy hatalmasat a régi jó szobámban...