Nagyterem

A bejárati csarnokból lehet belépni a Nagyterembe. Négy hosszú asztal található itt, itt étkeznek az egyes házak tanuló. Ezekre merőlegesen látható még egy aszta, melynél az intézmény tanári kara szokott helyet foglalni. Minden tanév elején itt zajlik le a beosztási ceremónia is, mely során az új diákok otthonra lelnek az iskola valamely házában. A tanári asztal mögött található még egy ajtó, ám ezt csupán a tanárok használhatják. A diákok számára mindig a bejárati csarnokba nyíló ajtó a használatos.

- Nem oszthatjuk be őket, ez nonszensz. Már rég nem tizenegy évesek, és még csak nem is britek, idegenek!
- A Törvények megszeghetetlenek Minerva, a könyvben van nevük. Talán nem ezek az idegenek segítettek megjavítani azt, ami elromlott?
A tény, hogy nem tud elvi vitába szállni egy megbűvölt süveggel, bosszúsággal önti el. Miért van egy átkozott fejfedőnek nagyobb szava, mint neki? De a bölcs alapítók neki adták a hatalmat és követni kell az utasításaikat…



Győzedelmes fényár járja át a nagytermet. A tavalyi győztes Hollóhát kék zászlai alatt már hangoskodnak a felsőbbéves diákok a négy hosszú asztalnál. Összeszorul a szíve, ahogy hallja a felhőtlen nevetéseket, s habár az elmúlt évek terhei mindnyájuk vállát nyomják, a szép jelen és még szebb jövő reménye megdobogtatja a szíveket. Nem is emlékszik már az időkre, mikor töltötte meg az ódon kastélyt ekkora jókedv, még neki is önkéntelenül mosolyra húzódik szája.

Tekintete elkalandozik, amíg Qcross professzor felkíséri az elsősöket. Megannyi bájos tekintet, bontakozó pubertáskori szerelmek és a megfáradt heted- illetve nyolcadévesek. Az ablakon túli világban bár zavar van a bukás óta, de itt a gyertyák melegítő fényében újra érzi azt, amit akkor hajdanán. A Nagyterem mennyezete ugyanilyen tiszta volt, látni lehetett a milliónyi kis csillagot, ami elbűvölte Őt elsősként. A süveg harsogta csak a Griffendélt fején és még szende kislányként ült le az ujjongó asztalhoz.
Rengeteg idő telt el azóta. Sírt, nevetett, volt hogy dühös volt és boldognak is érezte már magát – felnőtt, de ez a kastély mindig is egyet jelentett számára. Otthont.

Bevonulnak az elsősök színtelen, fekete talárjukban s őket zárja az a maroknyi csapat, akiktől a legjobban fél ezen a bűvös estén. Alexander fellép a tanári asztal elé és leteszi a süveget a három lábú székre, az pedig énekelni kezd.

Gyertek hát tökfejek,
Vár reátok az élet!
Ma megtudhatjátok kik is vagytok,
S mivel kell vigyáznotok!

Az utolsó sor baljós sugallatától szíve szerint elhallgattatná azt a sityakot, de a büszkesége nagyobb ennél.

A Hollóhátba mennek,
Kiknek eszük éles,
Bölcsek Ők és tudnak,
Kudarcot ritkán vallanak!

Üdvrivalgás támad a győztes sasok asztalától, a kis elsősök arcán pedig hol büszkeség, hol megszeppenés látszódik.

A Mardekárban összetartanak,
Sziszegve suttognak,
Ravaszok ők és mérgesek,
Büszkeségre éhesek!

Zölddel szegélyezett talárok ujjai reppennek az égbe, nevetéssel teli kiabálás közepette.

Hugrabugba kerülnek,
Kiket szívűk vezérel,
Nagylelkűség az erényük,
De a gonosz félhet tőlük!

Tapsvihar jön a Hugrabugtól, de a kígyók még mindig hangosan nevetnek – bár már gúnyosan.

Griffendélbe menjenek,
Kik kalandra éhesek,
Az a bátrak otthona,
Szívük nem reszketett soha!

Az Ő háza is üvölteni kezd hát, ahogy az oroszlánokhoz méltó az. Egy apró mozdulattal jelzi is feléjük, hogy velük van, habár már nem Ő vezeti házukat. Qcross professzor már nyúlna a süvegért, hogy kezdje a ceremóniát, de az még egy, utolsó versszakba kezd.

Jól vigyázzatok mindnyájan,
Bár egy árnyék eltűnt,
Attól még több jöhet!
Bár az idő pereg, ha nem vigyáztok
A múlt sötétje még visszatérhet!

Sutyorgás veszi kezdetét, amely a diáksereg hangos morajlásává változik. Zavart tekintetek java Potterre és barátaira szegeződik, de sokaknak feltűnik az, amit már Ő is óhatatlanul néz az utolsó elhangzott szavak óta. A kilenc, furcsán idős fekete taláros a gólyasor végén. Rezzenéstelen arccal állnak, vonásaikon látszódik, hogy nem ide tartoznak. Nem szeret különbséget tenni diákok között, mégis akaratlanul szigorú arccal fürkészi őket. A kiabálások egyre hangosabbak lesznek és a nyugtalanság kezd a tetőfokára hágni. A beosztásért felelős bűbájtan tanár lendíti pálcáját és megszólaltatja az óratorony harangját. A hangos kongás elcsendesíti a nebulókat, Ő pedig ráncos arcát mosolyra húzza. Radikális fiatalság, az Ő idejében elég volt egy pohár és egy kiskanál ahhoz, hogy csendet teremtsen.

Megkezdődik a beosztás, a süveg harsogja a házak neveit a kis tizenegy éveseken, akik remegve ülnek alá. Ujjongva köszönti minden család új tagját, de érezni, hogy mindenki az idegenekre vár. Romanovna, Mallouse és Møvrede. Kilenc diák baljós családneve. A süveg, mintha természetes lenne beosztja őket házaikba, most azonban egyik asztal sem ujjong az érkezőknek. Furcsán hideg a jelenet. Mikor az utolsó is leül, az idős boszorkány, kihasználva a csendet megigazítja süvegét és előrelép. Nem használ pódiumot a beszédéhez, arról a bagolyról mindig Albus jut eszébe és a gyász még túl terhes számára.

- Köszöntök mindenkit ezen az estén! – Kezdi hangosan. Minden szempár Rá szegeződik. – Otthonunk a Roxfort újjáépült, hála a mágustársadalom hatalmas segítségének! Elűztük hát a sötétséget a kastély falai közül és büszke fejjel tekinthetünk a jövőbe. Ő, akit nem nevezünk nevén végleg elbukott. Voldemort halott! – Hangos üdvrivalgás támad.
- Halottaink emlékére szobrot emeltünk a Fehér Kripta szigetén, aminek a lábában ég az örökmécses, hogy emlékezhessünk a Roxfort bátor hőseire! Bár otthonunk újjáépült, néhány termet meghagytunk romos állapotában, hogy ne feledjük a múltat és okoljunk belőle. – mondja gondterhes hangján.

- Az új ma rengeteg változással jár. Mint sokan közületek tudjátok, régi tanáraink a háborús hőstetteikért kitüntetett nyugdíjat kaptak és nem kötelesek már a tanításra. Köszöntsük hát az új tanári-gárdát, Joanna Prescott tanárnőt, aki asztronómiát fog oktatni. Ailish Everdeant, aki az átváltoztatástan rejtelmeibe vezet be benneteket – és megpróbál méltán híres előde nyomába érni – kuncogással teli a taps, amíg a tanárnő feláll. – Quennel Oakley a bájitalok mesterségét segít majd elsajátítani, Reed Lancaster pedig gyógynövénytant fog oktatni, emellett ő veszi át a Hugrabug ház vezetését Bimba professzortól. Napoleon Lutece jóslástant-, Philip Meadows legendás lények gondozását-, Annmarie Dalton mágiatörténetet-, Demelza Digby mugliismeretet-, Jimmy Quinton rúnaismeretet-, Willow Fawcett sötét varázslatok kivédését- és végül, de nem utolsó sorban Heaven Rowley számmisztikát fog tanítani! – hangos taps köszönti mind a tizenegy új tanárt. Tizenegy új ember az iskola új falai között talán tényleg az új, tiszta kezdetet jelentheti.

- Fiatalság! – Fordul mind a diákok, mind pedig az új tanári kar felé. – Jogtalanul kellett szenvednetek a régi generációk bűne miatt. De sötétség elment és a jövő, a tiszta jövő a Ti kezetekben van! Éljetek hát vele és tegyetek a szebb holnapért, hogy a múlt ne térhessen vissza! Ezennel az 1998-99-es tanévet megnyitom! Kezdődjék a lakoma!

[- Na, idén sem érdemes pontokat szerezni.]

A vonatút tökéletesen alkalmas volt arra, hogy értesüljek a legutóbbi pletykákról, amiket mindenkinek tudnia kell, amiben fő társam természetesen Raquel lett. Sajnos ő nem lett prefektus, hiába szurkoltam neki, Roman azonban igen, a legmélyebb döbbenetemre. Nem mintha ez lett volna a legnagyobb meglepetés a vonaton.
Első éves korom óta nem vártam annyira a tanévet, mint most. A tavalyi év a poklok poklánál is rosszabb volt. Most viszont kicsit olyan az egész, mintha mindenki tiszta lappal indulhatna. S valóban, mintha mi sem változna akkor, amikor az elsősöket lesegítik a vonatról, s akkor, amikor mi is elfoglaljuk a magunk helyét a láthatatlan fiákerekben, amik a kastélyig visznek minket. Tiszta lap és újrakezdés. Az a dolog, amire mindenkinek szüksége van, azt hiszem.

Amikor legutóbb, a vizsgáim alatt a kastélyban jártam, még nem készültek el mindennel teljesen a restaurátorok. Mostanra viszont olyan a kastély, mintha mi sem történt volna. Valahol boldog vagyok, hogy nem kellett itt lennem, amikor kitört az a sok para, és csupán egy voltam a fejvesztve menekülő sokaság közül. Néhány hónapja rengetegen vesztették itt életüket, és csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy Cael nem hagyta itt a fogát a hülye macskája miatt. Biztosan kiborulok, ha ez így történik meg. A kastély azonban most is éppen ugyanolyan, mint eddig. Ugyanaz a dohos szag, ugyanazok a zömök falak, de még a cipőm koppanása sem változott. Csak a kastély történelme az, ami gazdagodott néhány tucat halállal.
Brrr… már a gondolat is ijesztő, hogy mennyi hulla lehetett itt. Belépve a Nagyterembe önkéntelenül is az első gondolatom. Viszont most minden a helyén, éppen úgy, mint azelőtt. A Mardekár asztala centire pontosan ugyanott. Talán csak kevesebb ismerős arc, akik a maguk helyét elfoglalják.

Amíg a zsibongás le nem ülepszik, alkalmam van a tanári asztal felé pillantani. A Próféta már leközölte az újak nevét, de igazából egyikük sem ismerős. S mi több, éppen ellenkezőleg. Az ismerősből volt a kevesebb. Vulkanov professzor például mintha mit sem változott volna, szerencsére nem szabadítottak meg tőle, de hogy például a Griffendél kit kapott házvezetőként, na hát arról fogalmam sincs. @_@ Szívesen lennék most elsős, mert akkor normális, hogy minden név teljesen új.

A ceremónia kisvártatva megkezdődik. A süveg ismét egy dallal kezd. Csórikámnak nem is lehet jobb dolga egész évben, mint új dalokat költeni. Mindig is furcsa volt nekem, hogy minden évben újakat énekel. Elsősként azt hittem, ez nem így van, szóval rá is csodálkoztam másodévben, hogy mennyire más volt a dumája.
Mikor azonban a Mardekárról énekel, a többiekkel együtt üvöltöm egyen-éljenzésünk. A mi asztalunknak kell lennie a leghangosabbnak, ez nem is kérdés. Ha a süveg már úgyis azt mondja, hogy biztosan minden mardekáros hatalommániás és büszke… A hangos ünneplés persze akkor is folytatódik, amikor már szegény hugrabugosokról énekel a süveg. Tudom, hogy csúnya dolog, de teljesen hülyeség komolyan venni ezt. Ez egyébként is úgy szokott kinézni, hogy valamelyik hangosabb elkezdi a szólózást, a többiek pedig csatlakoznak hozzá.
- Na, idén sem érdemes pontokat szerezni. – jegyzem meg a mellettem ülőknek. Nem lehetett nem észrevenni az igazgatónő jelzését a griffendélesek asztala felé. Már megint velük lesz kivételezve. Érdekes, hogy amikor nem griffendéles volt az igazgató, egyből azok nyertek, akik tényleg a legtöbbet szerezték.

A dalocska utolsó versszakával nem igazán tudok mit kezdeni. Vigyázzatok magatokra, blablabla. A szokásos sablonduma. Az utóbbi évek után nagyon nehezen veszem komolyan ezeket a dolgokat. Csupán azért veszem észre a dal után a furcsaságot, mert az asztalunknál többen is ujjal mutogatnak az elsősök felé. Pontosabban, a mögöttük ácsorgó, kilenc diák felé, akik egészen biztosan nem néznek ki elsősnek, ahogyan az is, hogy én még soha nem láttam itt egyiküket sem.
A beosztás a szokásos menet szerint zajlik. Ahogyan a Mardekár háza újabb és újabb tagokkal bővül, úgy emelkednek a kedélyek is magasabbra. Egy elsősnek ez az első élménye a kastélyban, tehát az a minimum, hogy üvöltözve tapsolunk nekik. Még akkor is, ha emiatt holnap már semmi hangunk nem lesz.
Azonban mindezek után egy olyan dolog történik, amire még nem volt példa. A tavalyi dolgok után számítani lehetett rá, hogy akad majd pár mugli születésű, akit tavaly inkább nem hoztak a Roxfortba, ezért idén pótol. De hogy az a kilenc ember az elsősök mögött mind tizenkét éves lenne? Nem, ez kizárt. Döbbenetes azt látni, hogy arra az ócska, három lábú székre olyanok ülnek, akik talán rá se férnek. Végtére is, tizenegy évesekre lett méretezve az a bútordarab. És beosztják őket. És tényleg beosztják őket! Hát ez haláli. Akárcsak az a csend, ami őket fogadja. A döbbenettől talán, de valamiért senki nem tapsol, senki nem ujjong, de még a mi asztalunk is teljesen elnémul.

Mit is mondtam az előbb? Ja, igen, az első élmények. Uhh… hát nem lennék a helyükben. Elsősként is nagyon fura, ha több száz ember örül neked. Na de hogy ilyen idősen még többen ne örüljenek neked, az azért nagyon nyomasztó. Oldalba bököm a mellettem ülő társamat, hogy próbáljon meg kedves lenni, elvégre Roman is prefektus, ez az egyik dolga. Ha pedig azt látom, hogy bármelyiküket a mi házunkba osztják, legalább rámosolygok. Nem akarom, hogy azt gondolják, nekik kevésbé örülünk, mint másoknak.
(Hogy én hogy nem kerültem a hugrába? )

A lakoma előtti beszéd mindig érdekes. Igazából remélem, hogy kapunk valami felvilágosítást arról, hogy kik ezek, honnan jöttek, és miért vannak itt. De ehelyett csak a tavalyi dolgokról van szó. Tudjukkiről, meg azokról, akik meghaltak a háborúban. Az idegenek helyett azonban hamar inkább az új tanárokkal kezdek el foglalkozni. Sokukkal nem lesz igazán dolgom, RAVASZ-ra nem vettem fel egyet sem a pálcás tantárgyakból, de azért tervezem, hogy elmegyek az órákra, legalább megnézni, mit tanulnak. Végtére is, RAVASZ ide vagy oda, ez egy laza tanév lesz, hiszen még pontokat sem kell gyűjteni, igaz?

Zsibongás és nevetés.
Gyertyák és bűvölt mennyezet.
Otthon vagyok.

  Már vagy egy hete próbálgatom otthon a taláromat, hogy őszinte legyek. Tűkön ültem, hogy órákat ülhessek. Kicsit ironikus nem? Bár farpofáim már elzsibbadtak a vonatút miatt és most a vacsora sem könnyíti meg a dolgomat, de úgy érzem boldog vagyok. Végre láthatom a barátaimat, végre nem csak a szobám ablakán bámulok kifele. A nyár nagyon unalmas volt, a kötelezőket az évre már júniusban kiolvastam, a háború extázisa és a félelem pedig körülbelül július közepén abba maradt. Persze én is kapom a híreket, hogy milyen furcsaságok történnek, de valahogyan nem tud meghatni. Mintha rajtam kívül történne minden. Talán a nyár hatása – így hogy alig tudtam találkozni valakivel azt hiszem beszűkült a világom. Monával nagyon jó vol levelezni, de augusztus végére az is abbamaradt. Persze nem hibáztatom miatta, a családjának nagyon nagy terheket kellett cipelnie a háború alatt az anyukájuk miatt, aztán ott volt még szegény bátya is.

   A legnagyobb bajom az volt, hogy nem tudtam segíteni. Nem csak Monáéknak, senkinek. Mit is tehetnék én? Egy kis porszem vagyok a mágustársadalomban egyelőre. Nem vagyok sem egy Harry Potter sem pedig egy McGalagony. Mindig azt mondják, hogy az emberek ott segítenek, ahol tudnak, elvégre az a helyes. Olyankor mit kellene tegyek, amikor nem tudok hol segíteni? Egyedül anyu vette a hasznomat a házimunkában. Merlinre, Ő is hogy meghibbant a nyáron. Mióta a bátyámat előléptették és a királynő személyes követe a mágusvilághoz, teljesen kifordult önmagából. A Királynő megemlítette Danielnek, hogy kíváncsi lenne a mágusok hogyan ünneplik a karácsonyt a balga meg elmondta anyánknak. Szegény asszony azóta – augusztus eleje – tervezgeti az ünnepi menüt és hogy hogyan díszítse fel a lakást. Mondjuk legalább leköti magát nem igaz?

   Idén nyáron még anyunak sem segítettem be a munkába. Annyira nem tudtam koncentrálni, hogy a cérnabűvölésem olyan lett mint a kentaurhugyozás. Persze minden barátnőjének elmondta, hogy a fia tehetsége elszelelt és fizetnie kell a gyakornokokat nyárra is. Én is szeretlek anyu ezúton is. De legalább volt alkalmam új tehetségek után nézni. A londoni túra után nagyon rászoktam a repülésre. Nem nagy távokba, csak pár falunyit arrébb elröpdöstem a nyáron. Igazából mindig is szerettem utazni, de a seprűt csak tavaly szerettem meg igazán repüléstanon. Amíg a menetszél süketít kitudom zárni a külvilágot. Szóval ennyi volt a nyaram, olvastam, repdestem és unatkoztam. Egyedül. Néha elképzeltem mi lenne, ha lenne barátnőm. Aztán rájöttem, hogy nem tudnám elviselni, hogyha augusztusban tervezné, hogy mit együnk karácsonyra. A legtöbb lány fura. Mona is. De Ő aranyosan fura azt hiszem.

– Mona! – szólítom meg a szőkelányt előttem az asztalnál. – Szerinted a bátyád segítene felkészülni a kviddics válogatóra? Tavaly úgy tudom csapattag volt… - jah úgy tudom. Mindenki hallott a párbajáról Wolffal és nem véletlenül égett le a Hollóhát öltözője. Bár nem szeretnék fogó lenni, hátha valami jót tud tanítani. Igazából Turnenrt akartam megkérni, hogy segítsen, Ő mindig tök kedves volt velem, de már tavaly sem igazán láttam, pláne miután bevonultak a Szükség Szobájába. Amíg várom a válaszát tapsolok az első hollós elsősnek. Majd a másodiknak. Harmadik. De termékenyek vagyunk idén.

   Amint meghallom újra, hogy Hollóhát kezdenék rutinszerűen tapsolni újra – igazából el is kezdem csak Miah szokásosnál is megvetőbb pillantása hívja fel a figyelmemet a jelenségre. Síri csend. Csak én tapsoltam az asztalnál, meg persze Lovegood. Összeráncolom a szemöldökömet a furcsa alakokra. Ez nem normális. Úgy tudtam a Roxforti névjegyzék megszeghetetlen mágikus törvényekkel operál, pont azért hogy mindenki elsőtől kezdje itt a tanulmányait. Ez zavaró. Nagyon zavaró. Nem akarok ellenséges lenni, de tény, hogy itt valami képtelenség történik. A tanárok meg csak állnak és hagyják? Ez érthetetlen. A felújítás miatt lenne? Nem is angol a nevük! Merlinre nem akarok ellenséges lenni, de ez zavar. Nagyon kellemetlen érzésem van attól, hogyha a dolgok nem működnek.
    Beszéd és étek az asztalon. A villámmal böködöm a tököslepényt, nem tudok enni. Ez zavaró. Már nem tudom kizárni a külvilágot. Úgy tűnik a nyári burkom szétszakadt…

          Miután leszállunk a vonatról, realizálom legjobban, hogy újra elkezdődött a tanév és a nyáron történtek nem egy álom részei, és nem érnek véget, ha kinyitom a szemem, hanem folytatódnak. Júliusban még olyan távolinak tűnt azon gondolkodni, hogy hol és mikor fogunk együtt lenni szerelmemmel, akár titokban is akár, most pedig már itt van az iskola életnagyságban. Ahogy begördülnek a furcsa lovak által húzott fiákerek, lépek egyet hátrafelé. Hallottam pletykákat ezekről a lovakról, de most hogy látom is őket, rémisztőek.

          A nagykapuhoz érve azonban újra az izgatottság veszi át felettem az irányítást. Utoljára mikor itt jártam, nem így nézett ki, és biztos voltam benne, hogy majd felújítják, de nem gondoltam, hogy ugyanolyan állapotba fogják ezt megtenni. Annyi mindent láttam már, ami a mágiával kapcsolatos, de újra és újra rájövök, hogy van még mit tanulnom. Pontosan ezért nem is időzök sokat a kastély állapotán, hanem a tömeggel haladva besodródom a nagyterembe. Keresem Caelt, hogy megosszam vele néhány gondolatomat, de nem látom sehol a közelemben. Tudom, hogy lesz még alkalmam mondani neki, ha addig nem felejtem el.

          Kicsit olyan érzés, mint mikor elsős voltam, és először pillantottam meg ezt a hatalmas helyiséget. Fenséges és varázslatos. Ez a két szó, amivel a legjobban le tudom írni, újra és újra. Elfoglalom a helyem a Griffendél asztalánál, közel a tanárokhoz. Bess és Mary-Ann velem szembe ülnek le. Kicsit nézelődök ismerős arcok után kutatva. Minnie-t látom kicsit távolabb tőlem. Integetek neki köszöntésként, aztán beszélgetni kezdek a körülöttem lévőkkel. Egészen addig le is foglalom magam ezzel, amíg meg nem jönnek az elsősök.

          Nem tudom, hogy irigyeljem őket vagy sem. Ők már újra a régi pompájában látják a kastélyt, és valószínűleg nyugodt éveik lesznek a Roxfortban. Ha jobban belegondolok, akkor Mary-Ann sem volt itt tavaly, ahogy Bess sem. Hármunk közül csak én tudom, miért is olyan nagy dolog újra régi fényében látni az épületet. Aztán a verseknek köszönhetően, amit a süveg szaval, a régi már ismert üdvrivalgás tölti be a termet, amihez én is csatlakozok. Az utolsó versszak után egy rossz érzés kerít hatalmába. Remélem, a süveg ezúttal téved, és nem kell mitől tartanunk. Van egy olyan sejtésem, hogy idén sem maradok kalandok nélkül.

          Aztán ahogy elkezdődik a beosztási ceremónia, még váltok néhány szót a barátnőimmel, így csak automatikusan kezdek tapsolni, mikor a körülöttem lévők is. Végül pedig a nagy csend és a sutyorgás az, ami feltűnik. A tanári asztal felé nézek, hátha kiderül, hogy mi az oka a sutyorgásnak. Aztán meglátom az elsőévesnél idősebb diákokat. Ahogy körbenézek a termen, látom, hogy nem csak én vagyok tanácstalan a jelenlétükkel kapcsolatban. Végül az igazgatónő töri meg a fellépő csendet és suttogást. A tanári asztal felé fordulok, és ekkor veszem észre, amire nagyon nem számítottam.

          Visszafordulok Minnie felé, igyekszem felhívni magamra a figyelmét, karom közte és a tanári asztal iránya között lengetem, de valami mással van nagyon elfoglalva. Mekkora meglepetés lesz ez neki, ha rájön, hogy a mugli férfi, akiért odavan, valójában varázsló. Úgy döntök, hogy nem szólok neki a dologról, majd rájön, és akkor úgyis tudni fogok róla majd. Azért sem, mert befejeződik az igazgatónő beszéde, és megjelennek az ételek az asztalon.
          - Akkor jó étvágyat mindenkinek!
          Bár az iskolában vagyunk, biztos, hogy ma még mindenki a nyárra gondol majd este, éjszakába menő beszélgetésekkel, élményekkel, ezért csak holnap kezdődik igazán a tanév. Ha holnap meg tud úgy igazán kezdődni a tanév a diákok fejében is.

Break on Through

Minden évben úgy érzem magam az évnyitó lakomán, mintha egy hatalmas, két lábon járó céltábla lennék, aki lazán megpróbál besétálni egy késdobálókkal teli terembe, miközben vörös-arany színei hívogatnak arra, hogy te is megpróbáld, még ha nem is tudtál soha életedben célozni…
Idén a céltábla magasra szegett fejjel, az egyébként sem elhanyagolható magasságát plusz tíz centiméterrel kihangsúlyozva libben be a színtérre, de ezúttal az élesre fent kések az ő ujjai között mosolyognak bárkire, aki úgy érzi, a tavalyi hagyományokat folytatjuk. Bizony, idén táncolni fogunk, a lehetőségek zenéjére, és mosolyogni az összes olyan percben, amelyet a tavalyi év ellopott tőlünk féltékenyen. Nevetve még Dakota fiákerekben elhangzott viccén intek oda Lounak, remélem, most is kellőképp bántja a szemét az általa csak tipegésként jellemzett járásom. Ahogy elhaladok egy csapat bámészkodó mellett, rákacsintok Ailára, a gesztusban elrejtve a kimondatlan kíváncsiság a Morgan-ügy miatt. Mivel az apró kis húzásomnak köszönhetően én nem vagyok a legapróbb, néhány leragadt diák feje felett biccenthetek Dominic irányába, jelezve számára, hogy a szövetségünk részemről ebben az évben is élénken él. Olyan sok az ismerős, és olyan rövid az idő, ami a bevonulás alatt adódhat anélkül, hogy McGalagony szúrós tekintete ne döfné át a most még magabiztosan tartott alakomat.

Végül észreveszem Dakotát, és a lendületet megőrizve helyet foglalok vele szemben a kis diadalmenetem után: már amennyire kicsinek lehet titulálni egy szélesen mosolygó, asztalok közötti járatot kifutónak néző szőke prefektust. Szelíden felszólítom a nem messze üldögélő Freya Bloodot, hogy ugyan vegye már le a csizmáját az abroszról, legyen kedves, mire valami olyasmit morog az orra alatt, hogy: ’ Na, megjött Barbie…’, de olyan jó kedvem van, és olyan izgatott vagyok az évkezdés miatt, hogy nem javasolok neki délebbi tájakra való költözést sem. Még mosolyogva integetek Alexisnek, aki a barátai között üldögél, de aztán mindketten belemerülünk a beszélgetésbe, én leginkább abba, hogy Dakota élénken derül a jelvényemen. Természetesen mi vagyunk azok is, akik ezt annyira szórakoztatónak tartják, hogy elvonja a figyelmünket a tanárok bemutatásáról is… mindegy, napokon belül úgyis kimerül a dolog újdonságtartalma, elvégre egy tanév erejéig nézzük majd egymást reggel- délben-este.
Meglepnek az újak, persze nem az elsősökre gondolok, hanem az idősebb alakokra… és azt hiszem, azon nagyon kevés diák közé tartozom, akik tapsolnak a beosztásukra. Nem volt elég mindenkinek tavaly a kirekesztésből? Nyilván ők sem kitörő lelkesedéssel néznek farkasszemet velünk, egy egész teremmel, ami előttük hangosan éljenzett az újaknak, a jöttükre pedig elnémul. A mellettünk ülők közül néhányan igyekeznek úgy nézni rám, ahogy McGalagony tenné, ha tudná, hogy az ő beszédéről is lemaradtam részben az élénk eszmecsere miatt a társaimmal, de egyik dolog sem bántja annyira a lelkiismeretemet, hogy ne én legyek az, aki a legszélesebb mosollyal tünteti el a tányérjára kerülő dolgokat.

- Jó előérzetem van… - kacsintok Dakotára már a desszert fölött – Szerintem idén biztos rengeteg meglepetésben lesz részünk. Új emberek, új szituációk… gondolj csak bele, mennyi izgalmas dolog vár még ránk. Erre pedig koccintunk… egyelőre csak forró csokival!
Nem is tudnám igazán megfogalmazni, miért érzem így, de gondolom, nem nagyon lepem meg már a vacsoráról kifelé terelve a gólyákat Sophie-t sem, aki a jelvénye alapján szintén a járőrözés örömeibe merülhet majd alá idén. Az előcsarnokban bevárom a kicsiket és kevésbé kicsiket, kopogok egy sort még a sarkaimon, barátságosan átintve a téren Nolitának is, aki osztozik a lehetőségben. Mivel egy darabon még együtt haladunk, ráköszönök a vonaton személyesen is megismert Fergusra, és kis csapatunk immár feltartóztathatatlanul nyomul fölfelé a lépcsőkön. Szinte kedvem lenne tapsolni a felújított kastély újabb és újabb termeire, elmorzsolok egy nagyon halvány, nagyon pici kis könnycseppet a lépcsőház látványára is… de nem állunk meg, elvégre van mögöttem egy csapat, akik számára ez az első igazi út fölfelé, így igyekszem szórakoztatóvá és kevésbé ijesztővé tenni néhány anekdotával. Emlékszem, amikor én tipegtem itt elsősként, kifogtam minden idők legunalmasabb prefektusát, aki hét emelten keresztül beszélt a kedvenc tanáráról: Binnsről. Ezt elkerülendő osztok néhány tanácsot arról, hogy nem érdemes bajba kerülni az elkövetkező tanévben, így mikor már a klubhelyiségbe lépünk, remélem őket és magamat is meggyőztem arról, hogy a balszerencse idén elkerül minket… de kit is akarok becsapni…?
Repkedni fognak azok a kések rendesen – de a játék csak annak nem veszélyes, aki tudja, hogyan kell célozni…

[- Jó étvágyat!]

   A vonatút szokás szerint hosszú volt és unalmas. Nem értem mi értelme nekem is elmennem Londonba a 9 és ¾ vágányra, ahhoz, hogy utána órákat vonatozgassak vissza Skóciába. Ahelyett, hogy felpattannék a seprűmre és egy-két óra alatt odaérnék Glenfinnanből.  Tudom-tudom, a nem jut eszembe hányas évi titoktartási törvény vagy rendelet? Már a fene se tudja mi volt… Miért kell a mágus életét agyonszabályozni? Nem elég nehéz enélkül is? – Hangzottak a fejemben a költőibbnél költőibb kérdések.
Belépve a nagyteremben a tömeggel hömpölyögve tova eszembe jut a felismerés, hogy megint itt vagyok. Jöhetnek a tanulással, verejték izzadással, szenvedéssel, és ami legalább pozitív kalandokkal töltött napok. Ki tudja talán új barátokat esetleg barátnőket is szerzek. De, ha azt nem is egy-két idegőrlő fejfájást, azt igen. Ugyanis idén „Üdv az RBF. vizsgákon év lesz.”
   Elhessegettem a negatív, pesszimista gondolatokat és elkezdtem ismerős arcok felé kutatni. A tekintetemmel először a Potter „egyletet” kerestem. Ott ültek a Griffendél asztalnál népes társaság kíséretében. Ha valaki megkérdezné mi a jó abban, hogy Griffendéles vagyok, csak ennyit mondanék: POTTER. Ezzel persze, nem akarok senkit megsérteni, mert megannyi hős került ki a Hollóhátból és a Hugrabugból is és mindet egytől-egyig tisztelem. De azért a saját ház mindig is prioritást élvez. Köszönöm Harry anyám nem hiába halt meg…
   Azon kaptam magam, hogy már majdnem mindenki leült a helyére csak én ácsorgom itt, mint az a bizonyos lószerszám a hidegvízben. Mielőtt McGalagony szúró pillantást vetett volna rám gyorsan megkerestem a helyem és letettem a nemesebbik felemet, két évfolyamtársam mellé, majd a szokásos kérdéseket felvetve elcsevegtem velük… Nem igazán érdekelt kinek, mi volt a nyűgje a nyáron. Ma valahogy nagyon elkalandoztak a gondolataim.
   A tanári asztal felé meredve, hallgattam a beszámolókat és egyszer csak több érdekes dolgon megakadt a szemem, amelyet eddig észre se vettem. Méghozzá 11-en. Mi a csuda történt a tanári karral? Szinte az összes tanár lecserélődött. Ami nagyon bántott az első pillanatokig, hiszen Hagriddal és a kis állatkáival olyan jó elszórakoztunk az órákon. Na, jó megvallom néha azért felelőtlen is volt kissé, de Hagrid már csak ilyen.
    Párpillantással nyugtáztam a változásokat, majd a tekintetemmel újfent a Griffendél asztalát fürkésztem. Egyszer csak megakadt a szemem egy lányon. Szőkés barna haj, szép szemek és nem mellékesen megnyerő mosoly. Másodpercekig csak néztem és gondolkodtam rajta ő meg ki a fene lehet. Még nem tudom, de Merlin adja, hogy nem soká megtudom… Folytattam volna a nézelődést, de egyszer csak kizökkentett a Teszlek Süveg éneke.
-„Jól vigyázzatok mindnyájan,
Bár egy árnyék eltűnt,
Attól még több jöhet!
Bár az idő pereg, ha nem vigyáztok
A múlt sötétje még visszatérhet!”
   Vidám hangulatot hozott az újoncok szívébe mit ne mondjak. De igaza van, a legfontosabb a „Lankadatlan éberség”, na meg a saját kis mottóm, hogy „ A futó ellenségnek aranyhidat kell verni.” A lényeg a lényegben, tanulva a múltból élni a jelenben és formálni a jövőt.
   Az újoncok jöttek és csak jöttek. Azt hittem már sosem fogynak el. Szeretem, ha sok új egyéniséggel bővül a házam, de enni is szeretek. Már majdnem a végéhez értünk, amikor a maradék három gyerek láttán elnémultak az ünnepi zajok és baljós hallgatás borult a teremre. Romanovna, Mallouse és Møvrede. Nem tudom kik ők, de érdekes alakoknak tűnnek az biztos. Jobb lesz őket közelebbről is megismerni.
   A ceremóniák véget értek és neki láttunk a vacsorának: - Jó étvágyat!

Olyan volt, az érkezés mintha csak tegnap mentem volna el innen. Bármennyire is tartom unalmasnak, és feleslegesnek a mai ostoba vacsorázást. Az érdeklődésem egyre csak csökkent, de muszájból kell elmennem rá. A legtöbb, amit tehetek, hogy eszek pár falatot és meg is pattanok. Az asztalhoz érve, beülök a többi Mardekáros közé. Az év kezdetén megfogadtam, hogy még több közönyt mutatok ki társaim felé, ezzel. A süveg is énekelni kezdett, mikor az én házam a Mardekár következett, az arcomra egy kisebb mosoly görbült. Majd el is illant, amilyen gyorsan jött.
„Ravaszok ők, és mérgesek?” Egy kicsit elgondolkodtam ezen, majd hirtelen a következő ház következett. A süveg zárásként énekelt valamit, ami igazán megérintett. „Jól vigyázzatok mindnyájan,Bár egy árnyék eltűnt,Attól még több jöhet. Bár az idő pereg, ha nem vigyáztok A múlt sötétje még visszatérhet!” Talán rám célzott? Nem tudom, de sok jót nem jelent. Apám szavai ismét eszembe jutnak. Félő, hogy a sors pont nekem szánta, a következő … tudjuk ki címet. Legalább ismernék a nevem. Mikor McGalagony professzor asszony épp a szokásos, unalmas semmitmondó beszédére készül. És szónak is ered a szája. Elsőként Voldemort pusztulását hozza fel. Az a Harry fiú igazán kitehetett magáért, sok történetet hallottam a vonaton erről. A tanárok viszont változtak, ami érdekes módon tetszett nekem. Végignézek az elsősökön, nem túl sok jót fűzök hozzájuk. Nem is foglakozok túl sokat velük, nem nézem túl sokáig őket. Még a végén szemkontaktusba kerülök velük. Az idősebeken is végignézek, akik épp beszélgetnek. De hozzám nem szólnak egy szót sem. Nem is bánom hisz úgy sem érdekel, mit beszélgetnek. Amire a ceremónia véget ért, megéheztem és mikor magam előtt láttam már az ételt hozzáfogtam, úgy tűnik, nem csak pár falatot fogok most enni. Mivel mindenki eszik már körülettem, én sem várok túl sokat. Nekiállok a vacsorának.

Ami másnak nosztalgia, az nekem inkább maga az újdonság. Láttam képeket a kastélyról, legutóbb a Prófétában, a körülbelül fél éve történtek nyomán, így valamennyire tudtam, mire számítsak. A képeken azonban nem tűnt még csak feleannyira sem hatalmasnak a kastély, mint a valóságban. Előre tartok attól, hogy hányszor fogok még eltévedni…
A Nagyterem elvarázsolt égboltja már nem ismeretlen számomra. Még gyerekként ugyan, de láttam hasonlót, valamelyik aranyvérű család házában, és már akkor is nagyon tetszett. Semmiképpen sem akarok gyerekesnek tűnni, főleg nem újdonsült kollégáim jelenléte előtt, de tekintetem újra és újra felsiklik a mennyezet felé. Régen is nagyon elképesztett ez a látvány. Azokat a csillagokat is látni, amiket szabad szemmel már nem.

A tanári asztalnál kézfogással üdvözlöm Mr Fawcettet, akit néhány napja sikerült megismernem, valamint az igazgatónőt, aki a nyáron személyesen keresett fel, hogy ajánlatot tegyen. Magam sem igazán tudtam, hogy miért fogadtam el. Sohasem tanítottam, a pénz pedig nem motivál – igaz, a Gringottsnál többet ajánlottak, ha segítek optimalizálni a biztonsági rendszerüket. Ellenben mindig is érdekelt, hogy milyen lehet a kastély, és milyen titkokat rejt. Emellett pedig szükségem van a változásra. Atyám, anyám halála óta egy megkeseredett öregember. Képtelen vagyok vele többet egy légtérben tölteni. A háború elmosta a régi, whiskey mellé anekdotákat mesélő, társaságközpontú Lathan Quintonnak még az emlékét is.

A tanárok közül rajtuk kívül csak Mr. Meadows és Mr. Lutece ismerős. Előbbi családjának kötelékeik vannak Olaszországban, egy ízben pedig találkoztunk is, még Rómában. Utóbbi pedig a nyáron lehetett házigazdája egy bálnak. A többiek azonban teljesen ismeretlenek, legalábbis arcra biztosan. Hozzájuk képest ismét kisfiúnak tűnök... Ha nem a rúnázott taláromat viselném, hanem a roxforti egyenruhát, akkor simán összetéveszthetnének bármelyik felsőbb éves diákkal.

A gyors bemutatkozások végeztével helyet foglalok az asztal egyik szélén, és kíváncsian figyelem a beérkező diáksereget. Tekintetemmel azokat a tanulókat keresem, akiket már ismerek, hátha sikerül meglátnom őket. Ms. Everfent például sikerült meggyőznöm, hogy érdemes felvenni a tantárgyamat, mert van érzéke hozzá, Ms. Broughnak pedig nem csak segíthettem felzárkózni rúnaismeretből – bár bevallom, nem kellett sok újat tanítanom - , de Mr. Lutece báljára is elkísért. A rengeteg, egyforma talár közül azonban aligha sikerül kiszúrnom őket.
Hamarosan aztán megérkeznek az elsősök is, a beosztási ceremónia pedig megkezdődik. A Teszlek Süvegről sokat írtak A Roxfort Történelmében, valahol pedig mindig is félelmetesnek tartottam azokat a mágikus tulajdonságokat, amiket beleraktak. Az a süveg valószínűleg az az objektum, ami a legnagyobb tudással rendelkezik a világon. Talán még atyámat is lekörözi. Pedig nem ismerek nála bölcsebb, élő embert. Hihetetlen, hogy nem jutott még senkinek sem eszébe más célokra használni azt a süveget. Ha egy hozzáértő megkaparinthatná, azzal együtt szert tenne minden olyan személy fiatalkori tudatalattijára, s vele együtt tudására, akik valaha is felvették azt a süveget. Tökéletes eszköz, ha fel akarod eleveníteni például Albus Dumbledore, vagy a Sötét Nagyúr gondolkodásmódját. Ha meg akarod érteni tetteiket… És akkor ez még csak a kezdet.

Kiráz a hideg gondolatmenetem végén. Csak ekkor észlelem, hogy egyáltalán nem figyeltem, amíg a legtöbb elsőst beosztották. Még a tapsolást is befejeztem úgy a harmadik-negyedik után. Éppen ezért a tőlem telhető legnagyobb lelkesedéssel kezdek bele az újabb tapsba, mikor a süveg beosztja a következő diákot – csak hogy a negyedik-ötödik tenyérütésnél abbamaradjon az egész. A diák, akit a székhez küldtek, egyáltalán nem lehet elsős. Kezeimet kínosan leeresztem, valamint kiegyenesítem hátam ültömben. Majd a következő, szintén idősebb tanulót hívják ki a székhez. Nem kell sokat gondolkoznom, hogy hol hallottam a nevét. Magam is írtam történelmi cikkeket, egy ízben pedig könyvet is adtam ki a sötét hatalom nyomására, a boszorkányüldözésekről. A Genocídium nevű alkotásom volt az egyetlen, ami hiteles infókat adott a valóságról. A mai történelemkönyvekben úgy tanítják, hogy a boszorkányüldözések gyerekes, ártatlan mugli lázadozások voltak, bármiféle hatás nélkül, de a valóságban ez nem így van. Egy képzett boszorkánynak vagy varázslónak persze nem tudtak komolyan ártani, de nem mindenki tudta megvédeni magát. És akkor ott volt az a csúnya dolog Divinum mellett… Sokan nem tudják, hogy boszorkányüldözések még a mai napig léteznek. Igaz, a mugliknak már csak elenyésző csoportjai űzik ezt Európában, Afrikában viszont, ahol más törvények uralkodnak, a muglik egymást is meglincselik, ha kell.
Romanovna, Mallouse és Møvrede… Szörnyű előérzetem támad a gondolattól, hogy ez a három név mind ott szerepel az újonnan érkezettek listáján.

A ceremónia végeztével McGalagony professzor rövid beszédbe kezd. A név hallatán még mindig libabőrös leszek, hiszen rengeteg, nyomorúságos emléket idéz fel bennem. A tűz, ami lerombolta a Quinton birtokot, ahol atyám arcának fele leégett, s ahol anyámat halálfalók ölték meg… Meg persze az a néhány, nyomorúságos hónap, mialatt többedmagammal bujkáltam Rómában, nélkülözéssel élve.
~ Voldemort halott. ~
Újra hallom gondolataimban azt a két szót, ami a nyomor végét hozta. Ha Mr. Barrow nincs, akkor talán még hetekig, hónapokig kell úgy élnünk, hogy nem tudjuk, mit hoz a holnap. S hogy lesz-e egyáltalán.

Mikor az igazgatónő az én nevemhez ér, a többiek mintájára felállok az asztaltól, és egy mosollyal biccentek a diákok felé. Sosem szerettem ezt a fajta figyelmet. Máig gyűlölöm azt a képet, ami első kiadott könyvem hátulján szerepel. Tizenhat voltam akkor, a kiadó pedig erősködött, hogy jó ötlet lesz. Azóta is folyton úgy helyezem el a saját példányaimat belőle, hogy semmiképp se kelljen visszalátnom magamat.

A Roxfort Expressen utazás jól eltelt, elbeszélgettem a tavalyi évben jól megismert Merel-el, meg pár másik Hugrabugossal. Elmeséltük szokásosan, hogy kivel mi történt a nyáron, meg hasonló.
De végig vártam, hogy végre Roxfortba érjünk, és végre megkezdhessem talán az első "csata" mentes, nyugisabb évemet.
A nyár alatt szépen felújították az eléggé tropára ment Roxfortot, vagyis kívülről úgytünt, meg amennyit láttam a nagyteremig.

A nagyterembe, most először az elsők között léphettem be. Nem úgy mint tavaly, mikor kint kellett a többi elsőssel várakozni, hogy behívjanak minket. Emlékszem milyen izgatott voltam akkor, és mennyire lenyűgözött az elvarázsolt mennyezet, és hogy mennyire nem akartam a Mardekárba kerülni, azok után amit elmondtak róla.

Miután leülök egy szabadra helyre a házam asztalánál szétnézek a sok boldog diákon. Majd a tanári karon látom, hogy eléggé megváltozott az is, amit a Reggeli Prófétába olvastam is az egyik nap.
De nem sok időm marad elgondolkodni rajta, mert meg is kezdődik az elsősök beosztási ceremóniája a süveg versével. Elmondja a szokásos sorokat a 4 házról, majd említést tesz Voldemort bukásáról, és hogy még a sötét oldal vissza térhet. Amit hozzátenném én nem szeretnék, elég sok jó mágus halt meg így is, köztük sok ártatlan. Gondolom hasonló gondolotok alakultak ki másokba is, mert elég nagy zsibongás alakult ki, amit csak az óratorony harangjával tudnak elcsendesíteni.
Majd jönnek az új nebulók beosztása. De én csak a korgó gyomromra, és a sok finom meleg ételre tudok gondolni, már rég volt az a vonatúton megevett szendvics.

Végül McGalagony tartott egy kisebb beszédet, amiből kiderült, hogy a csatában elesettek emlékére állítottak egy szobrot, illetve bemutatta az új tanári kar tagokat.
Majd végre megkezdődött a tanévnyitó lakoma. Szedtem egy jó adag steaket répával, zöldbabbal és főtt burgonyával, és öntöttem mellé még vajsört is. Desszertnek pedig almás pitét választottam.
Vacsora utánra jól el is álmosodtam, későre is járt, meg jól is laktam.

A vonatút kellemesen telt, az újdonsült barátunkkal. Miután megegyeztünk, hogy mind egy kocsiban fogunk ülni, nagy nehezen levonszolom a ládámat, és a bőröndömet a vonatról, s a tömeggel sodródva a fiákerek felé vesszük az irányt. Mikor odaérünk, ledöbbenek. Egy sokk érzés úszik át rajtam egy pillanat alatt, míg elkezd működni az agyam. Olvastam már korábban a tesztrálokról, de élőben látni őket teljesen más élmény számomra. Bele sem gondoltam, pedig várható volt, hogy a csata után már én is látni fogom őket. De ez az egész... Mintha valami lezárult volna az életemben. Mintha a lelkem egyik naiv, ártatlan darabja egyszer csak eltűnt volna. Lélek... Mondom ezt én, aki a nyáron sikeresen megríkatott egy büszke nemest. Ezek után nem csodálnám, ha kiderülne, hogy nincs lelkem. Ránézek barátaim arcára. Olive és Kathrine is értetlenül pislognak, majd egy vállrándítással beszállnak Jo mellé. A kastélyhoz vezető út felé lopva pillantásokat teszek a csontvázlovakra. Mikor végre beérünk, kissé borzongva lépek be az immár újjáépített kastélyba. Az a sok halál... Elköszönünk Jo-tól, s levágom magam a hollóhátasok asztalához. Két barátném is követi a mintámat, s érdeklődve várjuk a fejleményeket.

Qcross professzor, bűbájtantanárom, felvonultatja az elsősöket. A sor végét kilenc, jóval több mint tizenegy éves alak zárja. Valami nem stimmel. Mielőtt viszont jobban szemügyre vehetném az idegeneket, megszólal a teszleg süveg. Figyelmesen hallgatom végig a dalocskát, majd mikor az utolsó versszakhoz ér, a legfeszültebb koncentrálással próbálom értelmezni a hallottakat.

Jól vigyázzatok mindnyájan,
Bár egy árnyék eltűnt,
Attól még több jöhet!
Bár az idő pereg, ha nem vigyáztok
A múlt sötétje még visszatérhet!

Hallottam már róla, hogy a süveg többször is figyelmeztetett a veszélyre az évek során. De mi jöhet még? Hiszen Tudjuk ki meghalt! Egy kicsit töprengek, majd elsápadok. Lehetséges, hogy ennek valami köze van az álmaimhoz? Túl hirtelen változhatott az arckifejezésem, mert Kathrine megkérdezi jól vagyok-e?

Valahányszor a Hollóhátba kerül egy egy leendő tanuló, a tőlem telhető legnagyobb lelkesedéssel tapsolok. Aztán egyszer csak elfogy a sor, s következik a kilenc idegen. Náluk senki sem tapsol, mindenki döbbenten figyeli az eseményeket. Mikor az utolsó is a helyére ment, McGalagony elkezdi a beszédet. A háborúról beszél, nem ad választ rá, hogy kik ezek. Vannak köztük, akik még a mostani nyolcadik évfolyamnál is idősebb lehet, ha meglátásom nem csal.

A beszéd után megjelenik a finomságokkal megterített asztal, s én is elkezdek enni. Közben egyre csak a süveg szövege jár a fejemben. Hogy kell ezt értelmezni? Már előre eldöntöttem, hogy holnapi első elfoglaltságom a kutatás lesz ez ügyben.

A vacsora végeztével, felballagok a klubhelységbe, s bevetem magam a torony könyvtárába. Most is egész éjjel olvasni fogok.

[Return]

Return

Csak bámulok a thesztrál után, ahogy elhúzza fiákerünk.
- Mintha még sosem láttad volna… - jegyzi meg Ephram, miközben elengedve Jada kezét, megáll mellettem.
Természetesen igaza van. Kike halála után az élet furcsa tréfaként mutatta meg nekem, hogy a kocsik nem maguktól közlekednek. Akkor, hihetetlenül fájdalmasnak és kegyetlennek találtam e lények létezést. Mint valami gyászjelentések, még utoljára közlik veled veszteséged súlyát és az addig átéltek keserűségét. Most, szolidabb gondolatokkal tekintek rájuk. Talán létezésük méltó lezárása megannyi életnek. A Roxfort ostroma után, megannyi élet elmúlásának látványa után, úgy érzem szükséges emlékeztetői és emlékei ők a halálnak.
- Te, viszont még sosem láttad őket. – Eszmélek rá hirtelen, miközben már szegezem is neki kijelentésem.
- Nem. Tényleg nem. – Mondja ólomsúlyú hangon, és látom, már nagyon-nagyon megbánta, hogy egyáltalán felhozta a témát. Rám néz, nem mondd semmit, de tekintete árulkodó. Még mindig ugyanazt a fájdalmat látom benne, mint az ostrom utáni percekben. Bár már nem annyira sovány, lényét még mindig valamiféle szürke aura keretezi, szemei sötétek, arcának sebhelye még csúfabb és nagyobb lett. Csak Jada jelenléte, az segít valamelyest… Mikor aztán elszakítja tekintetét az enyémtől, hirtelen és gyors léptekkel meg is indul jegyese után.
- Remélem a nővéreddel szoktak beszélgetni a háborúról. – Fűzi karját a karomba Agnes, miközben átlépkedünk a Roxfort nagykapuján. – Különben az emlékek felemésztik.
- Szerintem a nehezén már túl van. – Mondom reménykedő mosollyal barátnőmre nézve. Csodálom Agnest. A józansága és üde kedvessége hamar felülemelte őt a borzalmas történteken. Szerinte emlékeznünk kell, de nem ragadhatunk bele az emlékeinkbe. Mert az életet folytatnunk kell, a mindennapjainkat pedig élnünk kell, hogy ezzel nyújtsunk segítő kezet olyanoknak, kik sokkal szerencsétlenebbül jártak, mint mi magunk. Így például Ephramnak is.
- Ha így látod, akkor bizonyára. – Mondja ő is halvány mosollyal, ami mintha nem is nekem, hanem a tanári asztalnak szólna… de én nem fedezek fel ott semmi, esetlegesen vicces történést, szóval a dolgot Philip Meadowsnak, Agnes nagybátyjának tulajdonítom be. Aki még csak nem is mi felénk néz… Na, mindegy…

A nagyterem ugyanolyan zsúfolt, nyüzsgő és hangos, mint általában szokott lenni, és ez az én hangulatomra is erős bélyeget vet szinte azonnal. A rengeteg mosoly és üvöltözés, még akár a padban egymás mellett ülők közt is, visszatérít abba a hangulatomba, amit Minnel való pletykázós, cigizős néhány percünkben magamra vettem a vonatút alatt.
A Griffendél asztalától nem egy kéz int felém, hogy üljek oda, üljek oda. De szívemet melengeti, ahogy más asztaloktól is köszönést és mosolyt kapok. Szökevények… és túlélők…
Jada mosolyogva ül mellettem és boldogan, büszkén és leheletnyit fennhéjázón mesél eljegyzéséről, valamint ugyanilyen lelkesen mutogatja gyűrűjét is mellé. Persze nem bánom, boldog és ez a lényeg. Aztán, amikor megérkezik Min, ugyanolyan hévvel vetjük bele magunk a pletykák, tudnivalók és vidám történetek csereberéjébe, mintha a vonat óta abba se hagytuk volna.
- Szerintem valamit nagyon durván elnéztek, amikor téged neveztek ki prefektusnak! – Nevetek Minerva jelvényén, természetesen így lemaradva a tanári kar bemutatásáról… csak valahol fél füllel hallom a Meadows nevet… - Mit gondolnak, így majd megfékeznek téged, mint tornádót? Ó nevezzük ki prefinek, attól majd tuti szélcsend lesz!
Persze én is elnémulok, ahogy a furcsa idős alakokat meglátom. Baljósak, sötétek és a karom is azonnal libabőrös lesz… mintha északi lényükkel együtt az északi szelet is magukkal hozták volna. Az sosem jó. Orenda szerint az északi széltől kell mindig a legjobban félni, mert az hozza a legtöbb változást, és a változás nem mindig jó.

- Jó előérzetem van… - térít vissza a jelenbe egy kacsintással Min. – Szerintem idén biztos rengeteg meglepetésben lesz részünk. Új emberek, új szituációk… gondolj csak bele, mennyi izgalmas dolog vár még ránk. Erre pedig koccintunk… egyelőre csak forró csokival!
- Ne igyunk előre a medve bőrére… - Motyogom olyan halkan, hogy a pad másik felén ülő Min biztosan ne hallhassa, de azért Jada esetleg igen. Rám néz, én pedig ő rá, és szemében ugyanazt az érzelmet látom tükröződni, amit én is érzek.
Vajon ez a tanév tényleg a boldog újrakezdés jegyében fog telni?

[- Láttad, milyen arccal nézett rájuk McGalagony? Mi baja van?]

 Barátságosan mosolygok, udvariaskodok, főleg az évfolyamtársaimmal beszélgetek a vacsora alatt, de kerülöm a szemkontaktust velük, egy-egy másodpercre nézek csak a szemükbe. Nem biztos, hogy kibírnám, ha félelmet látnék tükröződni azoknak a szemében, akik a legközelebb álltak ahhoz, hogy a barátaimnak nevezzem őket. A félelemtől félek a legjobban, a megvetés, az undor, a gyűlölet elfogadható, de a félelmet, a félelmet tőlem már nem bírom többet látni. Eszembe juttatja azokat a napokat.
 Átpillantok a Griffendél asztalához, amikor egy kis időre kiesek a beszélgetésből, és rámosolygok Raquelre. Ő az, aki miatt elviselhetővé váltak a napjaim, és miatta talán életemben először boldog vagyok, van miért túlélnem az iskolát, miatta érzem úgy, hogy van értelme ennek a világnak. Megtapasztaltam mindent, ami rossz, és ha ő nincs, talán teljesen elveszett volna a személyiségem utolsó morzsája is. Talán most először másodéves korom óta nem érzem azt a szorító görcsöt sem a gyomromban, ami iskola előtt kezdődik mindig. Még ha nem is mondanám, hogy féltem Portmantől, azért mindig kifejezetten szorongtam tőle, hogy a közös óráink szünetében megint mit fog mondani. Furcsa, hogy csak részben tudok örülni az érzés hiányának, bár tekintettel arra, hogy Portman milyen véget ért, nincs rajta mit csodálni.
 Érdeklődve hallgatom McGalagony beszédét, de mégsem tudok visszafojtani egy rövid nevetést, amikor a prefektustársam megjegyzést tesz a Griffendél szokásos előnyére. Ezt én nem is sajnálom tőlük, inkább az okozhatta a pillanatnyi jókedvem, hogy azt hiszem, Clarice is egyfajta barát lesz, talán életünk végéig azok leszünk. Ismerem már gyerekkorom óta, most együtt fogunk dolgozni, és mindezek mellett a leendő feleségem legjobb barátnője. Jóleső érzés, hogy végre látok arcokat a tömegben, akiknek az élete szorosabban vagy lazábban, de össze fog fonódni az enyémmel.
 Kissé elfordítom a fejem, miközben próbálom összerakni magamban azokat a dolgokat, amiket a süveg mondott, csak gépiesen tapsolok a beosztási ceremónia alatt. Mit jelenthet az, hogy a múlt sötétje visszatérhet? Önkéntelenül a karomra pillantok, ahol a szövet takarásában megbújik a Sötét jegy után maradt sebhely. Még ha a kellemetlen kötelék Voldemorttal el is tűnt, még ha nem is érzem fájdalom formájában annak a végtelenül megkeseredett és kifordult elmének a hangulatváltozásait, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ugyanaz történt, mint az első háború idején. Hiába mondják többen, hogy látták a holttestét, hogy megtörtek a varázslatai, még száz év múlva is kísérteni fog a gondolat, hogy egy napon visszatér. Talán erre gondolt a süveg?
 De tudom, nem Voldemort az egyetlen gonosz, és nem is hiszem, hogy a legveszélyesebb. Az az egyszerű mugli, aki megölte a nagyapám kiskorú öccsét, sokkal sötétebb elme volt, még ha nem is volt kihívás egy képzett aurornak, azt hiszem, sokkal gonoszabb volt. Voldemort annyit várt, hogy tedd, amit mond, és a saját képére akarta formálni a világot, de vannak, akiknek sokkal gonoszabb céljai vannak. Voldemort azokat ölte meg, akik az útjába álltak, akik provokálták, megpróbálták becsapni, néha pedig rosszabb dolgokat tett a halálnál is az áldozataival, de kétlem, hogy ő többet akart a rendszere működésénél és az ellenségei életfunkcióinak leállításánál. Az a mugli viszont tudatosan és szisztematikusan darabokra tépte az ősöm személyiségét, egészen addig, amíg meg nem tagadta magától a továbblépést a túlvilágra. És ezek még csak azok a szörnyek, akik emberből lettek. A dementor, ami minden ellentéte, ami jó, sokkal szörnyűbb dolgokra képes, mint bármilyen emberszörny.
 Néhány mély levegővel kiűzöm magamból a sötét gondolatokat, amik szerencsére egyre ritkábban kínoznak, mióta Raquellel vagyok, felöltöm azt a halvány mosolyt, amivel védekezni szoktam ellene. A mosoly a sötétség ellen építhető legerősebb pajzs, még ha nem is őszinte vagy kifejezetten vidám, javít a hangulaton. Csak akkor válik kicsit komolyabbra az arcom, amikor elfogynak a tizenegy éves diákok, és sorra kerülnek az idősebbek.
 Hosszan elidőzik rajtuk a tekintetem, de én nem azért vagyok csendes, mert lenézem őket, inkább sajnálom őket. Hihetetlenül nehéz lehet nekik ez az egész, olyan idősek lehetnek, mint én, mégis egy kalap alá lesznek véve apró gyermekekkel. Ez nem csak megalázó, de számukra olyan nehéz lehet, amit csak kevesen érthetnek meg. Ők is éppen olyan idegennek érezhetik magukat, mint néha én is, és azt hiszem, igazán sok figyelmet kell rájuk fordítani majd, hogy beilleszkedhessenek. Ez nekem külön felelősség, mert nem csak prefektus vagyok, de ők is hasonló közegből jöhetnek, ők is aranyvérűek. A Romanov családról legalábbis mindenki hallott, aki fél percig figyelt Mágiatörténeten.
 Amikor Clarice oldalba bök, kicsit kizökkenek a gondolataimból, és én is néhány biztató mosollyal köszöntöm a hozzánk beosztott túlkoros elsősöket. Nem hiszem, hogy bármit jelent nekik a teljesen hideg fogadtatás után egy ilyen minimális gesztus, de azért jó látniuk, hogy nem mindenki olyan bunkó, mint amilyennek először tűnik. Ha nem lennék én magam is félig-meddig számkivetett, talán tapsoltam volna, és elindult volna valami.
 - Láttad, milyen arccal nézett rájuk McGalagony? Mi baja van?- csak Claricenek címzem a halk szavakat, de elég hangosan mondom, hogy a közelebb ülők hallják. Eddig nem volt bajom McGalagonnyal, páran még olyasmit is terjesztettek kisebb koromban, hogy szerelmes vagyok belé vagy legalábbis vonzódom hozzá, de az, hogy úgy néz rájuk, mintha valami rosszat tettek volna, egyszerűen undort vált ki belőlem. Mintha semmi nem változott volna tavaly óta, megint van valaki, akit pusztán a származása miatt utálattal néznek még azok is, akik ilyen pozícióban vannak. Pedig ezek csak gyerekek.
 Őszinte tisztelettel tapsolom meg az új tanárokat, különösen a Rúnaismeret tanárt nézem meg magamnak, aki különösen intelligens lehet. Hiába gondolkoztam rengeteget, hiába terveztem meg mindent a Névjegyzékkel, Quinton darabokra tépte részletről részletre, és elég közel jutott hozzá, hogy rájöjjön, hogy én írtam. Hálás lehetek mind Malfoynak, mind az évfolyamom griffendéles prefektusának, hogy elkezdték egymást szapulni, és nem folytatódott tovább a fejtegetés, de mégis úgy érzem, amikor a tanárra nézek, hogy már rájött. Muszáj elsajátítanom valakitől az okklumenciát, rengeteg olyan dolog van, amit semmiképp nem mutatnék meg senkinek. Amikor az aurorok kihallgattak, nagyon rossz volt, hogy mindent láttak, még egy belső menedékem sem volt előlük.
 - Valahogy nehezen hiszem el, hogy minden tanár önszántából a nyugdíjat választotta a Roxfort helyett.- nem lesz ugyanaz a Roxfort már soha, nem is hittem, hogy így lesz, mégis furcsa, hogy minden tanár elment. Nehéz nem arra gondolni, hogy ennek valamiféle oka lehet. Több elméletem is van rá, mi volt a baj a tanári karral, de egyik sem tűnik igazán valószínűnek. Zavar, hogy még igazán ötletem sincs.
 - Jó étvágyat!- visszaerőltetem a mosolyt az arcomra, és a mai napra száműzöm a sötét gondolatokat, gyanakvást, és megpróbálom a világot szebbnek látni, mint amit eddig láttam belőle. Talán nincs semmiféle összeesküvés, és a süveg csak arra gondolt, hogy ne vesszünk el a saját sötét gondolatainkban. Csak arra kell gondolnom, hogy nem fog történni semmi: még idén megkérem Raquel kezét, jövőre leteszem a RAVASZ-t, azután együtt leszünk életünk végéig, boldogan, ez az egész pedig csak történet lesz a gyerekeinknek.

Nehéz lenne szavakba önteni, amit most érzek. Itt, a Roxfort falai között, újra. Olyan hihetetlen ez az egész…

Évek teltek el, mióta először betettem a lábamat a Nagyterembe. Akkor még, ha nem is magabiztosan, de legalább stabilan. Nem tudnám megmagyarázni miért, de minden egyes évnyitó hihetetlen ujjongással töltött el, nem számít, hányadik. Egy újabb év, és még egy, amikor itt lehetek. Őszintén úgy gondolom, számomra ez megtiszteltetés: hogy még így, a mostani valómban is ide tartozhatok. Ha csupán egy egyszerű diák lehettem volna, hétköznapi ember, talán úgy érezném, az élet igazságtalan. Most mégis úgy hiszem, hogy ez a majd tizenhat év, amit magam mögött tudhatok, mégsem volt értelmetlen. Annyi minden történt! Sok jó, és néha fájdalmas dolog. Ám túléltük mind.

Tavaly még azt gondoltam, amikor a szertárban kuporogtam a csata hevében, hogy nem lesz még egy ilyen alkalom. Ám ez már nem számít, hiszen most itt vagyok: még egyszer, utoljára. Láthatom a díszes nagytermet, ahogy a kék legcsodálatosabb árnyalataiban pompázik. A hosszú asztalok mellett ülő vidám, önfeledt arcokat. A kis elsősöket, akik ijedten méregetik csoportjainkat. Ó, egyszer régen mi is ilyenek voltunk! Nem volt semmi konkrét elképzelésem, melyik házba kerülnék szívesen. Honnan is lehetett volna? Semmit se tudtam a varázslóvilágról. Anya, köszönöm neked, hogy bíztál bennem. Hogy megadtad az esélyt, és ide jöhettem.

Bíztatóan mosolygok a kicsikre, ahogyan csak tőlem telik. Bárhová is kerülnek, mind ennek a közösségnek a tagjai. Én sose gondoltam azt, hogy számít, étkezésekhez mely asztalhoz ülnek le. Ugye, Teddo-kun? Pillantásom továbbsiklik a Griffendél asztala felé, s mélyet sóhajtok, míg egy kedves szőkés fiún állapodik meg tekintetem. Szeretném megjegyezni ezt a pillanatot, akár egy fényképet, amit eltehetek életem albumába. Nem vagyok szomorú, egyáltalán. Persze, hiányozni fog ez a hely, de már elfogadtam, hogy ennyi jutott. Új fejezetet kezdek: bár még maradnék, de ez is csak egy lépés, amit meg kell tennem. Talán egyszer, ha az ég is úgy akarja, visszaülhetek ide, a régi helyemre. Tapsolhatok a kicsiknek, kihúzhatom nekik a széket magam mellett, bíztathatom, segíthetem őket a tanév döcögős mindennapjain.

Hallgatom a tanárok névsorát: nem ismerem egyiket se. Úgy tűnik, mások számára is véget ért egy fejezet. Vajon ők visszalátogatnak néha? A régi tanáraink… megrázom a fejemet. Milyen messze lehet innen London? Az évek során még egyetlen egyszer se számoltam az elsuhanó mérföldeket. Persze volt, hogy ki se néztem a Roxfort Expressz ablakán: annál sokkalta jobb volt a társaság. De nem is számít, nem hiszem, hogy Ted-et elengednék a tanév közepén. Majd talán a karácsonyi szünetben. Akkor majd biztosan meglátogat, ha a nagyszülei elengedik. Bólintok, s kezeim lecsusszannak az asztal alá, egészen a székem két oldalához. Milyen hidegek a kerekek… Vacsora után egyedül megyek ki: nem akarom, hogy bárkinek segítenie kelljen. Végül is: ezért egyeztem bele, hogy újból magántanuló legyek…

[Sol]

Én vagyok a legmenőbb. A legeslegmenőbb. Átmentem az RBF-en. És nem hogy átmentem, nem is olyan rossz jegyekkel! Vagyis többé-kevésbé. Vagyis, hagyjuk. A lényeg, hogy itt ülök a kabinban és Lisa az egyik oldalamon, Sol a másikoo.. vagyis nem tudom, hol van Sol, az előbb még itt volt. Mindegy, csakis arra tudok gondolni a borzasztó kettős érzésű nyár után, hogy csakis előre. Hogy itt van a hatodév, a legjobb 'év, és mindet megtehetek, amit eddig nem, és új lehetőségek várnak arra, hogy kihasználjam őket, új dolgok várnak felfedezésemre.

Jó volt ismét felölteni a talárt. Kicsit nehezebb, mint amire emlékeztem, de ez lecsökkent súlyomnak is beírható. A nagy vacsorákon ideje lenne behoznom régi testsúlyomat. Sol is elkezdett piszkálni, hogy "csontos seggű". Hát bssza meg.
Nem is kérdés, ki mellett ülök az asztalnál, Solt magam mellé utasítom, hiába könyörög, hogy a "csapata" gyűrűjében élvezze a pincsikutyáknak a pitizését. Sol élvezi, hogy menő arc lett. Én meg gyakran emlékeztetem rá, hogy igaz, hogy ezelőtt is menő volt, de én meg jobban megmenősítettem. Mondhatni a menőség piedesztálára ültettem. Mindenki tudja, hogy minden hatalmas férfi mögött még hatalmasabb nő áll (aki hátulról mozgatja, akár egy bábut, hahaha). Jó szorosan ülök Sol mellett, de nem azért, mert annnnyira imádom és mutatni akarom mindenfelé, hogy ő és én elválaszthatatlanok vagyunk, hanem azért, mert krvasokan vagyunk. Most, hogy nyolcadév is indult, pontosan egy évfolyammal többen vagyunk, ami meg is látszik. Na jó, nem pont, mert nem az egész tavalyi végzős évfolyam ismétel évet, hanem csak egy töredéke, de akkor is. Fullasztó, és kevesebb oldalasszelet jut nekem. Jut eszembe, mikor lesz már kaja?
Összeszűkölő szemmel várom, hogy mindenkit beosszanak. Páran izgulnak a kistesójuk miatt, vagy csak úgy érdekli őket, de én jelenleg csakis arra tudok gondolni, hogy magamra egyek öt kilót, és egy jót durmoljak az ágyikómban,ami a toronyban vár rám, és hívogat. Igen... Hallom is a hangját: "Nadiiine, feküdj belééém!".
A tányéromat bámulom üveges tekintettel, és várom a csodát idéző szavakat, a "jó étvágyat!"-ot, amikor Sol kizökkent, ugyanis cuki kis mutatóujjával két cuki kis bordám közé bök, én pedig felhúzom magam, és már készülnék kiosztani, felszívom magam, mint egy macska, de a pódium felé bök, jelezve, hogy figyeljek oda.
Csúnyán nézek, de odafordulok. Egyből lefagy arcomról az... arcom. Csak bámulok a nevek hallatán. Gyorsan végigmérem az ifjakat, és nyitott szájjal követem tekintetemmel őket, ahogy kivonulnak a Süveg alá, és beosszák őket a házainkba. Őket. A mi házainkba.
Miután McGalagony kimondja a lakoma szót, és felzördül a nép, feleszmélek, becsukom a szám, és egyből visszafordulok Solhoz, és közel hajolva suttogok:
-   Én tudom, kik ezek.