Nagyterem

[Befejeznétek, baszki?!]

- Kemény a pad.
Mint a föld, amin szétloccsan a koponya.
- És hideg is van.
Mint a kihűlt test.
Körbenézek. Olyan sokan vannak. Megfojtanak. Pedig szeretem őket. Szeretem őket egyenként, de nem ilyen sokat és egyszerre. Túl. Nem tudok megmozdulni.
- Mikor lesz már kaja?
Miután a tetemek felszívták magukat a kövön hömpölygő vérfolyót.
- Sose tudod kivárni a beszédet. Pedig idén javadra válna, ha nem zabálnál annyi, mert a nyáron ahogy látom felszaladt pár kiló. - amit majd a férgek fognak leenni csontjaidról.
- Fogd be, hülyegyerek.
- Fogd be te, barom. - nevetnek. Még.
- Száradj el!
- Befejeznétek, baszki?!
Oz és Marcus meglepetten rám néznek, aztán egy pillanattal később nevetnek. Nevetnek. Mintha nem haltak volna meg olyan sokan. Mintha nem folyt volna ártatlanok vére, nem csonkítódtak volna meg családok, mintha nem lenne tele a világ kínnal. Elfordulok a fiúktól, és hirtelen a nevemet hallom meg.
Srégen szemben velem ott ül Tristian.

- Tristian! – lelkem felragyog, hirtelen minden rossz gondolat elszáll. Már a vonaton is beszéltünk, ahol kellemetlen helyzetbe hoztam kicsit magamat, amikor kitörő örömömben a nyakába ugrottam. Hiányzott a barátom. Elgondolkozok a kérdésén, és Solra vetek egy pillantást, aki pár emberrel mellettem ül. Elkomorodok belül, ismét összezsugorodik lelkem, de arcomon nem látszik. – Nem tudom, Tristian. Tényleg fogalmam sincs, de ha szeretnéd, megkérdezem, és mondok pár jó szót rólad. Szívesen megtenném, azt nem nehéz, még hazudnom sem kell. – mosolyodok el halványan. Tudja, hogy sosem hazudok. De akkor is hozzá kellett tennem.
- Jönnek az elsősök! – kiáltja Marcus. Úgy kiált, mint amikor élve zabálják fel a pókok.

Sol mellett ülő Nadinera nézek.
Jól néz ki. Egész jól néz ki. Maga elé bámul, és a semmit figyeli, de mégis élettel-telinek látszik. Jó így látni. Nadine olyan oldalát mutatta meg nyáron, amitől... megijedtem. De nem úgy, mint az eddigi Nadinetól. Ez a Nadine sokkal, de sokkal rettentőbb volt, mint ahogy valaha láttam. Összetört, mint egy váza, és Sol milliónyi darabjait, aprólékosan ragasztotta össze. Szép, lassan. Nem hittem volna, hogy sikerül. De sikerült. Borzasztó volt látni, ahogy a mindig vidám, mindig vad és életigenlő vakmerő lányból mi lett.... S lám, most jól néz ki. Egész jól néz ki.
Solra nézek. Oda akarok bújni hozzá. Tudom, nevetséges, nem vagyok már hat éves, voltaképp tizenhat éves vagyok, de tavaly óta egyre többször tör rám valamiféle végeláthatatlan magány. Nem állandó az érzés, hirtelen jön és hirtelen megy, és nagyon nem szeretem. Rettenetes érzés. Ilyenkor arra gondolok, amikor kiskoromban mindig Solhoz bújtam, amikor rosszat álmodtam. Ő sose volt mérges, hogy felébresztettem, mindig megvigasztalt, addig beszélt hozzám, amíg vissza nem aludtam. Most is ezt érzem. Mintha rémálomból ébrednék fel, és a testvéri ölelésére vágyom. De nem ölelhetem meg, mert tizenöt éves vagyok, ő pedig tizenhét, én itt van az egész iskola körülöttünk. És Oz cikizne. Oz mindig csak cikiz. Egyre kevésbé szeretem őt. Ó Sol. Ölelj meg. Félek.
Hirtelen megjelenik előttünk milliónyifogásos lakoma. Nem tudok enni. Nem vagyok éhes.
- Mi a baj, Mona? - kérdezi Sol, kissé előrehajolva az asztalra, hogy jól lásson.
Felkapom a fejemet, és mosoly ül ki az arcomra.
- Csak nem tudok dönteni, melyik finomsággal kezdjem! Nyam-nyam! - mondom sugárzó arccal.
- Aztán nehogy teleedd magad!
És felrobbanva, darabokra szakadok, és zsigereim beterítik a sült oldalast.

[Voldemort meghalt.]

Abszurd.
Abszurd az, hogy itt vagyok, az, hogy megint iskolapadban ülök. Tavaly, miután Crasso visszahozott a kastélyba nem is voltam igazán az iskolában. Folyamatos bukások, szellemdiák voltam, mindennel foglalkoztam csak magával az iskolával nem, és a továbbtanulással. Az élet nem erről szólt. Hanem arról, hogy elvesztettem a vőlegényemet, hogy elvesztettem a barátaimat, hogy emberek haltak meg, háború volt. Amikor háború van, az élet más. Más fontos, más a mérték, érték, morál. Mindenki felnő, aki érti. Én is felnőttem, teljesen máshogyan látom a világot, és ezen nem tudok változtatni. Nem tudok csak úgy visszaváltani az előző állapotra, "diák-módra". Ami megtörtént, az megtörtént, a múltam minden részletét átéltem, és ezekkel több illetve kevesebb lettem. Szeretném hinni, hogy magam mögött hagyhatom ezt az egész időszakot, és újrakezdhetem. Úgy, ahogy mindenki akarja.
Az eszem tudja, hogy most a tanulásra kell koncentrálnom, mert hiába volt a háború, jövő még van, munkahelyet kell keresnem ,ahhoz pedig kell valamilyen képzettség, és nem elég az "óvoda". Sőt, talán még a Roxforttal sem elégszek meg, és egyetemre megyek. Vagy munkát vállalok, nem tudom még. Tényleg nem tudom, de most azért vagyok itt, hogy ezt megtudjam, szóval nincs gond. Nincs gond...

Ülök a sok gyerek között. Beképzelt vagyok, amiért úgy érzem, hogy én többet tapasztalt vagyok, és felettük állok. Nem hiszem valójában, hogy felettük állok, de valahogy mégis idegennek érzem magam itt, a sok csacsogás, és izgatott arc között. Csendben ülök, senki nem szól hozzám, nem is ismerem a mellettem ülőket. Az én barátaim meghaltak vagy eltűntek, tehát valószínűleg meghaltak. Néhány ismerős arcot látok, de csak ismerősök, semmi több.

Hiányzott az iskola. A régi időkre emlékeztet, amikor még minden a „helyén volt”. Annyira könnyű volt minden. Hiányzott minden. A kastély gyönyörűbb, mint valaha, a szellemek ismét önmaguk, még Hóborc is jó kedvre derített, amikor a kastélyba belépve üdvözölt mindenkit. Örülök, hogy írhatok házi feladatot, örülök, hogy kutathatok a könyvtárban, és együtt vacsorázhatok másokkal. Már hiányoztak az emberek közelsége.

Iszom McGalagony szavait. Az új tanári kar említésénél nem lepődöm meg, már hiányoztak a korábbi arcok. Részben örülök, részben nem, hogy új professzorok tanítanak. Ők nem ismernek, én nem ismerem őket. Előző professzoraim többsége évekig tanított, ami nem elhanyagolható szempont. Tanítóim, példaképeim, elkerülendő példaként vállaltak szerepet életemben. Viszont új professzorok, új szemléletek, új dolgok, amik új élethez hozzátartoznak. Rendben van ez így, csak nem tetszik.
Teljesen elmerülök a nosztalgiában, de az új ifjaknál felkapom a fejemet. Szemeim összeszűkülnek és a feszült csendben én is feszülten figyelek.
Agyamban egyből összeesküvés-elmélet születnek újjá, de gyorsan elüldözöm a kóros gondolatokat. Ez több, mint furcsa. És pár éve is így kezdődött. Hogy furcsa volt valami, aztán egyre több furcsa dolog ütötte fel a fejét, s hopp öldöklések, eltűnések. De az akkor volt… Most elvileg minden rendben van, hiszen Voldemort meghalt.
-    Voldemort meghalt.    – lehelem ki ajkaim között, de senki nem hallja meg olyan halkan mondom, majdnem csak tátogom.
Ennek ellenére: mindennek van oka.
Annak is, amiért a vacsora után egy nagyot fogok aludni a régi otthonomban, a régi ágyamban. De mindezek előtt megkóstolom ezt az íncsiklandó sült oldalast.

Felteszem a lábamat a szemközti ülésre. Lejjebb csúszok derekammal, és összefont kézzel, fejemet a falnak döntve bámulok ki az ablakon. Kizárom a külvilágot, és csak a gondolataimba mélyedek. Érdekes volt ez a nyár. Miután Voldemort meghalt sokan leitták magukat a sárga földig. Nagy örömükben, vagy háborús fájdalmaikban. Én nem ittam. Nem igazán vonzott sose az alkohol. Ittam már, rúgtam is be, de sose azért, hogy valamit elnyomjak, vagy kiengedjek. Talán bennem van a hiba, de én akkor szoktam inni, ha megkívánom, alkalmam nyílik rá és ízlik is a kiválasztott nedű. Voldemort halála után Potterék lettek a hősök, pláne, miután megjátszotta a halálát. Beleborzongok, ahogy visszaemlékszem arra a pillanatra. Én is ott álltam a tömegben, és harcoltam az életemért, mások életéért. A reményvesztettség nem létezett addig... De ez is elmúlt. A háború is. Jön majd másik.
Diszkréten meglökik a zoknis lábfejemet, nekem pedig felvillannak szemeim. A lány úgy tesz, mintha nem is lökött volna meg, de tekintetünk összeakad, amiből hamar megérti, hogy ha mgé egyszer meglök kibelezem a kupéban.
- Jaj, bocsi! - és visszafordul a többiekhez járatni a haszontalan száját. - Az idei év, az RBF-é. De azért nem akarom kizárni a...
Ismét elmerülök a tájban, és még jobban elfordítom a fejemet, füleimet becsukom, kizárom a külvilágot.

A kastély gyönyörű. Természetesen eddig is az volt, de most valahogy még szebbnek látom. Nyoma sincs az ostromnak, a kidőlt falaknak, beszakadt mennyezeteknek. Egy-két régi pótolhatatlan szobor és festmény hiánya emlékeztet csak arra a vérrontásra, ami itt történt.
Nem túl virágzó szívvel lépdelek be a Nagyterembe. Tudom, mi vár rám. Tavaly meg volt a lehetőség, hogy levizsgázzak, én pedig megbuktam rajta. Persze, hiszen egész tavalyi évben a Szükség Szobájában, illetve Londonban tartózkodtam. Esélytelen volt a sikeresség. Természetesen a szüleim szerint lusta, semmirekellő lánygyerek vagyok, egy buta tinédzser, aki iskolakerülő volt, és szégyent hozott a család hírnevére. Az persze nem fordult meg a beképzelt fejükben, hogy amíg ők otthon aggodalmaskodtak a meleg kandalló előtt szeretett lányuk után, addig ő ember életeket mentett meg, és az igazságért harcolt. Nincs mit szépíteni emberéleteket mentettem meg az ostromban. És az én életemet is tucatnyian mentették meg minden egyes órában. Körbenézek az asztaloknál, sokak arcáról eltűnt az a meggyötörtség, ami nyár elejéig uralkodott rajtuk. Sok régi arcot nem találok a tömegben, de nem is töltök sok időt azzal, hogy keresgéljem őket. Nem is akarom tudni, hányan.
Szóval az idei év az évismétlésé, ami ugye soha nem fordult elő még a Roxfortban, de különleges tekintettel a tavalyi helyzetre, bizonyos diákoknak megengedték a tanévismétlést, így nekem is: nem voltam rossz tanuló régen. És bizony pár dilettánst elbocsátottak az iskolából, ami miatt balhé is kerekedett bizonyos körökben. De ez az élet rendje. Természetes szelekció.

Végigfigyelem az elsősöket, és az arcukat, ahogy a Süveg kikiáltja az ítéletüket. Mert ez ítélet, a következő hét évre. Egy billog a fejük felett, amivel együtt kell élniük és a legjobbakat kihozni belőle. Amikor én végignézek a háztársaimon nem látom társaimat. Azt mondják a Süveg nem téved. Szerintem akadnak kivételek.
A nagy csöndre figyelmes leszek, de nem látok teljesen jól,így kicsit oldalra hajolok, hogy megnézhessem kiket kell nézni annyira. Végigkövetve az eseményeket, gondolkozóba esem. De ahogy látom, nem csak én. Szinte hallom az agyakban csikorgó fogaskerekek zaját. Aztán vacsorát hirdetnek, és mindenki elnyomja magában rossz érzéseit egy sült oldalassal.

Tiszta lap? Nem, nem hiszek benne, hogy létezne ilyen ebben a világban. Épp ezért se próbálom magamra erőletetni, hogy az oly ismerős lépéseket, melyeket már hatodszor teszek meg, ne kísérjék emlékek és kalandozó, csapongó gondolatok, meg a múlt árnyékai. Ami megtörtént, nem lehet semmissé tenni, csak együtt kell élni vele és én a magam részéről természetesen fogadom és kellemesen üdvözlöm a változásokat, melyek a megszokott lépések közé vegyülnek. Megszokott a vonatút, az iskolába vezető kocsizás, az évnyitó, de minden, ami ezeken történik már mégsem teljesen az. Helyesebben, ha azt veszem, fokozatosan alakult ki ez az egész, évről évre fokozódott a helyzet, mire tavaly elértük a mélypontot s most, nos, most talán megindulunk felfelé is a mélységből. Mindenki adott és kapott sebeket, de azt is leszűrtem az ostromot követő időkben és különösen most, mikor újból találkoztam diáktársaimmal, hogy ezekről meggyőződjek, na meg arról is, hogy a jövő iránti bizakodás azért szerencsére áthatja a légkört. Így minden múltbéli árnnyal együtt is boldogan és bizakodóan tudok én is a Nagyterembe lépni s büszkén vonulni végig a házam színeiben pompázó termen asztalunkig. Jellemző, hogy még a háborús időkben is el tudtuk érni a győzelmet ilyen tekintetben. Most végre megmutatkozott, hogy válságban is nálunk az ész ténylegesen, mert az elmúlt évek történései nos... rendkívüli módon alakították ki mindig a verseny eredményét. De most úgy érzem, hogy a múlt kellemetlenségei ellenére is igazságos, de kemény küzdelemben jutottunk idáig, szóval azok a kék zászlók igenis oda valók. Ezzel a megnyugtató érzéssel érem el a Hollóhát asztalát, de mielőtt leülnék, még végighordozom tekintetem a termen s egy-egy ismerősnek azért intek, vagy jelzek.
A mardekáros asztaltól Clarice felé küldök egy barátságos intést és egy "I"m watching you" jelzést is két ujjammal az én szememről az övé felé bökve, hiszen a seprűs boszorkával idén remélhetőleg meccsen is összemérjük majd erőnk, nem csak edző játékban...

A Griffendél asztalánál pedig Minerva szőke fürtjeit találják meg szemeim s neki küldök egy kacsintást, melyet biztos észlelt, hiszen direkt látványosra és kissé idétlenre is vettem azt, a nyári standolás emlékére...

Miután szemem befejezte körútját, jön házam asztala, ahol mielőtt helyet foglalnék, gondosan megnézem mi a kialakult ülésrend, és úgy igyekszem helyet foglalni, hogy végül Ailával szembe kerülhessek, akinek csak sokat mondóan nézek a szemébe és kedvesen bokán rúgom, hogy érezze a törődést. Na csak finom lökés ez igazából, nem bántom én őt. Mindez pedig némi támpontot adhat számára, hogy bizony ma este utolsóként fogunk a klubhelyiségben maradni, hogy aztán kis nyári nosztalgia estet tarthassunk ketten... Két székkel odébb pedig a vonaton megismert Emmeline-féle kompánia ül, akiknek szintén küldök egy mosolyt és még lehet mondanék is valamit, de a rendezvény kezdetét veszi, ami végül leköti figyelmem. Hallgatok és figyelek, minden szót magamba szívva, megjegyezve és megrágva, darabokra szedve. Új diákok, új tanári kar, újjá épített iskola... és új fenyegetés. Mert a süveg erre utalt s bár majd 17 évesen az életbölcsesség még nem az ember kenyere, én hajlamos vagyok neki igazat adni...

Egyetlen felhő elég, hogy elsötétítse a napot.

A vonatút hosszabbnak tűnik, mint ezelőtt, a gondolataim kavarognak a fejemben, de mindet a szél viszi magával, gyorsan suhannak tova ugyanolyan elmosódottan, akár a táj. Túl sok minden örvénylik bennem, ahhoz hogy bármivel is képes legyek megfelelően foglalkozni, így becsukom a könyvem és elsüllyesztem kézitáskámba és a továbbiakban fénytelen tekintettel bámulok ki az ablakon.

Jóval később, a fiákerből kiszállva a fejem úgy fáj, mintha belülről próbálnák meg széttörni a koponyacsontom. Nem túl lelkes mosolyt küldök néhány ismerősnek, közben az egyetlen dolog,amire gondolni tudok, hogy szeretnék már túl lenni a lakomán, hogy kicsivel kevesebb ember jelenlétében szortírozhassam szét furcsábbnál furcsább teóriámat. Valószínűleg a fejemben örömünnepet tartó apró cintányérosok is a bennem dúló rendezetlen érzéseknek köszönhetőek, így minél előbb szerettem volna megnyugodni.
Ahogy most végignéztem a Roxforton valahogy mégsem töltött el a béke és harmónia. Épp ellenkezőleg…valamiféle rossz érzést hagyott maga után minden tüzetesebb pillantás, bár őszinte örömömre a tavalyi év zaklatottságának és kilátástalanságának emléke már messze járt. Az általam már régen ismert folyosók és az iskola otthonos atmoszférája azonban egészen hamar megteszi hatását, a fájdalom a fejemben határozottan enyhülni látszik, mire pedig leülök a kék zászlók alá a Hollóhát asztalához már ahhoz is elég relaxált vagyok, hogy folytassam az olvasást. Persze időnként azért feltekintek, bármennyire is érdekelnek Jung gondolatai értelemről és tébolyról. Hamarosan észreveszem kedves barátnőmet, Minniet, nehéz is lenne eltéveszteni, hiszen aligha ismerek nála magasabb korabeli lányt. Rám kacsint, én pedig a lehető legjelentőségteljesebb mosolyt villantom rá, hogy egyértelmű legyen számára, bőven van mit mesélnem az elmúlt néhány hétről, majd visszabújok a könyvembe.
„Ne tegyünk úgy, mintha a világot kizárólag az értelmünkkel fognánk fel, érzéseink is éppúgy segíthetnek a megértésében.” Épp ezt a mondatot olvasom magamban halkan hümmögve, mikor enyhe külső hatást érzékelek a bal bokámon. Azonnal bosszúsan nézek fel, de amint a tekintetem összetalálkozik Morganével a könyv felett kénytelen vagyok elmosolyodni, sőt halkan felnevetni is. Ebben a kedves kacajban természetesen fellelhető enyhe zavarom, amit a közelében érzek, de már nem foglalkozom fele.
Beszélgetésbe nem kezdünk, hiszen az elsősök ekkor már megkezdték bevonulást, valamint megjelenik kilenc teljesen idegen diák is, akiket valamiért ellenérzést váltanak ki társaimból. Nem egészen értem a dolgot, háztársaimra sandítok, de az ő arcukon sem látok semmi megnyugtatót.
A Süveg semmi jót nem jósol erre az évre és dala után elfog egyféle megmagyarázhatatlan rossz érzés, ami csak növekszik, a többiek reakcióit látva a furcsa, új jövevényekre. Vajon mi ez az egész? Vajon mi vár még ránk? Ezek a kérdések merülnek fel bennem, mikor a lakoma megkezdődik.

Nagyterem

 A Nagyterembe érve már mondhatni elfáradtam.
 Egészen reggel óta marta a gyomrom ez az érzés. Abszolút szürreálisnak tűnt minden. A szüleim reggeli hideg elköszönése, az a fajta beletörődés, amivel át sem kísértek a vonatig, csak megálltak a 9 és ¾ vágányra vezető fal előtt, és rideg búcsút vettek tőlem. Mintha már elfogadták volna, hogy soha nem is jövök vissza. Aztán pedig a vonatút. A zsibolygás meg az új generációs hülyegyerekek áradata. Őszintén mondom, fel nem foghattam mit keresek itt. Olyan volt, mintha valami mesébe kerültem volna. Sehol nem volt a tavalyi félelem, vagy elnyomottság érzete, a komoly csend, és a halk suttogások a vonaton. Nem hiányzott, nem vagyok őrült. Mégis most teljes erővel csapott arcon az érzés, ami végig kísérte az egész nyaram is. Az érzés, hogy mennyire átlagos, köznapi és elhanyagolható ez az egész. Az iskola, a tanulás, a mugli diploma. Az egész szart se ér, ha nem élsz. Valahogy tavaly kiveszett belőlem minden fajta lelkesedés, ami nem a túléléshez kellett, kiégtem.
 Mérhetetlenül defektesnek éreztem magam, és ahogy végignéztem az idősebb diákok arcán a tömegben, ez az arckifejezés rengeteg embert kísértett. Owen mellé szuszakoltam be magam, bár azért annyira nem kellett még tolakodnom, hiszen az elsős kölyköket még nem vezették be a terembe. Nem igazán éreztem magam idevalónak, meg egy egészen kicsit hiányzott Wolf is. De komolyan, legalább róla tudtam, hogy mi jár az idióta fejében. Pont az, ami legtöbbször az enyémben is, mostanában. Bezzeg Kenneth itt volt. Becsmérlően néztem végig rajta, bár különösebben még most sem hittem el a csajról, hogy épelméjű. Aztán a szemem tovább siklott és intettem egyet Balmoralnak is, akihez még amúgy is lesz majd egy-két szavam. A Griffendéles asztal végén pedig kapott egy szép lenézést Bishop is, bár nehéz volt őt megkülönböztetni a körülötte ülő fiúktól. Ejnye. Ha már itt tartottam hátrafordulva intettem egyet Caelnek is, aki a szokásos kis barátaival diskurált éppen valamiről, és még egy vigyort is sikerült megengednem felé, ahogy találkozott a tekintetünk. A többiek nem érdekeltek különösebben. Parkinson meglehetősen undok arccal bámult maga elé, és valahogy nem kerülte el a figyelmem, hogy húzódtak el tőle még a saját háztársai is, legalábbis a kisebbek. Ejnye-bejnye.
 Megforgattam a szemem, majd átbámultam a vállam felett, amikor kinyílt a Nagyterem ajtaja és besereglettek az elsősök a maguk megszeppent valójukban. Én meg akkor szeppentem meg és pislogtam kétszer, amikor az a néhány idősebb kölyök is besétált a nyomukban. Fogalmam nem volt róla, hogy kik ők, de már most rossz érzésem volt velük kapcsolatban. Hiszen mióta volt szokás a Roxfortban, hogy idősebb gyerekeket osztogassanak be házakba? Soha.
 Rajtam is úrrá lett a terem feszült figyelme, ahogy mindenki csendben követte végig a bevonulást. Idegesítő volt a várakozás, hogy végre kiderüljön mi is történt. Azon kaptam maga, hogy összepréselt szájjal és a körmeimet a tenyereimbe mélyesztve várom, hogy végre fény derüljön arra, hogy mi a fene is történik. Mikor az első kölyök felült a székre, már tudtam, hogy ismerős a neve, de az ikrekig nem tudtam rájönni honnan. Møvrede. Tudtam, hogy olvastam már róluk nemrég a Prófétában, és már éreztem is, ahogy ütemesen dobolni kezd a lábam türelmetlenségemben. Legszívesebben felpattantam volna, hogy aztán a Levéltárban kössek ki, és újraolvashassam az összes cikket és feljegyzést, amit lehozott a Próféta, vagy bármelyik más újság. Őszintén leszartam, hogy melyik házba kerülnek, mert már az bűzlött, hogy egyáltalán itt vannak. A paranoiám nem engedte volna, hogy elmenjek egy ilyen dolog felett anélkül, hogy utána járnék, amennyire csak lehet. Verj át egyszer, a te hibád, verj át kétszer, az enyém. Nem voltam hajlandó még egyszer megszívni semmit. Pláne, ha most még időm is lenne felkészülni rá, vagy elszelelni.
 McGalagony beszéde különösebben ismét nem szólt semmiről. Főleg nem az újakról, pedig azt hiszem igazából mindenki arra lett volna igazán kíváncsi. Az új tanári kar is elég vegyesnek látszott, senki nem volt ismerős, leszámítva Quintont. Már kifejezetten vártam, hogy beülhessek az órájára, mert olvasva a könyveit izgalmasnak ígérkeztek az idei Rúnatanórák. Na meg mondjuk én személy szerint azt sem bántam, hogy az új SVK tanár nem vitte tovább Piton örökségét a zsíros hajjal, meg a gusztustalan fekete köpennyel. Ez halkan szóvá is tettem Owennek. Atán meg mindketten nekiláttunk a vacsorának. Vacsora után pedig egyenesen a Levéltárba vettem az irányt.
 A fáradtságom felváltotta a félelmem az ismeretlentől, és egy egészen kicsi izgalom is. Elvégre nem véletlenül voltam hollóhátas, izgattak a kihívások és a rejtélyek. Talán egyszer még ezen a kiégés dolgon is sikerül túllendülnöm valahogy.

Véget ért egy újabb nyár, új tanév vette kezdetét. Nekem az ötödik. De nem is csak tanév, talán egy teljesen új korszak a Roxfort történetében. Erre elsősorban akkor eszmélek rá, amikor meglátom a tanári kar tagjait. Annyi új arc... Persze korábban is sor került néhány tanárváltásra, de ennyi csere, plusz még a restaurálások, no meg a megfogyatkozott diáksereg... Igaz, vagyunk elegen így is, nem mondhatnám, hogy mennyire tágasan lennénk az egyébként nem túl kicsi teremben.

- Üdv, skacok. - köszöntöm röviden, de azért kedvesen asztaltársaim, a Hollóhátasok büszke táborát, majd helyet foglalok és váltok pár szót barátnőimmel. Hamar elcsendesedünk azonban, ahogy megkezdődik az évnyitó.

A Teszlek Süveg és McGalagony beszéde köszönt minket. Őket legalább ismerem, sőt még talán a háztájőrző szőrős arcának is örülök kicsit, mint ahogy az ember megörül egy ellenszenves ismerősének, ha idegen városban találkoznak. Ha csak ismeretlenek ülnének a pódiumon, akkor ez már nem a régi Roxfort lenne, pedig valami kis állandóságra mindenkinek szüksége van. Az új tanárokat vizslatom, próbálva megtippelni, melyikük milyen lehet. Úgy tűnik, már az első héten sok meglepetésre számíthatunk. Bizonyára jó néhány pontba fog kerülni mire kiismerjük rigolyáikat. Tavaly természetesen mi nyertük a házkupát, és igen csak szíven szúrna, ha idén valamelyik gyengébb ház tulajdonítaná el a címet. Persze a pontjainkat főként nem én fogom gyűjteni.

Kezdetét veszi a ceremónia, a Süveg elsősöket oszt be. Csendben szemlélődöm, de nem az elsősöket figyelem, hanem a régi ismerősöket. Kíváncsi vagyok, ki mennyit változott külsőleg. Vannak, kik rendkívül sokat szépülnek, vagy éppen csúfulnak egy nyár alatt, az ilyesmi pedig mindig érzékenyen érinti a hozzánk hasonlóan összezárt lányközösségek hierarchiarendszerét. Azt is meglesem, melyik fiúnak sikerült megérnie hozzá, hogy normálisan fel tudjon öltözni. Nem mintha bármit is akarnék mostanában az ellenkező nem tagjaitól, de azért nézni attól még szabad.

Az elsősök után idősebb arcok kerülnek sorra, amin kicsit mindenki meglepődik. Ilyesmire még sosem volt példa, legalábbis abban a négy tanévben biztosan nem, amióta ide járok. Ezek az alakok nem sok tapsot kapnak, viszont lényegesen több figyelemmel jutalmazom őket, mint az elsősöket. Főként a Hollóhátba kerülőket szemlélem meg alaposabban, elvégre elég ritka esemény, hogy korombeliekkel vagy idősebbekkel bővüljön házunk.

- Hát, ez az év is eseménydúsnak ígérkezik.

A baljós jeleket azonban hamar feledtetik az elénk terülő nyalánkságok. Nem tudom, kinél mi otthon a helyzet, nálunk mindenki borzalmas szakács, így rögvest belevetem magam a vacsorába, miközben a többiek meséit hallgatom. Új szerelmek és barátságok, költözések, vakációk és más történetek kapnak életre az arany teríték csillogásában. A pletykaáradat valószínűleg egész éjjel kitartana, ha a túlzott ételfogyasztás nem nyomna álomba minket. Én jó szokásomhoz híven hozzá sem érek a húsokhoz, csak az édes különlegességeket fogyasztom, miközben barátnőim limonádétörténeteit hallgatom.

Végül aztán visszatérünk az egészséges életmód berkei közé, és a prefektusok kíséretében megindulunk lépcsőzni. Igen komoly kihívást jelent egy efféle vacsora után feljutni a legmagasabb toronyba. De hát miről híresek a hollóhátasok, ha nem a lehetetlen kihívásokról? Magamhoz veszek két édességet az útra, és megindulok a klubhelyiségünk felé.

Egész vonatúton nem beszéltem a legszükségesebbnél többet. Körülöttem ült pár barátom, beszéltek, nevetgéltek. Ők nem tudják, még nem töltötték be akkor a tizenhetet, nem tudják, milyen volt akkor ott lenni, látni, érezni, létezni. De nem is terheltem őket ezzel, csak az ablakon bámultam ki, el-elszunnyadva a végtelen hosszúnak tűnő vonatút alatt. Még mindig nem hevertem ki - egyáltalán ki lehet valaha? -, még mindig előfordult, hogy éjszaka verejtékben fürödve ébredtem fel a saját sikolyomra, de az előző hét rosszabb volt, mint az elmúlt pár hónap alatt, erről a szemem alatti, szürkés színű táskák is tanúskodtak. Kettős érzés viaskodott bennem, visszatérni a biztonságot nyújtó kastélyba és a Roxforti Csata ködös kísértete.

- Blue, tessék, csukd be az egyik szemed és nézd meg ezt! - zökkentett ki egyikük a félálomból, felém nyújtva a Szombati Boszorkány legfrissebb példányát.
Engedelmeskedtem, lehunytam a bal szemem és a mutatott oldalra bámultam, bár nem értettem, miért kéne. Csak szöveg, egy ábra, pletykák, szenny tömkelege... Mindig is utáltam az ehhez hasonló mocsadékot.
- Nem értem, mit kéne látnom... - jegyeztem meg egy fél perc szótlan bámulás után.
- Ne mondd már, hogy nem látod! - fakadt ki válaszul a szőkeség. - Próbáld meg a másik szemeddel!
Rámeredtem. Láttam rajta, hogy kellett neki egy másodperc, mire felfogta, mit mondott. Arca megnyúlt, ajkai enyhén elnyíltak, szemeiben rémület ült.
- Sajnálom... Bocsáss meg, Blue... - suttogta közelebb hajolva.
A kupéban ülők némán figyelték a jelenetet.
- Én is szívesen elfelejteném - jegyeztem meg savanyúan, majd visszafordultam az ablak felé.
Nem szólaltam meg az út további részében.

Azt mondják, az ember sosem felejti el a legelső igazi szerelmet, hogy akármerre is jár, elkíséri, és akármennyire is tiltakozik, egy része, valahol mélyen, elásva legbelülre, mindig is szeretni fogja. Ezért jó másnak az első szerelme lenni, mert tudhatod, hogy veszíts el mindent akár, felejtsen el mindenki, de neved mégsem fog a múlt homályába veszni, valaki, valahol, évtizedek múlva majd átkarolva a feleségét, a lábára ültetve a kislányát elmeséli a történeted, hogy mi volt köztetek, és mi lett veled, majd, egy csókot nyomva felesége arcára, elregéli, hogy is került ő az életébe, és hogy élnek mostmár happily ever after.
 Hogy igaz-e, azt nem tudom. De az biztos, olyat senki nem mesélt, hogy mi történik azzal, akinek élete első - és ki tudja, gyermeteg álom csupán, de talán egyben utolsó is lehetett volna  -, igazi, hosszan kitartó szerelmét erőszakosan elválasztja tőle a halál.

Nem beszélek, nem reagálok. Burkot húztam közém és a világ közé. A Nagyterem ajtajában szótlanul elválok a többiektől, a házam asztalához sétálok. Könnyek szúrják a szemem, egy ki is csordul, de a többit visszapislogom. Egy zsebkendőt kotrok elő a talárom zsebéből, ahogy körbenézek a helyiségben. Fájó emlékek sora tódul szemeim elé, de igyekszem kizárni őket, így az eseményre koncentrálok. A zsebkendőbe törlöm a szemem, de csak későn veszem észre, hogy az festékporos lett, így valószínűleg most szivárvány színben pompázik az arcom, de nem érdekelt.

Sajog a szívem, ahogy megpillantom a vadőr szeretetteljes arcát és házvezetőnőm hibátlan kontyát a sok idegen között. Új korszak köszöntött a Roxfortra, most, hogy az épület mindennél hatalmas restauráláson esett át, és a tanári kar is vérfrissítve lett. Megmozdul a szakadt süveg repedése, emberi hangokat csikarva ki magából, megrezgetve a levegőt, a hanghullámok pedig összevissza verődnek az ódon és kevésbé ódon falak között. Későn veszem észre, hogy elhangzott a mi házunkat dicsérő szólam, így a hirtelen beállt csendben zavartan ütöm össze a tenyeremet, szúrós pillantásokat csalva magamra. Nem hallom a továbbiakat, egyetlen sor kivételével: az érzékeim felerősödtek, szinte ordibálva zengenek a szavak a fülemben, melyeket mintha éreztem volna, hogy hallanom kell.

Jól vigyázzatok mindnyájan,
Bár egy árnyék eltűnt,
Attól még több jöhet!
Bár az idő pereg, ha nem vigyáztok
A múlt sötétje még visszatérhet!

A szám eltátottam, a szemeim kipattantak, nem kaptam levegőt. A hirtelen döbbenettől önkéntelen reflexből felpattantam, majd azon nyomban, amint észrevettem, mi történt, vissza is ültem a padra, meglepett is szemrehányó pillantások tucatját csalva magamra. A Teszlek Süveg sosem téved...
Akkor megláttam őket. Nem tudom, kik voltak, miért, hogyan, honnan, de kirázott tőlük a hideg. Ez nincs rendjén, gondoltam, és tudtam, hogy közük van a "jóslathoz". Legszívesebben elfutottam volna, messzire, ordítva, elmenekülve minden elől, de tudtam, hogy nem tehetem.
Utána minden összemosódott. Bár gyomrom fájdalmas korgással követelte az ételt, egy falatot sem tudtam volna enni, csak csendben meredtem a tányéromra.

A Teszlek Süveg sosem téved...

+18

- A büdös kurva életbe, hát itt tényleg semmi nem változik?!
Az ígéretes kezdet tőlem hangzott el, miután szembe találtam magam Friccs ronda pofájával, és ez elég nagy szó, mert tényleg csúnyább, mint amilyen büdös. A legrosszabb, ha közel is jön, mert akkor jut mindkettőből, és még zokon is veszi, hogy öklendezni kezdesz. Most is úgy bámul rám, mintha tudná, hogy a hányás kerülget tőle... na várjunk csak, lehet, hogy tavaly ezt már mondtam neki hangosan is? Mindegy, ki nem szarja le az ilyen öreg bútorokat, a Nagyterembe vándorolva úgyis látom, hogy a tanári kar teljesen bontatlan csomagolás. Ledobom magam az asztalhoz, mert szerintem idén sem leszek népszerűbb, mint tavaly, mindegy, milyen rendszer is van a fejünk felett, én akkor is vérfarkas leszek, és az emberek akkor is idióták lesznek.

Itt van mindjárt ez a Balmoral, aki már megint kifutónak nézi a vacsorát, és csak az menti meg a csinos kis seggét egy kiadós rúgástól, hogy hamarabb leül, minthogy kitegyem elé a lábamat. Tulajdonképpen kurva hálás is lehetne nekem, meg Mattnek persze, aki feldobta a vonatozást idáig... Kíváncsi vagyok, elmondta e már a haverjainak? Ha nekem lenne sleppem, én tuti beavatnám őket, ilyen azért nem mindig történik. De nem, nekem Barbie jut a kopogó sarkain, és olyan, mintha az idegrendszeremen sétálna.
- Ne bámulj már. - köszönök a mellettem ülő évfolyamtársamnak, aki erre gyorsan elfordul, aztán felteszem a lábam az asztalra. Nem érdekes, hogy, nem azért ugráltam egész rohadt nyáron mindenféle edzéseken, hogy ezt most bárki megkérdőjelezze... kivéve persze a sztahanovista Barbie-t, aki máris kötelességének érzi elrontani a napomat. Szerencsére azzal a másik csajjal röhögnek valamin, helyes, addig sem kell látnom, hogy szemeli ki magának az új tanárokat. Ha már új tanárok... Te jószagú kurva úristen, McGali idén magazinokból vágta ki a proffokat?!
Le is szarom a kalapot, kit érdekel a beosztás, úgyis mindig a szokásos rinya megy arról, hogy tartsunk össze, meg nagy vigyorral járjuk a kacsatáncot a mezőn négy házként, egy szívként, meg ilyenek, de hát már házon belül sem érdekel senkit, ha valami bajod van, miért lenne ez idegenekkel máshogy? Tessék, Dullahan meg itt pislog, gondolom a kis játékszere után, aki meg az én játékszerem mellett ül. Rávigyorgok Mattre, biztos vagyok benne, hogy ő is pontosan úgy baszik az egészre, mint én, új jaj de nagyon sötét aurájú diákostól, szokásos hisztiig az összetartástól mindenre.
- Neked is kurva jó étvágyat! - intek Dullahannek, akit most valamiért nagyon leköt, hogy jelezzen a szőke ciklonnak, aki meg ignorálja, szóval csak a szokásos, az a csaj egy igazi áldás mindannyiunknak. Még mielőtt enni kezdenék, mert azért ez eléggé hiányzott már, rábámulok az idei felhozatalra, és rögtön eldöntöm, hogy tuti a diáklányok fele fog ma szerelmetesen picsogni, hogy milyen izgalmas tanáraink lettek nekünk...!

Valami vörös hajú nő, pont úgy néz maga elé, mintha lövése sem lenne, hogy került ilyen kurva illusztris társaságba - hát nekem sincs, elhiheted, Digby. Úgysem tanulok mugliismeretet, nem a te láthatóan nem ép idegeiden fogok táncolni idén, legalább ezt megúsztad, és még csak nem is tudsz róla...
Mi van még itt, lássuk. Quinton. A pasi úgy néz ki, mintha csak átült volna valamelyik asztaltól, de ő elvileg valami tudósgyerek, nem? Megbökdösném Dullahant, hátha ő jobban tudja, de őt is lefoglalja a kaja, szóval nem fogom megtudni, mert ő sem tanít. Mekkora mákjuk van ezeknek!
Á, már látom is, az idei SVK áldozat, mert hogy biztos nem éli túl a tanévet, az itt nem divat, baromi kínosan érzi magát a talárban. Nem csoda, ha egy kurva fogasra adnám, még az is tekintélyesebbnek tűnne benne. Ez a pasi pont olyan, mintha összeszedtek volna valakit egy motorosbandából, az ilyenekre buknak az olyan magukat intrikusnak képzelő libák, mint Balmoral. Rá is nézek, hátha már a nyálát törölgeti az abroszról, de nem, most is a nevetgélés foglalja le. Fuss, Fawcett, amíg lehet, ez a csaj rosszabb, mint ami az úton jöhet szembe.
Lutece... most komolyan ez lesz a házvezetőnk? Nem azért, mintha rajtam kívül bármi is fenyegetné, de hát ezt egy csúnyább nézés elkergeti. Sápadt, szőke, fiatal... te úristen, tök jó fogadásokat lehetne kötni, melyikük dobja be hamarabb a süvegét. McGali nem tudom, mit csinált a nyáron, de ha nem túlélő-kiképzéssel látta el ezeket a szerencsétleneket, végük lesz, hamarabb, minthogy kimondják: 'Blood kisasszony, miért mosolyog olyan szélesen rám?'
Everdean, na ez meg biztos rejteget valamit. Nem, ilyen emberek nem jönnek ide tanítani, ahová már kábé meghalni jön valaki, szakmailag ezer százalékig.

Azért fordítok egy kis figyelmet a kajára is, ha már ennyire ki vagyok éhezve - némi húst a számba tömök, marcangolok egy kicsit, már senkinek fel sem tűnik, csak legfeljebb az újaknak. Tényleg, vajon hová került az a kis nyomorult, akinek visszaadtuk a pulcsiját? Remélem, nem köp be, különben fájdalmas első éve lesz. Nem mintha minket simogatott volna az a banya, de Bianca, vagy ki a faszom, jól teszi, ha csak az étel miatt nyitogatja a száját, mert egy öklöt is találhat benne csak úgy véletlenül. Felállok az asztaltól, körbenézek, néhányan felém fordulnak, és ahogy a nem éppen kistacskó újakra bámulok, elfog az undor. Kár a fincsi marháért, Biancát sem szúrom ki, szóval fixírozom a többi tanerőt, hátha van köztük életképesebb, mint az eddigi felhozatal.
Az a barna hajú nő olyan tündibündi, hogy kedvem lenne még ki is okádni, ami a számban van. Hát ez nem tudom, mit fog tanítani, talán Balmoralnak sminkelést, vagy ilyesmit, de kezdem hiányolni a régi öreg, penészes tanárainkat, azok nem voltak ilyen... zöldek? Talán ez a jó kifejezés.
Heaven Rowley, hát ez meg milyen hülye név, biztos utálták annyira a szülei, mint engem, de mégis ő húzta a rövidebbet. Még egész értelmesnek tűnik, de akkor jön a kérdés, hogy a picsába került ide?
Prescott. Ismerek egy Prescottot, de az nem ilyen elveszett. Komolyan, idén versenyt fognak futni egymással, ki murdál meg hamarabb? Nem is érdekel, mi a tárgya, valami életerős mardekáros másodikos úgyis elintézi még előttem.
Na az új lényes tanárbácsi viszont kíváncsivá tett. Már nem az arca, az kit érdekel, nem azért van itt, hogy csodáljam, hanem hogy tanítson. Ez az egyik kedvenc tárgyam, szóval ajánlom neki, hogy jobb legyen, mint Hagrid.

Úristen, mennyien vannak ezek, már én is unom a felsorolást... de jó, végre itt a desszert, van mivel elterelni a figyelmemet. Egyre jobban idegesítenek a többiek a pofázásukkal a nyárról, meg arról, hogy miket fognak csinálni a következő napokban. Én úgyis tudom, hogy sírni fognak, mert tanulni kell, mert órák vannak. Én is ezt fogom tenni, de közben nem nyivákolok majd, annál is inkább, mert remélem, hogy Matt kitalál valami jóval szórakoztatóbbat. Mindig foglalkoztatott, milyen lehet mondjuk, a Nyugalom termében csinálni, vagy ilyesmi.
Betolom a hab arcomba a maradék süteményt, mire egy mögöttem ülő hollóhátas srác úgy pislog rám, mintha mondjuk a karjával tettem volna ugyanezt. Tudom is, hogy miért - Lancaster közeli kis barátja volt, ő viszont az ostrom óta nem került elő... Nem akarok beszélgetni.
- Mit bámulsz, köcsög?! - hördülök rá, mire zavartan megfordul. Miért van a homlokomra írva, hogy szabad prédája vagyok a szemmel verésnek? Ha nem adsz rá okot, nem ugatlak le, ez ilyen egyszerű.
Na már csak az két pasi maradt a szélén, a többi itt rontotta a levegőt tavaly is. Oakley és... Lancaster?! Hát ezek már mindenhol ott vannak?! NEM akarok emlékezni, nem akarom újra átélni a nyomort, az egész kurva tavalyi évet, amikor nem történt más, mint a módszeres kínzásunk. Nem is érdekel, mit tanítanak, nem érdekel már az egész szeptember sem, vége a vacsorának, az asztalra csapom a poharam, és kirontok a teremből.

Baszódjon meg mindenki, de tényleg. Kell egy kurva nagy alvás, mielőtt újra emberek közé tudok menni, és ha belegondolok, hogy csak egy vacsora ennyire kiégetett, itt kő kövön nem marad majd, ha jön a telihold. Remélem, Mattie bírni fogja majd, mert rajta múlik ezeknek az idiótának az élete, Freya Blood idén kurvára nem tolerál semmit...!

A nyár végeztével újfent visszaállt minden a rendes kerékvágásba. Itt éreztem magam mondhatni otthon, mivel jóval több időt töltöttem itt, bár igazi otthonomhoz mindig is szorosan kötődni fogok. A hatalmas épületbe beérve, mindenképpen az volt az első meglátásom, miszerint a történtek után szépen megrenoválták. A hatalmas kőpadló léptektől zengett, s csak úgy ömlöttek be az ismerős, valamint az ismeretlen arcok. A terem a maga nagyságát hivatva ismételten tündökölt. Mintha az embernek egy romantikus álma teljesült volna a hatalmas szoba révén. Kőből faragott oszlopok, s padsorok ameddig a szem ellát. Mintha csak az ember egy középkori trónterembe lett volna, csakhogy vitézek és hölgyek helyett itt varázslótanoncok foglaltak helyet. Amint kaptam némi levegőt és megszoktam a szokatlanul nagy tömeget, elindultam a hollóhátasok által elfoglalt ülőhelyek felé. Nem örvendettem túlzott népszerűségnek, ám azt se mondhatnám miszerint utáltak, ha pedig igen azt akkor oktalanul tették. Az egyik üres hézagot kihasználva leültem a masszív szerkezetre. A terem gyerek, illetve a már mutáló hangú tinédzser hangok zsivajától csengett. Valakik a nyár alatt történő kalandokat, vagy élményeiket osztották meg. Mások már előre megbeszélték az iskola forgatókönyvét, mikor, hol és mit fognak csinálni. Nagyon kevés csevej esett azokról a bizonyos napokról, pedig sokan ott voltunk. Hamarosan a baljóslatú gondolataim teljesen elterelődtek. Az egyik fiú odaszólt nekem.
- Bocsi! Mit kérdeztél? - érdeklődtem tőle zavartan, ugyanis teljesen elmerültem a gondolataimban.
- Csak azt kérdeztem milyen volt a nyár? - ezáltal újfent megkaptam Georgetól a kérdő mondatot, ám most már teljességgel rá koncentráltam.
- Hát mit mondjak erre? Jó volt! A szüleimmel elmentünk Korzikára, azonban csak egy hétre. Amúgy neked hogyan telt a szünet? - szegeztem neki az információt, bár csak puszta toleranciából. A fiú nem igazán a kedvenc személyiségjegyeimmel áldott meg a világ. Túlságosan könnyen felhúzta magát minden apróságot, az emberekkel pedig éppen annyira volt kedves, mi módon azok bizalmába férkőzve minden titkukat kipletykálja. Az ő áradozására már nem is nagyon figyeltem, hiszen biztos teljességgel magát fényezte, de azért fél füllel is idegesítő volt azt hallgatni. Szerencsére kínjaimnak a csendre intés vetett véget. A tanárokon még nem is néztem végig. Rengeteg általam még nem ismert új tagot jelentettek be, kiket megszokni újfent célnak kell kitűznöm magam elé.  Rossz érzés töltött el, amint belegondoltam, hogy más fogja tartani azon órákat amelyek már több éve nem változtak. A süvegtesztnél viszont rengeteg új növendéket figyelhettem meg. Amikor elhangzott a hollóhát név mindenki tapsolt, illetve éljenzett. Én csak tapssal jeleztem tiszteletemet, hiszen nem olyan gyereknek ismertek, ki alap helyzetekben majd kicsattan az örömtől.  A diákok eztán mind az adott táborokba özönlöttek. Ezek után, mindenki tartozott egy bizonyos csoportba. Még emlékszek az első napomra, milyen nehéz is volt a beilleszkedés. Szerencsére Frost és Jill segítettek. Eléggé nehéz bármelyikükhöz is most odamenni. Még mindig utálják egymást. Én megbocsájtottam Josephnek, igaz nagy vétségnek számított a tette, mégse okolhatom teljesen. A lány viszont itt ült tőlem egy köpésre, mégis semmi jelét nem mutatta annak, hogy akár velem is szóba állna. Talán az nap nem kellett volna igazat adnom Frostnak, de ebbe butaság is belegondolni. Csúnyán elszabadulhattak volna a dolgok aznap, még az is lehet, hogy megölte volna, ha nem próbálom őt lecsitítani. A vacsora után talán tisztázom vele a dolgokat. Az étel mint mindig meglepetésszerűen került elénk. Hatalmas sült pulykacombok, porhanyós húsú oldalasok, kívánatos halfilék, s még sorolni lehet a temérdek jólétet tükröző finomságokat. A Gordon nevet örökölt leány, szinte mint a vihar lábra kélt. Az étkezést félbe hagyva én utána mentem. A cipőjének kopogása jelezte számomra útvonalát.
- Hagyj békén Kurt! - meg se fordult, mégis tudta, miszerint én követem. Lassan elkezdtem az egy helyben ácsorgó leány felé menni. A vállára akartam rakni gyengéden a kezemet, mégis ő egy határozott mozdulattal elrántotta azt.
- Neked most mi a bajod? - érdeklődtem tőle értetlenül, s már ökölbe szorítottam a kezem, habár inkább a falat ütném, minthogy a gyengébbik nemnek ártsak.
- Csak hagyj békén...én akarom ezt így. Ne akarj segíteni, mert akkor megütöd a bokádat!- figyelmeztetett Jill, aztán teljes nyugodtsággal faképnél hagyott. Ez az év is jól kezdődött érezte. 

Ellentmondást nem tűrően vonom félre Mattet, ahogy a fiákerekre szállunk épp fel.
-Fawley. Ezt a pulóvert visszaállítod a ma reggeli állapotába, és miután leellenőríztem, nehogy csak a kandallóba dobd, visszaszolgáltatod egy bizonyos Bianca közös ismerősünknek, és akkor nem lesz több következménye a dolognak. És ezt nem prefektusként, hanem mint barátod mondom. És értékelem a diszkréciót- adom át neki a jelenleg egy zacskóban lévő inkrimináló ruhadarabot, egy halálosan komoly tekintetet fúrva a szemeibe.
-Nem vagyok mérges, igazából csak csalódott, Matt- közlöm még vele, aztán visszamegyek a fiákerhez felszállni, és a kastélyig tartó úton nem is említem a témát többet, majd előkerül még úgyis, arra alkalmas közegben. Csodára nem számítok, Matt mindigis Matt lesz, de szerintem azért még tőle is elvárható, hogy legalább némi tekintettel legyen az embretársaira. Nem sokat tudok a részletekről, de annyit pont igen, amennyit kell, többhöz nem is ragaszkodom. És szerencsére többet, mint fentemlített Bianca, aki örülhet, hogy nem mindent tudott beazonosítani a visszakapott pulóverén, mielőtt elkértem tőle. Nem fogom a prefektusi rangomat fegyverként használni, főleg nem barátaim ellen, nyújtott némi segítséget a dologban.

* * *

Az este hátralevő részében az én figyelmem is elterelődik az ügyről, túl sok mindenről van mit beszélni. A Nagyterembe özönlő tömeg fölött elkapok egy biccentést Minervától, amit egyből viszonzok is. A hallgatólagos szövetség idén is fenn áll, bár remélem, hogy ezúttal beszélőviszonyt is sikerül társítani mellé, hogy az ezt erősen gátló tényezők elmúltak. Innen az iskolából legalábbis mindenképp.
Kaptunk két új Everfent. Nem tudom, mennyire közeli rokonai Cael hugrás rajongójának, de kétségkívül rokonok ilyen névvel. És nagyon remélem, hogy nem olyanok ők is, a kiscsajból bőven elég volt az a két alkalom, amikor közvetlen találkoztam vele, még nyár elején Caellel meg Sophie Floressel az Üstben, meg nem is olyan rég, a bálon. Amit ott lenyomott a kiscsaj még az Üstös incidense kapcsán... Még két olyan vad kisállat ide nem kell nekünk.
Emellett kaptunk kilenc komolyabb módon baljósabb "elsőst" is, akikre nem csak én húzom össze a szemöldököm, mindenki más is értetlenül, komoran, vagy gyanakodva méregeti őket, és a megszokott tapsvihar is elmarad, amikor ők kerülnek beosztásra. Én figyelek, megpróbálok minnél többet megtudni a különös helyzetből már így első látás-hallásból is. Ez bizony levél lesz, bár mire hazaér, szerintem Apa is hall a dologról maga is.
Remélem, a diákságra, magamat is beleértve, ez nem lesz hatással idén, de egyértelműen nem lesz eseménytelen ez az év sem.

▲ ▲ ▲

   A diáksereg zsibongása nyomottá tette a kedvem. Kihúzott, egyenes háttal ültem a már megszokott padon, velem szemben az egyik szobatársam, Matt, de nem igazán figyeltem rá. Hogy őszinte legyek, nem igazán figyeltem semmire sem. Tekintetem a távolba révedt, Matt feje mellett el, valahogy a szemben lévő asztalon túlra, de nem is igazán valamire, csak úgy ki, a fejemből. Mármint nem révedt ki semmi sem a fejemből, ez a megfogalmazás így nem túl precíz. Én révedtem ki a fejemből, de ez sem jó, mert egy helyben ültem végig. Nem is tudom, mi lehet erre a legmegfelelőbb szó.
   Mindenki izgatottan beszélgetett a másikkal, s valóban, én is váltottam már pár szót a mellettem ülő lányokkal. Csak az általános kérdések hangzottak el, hogy milyen volt a nyár, hogy érezzük magunkat, mire számítunk, milyenek lesznek az elsősök. Most viszont nem beszélgettem senkivel sem. Csendesen vártam a ceremónia kezdetét, amire szerencsére nem is kellett olyan nagyon sokat várni. Qcross professzor bekísérte az elsősöket, a zsivaj hangosabbra váltott, s én is felfigyeltem az érkezőkre. Aztán közülük is a magasabb fiúkra és lányokra, akik körülbelül olyan idősek lehettek, mint mi, plusz-mínusz pár év. Ők mégis hogy kerültek oda? Érdeklődve felvonom szemöldököm, s tekintetemmel végigkísérem őket a székig. Aztán a megszokott mondóka jön a fejfedőtől. Odafigyelek szavaira, de annyira nem vagyok oda a versekért, meg hát nem is mindig értem őket. Nem értem, miért nem lehet világosan megmondani, amit mondani akarnak, ha nekem itt ködösen fogalmaznak, azt nem fogom soha sem megérteni. Bármennyire is legyen az fontos. A Hugrabug említésekor elnevetem magam, hallván társaim éljenzését, és közben tekintetemmel az elégedetten mosolygó Bimba professzort keresném a tanári asztalnál, azonban akárhogyan is nyújtogatom a nyakam, nem találom. A beosztás során, az idegen nevek említése mindenképpen furán hat. Egyiket sem hallottam még soha. Félszegen bár, de tapsolok nekik, hiszen semmi rosszat nem csináltak. Nekem is tapsoltak régen, holott én sem csináltam semmit, amiért kiérdemeltem volna, így én is tapsolok nekik. Had legyen jó kedvük kicsit, ha már egyikük sem annyira mosolygós alkat.
   McGalagony feláll, majd belekezd a beszédébe. Erre vártam. Izgatottan mocorgok, s figyelem az igazgatóasszonyt. Amikor éljenezni kell, akkor éljenezek én is a többiekkel. A közösség ereje mindig magával ragad, s boldoggá tesz. Boldogsággal tölt el a többiekkel lenni. Kellemes érzés. A fehér kripta említésekor kissé elkomorul arcom, s elhatározom, hogy hetente el fogok oda látogatni, hogy hagyjak ott valami kedves dolgot, mikor mit. Egyetlen közeli ismerősöm sem távozott el a háború során, ám mindenki megérdemli a megemlékezést, aki elszenvedte az egyenlőtlenség kegyetlen erejét.
   Az új tanárok felsorolásánál mosolyogva tapsolok nekik. Egytől egyig kedves embereknek tűnnek, s az új házvezetőnk, Reed Lancaster is elégedettséggel tölt el. Azt hiszem ismét mi kaptuk meg a legjobb házvezető tanárt az iskolában. Mondjuk ha Vulkanov lenne, nem érezném magam olyan kellemesen. Az a férfi néha igazán kellemetlen helyzeteket tud teremteni, és elég otrombának tűnik. Anya és Apa mindig azt mondták, hogy az ilyen embereket jobb elkerülni. Úgysem értenének meg minket.
   Ezután már nem sok maradt hátra, a lakoma említése pedig egyenesen meglepetésként érint, annyira magával ragadtak az igazgatónő szavai, hogy el is feledtem a közelgő étkezést. Kellemes érzéssel fordulok az asztal felé, ahol már a jól ismert módon megjelentek a jól ismert ízek. Rámosolygok Mattre, aki hasonlóképpen boldognak tűnik, majd megragadom a villám és elhalászok egy fánkot előle. Mintha csak összebeszéltünk volna. Kuncogva rakom a tányéromra, s mindeközben cseppet sem zavarnak vagy foglalkoztatnak a rejtélyes „elsősök”.
   

Maga az utazás alapvetően eseménytelenül telt az ifjú Winterburn számára – szokásukhoz híven a közelebbi ismerőseivel feltöltöttek egy kupét, így nem kellett kitenniük magukat a vidáman rohangáló elsősök, vitatkozó párocskák és szúrós szemű mardekárosok okozta, meglehetősen felejthető élménynek. Csak akkor kellett érintkezniük a vonat többi utasával, ha ők is úgy akarták – s az alkalmanként felbukkanó távolabbi ismerősöket és a büféskocsit leszámítva erre általában egyáltalán nem szokott példa lenni. Szépen, türelmesen kivárták a majd' egy napos utazást, ami a kastélyba vitte őket, s a lehető legkisebb mértékben érintkeztek a külvilággal. Általában... de ez nem volt általános eset az ifjú számára.
Meglehetősen sokszor elhagyta a kupét azzal az indokkal, hogy sétál egyet – oly sokszor, hogy az utolsó néhány alkalommal társai már leplezetlen kíváncsisággal és értetlenséggel néztek rá, de végül egyikük sem kérdezett semmit; tudták, hogy úgysem kapnának egyenes választ a kérdésükre. Ha valami olyasmiről lenne szó, amit Dwayne meg akarna osztani velük, akkor azt megtenné magától – ha pedig olyasmiről, amit nem, akkor azt kérdezősködéssel úgysem tudják kiszedni belőle.
Útjai során sok emberrel találkozott, de senkivel nem állt meg bájcsevejeket folytatni: köszönés és néhány barátságos szó volt az illem íratlan szabályai közé felvéve s jelen esetben ennél többre nem is volt hajlandó: udvariasan beléfolytotta a szót minden olyan emberbe, aki ennél hosszabb és tartalmasabb beszélgetést kívánt kezdeményezni, majd sietve továbbállt. Menet közben pedig fél szemmel, feltűnésmentesen a kupékat fürkészte – nyilvánvalóan keresett valakit, s útjai sűrűségéből és hosszából az is valószínűnek tűnt, hogy nem találta meg az illetőt. Persze nem vont le ebből messzemenő következtetéseket, hiszen sok fülke el volt függönyözve – s ha megértése nem csalt, az általa keresett diáktársa is az egyik ilyen kupéban utazott. Azt azonban mégsem tehette meg, hogy minden elfüggönyözött ajtón benyit, hogy megnézze kik tartózkodnak odabent... Kétségbe ugyan nem esett sikertelensége miatt, de megnyugodnia sem sikerült.

Legnagyobb bosszúságára meglehetősen későn jutott fiákerhez, amin áthidalhatta a vasútállomás és a kastély közötti rövidke távolságot – ennek köszönhetően a nagyterembe érvén csak a teremnek háttal jutott számára hely a Griffendél asztalánál, így nem folytathatta tekintetével a keresgélést, legalábbis anélkül, hogy felhívná magára a figyelmet, azt pedig el szerette volna kerülni. Kénytelen volt tehát egy időre feladni, így tekintetét a tanári asztalra, illetve az éppen bevonuló elsőévesekre fordította... valamint arra a néhány, szemmel láthatóan idősebb figurára, akik mögöttük érkeztek.
Nem tűntek tizenegy évesnek, nem tűntek oda valónak, ahol álltak... és Dwayne meg mert volna arra is esküdni, hogy nem britek voltak. De akkor mit kerestek itt? Minden országnak megvoltak a saját varázslőiskolái meglehetősen ritka eset volt, hogy valamilyen oknál fogva idegen országban tanulták az ifjak a varázslómesterséget – az pedig egyenesen példátlan volt, hogy ne a többiekkel egy időben kezdjék el a iskolát, mint ahogy az átiratkozás is. Viszont ha most a beosztásukra vártak, akkor a kettő közül az egyik helyzetnek kellett fennállnia...
Hamarosan elfogytak az elsősök, beosztásukat a szokásos üdvrivalgás és ünneplés kísérte; majd következtek az idegenek. Nyugodtan, bár szemmel láthatóan kissé feszengve léptek a Süveghez, ami teljesen természetesen beosztotta őket a házba, ami az itt töltött idejük során lényegében a családjukként kéne működjön – de a köszöntés és ünneplés hiányában az ifjú valahogy kételkedett benne, hogy ez az elképzelés a gyakorlatban is érvényesülni fog. Ő viszont nem törődött háztársaival, s az idegenek bizonytalan kilétével sem: ha és amennyiben valamelyiküket a Griffendélbe sorolta a Süveg, a maga részével ugyanazzal a lelkes, de diszkrét tapssal köszöntötte őket, amivel a kicsiket; valahol reménykedett benne, hogy társait is inspirálni tudja rá, hogy hasonlóként cselekedjenek.
Következett az igazgatónő beszéde: az új tanári kar bemutatásával kezdte. Ez nem lepte meg különösebben az ifjút, hiszen nyílt titok volt, hogy McGalagonyon kívül mindenki elhagyta az iskolát – néhányukat sajnálta ugyan, néhányukról viszont tudta, hogy egy cseppet sem fognak neki hiányozni. Az érdekes rész ezután következett… vagyis csak kellett volna következnie. Dwayne arra számított, hogy az igazgató szót ejt a túlkoros elsősökről és beavatja a diákságot az idekerülésük okaiba és körülményeibe, de tévedett: a professzor úgy viselkedett, mintha semmi különös nem történt volna, és lakomázásra szólította fel a diákságot, majd leült, s maga is nekiállt a vacsorájának. Az ifjú ezt rendkívül érdekesnek találta: Dumbledore annak idején minden információt megadott, ami a rendkívüli dolgokat illette, itt viszont ennek éppen az ellenkezője történt…
Érdekes tanévnek ígérkezett az idei, s a Voldemort felett aratott győzelem ellenére az ifjú ezt a legkevésbé sem pozitív értelemben állapította meg magában.

Ahogy a többiekkel karon öltve fészkelődtem a megszokott hosszú asztal mellett, szinte el sem tudtam dönteni, hogy mit várok jobban. Vajon annak örüljek, hogy immáron mindenféle félelem nélkül járkálhatok a kastélyban? Elvégre idén már nem kell félnem, hiszen Voldemortot legyőzték, így fellélegezve, csak a prefektusi és tanári őrjáratoktól tartva járhatok-kelhetek éjjel a kastély falai között. Elhagyhatom azt a szokásomat is, hogy ruhát vittem magammal a laborba, melyet aztán egész éjjel kerülgetnem kellett, hogy ne tűnjön fel senkinek sem, hogy a laborból indulok órára.
Vagy inkább örvendjek, hogy újra olyan felszereléssel folytathatom a kutatásaimat, melyek otthon nem álltak a rendelkezésemre? A nyári szünet alatt volt időm arra, hogy felszerelkezzek, így egy új üst mellett rengeteg új tekercs, szike és egyéb eszköz került a leltárba. Ha egy kis szerencsém van, idén már hasznát is tudom venni az efféle felszereléseimnek, s gyakorlati módon is belekezdhetek az egyelőre „húsmágiának” keresztelt átváltoztatás kutatásába. Sajnos azonban, idén új labor után kell majd néznem, mely megnehezíti a dolgomat, ahogy a lebukás veszélyét is komolyabbá teszi az első néhány hónapban. Ezzel szemben ott a kaland, ami az új dolgok felfedezésével jár.
Vagy inkább annak örüljek, hogy a tanári asztal mellett most újabbnál újabb arcok ücsörögnek? Az elmúlt évek okán ettől azért tartanom is illik, ám az, hogy a háború után egy teljesen megújult professzori kamara fogad a kastélyban, sok dolgot megkönnyít. Elsősorban, ezek az emberek nem ismernek, s ez jól van így – igyekszem tehát megőrizni ezt a státuszt. Egy-két arcot felismerek, akiknek az említése is olyasféle érzést kelt bennem, mintha valamiféle hírességgel találkoznék. Ott van Quinton professzor, akinek eddig egy könyvét olvastam, de már az a tény, hogy könyvet írt, és adott ki, emeli a státuszát a híresség irányába.
Vagy örüljek inkább annak, hogy ismét a Mardekár ház asztalánál ülök? Mindig is boldogsággal töltött el az a tény, hogy hova osztott a süveg, és bármit is mondtak a „kígyók” házáról, én akkor is kitartok amellett a véleményem mellett, hogy az egész Roxfort legjobb háza ez. Talán a Hugrabug még jó lehet, de azt is inkább Amelia miatt mondom.
Tehát sok dolognak örülhettem, és ahogy az asztal felett átpillantottam – fejek kereszttüzét kerülgetve – megpillantottam a nővérem, ahogy a barátai között ül a megszokott helyén. Nem vártam el, hogy észrevegyen, így balra fordult a tekintetem, ahol – kicsivel lentebb – megpillanthattam Trystan-t. A látványuk valahogy megnyugtatott, mindig, mikor körbenéztem és rájöttem, hogy még a saját házamból sem ismerek mindenkit. Ahogy így bambultam, egy rajz lebegett a bátyám kezében. A kis képecske engem ábrázolt, ahogy a szemeim szép lassan a hatszorosukra duzzadnak, s a fejem fölött apró kérdőjelek kerülnek elő. Ha nem ismertem volna a testvérem, akkor is értettem volna, hogy mit kérdez. „Mi van? Mit lesel?” Megráztam a fejem, és visszafordultam a tanárok felé.

Megkezdődik a ceremónia, és valahogy megnyugtató Piton, vagy Dumbledore hangja helyett az öreg McGalagony szólalt meg. Nem értettem a többiek zsibongását, mely ezidáig eltöltötte a termet, most viszont feszélyezett a hiánya. Ahogy a süveg megkezdte az éneklést, kicsit nyomasztó volt az egész. Talán a kellemetlen, jobb szó ide.
Mikor a Mardekár ház bemutatására került a sor, többekkel együtt én is felszisszentem, na nem kígyóutánzásban. Kínos volt, hogy mennyire alattomosnak próbáltak minket eladni, pedig egyáltalán nem volt mindenki gonosz, sötét halálfaló, attól, hogy ide tartozott. Trystan felé fordultam, aki már bőszen véste a mindig kéznél lévő füzetébe az újabb képet. Felderültem kissé, mikor megláttam a revolverfarkú csörgőkígyót, melynek tökéletes anatómiájával egész nyáron zaklatott. Ahogy a kígyó ellőtt pár töltényt, bólintottam csupán, jelezve, hogy osztom a véleményét. Nem tetszett ahogy minket bemutattak, de azért valahol az is eszembe jutott, hogy a bátyámmal közös gyengénk a westernfilm szeretete.
Nem csatlakoztam viszont az éljenzéshez, de csupán azért, mert nem volt kenyerem az ilyesmi. Én csendesen őriztem a mardekár büszkeségét.
Az igazgatónő jelzését nem tudtam nem észrevenni, s egy sóhaj keretében szántam csendben a griffendél házat. Hiába a kivételezés, mely már több éve megy velük, az eszüket akkor is tombolán nyerték. Néha a fejem fogtam attól amiket róluk hallottam, és az sem tett hozzá nagyon a szimpátiám kialakulásához, hogy Potter és barátai ott ücsörögtek. Nem szerettem őket, pedig nem is ismertem őket. Valahogy annyira unszimpatikusak voltak, hogy az hihetetlen. Persze azt azért nem akartam volna, hogy olyan sorsra jussanak, mint amit tudjukki szánt volna nekik, de akkor sem kedveltem meg őket.

A beosztási ceremónia cseppet sem köt le, s inkább a kisebbik füzetem jegyzeteit bújom és csak akkor pillantottam fel, mikor a süveg a mardekár szót kiabálta. Annyira nem szerettem ezt a ceremóniát, hogy az már-már felfoghatatlan volt saját magam számára is. A sajátomon egyenesen feszengtem. Kiülni oda mindenki elé, és várni, hogy kimondja egy több száz éves süveg az ítéletet. Nem kellemes érzés. Ezért inkább nem is figyeltem rá, biztos ami biztos alapon. Nem akartam az első évemre emlékezni. Nehéz előle menekülni, hiszen minden kézmosás emlékeztet rá. A karomon még mindig ott virítanak az írások, melyet a Rózsaszín Veszedelem íratott oda. „Nem lopok a szertárból.” „Hazudni bűn.” „Aki settenkedik, rosszban sántikál.” gyűlöltem azokat a feliratokat, és összerezzentem, ha csak rájuk néztem. Ezért nem értették sokan, hogy hogyan vagyok képes nyáron is, hosszú ujjú ruhákban járni. Kényelmetlen viselet olyankor, de praktikus, ha az ember karját faliújságnak használja egy elmebeteg.
Ahogy aztán a McGalagony elkezdi a beszédet, újra a füzetembe merülök. Átéltem az elmúlt éveket, köszönöm, nincs szükségem memoire-ra. Van egy dolog ami amúgy is foglalkoztat, mióta meglátogattam a Merlin Könyvtárat. Mégpedig az, hogy vajon hogyan képes a százfű-lé főzet az ember pillanatnyi alakját átadni? Lehet, hogy van a mágiának valamiféle biológiai lenyomata is, és abban turkálna a főzet? Ha igen, akkor sokkal körülményesebb lesz ezt megtalálni, hiszen még senki nem kutatta. Nem fért a fejembe a dolog.
Akkor kaptam fel a fejem, mikor az igazgatónő az új tanárokat kezdte bemutatni. Egy-két professzorról, vagy professzorasszonyról nem igazán tudtam elképzelni, hogy évek óta űzik a szakmájukat. Többen olyan idősek lehettek, mint anya és apa. Na persze, jól esett az eddigi barázdált arcok helyett másokat látni, ugyanakkor hiányzott néhány megszokott arc. Mikor az átváltoztatástan és a bájitaltan tanárokat mutatta be, kicsit azért elsápadtam, hiszen nekem nagyon fontos tárgyak voltak ezek, és mindkettő tanár nagyon… fiatalos volt. Reméltem, hogy nem lesznek ebből később bajok továbbtanulás szempontjából. Ugyanakkor felderült a szívem, mikor új sötét varázslatok kivédése tanárt jelentett be az igazgató, és titkon reménykedtem, hogy indul majd egy párbajszakkör végre. Úgy hallottam volt egy, két évvel azelőtt, hogy beiratkoztam. Otthon nem gyakorolhattam ilyesmit, pedig nagy szenvedélyem volt. Máskor úgyis ritkán használtam a pálcám.
Oldalra tekintettem, ahol ismét egy kép fogadott, melyen Trystan és én voltam, egymással szemben, s éppen a pálcakarikával forgattuk fegyverünket, mint a westernek hősei. Ez volt a mi közös találmányunk, s örültem neki, hogy a bátyám is lelkesedik az ötletért, hogy legyen párbajszakkör. Reméltem, hogy minden jó lesz ebben az évben. Az elmúltak után, már szükségem lett volna rá.

Nem mondanám, hogy nagyon vágytam a Roxfort falai közé, de azt sem, hogy a legszívesebben elkerülném azt. Ami a legjobban hiányzott, az a baráti társaság, mégpedig azok arca, akiket a nyári szünet alatt egyáltalán nem láttam. A legtöbb időmet Clarice-szel és Roman-nel töltöttem, de belátom, nem volt elég - mert velük sosem elég! A jókedvem sem hagyott alább akkor sem, amikor újra a vonaton kötöttem ki, újfent kedvenc útitársammal, és legjobb barátnőmmel, Clarice-szel. Az út alatt a jelenlegi tanévet beszéltük át, hogy mire várhatunk, milyen újítások jöhetnek és mi az, amitől meg kell majd válnunk.

A nagyteremben Minnie mellett foglaltam el a helyem, elvégre őt már jól ismerem - ha már a szobatársam, illendő, nem? -, persze azért hiányzott, hogy mégis olyanok társaságában legyek, mint mondjuk Clar... esküszöm, nem tudom elhagyni egy pillanatra sem, pedig nemrég váltam el tőle.
- Szia, Minnie - mosolygok rá a megszokottan, s azt várom, hogy elkezdődjön a ceremónia, hogy minél hamarabb befejezhessük. Egy darabig unottan bámulok az asztalra, s az érkező elsős seregre, mintha csak csokiosztogatás lenne folyamatban, megjegyzem, arra én is vevő lennék, engem csokival meg lehet vesztegetni. Áttekintek persze a Mardekárosok asztalára csak egy pillanatra, s megakad a szemem Clar-en, aki épp Roman mellett ül: azért reménykedem benne, hogy ez a kettő egyszer jó barátságra lel, s végre Clar is rájön, hogy Roman nem egy rossz ember, s meglátja benne azt, amit én láttam meg benne egykor... persze kicsit másképp. A szememmel köszönök Clar-nek is, ha már épp összetalálkozik a tekintetünk egy pillanatra, s akkor veszem észre, hogy Roman engem néz, ami nem is olyan zavarba ejtő, inkább kellemes, nyugalommal tölt el. Felékacsintok. Amint vége lesz ennek, kerítek rá egy alkalmat, hogy vele lehessek.

Ahogy a ceremónia megkezdődött, McGalagony professzor szólalt fel, annak következtében mindenki elcsendesült. Tulajdonképpen már unalmas volt sokadjára végigülni ugyanazt az ünnepséget, abban persze mégis más volt, hogy egy igen eseménydús cselekmény bontakozott ki a hátunk mögött, ez pedig hatással van a jelenünkre is. Talán most minden másképp lesz. Talán eljön a jó, talán visszatér a sötét - mondja ezt a süveg. Nem lomboz le ugyan, mert nem tud. Eddig is túléltem, most is túl fogom élni, de nem egyedül, mert mindig lesznek mellettem, akik segítenek átvészelni ezt a nehéz időszakot. Főleg a mostanit... gondolkozom a jövőben a Pszicho-medimágus szakon, és a Bájitalmester medimágus szakon, valószínű, hogy az utóbbi testhez állóbb, de ezt megvitatom majd Clar-rel és Romannel is, hogy mit gondolnak róla. Már most mélyen el kell gondolkodnom róla nekem is, hogy mit szeretnék a jövőben, de már ez a kettő is haladás... ugyanis ha jól belegondolok, ezelőtt egy évvel még azt sem tudtam, hogy mi szeretnék lenni, ha elhagytam a Roxfort falait. Odelyn néni persze mindig azt mondja, hogy számomra minden szak tökéletes lenne, de ez csak az ő meglátása szerint van így. A bátyáim azt mondják, kövessem őket - legalábbis Mark -, Matt pedig azt vallja, hogy tanulni hülyeség.

A beosztásról az jut eszembe, amikor én voltam ebben a helyzetben - persze minden évben eszembe jut, amikor eljátszuk ugyanezt -, és a végéhez érve mindig ott lyukadok ki, hogy az évek haladtával rémisztőbbnek tűnnek az első éves tetteim, az első lépéseim, megnyilvánulásaim, barátságos megközelítéseim és megfigyeléseim. Akkor egy cseppet sem aggasztottak, mert kis naiv voltam, mit tudhattam én még a Roxfortról... ma már biztos nem tennék olyan elhamarkodott lépéseket. Az biztos, hogy a nyár sokat változtatott rajtam, hogy megismertem más családok szokásait, hogy mindenki egy más normát képvisel. Biztos vagyok benne, hogy az elsősök majd hamar hozzászoknak az új életmódjukhoz... ha nem, hát segítünk nekik! Én mindenképpen. Nem szeretem látni, ha valaki olyan eltévedt, s inkább a szárnyam alá veszem őket, még annak a tudatában is, hogy kisember vagyok, engem is eltiporhatnak.

Érdekes arcokat vélek felfedezni a tanári karban, akiket eddig még sosem láttam, vagy ha mégis, akkor csak egy pillanatra kaptam el a tekintetüket, de semmiképp sem jegyeztem meg, hogy láttam már valahol. A tekintetek szigorúnak tűnnek, némelyek szimpatikusak, úgyhogy megfigyelem, kinek az óráira járnék be szívesen, kiére nem: mindig ezzel szórakozok az első percekben.
- Valahogy már nem olyan ez a légkör, mint régen - fintorodok el Minnie felé beszélve csak úgy, hogy ő hallja, ugyanis észreveszem a tanárok közt a nyomott levegőt, s ez valahogy rámnyom egy bélyeget. Már csak azt kívánom, legyen ennek vége. Minél hamarabb.