Lerombolt tanterem

Egykoron ez a terem is pont ugyanolyan volt, mint a többi, míg el nem érte őt a háború szele. A restaurátorok nem tudtak minden termet helyreállítani, így most van néhány eldugott rész a kastélyban, melyek még őrzik a csata nyomait. Ilyen ez a terem is. A padló tele van kőtörmelékkel, a tábla középen elrepedt egy becsapódó átok miatt, és a fele le is szakadt. Az ablaküveg helyenként hiányos, mely következtében esténként meglehetősen hideg van itt.

Ava a rejtett szépség

   De rohadt másnapos vagyok már megint. Még jó, hogy hétvége van. Bár hétköznap sem túl ritka, hogy hasogató fejjel kelek. Hányni már szerencsére nem szoktam túl gyakran, csak nagyon durva estéken. A szoba félhomályban úszik, de az a kevés fény is felér számomra egy atomrobbanással. Inkább a fejemre húzom a párnát, de ahogy megmozdulok csak rosszabb lesz. Az éjjeliszekrényemhez nyúlok, ott a jó öreg barátom, a fájdalomcsillapító. A mugli gyógyszerek nem igen váltak be, de eleget kaptam a gyengélkedőről migrénre hivatkozva. Annyira jó cucc, kb. tíz perc alatt mindig rendbe tesz.
   Nem emlékszem a tegnap estére, de nem is akarok. Valami klubhelyiségi buli rémlik, meg hogy lementünk a manókhoz borért, de aztán teljes a sötét. Ha nem néznek rám túl furán, akkor valószínűleg nem fognak rám furán nézni. Ilyenkor azért örülök, hogy a kistesóim még kicsik és nem vehetnek részt ilyen eseményeken. Vagyis jó bátyus révén elküldöm őket aludni.
Kikelvén a koporsómból az ágyam környéke nagyjából egy csatatérre emlékeztet, de sikerül néhány koszos zoknit meg elfogadható állapotú pólót és pulcsit találnom. A gatyám kicsit szakadt, de így a mai napra azt hiszem megteszi. Hogy mások mit mondanak nem érdekelt eddig se most meg pláne. Legrosszabb esetben felmetszem a hasukat és kitépem a belüket. A gondolattól kellemes bizsergés fog el, de gyorsan el is hessegetem, nem tehetek ilyet. Nem szabad!
   A romhalmazon megakad a szemem két üvegen. A táskámba tuszkolom őket és céltalanul elindulok. A fejem már kevésbé hasogat, de a mai napot nem bírom ki tovább ha nem ihatok. Nyugodt hely kell, ahol senki sem fog megzavarni. Nem tervezek azért két üveg manó bort inni, de az sose baj ha van. Hova lenne a világ, ha minden bulin elfogyna minden pia. Akkor tipikusan a sosem lenne elég helyzet állna be az amúgy mértéktelen pazarlás helyett. Bár én személy szerint a pazarlás híve vagyok, nincs is jobb, mint reggel attól hányni, hogy öntögeted ki vagy éppen kóstolgatod a megmaradt piákat.
   Már nem is tudom mióta megyek, csak a fejemre figyeltem. Random benyitok egy helyre, amiről azonnal tudom, hogy jó lesz. Hogy ebbe a romhalmazba a fene se fog bejönni az tuti. Hihetetlen, hogy nem tettek mindent rendbe a háború után. Oh az édes háború, az édes ostrom. Legálisan lehetett gyilkolni bármit és bárkit, a kutya se nézte. Csak arra kellett figyelni, hogy ne te legyél az áldozat. Kár, hogy nincs varázsló katonaság, tuti, hogy az első körben jelentkeznék.
   Egy poros széket állítok fel és egy még Használható asztalt húzok elé. Ahogy a padlót karcolja, a hangja a legmélyebb agysejtjeimet borzolja, de ahogy beáll az édes csend a fejem is megnyugszik. Néhány percet üldögélek, mikor már érzem, hogy jobb előveszem az egyik üveget és kinyitom. A manók ritkán tévednek, ha borról van szó. Az illata megbabonáz és minden porcikám azért kiált, hogy ízleljek belőle. Nem is ellenkezek, könnyedén engedek a kísértésnek.

[- Te mit csinálsz itt?]

Seth, a zugivó

Kiterülve fekszem valahol a takaró-párna-lepedő kupac között, kócos hajam szénaboglya módra fedi el napbarnította bőrömet. A számomra legkényelmesebb pozícióban, hason fekve ébredezem, miközben érzem, hogy egyre inkább belesüllyedek a matracba, mely pillanatokon belül magába fog rántani. Bár hozzászoktam a korai keléshez, most egyetlen porcikám sem kívánja az ébredést. Egyik kezemmel lazán kisöpröm az arcomból a tincseket, biztos, ami biztos, még fújok is egyet-kettőt, hátha helyükre kerülnek a hajszálak, melyek már idegesítően csikizik az orromat. A hosszú haj átka. Álmos kismacska módjára pislogok ki szemhéjaim mögül, majd kelletlenül végigfuttatom tekintetemet a szobán, gondosan ügyelve arra, hogy a szemgolyómon kívül más testrészemet meg ne mozdítsam. Hortyogó-szortyogó takaróhalmok vesznek körbe, ezt pedig elégedetten nyugtázom. Nem kell felesleges csevegéseket folytatni a háló-társaimmal, amely meglepően megnyugtató érzéseket kelt bennem.

Végül erőt veszek magamon, karjaimat szorosan magam mellé húzom, s fellököm pille testem, megropogtatva egy kicsit a nyakamat, vállaimat. Felülök, gyorsan megdörzsölöm a szemeimet, majd előveszem az edzőruhámat. Gyorsan szaladok el a fürdők felé, hogy fogat mossak és összefogjam a hajamat, majd indulok is a park felé, hogy kifussam magamból az álmosságot.

Másfél órával később kellemesen lefáradva, kezeimben almát és banánt szorongatva caplatok a klubhelyiség felé. Hirtelen váltok irányt, s az egyik kedvenc rejtekhelyemet veszem célba. A háború alatt teljesen lerombolták a termet, de én pontosan ezt használom ki – bár nem értem, miért nem hozták rendbe, hiszen meglepően tágas, illetve a fekvése sem éppen az utolsó.

Még nem harapok bele a gyümölcsökbe, bár már minden ízlelőbimbóm kívánja őket. Tudom, hogy még le kell nyújtanom, máskülönben holnap lábra sem fogok tudni állni. Ujjaim óvatosan fonják körbe a kilincset, majd körbenézek, végül pedig benyitok. Legnagyobb meglepetésemre azonban a teremben korántsem az fogad, amire számítok.

- Te mit csinálsz itt? – bukik ki belőlem a kérdés, miközben lepakolok az egyik még épségben lévő asztalra, mit sem törődve azzal, hogy hogyan nézek ki, vagy éppen zavarom-e.

- Korán kezded. – nézek a borosüvegre, és hirtelen elönt a nosztalgia. Ugyan már, hiszen hányszor kezdtem már én is így a napomat? Nem mondom, hogy néha nem kívánom meg az alkoholt, de próbálom hinni, hogy azoknak az időszakoknak már vége. Sötét az én múltam, azt hiszem.

- Egyedül iszol? – teszem fel az egyértelmű kérdést, amolyan beszélgetésindítóként, majd kisöprök az arcomból egy kósza tincset.

Éppen levenni készülöm a pulóveremet, mikor eszembe jut, hogy nem éppen a legjobb ötlet, tekintettel a hegekre, melyek a hátamon ékeskednek. Miközben rá figyelek, lassan elkezdem a nyújtást.

- Bocs, de osztoznunk kell a helyen.

Ava L. Ipswick

Majdnem kiköpöm a piát úgy megijedek, ahogy kinyílik az ajtó. Megnyugtató, hogy csak egy diák, de remélem nem valami túlbuzgó prefektus, mert még a végén járhatnék életem hátralévő részében büntetőmunkára. Felmérve a helyzetet nincs okom a félelemre nem néz ki egy gonosz lánynak, úgyhogy talán megúszom.
- Meditálok, nem látszik? - szúrom oda kicsit bunkó módon, meg amúgy is én voltam itt előbb. - Ha nem tetszik ott az ajtó. - Basszus szedd már össze magad, hol a kedvesség. Bájvigyor felvéve, innentől csak aranyosan, ha már nincs egy rohadt barátod se akkor igyekezz szerezni!
- Tudod másnapos vagyok és innom kell rá egy gyógybort. Ez meg nyugodt helynek tűnt...Szóval nem köpsz be? Nincs kedvem valami idióta túlbuzgó prefektus miatt egész évben büntetőmunkára járni. Mintha ők szentek lennének! - nevetem el magam és csak úgy tőr ki belőlem a szóáradat magamat is meghazudtolva. - Amiket a prefektusokról hallani, álszent majom mind, ők csinálják a legnagyobb balhékat a suliban. Meg amúgy is azokat mind pofára választják mit gondolsz?
- Igen egyedül iszok. Igazság szerint nem nagyon van kivel. A manók pedig nem az a jó társaság, szóval eléggé maguknak valók meg kell hozzájuk egy alapjókedv, hogy ne akarj eret vágni tőlük. - úgy döntök, hogy nem hazudok és őszinte leszek. Persze mondhatnám, hogy egyedül akartam lenni, hagyjanak a haverok meg a süket szöveg, de nem látom értelmét a hazugságnak ebben a helyzetben.
- Jó piros az arcod. Te ilyen sportguru vagy? És ha edzettél akkor mit keresel itt? Nem egy jó zuhanyra vágyik ilyenkor az ember? - Mikor futok akkor semmi más nem érdekel, csak hogy lemossam magamról az izzadtságot, nem is értem, hogy mást ez hogy nem tud zavarni.
- Sokat edzel? Bevallom én lusta is vagyok, meg jobb elfoglaltságot is találok helyette. - emelem fel a borosüveget és beleiszok. - Kérsz?
Kíváncsi vagyok mennyire tökös csaj. Aztán lehet valami antialkoholista és most jól megsértem, de legjobban igenis egy jó pohár bor mellett lehet beszélgetni. Ahogy a bor hatni kezd és fűti a testem kissé melegem lesz, ezért ledobom a pulcsim magam mellé. Mindig a földre dobom a ruhát tiszta berögződés.
- Bocs, hogy ennyit beszélek amúgy nem szoktam. Biztos ezt váltod ki belőlem, de szólj ha zavar aztán befogom. - mondom vigyorogva, de azt már nem teszem hozzá, hogy ha nagyon zavarlak akkor el is lehet menni. Mert ugye kedves leszek, el van döntve.

[- Igen, köszönöm, tudom, hogy ott az ajtó, azon jöttem be. De látom, hogy nagyon élvezed a társaságomat, úgyhogy inkább maradok még egy kicsit.]

Seth, a bőbeszédű zugivó

Kezd eltűnni a barnaságom – állapítom meg magamban, ahogy hosszú, vékony karjaimat magam elé nyújtva megropogtatom összefonott ujjaimat. Hátam macska módjára görbül meg, szemeimet egy pillanatra lehunyom, hogy minden porcikámmal érezhessem, ahogy a nyújtózástól felfrissül az egész testem. Mély levegőt veszek, majd belemosolygok megnyugtató lazításomba. Természetesen minden egyes szavára figyeltem. Érdekes módon szórakoztat a szúrós viselkedése, és amúgy is! Én maga vagyok a nyugalom mintaképe.

- Igen, köszönöm, tudom, hogy ott az ajtó, azon jöttem be. De látom, hogy nagyon élvezed a társaságomat, úgyhogy inkább maradok még egy kicsit. – mondom, miután látványosan megbámultam az ajtót.

- Másnaposság, mi? Egyél valami szénhidráttal teli, zsírban tocsogó cuccot, garantáltan elmúlik. A C-vitamin is hatásos egyébként. Meg mi lenne, ha bor helyett inkább vizet innál? Vagy ha már alkohol, próbáld ki a Bloody Maryt. Nincs is jobb másnap ellen. – sorolom a javaslatokat, csak hogy végre megoszthassam valakivel az évek során összeszedett tapasztalataimat. Mindig tudtam, hogy egyszer hasznát veszem az egykori lightos alkoholizmusomnak…

- Egyébként miért köpnélek be? – mosolyodom el magamban, hiszen én magam is prefektus lennék, vagy mi, tehát magam is megbüntethetném, ha akarnám – Szerintem is borzalmas alak mindegyik prefektus. – teszem hozzá enyhén eltúlzott helytelenítéssel – Tiszta rossz arc az összes. – továbbra sem árulom el magamat – Netán összetűzéseid voltak velük, hogy ennyire utálod őket?

Hátat fordítok neki, egyik lábamat az asztalnak támasztom, majd kezeimmel megfogom a talpamat. Érzem, ahogy az izmok megfeszülnek, de jóleső fájdalom ez. Ezért érdemes mozogni.

- A manók jófejek, csak össze kell haverkodni velük. Pia, maradék süti az éjszaka közepén, hidd el, jól jöhet. Ismerni kell a kulcsot hozzájuk. Ha jó leszel, még megoszthatom veled a titkot. – nézek át a vállam fölött, ajkaim mögül kivillannak napbarnított bőröm mellett hófehéren csillogó fogaim. Már majdnem megsajnálom, hogy egyedül iszik, hiszen ismerem az érzést, amikor az ember csak magára számíthat. Újabban nekem sincs túl sok rajongóm.

- Csak szeretem levezetni a feszültséget, és a hobbimhoz szükséges a jó erőnlét. – mondom titokzatosan – De, határozottan zuhanyra vágyom én is, de előtte még nyújtanom kell, hogy holnap ne úgy járjak, mint egy nyolcvanéves bácsika. Egyébként te sportolsz valamit?

- Sokat? Mi számít soknak? – kérdezem cserfes mosolyom kíséretében, majd felpattanok az egyik asztalra, lábaimat lóbálni kezdem.

Egy pillanat alatt fagyok bele a mozdulatba, arcomról eltűnik a mosoly. Figyelem, ahogy az üveget a szájához emeli, az emlékek megrohamoznak. Nem tehetem.

- Kösz, most nem. Korán van még hozzá. – zárom le a témát ennyivel, fejemet lehajtom egy másodpercre, majd ismét felnézek, újabb mosollyal az arcomon.

- Persze, én vagyok az oka, ugye? – mondom nevetve – Ó, beszélj csak sokat, szorgosan jegyzetelek, hátha mondasz valami olyat, amit felhasználhatok ellened. Mert igen, ilyen szörnyűséges ember vagyok.

- Egyébként mindig ilyen visszahúzódó és csendes vagy? Számmisztikán is egyedül ültél múltkor, ha jól emlékszem. Meg Rúnaismereten is. – kérdezem, jelezvén, hogy vannak közös óráink – Csak nem depressziós vagy? – szegezem neki megjátszott riadt tekintettel, és közben arra gondolok, hogy azért emlékszem arra, hogy egyedül volt akkor is, mert mellettem sem ült senki…

Valami katasztrófa, amik mostanában az órai teljesítményeimet jellemzik. Zavar, de valahogy.. nem tudom leküzdeni. Mint amikor valaki fél a magasban, pedig minden áron szét akar nézni a kilátó tetején. Vagy amikor rettegsz a sötéttől, de egy esti műszak után haza kell menned. Megteszed, mert az a helyes, de tudod, hogy lehetne több is. Rajtam egyre erősebb a nyomás, és néha azt érzem, bárcsak lenne egy pszichológus, akihez beülve kiönthetnék mindent, és könnyebb lenne. Azonban nem tudok még róla, hogy létezik ilyesmi alkalmazott is az iskola berkei között. Mindegy. Addig megpróbálok magamtól alkotni valamit. Csak ne lenne ilyen marha nehéz!
Miután a fejemben kellően kikiabáltam magam, egy fecnire kis tervet készítetek magamnak. Gyakorolni fogok, egyedül, üres termekben, zugokban, ahol nemigen kevereg senki sem, és nem látják béna próbálkozásaim. Nagyjából megvan a fejemben minden, amit az RBF-ig jól kellene csinálnom, és hát, maga a dolog eléggé nagy indok, hogy kicsit fejlesszem magam. Ha már itt kell lennem, ne csússzak évfolyamot, és ne kelljen tovább maradnom a kelleténél. Így megcsinálom. Lassan ez a jelmondatom..
Összepakolok hát, a szertárból összeszedve a dolgokat, még kis üstöt is csempészek a talárom alatt, miközben haladok a célom felé. Nem tudom, hol lenne a legjobb, elvégre sok olyan terem van, amely nem népszerű, de a rizikó is nagy. Bár, nem tilos bájitalt főzve gyakorolni, de én mégsem akarok közönséget. Attól csak elrontom. Egy apró recept, egy kis segítségnek használható Elmeélesítő főzet lesz a teszt. Mondjuk, biztos nem fogom meginni, de hátha elsőre olyan lesz, aminek a könyvben is szerepel. Nem kéne kísérletezgetni. Sietősen lépkedem a folyosón, tekintetem pedig megfelelő ajtó után kutat. Beletelik egy kis időbe, mire meglelem. És elsőnek nem is ez a legjobb ötletem.
A terembe pillantva eléggé felkavaró a látvány. Nem az, ahogy ott hevernek a dolgok, a törmelékek, hanem az emlékek. A sikolyokat nem hallom, sem semmi egyebet, de az érzés ott pihen, figyel, és amikor csak lehet, vár. Csak szótlanul meredek magam elé, nem moccanok, és csak vagyok. Lehet, nem lenne jó ötlet itt maradni, egyáltalán bemenni. De vélhetően ez lenne az egyik azon helyek közül, ahova, rajtam kívül senki nem nagyon megy be. Ajh, dilemma.
Percekbe telik, mire megszületik bennem a dolog. Kicsit vonakodva bár, de belépek. Apró, csoszogó, ráérős. És persze odabent igen ijedt is. Nagyot sóhajtok, amikor egy kis pontot megtisztogatva, letelepszem, és rendezkedni kezdek. Igyekszem minden rossz mellett a receptre koncentrálni, amit jól kirakok magam elé. Az üstömbe víz kerül, alatta fellobbannak a lángok, és szép lassan az első alapanyagok is belekerülnek. Az első illatok is megérkeznek, és ezzel nem is számoltam. A francba! Így bárki megérezheti ha erre téved. Ajh.. Magamban forrongva pillázok a bejárat felé, de eddig néma csend. Annál is nagyobb. Fellélegzek, és visszafordulok a löttyöm felé. Eddig minden jól alakul. Eddig.

[-Szia Tilda –]

Matilda

A mai szabadidőmet a parkban töltöttem Giblivel és Bjoirrel. Jó volt látni, ahogy a két bagoly kergetőzik az égen. Mosolyogva néztem őket, miközben arról álmodoztam, hogy bárcsak én is repülhetnék, seprű nélkül is, csupán a karjaimat széttárva. De erre nem igazán látok lehetőséget, hacsak nem szárnyakat növesztek, vagy megtanulom az animágiát, de akkor sem biztos, hogy madárrá változom, sőt vegyük számításba azt is, hogy nem a legrövidebb folyamat az elsajátítása. Talán egyszer ráveszem magam, majd ha végeztem a tanulmányaimmal.
Már egy jó másfél órája nézegettem őket és hiába voltam rendesen felöltözve, az arcom szinte teljesen lefagyott már. Bjoirt visszaküldtem a bagolyházba, Giblit pedig a kezemre ültetve a kastélyba mentem, hogy ott folytassam tovább a sétámat. A legeldugottabb folyosókon mentem, hogy ne sok emberrel kelljen találkoznom.
Miközben az ujjamon tartottam Giblit, a másik kezemmel simogattam a hasát és fütyültem neki halkan, amire elkezdett csapdosni apró szárnyaival. Mindig is nagyon szerette, ha ritmusosan fütyörészve „beszéltem” hozzá, az okát nem tudom, de ilyenkor észrevettem hogy figyel rám. Hirtelen éles hangokat kezdett kiadni. Gyorsan megpróbáltam lecsitítani, nem tudtam miért csinálja ezt, egészen addig, amíg el nem haladtam egy ajtó előtt. Azonnal megálltam, tudom hogy az a terem lerombolódott a háború alatt. Talán most javítják? De akkor mik ezek az illatok? Bemenjek, esetleg megnézzem?
Túl kíváncsi vagyok ahhoz, hogy legalább ne lessek csak be. Az ajtóhoz sétáltam és benyitottam. Megláttam Matildát, ahogy valami bájitalt kotyvaszt. Gondolhattam volna, hogy valami ilyesmi miatt terjengenek ilyen illatok. De legalább most már százszázalékig biztos lehettem benne.
-Szia Tilda – mosolyogva közelebbsétáltam hozzá. Megértem miért próbál gyakorolni, nekem sem ártana. Lehet meg kellene kérdeznem, hogy csatlakozhatnék-e hozzá? Igen, ez jó ötlet lenne. De vezessük fel előtte szépen.
-Mit készítesz? – kérdeztem tőle mikor odaértem mellé. Gibli pedig leszállt a kezemről egy nagyobb törmelékkupac tetejére és ott játszotta az eszét, tekergette a fejét… bohóckodott, ahogy szokta. Szerintem tetszenek neki az illatok, vagy Matilda. Ki tudhatja?

[- Szia, Fred. Ne haragudj.. az előbbiért]

Talán a szükség szobája, vagy valami más, kényelmesebb helyszín lett volna a jobbik választás. Vagy.. hozhattam volna valami kényelmes ülőkét. Jó, mondjuk nincs nagy gondom azzal sem, hogy egy sima felületű, nagyobbacska törmeléken pihen a fenekem, lábaim pedig félig-meddig a törökülés pozícióit veszi fel. El fog zsibbadni, de még mennyire, és akkor majd ugrálhatok, ameddig ki nem mászik a lábamból a zsibbadás. Lényegében, ennél szerencsétlenebbül már nem tudok jobban mutatkozni a négy, kissé megviselt falnak. Ezért nem kell nekem közönség, ott csak rátesz a lapátra az az izgalom, amely amiatt tör fel bennem, hogy néznek. Lehet, hogy jobb lenne egyszemélyes órákért könyörögnöm, és vizsgán is egy lezárt, csendes teremben alkotnom. Úgy mindenkitől mentesen. Végül csak megrázom a fejem. Már-már belesajdul ezekbe a dolgokba. Nem akarom ennyire feladni, és ezzel a kis főzőcskével mutatom magamnak, mennyire. A próbálkozás is valami. Szusszanva hajolok közelebb a kis üstömhöz, és egy óracsekkolás után, már kerül is bele a következő hozzávaló. Egész szépen alakul. A lábam mellett heverő, nyitott könyvre bámulok, és elolvasom, mit is ír arról, hogy kell most állnia. Azt hiszem, eddig minden csupa siker. Na ezt a szintet kellene visszacsempésznem órára is. Vagy magamat abba az időbe, amikor még sikerült is. Mindhiába, le kell gyűrnöm addig még pár dolgot. Viszont, ha ilyen apró sikereim lesznek az eldugott sarkok tömkelegeiben, elég motiváció származhat belőle. Elgondolva minden mennyire könnyű.
Amint a kész felé menetelek kényelmes tempóban, ismét elbambulok a rotyogó, színét alakító főzetemen. Abba már elméletben belenyugodtam, hogy ha eddig senki nem rontott be ide a szag forrását keresve, már nyugodtan befejezhetem. Elvégre, semmi tilos nincs ebben. Csak.. maga a terem. Szerintem. A fene sem tudja már, melyikkel mi a helyzet. Amióta újjáépítették a kastélyt, furább, mint valaha. De lehet, hogy csak én nézem fura tekintettel. Van pár, újdonságnak elmenő hely, és vannak a régiek, amiket már eléggé ismerek. Nem kalandozom nagyon, így fogalmam sincs, mik az újítások. Elég az, amit betéve tudok, és régebben is használok, kivéve ezt. Melyik terem is lehetett ez..? Elmerengve bambulok a roncsolt falra, így kizárva a rotyogó főzet hangját, és bármiféle zajforrást. Így esik meg az eset, hogy amikor hátam mögött felhangzik a köszönet, felsikkantva ugrok fel úgy, mint akinek tűt szúrtak a fenekébe. A könyv jókorás repül, és a kis üstöm és vészesen meginog, ahogy belerúgok, de csak egy kis adag löttyen a földre, miközben én pördülésem végén, a nem várt vendégemre meredek, mint valami riadt vad. Aztán kiszakad belőlem egy sóhajt, és megcsóválom a fejem.
- Szia, Fred. Ne haragudj.. az előbbiért – nézek rá bocsánatkérően, hiszen nem akarom, hogy azt higgye, megrémített a látványa, vagy valami ilyesmi. Én sosem ítéltem el semmiért sem, és nem vettem részt a suttogásokban sem. Távol áll tőlem az ilyen. Inkább, amint visszakúszik a vérnyomáson a normál mederbe, mosolyt húzok elő.
- Elviekben elmeélesítő főzetet. Gyakorlatilag pedig majd lesz valami – pillantok a kissé csálé, de biztosan álló üst felé, majd a bagolyra téved a tekintetem. Odanyúlva, óvatosan simítottam meg a fejét, majd visszanézek a fiúra.
- Kínálnálak hellyel, csak nem tudom, mennyire kényelmes neked a földön. Ilyen könnyen felfedezhető a bunkerem? – ülök vissza végül, összeszedve megreptetett könyvem, majd úgy felpislogva rá. Végül is, sejtettem én ezt, de remélem nem vonzok ide tömegeket. Akkor ugyan ott lennék.

[- Köszi, el is fogadom. Nem lesz bajom egy kis földön ücsörgéstől. –]

Matilda

Nem mondhatnám, hogy túlzottan meglepődtem a reakcióján, hiszen mindig, mindenhol a szívrohamot hozom az emberekre. Nem esik jól, de rosszul sem, inkább mondjuk úgy, megszoktam. De az hogy bocsánatot kért érte, csak még jobban eszembe juttatta, hogy hogyan állnak hozzám a többiek. Igaz Tilda soha nem viselkedett úgy velem, mint mások. Furcsa, hiszen a Hugrabug báránylelkű kis mimózái csupán a jelenlétemtől pánikrohamot kapnak… kapnának, mert a legtöbbjük inkább messze elkerül.
Eléggé meglepődök, amikor azt mondja hogy elmeélesítő főzet, szerintem valami nehezebbel kellene próbálkoznia, ha tényleg gyakorolni akar. De azért ez sem olyan rossz, annyira, azt hiszem a negyedikes tananyagok közé tartozik. Bár lehet, ami nekem könnyű az másnak nehéz, de ez persze fordítva is igaz lehet. Bizonyított tény hogy nem én vagyok a legjobb kotyvasztó az évfolyamunkban, bár a legrosszabbnak sem mondanám magam, de ettől függetlenül még mindig tartom magam ahhoz, hogy a gyakorlás sosem árt. Főleg ennél a főzetnél, hiszen minél jártasabb benne valaki, annál tovább lehet növelni a hatóidejét.
- Köszi, el is fogadom. Nem lesz bajom egy kis földön ücsörgéstől. – inkább érte aggódom. Én nem fázom, de eléggé hűvös van itt bent a törött ablakoknak köszönhetően és az a kis tűz az üst alatt nem hiszem hogy sokat melegítene.
A Suvickus bűbájjal feltakarítottam egy kis területet Matilda mellett és akárcsak ő, én is törökülésben helyet foglalok. Nem a legkényelmesebb, de párnát nem hoztam sajnos.
Egy pillanatra elkalandozik a tekintetem a teremben, a romok látványa… rossz emlékeket szabadít fel bennem. Nem tudok a kastélyra már ugyanolyan szemmel nézni mint régen, amikor a legnagyobb csoda volt számomra minden terem és folyosó, de most… csak egy elátkozott helyet látok. Sokáig gondolkoztam azon is, hogy megfontolom nagyapa ajánlatát, hogy a Durmstrangban folytassam a tanulmányaimat. De félek, hogy hozzájuk képest én nagyon le lennék maradva. Bal kezemmel meg simogatom a jobb vállamat, miközben még mindig a szétrongált bútormaradványokat nézem, majd a lány hangja ránt vissza a valóságba.
- Aki elsétál az ajtó előtt az biztos észreveszi, hogy valaki van ebben a teremben. De szerintem ezen nem kell aggódnod. Nem igazán láttam senkit errefelé sétálni – leveszem a kesztyűmet és a kezembe veszem a vágott gyömbérgyökeret, de szinte azonnal le is teszem, mert fogalmam sincs miért vettem fel-, én is csak azért jöttem erre, hogy elkerüljem a többieket.
Elkezdem lefejteni a sálamat is, kezd eléggé melegem lenni így beöltözve. Egy kicsit még csodáltam a kék-szürke színvariációt. Nem akarok beképzeltnek tűnni, de nekünk vannak a legjobb színeink. Bár be kell vallani, hogy a Hugrabugosok aranyosak mikor úgy néznek ki, mint a méhecskék.
- Hol tartasz? – kérdeztem kissé az üst fölé hajolva, hogy láthassam a színét - Esetleg gyakorolhatnék veled én is?