Első emeleti folyosók

Az első emeleten található meg a legtöbb tanterem. A keleti szárny folyosói legtöbbször szélesek és naposak, nagy ablakokkal, itt-ott hiányos mozaikberakásokkal. A folyosó egy szakasza még lezárás alatt van. Még nem sikerült teljes egészében helyrecsinálni az óriások pusztítását.

[MARGA]

MARGA

outfit

***

A Mágiatörténet tankönyvet könnyedén ráztam a helyére a táskámba. Lényegében elég sok hely volt még odabent. Már régen leszoktam róla, hogy mindent magammal hordjak… valójában már nem érdekelt senki és semmi. Ahogy ácsorogtam a pad mellett és a tekintetem az üres székre vetődött, megint elfogott a keserűség. Befészkelte magát a gondolataim közé és nem hagyott nyugodni. Egy kicsivel több, mint egy éve még Darien ücsörögött ott és még a legsötétebb pillanatokban is csak vigyorgott. William, a másik támaszom a háború sötét pillanataiban pedig közvetlenül előttem ücsörgött valamikor. Sosem fordult hátra hozzánk az órák alatt, mindig a könyvet bújta és bőszen jegyzetelt, akkor is, ha már én régen bemondtam az unalmast és az asztallapon fetrengve próbáltam horkolás nélkül aludni.
Most már semmim sincs – gondoltam.
Éreztem, hogy gombóc nő a torkomba, a szememre pedig könnyfátyol borul. Dühösen löktem be a székemet a helyére, mintha az tehetne róla, hogy egyedül maradtam. Nem értettem, miért kell ezen hetente átmennem, sőt lassan már naponta… miért nem tudom egyszerűen elfelejteni a történteket és csak élni csendesen az életemet. Nem akartam sírni, érezni… Erősen belebokszoltam a padba, annyira, hogy a kezemen véres horzsolások jelentek meg. Egy pillanatra felszisszentem, aztán semmivé foszlott a fájdalom. Egyszerűen nem foglalkoztatott.
Ingerülten indultam kifelé a teremből, megszaporázott léptekkel. Nem érdekelt, hogy éppen kinek megyek neki, a diákok nagyrésze amúgy is félreugrott az utamból. Csupán az ajtóban kellett várakoznom, mert valami idióta éppen ott tervezte megbeszélni, milyen remek reggelit tömött az arcába pár órával korábban. Hát éppenséggel rendkívül felizgatott a tükörtojás és a szalonna elegyének rendkívüli íze, miközben jómagam a bőgés határán állva próbáltam kiszabadulni ebből a kriptaszerű teremből.
– Húzz már el az utamból! – löktem félre az egyik kisebb fiút, ezzel éppen neki taszítva a kifelé igyekvő griffendéles csapatnak, azok közül is leginkább Marga Destainnek.
Azonnal elfordítottam a tekintetemet és kiléptem a teremből. Sietősre vettem, nem akartam mentegetőzni vagy beszélgetni. Elegem volt a tömegből, a vidámságból, ami a többi diákból csak úgy kitört nap, mint nap… egyedül akartam lenni azzal az érzéssel, ami egyre jobban feszített belőlről.
Azért a griffendéles lánytól illet volna bocsánatot kér nem. Nem csupán azért, mert az első három évünkben viszonylag jó viszonyt ápoltunk. Egyszerűen nem ilyennek neveltek és tudtam, hogy minden, amit teszek rossz és fájdalmat okoz másoknak… De ha nekem fáj, akkor nekik is fájjon… Egy morgás hagyta el a torkomat, ahogy megálltam egy pillanatra.
Ökölbe szorítottam a kezemet, annyira erőlködtem, hogy ne sírjam el magamat. Fájdalmas volt a mozdulat, hiszen a kézfejemen még mindig ott virítottak azok a véres sebek.
Tudtam, ha itt tovább sétálok eljutok arra a folyosóra, amit még nem újítottak fel… ami még mindig ugyanolyan romos, mint a csata idején. Ez is csak az arcomba vágta, hogy mindent elvesztettem, miközben én egy kisebb ájulással és néhány horzsolással túléltem lényegében. Nem érdemeltem ki azt a kínt, ami gyötört, legalábbis én úgy éreztem. Úgy szerettem volna megint vigyorogni, gúnyolódni másokkal és szórakozni… de tudtam, már semmi sem lesz a régi.
Valamit hallottam a hátam mögül, ezért megfordultam. Nem érdekelt, ki az, egyszerűen az arcába vágtam: – Mi a francot akarsz?

n o l a n  p y e

o u t f i t

Ahha… Koboldháborúk… sárkányok… sellők… tündérek és kiszabadított királykisasszonyok… Khh. Emelem fel a fejem a padról. Hol is vagyok? Kérdezem meg majdnem hangosan. De még épp sikerül magamban tartanom az óra iránti nemtetszésem eme teljes mértékig pofátlan megnyilvánulását. Körbenézek a griffendélesek hátraékelődött kis csapatán körülöttem, és megállapítom, hogy még jó, hogy nem horkoltam… Előttem egy pergamenen varázsakasztófáznak, mellettem Willoughby-nek pedig a padra folyik a nyála, úgy húzza a lóbőrt. Na, nem véletlen a két beálomszuszékoló foglalta le az uccsó padot. Mert volna bárki is felszólalni ez ellen. Az biztos, hogy a rendkívül óvott és totálisan féltett bőrtáskám mintázatával ismerkedett volna meg, behatóan közelről. Nem, ugyan, ilyet sose csinálnék. Hiszen egy bájos hölgy vagyok, vagy mi. Szóval csak mosolyogtam volna és úgy küldöm el melegebb éghajlatra, miután rájövök, hogy alapjáraton csak a bájosságom nem fogja meghatni az illetőt vagy illetőket.
- Kapard fel a nyálad az asztalról! Vége az órának. – Bököm oldalba a srácot, miközben laza mozdulattal hajintom az üresen hagyott pergamenem és a ki se nyitott könyvem a táskámba. Mi már elindulnánk, de az ajtótól nem messze inkább bevárjuk a még mindig szöszmötölő Willoughby-t. Okés, okés, esküszöm legközelebb előbb keltem, hogy ne arra a lajhárra kelljen várni. Mert jogos, igen jogos, hogy nála még az az állat is gyorsabban teljesítené „A másszuk meg a Roxfort összes lépcsőjét” kihívást. Hát, nem épp egy kapkodósan görcsölős típus, bár pont ezért bírom annyira a fejét. Meg a szép szemeit…

Nagyon sok dolgot gyűlölök amúgy. Például az igazságtalanságot. Azt a legjobban. Vagy tanulni. Na az a másik, ami vezeti a listám. De azért előkelő helyen szerepel az is, ha valaki megzavarja az ábrándozós pillanataimat. Ami amúgy csak az enyém, és amire csak napi huszonnégy órám lenne alapból, de abból is mennyi mindent ki kell már vonni… Például az összes szünetet, meg a gyakorlati tárgyakat. És akkor még az olyan perceket, is amiket egy kőfalnak ütődött, sajgó háttal kell eltöltenem, mire valamelyik srác végre összekapar. – Csak Pye miatt zúgott el mindenki, ne foglalkozz vele. – Csitítanának. De nem vagyok rá túlzottan vevő. És nem, nem azért, mert alapból zabos vagyok, hanem pontosan azért, mert „csak” Pye volt az. Mostanában olyan húzásai vannak, amikről igazán leszokhatna. Az iskolaépületben jelenlévők közül igazán senki se ártott neki. Mostanában mégis lökdösődik, idegeskedik… De mi aztán igazán nem tehetünk róla, hogy kamaszkori frusztrációját nem képes levezetni valami máson.

Intek a többieknek, hogy hagyjanak és majd a nagyteremben találkozunk, miközben követem Nolant. Tőlem telhetően nagy, erős és hangos léptekkel sietek utána, hogy biztos lehessen benne, valakinek, nekem határozottan, van hozzá nem kevés mondanivalója. Persze azonnal hátrahőkölök, mikor szavaival lényegében nekem támad. Szívem lenne, olyan „Mi a fenét képzelsz magadról?” stílusban pofon vágni. De nem teszem meg. Sokszor fenyegetőzök testi erőszakkal, mégis valahogy efelé bizsergő tenyerem és lábam legtöbb esetben ráveszem arra, hogy inkább maradjon ott ahol van. Tenyerem a testem mellett, lábam a talajon, pálcám meg a talárom zsebében.
- Te megzakkantál? Vagy mi a mandragóra melletti dudváért érzed úgy, hogy totálisan gyökérnek lenni a legjobb buli a világon? – Kérdezem lényegében visszatámadva, de talán mégsem ugyanabban az otromba hangnemben, amit ő ütött meg irányomban. Érzékelheti, hogy inkább csak nem értem a helyzetet. – Mindig voltak őrültségeid, de azért messze nem voltál ilyen! És nagyon örülnék, ha visszatalálnál, legalább valamennyire, az eredeti arcodhoz, mert ez a mostani messze nem olyan csinos és szép, mint az eredeti volt! Ezt akarom! Megkaptad a választ? – Lehet most kéne elmennem, jól kiosztottam, azt hiszem, hát emésztgesse csak. De mégse tudok. Csak karba teszem a kezem és várok. Mintha azt várnám, hogy oké, itt vagyok, játsszunk egyet, ha akarsz. Először te gorombáskodsz és üvöltesz egy sort, aztán én osztalak ki téged annak rendje és módja szerint. Lehet nem ez a legjobb módja annak, amit tehetek, de jelenleg úgy érzem, egy erőteljes keretbe foglalás igencsak hiányzik régi bajtársam életéből…

[MARGA]

MARGA

outfit

***

Dühtől hullámzó mellkassal bámultam Margára. Figyeltem az indulatos csillogást az ő szemében is és szinte vártam, hogy lecsapjon rám… de nem így történt, legalábbis nem tettekkel talált meg. A támadó stílusra hirtelen csak elkerekedett a szemem. Próbáltam megérteni, mit is akart ettől, mert hirtelen csak a hanglejtést fogtam fel. Valójában régóta nem szólt hozzám senki sem, még ilyen hangnemben sem.
– Te megzakkantál? Vagy mi a mandragóra melletti dudváért érzed úgy, hogy totálisan gyökérnek lenni a legjobb buli a világon?
Végre megértettem: nem vagyok láthatatlan. Nem vagyok olyan alak, akinek minden tettére egyszerű vállrándítással reagálnak a többiek. Marga itt volt legalábbis és üvöltött velem. A hála persze némi megalázottsággal keveredett, ami viszont egyre csak tovább dühített. Ökölbe szorítottam a kezemet. A körmeim a tenyerembe vájtak. Éreztem, hogy fáj, de nem tettem ellene semmit, csak hagytam, hogy folyjon a vérem, ha éppen úgy tartja kedve.
– Foglalkozz magaddal! – Fújtatva hagyta el a számat a válasz.
Hirtelen nem futotta jobbra vagy többre. Remegve bámultam, azt ismételgetve magamnak, hogy semmi szükségem a pálcámra. A régi énem, aki a sok seb és fájdalom alatt felébredt a lány hangjára, nem akart neki ártani. Az új azonban, aki mindennél dühösebb volt szíve szerint könnyen megszabadult volna tőle, hogy aztán békésen távozhasson valami elzárt, magányos helyre.
Egyedül akarok lenni!
Marga azonban nem hagyott egyedül még a beszólás után sem. Folytatta és csak beszélt és vágta a fejemhez a tényeket, amikkel nagyon is tisztában voltam eddig is. Nem tetszett más szájából, ezért morogva léptem közelebb hozzá és néztem egyenesen a szemébe.
– Ezt akarom! Megkaptad a választ?
A kérdés szabályosan szíven talált. Hogy a francba lehetnék egy olyan valaki, aki nem ismert ilyen kegyetlen fájdalmat? Már nem tudom semmissé tenni a történteket, a támaszaim egyszerűen eltűntek, nem léteztek többé, mert valaki erőszakosan kiszakította őket mellőlem, mire jött az összeomlást. Dühített az érzés, megalázó volt, hogy csak így a képembe vágta ezt az egészem.
– Neked mi a franc közöd van ahhoz, hogy én milyen vagyok, kislány? – mordultam rá és még egy lépést tettem felé.
Megköszörültem a torkomat és úgy folytattam: – A helyedben gyorsan elhúznék, még mielőtt kapsz egy ronda ártást az arcodba…
A fenyegetésre hirtelen elszégyelltem magam. Éreztem, ahogy elvörösödök és nem tudtam egy pillanatra megszólalni. Talán a lélegzetem is elakadt egy pillanatra, mert hirtelen kaptam egy levegő után. Mélyen szívtam be.
– Sa… sajnálom… – mondtam szinte hörögve. – Nem tudom mi ütött belém…
Valószínűleg soha sem kértem bocsánatot senkitől… de annak idején tényleg csak csínyek voltak. Most valami más, valami sokkal rosszabb, mintha mindenkinek ártani akarnék. Időnként tényleg nem ismertem magamra, míg máskor egész egyszerűen ez volt a természetes állapot. Az életemet hullámvölgyek tarkították mindig is, de most mintha egyetlen hatalmas völgy lett volna az egész, amiben éppen csak időnként került elő valamiféle bukkanó.
– Elmegyek… – suttogtam, de valójában azt akartam, hogy ő menjen meg. Ezért sokat mondóan néztem rá, majd visszafordultam a romosabb folyosó szakasz felé. Látni akartam az emlékét annak, ami egyszerűen tönkre tett.
– Miért nem csinálják ezt meg… – A kérdésből inkább csak egy olyan elhaló motyogás lett.

n o l a n  p y e

o u t f i t

Üvöltenék. De komolyan mondom. És pofon is vágnám, olyan simán, mint talán még senkit sem ezen a világon. Kislány? És különben is mi ez a hangnem? Talán még a bátyám sem beszélt velem sohasem így és különben sem engedném, hogy megtegye. Pedig neki aztán van egy kiállása… Felsőbbrendű, otromba és erőszakos. Mások felé. Engem ő védett meg, ahogy jegyesét és annak húgát is. Az emberek simán kinézték belőle, hogy képes lenne halálfalónak állni, hogy az ő oldalukon az öldöklést válassza, és nem… Én hittem benne, még akkor is amikor azt mondták, márpedig ott van, köztük. Nem hittem el. Kapaszkodtam abba az ismeretbe, amit bátyám felém mutatott. És tudtam, hogy nem lehet igaz. Hittem benne. És a hitem végül bizonyosságot nyert.

Benned is hiszek ám Nolan Pye. Nézek rá komolyságot sugározva, sötét kis szemeimmel. Mintha mantráznám neki, hogy elhiggye, ne adom fel. Őt sem adom fel. Mert ez a valaki, aki most költözött a testébe nem ő. Csak egy árny, ami nem képes visszatérni a háború után.  Nem… nem nehéz kitalálni mi a baj. Valakiről, aki eddig harmadmagával szelte a folyosókat és tolta a csínyeket és most erőszakosságában van teljesen egyedül. Ehhez nem kell se zseninek lenni, se medimágusnak. Elég hozzá egy totálisan egyszerű kis elme. Jelenesetben az enyém. Egy halom együttérzés és némi megfigyelőképesség. Na meg valaminek a hatása, mondjuk egy kellemes kis háborúé és egy lazás kis csatáé, amit mind átéltünk. Aminek a nyomait és fájdalmait mind ismerjük, ki a szívében, ki a testén szenvedett kárban. Igen. Én is vesztettem el kedves ismerőst, sőt barátot is. Még, ha végül mi, akik együtt igyekeztünk túlélni, sikeresen túl is éltük. Bár nem magunknak köszönhettük… Ephram szedett ki a maró savból, ami rám égette ruhámat végigsebesítve a nyakam alját és a vállam. Én tehettem róla, bátrabb voltam, mint kellett volna lennem. Nem ennek köszönhetem, hogy élünk… De élünk.

- Ne fenyegetőzz… - Teszem csípőre a karom és váltok támasztólábat. – Nem áll jól a szeplőidnek. – Nem gúnynak szánom, csak ez a nagy gorombaság tényleg nem áll jól Nolan szép arcának. Ami amúgy szebb, mint az enyém… Én ilyen arcéllel könnyedebben játszhatnék fiút Halloweenkor, mint maga az előttem lévő, aki amúgy születésénél fogva foglalja ezt a címet. Sóhajtok inkább és továbbra is komolyan nézek fel a Traianus oszlopnyi magasságára. Ja, nem, tudom, hogy alapjáraton nem kéne annyira műveltnek lennem, hogy ilyesmit ismerjek… De jártam Rómában és igyekeztem nagyon figyelni bátyámra, hogy én is hazahozzak valamennyi kulturáltságot. Majd elsütök párat élőszóban is, ígérem.

- Nem kellene bocsánatot kérned. – Mondom egyszerűen és keze után nyúlok. – Ha nem csinálnál ilyen gorombaságokat, lényegében ok nélkül. Mármint, az itteni, nyilvánvaló okok nélkül… - Csendesítem el kicsit a hangom és a kezét is elengedem. – Mindenki látja, hogy megváltoztál. Ez nem kérdés. Mind megváltoztunk, azt hiszem. Valahol én is komolyabb vagyok, még ha jól is titkolom. De te nem csak komolyabb lettél, hanem egyenesen bezárkóztál. És most a falad mögül sértegetsz és bántasz mindenkit. Csakhogy mi nem vétettünk ellened. Sőt…

Elnézek én is a folyosó felé. Arra a szakaszra, amit még a mai napig nem újítottak fel, ki tudja miért… Talán van ott valami, ami miatt nem lehet, vagy egyszerűen ez csak egy emlék. Emléke annak, hogy pont, ahogy mi sem térhettünk vissza ide egy teljes egészként, úgy az épület sem tud azzá válni.
- Be akarsz sétálni oda? – Kérdezem nagyon halkan. Hátha neki a szembesülés kéne ahhoz, hogy megnyugodjon a lelke. Nem tudhatom. Azt sem tudom engem mi rakott össze a fájdalom után. Talán a szabadság. Talán Nolan még nem szabadult fel… - Nem tudom mi segítene. De én akarok, Nolan. Te nem ilyen vagy. Ez nem te vagy. Én pedig örülnék, ha legalább egy részed visszatérne közénk. Hátha egy séta ott, egy lógás a délutáni órákról, segítene…

[MARGA]

MARGA

outfit

***

Éreztem, ahogy Marga keze egy pillanatra az enyémhez ér. Nem érdekelt, hogy selymes-e vagy éppen durva a bőr, nem figyeltem meg. Csak a melegség érdekelt, ami belőle áradt. Megint egy adag könny fátyolozta el a tekintetemet. Régóta nem volt velem senki ilyen kedves. Valahol pont az az ellágyult érzés, amit kiváltott belőlem ez a rövidke érintés felbosszantott. Nem akartam gyenge lenni, nem akartam sírni.
Valahol persze abban is igaza volt a lánynak, hogy nem kellene másokat bántanom a saját veszteségeim miatt. Ugyanakkor ott tombolt bennem az az érzés – amit csak a meghatottság tudott eléggé elnyomni –, hogy miért csak nekem kell szenvedni? Miért nekem kellett elveszíteni mindkét barátomat? Az egyiket talán túléltem volna, talán a másikkal egymást támogatva kihúztuk volna magunkat a gödörből. Én azonban egyedül voltam. Gyűlöltem, hogy mások a folyosón nevetgélnek, jól érzik magukat Roxmortsban, míg én magányosan bámulok feléjük, irigykedve az örömükre. Nekem már nem volt senki, akinek vacsoraközben elmondhattam volna, hogy hány büntetőmunkát kaptam egy nap alatt… habár Darien biztosan szégyenkezett volna helyettem is… de inkább lenne úgy!
A romos folyosórész felé bámultam. Ehhez hasonló helyen feküdt mindkét barátom. Igaz, már nem tudnám megmondani pontosan hol… hiszen elveszítettem az eszméletemet, ami után rengeteg minden kiesett. Csupán a holttestek látványa lebegett még mindig a szemem előtt. Minden éjszaka újra és újra rám törtek a régi képek nem hagyva teret az álmoknak hosszú órákon át.
– Be akarsz sétálni oda? – kérdezte nagyon halkan a lány. – Nem tudom mi segítene. De én akarok, Nolan. Te nem ilyen vagy. Ez nem te vagy. Én pedig örülnék, ha legalább egy részed visszatérne közénk. Hátha egy séta ott, egy lógás a délutáni órákról, segítene…
Hirtelen fordultam Marga felé. Egy könnycsepp végig folyt az arcomon. Éreztem, ahogy végig simogatja a bőrömet. Zavartan töröltem le, de megszólalni alig tudtam. Csak tátogtam, a számat pedig egyetlen hang sem hagyta el.
Ezért megköszörültem a torkomat és tettem egy lépést a romok felé, ahol még mindig ugyanaz a por borított mindent.
– Egy ilyen helyen feküd Darien… – suttogtam, ahogy a kezéért nyúltam.
Nem volt bátorságom egyedül csak úgy belépni arra a részre. Az érzés persze ott volt, hogy de be kell mennem, meg kell találnom azt, amit majdnem egy évvel ezelőtt elveszítettem ezen a helyen… Nolant, a fiút, aki tudott mosolyogni.
Egy újabb lépést tettem.
Erős vagy – bíztattam magam.
–Elájultam, mikor megláttam… valaki kísért egy biztonságos hely felé… azt sem tudom ki volt az.
Nem tudtam, miért éppen neki és miért így mondom el ezeket. A hangomon éreztem, hogy remeg, de mégsem szégyelltem… a könnyek jobban zavartak. Most már patakként folytak a szememből. Örültem, hogy a folyosó népesebb szakasza ezúttal a hátam mögött volt. Nem akartam, hogy mások lássanak így, éppen elég volt Marga társasága.
–Miért érdemeltem ezt meg? Rossz voltam, tudom… de nem ennyire… – suttogtam fájdalmasan halkan és a szemem sarkából megint a lányra pillantottam.
Nem akartam ennyire kitárulkozni. Nem akartam könnyeket mutatni, de nem volt más választásom. Megállíthatatlanul törtek belőlem elő és tudtam, hogy nincs vége még. Talán más is sokat veszített, mégsem láttam a tanév elején ennyire magányosnak, ennyire megtörtnek őket. Csupán rám hatott ilyen formában a háború… csak engem kerül el mindenki.

n o l a n  p y e

o u t f i t

Önkéntelenül szorítottam meg a felém nyúló kezet. Belekapaszkodtam, mintha nekem lenne az a dolgom, hogy az ujjakhoz tartozó, zuhanó kis embert visszarántsam és felhúzzam a sziklafalon. Talán már késő azon agyalni, vajon képes volnék-e én erre. Nemmel válaszolnék magamnak, ehhez kétség sem fér. De ezt már nem tehetem meg. Itt vagyok. Furcsa szerepet vállaltam, de nem hátrálhatok már meg. Azt hiszem úgyis túl sokáig bujkáltam én is a történtek elől. Hogy miért is vagyok ilyen jól? Mert él mindenki, aki igazán fontos volt a számomra. És azért, mert, bár látom és sokszor érzem is a hiányokat. Egész egyszerűen nem veszek tudomást róla. Csak elfordulok, szemellenzőt húzok. Hogy ne vegyem észre, hiányzik az a prefektus, aki egyszer elkapott kimenő után, amikor egy másik ház klubhelyiségétől osontam vissza. Vagy Darden, akinek egyszer viccből elraboltam a békáját és két napig gyakoroltam rajta az átváltoztató bűbájt, hátha herceg lesz… Nem lett. És Darden sincs többé. Szinte már sajnálom, hogy valaha is viccelődtem rajta, sajnálom, hogy elszakítottam két napra is imádott békájától. Ha eszembe jutnak, szinte azt is sajnálom, hogy én élek, ők pedig nem.

És pontosan ezért, inkább igyekszem úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. És talán eddig ezért mentem el otromba módon Nolan fájdalma mellett is. Láttam a fájdalmát, mind láttuk. Mind sejthettük volna, hogy mi a baja és sejtettük is. Hülye voltam, hogy csak most tettem szóvá. Rég meg kellett volna tennem…

Egy ideig csak hagytam, hogy vezessen. Fogtam a kezét sután és nem gondoltam abba bele, hogy normális esetben ellökném és kinevetném. Valahogy kicsit bénácskán éreztem magamat mellette. Mert eskü először fogja egy fiú a kezem… És amúgy meg nem erősségem sem a vigasztalás, sem a támogatás. Pimaszságban és rosszaságban voltam mindig az első helyen. Abban, hogy borsot törjek mások orra alá. De talán… Talán túl ritkán figyeltem arra, mit is hagyok magam mögött. És bár most nem én okoztam bajt, de önkéntelen vállaltam, hogy segítek. És tényleg nem futamodok meg.

De elpirulok. És egy pillanatra el is fordulok, mikor szeme sarkából rám néz. Igen… igen… az évfolyamunk egyik leghelyesebb fiatalemberje, de messze nem azért fogja a kezem, mert tetszem neki. Mégis kicsit jól esik, ez is. Mert mintha megnyugtatná a tudat, hogy miközben húz maga után, én addig is mellette leszek. Ez pedig engem is megnyugtat. Sőt, valamiféle erőt is ad. Miközben figyelmesen hallgatom a lelkemig hatoló meséjét.

Nem. Nem akarok sírni. És sikerül is magamba fojtanom egy könnycseppet, ami szavai nyomán akarna kiszökni szemzugamból. Nem, nem. Én most itt nem sírhatok. Szidom le önmagam. Majd gyors léptekkel Nolan elé keveredek, hogy szembefordulhassak vele. Keze még mindig ott nyugszik az enyémben, mintegy biztosítva őt róla, hogy most tényleg nem hagyom el. Én itt vagyok.
- Idefigyelj! – Kezdem kissé erősebben, mint akarnám. Hiába Marga Destain, azért Marga Destain marad, nem lehetek mindjárt finom és nőies… De azért sokat halkítok és szelídítek a hangomon, mikor újra kinyitom a bagolylesőmet. – Figyelj, Nolan. Háború volt. Nem voltál soha rosszabb, mint más, sőt… Annyi ember van ebben az épületben, akinél különb vagy… - Szabad kezemmel felé nyúlok. Arcához indítok egy tétova mozdulatot, de végül csak a vállát érintem. – Mind vesztettünk el barátokat. Tudom, te úgy érezheted, mindenki elhagyott. Nem azért tűntek el mellőled, mert rossz voltál. És most sem azért vagy egyedül.

Kezemmel megfogom a másik kezét is. Már bátrabban szorítom meg az ujjait és nézem a szeplős arcot. Lépek párat hátra és csak húzom magam után a fiút.
- Gyere. – Nézek el mellette a még ép folyosó szakaszra, ahol emberek jönnek mennek, olyanok, akiknek most semmi köze nincs hozzánk, és még beljebb húzom. Mikor messze kerülünk minden kíváncsi szemtől, akkor állok meg ismét. – Azon a napon, talán mind meghaltunk kissé Nolan. – Mondom csendesen és ujjammal félrehúzom iskolai köpenyem, hogy látszódjon a nyakam sebhelye. – Nézzünk itt körbe. Eresszük el a barátaid örökre és nyissunk egy kaput neked, mi felénk.

[MARGA]

MARGA

outfit

***

Végre nem zavart a folyosó zaja. Végre nem kellett hallanom mások boldog beszélgetését és nevetését. Nem kellett többé látnom, ahogy a barátaikkal vannak és jól érzik magukat. Csak szorítottam Marga kezét és beléptem az emelet felújítatlanul maradt szakaszára. Azonnal megéreztem azt a poros, ázott szagot, amiben korábban a vér is vegyült.
Hirtelen fordult velem szembe a lány. Nem voltam erre felkészülve, csak mondtam és mondtam a saját fájdalmam forrását ecsetelve. Kérdések szakadtak ki belőlem, mert nem értettem még mindig, egy év után sem, hogy mivel érdemeltem ki ezt.
–  Figyelj, Nolan. Háború volt. Nem voltál soha rosszabb, mint más, sőt… Annyi ember van ebben az épületben, akinél különb vagy… – Felém nyúlt. Azt hittem az arcomat akarja megcirógatni. Ösztönösen akartam elhúzódni, de a keze addigra már megérkezett a vállamra. Éreztem, hogy milyen melegség árad belőle és hirtelen még a könnyeim is elapadtak.
– Mind vesztettünk el barátokat. Tudom, te úgy érezheted, mindenki elhagyott. Nem azért tűntek el mellőled, mert rossz voltál. És most sem azért vagy egyedül.
Akkor miért? Még mindig ott dolgozott bennem a fájdalom és a düh keveréke. Éreztem, ahogy minden tagom remeg az indulatok alatt. Szerettem volna ellépni Marga közeléből, beleboxolni a falba. Nem érdekelt volna, ha a csontjaim szilánkosra törnek. Mégsem akartam megijeszteni őt. Nem láttak még igazán dühösnek. Éppen csak egy kicsit romboltam eddig nyilvánosan – legalábbis ahhoz képest, amire képes lennék ilyen érzelmek tombolásában –, sosem ütöttem meg senkit, csak fellöktem őket, rájuk kiabáltam… pedig legszívesebben csapkodnék.
– Akkor miért? – mondtam ki hangosan is a bennem felmerülő kérdést. Más magyarázat nincs rá. – Megválaszoltam magamnak a kérdést. Nem volt szükségem Marga válaszára.
Megragadta a másik kezemet is. Finoman megszorította az ujjamat. Éreztem, hogy ezt valamiféle bíztatásnak szánja, én mégis csak keserűséget éreztem. Nem tudtam már régen megküzdeni ezzel az érzéssel, lényegében feladtam. Elfogadtam, hogy így kell élnem mostantól. Egyedül, fájdalommal és dühvel.
– Gyere. – Ezzel a mondattal húzott beljebb a folyosószakaszra, éppen elég messze attól a résztől, ahonnan a termekből kiözönlöttek a diákok. Teljesen elhalt az a kevés zaj, ami még zavarhatott volna minket.
– Azon a napon, talán mind meghaltunk kissé Nolan.
Félrehúzta a köpenyét, így a szemem elé tárulhatott valamiféle sebhely. Nem csúfította el, inkább olyan volt, mint egy emlék, ami örökre nyomot hagyott a testén. Nekem a szívemet torzította el a háború, neki meg a testét. Őt nem láttam ettől kevesebbnek, csúnyábbnak… de magamat igen. Éreztem a sötétséget, ami helyet kapott tavaly óta a lelkemben.
– Nézzünk itt körbe. Eresszük el a barátaid örökre és nyissunk egy kaput neked, mi felénk.
Lahajtottam a fejemet, ahogy elnéztem a romok felé. Igen, egy ilyen helyen volt… – gondoltam, mikor eszembe jutott Edward és Darien. Mindkettőt egy romos folyosószakaszon érte a halál. Megremegtem, ahogy a szemem előtt megjelent az élettelen testek képe, de most nem kezdtem el hangosan szipogni, csak egy újabb adag könnyt hagytam végig siklani az arcomon és lecsöppeni a poros padlóra.
– Nekem már késő – mondtam rekedten és a mellkasomra szorítottam a kezemet. – Érzem, hogy itt változott meg valami, bennem… – nyöszörögtem szinte, mert – mintha elfogyott volna a levegőm – nehezen jöttek ki a szavak.
Leguggoltam.
A táskámat ledobtam magam mellé és a poros padlót bámultam. Az ujjam hegyével értem csak hozzá. Talán a háború óta nem takarították el. Egy kisfiút rajzoltam a koszba – egyszerű pálcika embert – mellé pedig szülőket és egy lánytestvért.
– Én… sosem voltam igazán semminek a része – suttogva beszéltem és áthúztam a családot. Csak a kisfiú maradt. – Felnéztem mindig a családra, akik örökbe fogadtak, de Evelyn nem szeretett sosem. Nem akart a testvéreként számon tartani engem, azt hiszem. Mikor idekerült a Roxfortba nem csak barátokat, hanem testvéreket is kaptam… és mindegyiket elvesztettem. Egyedül vagyok.
A lányra pillantottam megint.
– Szép vagy. – Nyögtem ki őszintén. – Az a sebhely erősebbé tett… de az én sebem nem ilyen. Az sötét és erőszakos, elgyengít.

n o l a n  p y e

o u t f i t

- Mert hagyod, hogy elgyengítsen… - Csattanok fel kissé erősebben is, mint akarok. Igen, megint előtör belőlem az a Marga Destain, aki talán túlontúl indulatos, türelmetlen és pimasz. Vagy csak jó vagyok? Annyira,d e annyira jó, hogy szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy más ne lássa magát annak? Lehet tényleg nem nekem kellett volna vigasztalnom. Talán semmi okosat vagy jót nem tudok Nolannek mondani. Lehet mindennel csak rontok a helyzetén, holott tényleg segíteni próbálok. Megy ez nekem? Kérdezem magamtól, miközben leguggolok elé. – Nem ábrándítom magam azzal, hogy szép vagyok, köszönöm. De erősebbnek sem érzem magam. Nem ugyanaz, mint a háború előtti érzés. Bennem is minden más. De nem érzem, hogy erősebb lennék. Inkább csak szerencsés. Ahogy te is az vagy. – Vonom meg kissé a vállam és elkezdek egy alakot felrajzolni az övé mellé. Fejjel lefelé ugyan bénán alkotok női pálcikaembert, de azért valami ahhoz hasonló még így is kisül a dologból. – Ez én vagyok. – Nyugtázom egyszerűen, miközben Nolanre emelem a tekintetem. Majd ismét rajzolni kezdek. Egymás után húzom a porba ujjammal az egyenes vonalakat. Még mindig fejjel lefelé, mert Merlinre miért nem voltam képes Nolan mellé guggolni… Mindegy. Így is összeáll végül a hely, amit nagyon is jól ismerünk, ami akarva, akaratlanul is az otthonunkká vált, a családi otthon mellett. A Roxfort képe zárja körül most kettőnk kis alakját, miközben mellé rajzolom a porba a dombokat és a hatalmas tavat is, amibe tuti beledobom a tanszereim, amint végeztem hetedévben. – Nem vagy egyedül. – Mondom egyszerűen az ügyetlen kis rajzot nézve. – Még a boldogtalanságoddal sem vagy egyedül… A bátyám azt mondta, szerinte a háborút azok fizetik meg a legjobban, akik túlélték. Te nem azért élted túl, hogy büntetés legyen neked. Nem. Nem tudom, hogy a nővéred szeret-e téged vagy sem, de attól még van egy családod, akik befogadtak. Akik szerintem szeretnek. És boldogok, hogy élsz.

Komolyan nézek rá, miközben felegyenesedek és a kezemet felé nyújtom, hogy segítsek neki felállni, ha akar. A családi szeretetről éppenséggel órákig tudnék mesélni. Nálunk aztán előfordult minden a legmélyebb rosszindulattól, a legnagyobb szeretetig. Öt testvér, pláne ekkora korkülönbséggel, gondolhatja mindenki hogy dúl otthon a hatalmas, rendíthetetlen és őszinte szeretet. Na jó… Helyenként előfordul az is. Két idősebb nővéremnek egy zsarnok mellett kellett felnőniük, anyai szeretet nélkül. Bátyám az egyetlen fiúként, csakis szigorra és erőre számíthatott. Mi meg már… Két legfiatalabb lány… A minek is élünk kategóriát erősítjük. Már apánk szemében. Anyánk nem véletlen hozott minket a világra, tudjuk mi ezt jól. Szóval, bár sokszor éreztették velem a Destainek, hogy kolonc vagyok, mégis mindig tudtam, hogy van helyem a családomban. Mert szeretnek. És mert Ephram szeretett annyira, hogy mindentől megóvott. Rajta csattant minden hibám, minden pimaszságom büntetése. Mert nem akarta, hogy engem érjen a bántás. Ettől lett ő olyan amilyen. Én pedig szabad…

- A Roxfort. – Mutatok a rajzomra. – Ez a legalapvetőbb és legrendíthetetlenebb hely és közeg, ahova tartozol. – Mutatok aztán körbe, mintha kezemmel átfoghatnám az egész épületet. – Védett minket. Úgy, ahogy legszeretőbb báty tudja védeni az embert. Ez az otthonunk. Itt mindenkihez tartozol. Itt mindenkinek a testvére vagy, még ha gyűlölsz is valakit… Pont ugyanúgy, ahogy gondolod. Veszteségeiddel együtt is. – Szinte lelkesen mondom ki a szavaim, de csak biztatni akarom. Elfogadtatni vele azt, hogy itt még van remény. Mi vagyunk azok. Mi mindannyian. – Mert nem maradtál egyedül. Hát én itt vagyok. – Mutatok magamra mosolyogva. – Tudom, kevéske vigasz, de akkor is így van. És én nem fogom hagyni, hogy azt hidd, neked már mindegy. Vagy, hogy neked már késő. Késő a Merlin szakállas nyavalyát késő! Fiatal vagy még és jó. Hát el fogom érni, hogy megint szeresd magad, mert én hiszem, hogy te tele vagy szerethető dologgal. És elő fogom hozni belőled! Makacs vagyok és elkényeztetett. Pechedre!

[MARGA]

MARGA

outfit

***

Csak guggoltam és bámultam a porba rajzolt, magányos kisfiú képét. Nem akartam, hogy Marga ilyennek lásson, mégsem tudtam már visszatartani azt a rengeteg érzést, ami folyamatosan feszített belülről. Ezúttal már ki akart törni nagyon is.
Hirtelen került elém és húzta végig az ujját a porban, ugyanott, ahol én. Egy lány alakját, a két pálcikaember köré pedig egy épületet, ami védelmezi őket. Tudtam mi az, a Roxfort, ez a borzalmas iskola, ahol szenvednem kell, míg mások boldogok. Marga egészen más szemszögből látta ezt a helyet, mint én. Annyira kínzott a barátaim holttestének látványa, hogy éjjel, mikor lehunytam a szememet, akkor is csak őket láttam.
– Nem vagy egyedül. – A rajzot figyelte még mindig, de én attól a pillanattól kezdve, hogy megszólalt, csak őt tudtam. – Még a boldogtalanságoddal sem vagy egyedül… A bátyám azt mondta, szerinte a háborút azok fizetik meg a legjobban, akik túlélték. Te nem azért élted túl, hogy büntetés legyen neked.
Egy könnycsepp hagyta el megint a szememet és hullott le a porba.
Akkor miért kell szenvednem, ha ez nem büntetés? Ez a kérdés volt ott még mindig. Tudom, hogy rossz voltam, semmirekellő mindig. Szégyent hoztam a családomra a magam borzalmas módján és erre cseppet sem voltam büszke. Anya rengeteg rivallót küldött, apa pedig szinte hozzám sem szólt, ha nem volt rá ideje.
– Védett minket. Úgy, ahogy legszeretőbb báty tudja védeni az embert. Ez az otthonunk. Itt mindenkihez tartozol. Itt mindenkinek a testvére vagy, még ha gyűlölsz is valakit… Pont ugyanúgy, ahogy gondolod. Veszteségeiddel együtt is. – Még mindig a rajzot bámultam, kissé értetlenül.
Fel is mordultam a gondolatai végére. Olyan lelkes volt és makacs, ahogy ő maga is megfogalmazta, én mégis borzasztóan ideges voltam.
Megint tomboltak az érzéseim. Hirtelen pattantam fel és öklöztem bele a falba, úgy ahogyan korábban az asztalomba. Kicsit megreccsentek a csontjaim. Fájdalmasan húztam vissza a kézfejem az ujjaim ölelésébe… majd újra Marga felé fordultam. Nem gondoltam, hogy ennyivel megijesztettem volna. Ő egy kemény lány.
– Nem mindenkit védett meg ez a nagyszerű Roxfort.
Vágtam oda szinte támadásként, pedig nem rá haragudtam. Valószínűleg a legtöbb itt tanuló hasonlóan fogalmazta volna meg, mi is ez az iskola, én azonban gyűlöltem. El akartam innen menni a fenébe, a magam útját járni. Most még is, hosszan fújtam ki a levegőt és leguggoltam újra Marga elé, hogy megnyugodjak.
Elmaszatoltam a kezemmel a Roxfortot úgy, hogy éppen csak a két figura maradjon rajta.
– Nekem elég, hogyha nem vagyok egyedül… – suttogtam.
Elnéztem a folyosó végére, mintha megpillanthatnék ott valakit. Valójában csak nem akartam a lányt nézni, ahogy egy újabb könnycsepp hagyta el a szememet és folyt végig az arcomon. Szégyelltem még mindig magamat, amiért ennyire megtört voltam, míg a többiek jól érezték magukat körülöttem.
– Nem akarok már gyenge lenni… – suttogtam még mindig, de a hangom rekedt lett a sírástól.

n o l a n  p y e

o u t f i t

- Annyira hülye vagy! – Csattantam fel önkéntelenül, miközben magamhoz húztam a kezét, hogy kezeim közé szoríthassam. Megbántam, szinte abban a pillanatban, ahogy kimondtam vagy cselekedtem. Irulok-pirulok, holott valóban csak féltem az esztelen kis, vagy inkább nagy, lükét, azért, amiket csinál. Csak óvatosan tartom, nehogy fájdalmat okozzak neki, miközben a közös kis rajzunkat figyelem a porban. Megint azon merengek, vajon tudok-e én segíteni. Éppen én, akit látszólag nagyon is megtartott a gondviselés olyannak, amilyen mindig is voltam. Lényegében zabolátlan kis idiótának. Tényleg mindegy. Én vagyok itt. És én fogom Nolan kezét már megint a kezemben. Jól esik nem mondom, csak lehet nem épp ilyen körülmények között képzeltem volna el. Jobban esett volna valami kis romantikus helyen, úgy, hogy előtte elhív teázni, randizni stb… ahogy ez általában történni szokott. Na, jó, nem ábrándozok én itt szegény srác kárára. Mert aztán szegény megtudná, hogy én mikre gondolok vele kapcsolatban és sikítva menekülne a kastély másik végébe. Igen. Nem én vagyok a legnépszerűbb szépségként emlegetett tizenéves az iskola berkeiben. Pedig esküszöm nagyon-nagyon próbálkozom… Vagy nem. De az biztos. Meg aztán ilyen Jada vagy Blaire Montrego félékkel az ember úgy se áll le versengeni. Engem akkor se emlegetnének sosem egy lapon velük, ha hirtelen levetném a pubertáskori pattanások és testváltozások mindenféléjét… Szóval ha mindez végre úgymond beteljesülne rajtam és létezne mondjuk alakom. Mert egyelőre csak úgy létezem bele a világba, mint a dudva.

Jól elkalandoztam szegény srác problémájáról. Igen, tudom, hogy hatalmasabb és nehezebb, mint minden más, amit én eddig átélhettem. Mert neki fáj a szíve és a lelke, én meg próbálom magamat mindenféle vidámságra terelni. De vélhetőleg úgy sem azzal oldom meg a gondját, hogy ha odacsücsülök mellé, lehorgasztom a fejem és nekiállok vele közösen potyogtatni a könnyeim a porba. Bizonyára bőségesen képes lennék erre is. De akkor együttesen mindkettőnket ki fog kihúzni a vacakból, amibe belecsücsültünk?

Gyengéden eresztem el a kezét és nézek rá, hátha ő is a szemeimbe néz.
- Senki és semmi nem képes rá, hogy mindenkit megvédjen. Az élet és a halál sajnos ilyen. Úgy érzem véletlenszerűen osztogatja sorslapokat. Lehettünk volna te is, vagy én is. Bárki. És én személy szerint örülök neki, hogy maradhattam. Ahogy annak is, hogy te itt vagy velünk. - A másik kezéért nyúlok, amiről feltételezem, hogy nem annyira sérült, mint az amelyikkel harci mérkőzést óhajtott lejátszani a kőfalon. Biztos vagyok benne, hogy ha hosszú távon tervezi az ütközetet, akkor sajnos az épület masszív tömege győzött volna. De úgy érzem talán nem törtek el az ujjai, bár nem ártana, ha valaki szakértő megnézné őket, mert én eléggé nem tartok sehol se mágus medimágiálásban.

Felállok és Nolant is húzom magammal.
- Szerintem nem szégyen sírni. – Nyúlnék megint könnyei felé, de ismét csak visszahúzom kezeimet. Nem vagyunk ennyire bizalmas viszonyban tudom én ezt. Csak annyira szeretnék mindenben segíteni neki… Inkább csak kezét szorítom meg ismét. Finoman, óvatosan, de jelezve fizikai valómat és mivoltomat. – Nem kell egyedül lenned. Sosem kell egyedül lenned. – Mosolygok rá igazán barátságosan. Olyan barátságos bizalommal, ahogy talán még senkire se mosolyogtam. – Persze, hacsak nem akarsz egyedül lenni. Mondjuk az illemhelyen. Vagy az ágyadban. Mondjuk ezekre a helyekre amúgy is furcsa lenne, ha például én követnélek, de ki tudja amúgy… Lehet titokban ti fiúk is párosával és hármasával, netalán nagyobb csoportokban szerettek mosdóba járni… - Kissé felnevetek, csak olyan szolid lányosan, ahogy amúgy sosem tudtam, szóval egyértelmű és harsány kacajt hallatok. Lehet nem épp motiváló, hogy velem akarja innentől tölteni a mindennapjainak egy részét, pedig annak szántam volna a viccet, eskü. – Ja és persze szerintem eleve nem vagy gyenge. Öt percnél többet bírtál a társaságomban és még egyikünk sem menekül sikítva vagy ordítva. Főnyeremény vagy. Meg vagyok én is… - Kacsintok, még mindig nevetgélve, ujjaimat az ujjai közt tartva. Aztán hirtelen elhallgatok. Nem akartam én megtörni a szentségét ennek a helynek. Egyszerűen csak vagyok, amilyen vagyok. És az ilyen. – Szeretnél még itt időzni? Vagy menjünk nézzük meg milyen finomságok vannak uzsonnára? Személy szerint úgy gondolom itt sokkal finomabb étel készül, mint amit otthon az undok házimanónk készít. Mert az valami förtelem, mióta apám meghalt. Látszik ki volt a kedvence a családban… Apám. Pedig Grrr… - Csacsogok, csak csacsogok. Hátha visszatér Nolanbe az az élet, amiről úgy gondolja, már meg sem érdemli…

a  h e l y s z í n  s z a b a d