Tornyok folyosói, csigalépcsők

A keleti szárnyhoz két torony tartozik: egyikben a Hollóhát termei találhatóak, a másik pedig az a torony, melynek tetején a jóslástan professzor tartja az óráit. Mindkettőbe csigalépcső vezet, olykor kör alakú folyosók szakítják meg a menetet.

Lopva közlekedett az ódon kastély folyosóján, cikázva akár a villám, ám nesztelen, mint a szél suttogása. A kőpadló tapodó talpak teljes némaságban tették, mit gazdájuk kért. Repítették a labor felé őt, s zsákmányát. A kezei között szorongatott hosszú lánc, valamint a végeit záró karikák meg-megcsörrentek, mely fokozott óvatosságra sarkallta a settenkedőt.
Szeméből kihunyt már a frissesség szikrája, alattuk két napos karikák őrizték megjelenése konzisztenciáját. Úgy érezte ez lehet az az idő, melyről Amélia mesélt neki, amelyet magában a „megadás pontja”-ként aposztrofált. Ha most a kastély köveinek koptatását kiváltva inkább álomfölde átjárója felé venné az irányt , talán ébren tudna maradni nap közben. Na persze erre egyetlen biztosítéka csupán a nővére szava, mely bár nem kevés, mégsem versenyezhet az elhivatottsággal. Az elmúlt hetekben ráadásul, a teste újfajta módon reagált a felmerülő problémára. Három lehetséges módot alakított ki: tanul, kutat, lekapcsol. Ha épp nem a tanulmányaiban, vagy élete céljának beteljesítésében merült az ép elme vize alá, úgy a teste megállt, lekapcsolva minden biológiai funkciót. A feltöltődés kudarcát követően, kisajtolás került terítékre. Hasznos képesség, méghozzá tökéletes időben. Az volt az érzése, hogy minden kétséget kizáróan együtt működött a teste a szellemével, akkor is, ha egyik a másiknak alárendeltje volt.
A folyosón úgy közlekedett, akár a képzett orvgyilkos tenné, ha épp prédáját vadásszák, s annak őrei figyelnék a terepet. Célpontja a labor ajtaja, akik előtt pedig rejtve kell maradnia, azok a prefektusok, Friccs, Mrs. Norris, na meg a tanárok. S bár az ő számuk hatalmas, Dexter pedig egyetlen, helyzeti előnye végtelen. Hisz ismert minden zugot, fejében élt nem csak a járatok alaprajza, de a látványa s napszakhoz igazított világossága is. Ő tudta azt, mit még a tanárok sem, mely felett az öreg gondnok is csak elsepregetett. Tudta hol nem világítja meg még a lumos sem az alakját, hol rejtezhet perceken át, ha a szükség úgy hozza, s merre suhanhat gondtalan. Nála többet talán csak a Roxfort szellemei tudtak, kiknek bejárása volt a falakba, a föld alá, s keresztül minden olyan darabján az épületnek, melyen ő, - szilárd halmazállapota miatt, - nem érhetett el. Talán az ő utódja, ha lesz ilyen, meg tudja alkotni az ő életművének azon változatát, hol a varázslót már a halmazállapot sem köti.
Ahogy ezen morfondírozott, lépteket hallott közeledni, s szíve a torkába ugrott, jelezvén közeleg az őrjárat. Besiklott hát egy kiszögellés mögé, akárha az árnyak közé olvadna, de aztán a rend, - melyet elméje alkotott az ismerős zajokból, hirtelen megborult. Új léptek társultak az előzőhöz, majd a látóterébe ismeretlen alak siklott. Talán egy ugyanolyan tilosban járó, mint ő? Ha igen, úgy talán kötelessége volna jeleznie azt, amit ő is hall. Érkezik a valódi őr. Gyorsan kell döntenie, s az empátia maga alá gyűri a hasznot. Baljában a hosszúra nyúlt bilinccsel, egy kézzel átkarolja az ismeretlen derekát, míg jobbját a szájára tapasztja, elkerülvén a kellemetlen felsikoltást, melyet minden bizonnyal okozni fog a hirtelensége, majd magával húzza a sötét hajlékba, majd a közeledő lépteknél is halkabban súg az ismeretlen, bajtárs-fogolynak a fülébe.
- Nyugalom, nem vagyunk egymásnak ellenségei. Közelít az őrjárat. – Ennyi hagyja el a száját, majd ahogy erősödnek a zajok, az orrába olyasmi tódul, mit talán még soha nem érzett, vagy ha igen, hát sosem olyantól, akitől érdekelhette volna. Finom illat töltötte be az agyát.
A prefektus keresztülsiklott a folyosón, s minthogy beláthatatlan helyen rejtőztek, tovább is haladt. Addig azonban nem engedte, hogy kilépjenek onnan, míg a kopogás el nem oszlott teljesen. S midőn csönd borult a folyosóra, lassan, nyugodtan engedte el ismeretlen bajtársát. Nem járt már messze a toronytól, ahova igyekezett, de olybá tűnt, a labornak még várnia kellett rá.
- Nézze el nekem, - kezdte a mondandóját, mikor végre realizálta, hogy nőnemű embert mentett meg a bajtól. – Miss, hogy ily hirtelen raboltam rejtekembe, de minthogy mindketten a tilosban tapodunk, úgy éreztem a bajtársiasság kötelezettsége terjed rám, hogy megosszam az árnyakat a rászorulókkal. Én most tovairamodok a dolgomra, mert bár utam rövid, buktatója megannyi, s engem sürget az idő. További kellemes estét, s ha kellemetlenre vágyik, nézze el nekem a szófordulatot. – Ezzel sarkon fordult, háta mögött szorongatva a láncot, remélve, hogy az ebben a pozícióban még az eddiginél is kevesebbet fog tudni csörögni.

[Köszönöm, hogy....]

~the silence of the voice is beautiful

     Egyre kevesebb ember van a klubhelyiségben és egyre közelebb van az éjfél, amikor majd elkezdődik az igazi móka. Tilosba járkálni a folyosón fantasztikus érzés, minden árnytól rettegsz, minden nesztől frászt kapsz és mégis élvezed. Mikor az utolsó ember is elhagyja a klubhelyiséget várok még egy picit aztán elkezdem a ma éjszakai túrámat.
     A folyosók ilyenkor csendesek és ridegek, a holdat használom lámpaként és arra megyek amerre bevilágít az ablakon. Bevallom nehéz így közlekedni, de úgy gondolom így nehezebben vesznek észre az éjjeli őrjárók, akiktől a Roxfort legtöbb diákja retteg, így inkább minden estéjük unalmassá és egyformává válik, nem keresik a kalandokat mert félnek a következményektől. Szerintem őrültség előre rettegni attól, hogy mi lesz ha elkapnak, elég ha csak jól tudsz bújócskázni és máris nyert ügyed van. Csak ismerned kell a kastély legjobb búvóhelyeit, és ilyen bizony minden folyosón található, minden osztályteremben és lefogadom, hogy minden klubhelyiségben is és előbb-utóbb, ha sokat keresed, megtalálod.
     A hold fénye kezd eltűnni az ablakból, ez a folyosó ismeretlen így nekem, egyre nő a sötétség és halk lépéseket hallok a távolból, most kezdődik csak az igazi móka. Egy percig csendben állok egy helyben, nem tudom eldönteni merre fussak. Futamodjak meg és induljak el visszafelé vagy menjek a lépésekkel szembe és buktassam le saját magam?! Gyors gondolkodás után elindulok előre, vakmerően. Hirtelen egy kéz karolja át a derekamat, tehetetlenségemben legszívesebben sikítanák, de eltakarja a számat is és magával ránt valahova. Nem látok semmit a sötétségtől, a jobb kezemet számon lévő kézre teszem és próbálom lerántani, de sokkal erősebb mint én.
     Halkan a fülembe súg valamit, a hangja megnyugtató, érzem, hogy nem vagyok veszélybe, de a szívem még így is majd kiugrik a helyéből. A léptek egyre távolodnak és mikor teljesen eltűnnek érzem, hogy az erős és hideg szorítás egyre inkább gyengül, majd elenged.
      - Nézze el nekem, Miss, hogy ily hirtelen raboltam rejtekembe, de minthogy mindketten a tilosban tapodunk, úgy éreztem a bajtársiasság kötelezettsége terjed rám, hogy megosszam az árnyakat a rászorulókkal. Én most tovairamodok a dolgomra, mert bár utam rövid, buktatója megannyi, s engem sürget az idő. További kellemes estét, s ha kellemetlenre vágyik, nézze el nekem a szófordulatot.
     Nagy szemekkel pislogok rá, nem igazán jut semmi értelmes az eszembe ezért inkább hallgatok egy ideig, s amikor sarkon fordul és elindul az idegen utána eredek és megfogom a kezébe lévő, hideg láncot.
      - Köszönöm, hogy....- keresi a megfelelő szót- megmentett, Uram- végül is megmentett, egy büntetőmunkától, vagy rosszabbtól.
     Kisebb mosoly ül az arcomra, amit a lassan előjövő hold megvilágít.

zene:LP- Talking To Myself



’Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Igazából tudom hogy hibáztam. Oltárira nagyot. Orbitálisan óriásit. Baromira bosszant is, mert nem érdemli senki ezt. Sem ő sem a a másik, de még én magam sem. Valahogy sejtem, hogy képtelen vagyok nem magam alatt vágni a fát. És igaza volt ebben Reximo-nak. Ideje lenne helyre tenni a dolgokat. Ideje tisztázni a helyzetet és újravenni a dolgok rendjét. Lássuk be, tudnom kell hányadán is állok Clemmel mielőtt felelőtlenül, ostobán bármibe belekezdek vagy bármit ígérek Lyanának. Lya kedves és jó, nem érdemli ezt. Clem pedig... Clem odaadó és nagyszerű.
Tudom jól, már rég meg kellett volna keresnem. Tudom hogy ezer meg egy éve megérdemli hogy tudjon arról, az érzéseim megváltoztak. De vajon tényleg megváltoztak? Végtére is még ugyanúgy szeretem, ugyanúgy vonzódom hozzá, ugyanúgy hiányzik mint eddig...
Nem. Nem mondanám hogy mindez változott volna. Sokkalta inkább átalakult minden. Valahol mélyen belül, ahol a többszörös csalódás keserű pirulaként kezdett el dolgozni, akár csak egy jótékony méreg, mely átitatta teljesen a hozzá fűződő kapcsolatom. Azt a tökéletes kis dolgot, ami összefűzött minket. És tudom hogy megérdemel annyit, ezt megmondjam. Mert ez így nem mehet tovább.
Igaza volt Reximo-nak, az ember nem lehet két felé szakadva. Egynek, egy teljes egésznek kell maradni. Ez még nem jelenti azt hogy nem fogom ugyanúgy szeretni a magam elcseszett módján Clemet, de... be kell látni, ez nem működik. Ő meg én... jó ötletnek tűnt egykor, könnyűnek és szinte minden abszurditás ellenére tökéletesnek...
Viszont ott van a problémák megoldásába feccolt energia, amely semmi eredményre nem vezetett. És ugyan tudom hogy sosem fogom tudni kiírni őt teljesen az életemből (nevetséges módon nem is akarom), ellenben Lyana behatása tízezerszer erősebbé vált. Nem mondanám hogy alapvetően nem lett volna nagy hatással rám, de jobban ellent tudtam volna állni ha a felhőtlen viszonyunkat nem feketítette volna be a továbbtanulás, Clem makacs hozzáállása a dolgokhoz, meg hát... a veszekedések tömkelege...
Eddig egész szépen ment a kikerülős manőverezés, de tovább már nem húzhatom. És ami a legrosszabb nem is akarom húzni. Így végül én magam jutottam arra a pontra hogy megkeresem a lányt. Persze mint mindig, nincs egyszerű dolgom. Valahogy ez alatt a pár hét alatt megtanultuk hogyan kell maximálisan elkerülnünk egymást. Még csak a közös órákon sem pillantunk egymásra, és ez már csak azért sem jó, mert a pletykagépezet beindult. Milyen is lenne az élet Belby nélkül?
Persze a szőke ciklon hiába nincs itt, biztosan túl hamar fog értesülni mindenről... ahogy a szokás adja. Úgyhogy ezen már nem aggódom, mert tökmindegy. Jobban frusztrál a folyosón való grasszálás, ami teljesen eredménytelennek látszik egészen eddig a pillanatig. Clem kissé komolyan elgondolkodó arcát pillantom meg profilból és nem habozok. Utána indulok és hamarjában utolérem. Frissiben, se szó se beszéd elkapom a könyökénél fogva és odébb húzom az egyik félreesőbb csigalépcső aljához. Azt hiszem talán a jóslástan tanterem felé vezet de nem esküdnék meg rá. Igazából mindegy is, mert már a délutáni utolsó órák zajlottak le, nem valószínű hogy bárki hátba vág minket az ajtóval vagy hogy bárkinek is útját állnánk. Szóval ideálisnak tűnhet a hely, noha az időzítés erre talán sosem lesz elég tökéletes.
Mély levegőt veszek és szólalok meg egyből még mielőtt reagálhatna bármit is. Nem akarom hallgatni a hisztijét hogy megint citálom és mennyire utálja, mert baromira nem érdekel a dolog. Egyszerűen túl akarok esni ezen az egészen, mert full kellemetlen. Már most...! Mi lesz itt később?
- Hali, beszélnünk kell! Egyszerűen muszáj. Nem húzhatjuk tovább....
A hangomból kiérzőik az idegesség, mert az is vagyok. Szimplán minden idegszálam megfeszül. Nem akarok könnyeket látni, baromira nem tudok vele mit kezdeni. Sose tudtam, talán sose fogok tudni... És egészen eddig képtelen vagyok Clem aranyló-barnás íriszeibe pillantani. Félek, ha megteszem elgyengülök és hiába Lyana, hiába az iránta érzett és folyamatosan elnyomott érzelem, legyőz Clem, meg a múltunk. Azok a jó emlékek, amiket együtt éltünk meg. Mert tudom, elmosódni látszanak a viták, a súrlódások, a harag, a fájdalom minden ellenkezés, minden ellenállás. Meg a tény hogy mennyire nem illünk össze, amit mindenki megmondott. És amiben olybá tűnik, mindenkinek igaza is lett....
 

[- Gondolom, így van… -]

***

Üres levegőt markolnak csak az ujjaim.
Szinte természetellenes, szokatlan, ahogy egyedül kígyózok végig a folyosón, és nincsen más, amibe kapaszkodhatnék, csak a táskám vállpántja, nem vezet át senki a túloldalra, hogy ugyan már, elférjünk mások mellett ketten is, és ennek már egy hete. Vagy több? Csak azért nem számolom a napokat, mert a konok büszkeség nem hagy nyugodni, és nem engedi, hogy számot vessek olyasmivel, melyben nem tudom igazán bűnösnek érezni magam.
Ha valamiben bűnös is vagyok, bizonyára csak abban, hogy ha nem is tudok változtatni a gondolataimon, az érzéseimen, vagy épp a terveimen, legalább tehetnék úgy, mintha ez nem lenne baj, legalább megpróbálhatnám leküzdeni ezt a hatalmasnak – és ezzel együtt rémítőnek – tetsző szakadékot, ha kell, hát kettőnk helyett is, de nem teszem. Nem teszem, mert vajon nem akarom eléggé? És ha tényleg nem akarom… az mit jelent?

Biztos egyszerűbb lenne nevén nevezni a gyereket, megpróbálni együtt kitalálni, miért nem igyekszünk még csak egy kicsit sem, miért hagyjuk, hogy szépen lassan minden szikrányi kis napsütésre árnyékot vessen a voltaképpen egészen egyszerű tény, hogy valamiben nem értünk egyet. Jobb helyeken azt mondják, ugyan már, ez nem nagy dolog, olyan nincs, hogy két ember mindig mindenben egyetértsen, nem igaz? De ez az egész… nekem fontos. És a jelek szerint legkevésbé sem sikerül feldolgoznom a tényt, hogy valami, ami velem kapcsolatos, valami, amit én akarok, egyszer az életben, ilyen szintű, zsigeri elutasítással találja szemben magát. Valahogy… kedvem sincs küzdeni. Ez bizonyára semmi jót nem jelent.

Nem kell igazán oldalra sem  néznem, hogy ki kapja el a karomat, és ki citál odébb. Talán csukott szemmel is felismerném a jelenlétét, játszi könnyedséggel, a felismerés pedig azonnal finoman pedzegetni kezdi a szívet rágó fájdalom kis húrjait. Nem így kéne éreznem, amikor meglátom. Hanem úgy, ahogy eddig is, örülnöm kéne, jobb kedvre derülni, elkapni a kezét, megpöckölni az orrát, jelentéktelen semmiségekről fecsegni, melyek abban a pillanatban mégis rettentően fontosnak tűnnek. De minden kedves semmiség helyén most csak idegességet, haragot és fájdalmat találok. Azzal, hogy voltaképpen Mathias kifejezte a véleményét a jövőbeli terveimről, hiába hiszi, hogy nincs így, de tulajdonképpen kifejezte a véleményét rólam is, meg arról, mennyire lehet helyen az életében.
Ez nyilván fáj. Nevetséges módon szinte jobban, mintha egyszerűen csak rájött volna, hogy megunt, mint egy régi játékot.

Tétova tekintetem szalad végig az arcélén, ahogy szembe fordulok vele, és nem nyúlok utána, amikor elenged, még a pillantásom is csak épp-felé néz, de talán nem is igazán rá. Beszélnünk kéne? Na de miről?  Minek? Mit tudunk még mondani, amit még nem vágtunk a másik fejéhez, maradt egyáltalán bármi is? Bizonyára ez lenne a helye a „bocsánat”-oknak, de nem érzem a szót a nyelvemre tolulni, és ő sem épp úgy hangzik, mint aki bármiben is meggondolta volna magát. Persze az elmúlt napokban ebben reménykedtem, mint egy igazi naiva. Hogy rájön, nem csak egy szakmáról nyilatkozott elítélően, hanem voltaképpen rólam is, és hogy ez az egész számomra nem is arról szól, hogy nem értünk valamiben egyet, hanem arról, hogy megbántott.
Ilyen egyszerű, és mégsem az.

- Gondolom, így van… - mert igaz, ennek így semmi értelme, gondosan elkerülni a másikat, még a tekintetét is, nem hogy a társaságát, vagy az érintését, idegen, távoli bolygóként igyekezni eltávolodni egy csillagtól, ami viszont mégis csak lehetetlen küldetés - Bár nem tudom, mit mondhatnánk még. Azt leszámítva, hogy ennek így… semmi értelme – épp csak megremeg a hangom, még én is meglepődök, milyen halk simaságként törnek elő a szavak, miközben annyira fáj olyanokkal dobálózni, hogy „értelme”, hiszen nekünk sosem volt értelmünk, és talán éppen ezért volt minden olyan mesébe illő, hiszen az érzések érzések, nem kell értelmüknek lennie… csak félek, most jó lenne, ha lenne nekik, hiszen az ujjaim most is csak az üres levegőt markolják, és csak egy pillanatnyi rezzenés az ujjbegyeké, melyek még jól emlékeznek arra, hogy eddig ez nem így volt, de végül hamvában hal a mozdulat.

zene:LP- Talking To Myself



’Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A csendes beletörődése már nem tetszik. Az, ahogy formálja a szavakat és ahogy kiejti meg még jobban. Nem mintha jobb lenne, ha ellenkezne vagy jelenetet rendezne. Valóban idegesítő lenne a fél iskola előtt mindezt átélni, és kellően kellemetlen, nemcsak nekem. Logikusan neki is. Szóval érthető ha beleegyezik, de maga a mód... hát az nem épp ideális. Mondjuk érthető ez is. Ugyanannyira nincs kedve neki sem ehhez mint nekem. Pedig így is napokig húztam-halasztottam a dolgot. Egyszerűen muszáj volt erőt gyűjtenem ahhoz hogy elszakítsam a köteléket, ami köztünk van. Mert... egyszerűen nem látok már más esélyt.
És elég csak rá pillantanom. Az enyhén beesett arc azt sugallja, őt is gyötri ez az egész. A szomorú tekintete, amivel inkább lenéz és nem rám utal arra, mennyire nem kíván belőlem egy hangyányit sem. A merev testtartása meg... hát nem kell sok ész. Feszélyezem. Nevetséges, hogy mennyire gyorsan megváltozott minden köztünk. Az idilliből átestünk a rémálomba. A tökéletesből a megromlottba. Minden szépen lassan az enyészeté lesz, az már egyszer tuti.
- Bár nem tudom, mit mondhatnánk még. Azt leszámítva, hogy ennek így… semmi értelme.
A szavainak súlya megrendít. Nagyon is igaza van. Ennek így a világon semmi értelme. Nem tudom mennyire volt elfuserált ötlet hogy mi ketten így jók leszünk, de ott akkor a Mungó liftjében nem gondoltam volna, hogy ide jutunk. És láss csodát... itt állunk. Félig már megtörten. Félig már csalódottan. És szinte már keseredetten.
A válasza elég egyértelmű, nem gondolta meg magát. Ez bosszant és haragot kelt a szívemben.
- Valóban nincs értelme. Gondolom eszedbe sem jutott élni az általam kínált lehetőséggel vagy megnézni Nat kiadóját. Gondolom tökéletesen leszartad az egészet.
Nem kell sok ész ezt kitalálni. Hülye pedig még én sem vagyok.
- Tudod Clem, ennek így valóban nincs értelme. Ha még csak esélyt sem adsz, akkor lényegtelen folytatni. És hogy őszinte legyek... - őszinte akarok lenni? Nem tudom. Voltaképp szeretem őt a magam elcseszett módján. Szeretem a mosolyát, imádom az illatát. Ha lenne értelme talán még küzdenék is azért ami köztünk van. De az ő makacssága kiirtotta bennem a reményt, és megmérgezte mindazt, ami kivirágzott. Most már fonnyadt semmiség az egész és ez bánt. De talán jobb tényleg elengedni. - ... én nem akartam volna hogy megszakadjon köztünk ez.
Összefűzöm a kezem a mellkasom előtt mert nem tudok velük mit kezdeni. Nem érintem meg a lányt, a világért sem. Ahhoz már túl messze sodródtunk egymástól a viharban.
- Nem akarlak megbántani. Sosem állt szándékomban. A legjobbat akartam neked, mert tehetséges vagy és mert... - miért nehéz kimondani? Szeretni. Egyszerű szó, mégsem vagyok képes megszólalni. Csak megrázom lemondóan a fejem. Szemeim a cipőmet fixírozzák pár percig majd újra ránézek. Illik így kimondani a dolgokat, pláne azok után amiket megéltünk együtt.
- Fontos voltál Clem, mindig az voltál, mióta csak találkoztunk.
Vicces ezt nem mondanám kölcsönösnek. Ha neki az lettem volna, talán teszi is értem valamit. Mondjuk a kedvemben jár, erőt vesz magán és ír egy kibaszott baglyot a kibaszott Nat Forestnek az én negyvenes kiadásomnak. De nem...
- De... azt hiszem, valóban megváltoztak a dolgok...
Nem akarom kimondani, de mégis muszáj. Így tisztességes. Már így is sokáig halogattam, sokáig kerteltem. Utálok titkolózni, de ez voltaképp nem is volt titok. Én magam sem tudtam mit érzek mit hiszek vagy gondolok. Még most sem tudom igazán milyen is a kapcsolatom Lyanával. Leginkább baromi kusza. De hát ez van. Mégis csak űz valami hozzá, és miután Clem már amúgy is kinyilvánította, hogy nem kér belőlem, mit rimánkodjak? Sosem voltam a kérlelős típus...
- Részemről mindenképp, mert... - ajjj, miért ennyire nehéz? - Van egy lány...
Nem bírom tovább mondani. Elhallgatok és ebből tudhatja, mi a folytatás. Van egy lány, aki igényt tart rám. Akit talán jobban érdeklem mint őt. És ez nem vádaskodás, hanem tény.
Tudom hogy ezzel megbántom. Nagyon. És szívem szerint magamhoz ölelném és megvigasztalnám, de a mozdulat azelőtt hamvába hal semmint megkezdődhetne. Ugyanis ha megérintem Clemet akkor biztosan vége, biztosan elmenekül, pedig azt nem szeretném. Még nem.

[- Ó, Merlinre, még mindig nem érted, ugye? –]

***

- Ó, Merlinre, még mindig nem érted, ugye? – most szinte nem is érzem a haragot, vagy legalábbis, nem az tombol bennem a legerősebben. Csalódott vagyok, és nem értem, egyszerűen nem értem, miért nem látja, hogy nincs igaza, hogy nem eltaszítom, csak kitartok az álmaim mellett, és amellett, hogy végre tudom, mit akarok, ő pedig mindezt el akarta venni tőlem, de ezt nem teheti meg senki. Senki, aki ráadásul aztán ilyen könnyen lemond rólam. Mert nem ez történik…? - Hiába mondod, hogy értem tetted, ez nem igaz. Nekem nincs szükségem a segítségedre, nem vagyok bajban, minden rendben, és egyenes úton tartok oda, ahol lenni akarok, te pedig jössz, és bele akarsz nyúlni, át akarsz lökni egy másik világba, csak azért, mert neked nem tetszik, amit akarok. Tudod, hogy ez mennyire sértő? – valahol félúton még az erő is kiveszik a szavaimból, mert újfent gyászos bizonyossággal súlyt le rám a tény, hogy nem tudja, nem érti, és meg sem próbálja megérteni, csak vörös ködben lebeg lelki szemei előtt a kép, hogy én majd pletykákat fogok írogatni róla, meg a hozzá hasonló családokról valami szennylapba, holott egy, nem fogok, kettő, ha komolyan ezt gondolja rólam… hát akkor nem is ismer úgy, mint ahogy gondoltam, és pláne semmi értelme küzdenie kettőnkért egyikünknek sem.
De azért az ilyen felismerésektől az egész nem fáj kevésbé. Sőt. Talán csak jobban. Jobban, mert azt hittem, jobbak vagyunk ennél. És jobb ennél ő is.

- Mindegy. Egyébként nem „szartam bele”, ahogy egy utolsó tapló tenné, hanem felvettem a kapcsolatot Mr. Foresttel, és megírtam neki, hogy mivel a megkérdezésem nélkül voltál olyan kedvem „közbenjárni”, nem áll  módomban élni a lehetőséggel, ugyanis nem keresek állást. Hogy ne raboljam az idejét. Ahogy azt egy másokra tekintettel levő ember tenné – persze, én vagyok a rossz, akinek nem kellenek ilyen nagylelkű, protekciós ajánlatok, meg szarik mások fejére, meg makacs. Megnézném, mit tenne, ha a sárkánykutatói álmaira úgy reagáltam volna bármikor, hogy elkezdek neki gyakornoki helyet intézni a Mungóban, vagy a Parancsnokságon. Olyan egyszerű lenne beleképzelnie magát a helyembe – szerintem –, mégsem képes rá. Nehéz ezt nem úgy értelmezni, hogy nem is érdeklem igazán. Annyira legalábbis biztos nem, hogy igazán törődjön velem.
- Persze. Mégis egy perc alatt múlt időbe váltottál, és csak a magad igazát szajkózod. Soha meg sem kérdezted, mit gondolok erről. És soha egy esélyt sem adtál annak, hogy én én maradhassak, hiába mondtad azt mindig, hogy nem kell másnak lennem – szinte megkönnyíti ezt az egészet. Nem mintha épp nem most hasadna milliónyi apró darabkára a szívem, amiért kipukkan a buborék, eloszlani tűnik a rózsaszín felhő, már csak a látványa ismerős, hogy ő még mindig ő, de érzésre egészen megváltozott. Mégis elveszettnek érzem magam nélküle.
Majdnem nevethetnékem támad, kicsit megrázkódnak a vállaim, ahogy lemondóan megrázom a fejem. Ezzel nem tudok mit kezdeni – voltaképpen kitartóan elutasítja minden porcikámat, és ezzel már nem is akarok mit kezdeni, még akkor sem, ha még nem szűnt meg minden egészen, valahol még mindig jól esne a karjai közé vetnem magam, és még mindig el tudnám talán hinni azt is, ha azt mondaná, ugyan. Minden rendben lesz. Majd megoldjuk.

De nem mondja, és én sem.
Valami egészen mást mond, és ezúttal valami olyasmit, ami mintha kegyetlen precizitással ezt a pillanatot kivárva nagyon el akarná vágni még az utolsó, megszokássá aljasult kötelékeket is.
- Mi? – hirtelen kapom fel a tekintetemet az arcára, és ezúttal igazán rá is nézek. Egy pillanat alatt sápadttá mos a meghökkenés, de a meghökkenés csak egy percig tart, és átadja a helyét valami sokkal rosszabbnak. Rosszabbnak még annál a rengeteg rossznál is, amit eddig éreztem, pedig azt hittem, ez lesz a vége, lejjebb már csak pár órával lesz, amikor igazán felfogom, hogy vége, de Mathiasnak azért csak sikerül a rosszat még rosszabbá tenni, és… szeretném, ha a megbántottságom mellé nem társulna a harag, de ezúttal tényleg nem tudok nem dühös lenni rá.
 - Van egy lány – ismétlem utána halkan, de le sem tagadhatnám, hogy ez azon túl, hogy meglep, még jobban meg is bánt, mint bármi, amit eddig mondott - Hát persze, hogy van egy lány – módosítom aztán a korábbi szavakat, és ezúttal tényleg halkan felnevetek. Felnevetek, mert ha nem nevetek, akkor valószínűleg azonnal sírni kezdek, holott eddig elhittem, hogy nem fogok, hogy erős leszek, és felnőtt, és okos, és nem csinálok nagyobb ügyet az egészből, mint amekkorát kell, de most érzem, hogy veszélyesen közel kerülök a cérna elszakadásához - Hát… gondolom ez jár nekem, amiért bedőltem neked, ugye? Hogy még annyira jó fej is vagy, hogy az orrom alá dörgölöd. Tök jó. Tényleg. Tényleg nagyon fontos lehettem - igen, így, a másfél hét alatt megszületett múlt idővel, és a teljes illúzió-fosztásával annak, hogy ez az egész… ez az egész jelenthetett annyit neki is, mint nekem. Neki, aki szinte elhitette velem, hogy neki én sokkal fontosabb vagyok, mint fordítva, és én majdnem elhittem.
Ahogy minden mást is.

zene:LP- Talking To Myself



’Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Közbevág. Naná hogy közbevág. Nem is Clem Banks lenne ha nem pont így járna el. Szakavatottan akkor szólal meg, mikor egy hangyányi szünetet tartok hogy levegőhöz juttassam elnehezült tüdőm. Mesterien megválasztja azt a hangsúlyt amivel egyszerre rúg belém, alacsonyít le és szívem szerint felképelném.  Nem tűnik fel neki de a gunyoros stílus most baromira nem használ. Nem vagyok már abban az állapotban és ő sincs abban a helyzetben hogy ezt könnyen kezeljük. Valahol elsiklottunk egymás mellett szép ívet leírva épp csak súrolva a másikat és most ez már talán tényleg a végtánc….
Mérges fújtatással veszem tudomásul hogy Napsugár mit sem változott. Semmit nem ért az a pár nap szünet, ami lassan már jó pár hétté kezdte kinőni magát. Megragadt abban a komor lelki mocsárba, ahova egymást rántottuk és esze ágában sem volt ez idő alatt megpróbálni talán csak épphogy kikecmeregni…. Bosszantó!
- Mindegy. Egyébként nem „szartam bele”, ahogy egy utolsó tapló tenné, hanem felvettem a kapcsolatot Mr. Foresttel, és megírtam neki, hogy mivel a megkérdezésem nélkül voltál olyan kedvem „közbenjárni”, nem áll  módomban élni a lehetőséggel, ugyanis nem keresek állást. Hogy ne raboljam az idejét. Ahogy azt egy másokra tekintettel levő ember tenné.
Szavai pofonként érnek. Úgy egymás után gyors ütemben hárommal is. Hirtelen a levegő is megakad bennem, de nem az örömtől. Ó de mennyire hogy nem.
- Hát ez remek! – prüszkölöm csalódottan és már-már megalázva. Miért is lett volna egyszerű? Miért tartotta volna egyetlenegyszer is a kívánságom? Túl könnyű lett volna? Fájt volna? Esküszöm sajnálom azt a rohadt öltönyöm, amit Elliot összekólázott. Nem ért ennyit az egész… Most már egyre világosabb hogy valóban nem.
- Persze. Mégis egy perc alatt múlt időbe váltottál, és csak a magad igazát szajkózod. Soha meg sem kérdezted, mit gondolok erről. És soha egy esélyt sem adtál annak, hogy én én maradhassak, hiába mondtad azt mindig, hogy nem kell másnak lennem.
- Szajkózom? Én csak rávilágítani akarok arra hogy igenis fontos más opciókat is figyelembe venned. Nem egynél, a legeslegegyszerűbbnél leragadnod. És tudod mit? Minden esélyed megvolt csak kurvára nem éltél vele!
Érzem, hogy az orrnyergem megfeszül és tudom, ez nem sok jót jelent. Odakapok és kissé megdörzsölöm, hátha ez elmulasztja a dühöm írmagját. Persze téves cselekménysorozat ez is.
- Sosem akartam hogy más lény Clem. Azt akartam hogy legyen lehetőséged. Több is…
Már kár mentegetőzni így hangom elhal. Benne rejlik némi szomorúság, némi megkeseredettség, némi kétely. Valóban ezt akartam, nem kérdéses de ezt a lány talán soha a jó büdös életben nem fogja felfogni. Szívás. Hát ez van…
- Mi? Van egy lány… Hát persze, hogy van egy lány.
Gyomrom megremeg a hangjára, a szavaira. Részben bosszant ahogy utánoz részben tartok a reakciójától. Semmivel nem lendít előre az sem hogy halkan felnevet. Cinikus kacaja ott cseng a fülemben és a gyomrom összezsugorodva szaltót vet. Ez most közel sem azt a jó érzést kelti, amit korábban megéltem vele. Ha bárki kérdezné, szöges ellentétének írnám le.
- Ó Cl….
- Hát… gondolom ez jár nekem, amiért bedőltem neked, ugye? Hogy még annyira jó fej is vagy, hogy az orrom alá dörgölöd. Tök jó. Tényleg. Tényleg nagyon fontos lehettem!
Jeges zuhanyként ér a támadása. A vádaskodás nem lep meg, sokkalta inkább a mögötte meghúzódó mély harag, amivel rám tekint. Zöldesbarna tekintetében az aranyló pöttyök most is táncot járnak, amik normál esetben elbűvölnének de most mindez a harag szikráit szórják felém.
- Nem dörgölöm az orrod alá, Clem! Nem ez volt a célom és ahh… úgysem érted! – tekintetem elszakítom tőle  a plafonra szegezem, mintha onnan várnék megoldást. A szürke repedezett tégla viszont semmit nem nyújt csak még komorabb ábrázatot. Egy perc múlva újra visszavándorol rá a pillantásom és kezemmel megragadom a két karját. Mindössze azért teszem hogy ne meneküljön el.
- Nem akartalak megbántani! Sosem volt célom ez, Napsugár! - íriszeim az övébe fúródnak és láthatja, valóban igazat mondok. Nem terveztem el semmit előre, semmi olyat, ami Lyanával megesett. - Lyana már jóval azelőtt az életemben volt, hogy veled beszorultam volna abba a tetves liftbe. És azóta az elcseszett szilveszter óta nem jutottunk semmire. Most is csak Merlinke miatt futottunk össze és…
Nem biztos, hogy kíváncsi a részletekre. Nem mintha annyira nagy kaland lenne, hisz csak egy csók volt. Annyi különbséggel hogy ezt a csókot kivételesen én adtam neki és ő kivételesen még csak pofon sem vágott érte. Sőt mi több, elég egyértelműen utalt rá hogy valóban akarja az egészet, a leveleiben a sorok közt olvasva legalábbis még egy Crack féle féleszűnek is ez jönne le… Ez viszont csöppet sem boldogítja Clemet, gondolom..
- Ha köztünk minden rendben lett volna, akkor biztos nem érdekelne ő…
Hát ez azért kicsit elég nagy ótvar hazugság, de tény, hogy ha Clemmel felhőtlenül jó lenne a viszont Lyana sokkalta kisebb befolyást tudna gyakorolni rám. Pláne úgy ha kellő távolságban marad tőlem. De mára már lassan köztudott hogy semmi nincs rendben köztünk. És ezt már mindenki látja, csak mi magunk vagyunk képtelenek beismerni. Talán szimplán azért, mert ragaszkodunk egy olyan kósza vágyálomhoz, ami szépnek tűnt kívülről egykor…

[- Mert nem akartam! –]

***

- Mert nem akartam! – viszont akarva-akaratlanul is ugyanolyan hangot ütök meg, mint ő. Hiszen egyszer már próbáltam nyugodtan (nagyjából) rávilágítani arra, hogy miért butaság ezen az egészen úgy egyáltalán összekülönböznünk (főleg, amikor egy perccel előtte ő még holmi nagyszabású tervet adott elő az ÖSSZEKÖLTÖZÉSÜNKRŐL, amin utólag már csak még jobban nevetni tudok, fájdalmamban, meg attól, hogy míg számomra minden ilyen terv igenis kétséges volt, ő pedig evidenciaként kezelte, úgy fest, mégis csak igazam volt, hogy igyekeztem nem teljesen komolyan venni. Kár, hogy ennyire fáj, hogy igazam van.), de nála azóta is beragadt ugyanaz a lemez. Mintha ő fontolgatna más opciókat, mint amit kitalált magának. Mintha ő igyekezne, hogy legyen mire visszazuhannia, ha nem jön be neki – de persze, miért is ne jönne, míg valami hasonlóra biztatott engem is, mindig, de amint valami olyasmit akartam, ami neki nem tetszett, máris más volt a dolgok fekvése.

Összeharapom az ajkam, és csak megrázom a fejem. Elfáradtam abban, hogy próbáljam vele megértetni saját magamat. Saját magamat, aki állítólag fontos (volt) neki, akivel törődik (törődött), akinek adni akar(t) dolgokat. Épp csak a rossz dolgokat. A dolgokat, melyekre nem volt, és nincs is szükségem, míg helyette elvett minden mást, amire nagyon is szükségem lenne.
Az egész valószínűleg nem fájna ennyire, ha legalább előtte ne villant volna fel a lehetősége, az eshetősége annak, hogy ez akár még működhet is. Persze, kívülről nézve biztos nagyon hamar dugába dőlt az egész… nekem mégis furcsán hosszúnak tűnik ez a két hónap (vagy annyi sincs?), mintha legalábbis az életem felét neki adtam volna, csak hogy aztán ezt a felet kihajíthassam a kukába, mint a váratlanul megromlott doboz tejet.
A végén pedig úgyis csak egy dolog marad – nem akarok már megpróbálni megmagyarázni neki olyan dolgokat, melyeket a jelek szerint soha nem fog megérteni. És nem is akar - Ha igazán meghallottad volna akár csak egy szavamat is ebben az egész hülye ügyben… - elharapom a mondatot, nem tudom befejezni. Mit mondhatnék? Hogy akkor most nem lennénk itt? Nem tudom, hogy az igaz lenne-e. Talán már semmit sem tudok.

És nyilván semmit nem is értek.
Kérném, hogy hát akkor magyarázza már meg, a rohadt életbe is, de rájövök, hogy nem akarom hallani a magyarázatát. Hogy igazából nem akarok róla többet tudni, mint amennyit kell, mint amennyit bizonyára akaratlanul is hallani fogok, mert sosem lehet igazán kivonni magad a hülye pletykák még hülyébb áradatából, de mégis hallanom kell róla – hiszen folytatja, és valami magyarázkodás szerűt produkál, mindezt annak az égisze alatt, hogy nem akart megbántani, mégis minden egyes szavával pontosan ezt teszi.
Hidegen kimért árulás. Ha még azt sem képes felfogni, hogy pontosan ez történik, akkor végképp fogalmam sincs, mit csinálunk mi még itt egyáltalán.

- Fogalmam sincs, akkor mi volt a célod, vagy mi a célod, de valahogy mégis csakis bántanod sikerül – elcsuklik a hangom, ideges leszek tőle, hogy csak valami ostobán sértett, tagadhatatlanul csalódott és szomorú motyogásra telik tőlem, ahogy igenis konok haraggal viszonzom a tekintetét, miközben voltaképpen ránézni is fáj, az ujjai pedig mintha lyukat égetnének a talárom ujjába, ahogy a karjaimat fogja. Ideges leszek tőle, hogy magyarázkodik, hogy nem is tudom egészen felfogni, mint mond, ki ez a lány, vagy mióta van a képben, hogy egyáltalán mi történt közöttük, és ha megkérdezném, biztosan ki tudnék sajtolni belőle konkrét válaszokat, annak jogán, hogy igazán tartozik nekem az igazsággal, de igazából tényleg nem bírok erről hallani.
Egyszerűen csak nem. Egyszerűen csak fáj. Utálom, hogy ez természetes, de vitathatatlanul természetes, hát még ezt sem képes felfogni??

Aztán meg még ott van ez is. A kegyelemdöfés.
- Aha, jó vettem, tényleg – szóval az én hibám, hogy téged már valaki más érdekel – nagyjából ezt mondja. Úgy hajítja vissza rám a saját hibáit is, mintha mind az enyémek lennének. Én azért nem hiszem magam ártatlannak a kettőnk konfliktusában – biztos nem vagyok az, mindig kettőn áll a vásár, de ezt már igazán nem tudom elviselni, hogy még a saját gyengeségét is a nyakamba varrná. A nyelvemre harapok, hogy ne mondjak semmi elhamarkodottat, hogy ne kezdjek újabb meddő vitát, mely nem vezet sehova, csak még mélyebb sebeket ejt rajtam, és szeretném azt hinni, hogy azért kezdenek el könnyezni a szemeim, mert lassan vér fog serkenni a fogaim közt.
- Akkor engedj már el – szinte csak suttogom, és bizonyára tudja, hogy nem csak arra gondolok, engedje el a karomat ténylegesen is.
Hanem engedjen el. Hagyjon békén. Lépjen ki az életemből, még akkor is, ha ezt csak az eszem akarja, a szívem egyáltalán nem, és akkor is, ha egy kicsit tőrt döfnék saját magamba, amiért képes vagyok ezt kimondani.

zene:LP- Talking To Myself



’Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

- Fogalmam sincs, akkor mi volt a célod, vagy mi a célod, de valahogy mégis csakis bántanod sikerül.
Pedig ne akarom. Ha rám néz, ha képes rám nézni láthaja, valóban nem ez a célom. Mit akarok? Szimplán hogy ne lógjunk a levegőbe, ő meg én mint egy baromi nagy kérdőjel hanem jussunk egyeszségre. Miért olyan nehéz ez? Miért? Végtére is jobb lesz utána. Jobbnak kellene lennie utána. Elmúlik a bizonytalanság, a néma, idegörlő stressznek is lőttek. A mód pedig rajtunk áll. Vagy megtanul ő is kompromisszumot vállalni természetesen vele együtt vagy…  legdrasztikusabb esetben ő meg y balra én meg jobbra. Még akkor is tisztább a dolog, mint így, csapongva egyik végletből a másikba. Mint így, kerülgetve egymást napokig. Hetekig. Akár hónapokig? Hát van bármi értelme így ennek?
- Aha, jó vettem, tényleg – szóval az én hibám, hogy téged már valaki más érdekel.
- Mi? Nem! Dehogy is!
Nem is értem honnan szedi mindezt. Már miért lenne az ő hibája? Aztán szépen lassan leesik. Hát már megint félreértette a szavaimat. Ó egek, vajon hányszor evickéltünk így el az alatt a pár hónap időtávlata alatt? Hányszor lehetett volna sokkal egyszerűbb az életünk ha egyikünk esetleg visszakérdez? Mert végtére is jogos, érthette így, de… azért ennyire szemét sem vagyok, még ha ki is nézi belőlem.
- Nem én úgy értettem, hogy ha minden rendben van köztünk, esélye sem lett volna… de most már talán mindegy.
Most már biztosan totálisan mindegy, mert semmi nincs rendben köztünk. Talán soha nem is lesz.  Mondhatnám hogy én próbálkoztam, és igaz is lenne. Mégsem dörgölöm még ezt is az orra alá, mert totálisan fölösleges. Nem célom összeveszni vele, sem magamra haragítani, bár… szinte biztos vagyok benne hogy utálni fog. Jó ideig utálni fog. Talán ez a tudat keserít el a legjobban. Szomorúan nézek rá, figyelem a rezdüléseit. Emlékszem a veszekedésünkre, hogy mennyire kicsi, mennyire reszketeg volt és mégis mennyire ostobán makacs. Valaha tetszett ez, mostanra frusztrál. Nem tudok mit kezdeni vele és eljutottam arra a pontra hogy nem is akarok. Na de akkor ennyi? Ennyi volt? Mindennek vége? Kész passz? Mert sokkal többnek, sokkal jobbnak és sokkal értékesebbnek tűnt…
Tűnt…. a szó gunyorosan tolakodik elő agyam legmélyebb zugából. Mintha csak a köznyelv csacsogó hangján szólna hozzám, köpi felém a kifejezést. Csak úgy tűnt. Csak ostoba vágyálom volt, mint oly sok minden az életemben. Az emlékeimhez való visszatérés, a húgommal való viszony rendezése, vagy akár az iskolából való kiszabadulás ostoba reménye…
- Akkor engedj már el!
Engedj már el! Engedj már el! Engedj már el!
Szavai ott csengenek a füleimbe. Úgy érzem magam, mintha egy rossz álomba csöppentem volna. Olyasfajtába, amiből nem zökkent ki semmi és képtelen vagy felkelni. A legrosszabb, ami valaha utolért és csak reméled, hogy valahogy vége szakad.
Ujjaim a lány vállait szorítják és kicsit enyhül az erő bennük parancsára de nem oldódik teljes egészében fel. Még mindig fogom, mert még nem akarom elengedni. Nem vagyok képes megtenni. Még nem.
- Én… én nem akartam ezt, tényleg.  Tudnod kell. Ha egy kicsit is hajlandóságot mutattál volna, ha kicsit is fontos lett volna neked a segítségem, még ha nem is kérted… ne érts félre, nem hálát várok. Nem várok semmit se...
Megrázom lemondóan a fejem. Hogy mondja hogy felfogja? Tulajdonképpen én magam is most döbbentem rá, hogy az egész egy próba volt. Tőlem neki. És megbukott rajta. Mindössze annyit akartam tudni, mennyit hajlandó feláldozni magából értem. Értünk. Kettőnkért. Mert én mindent megtettem volna. És most már elég világos hogy ő nem. Nyelek egyet. Ujjaim elernyednek, s immár könnyeden ki tud siklani a kezeimből ha akar. Nem akarok búcsút mondani neki. Képtelen lennék rá. Sejtem hogy útjaink úgyis keresztezni fogják egymást, a kérdés csak az mikor és milyen körülmények között. Na meg… addig vajon mennyit alakulunk? Mennyire leszünk egykor volt mostani önmagunk vagy mennyire válunk idegenekké?

[- Igen. Most már mindegy.]

***

- Igen. Most már mindegy.
Mit mondhatnék? Még ha varázsütésre hirtelen meg is értenénk egymást, és el tudnánk simítani a félreértéseket, a vitánk után maradt romokat, és minden mást, most már nem szívhatja vissza, hogy ”van egy lány”. Most már lehozhatná nekem a csillagokat, én megadhatnék neki mindent, amit valaha is akart, de akkor sem tudja meg nem történtté tenni, hogy ”van egy lány”. Egy lány, aki nyilvánvalóan nem én vagyok. Egy kis részem azt kívánja, bár soha meg sem történtünk volna. Bár ne hagytam volna kimozdítani magam a csigaházamból, abból a békés, kellemes, normális létezésből, ami nem járt állandó drámával, és ami nem tűzött fel Charisma Belby céltáblájára. Most ugyan legkevésbé sem tudok arra gondolni, ő mikor kapja fel ezt a sztorit, egyszerűen csak visszavágyódom oda, akkorra, amikor nem voltam egy Montrego életének részese sem. Mert… tulajdonképpen mi is az a jó, amit ebből magammal viszek? Inkább csak szívfájdalom árán megszerzett tanulságok jutnak.

- De hát vártál. Hogy tudod azt mondani, hogy nem? Azt vártad tőlem, hogy dobjam el magamtól, amit akarok. Amiben jó vagyok. Azt vártad tőlem, hogy szeressem a világodat és érezzem magam jól benne, épp csak a világod megvet engem. Azt vártad tőlem, hogy adjak fel magamból dolgokat, miközben te semmit, de semmit nem változtattál és semmit sem adtál fel értem. Ez nem fair, Mathias – csendes lemondással rázom meg a fejemet, már megint rám tol mindent, nem tudom elviselni, kicsit tehetetlenül tárom szét a karjaim, és az ujjaim még mindig csak a levegőt markolják. Nincs kapaszkodó. Nincs segítség. A vállaim kicsit megfeszülnek a mozdulattól az ujjai alatt, és nem ez fáj, nem okoz fizikai fájdalmat, a puszta érintésétől szorul össze a torkom, a mellkasom – Mindezt elvártad tőlem, és közben csak üres ígéreteket tettél, amik az első bukkanónál már semmit sem jelentettek neked – ha akarjuk, megoldjuk. Ha akarjuk, enged ő is, és engedek én is, de egyedül nem megy. Mindeközben ott visszhangzik a fejemben minden – kezdve a majd ezt csináljuk nyáronnal, ezt csináljuk majd a születésnapodon, karácsonykor, az a hülye, hülye, hülye összeköltözés, az a hitetlenkedő boldogság, amikor elhittem, hogy van értelme ezeknek a terveknek, és főleg, azt, hogy Mathias komolyan gondolja. Lehet, hogy abban a percben komolyan gondolta… de egy pöccintéssel máris más útra tévedt, egy olyan útra, ahol nem kell neki is adnia valamit, csak várhat arra, hogy én elbukjak. Ez pedig nem olyan út, amivel én boldog tudnék lenni.

Aki nem várt el semmit, az én vagyok. De legalábbis… semmi olyat, ami emberfeletti erőt követelt volna tőle. Bízni akartam benne, biztonságban akartam érezni magam, el akartam tudni mondani neki dolgokat, voltaképpen, mint minden ember egyszerűen csak szeretni akartam, és pont csak ennyit vártam volna el tőle is, ha nincs ez az egész ostoba, ostoba továbbtanulás dolog. És közben menthetetlenül arra gondolok, hogy egek, milyen jó, hogy nem hagytam magam. Milyen jó, hogy nem hagytam magam bedőlni egy egyszerűbb, kényelmesebb megoldásnak, hogy a fenekem alá toljanak egy idétlen állást, amit nem is akarok, aztán egyszer csak ott találom magam egy helyen, amit nem szeretek, nem érdekel, és ahova a volt barátom tuszkolt be. Merlinre, annál jobban valószínűleg semmit sem gyűlöltem volna… és most már nem tudok nem arra gondolni, hogy ez, ha nem előbb, de utóbb megtörtént volna.
Ha nem a továbbtanulás, lett volna valami más, amiben nem értünk egyet, amibe bele akar szólni, én nem engedek neki, mert az, hogy vagyok valakivel, számomra nem jelentheti azt, hogy közben nem maradok önmagam. Főleg nem tizenhét évesen. Mégis hogy építhettem volna erre a kapcsolatra tizenhét évesen, amikor még annyi mindent ki akarok próbálni az életben? Folyton arra kellett volna gondolnom, hogy ő ezt jó szemmel nézi-e? Ez nem szabadság. Ez nem boldogság.

Csak nézem, de nem tudok már mást mondani. A szavak elfogytak, csak a szívem zakatol, szédítően duruzsol a fülemben, szédülök, egy kicsit olyan, mintha lázas lennék, de tudom, hogy nem beteg vagyok. Csak csalódott. Szomorú. Elárult és elhagyott. De még mindig nem enged el, célzásértékűen lepillantok egy pillanatra a jobb vállam felé a kézfejére, és bár nem nyúlok oda, hogy lefejtsem az ujjait a karomról – leginkább csak azért, mert nem tudom rávenni maga, hogy hozzáérjek, mintha akkor elszakadna bennem valami (mi tudna még elszakadni bennem, amit nem tépett már el…?) – de teszek egy lépést hátra, így vagy neki is felém kell lépnie, vagy végre, végre, végre valahára el kell engednie.
- Vége van.

zene:LP- Goodbye



’Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Tudom hogy helytelen ez az egész. Bennem parázslik még valami, a lelkem mélyén ami arra sarkall hogy talán égis csak tennem kellene valamit. Mégis csak menteni a helyzetet mert mégis csak volt valami köztünk. Vitathatatlanul volt. De elég Clemnek megszólalnia, minden tovaszáll egyetlen szempillantás alatt.
- Igen. Most már mindegy.
A szavak késként döfnek belém. Mindegy. Mindegy minden. Mindegy az ahogy találkoztunk, mindegy ahogy együtt voltunk, mindegy mindaz ami kialakult köztünk. Akaratlanul. Ez szar. Baromi szar. Ráadásul ha kicsit másképp viseltettünk volna a másik iránt mindez talán meg sem történik… és akkor nem kellene egy mindegybe csak úgy beleegyeznie. Közömbösen. Szinte már érzelemmentesen.
- De hát vártál. Hogy tudod azt mondani, hogy nem? Azt vártad tőlem, hogy dobjam el magamtól, amit akarok. Amiben jó vagyok. Azt vártad tőlem, hogy szeressem a világodat és érezzem magam jól benne, épp csak a világod megvet engem. Azt vártad tőlem, hogy adjak fel magamból dolgokat, miközben te semmit, de semmit nem változtattál és semmit sem adtál fel értem. Ez nem fair, Mathias!
Ezt vártam volna tőle? Valóban? Komolyan így érezte? Ezt látta? Így élte meg? Úgy ér az egész, mint a jeges zuhany megspékelve pár rohadt kemény ostorcsapással. Tisztában vagyok vele hogy a felső tízezer élete nem egyszerű, magam is nyakig benne vagyok. Aki nem ebbe szüleik, nem ebbe él csak belecsöppen az esetek nagy többségébe meg is törik… de azt hittem Clem erősebb. Meg okosabb. Ó mekkora barom voltam!
– Mindezt elvártad tőlem, és közben csak üres ígéreteket tettél, amik az első bukkanónál már semmit sem jelentettek neked.
- Ez nem igaz…
Hangom szinte suttogás, mégis muszáj ellenállnom. Muszáj felelnem a vádjaira, amik kegyetlenül sziporkáznak felém. Valahogy muszáj lenne megértetnem vele hogy ostoba kis csövön nézi a világot és ami az orra előtt van észre sem veszi vagy ha igen meg sem érti… Mert én igenis próbáltam tenni érte. Sokat. Azonban ő nem becsülte. Egyetlenegyszer sem talán. De már nincs mit tenni. Nem lehet mit mondani, mert nincs értelme. Csak nézem őt, az aranyló pöttyöket a szemében, amiket úgy de úgy szeretek és a torkomra forr a szó. Néma másodpercek peregnek le, amik máskor érzelmesek voltak hisz akkor a karomba igyekezett, most viszont… most szabadulni szeretne. Menekülni innen, el tőlem. Nem vagyok hülye, látom. Érzem. Tudom.
- Vége van.
A kijelentésre összetörik bennem valami. Nyilvánvaló, és nem is kellene, hogy meglepjen ez, de mégis csak egy utolsó döfés. Egy végső. Az pedig már csak tetézi hogy hátrébb is lép. Nem kísérem le a dolgot, csak hagyom, hogy éket verjen közén a távolsággal, a szavakkal, azzal hogy immár vége. Nincs már olyan hogy mi. Csak ő vagy meg én. Két külön pálya, akinek útja valószínűleg már nem fog újra találkozni. Az elmúlt napokban tökélyre fejlesztettük az elkerülési technikánkat, szóval ezzel nem lesz gond…
Torkomba gombóc szorul, ahogy nézem őt. Ó Napsugár…. ! Eszembe jutnak a közös emlékek, a jó pillanatok. A mosoly, a nevetése, a komolya arca tanulás közben, a haján megcsillanó napfény, a megadó simulása, a puha bőre az illata… tudom hogy az fog talán legjobban hiányozni. Az egész lénye megérintett engem, a lelkem, de Lyanának elég volt egy pillantása máris elfoglalta az egész szívem és kitúrta onnan Clemet.
- Igen… valóban.
Hangom nyers és reszelős. Igyekszem visszafogni a keserűséget, de félek nem sikerül száz százalékosan. Még egy percig nézem. Nem tudom eldönteni, mit is tegyek. Úgy magamhoz ölelném még egyszer, utoljára, hogy érezzem őt, búcsút vehessek… de hiba lenne. Nem úgy értené, nem is akarná, így hát elengedem a késztetést. Megállom hogy hozzáérjek és csak ellépek mellette. Mikor vállunk egy vonalba kerül rápillantok még egyszer utoljára majd lemondóan megrázom a fejem és elindulok. Nincs értelme maradnom. Rég nincs értelme már maradom. Az ő életében már semmiképpen sem.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad!

~The silence of the voice is beautiful.

Ahogyan a kőpadlót tapodó szellemalak előre vette irányát, a nő hangja bilincset kattintott a bokája köré, hatalmas súllyal kötözve a folyosó ezen szegletére. Megfordult hát, hisz az illem úgy tartotta, ha köszönetet kap, azt a másik szemébe nézve kell fogadnia. Talán ez volt a hibája, mert az a pillanat rántotta a talajra a szellemét, illetve megállította egy pillanat erejére a szívverését. Amit a hold fénye beragyogott, számára túlvilági szépségnek rémlett, s legalább olyan élmény kerítette kegyetlen karmai közé, mint mikor a Griffendél prefektusával, Minervával futott össze a pince mélyén. Ez azonban sokkal személyesebben fűzte magához, hiszen a mosoly neki szólt, ő volt a célpontja, s nem csak egy az éterbe belecsillanó vigyort térített el, vagy kapcsolt le útja közepén. A felismerés pedig megállította a lépteit, csendet borított egész eddig képekkel forgó elméjére. Valamilyen erőtlen viszonzás húzódott az ajkaira, hiszen maga alá gyűrte az élmény, de tudta, illendő ezt ilyenkor. Valójában maga az illem rántotta újra a valóságba, hűvös defibrillátorként szolgálva olvadó agyának.
– Nincs mit megköszönnie, hiszen mint azt az előbb suttogva az éter felé szórtam, a bajtársiasság köteléke összefűz minket eme kései órán, s hogy ellenfeleink sokaságát legyűrjük nekünk is együtt érdemes működnünk. Így aztán természetes volt, hogy mint a kastély szilárd szelleme, megosszam az árnyak rejtekét azokkal, kik még nincsenek birtokában annak a vizuális tudásnak, melyre én szert tettem, és minden éjjel fejlesztem, átélem, használom. – Egy úriemberekre hajazó bólintást ejtett a mondat végére, mintha jelezni óhajtaná őszinteségét, egyszersmind elvárást támasztana az ismeretlen szépség felé, melynek témája nem más, mint a titoktartás maga. Habár nem említette a labort, miképp arra is ügyelt, hogy semmilyen módon ne jelezze, miféle kísérleteket végez az éjszaka közepén, melynek hatására a szervezete automatizált állapotra kapcsolta mindenét. Ugyanakkor mégsem szerette volna, ha bárkinek a tudtára jut, hogy ő a holdfény s a sötétség játéka alatt nem a hálókörletben, vagy háza klubhelyiségében tölti idejét, hanem a roppant falak közt siklik, akár árny a hajnali fényben. Még gyanakodni kezdenének, s az közvetetten szülné a kutatása félbemaradását.
Ebben a pillanatban azonban egészen más járt az eszében, mintha csak az elméjét valami más óhajtaná irányítani. Egyelőre engedett az idegen akaratnak, jó tudósként megfigyelésre használva a pillanatot, melyben a szellem meghajtja fejét az ismeretlen előtt.
– Nem tudom, s amíg meg nem osztja velem, nem is tudhatom, hogy éjjeli sétájának valamiféle célja van-e, vagy ahogy egy régi kedves ismerősöm a borzok házából elmesélte, csupán a bolyongás útját járja-e, de ha szükségét látná ismereteimre a kastély alaprajzát illetően, nem ellenkeznék, ha a siklásomhoz szegődne egy időre, míg útjaink elválnak egymástól. – A kezét nyújtotta verbálisan, reménykedve abban, hogy a nő szükségét látja az ő tudásának.