Igazgatói Iroda

Ha tudod a megfelelő jelszót, s azt elmondod a kőszörnynek, az félreugrik előled, s feltárul az út az igazgatói iroda felé. A csigalépcsőn egy ajtó elé jutsz, mely mögött rejtezik a keresett iroda. Kopogj be, s ha megkapod az invitálást be is léphetsz. Az ajtóval szemközt hatalmas íróasztal foglal helyet, melyen mindenféle dolgok hevernek többnyire. A falakat a régi igazgatók portréi borítják, többek között ott van Dily Derwent, Phineas Nigellus Black, Goethius Slmander, Armando Dippet, és Albus Dumbledore is. Érdekesség, hogy Perselus Piton nem kapott helyet eme előkelő társaságban, habár meg kell hagyni, Harry Potter a mai napig próbálja elérni ezt.

Omnis vir lupus

Mind farkasok vagyunk – üvölti az igazgatói iroda jelszava, amit még tegnap kaptam meg bagoly útján. Talán, talán mind azok, engem azonban hiába dobtak húscafatként elébük. Most én vagyok a falkavezér. Ezt pedig mindenki tudja.
Már-már csodaszámba ment, hogy mindeddig még nem keresett fel egy komolyabb tanerő a kihágásaim miatt. Harmadik hónapom élem túl a kastély zordon falai között, ez pedig eddigi életem egyik legeseménydúsabb szakaszának ígérkezett. Mikor még a Roxfortba érkeztem, tartva mindattól, ami ránk vár, nem volt fogalmam róla, milyen elképzeléseim is legyenek az emberekkel és a tanárokkal kapcsolatban. De csupán ennyi időre volt szükségem, hogy szinte egyedül fenekestül felforgassam a britek életét. Elértem célom. Bátran leszek az ellenség, ha arra van szükség. Hiszen amíg mindenki rám figyel, addig hajlamosak lehetnek elfeledkezni arról, Hírnöktársaim mit művelnek a háttérben.
Ezúttal azonban még én is érzem, hogy kicsit túllőttem a célon. Nem, egy szemhunyásnyi megbánás sincs bennem azért, mert még szeptemberben megvertem azt a griffendélest, ezt leszámítva azonban igazán nem volt komolyabb ügyem fizikai bántalmak miatt. A házibuli miatt magam vállaltam a felelősséget. Nem szokásom mások szoknyája mögé bújni, hátha elsunnyoghatom bűnöm. Bárki kérdezi, szemrebbenés nélkül elmondom neki, hogy az én ötletem volt az egész. Egyike legpáratlanabb ötleteimnek, hozzátenném. Prescottnak persze fix, hogy keresztbe állt a szeme a Szaturnuszos házimtól, de az ő hibája, hogy teljes baromságot kérdez. Az ember meg már elhinné, bármi értelmeset tanul asztronómián, de a szakképzett tanerő sajnos csak az ostoba horoszkópok szintjén érti a bolygókat. Gyanítom, azóta is pipa rám, na nem mintha ez lenne az első és egyetlen összetűzésem a tanári karral. Bár az a bolgár celeb maga kötekedett, nekem eszemben sem volt egyáltalán szóba állni vele, házvezető tanárom, vagy sem. Gyanítom, QCrossnak sem vagyok a kedvence, pedig egyetlen bűnt követtem csak el ellene. Kérdezni merészeltem az óráján. Jellemző módon amikor szükségem volt felnőtt segítségre, csupán két tanár sietett segítségemre. Még az a Quinton is röhögve hagyta volna Lilit elvérezni Halloweenkor. Egyedül a Griffendél házvezetője, s Oakley professzor voltak hajlandóak segíteni. Ezek után mégis hogy várják el a kölcsönös tiszteletet?
Az igazgatónőről személyes ismereteim gyatrák. A vacsorákat leszámítva sohasem látom, ő pedig nem az a célpont, akitől olyan egyszerűen hajmintát lehetne szerezni néhány olcsó trükkel. Azon kevés tanárok közé tartozik, akik felé a minimális tartásom megvan. Nem vagyok vak, jól tudom, hogy az ő jó vagy rosszindulatán múlik, meddig lehetek képes ebbe az iskolába járni. A reggeli alatt egy falatot sem tudtam enni, az a rengeteg sütőtöklé pedig, amit a britek nap, mint nap az asztalukra helyeztetnek, a maradék étvágyamat is elvette. Tisztában vagyok tetteimmel, és a várható következményekkel, de nem leszek hajlandó olyan dologban bocsánatért esedezni, amiben igazam van. Még lisichka közelsége is idegenkedést váltott ki belőlem, pedig az éjszaka alatt úgy kapaszkodtam belé, mintha ez lenne az utolsó együttlétünk. Eddigi életem második legnagyobb kihívása azt a természetességet mutatni, amit a környezetem ennyi idő alatt már megszokott. Lili szerint magammal kéne végre törődnöm, s ne az eszmére gondoljak, így is feláldoztam már magam. Ezt a csatát pedig lehet, valóban csak így nyerhetnénk meg. Ideje az eszmének is visszaadnia valamit.
Vagy három szálat szívok el gyors egymásutánban Digby tanárnő mugliismeret órája után. Plusz egy szabályszegés ide vagy oda egyáltalán nem oszt, nem szoroz. A Durmstrangban különben is majdnem mindenki dohányzik, csak itt tesznek úgy, mintha végzetes bűn lenne az egész. Valahol utálom, hogy rászoktam erre a retekre, de akkoriban jó ötletnek tűnt. Pedig még csak nem is finom. Annak sem örülök, hogy pont az átváltoztatástant úszom meg, mondjuk az unalmas mágiatöri, vagy Csöcsscrott éjszakai „asztronómiája” helyett. Éppen csak pár szót beszélek Irinkával, a tanácsával persze nem megyek sokra. Nem vagyok legilimentor, hogy tudjam, mit akar hallani McGalagony igazgatónő, s ha így is lenne, makacsabb vagyok én annál, mintsem behódoljak akaratának.
Gyanítom, a nemzetközi baglyok voltak olyan gyorsak, hogy ennyi idő alatt akárhányszor is megtegyék a Durmstrang-Roxfort távot. Biztos vagyok benne, hogy az igazgatónőnek volt annyi esze, hogy nyomoztat utánam, ahogyan abban is, hogy Morozov professzor elküldte az aktáimat. Nincsenek titkaim a Durmstrangos előéletemet illetően. Annak ellenére, első éveimben milyen is voltam, az utolsó évemre már egy tanár sem bírt velem. Pedig a tanulmányi átlagom némelyik tantárgyban ugyanolyan kiemelkedő.
Mire az irodához érkezek Lilivel oldalamon, aki a lépcsőig természetesen az órakihagyást is vállalva elkísért, néhány egyszerű légzésgyakorlattal valamennyire sikerült lecsillapítanom magam. Ez most az a helyzet, ahol muszáj lesz megtartanom a hidegvéremet. Tisztában vagyok vele, mi foroghat kockán. Ha most elbukok, az lesz a legkisebb problémám, hogy nem tanulhatok.
- Omnis vir lupus. – közlöm a jelszót a szoborral tökéletes latinsággal, ami így utat nyit nekem az igazgatói iroda felé. A latint is jobban beszélem, mint az angolt, igaz, főként gyógyászati céljaim miatt van szükségem rá. Az ajtó előtt még egy mélyet sóhajtok, mielőtt bekopognék. Vállamon féloldalasan egy táska, öltözékem az elvárásoknak megfelelő, bár látszik, ilyen téren egyáltalán nem törtem magam. Nehezen tudok azonosulni egy színnel és egy állattal. Az emberi lélek ennél sokkal több. Nekem nincs szükségem efféle szemfényvesztéshez azért, hogy egy adott közösséghez tartozónak érezzem magam.
Volt értelme annak a bulinak. Rengeteget tanultam magamról, és a környezetemről. Ez pedig nem büntetendő.
- Hjivatott, idzsazgyatónő? – tört angollal, erős akcentussal kérdezem. A helyesírásom sem a legjobb, hiába igyekszem a munkáimban a precizitásra törekedni. De nincs miért szégyenkeznem. Öt különböző nyelven beszélek, a legtöbb brit viszont még angolul sem tanult meg normálisan. Szánalmas.

H A G E N   R O M A N O V N A

Fejét az ajtó felé kapja, ahogyan meghallja a kopogást. Bal kezével végigsimít a magas támlájú igazgatói széken, majd megáll mellette, jobbjával int, ennyi pedig elég is, hogy az ajtó kitáruljon, bebocsátást adva Hagen Romanovnának. Macskaszemei a fiatal fiúra villannak, pásztázzák, és próbálják minél jobban kiismerni. Odafigyel az apró gesztusokra.
- Így van, Romanovna. Üljön le. – mutat az asztala előtti székre, ujjait összekulcsolja maga előtt. – Bizonyára tisztában van vele, hogy miért ül most itt, én azért mégis szeretném elmondani, hogy az esetleges félreértéseket tisztázhassuk. – türelmesen beszél a fiúval. Mellette Dimitrij összefont karokkal, a felfelé vezető lépcsőnek dőlve figyel. Direkt megkérte a férfit, hogy ne szóljon közbe, hiszen jól tudja, hogy nem csak a házvezető tanáraként van köze a gyerekhez. Dimitrijt régmúlt idők sérelmei kötik a fiú családjához, amiket nem tud elengedni, ő pedig nem hagyhatja, hogy ezt végül Romanovna szenvedje meg. – Több kollégám is jelezte, hogy viselkedése sok szempontból kifogásolható, diáktársaival és tanáraival szemben egyaránt. Holmi partit rendezett a Szellemszálláson, ami sok éve tiltott terület a Roxfort tanulói számára, ezzel pedig nem csak szabályt sértett, hanem rengeteg diáktársát sodorta életveszélybe, mit sem törődve a lehetséges következményekkel. – hangján érződik a rosszallás, tapasztalata szerint pedig a diákoknak erre szükségük is van. Hallott arról is, hogy a fiú szájon csókolta ikertestvérét, ám ezt nem említi. Ezzel majd Jonathannek kell foglalkoznia. – A büntetésből írt házi dolgozatában ezután hallatlan hangnemet engedett meg magának, és szégyenletes módon gyalázta egyik professzorát, és annak szakmai tudását is. Semmiféle tiszteletet nem mutat tanárai iránt, erről már többen panaszkodtak. – sóhajt egyet, mindeközben a falon lévő portrék kíváncsian leskelődnek. Romanovna fiát akarják látni. Egyesek szerint egyenesen Grindelwald küldöttei ezek a gyerekek. Tündérmese.
- Tudja Hagen… önmagában nem az a baj, hogy kezelhetetlen, és kritikán alul viselkedik, hanem az, hogy bármilyen módszert is próbáltunk, nem tudtuk önt jobb belátásra bírni, így kollégáimmal arra jutottunk, hogy legjobban azzal tudjuk büntetni, ha eltanácsoljuk a Roxfortból. – ül le székére, s néz a fiú szemébe. – Ám mielőtt úgy döntenék, engedek kollégáim unszolásának, és a józan ész diktálta cselekedetnek, szeretném meghallgatni magát. – kissé előre dől. Eljött a pillanat, amire eddig várt, már nagyon kíváncsi, hogy a fiú mivel fog mentegetőzni, és hogy vajon elég lesz-e. – Mondja el Hagen, hogy miért viselkedik így. Mondja el, hogy mivel lehetne önt büntetni, mi lenne az, ami használna? Győzzön meg, hogy maradni akar, és hogy jól döntök, ha nem tanácsolom el.

Omnis vir lupus

Nem tagadom, jobban örültem volna, ha a „házvezetőm” nincs jelen ezen a kis beszélgetésen. Már az első pillanattól kezdve pikkel rám, pedig akkor még semmit nem tudott rólam a családnevemen kívül. Megjegyzem, most se sokat, legfeljebb annyit, amennyit láttatni engedek. A leginkább viszont a festmények kamillázása zavar. Nem kértem közönséget. Máris bánom, hogy elosztogattam az összes béke elixírt azóta, hogy Oakley professzor óráján megfőztem azt. Tisztában vagyok helyzetemmel, nem vagyok hülye. S túlságosan jól ismerem magam, hogy tudjam, egyszer a nagy szám fog a sírba vinni. A Durmstrangban is rengeteg probléma volt velem, legalábbis az utolsó két évemben. Azelőtt én voltam az áldozat. Miután pedig téged büntetnek azért, amiről te nem is tehetsz, nem igazán veszed komolyan a piti kis büntetőmunkákat. Én pedig megelégeltem áldozatnak lenni.
Megemelem állkapcsom, a büszke tartásom még ebben a kétségbeesett helyzetben sem veszett. Szemtől szembe nézek a démonnal, amit sikerült magamra haragítanom azután, hogy megnyitottam a Pokol kapuját. Eleve vesztes helyzetből indulok, de ha ki is csapnak, tartoznak nekem annyival, hogy meghallgatják, miért tettem. Ha nem így, akkor más körülmények között, de biztosan tudtukra adnám. Éppen csak biccentek egyet elfogadóan, s hogy jelezzem, jól tudom, miért kaptam ezt a megtisztelő meghívást. Nem szokásom sunyulni, mindig tisztában vagyok még a legapróbb kihágásaimmal is. Nem hiszem, hogy bármit is segítene, ha letagadnám őket, de ugyanezt a politikát folytattam a Durmstrangban is. S cseszettül élveztem, hogy nem tudnak emiatt mit kezdeni velem. Gyanítom, ha ott folytatom a tanulmányaimat, előbb vagy utóbb onnan is kicsapnának, főleg azután, hogy tavaly a kedvenc professzorom is végleg lemondott rólam. Pedig megmondtam, hogy az a nyomorék megérdemelte, amit kapott.
- Mægjegyjeznæm, zsjenki næm volt életvjeszélyben. – egészítem ki a tanárnőt. Hallottam a mendemondákat a szellemekről abban a házban – napokkal a buli után. A legkísértetiesebb dolog, amit láttunk, viszont csak Emmeline volt, amint másokat nézeget. Mindeközben leteszem a földre a táskám, majd magamat is a felkínált székbe. Jobban szeretnék állva maradni, azonban ez most a hatalmi viszonyok metakommunikációja. Ezúttal, még ha felettem is áll, a beszélgetésben egyenrangú vagyok az igazgató asszonnyal. Tárgyalópartner. Épp csak nincs miről tárgyalnunk, ha már mindent eldöntöttek.
- A haaz tæljesjen jürezs. Szjællemek sjehol. Mjæzse az ægész. – két kezem magam elé teszem, félig összekulcsolom őket, mutatóujjaim és hüvelyujjaim azonban kiegyenesedve maradnak, s egymáshoz támasztom őket. Nem tetszik, hogy máris olyan dologgal vádolnak, amiben semmi igazságtartalom nincs. Valóban, szerveztem egy össznépi, szórakozási lehetőséget, ahol a körülmények adottak egy kis ismerkedésre, kicsit kötetlenebbül, mint ahogyan a kastély ódon falai között figyelő, tanári szempárok engedik, de hazugság, hogy bárki is életveszélyben lett volna.
- Hælyszín volt bjiztozs, nyæm tört æmjelet zsjem. Vittem mærjegtelenítőt is azoknak, aakik innak több, mint tudnak, hazsnáltam is. Kjérdezni Balmoral, ott volt. Tjökéletesen fæelelős voltam, ægyjedül Ammelán átka, mikor nyæm voltam ott. – zárom le ezt a témát. Felőlem veheti mentegetőzésnek, de bizonyítékokkal tudom alátámasztani, hogy a Szellemszállás teljesen biztonságos. Ha kirúgnak, legfeljebb megveszem, és beköltözöm oda, pusztán azért, hogy bizonyítsam igazam.
Hosszú idő óta most először zavar akcentusom. Ez egyike azon dolgoknak, amik felett valóban nincs befolyásom. Öt nyelven beszélek folyékonyan, még a latint is elsajátítottam, mégis az angollal van a legtöbb problémám. Néha nekem is nagyobb figyelmet kell tulajdonítanom az órák alatt is, hogy a tanárok szavait ne értsem rosszul, szóval bőven van még mit tanulnom. Az ilyen pillanatokban pedig, amikor a kifejezőkészségemre kellene támaszkodnom, csak úgy érzem, nagyobb hátrányba kerülök az angolom miatt. A szókincsemen ugyan javíthatok, de az akcentusomon nem.
Ami Prescottot illeti, más körülmények között már vigyorognék az eseten. Sokat dolgoztam azon a kutatáson, az ő tudománya ugyanis teljesen ellentétben áll azzal, amit én az alkímia óráimon tanultam. Nem látok bele mást a bolygókba, egyszerű szimbólumokként használom őket különféle erők és kölcsönhatások leírásához. Mindeddig meghúztam magam az összes óráján. Ott voltam, Lili mellett, és csináltam, amit mondott. Aztán felcseszett, és most sem írnám meg másként. Nem az én hibám, hogy képtelen elfogadni, vannak az övénél hasznosabb tudományok is. Ezúttal azonban jobbnak találom, ha hallgatok. Megpróbálom a festmények táborát kizárni a fejemből, akik szinte fojtogatnak hallgatag figyelésükkel. Csak díszletek. Csak egyszerű díszletek, semmi többek.
- Nyjem a madzsa hiba. Előbb-utóbb mjinden taanár fæladja. – színlelek nemtörődömséget. Akkor és ott, abban a pillanatban gyűlöltem Morozov professzort. Gyűlöltem a hülye szakállát, amiből az egész iskola viccet csinált a háta mögött, azt, hogy annak idején nem volt képes hinni nekem, így én voltam a bűnös azért, amihez nekem nincs is közöm, de a leginkább azt, hogy nem harcolt értem. Nem hitt bennem, nem fogta a kezem, és nem rúgdosott addig, amíg én is elhittem, meg tudom csinálni. Pedig mindenem megvan. Az eszem, az ambícióm, és a merszem egyaránt adottak hozzá, hogy beteljesítsem a céljaimat. De van egy másik feladatom, amiért egyszer valószínűleg meg kell majd halnom. Csak egy katona vagyok mások játszmájában.
- Durmstrangban zsjem volt másként. Emberek næm látnak, csjak nævem. Emlékszjenek, mit tjaanultak kjönyvből, csjaaládtól. Gjondolnak, Gjríndewaald tjett rossz nekik csjalád régen. Gjondolnak nem arra, én is læhjet valaki. – összpontosítok szavaimra, egy sanda pillantást pedig egyértelmű célzásként Vulkanovra vetek. Utálom az akcentusom, sokkal egyszerűbb lenne, ha az emberek errefelé beszélnének nyelveket is. Nem próbálok meg azonban szánnivaló arcot vágni. Nem akarom, hogy sajnáljon, ezért nem szerepel a repertoáromban semmiféle könnyező kiskutyafej, vagy ilyesmi. Egyszerűen közlöm, mi van. Még a hazugságokat is mellőzöm. Hiszen tényleg rengeteg problémám volt abból, és van most is, hogy miféle billogot hordozok magammal. A név átka elkísér. Vicces. Ha egy teljesen átlagos, hétköznapi, félvér családba születünk, most nem lenne ennyi problémánk Lilivel. Mint az például, hogy ki akarnak minket csapni.
- Tjíz év. – kicsit előre dőlök, a kezeimet pedig leengedem, miután szétválasztom őket. - Adjon vaalaki, ki tud hinni bænnem. Tjíz év, és læszjek olyan gyógyító, ki mæltó Paracelsus nævjére. – említem meg példaképem, a legendás gyógyító, Paracelsus nevét. Még ha az alkímia tudományában nem is jártas, mert nem szakterülete, ahhoz nem férhet kétség, hogy tudja, ki az.
- Nyæm vagyok ózstoba. Tudok zsok, más még haalani zsem olyat. Tudom cæljom, tudom, mit aakjarok, ha már zsaját lábamon állhatok. Mjaadzsa pjedig tud, njækem van rá kjépesség elég. De jægyedül nyjem fog menni. Adni mjellém valakit, ki hjiszi, képes vjagyok. Lægkjözelebb hallani akkor rólam, mikor írják meg, hány kórral kjævesebb. – próbálom meggyőzni maradásunkra. Felesleges sallang lenne felemlegetni Lilit és a vérzékenységét, a műkönnyeket senki sem szereti. Láthatja, hogy tökéletes tudatában vagyok annak, hogy a viselkedésem nem megfelelő, éppen csak nem tudok tenni ellene. Nem bírom visszafogni magam, nem tudom tartani magam, nem bírok nyelni, nem tudok tűrni, nem tudok magamra féket tenni.
Ez pedig egy olyan probléma, amihez bőven kevés, ha megvan hozzá a szándékom. Bár kétségtelen, hogy segít.

H A G E N   R O M A N O V N A

- Persze, hogy mese az egész! – villannak szemei a fiúra. – És én nem a többi tanár vagyok, Romanovna, hogy kétségbe vonja a józan eszem. – a gyermek érvelése feldühíti, s egyben fájó emlékeket tép fel benne. – Nem véletlen vannak kitiltva a diákok abból a házból. – folytatja higgadtan. – Természetesen, ahogyan azt bárki láthatja, az épületet mágia tartja egyben, semmi más, ám nem szellemek hangját sodorja a szél az iskola felé minden telihold idején. – a tanulóra néz, és reméli, hogy ennyiből is érteni fogja a lényeget. – Tisztában vagyok vele, hogy mi történt ott és mi nem, nem kértem, hogy mentegetőzzön, vagy magyarázkodjon, nem vagyok rá kíváncsi. Fogalma sem volt a valódi veszélyről, Hagen, ebből kifolyólag képtelen is lett volna megfelelő óvintézkedéseket tenni. A szerencséjükön múlott csupán, hogy nem történt semmi baj.
   A kollégáit ért megjegyzést inkább figyelmen kívül is hagyja, helyette a fiúra figyel, akit látszólag feszélyez a helyzet, a sok kíváncsi szempár. Mikor válaszolni kezd kérdésére, Minerva érdeklődve hajol előre. Ritkán lát ilyen furcsa gyermeket. Nem erre számított, és ez elmondható a kapott válaszról is.
- Azt hiszem, maga félreértett engem, Hagen. – óvatos, megbúvó mosoly. – Azt kérdeztem, hogy miért viselkedik Így, és hogy hogyan tudnám önt megbüntetni, mikor az eddigiekhez hasonló… nos, ostobaságokat művel. Nem azt kértem, hogy sorolja fel, miben lehetne jó, vagy hogy milyen jövőre számít, hanem hogy győzzön meg arról, hogy nem fogom megbánni hogy nem tanácsolom el. Arra vagyok kíváncsi, hogy miben fog változni, ha maradhat, hogy mit lenne hajlandó megtenni azért, hogy Roxfortos maradhasson. – Dimitrij halkan felhorkant mögötte, amire egy szúrós pillantással válaszol. Nem lenne szerencsés méginkább összezavarni a fiút, hiszen szegény Így sincsen a legjobb helyzetben.