Óraépület

*
zene:JA - Recovery

ღ Napsugár ღ

’Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng a kéz. '



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

- Ugyan... biztosan tudnád!
Biztos? És tudnám? Nem. Kötve hiszem. Jó, esélyesen valahogy kínkeservvel túlélném. nem örömmel az arcomon és kellően szenvedősen. Szimplán azért mert kötelesség meg mert  van annyi tapasztalatom hogy esetlegesen tényleg menjem a testvérem nélkül is. Ám esélyesen szétunnám magam (úgy igazán).
Mikor Clem mozdul és ellöki magát kissé imbolyogva még akkor sem pillantok fel. Pedig bőven benne van a pakliban (már ha van annyira szívtelenül kegyetlen, amit azért kétlek) hogy egy az egyben faképnél hagy. Úgy se szó se beszéd. Persze ehhez ki kellene törnie innen, ellöknie magától. Mégsem ez történik vagyis nem teljesen. Mindössze csak a keze mozdul és siklik fel először a nyakam környékére. Legalábbis ott érzem meg az ujjait, amik nyugtalanul még tovább mozognak szelíden, hogy végül az arcomon állapodjanak meg.
S már épp emelném fel a tekintetem erre a kissé bíztatónak tűnő gesztusra (noha esélyesen túl korán örülök), mikor ő már felém is hajol.
Nem látok mást csak a barna tincseket, amik a szemem elé vonnak bájos fátyolt. Rajtuk keresztül a fény is szórtabban tör utat magának a retináimhoz, de nem is bánom. Mert újra megérzem azt az édes puha cseresznyevirágot idéző illatot, ami a sajátja.
- Jó... elmegyek veled.
A hangja halkan kúszik felém, megérzem magamon a lágy meleg leheletét. Túl szép ez ahhoz hogy igaz legyen. És túlontúl könnyen ment. Nem számítottam ennyire egyszerű menetre. Ennyire egyszerű beleegyezésre. Ennyire túl egyszerű sikerre. Még saját magamat is meglepem azzal, mennyire nem hiszem el. És hogy mennyire örülök neki. Mint egy gyerek a legelső akármijének. Amit nagyon de nagyon de nagyon de  n a g y o n   akart. Mert azon kívül, hogy ereimben a vér az elsuttogott válaszára zubogva indul meg, s szívem mellé azonos ritmusban kalapál, még a lelkesedésem is a tetőfokára hág. Hát igen, végtére is a kész tények mellett csak ott volt az a kis sansz hogy felültet (pedig tényleg igyekeztem ezt a nullára leredukálni és elképesztő hogy sikerült is!)
- Tényleg?
Nyögöm ki örömtől elfulladó suta hangon. Hát még mindig nem hiszem el, az eszemmel semmiképpen sem. Főleg azt a részét, hogy nincs semmilyen balhé és duzzogás. Ez annyira nem jellemző Clemre hogy felmerül bennem a kérdés, valóban ő e az, aki a karjaim között van. S hogy megállapítsam finoman húzódok el annyira, hogy félig felé forduljak. Hogy befókuszálhassam az arcát, noha ennyire közvetlen közelről a tincsei csiklandozása közepette inkább csak az arcélét a vékony kecses nyakát meg a szép ívű ajkainak a szegletét látom. De ez is épp elég ahhoz, hogy tudjam, tényleg ő. Meg ha ez nem is lenne elég bizonyíték, hát ott az illata, ami körülölel és teljesen elbódít.
- Ó Clem!
Egyetlen finom mozdulattal vonom magamhoz közel és hajolok felé hogy csókot adjak. Mindegy mit találok el, a nyakát, az arcát vagy a száját. Őszinte gyermeteg örömöm arcomra is kiül és nem is leplezem elégedettségem. Mert lassan tényleg elhiszem hogy csak beadta a derekát (először az ismeretségünk alatt hozzáteszem).
- Azt hittem ellenkezni fogsz - közlöm kissé meglepve, hitetlenkedő hangon mikor enyhe teret eszközölök kettőnk közé. Nem sokat mert tényleg nem akarok sokat hagyni. Addig semmiképpen sem amíg nem muszáj. Úgyis hamarabb eljön az ideje semmint kellene. Az ebédidő kevés, túl kevés. És túl sok az a perc, amit képesek vagyunk elvesztegetni holmi minden féle marhaságra. Mint mondjuk az evés.
- Ugye nem vagy beteg? - kérdezem gonoszkásan incselkedve, mert hát tény, ami tény, ez nem vall rá. - Hol van az a hátborzongatóan idegesítő Clementine Banks, kérem szépen?
Na nem mintha ez az új kiadása nem lenne jobb. Én aztán értékelem igazán! Szeretem, ha nem kell küzdeni, habár épp emiatt vonta ő magára a figyelmemet. Mert vele soha semmi nem egyszerű és nem unalmas. Sőt. Egyenesen az ellentéte. Nem is értem hogy tudott láthatatlan maradni hét teljes évig. Vagy legalábbis majdnem hétig. És eljön az a pont az életemben, amit magam sem hittem hogy valaha bekövetkezik. Elkezdem szerencsének tekinteni az emlékezetkiesésemet, a Mungós kezeléseimet a rossz lifteket és a még bénább liftszerelő varázslókat.

[M&Ms ~~~]

M&Ms
~~~

Igazán, őszintén mondom, hogy ez a lehetőség igazából egyáltalán nem önt el akkora lelkesedéssel, mint amennyi lelkesedéssel eltöltött annak a gondolata, hogy lehet egy napunk az iskola falain túl csak úgy, kettesben. Mathiasnak igaza volt – azért ez mégis csak egy bökkenő, egy kis akadály, egy kis odacsúfítás a nagy napba, amitől egy kicsit máris görcsbe rándul a gyomrom, és a félelem halkan kezd suttogni valahol az agyam egy rejtett, elérhetetlen, és befolyásolhatatlan zugában. De abba a gondolatba kapaszkodok, hogy legalább együtt megyünk. Hogy nem leszek egyedül, és hogy talán rábízhatom magam annyira, hogy majd… hát, hogy majd vigyáz rám, helyettem is. És most már abba is, hogy ahogy visszakérdez, igazán érzem, mennyire bizonytalan lehetett a válaszomban, és csodálkozom, hogy erre a kétkedésre talán tényleg adtam okot a múltban. Még akkor is, ha az inkább az előtt volt, mint mostanában, de azért mégis. Azzal tökéletesen tisztában vagyok, ő milyen hatással van rám, de inkább félénken, másodpercek aprócska töredékéig szoktak csak elkalandozni a gondolataim arra, hogy vajon én milyen hatással vagyok rá…

Az, hogy most így örül, remélem, valami jóról árulkodik.
- Tényleg – mondom most már habozás nélkül – hiszen egyébként is késő lenne visszakozva, de a reakcióját látva meg egyáltalán nem is akarok, halk nevetés színezi a hangomat. Épp csak lazítok a karomon, hogy nyugodtan el tudjon húzódni és rám nézhessen, de az ujjbegyeim lazán simulnak az arcára, kicsit szórakozott hitetlenséggel nézek rá. Tényleg nem gondoltam, hogy ez ilyen nagy dolog lesz. Noha az ellenérzéseim megmaradnak, de valamilyen formában örülök annak, hogy igent mondtam… hiszen ez láthatóan fontos neki, ha vonakodom, most már biztos vagyok benne, hogy csak kellemetlen helyzetbe hozom magamat, és kettőnket is. Egyébként is, nem mintha fájna valamit megtenni érte… de a velem született bizonytalanságokat nem lehet olyan egyszerűen kiégetni belőlem, és akár úgy teszünk, mintha nem lennének ott, akár nem, azért mindig is lesznek jelentős különbségek kettőnk között.
Ahogy közelebb von, ösztönösen fordulnék felé egy csókra, de aztán nem sikerül elég gyorsra a mozdulat, és valahol az ajkaim szegletében súrolja csak az enyémet az övé, de így legalább nem kell letörölnöm a mosolyt az arcomról, ami esetemben inkább neki, és az ő örömének szól, semhogy én lennék felhőtlenül boldog. Persze, tőle egy kicsit az leszek én is, de úgy érzem, amíg el fog jönni az a bizonyos márciusi hétvége, és amíg túl nem leszünk a kötelező részén, addig legalább olyan kötelezően fogok szorongani, hogy úristenésmerlinmifogvajontörténni.
De ez azért még odébb van. Addig megpróbálhatom elfelejteni, és csak a dolgok napos oldalát nézni – hogy elmehetünk innen kicsit, nem lesznek Belbyk, és egyéb, rosszindulatú iskolatársak, csak ő, meg én, meg áh, laza pár száz ember, de uuuugyaaan, az nem számít, nem igaz?

Szóval addig is… élvezhetem a jó dolgokat, mint mondjuk itt ezt a kis lopott ebédszünetet vele, ahogy a karomat végül a nyaka köré fonom, csak könnyedén, hogy azért lássuk is egymást, és kicsit évődve vonom fel rá a szemöldökömet - Hátborzongatóan idegesítő? Megkérdezhetem akkor úgy mégis, miért szeretnéd, hogy ez a hátborzongatóan idegesítő valaki bárhova is elkísérjen? – durcásan összepréselem a szám, hát ki hallott már ilyet? Most tettem a kedvére a jelek szerint nem is kicsit, aztán még én kapom az ívest. Ah, jellemző…!
De persze nem haragszom rá, igazság szerint még csak egy kicsit sem, de persze nem tudok nem felvenni egy felém dobott kesztyűt, főleg nem olyankor, amikor tényleg engedtem annak, amit ő szeretne. Kicsit rosszallóan csóválom meg rá a fejemet, de mielőtt bármi többet is mondhatnék az iskolai harang megkondulása kellemetlenül jelzi az ebédszünet végét, és így már azonnal nem durcás arcot vágok, csak szelíd szomorúsággal nézek a szemébe. Bizony most jön az, amikor kétfelé kell indulnunk.

*
zene:JA - Recovery

ღ Napsugár ღ

’Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng a kéz. '



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Tényleg.
Egyetlen aprócska kijelentés. Ott cseng a levegőben. És ez mégis eszméletlen sokat jelnt nekem pedig voltaképpen nem is kellene, de mégis... ez egy lehetőség. Nekem. Tényleg megesik. Már hogy eljön és nem csak képzelődöm. Nem hallucinálok, ó nem.
- Hátborzongatóan idegesítő? Megkérdezhetem akkor úgy mégis, miért szeretnéd, hogy ez a hátborzongatóan idegesítő valaki bárhova is elkísérjen?
Öhhhhhh, hát erre millió meg egy válasz lehetne. Nem? De-de. Biztosan. Egy jó vagy értelmes sem jut hirtelen az eszembe. Mindössze csak kurtafurcsa zavartan elégedett vigyorgós arckifejezésem az, ami kellően bárgyúvá varázsol egy percig. Aztán leesik hogy hát, oké... de csak illene valamit mondani nem? Hát de. Na szóval... izé...
- Mert imádom azt a hátborzongatóan idegesítő hárpiát!
Kész! Passz. Menthetetlen vagyok tudom. Cukkolom, mert lehet. Mert elégedett vagyok és mert nyeregben érzem magam. Tudom hogy nem kellene, pláne nem feszíteni a húrt, no de ha ő így felveszi a fonalat hát mit tegyek? Naná hogy adom neki a ziccereket ha már lehetőség nyílik rá. Olyan nagy bűn? Nem hiszem. Végtére is, ő sem jobb nálam. Nézzük csak a Valentin-napot. Ott is úgy kiosztott mint a ahogy a furkászból kirázzák az összes ezüstöt. Na hát nem kell őt félteni, tudom én. Habár.... egyre inkább az az érzésem, hogy lehet ezzel pont saját magam ellen dolgozom. És már épp nyitnám a szám, hogy végül is bocsánatot kérjek vagy legalább egy csókot lopjak jelezve, nem gondoltam ezt annyira véresen komolyan hiába hangzott ez maximálisan sértőnek, mikor a gong jelzi hogy lejárt az időnk. Mire is? Hát úgy mindenre.
Vonakodni támad kedvem. Szívem szerint itt ragadnék vagy csapdába esnék pont vele egy kárpit háta mögött is ha ez azt eredményezi hogy ne Dean mellett kelljen egy újabb tanórát végigsenyvednem. De persze erre esélyesen nincs lehetőség. Pláne nekem, mert így is elég sokat lógok az orvosi kezelések miatt. Szóval plusz büntetőmunka sem jön jól (mert akkor is csak Clemtől és magamtól veszem el az időt) meg pontlevonásra sem célszerű gyúrni, hisz éppcsak behoztuk a lemaradást a griffendél ellen. Esküszöm visszaírom azt a mungós liftet!
- Várj még! - súgom, ahogy az első dobbanó lábak felhangzanak. Végtére is mi érkezhetünk utolsónak is nem? Hát rohadtul de. Ennyit még én is be merek kockáztatni, akármennyire is 'jó fiú' igyekszem lenni mostanság. A moraj egyre erősebb és erősebb. Talárszélek és táskafoltok úsznak el a szűk résen, ami kilátást ad a folyosóra. Nem mintha ez különösebben érdekelne. Figyelmem újra Clemé, és csak remélem ő sem siet oly annyira.
- Látlak este?
Kezem a derekáról felcsúszik a hajához és míg az ujjam közé tekerek egy barna tincset addig a moraj egyre jobban csitulni kezd. Basszus, ne!
Tudom, hogy perceink vannak csak, aztán fel is út le is út. Így hát elfog a csalódottság. Nincs kedvem Parkinson okoskodását hallgatni, ahogy Malfoy önelégült képét nézni sem. De itt sem maradhatok Clemmel, bármennyire is szeretnék. Így hát elhúzom a szám keserűen, mert tényleg ez a vég. Már hogy a találkozásunké biztosan. Leghamarabb is órák után esélyes hogy összeakadunk és akkor is biztosan lesz közönség is.
Nem foglalkozom hát mi lesz a válasz, mert akár igen akár nem, ezek a pillanatok még itt vannak, és kihasználatlanok. Így inkább csak közelebb hajolok hozzá meglehet megzavarva őt a válaszban, de ez sem különösebben baj már, hogy elköszönjek. Ez a csók még itt rejtve marad, titokban, hisz ahogy kilépünk a folyosóra újra ott lesznek az emberek. A diákok, a professzorok meg minden egyéb lény. Hát fogom a túl értékes pillanatokat és beváltom egy határozott búcsúcsókra, aminek feltételezhetően nem fog ellenállni. Hisz már annak idején sem tudott az alapítók folyosóján. Azóta pedig... hát ki nem hagyna egy alkalmat sem. És nem hibáztatom, mert én sem. Főleg így, hogy róla van szó.
Elengedve a kezét magamhoz ölelem, míg a léptek szépen fokozatosan elhalni látszanak. S mikor már csak elvétve vannak neszek engedem el. Tudom, hogy nincs tovább, így hát csak egy utolsó puszit nyomok a szájára szomorkásan.
- Aztán figyelj is az órán, ne csak rám gondolj!
Pimaszkodom még egy sort, mert csak nem tudom levakarni magamról azt az örömöt amit okozott. Végtére is nem kell estig várnom és dilemmáznom mi lesz meg hogy lesz. De ezzel esélyesen én semennyire nem fogom azt tenni, amit neki tanácsoltam, mivel képtelen leszek rá. Kezét újra megfogva lépek tőle el. Hisz ideje indulni. Elmenni a nem is tudom milyen órámra.

Köszönöm a játékot! 

[M&Ms ~~~]

M&Ms
~~~

Kicsit értetlenül kerekednek el a szemeim – akkor ez most bók, vagy sértés? Vagy még egy bóknál is több? Hát, igyekszem semelyik esetben sem túl komolyan venni, mert nagyon remélem, hogy nem pont most akar tényleg sértegetni, ami pedig a másik végletet illeti… hát, nem mintha akár csak viccből is mondott volna eddig egyikünk is bármi olyasmit, ami az „imádat”-hoz hasonlatos, de talán ez nem az a fajta beszélgetés, ahol az ilyesmit tényleg komolyan kellene venni. Azért egy kicsit izgatottan ficánkol a gyomrom, mint ami megint csak nem akar hallgatni az én okosan és ügyesen elgondolt észérveimre. Miért kell mindig minden porcikámnak másképp reagálni, mint ahogy én kigondolom? Ideje lenne ebbe egészen beletörődnöm, de nyilván ennél sokkal csökönyösebb vagyok.
Mindenesetre az is, amit Mathias mond, meg a harangszó is sikeresen belém fojtja a szót. Talán jobb is – már a harangszó biztosan nem, mert ez ugye kötelezően véget vet a kis lopott pár percünknek, aminek természetesen nem örülök, és bár ez a kis adok-kapok nálunk egészen normálisnak nevezhető, de talán jobb, ha erre nem találok semmi butaságot visszavágni…

Reflexen lépnék hátra, hogy belekezdjek a búcsúzkodásba, de minimum elinduljak, legalább egy kicsit, mert már tudom, hogy olykor ez rettentően nehezére esik mindkettőnknek, és olykor a kelleténél sokkal több időt vesz igénybe ez a folyamat. Már ahhoz mérten sokkal többet, hogy akármennyire is érzem úgy, a világom azért még nem szűkült le egyedül Mathiasra. Ugyanúgy zajlik az élet az iskolában, amiből nem tehetem meg, hogy ne vegyem ki a részemet, ahogy nem tehetem meg azt sem, hogy ne tegyek eleget a kötelezettségeknek. Vagyis most muszáj lesz órára mennem, aztán utána megint, mielőtt még beköszöntene a nap vége, a vacsora, és a megbeszélt találkánk, és csak úgy egyáltalán, a szabadidő, amiből még így is ki kell vájni olykor időt jócskán a tanulás miatt, és… ah. Ki gondolná, hogy már tizenhét évesen lehet az élet?
Boldog borzongással ütik meg a fülemet a „várj még” szavak, melyek kicsit belefulladnak a Nagy Teremből kiszabaduló, sietős léptek, és zsibongás zajába, számomra mégis sokkal hangosabbnak, és kivehetőbbnek tűnnek bármi másnál. Hát nem moccanok, egyébként sem akartam annyira sietni, már érzem, megint ki fogjuk centizni a következő óránkra való befutást, de hát… megéri. Kétségtelenül.

Ahogy az ő ujjai a hajamba kalandoznak, úgy én a kezemet lehúzom a mellkasára. Így ugyan nem lépek tőle távolabb, de finoman jelzem – nem is csak neki, de mindkettőnk számára – hogy már nem maradhatunk sokáig, és bizony muszáj lesz ennél sokkal több távolságot beiktatnunk egymás közé. Végigszalad rajtam a lúdbőr, ahogy megtekergeti a hajamat, és indokolatlanul felületesen kapkodom a levegőt, pedig eddig is ilyen közel voltunk egymáshoz.
- Persze – alig van időm kimondani, de félig bólintok egy aprót, én sem úgy gondoltam, hogy a mostani kis tíz percünk kiválthatja azt, amit eredetileg megbeszéltünk mára. Egyáltalán nem azért rántottam be most ide. De úgy tűnik jó ötlet volt – legalább este már nem kell ezen a „bökkenő”-dolgon túráztatnia magát egyikünknek sem. Ha csak addig nem jön meg a hangom, hogy megjegyzést tegyek arra, mi is ez a ruha dolog…? Egyelőre azonban nem sok efféle gondolatom van, még az alig egy perccel ezelőtti is civódást is elfelejtem, amint szavak nélkül bámulhatok a tekintetébe, és ihatom magamba az illatát, a közelségét, mielőtt a kétségtelenül – és sajnálatosan – búcsúzóul szánt csókba bolondulnék. A csókból szoros ölelés lesz, ezúttal a derekát ölelem át fél karral a nyakába fúrva az arcomat, majd alig mozdulva tudom csak viszonozni az utolsó kis csókját, mielőtt néma sóhajjal elengedném, ahogy ő is engem.
Újra felkapom a táskámat, visszafele indulok a folyosóknak – és a szemtelen kis zárására, amint visszapillant rám, gonoszkodva kiöltöm rá a nyelvemet.

Én is köszönöm!

SZABAD JÁTÉKTÉR