Csillagvizsgáló

Ebben a toronyban zajlanak a csillagászat órák éjfélkor. Ide a diákoknak akkor szigorúan tilos feljönniük, mikor nincs órájuk. Ha itt elkapnak olyankor, mikor nincs órád, igen hamar a házvezetőd irodájában találod majd magad, azt hallgatva, mi a büntetésed a kihágásért. Időközben helyet kapott egy Dumbledoret formázó mellszobor is.

[- Igen, ismét jöttem –]

1998. szeptember vége felé

Minerva Balmoral

Egyszerűen nem tudom megérteni azokat az embereket, akik pedánsan kilenckor leoltják a villanyt és nyugodtan olvasgatnak még egy-két oldalt az ágyban, majd mély álomba merülnek. Na ne röhögtessük már egymást, az egész nap legjobb része az éjszaka. De talán pont azért is szeretem, mert nincsen sok ember, csak néhány kósza szellem, és a nap sem süt, ami valljuk be elég fontos szempont, ha az ember lányának olyan fehér bőre van, ami percek alatt rákvörös lesz. Szóval igen, én ilyenkorra ébredek fel, és az cseppet sem zavar, hogy a szabályok szerint nem kéne kimászkálnom a hálókörleten kívülre. Ma este különösen feldúlt vagyok, minden év elején szinte elölről kezdem a beilleszkedést, de most szeptember végére sem érzem magam úgy igazán a helyemen. Olyan... fura. Persze az sem javít a hangulatomon, hogy elfelejtettem a mágiatöri beadandót, így most a kedves tanárnő feladta nekem a dupláját. Kínkeserves kínzással fog felérni, mire sikerül valahogy összekaparnom. Bár ha lenne némi „alvilági” kapcsolatom, talán egy kis bérért valaki lenne olyan rendes és megírná nekem. Gondolom a tanárnő rögtön rájönne.
Ilyesféle problémák elől menekülve settenkedek el a sötétben egészen a csillagvizsgáló lépcsőjéig. Ott aztán egy egészen rövid pihenőt engedélyezve kifújom magam, hogy ismét megfeszített idegekkel lépkedjek fölfelé. A vállamon levő vászontáskában két üveg vajsör meg egy kis csokis keksz lapul. Nincs is jobb egy éjjeli nasinál a csillagok alatt. Igazi idegnyugtató. Felérve a toronyba sokkal lazább leszek, az eddig pattanásig feszült idegeim kiengednek, és körbe sem nézve bámulok rögtön a csodálatos, tiszta égre.
- Igen, ismét jöttem – bólintok az égen hunyorgó lámpásokra. Na igen, végül is nem vagyok én bolond, csak néha kellemesebb olyannal beszélgetni, aki csak kedvesen hunyorog vissza. Legalább végighallgat. Még egy egészen halk, könnyed kacaj is kicsúszik. Kényelmesen elhelyezkedve a  pokrócomon majszolni kezdek egy kekszet. Szerintem ezt a módszeremet szabadalmaztatni kéne nyugtatóterápiának. Bár mondjuk az ideút nem olyan stresszmentes, de mégis ki jönne föl ide ilyenkor. Hiszen tilos.

s w e a t h e r  w e a t h e r

Pandora Fraser

        Vannak bizonyos előnyei annak, ha az ember egy prefektusi jelvénnyel a mellkasán grasszálhat körbe - már azon túl, hogy vakartathatja lefelé Malfoy önjelölt alkotásait a falakról, és megvédheti Grisamet a hugrások haragjától - és ezt kihasználni igazán csak szakmai ártalom, véletlenül sem a rosszban sántikálás mesteri szinte emelése.. Minerva Balmoral ártatlan, de még mennyire, és most a sötét folyosókat rója szabályszegők után kutatva, eszébe sem jut olyasmi, hogy élvezettel rágyújt a Csillagvizsgálóban, mert az őszi éjszakák igen impozáns hangulatot kölcsönöznek a füstölgésnek. Egyébként sem jár erre még a Hóborc sem, tulajdonképpen nem is értem, miért szerveznek minket ide előszeretettel járőrözni, de összehasonlíthatatlanul jobb, mint a pinceszint, ahol a kedvenc kollégámmal általában csontig hatoló náthát szoktunk összeszedni, így nem teszek fel efféle önsorsrontó kérdéseket.
        Ujjaim már a dobozom után matatnak, végtelenül megnyugtat a simogatnivalóra nőtt függőségem hamarosan kielégítése, bár sejtem, sem az unokabátyám, sem Willow nem lelkesednének nekem tömött sorokban a dolog kapcsán, de szeretem az emberi hibáimat, és annyi egyéb katasztrófa szokta magát belopni a mindennapjaimba, hogy ez csekélység mellettük - továbbá remek kapcsolatteremtő. Nem bocsátkoznék becslésekbe, de a barátaim jó részét közös füstpamacsok eregetése közben ismertem meg, és az ilyen csendes önpusztítás jóval elfogadhatóbb, mintha mondjuk indokolatlanul üvöltöznék (mint Blood), olyan kísérleteket folytatnék, ahol lehetőség szerint megismerem az összes roxfortos fiú nyálkahártyáit (mint Natalie), vagy a testvérem idegrendszerén élem ki a táncolhatnékomat (mint az ifjabbik Edevane). Az viszont tényleg eléggé meglep, hogy társaságra akadok a már kihúzott szál mellett - nem is igazán a dolog ténye húzza fel elegánsan a szemöldökömet, hanem Pandora jólszervezettsége: még az én kabátom zsebében is legfeljebb néhány tábla csokoládé akar társul szegődni a ciginek, ő azonban valóságos svédasztalt machinált ide magának. Esetleg vár valakit, és pechére egy ellenőrzés szakadt a nyakába...? Ha úgy is érkezik a lapjárás, hogy megajándékozom egy büntetéssel, a történet maga bőven érdekel annyira, hogy előbb megérdeklődjem az eredetét.
        - Jó estét, kisasszony. Romantikázunk a csillagok alatt..? - az alakom kibontakozik a lépcső sötétjéből, tulajdonképpen eltéveszthetetlen a cigaretta az ujjaim között, mintegy jelezvén, hogy nem a spanyol inkvizíció érkezik, legfeljebb egy kíváncsi, és utána talán előzékenyen elforduló arc - Bocs, Pandora, ha belecsúsztam az édes-kettesbe, de inkább én, mint mondjuk egy rendszeretőbb kollégám..
       Rögtön három nevet is tudnék előhúzni a kalapból, akik élénk fantáziával megáldott szókincsüket a várható büntetőmunkák reményében villogtatnák már most, de nem vagyunk egyformák, és ismervén a saját éjszakai szokásaimat, simán lehet valami tényleg indokolt a háttérben. A falnak támaszkodom, egy bocsánatkérő hunyorgással aztán rá is gyújtok, és reménykedem benne, hogy végül úgy alakul, hogy a beszélgetésnek csak az emlékét viszem magammal, és bárki kérdezné utólag, hogy láttam-e itt valakit, a válasz biztosan nemleges lesz... De ez persze a másik féltől is függ.
        - Egyébként ritka szerencséd volt, ide általában nem jövünk fel, mert kinek jutna eszébe piknikezni éjszaka...? - felnézek a csillagokra a füstoszlop mellett - Nem mintha hibáztatnálak, tényleg szép.. Néha én is felosonok fényképezni..

[- Merlinre! A szívbajt hozod rám –]

1998. szeptember vége felé

Minerva Balmoral

Az ég csillaggal pettyezett látványa egészen addig megnyugtató hatással van rám, míg szelíd révedezésemből egy ismerős hang fel nem riaszt. Összerezzenve fordulok a jövevény felé, nem kevés morzsát szórva szét magam körül.
- Merlinre! A szívbajt hozod rám – mondom még mindig a hirtelen meglepetéstől dobogó szívvel Minervának. Na igen, az ujjai között fityegő szál meg a tipikus mondatai elárulták. Kicsit morcosan pillantok rá, majd lesöpröm a pokrócra esett morzsákat. Egy cseppet azért sajnálom, hogy megzavarta jól szervezett magányomat. De, mint ahogy ki is fejti, még inkább ő, mint más. Jogos, egy bólintással nyugtázom a megállapítását.
- Ha már így alakult, akkor akár csatlakozhatsz is – sóhajtok fel. Végül is szívesen látom, még akkor is, ha nem feltétlenül terveztem túlzottan sokáig maradni. Tényleg, csak egy fél óra-óra kell, mielőtt sikerül elaludnom. De volt már mondjuk rá példa, hogy hajnalban ébredtem itt arra, hogy sikerült elszenderednem, és éppen szétfagyok a kora reggeli hidegben. Olyankor hiába engedem magamra hosszú percekig a forróvizet, valahogy egész nap fázós vagyok és sehogy sem sikerül átmelegednem, csak ha már egy liter forró teával is feltuningoltam magam. Mondjuk ezúttal kifejezetten felkészültnek nevezhetem magam a vastag pokrócom elnézve.
- Tényleg, ki is volna olyan elvetemült, hogy pár nyugodt percet lopjon itt magának? -kérdezek vissza, nyilvánvalóan magamra utalva, aki ha nem is minden este, mert sokkal inkább rendszertelen alkalmakkor, de fel szoktam ide járkálni. Eddig többé-kevésbé szerencsés voltam, hiszen nem kaptak rajta, de volt olyan, hogy a lépcső aljáról hangokat hallottam és inkább visszafordultam, lemondva a csillagokról.
- Főleg, ha ilyen szép, tiszta az idő – bökök állammal a jól látható fénypontok felé. Belenyúlok a felcsempészett csomagomba; kicsit összekoccannak az üvegek, ahogy kiemelem őket.
- Nos, ha már ilyen remek társaságra akadtam, akkor legalább megoszthatom az értékes kincseimet – nyújtom oda Minerva felé az egyik üveget. Persze célzok itt a sütire is, ami egy dobozban hever mellettem, de nem olyannak ismerem háztársamat, aki nem szolgálná ki magát, ha kér. Akár titkoltnak is nevezhetem a szándékomat, hogy a kis nasi ellenében ezúttal eltekinthetek a büntetéstől, de nem hiszem, hogy ne lenne eléggé átlátszó eme szándékom.
- A látványra – kibontom a kezemben levő üveget, majd kicsit megemelem, megadva a tiszteletet a mindkettőnk által gyönyörűnek talált égbolt felé. A vajsör első kortya valahogy mindig a legjobban esik, különösen egy ilyen viszonylag hűvösebbnek mondható éjszaka során.

s w e a t h e r  w e a t h e r

Pandora Fraser

       Egyik kedvenc mentoráltam, Pandora Fraser szívbaja olyan vigyort csal az arcomra, ami nem mutatna jól egy prefektus jelvénye felett, de általában Grisam ijedten pislogó szempárja sem az elhivatottságot jelzi, szóval lendüljünk is ezen tova könnyedén, ahogy én érkezem a lány mellé kényelmesre hajtogatva kilométeres tagjaimat. Vagy csak innen tűnnek annak? Pandoránál kétségtelenül magasabban szelem az égboltot, de ez nem mindig előny, illetve általában nem is akkora hátrány, mint amilyennek gondolni szokták, abban pedig főleg nem állít meg, hogy magassarkúval toldjam meg. Akad ugyan néhány csillagvizsgáló az iskolában, akár diák akár tanár, akiknek én sem tudnám megmondani, pontos-e a választék a feje tetején, de az aggódó hangok ellenére én remekül megvagyok a néha, rosszabb időszakokban botsáskákra hajazó testalkatommal, még ha az igéző domborulatokat nem is rajtam kell keresgélni.
       - Az jó, az jó, csak nem bűntudatunk van...? - rákacsintok, és el is nevetem magam - Köszönöm, igazi megtiszteltés együtt rosszban sántikálni. Üldögélni? Nahát, még süti is...? Biztos, hogy nem randid lesz?
      A jelzésértékű kínálásnak eleget téve a leégett szál félrekerül, elfoglalja a helyét az édesség. Tudja ez a lány, hogy vegye le az embert a lábáról, engem legalábbis könnyű a gasztronómia ékeivel - a sztereotip agglegény életét élem ezen a területen, Willow például örök életemre kövérré és boldoggá tudni tenni a főztjével. De kanyarodjunk vissza a háztárshoz és a szeánszhoz.
      - Nyugodt perceeeet? Hová gondolsz, hiszen a Roxfort olyan csendes, mint egy szanatórium: véletlenül sem szólnak be az embernek útközben a portrék, nem nyomasztják házversennyel, és főleg nem osztozik a szobáján x másik diákkal. Nem is értem, hogy nem unod már a nyugalmat. - követem az irányt, és megszemlélem a valóban gyönyörű éjszakai eget - Te vagy az értékes kincs, Pandora Fraser. Nem vagy véletlenül boszorkány...?
       Az viszont megér még néhány kérdést, miért választotta most ezt a helyet a pihenésre, már a szokásos nyilvánvalókon túl. Koccintok vele, és elmerülök a vajsör örök élvezetében, ami még úgy sem kopik meg soha, hogy az ember erősebbhez van szokva.
      - De tényleg, mesélj, valami gond van?
      A prefektus kötelességei közé korán felcsatlakozhatott az amatőr pszichológia művelése, és tulajdonképpen ez a kedvencem, mert így valamivel effektívebben tudok segíteni az esetleges gondokon, mint mezei barátként. Van egy határ persze, nem lettem az öcsém mély sajnálatára Supergirl, bármennyire és hasonlóságokat vél látni a hajunk alapján, de egy jó nagy lépés előre a szociális aknamezőn a cél felé.

[- Bűntudat? Áááá, soha, nem is tudom miről beszélsz –]

1998. szeptember vége felé

Minerva Balmoral

Kicsit arrébb rendezgetem a dolgaimat, hogy legyen hely a prefekta számára is, aki jót derül az ijedtségemen. Na, biztos komikus lehetett kívülről.
- Bűntudat? Áááá, soha, nem is tudom miről beszélsz – legyintek egyet. Remélem szavaimből érezhető az irónia, hiszen igen gyakran fordul elő, hogy a szelíd kis lelkem bűntudatot érez, de ha egyszer olyan sok itt a fölösleges szabály, amit meg kell szegnem... Hitetlenkedő pillantással nézek Minervára. Randim. Nekem. Jó vicc. El is nevetem magam.
- Nem, nem lesz randim. Tudod én ilyen magányos farkas vagyok. Biztos félnek tőlem a srácok, vagy nem is tudom – vonom meg a vállam. Hát igen, az tény, hogy tizenöt évem ellenére nem igazán volt még dolgom a másik nem képviselőivel. Mármint, persze ott van a bátyám, de az teljesen más, és vele különben sem találkoztam már... hát, elég régóta.
- Tényleg, ne hagyd ki a mindenfele járőröző prefektusokat, akik csak az alkalmat lesik, hogy büntessék szegény ártatlan diákokat - teszem hozzá a nyugalmat megzavaró listához, miközben ártatlan szemeket meresztve célzón pillantok háztársamra. Mondjuk eddig én egész sikeres voltam a büntik megúszásában, de egy ilyen helyzetben ez kihagyhatatlan eleme a listának.
- Mintha otthon már említettek volna ilyesmit – játszom meg magam elgondolkodva arra a tényre, hogy esetleg boszorkány lennék. Majd elnevetem magam. Na igen, komolyan mondom régen fordult már elő, hogy ilyen sokat nevettem. A társaság néha mégiscsak jobb, mint a magány. Vagy inkább helyesbítek. A megfelelő társaság. A vajsör úgy gondolom mindig jó választás, mindenféle beszélgetéshez. Kellemesen oldja a gátlásokat, de nem túl erős. Persze itt is fontos a mennyiség...
- Ah, csak a szokásos – sóhajtok fel Minnie érdeklődésére.
- Mágiatöri beadandó, a duplája az eredetinek – nyögök fel. Igen, ez az egyik legnagyobb bánatom jelenleg. Fogalmam sincs, hogyan fogom megoldani.
- Na meg... nem mindig találom itt a helyem... - teszem hozzá halkan, ujjammal az üveg száján körözve, szemeimet mereven lesütve.
- De majd biztos jobb lesz – erőltetek mosolyt az arcomra felpillantva.
- És veled mi van? - igyekszem terelni a témát. Lehet, hogy Minerva csak udvariasságból kérdezte, de valószínűleg semmi kedve hallgatni a kesergésemet. Mégis ki akarná egy tinédzser – szerinte – világmegrengető problémáinak elemzését hallgatni.

s w e a t h e r  w e a t h e r

Pandora Fraser

        Napi egy cigaretta távol tartja a józanságra oly káros stressz nem túl kecses hullámzását - bizonyított tény. Már az életem egy alapköve, ha történetesen a mindennemű orvostudomány esetleg nem is támasztaná alá készségesen bármilyen támogatással. Tulajdonképpen nem is értem teljesen, miért tiltják ezt a dolgot egy felhevült forradalmár egészséges lendületével, mivel ilyenkor valahogy még csábítóbbá válik a lehetőség, hogy az ember lazán bámuljon a nevelői tekintetre egy egykedvű vigyorral megtoldva az egyébként is nihilt. Egyszerűbb lenne simán csak felvilágosítani az ifjúságot az esetleges következményekről, aztán rájuk hagyni a döntést, ahogy rájuk hagyják azt is minden reggel, kíván-e öngyilkossági hajlamainak ugródeszkát biztosítani mondjuk az erdőben piknikeléssel, a lépcsőn rohangálással, vagy esetleg azzal, hogy elrontja a bájitalát...? Relatíve sokan döntenek józanul, még ha ez olyan hihetetlen is, minthogy én jóízűen pöfékeljek, és ez ne akadályozzon meg a szabályok betartatásában.
        - Egyszer elhatároztam, hogy annyira elegem van már a bűntudatból, hogy a szót is törlöm a szótárakból. Aha, de ezekből van néhány a hálókörletemen kívül is.. szóval jeleztem az ötletemet Ailának, amit nem maradéktalanul támogatott, de nem is ez a lényeg. Egy egész hónapig hiányzott az összes köztulajdonú kötetből a kifejezés.. - mosolygok nosztalgikusan a nem is olyan távoli fiatalságon - Úgyhogy megértem, hogy nem érted. Nincs is ilyen, felejtsük is el.
         Felvonom a szemöldököm a magányos farkaslét emlegetésére, mert az egy dolog, hogy az ember ragaszkodik ehhez a vonulathoz, de mások általában ettől még nem szoktak kollektíve megvakulni, főleg, ha az ember maga egy olyan csinos teremtés, mint Pandora. Ez végül is a Roxfort, a hely, ahol Roman Nott hősszerelmes lehet, vagy ahol Draco Malfoynak nem mindenki köp izomból az arcába a létezésének tényére - itt jegyezném meg, hogy ez utóbbit sajnálom mélységesen - tehát a félelem, mint olyan, nem kifogás erre.. Más lehet a háttérben, de hosszú az éjszaka ahhoz, hogy átlássam a problémát.
        - Így mindjárt sokkal ijesztőbben hangzik, majd ezt fogom mondani mély hangon legközelebb. Illetve majd Grisam mondja, neki mélyebb a hangja. - lelkesedem vigyorogva a bedobott ötletre - De nem is hinnéd, hogy a szegény ártatlan diákok milyen kevéssé ártatlan dolgokra képesek. Ott van például Blood, aki tavaly óta varázslatosan kibővítette a szókincsét, véletlenül pont csak válogatott káromkodásokkal, amikkel imád nekem válaszolni hajnali háromkor, amikor kifogásolom, hogy a késével szórakozik a klubhelyiségben, vagy hogy esetleg valakit megint megfenyegetett. Azért jó látni, hogy a régi szép dolgok nem tűnnek csak úgy el...
        Bár ki hitte volna, hogy ezek közé majd egy alsóbbéves szappanra szoruló szája is tartozik majd, mint az unokáknak elmesélendő mesék egyike, de egye fene, nem vagyok válogatós. Ami azt illeti, unokákkal sem számolok a jövőben a romantikára nem túlzottan hajlamos jellememet ismerve, de miután erre a lehetőségre egy gyönyörű tekintetű gitáros arcképe csusszan be a tudatomba, igyekszem inkább a lényeges dolgokra koncentrálni, mint a jelen. Bizony.
        - Áá, jó megfigyelők lehetnek! Szóval Dalton rögtön belopta magát a szívedbe és vica versa? Valami azt súgja, hogy nem ez lesz az első a RBF listádon. - belemerülök a vajsörbe, ami vidám hunyorgást csempész az arcomra - Akkor.. biztos van még egyéb is. A háztársak, vagy a háború utáni fejetlenség..? Tényleg bármi, szívesen meghallgatlak. Szolgálunk és védünk, ugye..
       Azért el kell gondolkoznom rendesen a kérdésen, mert velem elég sok minden van, de ezek tetemes hányada majdnem biztos, hogy legfeljebb egy napló üres oldalait érdekelné, őt is csak a kötelességtudat burjánzása miatt. Persze ott van még sok kis furmányosság, mint a nyári kalandok és ezek, de tényleg nem akarom ellopni a rivaldát, ha esetleg Pandorának nagyobb szüksége lenne most egy erős vállra és zsebkendőre, ami véletlenül megint nincs a zakóm zsebében, mert miért lenne, ha számítok rá?
       - Elmesélem, de tényleg csak akkor, ha nincs semmi komoly veled. Még választhatsz is: Minnie Balmoral és a részeg kalóz Párizsban, Minnie Balmoral újabb kalandjai alkoholföldön, és a Minnie Balmoral: miért maradok végül egyedül és zabál fel a macskám még a halálom előtt című hősköltemények között. - török egy darab sütit, amolyan kísérőként a vidámságokra - De aztán bölcsen válassz, véletlenül sem szerepel mindegyikben az alkohol, a családom és a férfiak.

[- Ha nem te mondtad volna, el se hinném –]

1998. szeptember vége felé

Minerva Balmoral

Az eddigi hangerőhöz képest egy harsányabb kacaj szakad fel belőlem, mikor Minnie elmeséli, hogy olyannyira elege volt a bűntudatból, hogy egy időre törölte a szótárakból. Jókedvem abban is megmutatkozik, hogy egy vidámságból született kósza könnycsepp is megmutatkozik a szemem sarkában. Letörölve, még mindig derűsen nézek háztársamra.
- Ha nem te mondtad volna, el se hinném – csóválom meg a fejem. De komolyan, ki más lenne képes ilyenre, mint ő? Persze, lehet, hogy sokan, de nincs annyi ember az ismeretségi körömben, akiről ilyesmit tudnék feltételezni. Miközben éppen kifejtem, hogy nem randim lesz, találkozok egy felvont szemöldökkel, így arra kényszerülök, hogy némiképp finomítsak a dolgon, az őszinteség irányába.
- Na jó... lehet, hogy válogatós vagyok egy kicsit – húzom el a számat, és sajnos ez egy elég biztos tény. Hiába szemelnék ki valakit, aki szimpatikus, a következő nap már azt veszem észre, hogy furán áll a füle, esetleg túl nagy a lába, vagy idegesítően nevet, túl okoskodó meg hasonlók. A lényeg, hogy mindig találok valami kivetnivalót. Mondjuk ha talán egyszer rán találna a nagy bumm, és úgy igazán szerelmes lennék – jelenleg fogalmam sincs, hogy milyen érzés lenne - , akkor biztos másképp értékelném ezeket az apró idegesítő tényezőket, de most... csak nem látok túl a büszkeségemen, és az egómon, mert senki nem elég jó. Az már más kérdés, hogy az én szememből a gerenda is kiállhat, azt is csak akkor veszem észre, ha felhívják rá a figyelmemet.
- Igen, igen, a megfelelő hangszín elengedhetetlen! - értek egyet nagyokat bólogatva. Blood említésére csak elfintorodom. Az én ártatlan, érzékeny fülemet időnként bántják a durva megnyilvánulásai. Mint minden kamaszodó lánynak az én számat is elhagyja egy-két indulatos káromkodás, de alapvetően igyekszem figyelni arra, hogy egy minimum szinten igényesen fejezzem ki magamat.
Fejemet csóválom Dalton emlegetésére. Jobb kezemmel a homlokomat fogva, mintha valami óriási tragédiáról lenne szó.
- Aranyosnak tűnik, mint boszorkány, na de tanárként! Hát én falra mászok tőle. Hogy a halálba lehetne ennyi mindent megjegyezni?! De komolyan az összes évszám mindig kihullik a fejemből, összekeverek mindent... Borzalmas – gesztikulálok hevesen a kezeimmel, hogy az utolsó szónál teátrálisan az égre emeljem a tekintetemet. - És nem a mágiatörténet RBF meg én nem férünk meg egymás mellett – én tényleg, annyira akarok jól tanulni, meg odafigyelni, meg mindent időben megcsinálni... de sajnos az nem én lennék, hanem valaki más. Így marad a halogatás, fintorgás meg szenvelgés.
- Igen, azt hiszem a háború, a felfordulás mindenkit megviselt, de azért lassan igyekszünk helyrejönni, már amennyire lehet – vonom meg a vállam ismét csak az üveget bámulva. Tény, hogy a harc nem vette el teljesen a hangomat, nem kaphatta meg, de az, hogy majdnem megtörtént, az megrémít. - Meg tudod... hiányzik Marcus. Senki nem tudja hol lehet – teszem hozzá kurtán, felpillantva Minnie szemeibe. Iszok inkább még egy jó nagy korty vajsört, most nem a búsongó merengésnek van itt az ideje, ennél sokkal vidámabb dolgokról is lehet beszélgetni.
- Micsoda tartalomjegyzék, nem is tudom mit válasszak – kúszik egy vigyor az arcomra meghallgatva a lehetőségeket. - Kezdd az elsővel, a kalózossal, aztán ha belejössz, jöhet a többi is – közlöm a választásom felcsillanó szemekkel. Szeretem a történeteket, Minerva stílusában meg különösen üdítő hallgatni, így kicsit fészkelődve elhelyezkedem, hogy felkészüljek a mesére. A vajsör kellemesen melegít belülről, így nem fázom, a süti meg helyettesíti a popcorn szerepét a történethez.

s w e a t h e r  w e a t h e r

Pandora Fraser

        - Pedig tele a Roxfort nagy mesemondókkal.. Lásd Malfoyt. Évek óta próbálja elhitetni velünk, hogy értékes tagja a társadalomnak, közben pedig egy görény. - szögezem le a komoly példát, de gondolom nem sok tudományos alapja van - Tudod, megértelek. Tulajdonképpen még osztom is a véleményed válogatás terén, legalábbis magamról sem tudom feltételezni, hogy komolyabb kapcsolatba kerüljek bárkivel.
        A Roxfortnál belterjesebb közeget nehéz lenne találni, és annak az esélye, hogy valaki évekkel később hirtelen felbukkan, és még nem hallottál róla semmi kellemetlent, nem láttad kellemetlenül, elég kicsi. Továbbá nem nehéz meggyőznünk magunkat arról, hogy a kiszemelt kapcsolata nem működne éppen zökkenőmentesen, mert tegyük fel, hogy másik házba jár, másik évfolyamra, más a baráti közege, és itt mind ragaszkodunk a megszokott köreinkhez, amiket egy szakítás még a kinti világnál is durvábban cincálna szét. Egyszóval a szerelmi élet a falak között valóságos oroszrulett, és akkor még arról nem beszéltem, hogy tinédzserek vagyunk..
       - Én Quintonnál néztem nagyokat, hogy ő vajon tényleg emberi lény-e, vagy csak valaki elrontott valamit átváltoztatástanon...? Azóta megbarátkoztam vele, de biztos, hogy ő sem lát tovább a szótárainál. Úgy tűnik, a bárminemű zsenialitás instant szociális katasztrófát eredményez. - vonom meg a vállam, mert engem ilyen formában ez nyilván nem fenyeget - Ha már helyrejövetel.. Mit gondolsz az új diákokról?
       A nagy és jelentőségteljes kérdés, ami lázban tartja az ifjúságot.. Lepöccintem a hamut, és tovább hajtogatom magam a kényelem reményében. Megállok egy pillanatra Marcus nevénél, aztán felnézek a lányra, és némán bólintok. A mai napig vannak az iskolának a névsoron szereplő, de soha fel nem tűnő nevei, akik hiányoznak mellőlünk a Nagyteremben ülve, az órákon, és legfőképp mikor egyedül maradunk, és ott kellene lenniük. A számhoz illesztem az égő cigarettát, és egy sóhaj után fújom csak ki a füstöt - valószínűleg a mi generációnk sosem heveri ki majd teljesen a háborút.
       - Tehát akkor Minnie Balmoral és a részeg kalóz Párizsban, első felvonás. - bólintok nagyon komolyan, keresgélve a történet egyéb fonalait - Némi harmatos előzmény: még az egyik nyári éjszakán elkísértem drága öcsémet inni, amikor is egy érdekes úriemberrel akadtam össze. Készítettem róla néhány képet, és azt találtam mondani, hogy ha szüksége van rájuk, jöjjön utánam értük Párizsba.. És ő tényleg megtette.
       Hátradöntöm a fejem, és belefeledkezem az akkori napsütésbe, amiben siettem Willow elé, suhog a vörös ruhám, és magam mögé tekintgetek, jön-e, igazi-e a mese, amit ketten készülünk írni. Nem kétlem, hogy most a valóságban úgy mosolygok, mintha sosem láttam volna szebbet... és kétségkívül valami ilyesmiről van szó.
       - Szakadt az eső, és mi táncoltunk benne. Senki másnak nincs olyan gyönyörű, mély tekintete, amiben világok születnek, egy egész valóság lebeg a végtelen kék égen... - aztán észbekapok, lepöccintem a hamum, és egy kis kuncogással folytatom - Aztán elmentünk inni az ottani ismerőseimhez, és mondjuk, hogy nem igazán bírta jól az alkoholt, én pedig Hookra ittam magam. Rémlik, hogy elvileg loptunk egy szigetet, és utána úgy másztunk fel a lépcsőn hazafelé, hogy azért minimum egy Merlin-díj aranyfokozat járhatna. Willow, mert így hívják az úriembert, azt az egy információt felejtette el közölni velem, hogy történetesen varázsló, de én sem siettem megosztani vele, hogy boszorkány vagyok, így aztán mikor rájöttem, hogy a fürdőszobában felejtettem a táskám, összezárva a férfivel, rögtön rá is törtem az ajtót, persze ő alsónadrágban, én meg melltartóban... - tartok némi hatásszünetet a füst kifújásával - Van valami nagyon szép abban, hogy a balszerencsém milyen hűséges jószág. Sosem hagy igazán magamra.. És még csak az első felvonás végén járunk.

[- Lehet, hogy mondasz valamit –]

1998. szeptember vége felé

Minerva Balmoral

- Lehet, hogy mondasz valamit – ismét derűs vigyor kúszik az arcomra Malfoy és a görény egy mondatban való emlegetésétől. Még egy-két bólintással is megtoldom az egyetértésemet, miközben újabb darab sütibe harapok. Megrágcsálva a falatot illedelmesen lenyelem mielőtt válaszolnék. Micsoda jó nevelés, igazán gratulálhatnak maguknak a Fraser szülők. - Hát.. egyelőre én sem. Aztán ki tudja, azt mondják az okosok, hogy soha ne mondd, hogy soha – vonom meg a vállamat végül, de e tekintetben osztozom Minnie előbb felvázolt lehetőségével. Tökéletesen megvagyok magamban is, nem akarom, hogy valaki rám akaszkodjon, meg megfojtson. Persze a dolgok gyorsan változnak. Lehet, hogy egy hét múlva már mindent megadok azért, hogy legyen valakim.
- Én mondom, csodabogarak ezek a tanárok. Komolyan, nem tudom, hogyan csinálják – csóválom meg a fejemet két falat között, amit utána egy korty vajsörrel öblítek le. Egy biztos, én soha, semmilyen körülmények között nem szeretnék rákényszerülni a tanításra. A saját magam és a gyerekek érdekében is. Azt hiszem nem állna jól nekem a dolog, és nem is hiszem, hogy igazán megfelelően át tudnám adni az anyagot.
Amikor az új diákokra terelődik a szó, egy picit elgondolkodom, mielőtt válaszolnék.
- Nem is tudom... Olyan furcsák. Nem értem, hogy miért vannak itt – A válaszom óvatos, de az nyilvánvalóan süt a szavaimból, akármennyire is próbálom elrejteni, hogy nyugtalanít a jelenlétük. Nem vagyok az a túlgondolós-fajta, aki minden mögött hátsó szándékot feltételez, de tényleg úgy érzem, hogy ők itt kívülállók. Irina, a Romanovna lány ugyan évfolyamtársam, de nem igazán kerültem vele eddig interakcióba. Megrázom a fejem, majd Minervára nézek. - Szerinted? Neked mi a véleményed? - Minnie mindig olyan jól értesült, hátha most is tud mondani valami okosságot. Az tény, hogy szinte tartok tőlük, de ezt betudom annak, hogy idegenek. Nem britek, nem egyek közülünk.
De ezek után rögtön kellemesebb vizekre evezünk, és a sokkal inkább rum mellé való történetbe kezd a prefekta. Érdeklődő arccal hallgatom, hogy a megfelelő helyen csodálkozó tekintettel ajándékozzam meg a mesemondót.
- Párizsba? Utánad ment Párizsba? Kitartó egy fazon – kúszik ismét mosoly az arcomra, majd inkább igyekszem csöndben maradni, hogy hagyjam érvényesülni meg nem szakított történet varázsát. Tekintetem elidőzik Minnie arcán, a félhomályban is kivehető a mosolya, és a szavai nem éppen arról árulkodnak, hogy nem tudná elképzelni azt a korábban említett komolyabb kapcsolatot. Amint az első felvonás végére ér, felnevetek. Szemeim előtt megjelenik a jelenet, amint Minnie éppen benyit a táskáját keresve a fürdőbe.
- Ha nem tudnám, hogy hihetek neked, azt mondanám, csak kitaláltad az egész történetet – csóválom meg a fejem ismét, majd újabbat húzok az üvegből, hogy aztán törökülésbe fonva lábaimat pillantsak ismét Minerva arcába. - Kíváncsian várom a folytatást! - ösztönzöm további mesélésre a háztársamat, miközben egy újabb sütit veszek a dobozból, kicsit Minnie felé tolva azt bátorítólag, hogy vegyen még nyugodtan.

s w e a t h e r  w e a t h e r

Pandora Fraser

        - Na és van kedvenced..? Bármelyik értelmezésben. - kacsintok sokat sejtetően, mert hát persze sejthető, mit értettem alatta. Alycia múltkori kinyilatkoztatása után, meg az alapján, hogy Dakota hirtelen milyen jó lett rúnaismeretből, nincsenek kétségeim arról, hogy az új tanári kar azért nem szerepel olyan rosszul a diákok körében, főleg ami az inspirációt illeti.
        - Jóban vagyok az egyikükkel.. hát, mondjuk, hogy a világirodalom egyik legrosszabb bemutatkozása kötődik a nevéhez, de ez végül is a Roxfort, nem a való élet, úgyhogy úgy gondoltam, ha teljesen bolond, akkor is beleillik a képbe. Nem értem, miért csinálja mindenki ugyanazt, amit tavaly, csak most a külföldi diákokkal.. - fújok néhány helytelenítő kört, aztán még melegében rajtuk át egy csóvát - Kedvelem Ristiaant, a többieket nem ismerem, de sajnálom, hogy így ismerték meg az iskolánkat.
         Nem mintha úgy gondolnám, hogy nem szolgáltak rá a kevéssé népszerű pozíciójukra, de mi sem könnyítettük meg az életüket, sőt. Olyan pletykák terjedtek róluk, amelyek becsületére váltak volna egy ambiciózusabb sötét varázslónak, és ezen az eredményeik, vagy a szóba elegyedésre tett kísérleteik sem segítettek sokat - idegenek voltak, néhányan zárkózottak, de nem tettek semmi olyat, ami miatt ezt veszélyként kellene értelmeznünk.
         - Hmm, na akkor az első témával vissza is kanyarodok a mostanihoz: tudod, mikor találkoztam legközelebb a gitárossal...? - könyökölök fel, mert jön a történet meglehetősen pikáns vonulata - Nem ismerős véletlenül a kép..?
         Némi ügyetlenkedéssel, és az alvó reflexek ébresztgetésével kihámozom az egyik zsebemből az összehajtott képet, majd Pandora felé dobom a pokrócon. Adná magát a kérdés, hogy miért cipelem magammal, hogy a dramaturgia megfelelő pontján prezentálhassam, de nem hallottam kérdést, úgyhogy nem is igyekszem megválaszolni. Tudom, hogy eljön továbbá a pillanat, amikor a húgom is összerakja az egyenletet, és a legkevésbé sem lesz tőle boldog, de ez már egy eldöntött sor dominó, épp csak az utolsó nem hasalt még a földre.

 
         A kép őt ábrázolja a pubban, féloldalasan pillant a kamerába, és sugárzik róla, hogy mennyire élvezi a saját szabályait, a saját világát. A legnagyobb dolgok mindig spontán módon kezdődnek, és igazán nem tudhattam a borzalmas jóslási képességeim hiányában, hogy hová vezet majd a kattogásom.
         - Párizs után ott volt az unokabátyám bálszervezésénél is.. Tényleg, ott voltál végül, csak elkerültük egymást...? És akkor még mindig nem gyanakodtam, csak kiélveztem, hogy próbálnak diszkréten veszekedni egy csésze tea felett, és csak mérsékelten kitekerni a másik nyakát a sütike felett. - nosztalgiázom széles vigyorral - És amikor lementünk hétvégére a nagyszüleimhez vidékre, váratlanul felbukkant az ottani fesztiválon..! Szóval Willow mindig megtalálta a legváratlanabb pillanatokat arra, hogy megjelenjen a semmiből, megint elkápráztasson, felrázza a világot, aztán eltűnjön. Néha azt képzelem még mindig, hogy nem is létezik, csak én találtam ki, de aztán eszembe jut, hogy együtt szöktünk meg a nagyszüleim házából egy indán, hogy még sosem utazott metrón és fogalma sem volt, mit fogok csinálni ott vele, megtalálom a kalapját a ládámban... De most már itt van, és minden nap láthatom. És tudod, a legkevesebbet sem vesztette a varázserejéből.. csak egyre több lesz belőle. Nem tudom, mi ez.. de... áh, te mit gondolsz? Mutass utat az éjszakában, ami néha tudok lenni.

[- Hm, hm… kifejezetten megkedveltem a rúnaismeretet. Mindenféle értelmezésben -]

1998. szeptember vége felé

Minerva Balmoral

- Hm, hm… kifejezetten megkedveltem a rúnaismeretet. Mindenféle értelmezésben - forgatom meg a szemeimet. Az tény, hogy ezen esetben tényleg elkezdtek nagyon érdekelni a különféle rúnák, de meg kell jegyeznem, hogy a fiatal Quinton órájára minden diáklány kitörő lelkesedéssel siet, és habár nem áll hozzám túl közel ez a tinilányos lelkesedés, aztért meg kell hagyni, hogy a rúnatan professzor még az én figyelmemet is felkeltette egy egészen kicsit.
Ami az új diákokat illeti, eddig nem sokat foglalkoztam velük és most is, csak addig terjed a kapacitásom, hogy kinyögök rájuk egy furát. Azonban Minnie szavai elgondolkodtatnak. Tényleg ennyire kirekesztőek lennénk? Elszégyellem magam, hogy tulajdonképpen meg sem próbáltam megismerni őket, máris jelzőket aggatok rájuk. Elvégre ők is csak gyerekek. Ugyanolyan diákok, mint mi, mint én. Kicsit elhúzom a számat, ahogy válaszolok.
- Lehet, hogy van valami abban, amit mondasz - motyogom halkan, megvonva a vállam, és egy újabb süti után nyúlok. Talán jobb is, ha befogom a számat, mielőtt még valakit megítélnék ismeretlenül.
Azt sejtettem, hogy Minnie története érdekes lesz meg fordulatos és biztosan nem fogunk unatkozni, de amint felém dobja a képet, én köpni-nyelni nem tudok, minek következtében rögtön félre is nyelem az éppen gyomorba induló falatot. Pár percnyi köhögőkoncert után könnybe lábadt szemekkel nézek fel a prefekta arcába. Na, félreértés ne essék nem a történeten hatódtam meg, csupán levegőhiányban szenvedtem. Iszok gyorsan egy korty vajsört, hogy leöblítsem a maradékot a torkomból.
- Ez.. Ez Fawcett. Vagy rátaláltál a titkos ikertestvérére? - meredek rá elkerekedett szemekkel, amint kezembe véve jobban szemügyre veszem a képet. Szemöldökömet ráncolva húzom közelebb az orromhoz, mert nincs itt akkora fény, és hátha tévedek. De nem, ez bizony a professzor úr. Egyre növekvő kíváncsisággal pillantok fel.
- Igen, ott voltam, ha jól rémlik éppen igyekeztem elkerülni mindenféle társaságot, nem voltam túl szociális hangulatomban. Úgyhogy nem csoda, ha nem futottunk össze, valószínűleg egy oszlop, bokor, váza vagy egyéb dísztárgy mögött bujkáltam, hogy ne kelljen szóba elegyednem senkivel - nevetek fel kínomban beletúrva a hajamba. Nem mintha nem lett volna jó parti, de igazából azt sem tudom miért mentem el, nem voltam túlzottan odavaló. Szerencsémre a mesélőm tovább is halad az eseményekkel, így arrébb evezgethetünk a báli témáról.
- Öhm, hogy mi? Egy indán? Megszöktetek egy indán? - nevetem el magam ismét, mert határtalan képzelőerőm rögtön elém vetíti, amint ez a páros egy indán mászik kifelé az ablakból, hogy megszökjön a nagyszülőktől.
- Hogy én mit gondolok? - kérdezek vissza ismét szép nagyra meredő szemekkel. - Nos, az előbb, mintha azt mondtad volna, hogy nem tudod elképzelni, hogy komoly kapcsolatba kerülj bárkivel is. De ez… - kezeimmel teszek egy kört a levegőben visszautalva az egész történetre. - .. úgy tűnik ez kezd komoly lenni. Vagy tévedek? - nem vagyok biztos magamban. Nem vagyok biztos semmiben; nem tudhatom, hogy Minnie-ben egészen pontosan mi játszódik le és hogyan. Én csak látom a szétterülő vigyorát, a nosztalgikus mosolyát, és még a sötétben is látni vélem a szeme csillanását, amikor Willow-ról beszél.
- Na, de van még tovább is? Esetleg második felvonás? - nézek rá ismét kérdő tekintettel, ösztönözve őt a folytatásra, hátha attól könnyebb lesz, hátha beszéd közben megtalálja az utat az éjszakában. Bár mint a bálos eset is mutatja, nem feltétlen nekem kéne tanácsokat osztogatnom emberi kapcsolatok témában, inkább én szorulnék segítségre.

Gyönyörűnek találnám innen a kilátást. Talán. Nem tudom. Túl üres vagyok most lelkileg ahhoz, hogy lássam is a látképet, az egész birtokot, a tavat, a környező skót hegyeket a horizont minden irányában. A hangyányi embereket odalent.
A talajt többtíz, ha nem száz méterrel is a talpam alatt, ahogy a mellvéden ülök. Furcsa nyugalommal gondolok bele, hogy innen csak egy mozdulat választana el egy utolsó löket adrenalintól, és - gondolom - pár másodperc abszolút szabadságérzettől, repülés minden seprű és egyéb segédeszköz nélkül. Csak függőlegesen. De az nem én vagyok. Lehetnék, és lehetetlen se lenne azt megérteni, mi vitt rá, de nem.
Nem azért jöttem föl. Itt nem jár napközben senki, nincs miért, itt egyedül lehetek. Olyan egyedül, mint amilyen egyedül a világban vagyok. Üresen az üres világomban.
Nincs üvöltve sírás, az még lent maradt akkor, az alagútban, nincs semmi. Semmi van. Csak pár napja, de ha mindöröktől fogva ez lett volna se tudnám megmondani a különbséget.
Így napközben, mielőtt este, az ágyam függönyei mögött kuporogva utólérnek a gondolataim és kétségeim, csak az üres, értelmetlen semmi van, gépies lemondó túlélés. Aztán még éjfél környékén is, olyan kicsire kuporodva, mint a végtagjai engedik, a megtört szív, a törhetetlennek hitt lélek szilánkjai, némán áztatja a párnáját. Néha elképzeli, hogy az anyja öle, ahova a fejét hajtja, hogy legalább ő ott van vele, mert más nincs. Gondoskodó, szép és fiatal, hisz hogy is lenne idősebb annál a huszonnégy évnél, ameddig élt.
Ki tudnám próbálni, találkozok-e vele annak a bizonyos egy mozdulatnak a túloldalán. De az nem én vagyok.
Csak meredek üres tekintettel a távolba, a mellvéden ülve, a semmibe lógatott lábakkal, ameddig mittudomén mi nem történik. Úgyse számít.

- Miss Everfen -

Minerva McGalagony sosem kívánta az igazgatói pozíciót. Sosem ejtette rabul a hatalom mivolta mivel jól képzett boszorkányként nagyon is jól tudta mi fán terem az. Mindennek ára van s egyben következménye. Van hogy az kedves a szívnek, van hogy igazán véresen fájdalmas. Akárhogy is a hatalom csalfa dolog mely még a legjobbakat is pellengérre állítja. Dumbledore professzor páratlan diplomáciai érzéke igazán hasznosnak bizonyult ezen poszt betöltésére. Minevra sosem firtatta az egykor volt igazgató példátlan tulajdonságait, sőt, ő volt az elsők közt kik rögvest felismerték Albus rátermettségét. Kitartása mellett csak talán a lojalitása vetekedett az egykori félhold szemüveget viselő mágusnak, melyet már csak az abszolút makacssága szárnyalt túl. Nos, meg kell hagyni maga a professzor asszony is makacs tudott lenni ha kellett. Talán még kitartónak is nevezhette magát lojálisnak pedig... hát nem ő állt ki elsők között az iskola védelmében? Persze ettől még nem érzi magát igazán rátermettnek a feladatra, azok után sem hogy közel több mint fél éve tölti azt be. Valahol néha minden kisiklani látszik határozottan szorított ujjai közül és ebbe talán a reinkarnálódás szerepe mint olyan játszik közre. Mert hát lássuk be, bizony nehéz egy háborús övezetből virágzó élőflórát létrehozni. Olyan mintha a semmiből akarna az ember várat építeni. No de ott a mágia. A mágia mindig gyógyír tud lenni ha valaki hagyja hogy igazán az övé legyen. Minden jó mágus csak akkor remekel igazán ha nemcsak megérti de el is fogadja azt, mely körülveszi. Sóhajtva hagyja is a papírhalmokat és indul sétára. Ritka alkalmak egyike mikor úgy dönt felveszi azt a régi egykorvolt énjét, mely a folyosókon járőrözik. Annak idején árgus szemmel leste a kihágó lurkókat, vagy az éppen szertelen szellemeket tanította móresre. Ó Hóborocot hányszor de hányszor kellett megleckéztetnie! Igazából talán ezt sajnálja nagyon. Azt a fajta szabad szellemű egyszerű tanári létet mikor csak a prefektusi feladatokat kellett kiosztania, a saját házának diákjait kellett büntető munkára küldenie vagy éppen Frics úrral kellett egyezkednie hogy legyen olyan kedves és ne a hüvelykujjuknál fogva lógassa már ki a griffendéles diákjait (többek között a Weasley ikreket) a csillagvizsgáló tornyából. Ezek az idők azonban gyorsan tovaillantak s helyettük a csupa bürokratikus tárgyalás vette át a mindennapjait. Egyeztetni a Mágiaügyi Miniszterrel, sajtótájékoztatókat tartani, külföldi konferenciákon részt venni, képviselni a brit varázslótársadalom egyik legnívósabb intézményét... Csupa csupa olyan dolog melyet nemhogy a háta közepére de még a legádázabb ellenségének életébe sem kívánna. Talán a nosztalgia viszi el az udvaron épp arrafelé, ahol anno az egykori irodájából nyílt a kilátás. Onnan látta meg annak idején Pottert, amint a Wood által magasra ívelt kviddicslabdával bravúrozott. Mikor is volt? Több mint hét éve már...
Ajkai szeglete megrándul ahogy a kis kerek szemüveges pufók arcú de vézna kölyökre gondol. Milyen cingár is volt akkoriban és mennyire odavolt érte Dumbledore!
Már épp úgy döntene ideje abbahagyni a nosztalgiázást mert még a végén a párafelhő a szemén többé válik és az igen kellemetlen főleg így, hogy még egy két bámészkodó diák is itt van. Igazából fel sem tűnne neki ha nem botlana majdnem bele. Egy 'ópardon' siklik ki a száján, majd rá is ripakodik az egyik szőke copfos kis hugrabugosra.
- Mit csinál itt Miss Harwey? Menjen az órájára...
A kislány nagy sokára emeli rá kékesszürke íriszeit majd végül csak visszapillant a torony irányába. McGalagony követi a tekintetével és a vér is megfagy a következő másodpercben az elé táruló látványtól. Az egyik diák kint ül a mellvéden s közte  nincs más csak üres levegő egészen a talajszintig.
- Szentséges Merlin! Azonnal menjen a tanórájára Evelyn! Ez nem holmi bámészmulatság!
A kislány kissé duzzogva nyitná a száját de az igazgatónő összeszoruló ajkainak látványa talán meggyőzi hogy tényleg jobb ha tovasiet. Vállat von azért cinikusan, mert hát azért valószínű érdekelte volna hogyan ugrik le az egyik diáktársa és zuhan közel száz métert az iskola egyik legmagasabb pontjáról. Minerva ezt már nem érzékeli mivel a suhogó bársonyzöld talárja belső zsebéből (amitől azóta sem volt hajlandó megválni) veszi elő a pálcáját hogy a torkához tartva immár felerősödött orgánummal harsogja el magát.
- MISS EVERFEN! MÉGIS MIT KÉPZEL MAGA MIT CSINÁL OTT? AZONNAL MÁSSZON VISSZA KISASSZONY! KÉT PERC ÉS ÉN IS FELMEGYEK!
Ezzel pedig sarkon fordul és mint a szélvihar iramodik meg korát megszégyenítő gyorsasággal az említett toronyba. Nem foglalkozik a hangjára felfigyelő és összecsődülő diákságra, utat így is úgy is adnak neki. Még szép hogy adnak, hisz ő maga most a rend és a fegyelem. A roxfort igazgatónője.

Összerezzenek a hirtelen hangra, és eltart pár másodpercig értelmezni, az alattam lévő udvarról jön. Nem gondoltam volna, hogy ilyen messziről is ilyen hangerővel hallatszon, bár egyértelműen egy sonorus erősíti fel.
Na igen, ezzel nem számoltam, hogy lentről meglátnak, legalábbis azt, hogy itt ül valaki. De a hang elég könnyen fölismerhető gazdáját tekintve talán nem is meglepő, hogy ő személyre pontosan is felismert. Vagy lehet, hogy de, számoltam, valahol tudat alatt? Hogy így legalább valaki, bárki észreveszi, hogy van velem valami? Esetleg valaki olyan, aki tenne is bármit, mert aki eddig észrevette, vagy indifferens, vagy fél tenni bármit? Mint valószínűleg Edwin, aki tesó, tesó, de továbbra is idegenek vagyunk annyira, hogy hiába mondott bármit a vonaton még, ő se tud úgy tenni a semmiből hirtelen, mint ha a lassan tizennégy éve mindvégig a húga lettem volna, így a szomorú valóság az marad, hogy még mindig pont ugyanolyan idegenek vagyunk? Egy idegenért meg miért is fáradjon az ember, ugye.
Eskü nem direkt volt, ha számoltam is volna vele.
Nem mozdulok az ülőhelyemről, minek. Véletlen úgyse fogok leesni innen, tudom én mit csinálok. Válaszolni meg nincs értelme úgyse, az én hangomat nem vinné le odáig a szél. Úgyhogy csak hagyom telni az időt, ameddig az igazgatónő fel nem ér. Mondjuk bármi más esetben is pont ugyanezt csináltam volna ugyanezalatt az idő alatt. Valószínűleg órákig még.
-Pontot vonni meg büntetőmunkát kiszabni jött? Gondolja, hogy van értelme, lehet rám hatni még vele?- kérdezem távolba révedő hangon, ahogy hallom felérni a hátam mögött. Vagy valakit, bár ha egész véletlen nem is McGalagony lenne, valószínűleg valami másik tanár, és pont ugyanúgy működne a kérdés.
Magamtól nem tervezek visszamászni, bár kinézem belőle, hogy levegyen innen bárhogy, valószínűleg egyetlen pálcaintéssel. Nem próbálok bármit tenni ez ellen, de ha látnám értelmét se hiszem, hogy sokat érne próbálkozni, Minerva kiba' McGalagony áll mögöttem, mit is tudnék tenni ellene, ha akarnék?
-Gondolja, hogy... segít az? ...Bármin? ...Rajtam?- A hangom lemondóan elhal a végére.