Gyengélkedő

Ez az a hely, ahova azon diákok kerültek, akik megbetegedtek, megsérültek, vagy bármi hasonló. Madame Poppy Pomfrey a Roxfort gyógyítója, nem ismer lehetetlent, elvégre növesztett már vissza csontot, de kezelt már vérfarkas-harapást is. Ő látja el a diákokat a szükség óráján…

[Kedvencünk: a pótcsont-rapid]

Kedvencünk: a pótcsont-rapid

Tanárt ilyen vidáman a gyengélkedőben még nem láttak.
A többi látogatóval ellentétben, hiszen egy olyan iskoláról beszélünk, ahol a szó szoros értelmében minden meg akar ölni, vagy legalább balesetet okozni, én nem valamelyik tanuló vagy Hóborc keresetlen tréfája, vagy egy rosszkor rossz helyen elmozduló lépcső hatására tartózkodom itt, egy ágyban ücsörögve, betakarózva, és egy üveg pótcsont-rapiddal a kezemben. Történt ugyanis, hogy átültettem a gyakorlatba a már rég dédelgetett tervemet arról a fájdalomcsillapítóról, ami akkor is működik, ha a beteg nincs eszméleténél, nem tudja meginni, vagy egyszerűen csak allergiás valamelyik gyógynövényre. Nem beszélve az immunitásról. Persze, mindig akarnak új bájitalok erre a célra. De én hiszem, hogy ez is megoldás lenne.

Még a Naldo-birtokon kezdtem el megtervezni. Az volt az az időszak, amikor kezdtem visszanyerni szellemi épségem, ami megcsappant kissé a Rómában töltött időszak alatt. Annyi beteg emberrel magam körül vajmi kevés időm volt gondolataimmal. S holott a Naldo családnál is nyaggattak eleget szocializáció és ebédidő címszóval, megadatottak számomra a körülmények arra, hogy valami újba, valami eddig nem létezőbe fogjak bele.
Az emberi tudat módosítása.

Kevesen tudják, hogy az ember maga is programozható. Éppen úgy, mint a tárgyak, amik körülvesznek minket, és amire általánosan felírják a különböző rúnákat, hogy bizonyos hatásokat érjenek el. Az emberi testen pedig ugyan eddig is alkalmaztak rúnákat gyógyító célokkal - bár ezt nagyon kevesen használják, még én se merek kísérletezni vele, mert nem ismerem az emberi anatómiát eléggé ehhez - , az én felfedezésem egy egészen más szintje az ember módosításának. Mert nem a testet, hanem az elmét írom át.

Persze ha belegondolnék, akkor egyáltalán nem lenne logikus, hogy miért is osztottam meg ezt a tudást Dakotával. De be kellett bizonyítanom neki a veszekedésünk folyamán, hogy igenis, képes vagyok a tényleges érzéketlenséget elérni. Cserébe megengedtem neki, hogy megátkozzon. Kétszer is. Csak hogy lássam, mi az a fájdalom, amit még mindig ignorál a testem. S vajon mi lehet fájdalmasabb a csonttörésnél, ha nem a pótcsont rapid?
- Egy félresikerült kísérlet eredménye, Madame Pomfrey. - magyarázom ártatlan hangon a javasasszonynak. Nem vagyok jó hazudozásban, egyáltalán nem tudok színészkedni, de nem akarom Dakotát amiatt bajba keverni, amit lényegébe véve én kértem tőle.
- Ms. Bourgh talált rám a tanteremben. Mondja csak, ha egytől tizes skáláig kellene pontoznia, akkor milyen fájdalmakkal jár a hírhedt pótcsont-rapid elfogyasztása? Érdekelne szakértői véleménye. Kaphatnék egy kávét? - térek át az izgalmasabb témára. Persze arcomon körülbelül ugyanaz a közöny, mint ami általában. De már-már perverz csillanás ücsörög a szememben, ahogyan azt kérdezem, mennyire fájdalmas. Mintha valami fura fétisem lenne. Pedig erről szó sincs. Csak tudni akarom, mennyire hatásos az, amit magamra írtam. Az most a másik karomon van, vörös színű festékkel, és ha le is mossák, a hatás megmarad. Szóval kelleni fog nekem egy segítő kéz, hogy rendbe rakjuk. Nem akartam megkockáztatni azt a tényt, hogy Madame Pomfrey lemossa rólam, annak csúnya eredményei lennének. Nem igazán bírom a fizikai fájdalmat.

- Látod? Simán bevette. Mondtam, hogy ne izgulj. - remegő kezekkel megpróbálom megemelni a pótcsont rapidot, a bűbáj azonban tényleg eléggé kihatott a fizikai érzékelésemre. Egyáltalán nem érzem a súlyát. Ami baj, mert ezek szerint valamit nem jól csináltam. Még szerencse, hogy a könyvemet talárom zsebébe raktam. Könnyű esti olvasmány... Talárom persze most az egyik széken pihen. Úgy néz ki, kénytelen leszek itt éjszakázni.

[Kedvencünk: a pótcsont-rapid]

Kedvencünk: a pótcsont-rapid

Hogy lehet valaki… grr… Ennyire idióta?!
Szitkozódom magamban, miközben csak állok a mi drága Quinton Professzorunk ágya mellett. Igen. A gyengélkedőn. Mondanám, hogy még néhány ilyen hülye ötlet, mint ez, és magam fogom szétátkozni azt a vigyori képét, ahogy örül az eredményeknek, de a maiak után nem jósolok ilyesmit. Valahol örülhetnék, hogy enyém lehetett a megtiszteltetés, hogy először fájó kelésekkel boríthattam a karját, hogy aztán a csontot is kiátkozhassam belőle…
De… de, hogy lehet valaki ekkora idióta?!

Nem, egyáltalán nem örültem az elégtételi lehetőségnek. Hogy most némileg bosszút állhatok megannyi Kippesen bosszantó sérelemért. Nem ilyen vagyok. Sem fizikai, sem lelki fájdalmat nem kívánok neki. Még, ha sokszor úgy is érzem, hogy meg tudnám rúgni az esztelen szokásaiért. De nem. Ez csak egyszer fordult elő, és akkor is majdnem végzetes lett a kettősünk számára. Ő az emberségét, én a szívemet hagytam majdnem ott, abban a pillanatban. Ezzel pedig soha többet nem óhajtok játszani.

Szóval most inkább csak teljesítettem az őrült kívánságát. Na, nem mintha nem ellenkeztem volna… De egy idő után feladtam. Inkább én, mint más, és inkább én, mint hogy egyedül. Igaziból nagyon is megijedtem a gondolatra, hogy esetleg kárt okoz magában. És senki sincs a közelében, hogy segítsen. Szóval… igen. Inkább én…

Úgyhogy most az idegtől topogva állok a gyengélkedőn. Szerencsére Madam Pomfrey az aggodalom jelének tulajdonította a fura viselkedésem. Mintha egy kézből eltűnt csont felzaklathatna… Nem. Én igaziból csak szimplán fel tudnék robbanni a tudattól, hogy hogy lehet valaki ennyire hülye!? De azért készségesen elfogadtam valami nyugtató löttyöt a javasasszonytól. Bár egyelőre nem érzem, hogy hatna. Én legalábbis még mindig idegesen dobogok a lábammal, és csak figyelem, ahogy a nő ellátja Kippet. A legnagyobb álbeteget valaha. Komolyan képes volt kiátkozni a csontjait, csak, hogy megihassa azt a förtelmes löttyöt…

Madam Pomfrey készségesen válaszol Kipp minden idióta kérdésére és gyanítom hamarosan még egy kávét is felszolgál a pótcsont-rapid mellé. Aztán engem is próbál meggyőzni róla, hogy a professzor úr rendben lesz, nyugodtan elmehetek. Én csak aprót megcsóválom a fejem, jelezve, hogy egyelőre inkább maradnék. Próbálok rájátszani és úgy tenni, mint aki kivan még az ijedtségtől. De aztán, amikor a nő elmegy, egyszerűen csak leülök a nagybeteg ágyának szélére.
- Tudod, jelen pillanatban eléggé utállak, amiért ilyet kértél tőlem. Szóval egy icipicit remélem, hogy fájni fog. – Súgom oda a férfinak és még gúnyosan grimaszolok hozzá. Én láttam azt az élvező csillogást a szemében, ahogy a fájdalomról kérdezett. – Amúgy… nagyon bénán hazudsz. Szóval, most nem tudom mit gondol Madam Pomfrey… De azt bizton tudja, hogy nem úgy volt, ahogy elmesélted. Csak szerintem szegény asszony már annyi mindent látott, hogy semmin sem lepődik meg… Egy professzor szavának meg nyilván nem mond ellent. – Közben hirtelen és önkéntelenül kapok Kipp remegő keze felé. Észre se veszem, hogy ujjait épp ugyanúgy megszorítom, ahogy a bájitalt tartalmazó üvegcsét, pedig jól tudom, mennyire utálja ha hozzáérnek. – Minden rendben? – Suhan át agyamon az aggodalom azon nyomban, felülírva igaziból mindent. – Ez normális így? Ennek így kell lennie? – Kiveszem kezéből az üveget és az asztalra teszem. – Mondd, mit csináljak! Mert nekem ez eddig se tetszett, de most meg pláne nem tetszik.

[Kedvencünk: a pótcsont-rapid]

Kedvencünk: a pótcsont-rapid

Sohasem voltam jó abban, hogy hazudjak, pedig jól tudom, hogy a.komplett társadalmunk épült rá. Enélkül nem működne sem a politika, sem az emberi kapcsolatok igazából. De nekem igazán sohasem volt szükségem arra, hogy ezt a.szociális képességet elsajátítsam. Amíg a Minisztériumban dolgoztam, akkor is csak azért voltam képes megvédeni a titkokat, mert az egy egészen más jellegű dolog, mint elhitetni a javasasszonnyal, hogy baleset okozta a sérülést. Így tehát számomra kimaradt minden, ami az illemhez is hozzátartozik. Egyáltalán nem érdekel, mit szól a másik, ha azt mondom neki, hogy a ronda frizurája helyett inkább az eredményei javításával foglalkozzon. Igen, akadtak már konfliktusaim azért, mert nem vagyok.képes hazudni.

Most azonban egészen büszke vagyok magamra. Madame Pomfrey nem kérdez, hanem kötelességtudóan nekilát a dolgának, és még a kérdéseim is megválaszolja. Teljes a siker. A kávémra várakozva pedig elégedetten dőlök neki az ágy háttámlájának, kezemben a pótcsont-rapidot szorongatva, arcomon bárgyú mosollyal. Egyáltalán nem érzek semmit, ez pedig fantasztikus.

- Á, ugyan, dehogy. Biztosan elhitte. - legyintek egyet csonttalan kezemmel, ami így gumiszerűen imbolyog kicsit. Elég gusztustalan látvány, de engem igazából ez sem érdekel. A tudomány érdekét szolgálom, tehát gond nélkül ignorálom az ezzel való kellemetlenségeket.
- Vagy úgy gondolod, még sem? - lerakom a kezem az ölembe, talán jobb lesz, ha nem mozgatom egyáltalán. Nem azért, mert zavarna, hanem mert tényleg nem szép látvány. Hihetetlen egyébként, hogy milyen egyszerű eltávolítani a.csontokat. Bezzeg eltüntetni őket…
- Sajnálom. - bököm ki végül. Ha azt látja, hajlamos vagyok ezt mondani, akkor úgyis elfelejti. Ahogyan mindenki más. Általában működik.

Ép kezem remegni kezd, azonban fura módon ezt még csak észre sem veszem, ha nem hívja fel rá a.figyelmem. Kezdem elveszíteni a kontrollt testem irányítása felett, ami egyébként nem feltétlenül jó. Valami tényleg nem jó. Ezek az önkéntelen izomrángások is az idegek teljes érzéketlensége miatt történhetnek. A döbbenet azonban akkor uralkodik el rajtam, amikor észreveszem - Dakota hozzám ért. Egyáltalán nem zavar, és nincs bennem az a reflex, mely szerint menekülnöm kéne. Épp szólásra nyitnám számat, hogy a megszokott ne érj hozzámot közöljem vele, mikor realizálom, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem zavar.
- Ezt nézd… - fejemmel biccentek ép kezem felé, bár jelen pillanatban éppen úgy érzem magam, ahogyan egy kísértet is talán. Látom, hogy hozzám ért, de nem undorodok. Bár azt se mondom, hogy tetszene, mert simán és egyszerűen csak nem érzek semmit.
- Nem is tudom, mikor volt utoljára olyan, hogy ne zavart volna, hogy valaki hozzám ér. - gyakorlatilag lenyűgöz saját zsenialitásom szüleménye. Pedig ez egyáltalán nem volt célom. Úgy tűnik, nem csak a fájdalmat sikerült kizárnom.
- Kicsit túllőttem a célon. Ez magyarázza a remegést is. Holnap majd kicsit gyengítek rajta. Hallottam egy kezelésről, ami állítólag elég fájdalmas. Mit gondolsz, Madame Pomfrey ismeri-e a tűzkő kezelést, ha megmaratom magam egy skorpióval? - a remegés kicsit leáll, mire mondandóm végére érek. Igen, tervezem a holnapi napot is itt tölteni. Miért is ne? Már csak azt nem tudom, honnan szerezzek skorpiót. Azt mondják, a csípése bizonyos fajoknak elég fájdalmas.

[Kedvencünk: a pótcsont-rapid]

Kedvencünk: a pótcsont-rapid

Két kezembe fogom remegő kezét és aggódással vegyített dühvel nézek Kipp szemeibe. Persze teljes meggyőződésem, hogy az a rúna valami nem várt károkat okozott az agyában, amikor magára festette. Legalábbis ez a fura, elégedetten bárgyú kifejezés az arcán nagyon-nagyon meglepő. És kicsit nem igazán tudom hova tenni a máskor kifejezéstelen mimikákat ismerve. Aranyosan néz ki nem mondom, ahogy előttem csücsül az ágyon, de most nem igazán köt le a két szép szeme. Mert még mindig ott tartok, hogy bele tudnám fojtani abba a pótcsont-rapiddal teli üvegcsébe. Simán. Lelkiismeret furdalás nélkül.

- Szóval semmit se érzel? – Kezdem végigcsipkedni ujjait, majd kicsit az alkarját. – Tényleg semmit? – Nézek rá érdeklődve, hogy aztán ajkaim gonosz mosolyra húzódjanak. – Akkor most tapizhatlak! – Nevetek egy gonoszat, mintha valami gyerekkel játszanék. Végigdörzsölöm és csipkedem a kezét. Persze csak pár másodpercig viccelődöm, aztán arcomról eltűnik a mosoly és tekintetem Kipp arcára emelem. – Azt hiszem ez volt az elégtétel, azért, mert olyat kértél tőlem, amit nem szívesen teljesítettem. – Mondom határozottan, mintegy lefektetve a viszonyokat és az álláspontomat. Amit amúgy eddig is tudott. De ismétlés a tudás anyja… Ja. Még egy zseninél is. Hátha egyszer felfogja, hogy hülyeséget csinált…

- Ezt nevezed kicsit túllőttél a célonnak? – Nézek rá gorombán, majd megcsípem érzéketlen kezét és felemelve kissé meghullámoztatom a csonttalant. – Ezt? Milyen nálad az,a mikor nagyon túllősz a célon? Szólj, mert szeretnék akkor már nem veled egy városban tartózkodni! – Mondom gúnyosan, de csakhogy a következő mondataival sikerüljön lemosnia rólam ezt a gúnyt és az eddigi dühöt. Szemeimbe aggodalom költözik, s kissé talán távolabb is húzódom tőle, mint, akinek a teste önkéntelenül is jelzi, hogy még most kéne elszaladni. Elfutni és nem foglalkozni vele milyen őrültségeket talál még ki, bizonyítandó zsenialitását.

- Ez veszélyes Kipp. – Kezdem a magyarázatot, bár magam sem tudom minek. Még eddig sosem sikerült meggyőznöm őt az igazamról. Inkább mindig szépen csak összevesztünk. Még akkor is, ha halkan, észérvekkel kezdtem… Ahhoz képest, hogy Kipp mennyire okos, néha, vagy gyakran, olyan eszement makacs tud lenni, hogy nem igaz. Még egy darab követ is könnyebben rá tudnék venni a helyes táplálkozásra és kávéfogyasztási szokásokra, mint őt. De érte aggódom és nem egy darab kőért… Ezt pedig még annyira sem képes megérteni, mint magukat az érveimet. – Általában a fájdalmasan csípő skorpióknak megvan az a szokásuk, hogy halálosak is. Nem igazán szeretném, hogy ki tedd magad ilyen veszélynek. – Hangom egyértelműen jelzi a hangulatom megváltozását. Madam Pomfrey azonnal észre is veszi, amikor a professzor felé nyújtja kávéját. Kedvesen rám mosolyog és megnyugtat afelől, hogy Quinton Professzornak tökéletesen rendbe jönnek a csontjai és egy-két nap múlva már taníthat is. Fájdalmas grimaszt vágok. Mintha csak a rúnatan-nélküliségért fájna a szívem…

[Kedvencünk: a pótcsont-rapid]

Kedvencünk: a pótcsont-rapid

Ha van valami, ami teljesen fel tud villanyozni, akkor az az, ha újabb és újabb felfedezéseket tehetek. Egy ilyen dolog, mint ez, pedig igényli azt, hogy alaposan kikísérletezzem a dolgot. S lám, jól is tettem - valóban erősebb a hatás a vártnál, ez pedig körülbelül azt jelenti, hogy nyaktól lefelé mindenem kezd zsibbadni. A kezeim remegése csak másodpercekre szűnik meg, egyébiránt sikerül annyira kiszolgáltatott helyzetbe kerülnöm, hogy egy rosszabb környéken azt csinálhatnának velem, amit csak akarnak. Nem véletlen, hogy olyan felügyeletet kértem, ahol megbízok az illetőben. Ez a teher pedig most éppen Dakotára esett. A manómat még sem küldhetem ide Walesből.
- Nem, tényleg semmit. - válaszolom, azonban a kezdeti lelkesedő arckifejezés azonnal bosszússá válik, amikor meglátom, mit csinál. Semmit sem érzek a beváltott fenyegetéséből, s mi több, még jobban zsibbadni kezd mindenem, míg aztán teljes érzéketlenségbe nem fullad a fizikai testem. Önkéntelenül is eszembe jut kedvenc mugli tudósom, Stephen Hawking, és hogy körülbelül így érezheti magát abba a mugli forgószékbe szorítva. Még én sem irigylem, pedig azt hinném, hogy mindent, tényleg mindent feladnék a tudományért, és hogy még több időm legyen gondolataimra. De a kezem ugyanannyira a munkaeszközöm, mint az elmém. Biztosan belebolondulnék ebbe az állapotba.
- Attól még látom, mit csinálsz... Úgyhogy kérlek, ezt ne. - tiltakozok a reakciójára. S bár nem érzek semmit, még mindig zavar a tudat, hogy hozzám ért. Legalábbis az, hogy ennyire nyíltan és szándékosan tette azt. Nem értem a korosztályát, mindenki ilyen?

- Apám feltaláló. Amikor a legnagyobb találmányán, a gyakorló pálcákon dolgozott, sokszor veszélyes átkotat és rontásokat próbált varázsolni velük. Egy idő után addig fajultak a dolgok, hogy jobbnak láttuk, ha magánorvosra bízzuk magunkat a Mungo helyett. Bár őszintén szólva nem kedveltem az öreg Angifiliust. Szerintem még féltem is tőle, azt hiszem. - mintha csak az időjárásról csevegnék. Pedig ki se fejtettem azt, amikor a főbenjáró átkokat tesztelte. Vagy amikor véletlen eltörte a koponyáját. Jól emlékszem Rupertre, igazából az egyetlen személy, aki ezt az érzést váltotta ki belőlem gyerekkoromban. Újra eszembe jut a szuvas fog szaga, amit valamiért hozzá kapcsoltam, s jól látszik, hogy libabőrös lesz a karom valamitől. Valószínűleg ma már másképp reagálnék rá persze.
- A fia szintén magántanuló volt. Egy bál alkalmával még össze is barátkoztunk, de hamar megszakadt a kapcsolat. A hétvégén, Roxmortsban viszont újra találkoztunk. Kicsi a világ.  Segítenél levenni a nyakkendőmet? - megpróbálom felemelni a kezem, hogy kioldozzam a nyakkendőt, de teljesen esélytelen a dolog.

- Tudom, hogy mérgező. Azért kell a tűzkő. Csak rá kell tenni a csípésre, és magába szívja a mérget. Mindemellett pedig égető fájdalommal jár. Az unokatestvérem foglalkozik ilyenekkel, ezt például Ausztráliából szerezte. - bár nem tudom, ismeri-e Cheryllt, ő ugyanis nem a Griffendélbe került, de ért ahhoz, amihez tehetsége is van. A szemeim persze ismét már-már perverzül csillannak az újabb fájdalom gondolatára.

A kávém megkapom ugyan, de fennáll az a probléma, hogy teljesen érzéketlen a karom, és körülbelül mindenem. Az egész azonban lényegtelenné válik, amikor Madam Pomfrey egy apró megjegyzést tesz egészségügyi felépülésem illetően.
- Egy-két nap? Hogy érzi azt, hogy egy-két nap? Mit fogok én addig csinálni? - kétségbeesetten remeg meg hangom, hiszen még könnyű, esti olvasmányt se hoztam magammal. Nem érek rá egy-két teljes napot itt tölteni, nekem kötelességeim vannak. Remélem, csak viccelt, amikor ezt mondta.

[Kedvencünk: a pótcsont-rapid]

Kedvencünk: a pótcsont-rapid

- Miért? Hogyan lehet másképpen értelmezni az egy-két napot? – Kérdez vissza a javasasszony, miközben furcsa tekintettel méregeti Kippet. – Úgy hiszem elég érthetően fogalmaztam. – Mérgelődik kissé, miközben végigtapogatja a beteg mindkét karját. – Ha nem lenne ilyen alultáplált egy éjszaka alatt visszanőne a csontja. Így viszont… Sajnálom Professzor Úr, de két napig a vendégszeretetemet élvezi, akár tetszik, akár nem. – Jelenti ki, majd, furcsa elgondolkozó arcot vág, és kissé belecsíp a férfi ujjaiba. - Ahogy így elnézem majd Ms. Bourgh készségesen gondoskodik a szórakoztatásáról. – Adózik bosszús tekintettel felém, és bár ez eddig igen kedvesen bánt velem, most ahogy elnézem az aggodalom lett úrrá rajta. S így egyértelművé válik, hogy a professzor mellett nincs sem ideje, sem kedve még egy pánikolónak tűnő tinédzserrel is foglalkozni. – Jól sejtem, hogy ezt nem érzi? – Kérdezi ismételten csak Kipp felé fordulva. Itt-ott belecsíp a karjába, de tényleg egyértelműen látszik, hogy a férfi meg se rezzen. – Maga meg mi a nyavalyát művelt? – Kérdezi, de a választ meg sem várva sarkon fordul, hogy a gyógyitalos raktár felé induljon.

- Még néhány kísérlet, ami a gyengélkedőre juttat és Madam Pomfrey idegeit a Szent Mungóban fogják kikúrálni… - Jegyzem meg, mikor az asszony hallótávolságon kívül ér. – Tök jó, hogy az apád is feltaláló volt és ő is mindig veszélybe sodorta magát… Igen ironizálok. Mert nem vagyok odáig a ténytől, hogy te is ezt csinálod. A csontvisszanövesztés egy dolog. Viszonylag veszélytelen. Ezért is mentem bele, hogy segítsek. De a skorpiócsípés, az megint egy másik kategória. Nem érdekel, hogy a tűzkő mennyire tökéletesen eltávolítja a mérget rögtön. Akkor is kockázatos. – Állok neki megint a hegyi beszédemnek, amit annyiszor adok elő Kippnek, hogy lassan már egy egész estés színházi műsort lehetne építeni a monológjaimra. Azt hittem az ilyesfajta elmetágítás megmarad felnőtt korom szépséges perceire, mikor a gyermekeimet akarom majd lebeszélni azokról a hülyeségekről, amiket én sorra mind megcsináltam fiatalként. És mivel még mindig fiatal vagyok, jelen pillanatban egy cseppet se bánom egyiket se… - Mellesleg kár még akár egy pillanatig is a következő fájdalom vagy épp nem fájdalom lehetőségén agyalnod, hiszen valami gikszer van a dologban. Előbb azt kéne kijavítanod. Ha bele is megyek a skorpió dologba, kizárólag az után, hogy valami veszélytelen módszerrel kikísérletezted a rúna megfelelő működését. – Inkább lezárom a dolgot. Ennyivel. Ma már épp elégszer végighallgatta mennyire utálom is azt, amit csinált. Viszont abban meg neki van igaza, hogy fontos. Ha működni fog, amit kitalált, az nagyon sok ember életét megváltoztathatja. Így talán inkább én vagyok az önző, aki a zsenialitásának útjában állok, csak azért, mert ő érte aggódom. Persze ez nem azt jelenti, hogy a többi tízezer vagy millió nem érdekel… Csak épp jelenleg nem annyira, mint ez az egy idióta, aki úgymond önmagát megátkozva, boldog mosollyal került a gyengélkedőre.

- Túl fogod élni ezt a két napot… Ne aggódj. Hamar eltelik. – Váltok kissé szolidabb hangnemre. – Reggel, suli előtt lehozok neked néhány könyvet. Az órák után pedig meglátogatlak. Bár gondolom Dalton Professzor is siet majd a megmentésedre… - Igen, az a nő túl sokat van Kipp közelében. Kipp pedig túl sokat és túl lelkesen mesél róla. De persze mit csodálkozom ezen. Én egy tini lány vagyok az annak megfelelő tudásmennyiséggel és életpályával. Dalton Prof meg egy felnőtt nő, annak minden előnyével és következményeivel.

- A pótcsont-rapid mellé ezt is ajánlom fogyasztásra! – Siet vissza Madam Pomfrey a nagybeteghez. – Nem tudom, mivel kísérletezett, de ez elmulasztja az érzéketlenséget a karjában! – Közben pedig már tölt is a fura színű folyadékból egy nagy kanálba, és mint jó javasasszonyhoz illik, már tartja is Kipp szája elé. A tiltakozás vélhetőleg felesleges. Madam Pomfrey amúgy is erősebb lehet a drága előtte fekvőnél, így, hogy annak kissé bizonytalan a mozgása meg pláne… - Maga Ms. Bourgh még mindig itt van? – Rivall rám hirtelen, még kissé hátrébb is hőkölök a hirtelen jött kedvesség hallatán. – Helyre rázom a professzorát egy pillanat alatt. Vagyis két napa alatt, de ez mellékes… Nem kell aggódnia tovább. Menjen a hálókörletébe!

Csak pislogok néhányat. És jobbnak látom visszavonulót fújni. Igen, valószínűleg Kippről elég jól gondoskodnak itt. Bár kissé elkezdtem aggódni amiatt az érzéketlenségeltüntető csodalé miatt. De ez már legyen Kipp gondja. Egy kis fájdalom nem árthat, hogy végre észre térítse. – Rendben, megyek. – Mondom inkább csöndesen. Majd egy utolsó pillantást vetek Kippre, mielőtt elindulok kifelé. – Viszontlátásra! Jó éjt! – Köszönök és bezárom magam mögött a gyengélkedő ajtaját.