Sötét varázslatok kivédése tanterem

Ugyancsak átriumosan konstruált, hatalmas terem, középen nagy, tágas térrel. A katedra előtt egy széles asztal terpeszkedik. Az előző évben megannyi szörnyűséget láthattak itt a diákok, de ez a jövőben változni fog. Voldemort Nagyúr halálával megszűnt az átok, ami az álláson ült.

Minden Hetedéves tanuló!

          Fura, hogy ezúttal késésben vagyok, pedig volt már reggel órám. Most mégsem sikerült időben felébrednem, és ennek meg is látszik az eredménye. A kávét majd út közben fogom meginni, és még a papírjaimat is össze kell készítenem. Azt hiszem, a ma órai anyag java részében csak rögtönzés lesz, és ismerkedés elsősorban. Amíg lefő a kávé, van időm megborotválkozni, de a papírokat már tényleg rohamtempóban szedem össze.
          A terem felé menet köszönök néhány diáknak, és tanár társamnak, akik közül van olyan, aki szintén nem a legjobb formájában van. És még csak most kezdődött el a nap, van egy olyan érzésem, hogy túl hosszúra fog nyúlni. Bár, én döntöm el, hogy mennyire, és úgy gondolom, hogy ha nem muszáj, akkor nem nagyon. A talárom süvít utánam, ha most Minerva látna, biztos kiröhögne. Nem csak a kényelmetlensége miatt, hanem azért is, mert nem áll jól, és ez ellen az ő véleménye sem fog tudni mit tenni.
          Belépek a terembe, ahol még senki sincsen. Nem tudom, hogy ez most szerencse vagy sem. Az már biztos, hogy legalább nem késtem el. Leteszem a csészét az asztalra, és pont ki is válogatom a papírjaimat, amire szükségem van, amíg be nem csengetnek. Akkor felnézek az osztályra, megnézem az órám, a késők miatt várok még néhány percet, majd felállok, és bele is kezdek a mondókámba.
          - Willow Fawcett vagyok, idei évtől az új Sötét Varázslatok Kivédése tanáruk. Hallottam már hírét az elődeimnek, de biztosíthatok mindenkit, hogy ez mostantól meg fog változni.
          Az asztal elé sétálok, és felveszem a papírt, amin az osztálynévsor van. Elkezdem felolvasni a neveket, majd mikor ezzel végeztem, akkor belefogok ténylegesen az órába.
          - Nos, úgy gondolom, hogy maguknak nem volt könnyű ennyi tanárral a hátuk mögött, ezért szeretnék megkérni mindenkit, hogy amennyiben segítségre van szüksége, vagy szeretne csak átismételni bármilyen órai anyagot, nyugodtan szóljon, akár az órák után, akár úgy, ha felkeres a szobámban.
          Körbenézek a diákokon, mintha még meg lenne a figyelmük irányomban, ami jó hír. De akkor ideje lesz rátérni a tényleges tananyagra, ami miatt itt ülünk ezen a kicsit borongós, de annál szelesebb napon. Remélem, délutánra kicsit változik majd az idő.
          - A mai tananyag egy átok lesz, aminek a pálcamozdulata nagyon egyszerű. Egyenesen rámutatunk arra a pontra, amit szeretnénk megátkozni. Maga az átok körülbelül az 1430-as évek óta van használatban, de feltalálója vagy kitalálója nem ismert.
          Újfent végignézek az arcokon, de úgy tűnik, hogy még nem elég az, amit elmondtam az átokról. Nem csodálom, ez még nagyon sokra vonatkozhat.
          - Talán érdekes, hogy bár a tantárgy nevében az szerepel, hogy kivédése, mégis egy támadó átkot mutatok meg először. Ennek az oka egyszerű. Egy viszonylag egyszerűbb átokról van szó, ami hatalmas pusztítást végezhet, és támadni pont olyan jó, mint védekezni. És bár nem tagadom, hogy néha a védekezés sokkal hasznosabb, mint a támadás, nem mondhatjuk azt, hogy valakinek csak az egyikhez vagy csak a másikhoz kell tökéletesen értenie.
          Várok egy kicsit, talán valakinek ismerős lesz a leírásomból, aztán, hogy biztosra menjek, kiegészítem még néhány információval, amivel gyakorlatilag el is árulom, hogy miről van szó.
          -  Az átok halálos, amennyiben emberre irányítják, ha tárgyra, akkor viszont hatalmas pusztítást végez robbanás formájában. Nos, van már valakinek ötlete, hogy mi lehet az? Kíváncsian várom a tippeket.
Várok néhány percet, talán valaki előre tanult egy kicsit a tankönyvből, aztán megadom nekik én magam a választ.
          - Nyissák ki a tankönyvüket a harminckilencedik oldalon. Kapnak pár percet, hogy átolvassák az ott leírtakat, majd folytatjuk az órát. Esetleg, ha olvasás közben kérdésük merül fel, akkor ne várjanak az idő lejártáig, tegyék fel nyugodtan.
          Amint mindenki elolvassa az ott leírtakat, visszaülök az asztal mögé, és a kávémért nyúlok, ami közben ihatatlanná hűlt. Kicsit felmelegítem ugyan, de ez már akkor sem az igazi. Viszont a Robbantás átok, vagy Confringo szerintem felkelti majd az érdeklődésüket.

S V K

És ím eljött a napja és perce egy újabb SVK órának, és egy újabb tanárnak akit elfogyaszthat reggelire a Roxfort nagybecsű népe. Vagy épp nem… Ki tudja, lehet ez az új pasi, aki állítólag nagyon helyes, bár én így messziről látva még nem dobódtam tőle hasra, vagy épp hanyatt, kinek mi tetszene jobban… Szóval lehet ez az új professzor úr, hogy szépen fejezzem ki magam, hátha végre véglegessé válik. Mert ha ezen az iskolai oktatáson múlik az életem, akkor az ostrom alatt simán kinyiffanok, mert egy jó kis mumusátváltoztató átkon kívül semmit sem igazán sikerült számunkra továbbadniuk… Jó ez így nagyon sarkalatos, és igen az az egyik kedvenc bűbájom… De tény, ami tény, hogy DS nélkül baromira semmi esélyünk se lett volna még egy átlagos emberrel szemben sem. Nemhogy több tucat gyilkolni készülő halálfaló ellen. Bár, ahogy Harry mondta mindig; egy egyszerű védőbűbáj is szó szerint csodákra képes…

Még a tanár sem volt a teremben, mikor megérkeztünk. Jada gunyorosan néz rám, mintha ez rajtam múlt volna… Én Agnes miatt indultam el, mert vele volt találkám, de nővéremnek senki se kötelezte, hogy velem tartson. Ő akart. Én meg kifejezetten örültem neki, hogy eltölthetek vele két percet az oldalához nőtt Ephram nélkül. És nem azért mert nem bírom a kettősüket… Imádom őket. De néha jól esik egy kis testvéri szeretet és törődés. Főképp most, hogy a családi viszonyok átalakultak. És még inkább alakulni fognak… Visszaemlékezve az ifjú párként folytonosan ölelkező szüleinkre…

Ledobom magam egy találomra választott üres helyre, úgy majdnem leghátul. Nekem aztán mindegy hova ülök… Jada mögöttem húz ki egy széket, Agnes mellém telepszik. Megszokott kis eljárás már. Hozzászoktunk az összevont közös órákhoz a nagyobb évfolyamokkal, amikor is Jada Ephram mellett ülhet legnagyobb szerelemben és egyetértésben.
Aztán mikor úgynevezett osztálytömeg gyűlik körénk, végre tanár bácsi is befut, kávéjával és jegyzeteivel egyensúlyozva. És végre szemügyre vehetem. Végre. Nem rossz, de nem is igazán mozgat meg.

És némi névsorolvasásos közjáték után, végre elkezdi az órát. Amit mi diákok a legnagyobb csendben és nyugalomban, én pedig a legnagyobb órai közönnyel az arcomon fogadok. Most komolyan… ki örülne annak, hogy a szabad levegő után ismét egy teremben punnyadhat? Még akkor is, ha esetlegesen van némi remény rá, hogy ez nem pusztán elméleti téma.
Azért mindenesetre a tanár monológra nagyon is figyelve, de mintegy önmagam szórakoztatására könyvem lapozgatásába kezdek.
„Confringo” Jelentem ki magamban, mert mi sem egyértelműbb, hogy erre gondol… De ezen az órán nem áll szándékomban brillírozni. Meg tartom rá a rúnaismeretet, hogy diáktársaim totál strébernek tartsanak. Bár ezt az információt nem épp könyvek bújásából szereztem. És vélhetőleg mások is találkoztak már vele a gyakorlatban, akik megpróbáltak életben maradni.
Aztán csak tanári utasításra átlapozok a magasabb szintű átkoktól, vissza a harminckilencedik oldalon lévő, rendkívüli confringo leíráshoz. Könyökömet az asztalra, arcomat az öklömre támasztom és nekikezdek a mai napi élvezetek első felvonásának…

Minden Hetedéves tanuló!

          Várok, és várok. Érdekes, hogy mikor a diákok olvasnak, és nekem nem sok dolgom van, sokkal lassabban telik az idő, de akkor is legalább eltelik, és olyankor ideje tovább haladni a jövő felé.
          - Kérem, tegyék el a könyvüket, fogják meg a holmijukat, és jöjjenek utánam.
          Kilépek a teremből, és elindulok egy másik felé nyomomban a diákokkal. Eredetileg máshogy terveztem, de a Confringo nem éppen az az átok, amit beltérben biztonságosan lehet gyakorolni, de már erre is kitaláltam a megfelelő védelmet. Egy szinttel feljebb vezetem a diákokat, ahova tönkrement bútorokat és más használaton kívüli tárgyakat gyűjtöttem.
          - Megkérek mindenkit, hogy kellő távolságban helyezkedjen el. Nem szeretném, hogy valaki megsérüljön. Egyesével jöjjenek, miután megmutatom az átok használatát.
          Mikor megkaptam az állást, eldöntöttem, hogy a gyakorlatra legalább annyi időt fogok fordítani, mint az elméletre. Sőt, ha lehet, akkor gyakorlatra még többet, de ez az átok tényleg nem az, amit annyira bent kéne bemutatni. Kellő távolságra állok, és egy mozdulattal felrobbantom a terem másik felében álló széket. A kisebb darabjai, mint hulló hópelyhek szállnak, a nagyobbak pedig mintha puskából lőtték volna ki őket, száguldanak keresztül a téren, de mindegyik egy láthatatlan pajzsnak köszönhetően a diákoktól kellő távolságban hullnak le a földre.
          Megkérem sorban a diákokat, hogy szintén végezzék el a feladatot. A többség tökéletesen hajtja végre, amiből azonnal leszűröm, hogy volt már szerencséjük ehhez az átokhoz. Nem meglepő azoktól, akik részt vettek az ostromkor az iskola védelmében. Az utolsó diák még éppen belefér az órába. Az osztály elé állok.
          - Köszönöm a figyelmüket. Ha kérdésük lenne az órával vagy a tananyaggal kapcsolatban, kérem, keressenek fel nyugodtan, állok szolgálatukra. A legközelebbi viszontlátásra!
          Megvárom, amíg az utolsó diák is elhagyja a termet, majd takarítani kezdek a romok után. Szerencsére nem olyan vészes a pusztítás és a megelőző bűbájoknak köszönhetően a teremben sem esett kár. A következő órámig még van időm, szóval nem kell elsietnem a pakolást és az új kellékek beszerzését, ráadásul megihatok még egy kávét is.

[- Jó estét, Fawcett professzor.]

Megvallom őszintén, sokáig nem igazán kedveltem Fawcett professzort. Erről nem igazán a személye tehet, hanem inkább azok a pletykák, amik így vagy úgy, de ugyanúgy szárnyra keltek, mint a cikeszek az edzések kezdetekor. Aztán ott van az a dolog, hogy állítólag közröhej tárgya lett az első órán, amit a mi évfolyamunknak tartott… Roman persze nem mondott sokat, hiába nyúztam érte, de a többi évfolyamtársam még napokig viccelődött azzal, ami ott történt. Utálom, hogy a betegségem miatt kimaradok minden funból. Roxmortsban még vajsört sem ihatok, és a kávéról se tudom, milyen íze lehet. Pedig finomnak tűnik az illata alapján.
Bár mint utólag kiderült, a kérvényem a felmentéseket illetően teljesen feleslegesen küldtem el, és utólag kaptam a hírt, hogy csak azok kötelezőek nekem, amiből RAVASZ vizsgát akarok tenni, azért nem bántam meg, hogy így tettem. Everdean professzor nagyon aranyos volt, és legnagyobb meglepetésemre Fawcett professzor is jóarc. Egyáltalán nem olyan, mint képzeltem. Még az is lehet, hogy a mi színeinkben fog szurkolni a Hugrabug elleni meccsen. Meg az összes többin is… úgy tudom, mintha Mardekáros lett volna. Ami meg a pletykákat illeti, esélyes, hogy mindegyik hülyeség. Balmoralt hozták már össze mindenkivel, egyesek szerint az egyik Møvrede ikerrel is kavart, bár már azt se tudom, melyikkel. Annyira egyformák… a Romanovnákat legalább meg lehet különböztetni egymástól. Szóval egyre kevésbé veszem komolyan ezeket. Pedig az egyik hollós még azt is bizonygatta lelkesen, hogy a Bourgh lány és a.rúnatanos professzor valami takarító szertárban romantikázott. Pont Quinton… Na persze. Ránézésre szerintem nem nagyon érintkezett még nővel, és nem hinném, hogy azt a lányt az uncsi tudósviccekkel lehetne levenni a lábáról. Bár aki Longbottommal is kavart… na mindegy.
A levelezés végeredménye, hogy most ácsorgok az SVK tanterem ajtaja előtt. A normális emberek ilyenkor már rég a hálókörletükben, igaz, csak nyolc óra. Egy dolog, hogy sosem leszek képes arra, hogy a pálcámmal védjem meg magam, az ostrom alatt az elsők között menekítettek ki, de az meg nem állapot, hogy egyfolytában mások védelmére vagyok szorulva. Nem lesz ott mellettem mindig Cael, én meg nem vagyok egy Disney Princess, hogy a hős lovagom oltalmazzon. Kemény vagyok a kviddics pályán, és pont leszarcsi, ha reccsen egy-két csontom. De vannak dolgok, amikhez ez édeskevés.
- Jó estét, Fawcett professzor. - köszönök be a tanterembe. Nyolcra beszéltük meg az órát, és tényleg jó lenne, ha lenne valami, amivel segíteni tudna. Utálom ezt az állapotot, ilyen egyszerű.
- Hátööö… a tankönyvem nem hoztam magammal, azt odaadtam Balmoralnak, állítólag felgyulladt a sajátja. - ferdítek kicsit a hallottakon, mert nem akarom rossz színben feltüntetni. Nekem úgy mondták, hogy ő maga gyújtotta fel, teljesen szándékosan. De hogy ebből mi igaz… az már egy másik történet.

          Mikor jelentkeztem és megkaptam a tanári állásom, nem gondoltam, hogy azonnal egy olyan különleges helyzetbe kerülök, mint a mostani. Meglepődve vettem kézbe Edevane kisasszony kérvényét és egy röpke tanácskozás után a házvezetőjével, Vulkanov professzor társammal, már nem volt kérdés, hogy mit kell tennem. Válaszomban engedélyt adtam neki, hogy ne kelljen az órámra járnia, és bár azt hittem ezzel le is tudtam az egészet, valahol mélyen mégis foglalkoztatott a dolog. Ha nem pálcával, hogyan tudná megvédeni magát. A magánéleti (Leon és az őrült képzelgései) gondjaim viszont elterelték a figyelmem erről a fontos momentumról. Végül pedig majdnem arról is, hogy a válaszom után nem sokkal kapott következő üzenetben megígértem egy találkozót Clarice-nek, amiben megbeszélhetjük ezeket az önvédelmi varázslatokat.
          És ha még ez sem lenne elég, szerencsére… és tényleg szerencsére Mimi nem látta azt, mikor elfelejtettem kinyitni a terem ajtaját, miután találkoztam vele és Remington kisasszonnyal a folyosón. Úgy tűnik hiába volt az a beszélgetés óra után, ennek még kell egy kis idő, mire lenyugszik az egész.
          Lassan háromnegyed nyolc, még bőven van időm az óráig, de akkor előkészítek néhány dolgot nem csak mostanra, hanem a nyolcadévesek számára is. A terem távolabbi végébe leteszek néhány dobozt, amit csak néhány órával korábban kaptam. És még várok néhány engedélyre, hogy teljes egészében belefoghassak az órába.
          Annyira el vagyok foglalva a teendőkkel, hogy alig hallom meg a hangot, és az ajtónak a nyílását is. Felkapom a fejem, majdnem el is dobom a dobozt a kezemből, de végül sikerül leraknom a földre, és becsúsztatni az egyik pad alá, ahol most nem fog zavarni.
          - Igen, igen, jöjjön be, Miss Edevane.
          Előre megyek a teremben az íróasztalomhoz, közben le sem véve a szemem az előttem álló fiatal hölgyről. Aztán egy pillanatra megtorpanok és megmerevedek. Szóval, már az egész iskola hallotta a történetet, pedig csak pár napja történt.
          - Nem, semmi baj, akkor majd használhatja az enyémet, de most foglaljon helyet, és kérem, a terem végéből jövő zajokkal ne foglalkozzon, egyik sem veszélyes, csak szeretnek nagy zajt csapni.
          Először úgy gondolom, hogy az íróasztalom mögé ülök le, de aztán meggondolom magam, és inkább egy közeli padra telepedem le, és igen, illetlen módon felrakom a székre a lábam. A taláromat se hordom, amint beléptem a helyiségbe, levettem, így most csak a zakóm van rajtam. Egyelőre csak egy kötetlen beszélgetésre gondoltam, és ha úgy alakul az óra további része, akkor változtatnék komolyabb hangnemre, de az már nyilván mást is megkíván.
          - Tudja, nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogyan lehetnék a segítségére, ha nem tud pálcát használni, bevallom, megizzasztott a kérése. Mielőtt azonban belekezdenénk, ha nem haragszik meg, akkor váltanék önnel néhány szót, hogy jobban megismerjem.
          A hagyományos mugli önvédelmi módszerek, mint a boksz és a távol-keleti harcművészetek jelen esetben nem működnek. Gondolom a hoppanálás szintén kizárt, mert akkor nem jött volna el hozzám. Még nem tudom, hogyan és mint fogok neki tanítani, de nem is ez volt az elsődleges szempontom a ma estére.
          - Ne aggódjon, nincs semmi hátsó szándékom vele, egyszerűen szeretnék jobban megismerni valakit, aki ilyen különleges kéréssel fordult hozzám. És biztosíthatom róla, hogy ami itt elhangzik, az itt is fog maradni.
          Leteszek elé egy pergament és egy pennát az asztalra, majd megkérem, hogy írja le rövid mondatokban azt, hogy mit érez a pálcahasználattal kapcsolatban, és mit érez a betegségével kapcsolatban. Valamint megkérem arra is, hogy írjon le nekem egy szép emléket, nem nagyon részletesen, érzésekre ezt is. Még nem tudom lesz-e jelentősége, de az eredményt majd meglátjuk az óra végére.

[- Van egy öcsém, megszoktam a zsivalyt.]

A terem túlsó végéből idetévedő zajokra kicsit felkapom a fejem, majd a pár szavas, gyors magyarázás után végül csak megvonom a vállamat. Oda se neki. Amíg ott maradnak, bármik is okozzák a hangzavart, addig nem nagyon izgat. Így meg már nem olyan nagy cucc.
- Van egy öcsém, megszoktam a zsivalyt. - jelentem ki hanyag vállrándításom után. Bár talán egy tanárnak még sem illene ilyeneket mondanom. Caellel igazából ahol tudjuk, ott szidjuk egymást. Bezzeg ha valaki más mondana rosszat az öcsémről, hát fix, hogy nem maradna épen az orra. Igazi testvérviszony a miénk, még akkor is, ha igazából sokat is marakodunk. Ha szükség van rá, akkor jól tudjuk, hogy lehet számítani a másikra. Még tortát is sütöttem, amikor visszajött törött csontokkal abból a hülye csatából! Szóval egy rossz szava nem lehet. Bár elég hálátlan volt az a szülinapi ajándéka, amit nem tudom, hogy mert odaadni. Egy mozgó akciófigurának is jobban örültem volna.
- Eddig egy SVK tanár sem tudott mit kezdeni vele. Már aki hajlandó volt meghallgatni. Volt, aki elhajtott, hogy majd tanuljak meg hoppanálni. - emlékszem vissza az esetre, azonban az alapjába véve traumatikusnak tűnő emlék egyáltalán nem okoz bennem felindulást. Jó ideje nem szokott meghatni, hogy kinek mi a véleménye rólam, vagy mivel sértegetnek, megtanultam ezeket a helyükön kezelni. Ha nem segítenek, akkor majd az arcukba röhögök a következő világkupán, miután elkaptam a cikeszt, mert belőlem legalább lett valaki, hátrányos helyzetem ellenére is. Még Malfoy se mer kötekedni, csak húzza a száját, amióta én vagyok az új fogó, és félkviblikről beszél.
- Csak tudja, az a baj, hogy a nyáron voltam vizsgálatokon... Kellett a papír az RBF-hez, hogy varázsolhatok. Ezzel nem is volt para, de a hoppanálás megkísérlésétől eltiltottak. - mesélem, ugyanazzal a közönyös hangnemmel, amivel eddig is beszéltem. Mellékes dolog, hogy hetek óta ezen rágódom, még Nottnak is feltűnt, hogy szar kedvem van, noha aligha számítottam pont tőle ilyesmire. Igazából utálom, hogy egy csomó jó dologból kimaradok emiatt. Mindenki nagyon várja, hogy megtanulhasson hoppanálni, én viszont életem végéig stoppolhatok a Kóbor Grimbuszért.
A kezembe veszem a pergament, bár hogy őszinte legyek, egyáltalán nem ilyen kérdésekre számítottam. Minimum egy kompetenciamérésre a tavalyi órák alapján. De mondjuk nem rossz, így elsőre, de nem mondom, hogy nem okoz sok időt kitalálni, mit írjak a kérdésekre. Pálcamágia iránti érzések... Olyanok vannak? Jó, elég bosszús szoktam lenni, amiért újra és újra nem sikerülnek dolgok, a pálcám eleve nehezen kezelhető típus, de különösebben nem kell nekem ettől még utálni az egészet. Így aztán a következő választ fogalmazom meg.

Nem igazán tudom, mit kellene éreznem vele kapcsolatban. A mai világban egy szükséges dolog, van létjogosultsága, de ennyi. Attól, mert én sosem lehetek jó ebben, még nem kell feltétlenül utálnom az egészet. Szóval igazából teljesen semleges.

Lefirkantom a válaszomat, majd a következő kérdésre ugrok. Régen nagyon zavart, hogy beteg vagyok, gyakran még a mugli kölykök is piszkáltak a kezem miatt. Aztán változtam én is, ahogyan a környezetem is változott. Szerencsés vagyok, hogy olyan emberek vesznek körbe, akik nem kezelnek emiatt valami nyomiként, és nem néznek rám lesajnáló tekintettel. Bár akadnak ilyen emberek is, de ezek fényében ők már igazán nem érdekelnek. Tulajdonképpen elég kiegyensúlyozott életem van. Sokan nem erre számítanak.

Elfogadtam, hogy ezzel kell együtt élnem, de ettől még teljes életet élek. Vannak céljaim, barátaim, kitartó és felelősségteljes vagyok. Ha nem így születtem volna, biztosan nem ilyen lennék. A prefektusi jelvényt is azért szereztem meg, hogy bizonyítsak, még nem a világ vége egy kis betegség.

Jó, talán nem éppen erre gondolt, de nem vagyok hajlandó azon keseregni, ami nincs. Sosem voltam ilyen, mert mindig volt valami, amit ehelyett kaptam. És itt most nem a képregényeimre gondolok, hanem például a családomra, a barátaimra, de még arra is, hogy én tudom a legvagányabban elkapni a cikeszt. Jó emlékek... Ezek lennének azok? Nem tudok egyet sem kiemelni. Szeretem az életet, az életem, és nincs semmi, amire azt mondanám, hogy a legjobb. Ugyanúgy örülök egy ritka kártyának egy csokibékából, mint mondjuk egy sátorozós, kint alvós összeröffenésnek Raquelnek. Így tehát konkrét emlék helyett mást írok és rajzolok le a lapra.

O P T I M I Z M U S

          Azt hittem, hogy a világ legnehezebb feladata majd az lesz, hogyan fogom megtalálni önmagam. Aztán ahogy kiléptem a Roxfort majd a Godrick ajtaján, rájöttem, hogy valami sokkal nagyobb dolog lesz a legnehezebb az életemben. Jelenleg két ilyen dolog is van az életemben, bár a hosszabb idő miatt, gondolom a Minervával való kapcsolatom fog kikerülni nyertesen. Nem tudom milyen, mikor valakinek öccse van. Nekem a bátyáim sem voltak olyan zsivalyosak, tekintve, hogy sohasem éltünk igazán együtt. Pont ezért élveztem azt, ahogy nyüzsgés van körülöttem.
          - Találkoztam már az öccsével. Igazán életrevaló fiatal fiú. Nagy jövő áll előtte, ha nem pazarolja el a tehetségét. De most nem azért vagyunk itt, hogy róla beszéljünk.
          Szomorúan hallom az elődeim hanyagságát. Még én sem tudom, hogyan lehetne teljes egészében megoldani ezt a problémát, de azt sohasem tudnám megtenni, hogy ne is foglalkozzak vele. Igen, a hoppanálás egy jó megoldás, de azt inkább menekülésnek hívják, nem pedig önvédelemnek.
          - Bevallom, a hoppanálás volt számomra is az első gondolat, amire építhetünk védelmet, de ha a medimágusok így eltiltották önt tőle… hmm…
          Gondolhattam volna erre már korábban is, de nem gond, majd megoldom. Elgondolkodom, amíg a kérdéseimre válaszol. Érdeklődve olvasom a válaszait a papíron, a kis kép láttán pedig elmosolyodom. Nem pont azt kaptam, amire számítottam, de ez jó. Egy olyan erős lány ült most itt velem, akire még nagyon szép és jó dolgok várnak majd a jövőben. Leteszem az asztalomra a lapot, és visszasétálok az asztalhoz, leülök rá.
          - Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy mi lehetne az a technika vagy varázslat, amivel megtaníthatnám megvédeni magát, de sajnos jelenlegi ismereteim szerint ilyen jellegű pálcás varázslat nem létezik. – Ez a rossz hír, de ez még nem jelenti azt, hogy feladtam volna. – Had kérdezzem meg, hogy jár-e rúnatanra?
          A rúnatan az egyik olyan mágiaág, ami mindenképpen hasznos lehet a számára. A másik ötletemmel nem sokra menne a varázsvilágban. A mugli harcművészetekre gondoltam először, de az hoppanálás nélkül nem megy. Az lett volna ugye a meglepetés ereje, de így ez kiesik. Nos, azok alapján, amit tudok, a mágia fura áramlása illetve nem áramlása a probléma, amivel igazából nem tudok mit kezdeni jelenleg, ha a medimágusok sem.
          - Próbálkozott már saját magától valamilyen megoldással az önvédelemre?
          Ahogy mondtam, mindent szeretnék megtudni róla, nem csak felületesen, hanem a gondolatait, az érzéseit, mindent. Mivel kész tervem még nincs, de biztos vagyok benne, hogy ez nem az első és utolsó találkozásunk, szeretnék kicsit a fejével is gondolkodni, mikor egy-egy ötletet felvetek magamnak.

[- Aha. Járok rúnatanra.]

Hogy az öcsém tehetséges lenne? Hát... Szépen rajzol, ha az számít. De az ízlése még mindig kuka. Nem értem, mit zabál a muglicsillag háborúban annyira. Én már az introját se bírom. Bár egy valami jó benne, szerintem Cael abból tanult meg olvasni. Jó, azt azért nem, de szeretem ezzel cukkolni. Egyszerűen kéreti magát.
Ami meg a volt SVK tanárokat illeti, meg azokat a kamu falovakat, akik a tavalyi évben garázdálkodtak itt, mit mondhatnék? Az egyetlen normálisabb, akitől legalább keveset tanulhattam, ami számomra is hasznos volt, az Lupintól van végig, de szerintem nem voltam a szíve csücske, csak mert nem vagyok se vörös, se kék, se sárga. Kösz, Potter, ezt jól megcsináltad. Nehogy véletlenül is ne kelljen ránk ferde szemmel nézniük a tanároknak.
- Aha. Járok rúnatanra. - válaszolom. Bár nem tudom elképzelni, ez miért is lényeges. Tény, Quinton prof. mutatott már néhány érdekes dolgot az óráin, de nem hiszem, hogy az én szempontomból bármi is fontos és használható lenne. Nem egy krétával fogom megvédeni magam.
- Sok tantárgy kiesik nekem RAVASZ-ra, és eddig úgy néz ki, a fősuliról is lemondhatok miatta. Különben nem különösebben érdekelne a rúnaismeret. - egészítem ki a szavaim. Nincs értelme titkolózni. Nem vagyok kifejezetten rossz belőle, nem arról van szó, csak annyira nem érdekes, hogy plusz energiát fektessek a tanulásba. Mondjuk az az egyiptomi felvezetés tetszett, de akkor is. Persze ha profi sportoló leszek, akkor teljesen mindegy lesz, hogy meg tudom-e különböztetni az angolszász és a fiatalabb rúnákat egymástól. De azért nem is akarom hülyén leélni az életem. Még akkor is, ha kezdem teljesen elveszíteni a lelkesedésem az egyetem iránt. Mert persze minden értelmes szakhoz pálcamágia kell, ami picit is érdekelne.
- Nem is tudom... - kezdem el tördelni az ujjaim, ami az én kezem esetében elég érdekes látvány. Mintha minden ujjam önálló életet élne. Jól esik azért, hogy Fawcett professzor ennyire foglalkozik velem, bár megértem, ha azt mondja, nem tud velem mit kezdeni. Nehéz eset vagyok ilyen téren, ezt mindig is tudtuk. De ha csak egy kis lehetőségem van arra, hogy egy újabb para esetén ne csak álljak kukán, és keressem a legközelebbi kandallót a meglógásra, akkor azt meg kell ragadnom. Ami az élet minden területén igaz. Hiszen ettől tudunk fejlődni és előrébb lépni, nem igaz?
- A háború alatt inkább azt használtam, ami itt van. - ezúttal a fejemet koppintom meg mutatóujjammal, hogy jelezzem, pontosan mire gondolok. Aki pedig azt mondja, a képregények nem jók semmire, az igenis, téved. Csomó taktikát tanultam arról, hogyan ússzam meg a balhékat.
- Próbáltam szándékosan nem keverni magam a bajba. Bár még mindig vannak, akik félkviblinek gúnyolnak, nem kerültem igazán veszélyes helyzetbe sohasem. Az ostrom alatt pedig először a Mardekár ház tanulóit deportálták haza. - fejezem be mondandóm. Nem igazán tudok olyat mondani, amikor meg kellett védenem magam, de ez inkább szerencse volt, és hogy nem kerestem a bajt. De ez még nem jelenti azt, hogy ne fordulhatott volna az életem hirtelen nagyon rosszra nagyon rövid idő alatt.

          A mágiának rengeteg ága van, és ha nem is tudjuk az egyiket hasznosítani, attól még ott van a többi. Talán most azonnal nem tudok Clarice segítségére lenni, annyit még elérhetek, hogy más területek segítségével megvédhesse magát.
          - Ez azért jó hír, mert a rúnatan másféle mágiát használ, mint a pálcás varázslatok. Most ugyan nem tudok segíteni ennél a tanácsnál többel, de keresem még a megoldásokat. A rúnák segítségét ugyan nem tudja egy párbajban elhasználni, de ettől még meg tudja védheti magát velük. Jár az órára, így nem kell elmagyaráznom, hogy milyen módszerek vannak erre.
          Tudom, hogy ez sovány vigasz, de a semminél akkor is jobb. Bár nem én vagyok a rúnák zsenije, Jimmy biztos több mindent tudna elmondani erről, de innentől kezdve Ms. Edevane maga dönti el, hogy kéri-e a segítségét az órán tanultakon túl vagy sem. És a főiskola? Tudom, hogy a legtöbb szakra, főleg a Godrikon pálcás varázslatok kellenek, de tényleg nem lenne egy olyan sem… Oké, talán tényleg nincs, hiszen a bűbájtan azért a legtöbb helyre kell. Így igazán nehéz a jövőnkről gondolkodni, főleg ha…
          - És mindenképpen ragaszkodik ahhoz, hogy a varázsvilágban helyezkedjen el? A muglik között az ön képességeivel bármit megkaphatna.
          Tudom, hogyan hangzik ez, és biztos a mungóba küldeném azt, aki ilyet ajánl nekem, de sohasem lehet tudni. Ha nem csak a saját világunkban gondolkodunk, akkor máris sokkal szebb és sokkal jobb élet várhat ránk. Tudom, nem kevés időt töltöttem a muglik között, és bár volt olyan, amit megbántam, a legtöbb esetben úgy gondoltam, hogy érdemes volt kitágítanom a világlátásom. A kérdésem után figyelmesen hallgatom őt.
          - Ms. Edevane – mosolyodom el. – Bármilyen mágiához, az élet bármely területéhez, az ön által használt fegyver a leghasznosabb. Ha a tudással, a logikával és az ésszel nem rendelkezünk, akkor lehetünk akármilyen jók bűbájtanból, sötét varázslatok kivédéséből vagy átváltoztatástanból, a pálca olyan lesz a kezünkben, mint egy mugli gyermek kezében. Egy bot.
           Hallottam róla, hogy a Mardekár ház volt az első az ostrom alatt, amelyiknek menekülniük kellett, de McGalagonynak biztos jó oka volt így dönteni. Bár, így is kétséges volt, hogy jó döntést hozott-e, hiszen nem minden mardekáros egyforma.
          - Menekülni nem szégyen addig, amíg azt méltósággal meg tudjuk tenni. Van olyan, hogy nem tudunk mást tenni, mint kiugrani a harcból. Ms. Edevane, maga igazán különleges, ne hagyja, hogy a diáktársai felől érkező suttogások és gonosz megjegyzések eltérítsék a már kijelölt útról. Biztos vagyok benne, hogy az eddig elért eredményeibe is rengeteg energiát fektetett, ne hagyja, hogy ez kárba vesszen.
          Nagyon bánt a dolog, hogy jelenleg ennél többet nem tudok segíteni, és ez az arcomra is van írva, ebben biztos vagyok, de addig, amíg nem adom fel a kutatást, addig biztos meglesz a remény. Felveszem a kapcsolatot a Mungóval is, többet kell megtudnom erről a betegségről.