Hisztis Myrtle mosdója

Ez a lánymosdó a harmadik emeleten található. Egy ideje már használaton kívül helyezték, ugyanis kísért itt egy bizonyos Hisztis Myrtle nevű szellem, aki meglehetősen kellemetlenné tudja tenni a mosdóbeli tartózkodást állandó panaszkodásával és sirámaival. A mosdóból nyílik a Titkok Kamrájának bejárata, habár erről csak kevesen tudnak.

m ű v é s z l é l e k

n o l a n  p y e

o u t f i t

Esküszöm. De tényleg esküszöm az égre és a földre, meg a hórihorgas hegyi trollra, hogy ezt nem direkt csináltam… Ez már megint csak egy rohadásos baleset. Állok megsemmisülten egy hatalmas festéktócsa közepén, ami már igaziból nem is tócsa, hanem egy konkrét folyó. Amely csak úgy hullámzik végig cipőm alatt és lassan rajta is a mosdó ajtaja felé. Próbáltam én elállítani, vagy visszavarázsolni, de persze megint nem sikerült. Ez majdnem olyan, mint amikor a fonalaim döntöttek úgy, hogy összehorgolnak egy komplett folyosó szakaszt. Csak most a festékes bödöneim terveztek művészeti installációt létrehozni az épületben. Legalább szép színes lenne ez a hely. Ennek a mellékhelyiségnek alapjáraton nem ártana. Hátha akkor az a hülye nyafogós szellem is kevesebb időt akarna itt tölteni. Utálatos egy liba. Még szerencse, hogy most elhúzott valamerre, mert a háztársaim megviccelték. Az ég tudja mivel… De végre egyszer nem én vagyok a főgonosz, hanem más. De persze ki lesz már megint megbüntetve, na ki? Kettőt találhat mindenki. Nem? Semmi tipp? Ó hát biztosan az, aki eláztatta a mosdót és igen, már a folyosót is. Nyugtázom, ahogy látom, hogy az ajtó alatt kifolynak a színek.

Pedig tényleg baromi jól mutat, ahogy keverednek-kavarodnak a színek folyamatosan ömölve ki a csapból és a mosdókagylóból. Lényegében fogalmam sincs, hogyan sikerült ezt elérnem, de szerintem Merlin Művészeti Díjat érdemelnék érte. Merlin bénázós művészeti díjat. Mert szerintem igenis nagy teljesítmény és fogadjunk, hogy erre aztán senki más nem is képes. Csak a festékes tálam akartam kicsit felturbózni. Elérni nála, hogy egy icipicit több legyen benne, mivel a narancssárgám már majdnem elfogyott. Erre puff és bamm és hirtelen mindegyikfestékem csak úgy ömleszteni kezdte magából a színt. Ijedtségemben persze mindet a mosdókagylók valamelyikébe hajítottam, de persze ott se álltak meg. Gondoltam a víz hátha lassítja a folyamatot, ami így visszagondolva igencsak buta és logikátlan következtetés volt, de hát engem sem az eszemért szeretnek annyian… Ha szeretnek egyáltalán… Mindegy. Szóval mikor kinyitottam az egyik vízcsapot, hát nem víz kezdett el folyni belőle. Hanem abból is festék. Én meg csak néztem hogy mi az orrontó furkász történik itt. De a csapot már nem tudtam elzárni. Szóval most mindenhonnan ömlik a festék. Gyönyörű, nem mondom. Csak nem tudom elállítani. Meg aztán nem is épp ez volt a mai napom legfőbb célja. Leégetni magam a bénaságommal egy eldugott illemhelyen… Igen. Sajnos szerettem volna jó benyomást kelteni. De ez így, hogy nem csak a cipőm, de szinte mindenem festékfoltos, igencsak lehetetlen lesz. Az alattam csordogáló folyóról már nem is beszélve. De legalább a képet biztonságba tudtam helyezni egy kőoszlopon…

Merthogy ez volt a fő cél. A legfőbb tett. A legfőbb legjobb tett.
Képet festeni Nolannek. Egy rókát méghozzá. Nem kifejezetten tudok róla sokat, de az szinte közszájon forgó tény, hogy a mardekáros fiatalembernek otthon egy rókája van házi kedvencként. Hát mennyire menő dolog már ez? Mert szerintem eszméletlenül. De mivel az én kis görényem, Frigga is csak azért lehet most itt velem, mert becsempésztem. És mert egyelőre, mindenféle macskásító bűbájoknak köszönhetően, amiket a bátyám produkál a lényemen, senkinek sem tűnt fel, hogy itt van. Szóval ezek miatt el tudom hinni, hogy valakinek, aki eleve tökre egyedül érzi magát, a rókájának a hiánya még fájdítóbb lehet. Hát kedveskedni akartam… De esküszöm, az összes nagy boszorkány és mágus összes süvegére, hogy ezt se csinálom többet. Mert mi ez már megint? Ez a komplett bűbájtani baleset, amit egy személyben produkáltam ide? Engem büntet az a jó kis gondviselés az is tuti. Lehet túl sok csínyt követtem el életemben? És az univerzum azt is annak érzékeli, amikor nem arra készülök? Mert ez lenne egyelőre logikus. Ááá. Megint a kis Marga Destain nyúlt hozzá bármihez is. Na, akkor tuti valamire készül. Ó vagy mégsem? Sebaj… Öntsük ki az összes festékét, sőt csináljunk belőle mindjárt színárvizet. Úgy se volt még idén elég büntetőmunkán…

Ajjj… Bár sikerülne eltakarítani, mire Nolan megjön…

[***]

M Ű V É S Z L É L E K

outfit
***

Lehajoltam, hogy bekössem a cipőmet, ami vakítóan fehéren világított az öreg parkettán. Anyám küldte ajándékban a születésnapomra – ami valójában csak hetek múlva lesz. Ismert már eléggé ahhoz, hogy tudja, állandóan elrongyolódik valamim… igaz mostanában leginkább csak a verekedés, esetleg menekülés miatt – ha nálam valamivel nagyobb ellenfelet sikerül választani. Talán mostanában nem hallott rám annyi panaszt, ha csak Evelyn nem állt elő egy újabb mesével arról, hogy mennyire megbotránkoztattam az egész kastélyt. Mióta Margával beszéltem a romos folyosórészen és minimum eltörtem öt ujjamat dühömben valami változott… már nem feltétlenül másokon akarom levezetni a feszültségemet. Legutóbb is inkább elvonultam egy olyan terembe, amit mások rendszerint elkerülnek és inkább kiadtam, ami a szívem nyomta éppen.
Ahogy felkeltem az ágy széléről újra lenéztem a cipőre. Közben a gyomrom is hangosan korgott, jelezve, hogy ma nem jutottam le reggelizni. Annyi baj legyen! A gondolatot követően elindultam kifelé.
Csak a folyosón gondolkodtam el rajta, hogy mennyire különös már: egy lányvécébe hívott meg lényegében Marga. Oké, persze az egy kevésbé látogatott mosdó, hiszen Hisztis Myrtil kénye-kedve szerint bármikor eláztathatja, így életben lévő lány nem túl sok jár oda… de azért ez mégis csak egy újabb kihágás. Vajon ezért milyen büntető munkát kapok? – gondolkoztam el, de találgatni már nem volt időm, mint annak idején a barátaimmal.
Hirtelen megtorpantam. Vége szakadt a korábbi gondolat hurrikánnak és igyekeztem felfogni mi is, az amit meghallottam. Valami csöpögés, sőt sokkal inkább egy folyó hangjához hasonló, zúgó, sebes zaj. Az értelmezés végett tettem még egy lépést... aztán placcs Egy hatalmas pocsolyaféleségbe léptem, ami újabb megállásra késztetett.
– Volt egy fehér cipőm, anyuci… – nyögtem ki kissé gúnyosan, ahogy lepillantottam.
Ekkor szembesültem vele, hogy az a „volt” enyhe kifejezés volt. A fehér vászon ugyanis pillanatok alatt beszívta magába azt a színes valamit, amit én sima pocsolyának néztem – ami talán az ominózus mosdóból tört ki. Hát éppenséggel az a festékszerű valami is onnan szivárgott… hozzá pedig valamiféle zajok is társultak.
Mordultam egyet, ahogy éreztem: a zoknim is átnedvesedett és hidegen tapadt a lábamhoz. Utáltam ezt az érzést és legszívesebben elkezdtem volna toporzékolni a kihalt folyosónak… de hát ott volt az a kis aggodalom, amit Marga miatt éreztem. El nem tudtam képzelni, mi történhetett. Ezért inkább gyorsabbra vettem a tempót, nem érdekelt, hogy a nadrágomra is sikerül ezzel felvernem a túlzottan színes folyadékot. Egyszerűen belöktem az ajtót és átléptem a lányvécé küszöbét. Éppen csak egyszer futott át, halkan a fejemen a tény: A hetedik bűntetőmunka is hamarosan meglesz...
– Jól vagy? – kérdeztem.
A tekintetemmel még nem a lányt kerestem. Az egész mosdót elárasztó színes folyamot figyeltem. Elképzelni sem tudtam, mi történt itt… Az orromat egészen megtöltötte a festékszag, ami elnyomta az illemhelyre jellemző, erős fertőtlenítő szagot. Talán a szám is tátva maradt egy egészen rövid pillanatra, míg felfogtam, hogy lényegében csak is Marga lehetett az, aki színesre festette a vécét és a fél folyosót. Rajta kívül ugyanis más nem volt a helyiségben.
– Mi folyik itt, amúgy? – Úgy hangzott, mintha csakúgy mellesleg kérdezném, valójában nagyon is érdekelt a dolog. Elvégre valamit mondanom kellett anyámnak a cipőmről… hogy mégis miért kell sürgősen egy másikat küldenie.

m ű v é s z l é l e k

n o l a n  p y e

o u t f i t

Azért ez tényleg igazán nem érvényes… Morgok, miközben a szépen megfestett rókára pillantok. Bosszantó, még ha alapjáraton valahol nevetnem is kéne, meg tökre vicces is a szitu, hogy ez éppen most és éppen velem történik. Esküszöm legközelebb hímzek. Nagyot horkantok. Mert magamat ismerve, akkor meg a hímzőfonalak kergültek volna meg. És mondjuk bebáboznak, vagy valami, vagy ki tudja, bármi. Mondjuk lehet az kevésbé lett volna feltűnő, meg mondjuk gáz. Mint ez így, hogy épp imponálni, okés-okés csak kedveskedni szeretnék Nolannek, erre ez történik. Persze egy elefánt ne akarjon szép karcsúnak tűnni, ahogy mondjuk egy fadarab se álljon neki balettozni. De én alapjáraton szépen festek, még ha szép igazán nem is nagyon lehetek vagy vagyok. Szóval rendben van, hogy felöltöztem ma tök csinosan, aminek persze a festéktől már térdig lényegében egy szivárvány által se híre se hamva. Meg ugyebár a pulóverem is tiszta maszat, de a lényeg akkor is csak egy kellemes kis ajándék, egy baráti kis találkozó lett volna. Aminek a reménye persze úgy tűnt el, mint ahogy el fog a cipőm és harisnyám a szemetesben.
Nem ééér. Bosszankodnék hangosan, de inkább csak kezeimet ráztam meg az ég felé bámulva, mintha onnan érkezhetne segítség. Mondjuk egy hatalmas felmosó vödör? Az lehet segítene… Ég, nem kérek tőled soha semmit, hát most küldj nekem egy bűbájt, ami elzárja a csapokat és egy hatalmas felmosó rongyot, vagy egy sereg takarító boszit. Köszönöm! Nem. Semmi.

Cserébe viszont meghallom, ahogy az ajtó nyikordul és én önkéntelenül is kissé elszontyolodva fordulok felé. Még, ha nem is Nolan jön, akkor sincs túl nagy okom vihorászni. Így pedig, hogy látom, ahogy alakja belép a mosdóba, csinosan felöltözve, mert hát mit mást árasszak el színes festékkel, ha nem szép ruhákat, végképp elkámpicsorodom. Szinte épp, hogy nem sírok dühömben és elkeseredettségemben. Pedig nem akarok, azt pedig végképp nem. Hiszen elvileg én vagyok Marga Destain, aki mindent mosollyal az arcán és pimaszsággal a hangjában tűr és visel el. Ezt is megoldom, megoldjuk valahogy. Mert azért, ha már itt van remélem segít és nem hagy a bajban. Szép kis barát lenne…

- Ugyan semmiség. – Próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, bár lehet, hogy színésznek igaziból nem lennék jó. De azért reménykedem benne, hogy nem látta a szomorúságom… - Úgy döntöttem, hogy átveszem Hisztis Myrtle helyét a legidegesítőbb mosdószellemek területén. És kinyiffantom magam egy színes festékáradattal, hogy aztán én lehessek a Színhisztonka Margonka. A lánymosdók ügyeletes színárasztója. – Vonom meg a vállam a nem túl jól sikerült tréfám után. Majd körbenézek és végül tekintetemmel megállapodok az egyik kőoszlopra menekített, egészen jól sikerült remekművemre. – Igaziból csak festettem neked egy rókás képet. Meg hozattam egy doboz dán kekszet otthonról. – Mutatok abba az irányba, amelybe az előbb néztem. Aztán óvatosan, hogy ne nagyon fröcsköljem össze, kissé közelebb plattyogtam hozzá a már boka fölé érő festékfolyamban. – Csak közben okoztam egy kis bűbájtani balesetet. De azt nem tudom, hogyan. És nem tudom elállítani se. És már valószínűleg a folyosón hömpölyög a víz, de lehet már a mosdó alatti terem vagy bármi, ami ott van, az is ázik. Én meg felöltöztem csinosan és próbáltam jó lenni, hogy örömet okozzak és esküszöm, hogy engem utál az ég. Én hiába könyörögtem egy nagy felmosó vödörért. Vagy csak a csapok elzárásáért, de semmi se történt. Nekem meg nem megy, én már próbáltam mindent. De béna vagyok. Nézd meg… nézd meg milyen béna vagyok… - Nolanra nézek, bár lehet, hogy nem kellett volna. Én tényleg erősnek akartam mutatkozni. Hiszen elvileg nekem kéne őt felvidítanom és boldogabbá tennem. Erre most itt vagyok, maszatosan és kétségbeesve. Megpróbálva elfogadni a tényt, hogy tréfát űz az élet a tréfaűzőből…

[***]

M Ű V É S Z L É L E K

outfit

***

Láttam, hogy Marga mosolyog, de a szemében nagyon is ott csillogott a szomorúság. Egy kicsit sajnáltam, hiszen engem akart meglepni… igaz nem értettem, milyen okból. Mármint lehet, hogy még mindig küldetésének érezte, hogy jó kedvre derítsen és ez lényegében sikerült is. Már a puszta tény is elég volt, hogy a Roxfort folyosói a szivárvány minden színében fognak pompázni ettől a csodálatos naptól kezdve.
Azonban még csak meg sem tudtam dicsérni a rókát, sem pedig a megállás nélkül hömpölygő, bokáig érő színkavalkádot. Marga ugyanis időközben belekezdett egy rövidke monológba arról, hogy milyen béna.
– Csak közben okoztam egy kis bűbájtani balesetet. De azt nem tudom, hogyan. És nem tudom elállítani se. És már valószínűleg a folyosón hömpölyög a víz, de lehet már a mosdó alatti terem vagy bármi, ami ott van, az is ázik. Én meg felöltöztem csinosan és próbáltam jó lenni, hogy örömet okozzak és esküszöm, hogy engem utál az ég. Én hiába könyörögtem egy nagy felmosó vödörért. Vagy csak a csapok elzárásáért, de semmi se történt. Nekem meg nem megy, én már próbáltam mindent. De béna vagyok. Nézd meg… nézd meg milyen béna vagyok…
Közelebb léptem hozzá, ahogy találkozott a tekintetünk. Finoman a vállára csúsztattam a kezem. Finoman végig simítottam a karját, de persze ettől meg én jöttem zavarba, szóval tettem hátra egy lépést.
– Szerintem tök menő… – Elcsukló, szerencsétlen hangon beszéltem. A kezeimet a zsebembe süllyesztettem, nehogy megint hozzá érjek. Pont elég volt múltkor, hogy megfogtam a kezét… hallottam, hogy az a Belby milyen ostobaságokat terjesztett utána Margáról. Nem hinném, hogy éppen ő lenne belém szerelmes. Igazából én ragadtam meg a kezét, én húztam magam után arra a kihalt folyosóra és nem fordítva történt.
Már nem zavart, hogy teljesen átázott a zoknim is és leginkább egy gusztustalan, kádszéli szivacsra emlékeztett. Egyszerűen elfogadtam, hogy ez van. Hiszen nem most voltam először koszos… és ha Marga társaságában gyakran megfordulok, akkor nem is utoljára valószínűleg.
– Finite! – Lendítettem a pálcám, hátha hatásos lesz a hirtelen jött festék áradat ellen. Sejthettem volna, hogy a lány már megpróbálkozott ezzel… de azért én is megpróbáltam, hiszen jobb ötletem nem volt, ráadásul Átváltoztatástanból sem voltam elég jó ahhoz, hogy az egyik vécéülőkéből hatalmas felmosóvödröt gyártsak – ahogy azt Marga annyira szerette volna.
– Ez nem vált be… – sóhajtottam és elvigyorodtam.
Belerúgtam a folyamba, ami most már a vádlim közepéig ért. Az felcsattant a még tiszta falfelületre Marga mellett. Jó néhány csepp visszahullott rám, egy-kettő egyenesen az arcomba, de nem zavart, ahogy a pólóm egyre színesedő képe sem.
– Nem gondolod, hogy ki kéne festenünk alaposan ezt a mosdót? – kérdeztem és megint előre rúgtam. Ezúttal még festékesebb lettem.
A kezéért nyúltam, hogy őt is a fal felé fordítsam.
– Na, gyere, tök jó! – Furcsa volt, hogy az én hangom a lelkesebb, hogy én vigyorgok úgy, mint akinek előrébb hozták a születésnapját. Eddig Marga volt az, aki beragyogta a rajtam eluralkodó, állandó sötétséget.

m ű v é s z l é l e k

n o l a n  p y e

o u t f i t

Ahha… Ez már tényleg nagyon-de nagyon nem érvényes… Dühömben ökölbe szorítom a tenyerem és szívem szerint csak belecsapnék a színes löttybe. Most ki is akar felvidítani kit? Mert ha jól rémlik, nekem voltak ilyesfajta terveim Nolan irányába. Erre most valahogy nem igazán abba az irányba billent a léc. Mármint okés persze, neki láthatóan jobb kedve van most, mint nekem. Én meg szimplán csak csalódott vagyok. Mert ellenem tényleg összejátszanak az elemek. Amit valahol megértek, sosem voltam az a világraszóló szép hercegnő, aki csöndesen várja sorsát egy torony padlásszobájában. Én mindig úgy voltam vele, hogy inkább megmentem magam. Már nem azért, mert a szőke hercegre vagyok totálisan lusta várni. Hanem azért, mert mocsokra unni nem akarom magam addig, amíg megérkezik. Egyszóval, mindig elszórakoztattam magam. Talán már-már túlzottan is. Mert hát lássuk be a balhéim fele olyasmi, amit szépen megúszhattam volna, hiszen amúgy csak apróságok. Semmi eget rengető, épp csak szórakoztam… De nem úsztam meg őket… Na most bezzeg úszhatok a festékben a büntetésig, az is tuti. És vonhatom magam után szépen Nolant is. Szerintem túl gáláns ahhoz, hogy az egészet rám hagyja. Legalábbis az a Nolan, akit én odaképzelek a néha kis mogorva álarc mögé, ilyen. Aztán ki tudja. Lehet tényleg olyan görényke, mint maga Frigga… De tényleg kétlem…

Főleg abból kiindulva, ahogy végigsimított a karomon. Vajon, miért van az, hogy ettől a mozdulattól a szívem úgy elkezdett kalimpálni, mintha a Big Ben harangjátékát akarná reprodukálni? Sebaj. Nézek teljesen elpirulva a fiú szemeibe, persze nem láthatom, hogy elpirultam-e de ahogy ég az arcom, abból eléggé gyanús. Na, most kéne összefestenem valahogy az arcom, hogy eltitkoljam mennyire kis lüke vagyok is…
- Tényleg menő? – Kérdezem furcsa, zavart mosollyal az arcomon. Miközben nagyokat pislogok Nolanra. – De így biztos, hogy bajba sodorlak, ha itt maradsz ráadásul a ruhád is tiszta kosz lett. – Szabadkozom, miközben körbenézek, de érzem, hogy nem fog itt hagyni. Sőt, csak nézem, ahogy az általam már kipróbált varázslatot ő is megpróbálja bevetni. Szintén sikertelenül. – Nem baj. Hálás vagyok érte… - Sóhajtom kissé halkan. Lehet nem is hallja a zubogó festéktől, ami csak úgy ömlik és ömlik a csapokon keresztül.

- Hogy mi? – Nézek aztán rá hitetlenkedve, miközben látom, ahogy a festékcseppek nem csak ő rá, de rám is visszahullnak. Tetszik. Érzem, ahogy szemem alatt végigfolyik egy. Mikor Nolan megfogja kezem és a fal felé fordít szívem furcsa üteme mellett immáron a mosolyt is érzem, ami megjelenik arcomon. A festékcseppek mellett, amik ismét bőrömre kerülnek. – Szép. – Nézek végig nem csak a falon, de a tükörben látható, színes lányon is, akinek most ismét mintha kezdene felszabadulni a lelke. Ujjaimmal egyszerűen kenem el a festéket. Mint a dzsungel harcosoknak, olyan csík kerül mindkét szemem alá, csak nem olyan madár kaki zöld, hanem szinte szivárványszínekben pompázó. Aztán egész egyszerűen én is csak belerúgok a folyamba, összefröcskölve a tükröt, amiben az előbb csodáltam magam. Szinte már észre sem veszem, hogy kezem még mindig Nolan kezében pihen. Majdhogynem természetes, ahogy tartjuk egymást, itt-ott belerúgva a színes löttybe, pacákat varázsolva a falra, pöttyöket önmagunkra. – Bocsi a ruhádért… - Nevetek fel, mikor ránézek, majd elengedve a kezét, egyszerűen nyúlok bele a megelevenedett festékes palettába. Aztán Nolan mellkasára nyomom a kezeim, tenyérlenyomataimmal valamiféle absztrakt madarat megjelenítve a fiú pólóján. – Nem csak a mosdóra fér rá az a kifestés! – Nevetek ismét, majd végighúzom arcán is az ujjaim, hogy neki is ugyanolyan színes csíkjai legyenek, mint nekem. – Harcra fel szívárványdzsungel-harcos! Le a kopár szürke falakkal! – Kiabálom törzsi harcoshoz hasonló lelkesedéssel és hangszínnel, majd megint belebokszolva a festékbe, immáron a fülkeajtók dekorálásába kezdek.

[***]

M Ű V É S Z L É L E K

outfit
***

Valamiért megint az a különös érzés futott át rajtam, hogy Marga esetleg zavarban van a társaságomban. Inkább elfordultam tőle, hátha segít egy kicsit, hogy nem nézek egyenesen a szemeibe. Ráadásul amúgy is szórakoztatóbb volt a falra fröcskölni a festéket. Újabb és újabb színes formák rajzolódtak ki a koszos, sötét felületen.
– Szép. – Jegyezte meg Marga, mikor egy pillanatra megfékezve magunkat, végig néztünk a műalkotáson.
A lány felé fordultam. Le sem tudtam volna vakarni azt a széles vigyort a képemről, mikor megláttam tetőtől-talpig maszatos alakját. Jól állt neki ez a sok szín, vidámabbnak tűnt, mint néhány pillanattal korábban.
– Bocsi a ruhádért… – Végre felnevetett. A szívem dobbant egyet, mintha jelezné: most már megnyugodhatok, Marga boldog.  
– Van másik. – Rántottam meg a vállamat.
Már-már vissza akartam fordulni a fal felé, hogy újabb rúgással kezdjem meg munkám befejező szakaszát, de akkor Marga lehajolt, hogy belenyúljon a festékfolyamba. Szivárványszínben pompázó tenyerével a mellkasomra tapadt. Éreztem, ahogy a ruhám egészen átnedvesedik és a bőrömet is éri a festék.
– Tetszenek a csíkjaid… – érintettem meg az ujjaimmal az arcán pompázó színes festéket.
– Nem csak a mosdóra fér rá az a kifestés! – Megint nevetés tört fel belőle és a következő pillanatban én is megkaptam a magam ragyogó arcfestését. Csak figyeltem az arcát, miközben elkente a színeket a bőrömön. – Harcra fel szívárványdzsungel-harcos! Le a kopár szürke falakkal!
Figyeltem, ahogy lelkesen kezdi meg a fülkék dekorálását. Egyszerre mosolyogtam és ültek könnyek a szememben. Egy éve nem voltam ilyen boldog és felszabadult. Edward és Darien nélkül úgy gondoltam, már nem érdemlem meg a szórakozást, ehhez képest ott álltam egy lányvécében, talpig festékesen.
Lehajoltam, belenyúltam a folyamba és a lány mögé sétáltam. Már régen nem a mosdó falát akartam összefesteni, hanem őt, még jobban. A hátára tapasztottam a tenyerem.
– Mi lenne, ha téged használnálak élő ecsetnek? – kérdeztem és újabb adag festékért hajoltam le, hogy ismét hozzá nyomhassam a kezeimet.
Hosszan ott tartottam a tenyeremet a ruháján, várva, hogy alaposan átitassa azt a színes festék. Valójában jobban örültem volna, ha magamhoz ölelhetem. A fülébe súgtam volna, milyen hálás vagyok neki ezért a napért, a sok nevetésért és a kedvességéért. Ilyen türelemmel már régen fordultak hozzám. Csakhogy nem akartam zavarba hozni, ezért nem karoltam át. Nem vontam magamhoz, csak a tenyeremet érintettem hozzá.
– Szerintem még rajtunk sincs elég szín – tettem hozzá magyarázatként, közben lepillantottam a saját ruhámra. A hófehér cipőmön csak úgy pompáztak az élénk színek, az átázott zoknim is hasonló állapotban lehetett, habár az nem láttam.
– Te nem vagy elég színes… – magyaráztam, miközben lehajoltam megint.
Újra belenyúltam a hömpölygő festékbe. Rózsaszínes-sárgásra színezve a tenyerem velük. Nem néztem Marga felé, nem láthattam, hogy esetleg odébb megy, vagy mozdul. Csak neki nyomtam a tenyeremet vigyorogva.

m ű v é s z l é l e k

n o l a n  p y e

o u t f i t

Élénk hahota hagyta el a torkom. Hogy nem volt épp túl nőies és szolid az is bizonyos. Szóval bocsásson meg mindenki, aki úrinőnek óhajtana nevelni vagy látni engem. Elméletileg, származásilag az vagyok, de, hogy se gondolkodásra, se viselkedésre nem leszek az már sosem, ez szinte bizonyos. Nem véletlenül tartja a hátát mindig helyettem a bátyám. Mintha direkt azt szeretné, hogy zabolátlan természetem megmaradjon olyannak, amilyen. És igen, én is ilyen szeretnék maradni. Mert akkor zavaromat és szívem hangos zakatolását elrejthetem egy jóízű nevetés mögé. És, mert ha nevetek, úgy fest, másnak a szívébe is sikerül visszaköltöztetnem a vidámság reményét. Akkor pedig jó minden így, ahogy van, nem? Nem lehetek olyan rossz, ha a csínytevéseim jó szándékkal történnek, igaz? Hisz most is. Nolan nevet, még ha el is fordulok kissé, hogy ne lássa, ahogy a festék alatt megint piros lesz az arcom. Csak le ne olvadjon égő bőrömről a színes máz… Nem baj… Nolan akkor is nevetne és ez a jó. Még ha most rövid távon neki is kellett visszacsalni a mosolyt csalódott lelkemhez, a hosszú távú tervben akkor is ő lépett előrébb egyet. Csak maradjon most már ilyen kedves és mosolygós. Százszorta jobban áll neki, mint amikor mogorva. Azok a goromba ráncok a homlokán elcsúfítják a szép szeplőit is. Így viszont kiemelődnek… Mintha maguk is mosolygós táncra perdülnének a fiú bőrén. – „Bánom, hogy nem lettem szeplő, mesés főszereplő.” – Éneklem szinte önkéntelenül a kis dalocskát, miközben megrázom a vállaim, mint aki táncra akarna perdülni. Béna táncos vagyok, szóval jobb, ha nem. De a szituba beleillett.

- Au... – Kiáltottam fel hirtelen, pedig esküszöm, hogy nem fájt semmi. Szóval megint csak eleresztettem egy hangos kacajt, ahogy próbáltam lerázni a hátamról Nolan kezeit. – Ez hideg! – Mondom nevetve, pedig gondolhattam volna, hogy visszakapom, hiszen én is összefestettem őt. Sebaj. Így legalább nyugodt szívvel lendíthetem karom felé, hogy mikor egy kicsit eltalálom őt is érje némi festék. – Élő ecsetnek? – Vonom fel a szemöldökeim, de aztán könyékig belenyomom a kezem a folyamba, hogy lássa én aztán totál benne vagyok bármiben. Ennek a ruhának már teljesen mindegy. – De csak, ha én is használhatlak annak téged! – Dörzsölöm kissé hozzá a karom az ő karjához, hogy aztán megint pironkodva elforduljak és úgy tegyek, mintha a tükör felé fordulva, amiben amúgy már semmit sem lehet látni, megint magamat nézném. – Én úgy látom, eléggé az vagyok… - Mondom végignézve magamon, hiszen az én ruhám eleve színesebb volt már eddig is mint az övé. Most meg aztán pláne.

– Mi a Merlin… - Érzem meg a furcsa nedves tapintást először csak a szoknyámon, aztán mind inkább a hátsó fertájamon. – Őőő. – Fordítom hátra a fejem, hogy lenézzek, bár igaziból nem sok kétségem van afelől, hogy kinek is sikerült épp rossz helyen az a színesítés. – Tudom, hogy elég nagy, meg széles, de azért lehet, hogy oda nem lett volna szükségem két tenyérlenyomatra. – Rántom meg a vállam nevetve és megfordulok. Persze megint totál elpirulok, mert hát éppen Nolannek sikerült megtapogatnia a popsim… Jajj… Állok előtte, de csak vigyorogni tudok rá. Valahol talán ezzel leplezem a zavarom, de akárhogy is nézem, mulatságos ez a helyzet. – Valamit valamiért! – Mondom inkább megint felnevetve, miközben belenyúlok a festékfolyamba és egyik kezemmel egy kisebbet ütök a fiatalember hátsófelére. Na, hogy ehhez honnan volt elég merszem, az már tényleg jó nagy kérdőjel még nekem is. Talán az évfolyamunk leghelyesebb sráca. Persze, hogy eszembe se jut az az eshetőség, hogy esetleg nem véletlen tapizott le épp érdekes helyen. Én voltam a béna, amiért elfordultam. Így azt se akarom, hogy ő zavarba jöjjön. Még, ha a tettem végül maga után is vonhatja ezt, mint következményt. Nem baj. Hátha csak egy jót nevetünk az egészen, ahogy én tényleg azt is teszem. Aztán festékes kezemmel az ő kezéért nyúlok. – Nem azt mondtad, hogy élő ecsetté varázsolsz? Szerintem vicces lenne az alakunk a falnak nyomva. A festékfoltos fenekünk meg aztán pláne, úgyhogy hajrá! – Szabad kezemmel megint lenyúlok és egy jó nagy adagot fröcskölök fel Nolanre. – Veled kezdjük most már!

[***]

M Ű V É S Z L É L E K

outfit
***

Nevetve mártottam bele a kezem a színes folyamba. A festék megtapadt a bőrömön és azzal a lendülettel már készen is álltam, hogy bekenjem vele Margát. Igaz, már önmagában is rengeteg színben pompázott a ruhája. De hát festékből sosem elég… – nevettem el magam újra. Terveim szerint ugyanazzal a mozdulattal préseltem volna a falhoz, hogy egy Marga-nyomot hagyjak a falon. Csakhogy, amikor felemeltem a kezem, nem egészen azt éreztem, amit kellett volna. Valami kerek, feszes dolgot, amitől pillanatok alatt elvörösödtem.
Szívesen belekiáltottam volna a mosdó csendjébe, hogy: Merlnire, de hülye vagyok. Azonban Marga megelőzött: – Mi a Merlin… Őőő…
Ekkor fordulhatott hátra, de én csak a kezeimet néztem. Az idegességtől még mindig nem húztam el őket. A meglepettség, mintha nem engedte volna, hogy mozduljak.
– Tudom, hogy elég nagy, meg széles, de azért lehet, hogy oda nem lett volna szükségem két tenyérlenyomatra.
Mosolyogva fordult felém, így a kezeim egyszerűen lecsúsztak a fenekéről, de még mindig bambán ácsorogtam. Sailor mindig azt mondta, hogy ha egy nő rosszat mond valamelyik részéről, akkor a férfi dolga megdicsérni. Nekem azonban leblokkolt az agyam és csak hülyeségek jutottak eszembe, mint: formás, feszes, szexi… de ilyet még sem mondhattam Margának csak úgy.
– Nem vészes… – nyögtem ki és ettől még vörösebb lettem. Egyszerűen nem hittem el, hogy ilyen baromság csusszant ki éppen a számból.
– Valamit valamiért!
Megint felnevetett. Csupán ez nyugtatott meg. Talán nem hallotta, amit mondtam vagy nem értette. Nem is figyeltem, mit csinált, bár a hangok alapján a színes folyamban matatott, de én már csak a fenekemen csattanó kezét éreztem.
Egy ideig komolyan bámultam rá. Aztán már nem tudtam takargatni a nevetést, ami ott bujkált a szám sarkában attól kezdve, hogy megéreztem az érintését. Örültem, hogy az egészet ilyen könnyen és lazán kezeli. Bárcsak minden lány ilyen lenne!
–  Nem azt mondtad, hogy élő ecsetté varázsolsz? Szerintem vicces lenne az alakunk a falnak nyomva. A festékfoltos fenekünk meg aztán pláne, úgyhogy hajrá! – Közben megérintette a kezemet, a másikkal viszont megint a színkavalkádba nyúlt. – Veled kezdjük most már!
Egy hatalmas adag csattant a mellkasomon. Néhány csepp megint az arcomra talált repülni, így szeplőim mellett színes pöttyök is tarkították a fejemet. Elvigyorodotam megint Marga lelkesedésén. Ezért megragadtam és odanyomtam a falhoz.
– Biztosan velem kezdjük? – Böktem meg az arcát színes ujjam hegyével. Egy hatalmas, rózsaszínes pötty maradt a helyén.
Aztán az én sorom volt belenyúlni a szívárványszín áradatba és aztán Marga felé fröcskölve. Éreztem, hogy milyen hideg, ahogy a bőrömhöz ér, reméltem, hogy legalább sikoltozni kezd.
Azonban a mozdulatban valami zaj, valami hang zavart meg. Hirtelen fordultam az ajtó felé, hátha valaki bejött, akinek ezt nem kellett volna egyáltalán látnia.
–Merlinre… – Suttogtam kissé idegesen és azonnal elengedtem Margát. Már nem szorítottam a vállánál fogva a falhoz és nem hajoltam le a festékhez sem.

MŰVÉSZLÉLEK

outfit

Az irodában meleg volt. Az áprilisi nap egészen forrónak hatott az üvegen keresztül, Minerva szemei pedig határozott és ellentmondást nem tűrő szobor szilárdsággal meredtek tétova tekintetem esendő pillantásaiba. A hatalmas papírlapon az én nevem szerepelt, mellette egy zöld pecséttel, melybe egy ágaskodó kígyó mintája rajzolódott ki.
"Hogy én, mint a Mardekár házvezetője?" kérdeztem értetlenkedve, mire a hölgy, rezzenéstelen arccal bólintott egyet. Behunytam a szememet, és egy rövidet sóhajtottam.
"Minerva..." kezdtem, a józan észtől vezérelt határozottsággal. "Sosem volt semmi közöm a Mardekárhoz..."
"Tisztában vagyunk vele, Tyrius. Mindazonáltal a házvezetői pozíció megüresedett, és..."
"Hiszen alig egy hónapja tanítok itt!" fakadtam ki, és két kezemmel a combomra csaptam.
"Leszel szíves nem közbevágni?" kérdezte hűvös, méltóságteljes hangnemmel.
"Elnézést..." motyogtam és összehúztam a szemöldökömet.
"Tehát mint mondtam, a pozíció megüresedett, és a minisztérium, a múltban lévő aurori munkádra való tekintettel egy igen jelentősnek mondható ajánlást küldött. Köztudott, hogy sokan a Mardekárosok közül részt vettek Voldemort oldalán a harcban. Az ebben érintett diákok nagy részének kitörölték az ehhez fűződő emlékeit, azonban nem lehet elég óvatos az ember. A gyanús szervezkedéseket, esetleges kihágásokat csírájában el kell fojtani, és erre alkalmasabb embert, keresve sem találhatnánk." mondta megszégyenítő szigorral és ellentmondást nem tűrő eltökéltséggel.
"Hát ezt nem így képzeltem." toldottam meg, és ismét sóhajtottam...

Másnap, a reggelinél az igazgatónő megtette a bejelentést, amit a diákok... nos nem különösebben kitörő örömmel fogadtak. Alig több mint egy hónapja foglaltam el a Roxfort bájitaltan tanári pozícióját, és különösen magas elvárásaimnak, és hideg szigoromnak köszönhetően, nem férkőztem különösebben a tanulók szívébe. A bejelentést némi elégedetlenkedő, panaszos sóhaj jelezte a zöld-ezüst zászlós asztalok alól, melyeket hideg pillantással fogadtam. Sosem éreztem túláradó szimpátiát a Mardekárosokkal szemben, habár a Reximo név, igen ismert volt az aranyvérű családok körében, ezért legalább presztízsem volt a ház tanulóinak szemében. Nem kellett tiszteletet kivívnom, a fő feladat az volt, hogy megtanuljam vezetni őket, és bizalmukba férkőzve rendbe szedjem a háború miatt szétzilált házat. McGalagony rövid beszédét követően lassan felemelkedtem, és szót kértem.
"Előre bocsátom, nem lesz sem kivételezés, sem pedig jogtalan előnyhöz jutás. Pusztán az eredményekre vagyok kíváncsi. A ház színére nem." mondtam nyersen, mimika nélkül, majd visszaültem a reggelimhez.

Négy napja voltam a kígyós ház feje. A napok gyorsan, és simán teltek. Csendesen haladtak a szürke hétköznapok, összetűzés, és komolyabb fegyelmezési problémák nélkül. Megismerkedtem a ház kviddics csapatának tagjaival, körbejártam a klubhelyiséget... Pontosan olyan volt, mint amilyennek harmincöt évvel ezelőtt apám leírta. A hatalmas kandalló, körülötte antik bútorok. A magas belmagasságot homályosan bevilágító, sejtelmes lámpák izzása... Talán megtudtam volna szeretni. Minden bizonnyal hamar hozzászoktam volna, ha annak idején nem a Hollóhátba oszt a vén süveg. A miliő hasonló volt a skóciai Reximo kastélyhoz. Még az ódon kárpitok avíttas antik-szaga is megegyezett. Az óraszünetek tanulással teltek. Igyekeztem minden nevet megjegyezni, és archoz párosítani, elsőtől a nyolcadikig. Voltak egyszerű esetek, a magaméhoz hasonló, híres-neves aranyvérű famíliák sarjai. És volt persze, akit személyes kötődésből ismertem... Malfoy. Nehéz volt megbarátkoznom a gondolattal, hogy a hatalmas nézeteltéréseink után Lucius fiának a házvezetőjévé tettek. Habár Dracot nem ismertem, mivel a Luciusszal való szétválásunk után született, tartottam a fiúval való kapcsolattól. Bíztam benne, hogy nem egy olyan nyolcadikossal kell szembenéznem majd, akinek az apja teletömte a fejét, velem kapcsolatban, bár ha józanul átgondoltam a dolgot, hiú ábránd volt csupán, hogy nem Lucius mosolyog vissza majd rám Draco szemeiből. Ámbár a pátriárka Felicia temetésén való részvétele azt sugallta, talán megbékéltünk egymással, a csatabárdot sosem ástuk el. Miközben gondolataimat rendszerezve lépdeltem a folyosón, valami tócsába léptem. Kitekintettem a bőrkötéses jegyzetfüzetemből, és láttam, hogy egy szivárványszínű folyócska kellős közepén állok.
"Mi a...?" kérdeztem hangosan, és körbenéztem. A csermely az évtizedek óta lezárt női mosdóból származott. "Nagyszerű... Az a hisztis kurva már megint szórakozik..." gondoltam, és idegesen rontottam be Hisztis Mirtill vécéjébe. A látványtól valósággal elfehéredtem. Minden festékben úszott. Az összes csapból, és lefolyóból gejzírként ömlött a színes keverék, és mindennek a tetejében két diák hancúrozott a hatalmas mosdó boxjai között bújócskázva.
A két gyerek ijedten meredt rám, én pedig a dühtől, festéket megszégyenítő vörösségben pompáztam, mikor Nolan Pyera ismertem. Pálcát ragadtam, és felfortyanó haraggal egy elzáró varázslatot improvizálva elállítottam a mosdó csobogását.
"Decido venenum" morogtam, és néma csönd lett. A csapokból még cseppent pár festékcsöpp a megtelt tálcákba, majd csupán fújtató morgásom visszhangja telítette meg a szobát.
"Most azonnal magyarázatot követelek!" sziszegtem, fogsoromat szinte ki sem nyitva, a két gyerekre vicsorogva, villogó szemeimmel, a dühtől izzó energiával. Nagyszerű, hogy házvezetői rendeleteim közt az első az lesz, hogy saját magunktól vonhatok le pontot...

m ű v é s z l é l e k

n o l a n  p y e

o u t f i t

Nem vészes… Hallottam ám. Ott csengett a füleimben, csak egész egyszerűen próbáltam totálisan elterelni… Nem vészes. Nolan Pye, bár inkább ne mondtál volna semmit sem a hátsómra, mert ez olyan jelenthet jót is, rosszat is válasz. Kifejezetten idegesítő, ha őszinte akarok lenni. Az ember ezt a kifejezést, így, ilyen formában nem akarja hallani attól a sráctól, akit nagyon-nagyon helyesnek tart. Jól van, jól van. Tudom én, hogy a szépfiúkért induló küzdelemben már most inkább a háttérbe kéne vonulnom. Mert ha jól sejtem az évfolyamomon napokon, sőt talán perceken belül úrrá lesznek a hormonok. És akkor elárasztanak minket a katasztrófák. Én meg, hát sose voltam se a legcsinosabb, se a legcsajosabb. Mondjuk legalább kedves vagyok és humoros. Ez előbb utóbb érni fog valamit, ugye? Főleg a vicces fiúk körében. És, hát Nolan egyre inkább úgy fest, hogy benne van a mókában, ha épp úgy hozza az élet. És, ha épp nem akar morcos mardekárost játszani.

Persze azért jócskán zavarban voltam. És örültem, hogy az egészet sikerült viccel elkendőznöm. Mert így legalább a nevetés és a festék látszódott az arcomon, nem pedig a vörösség, ami már megint színezte. Merlinre! Innentől kezdve pironkodó leányzó leszek? Na, nem. Nem akarok beállni a sorba, főleg nem pár nyavalyás szeplőért. De, hát olyan csinik… Tényleg inkább csak felnevetek és kezeimet a festékbe mártom, hogy beváltsam az ígéretem. Most már nagyon is illene egyikünknek ecsetté változnia…
Mosolyogva nézem, ahogy a mellkasára fröccsenő színek cseppjei az arcán landolnak. Még több szeplőt varázsolva a sok mosolygós mellé. Mindig így kéne kinéznie. Ábrándozom, bár most kivételesen talán nem a, fene egye meg, ejj de szépségén állok le sóhajtozni. Egész egyszerűen boldognak tűnik. És végül is ez volt a célom. Ha innentől kezdve tud mindenkivel, vagy majdnem mindenkivel ennyire bátor, felszabadult és kedves lenni, akkor az én történetszálamnak az ő életében akár vége is szakadhatna. Új barátok felé nyílhatna meg. Nem lenne rám szüksége… Nem mintha ez nem szomorítana el, de sosem gondoltam bele, vajon, ha felvidítom, ha elindítom a lelkét a gyógyulás útján, akkor szüksége lesz-e még én rám…

Agyalnék rajta. Talán el is szomorodnék egy pillanat alatt, ha alakom nem pompázna a szivárvány minden színében. És, ha nem érezném a hirtelen rántást, ami egyszerűen taszít a falhoz. Érzem, ahogy lélegzetem egy pillanatra megakad, mikor testem egy apró nyikkanással ér a hideg felülethez. A mozdulat nem volt kifejezetten durva, de kellőképpen váratlan, így a mosoly is kíváncsisággal vegyült csodálkozásba alakul át. És csak pislogok Nolanra, várva, hogy mi fog történni. Miközben furcsa érzések töltenek el… Rájöhettem volna már, hogy az érintése nyomán a szívem furcsa zakatolása általános tevékenységgé válik. Csak ki ne szakadjon a mellkasomból, más nem igazán érdekel. De nyelek egy nagyot, miközben várom, hogy a festék elfedje a mellkasom. És a lényeg azon van, hogy várom. Várom, hogy Nolan rám figyeljen, nem akarom, hogy a keze elhúzódjon. Azt akarom, hogy ott maradjon, sőt, akár még közelebb jöjjön. Azt akarom, hogy rám nézzen, hogy lássa, milyen megigézve várom… Mert ez csakis az lehet. Megigézettség. Más nem. Hiszen a festék érkezik, én pedig furcsamód nem érzem hidegnek. Sőt, mintha nem is érezném igazán… Csak Nolan szemeit fürkészem…

Aztán hirtelen mégiscsak megérkezik a hideg. Arcomon érzem az apró pöttyöt, amit Nolan ujja ott hagyott. És a szín kavalkádot, ami mellkasomat díszíti. Ellép tőlem. És ez okozza a változást. De, hát persze én is hallom a hangokat. Valaki benyitott.
Hátam önkéntelenül emelem el a faltól, sőt még én is ellépek egyet Nolantól, nehogy aztán még másra is gondoljanak. És ne csak a festékfolyamért kapjunk ki. Merthogy ebből büntetés lesz, az már teljesen biztos. Eddig csak lebegett fölöttünk az ígéret, hogy előbb vagy utóbb valaki erre jár és meglátja, mit műveltem. De abban a pillanatban, ahogy a mogorva külsejű Reximo Professzor belépett, már minden bizonyossá vált. Egy kis időre lefagyok, amit gyanúsan az a jeges tekintet okoz. Megjegyezném, hogy az ő érkezésével sem lett mosolygós tanár a Roxfortban… Pedig, ha nem lenne komplett pimaszság, akkor még meg is köszönném neki a segítséget. Hiszen végre elállt a folyam, amiért amúgy percekig harcoltam és fohászkodtam… Igen kedves gondviselés, épp egy tanárt tudtál a segítségemre küldeni? Mindegy azért köszönöm.

Eskü csodálnám a megmentőmet, ha nem rezzennék össze ismét, amiért olyan csúnyán ránk szisszen. Mintha tehetnék róla, hogy üldöz a balszerencse… Meg alapjáraton hozzászokhattam volna a magyarázkodáshoz is. Ha valamit azok megfogalmazását kezdem szinte sportszerűen űzni. Minden napra egy. Ez lesz a célkitűzésem roxfortos létem utolsó napjáig. Mire itt végzek, legendás versenyeket fognak rendezni a tiszteletemre MagyarázóMarga címen… Szívem szerint megint felnevetnék, de csak oldalra sandítok Nolanra. Mondjuk az ő festékes alakja nem segít éppenséggel elnyomni a mosolyom, ami azért így is úgy is, aprón, szinte észrevehetetlenül, de megjelenik a szám sarkában. Csak, hogy aztán kellően koncentrálnom kelljen a kedves, bűnbánó arc produkálására.
- Tudja, Reximo Professzor. Én nem akartam semmi rosszat. – Kezdem csendesen, de azért illemtudó határozottan. – Mennyiségnövelő bűbájt akartam használni a festékeimnél, de valamiért az egész elszabadult és végül mindenhonnan ömlött a szín. Nem tudtam leállítani, pedig próbáltam… Nolan csak segíteni akart. Az egész az én hibám.

[***]

M Ű V É S Z L É L E K

outfit
***

Hosszan néztem Marga szemeibe, egy pillanatra sem figyeltem az ajtó nyikorgására, míg azt nem követték hangos léptek és persze erre már megfordultam. Reximo professzor volt az, akit éppen csak most neveztek ki az új házvezetőmnek. Azonnal lebiggyesztettem a szám, de nem sütöttem le a tekintetem. Látni akartam mivel is állok szembe.
Nos ő nem mosolygott. Láthatóan nem tetszett neki az, amit alkottunk a mosdó falára, de a szín kavalkád sem… pedig az aztán igazán kellemes volt. Hirtelen persze nekem is az a gondolat került elő, hogy már majdnem mindennapra jut egy büntetőmunka. Mostanában alig jutok el vacsorázni… erre most még ez is.
– Decido venenum – morogta Reximo.
A csapok elhallgattak, a folyam azonban nem tűnt el. Az ott volt még mindig, a bokámig ért és beszínezte már a nadrágom szárát is. Egy pillanatra néztem Margára, nem akartam, hogy ő vigye el balhét, végül is miattam tette. Engem akart jobb kedvre deríteni és sikerült is… csak most kalapál olyan furcsán a szívem, ha ránézek. Talán csak az ijedtség az oka.
– Most azonnal magyarázatot követelek! – sziszegte közben a Tanár Úr, így azonnal ránéztem.
– Én, ízé… – makogni kezdtem.
Egyetlen értelmes gondolat sem jött, hogy miért csináltam folyamot a mosdóban, de nagyon is készen álltam elvinni a balhét. Erősen koncentráltam, hogy megtaláljam a megfelelő mondatot. Talán, hogy tönkre akartam tenni a mosdót vagy bántani akartam Margát… vagy… semmi normális és hihető.
– Öööö… – kezdtem volna.
Marga közbe vágott. Ijedten fordultam felé. Ne, ezt ne csináld! – fohászkodtam magamban. Nem akartam, hogy magára vállalja, pedig szavai nagyon is úgy hangzottak.
– Tudja, Reximo Professzor. Én nem akartam semmi rosszat. – Csendesen beszél. – Mennyiségnövelő bűbájt akartam használni a festékeimnél, de valamiért az egész elszabadult és végül mindenhonnan ömlött a szín. Nem tudtam leállítani, pedig próbáltam… Nolan csak segíteni akart. Az egész az én hibám.
Megköszörültem a torkomat és közelebb léptem a házvezetőmhöz.
– Ez nem igaz, professzor úr, az egész az én ötletem volt. Marga csak segíteni akart nekem festéket keverni. – Magyaráztam és ha a lány bele is akart volna szólni, könnyedén túlkiabálom. – Tönkre akartam tenni ezt a mosdót, szánt szándékkal, de neki azt mondtam, hogy csak festegetni támadt kedvem. Könnyű volt átverni… már-már szórakoztató.
Egy gonosz vigyor is kiült az arcomra.
– Tudja, utálom ezt a sulit, bármit megtennék, hogy tönkre tegyem… szóval Marga, ne akard elvinni helyettem ezt a balhét.