Könyvtár

16+
Elliot

Saladinnak nem számít, vagy legalábis intenzíven úgy tesz, mint akinek nem számít, mert másoknak sem számít, hogy neki mi számít, és mostanában egyszerűen csak kerüli a felesleges erőfeszítéseket. Bár azon egy pillanatra fennakadna, hogy Elliot illetlennek tartja, hogy titkolózik, hiszen a fiúnak szinte mása sincs, mint titka, ellenben az érdeklődését igen nehezen fejezi ki, és főleg, a titka nem bűn ellene, hanem éppen ő az oka, hogy létezik, de hát aztán ugyanúgy elengedné ezt a döbbenetét is, mert valójában senkit nem érdekel, hogy Saladin Mallard mit gondol a világ működéseiről.
És amúgy is jobb szeret a világ kellemesebb töltetű oldalaival foglalkozni, és itt egyáltalán nem nőkra gondol, bár gondolhatna azokra is, látott jó példát eleget.
- Micsoda Cassanova, ha másért nem, az ízlését becsülhetnéd a tiszteleteddel, biztos jólesne apádnak - Michaelre gondol, de nem ragadja meg olyan mélyen a fantáziáját, mint Nikolai, ezért pedig aligha hibáztatható. Hiába, az a törődő figyelem, amivel körülvette Elliotot, az a higgadtság, ami a jó amneziátor jellemzője, megfogható magabiztossága, a létezésének ereje megmozgatja egy fiú fantáziáját, ha egy kicsit is érdeklődik egy olyan világ iránt, amiben egy ilyen fantáziának van létjogosultsága.
- Merlinre, te kérdezted - mossa kezeit, még a mozdulattal is, bár nem száll vitába, és főleg nem emeli meg a hangját, rosszallóan pislant a homályos sorok közé, valakinek talán használnia kellene a pálcáját, de itt nem volna egy böncs döntés.
- Annyira prűd vagy, hogy összefut a nyál a számban tőle - már nem szó szerint, de átvitt értelemben ez azt is jelenti, hogy a fiú éppen élénken vágja maga alatt a fát. A kökényszemű mostanában rezignált, fásult és amúgy is érdektelen érdeklődését éppen ez a téma az, ami a szalamadratűzzel lobbantja, lebiggyeszti a száját és megmérgelődik az elhallgatottságon, bármilyen vonzó is a replikáknak a mélyen és bölcsen gondolatisága.
- Vajon melyik főbenjárót... áh... Ha nem beszélek veled, azért vagyok ledorongolva, ha meg igen, azért - mutat rá azért, hogy a barátságukat a jelek szerint nem az ő képtelenségei rongálják kizárólag.
A keselyű árnyéka után már bolondság lenne folytatni, köröz egyet a fejével, a táskájába süllyeszti Solát, a pennavéggel megemeli a pókot, mintha alig venné észre a jókedvet, vagy éppen természetesnek venné, hogy csak úgy felcsillantotta Elliot kedvét. Valójában nagyon koncentrál, kifelé és befelé egyaránt. Figyelnie kell arra, hogy ne mondja ki: Elliot, döglenek utánad a barátok. Bennek feszül, mint egy óriási buborék, egy hatalmas pukkanást ígérő érzéketlen szappanbuborék. Bánja, hogy feltette ezt a kérdést, továbbszaladnak a gondolatai, de mégis valahogy visszatérnek: Elliot már gyerekkorában elvesztett valakit, és mégsem egy olyan zsák doxytrágya, mint ő most. Kevésbé volt fontos a barátságuk? Nyilvánvalóan. Nem szégyelli magát, hogy ezt meri gondolni? De, voltaképpen egy kicsit, hiszen semmit nem tud róla, csak a saját bánatát ismeri. Nem akar elindulni felé. Fiatal perverzekkel akar foglalkozni, és akkor is csak tátogni tud, végül összesimítja az ajkait, amikor tudatosodik benne a hangtalanság.
Halszemekkel néz. Nem olyan bután, de olyan hidegen és nedvesen. Elkerüli a felháborodás, a méltatlankodás, a vitakedv. A hozzávágott szavakat egy halott egykedvűségével fogadja el. Nem nevethetett együtt Elliottal, vagy legalább rajta, elnémítottan, magában úgy tetszik, nem mulat jól. Elvégre már mind meghaltak, de még így sem nyugodhatnak békében. Követi a pillantásával a könyvtárból kifelé, és csak aztán oldja fel magán a bűbájt, bár meddő cselekedet, hiszen úgysem beszél, nincs kivel megosztania a gondolatait, ahogyan Kyndeyrn halála óta szokott volt lenni. Maga elé húzza a pergament, és írni kezd, Madam Cvikker vészjósló fenyegetőzését hallgatva.

Köszönöm a játékot!
A HELYSZÍN SZABAD