Bájital tanterem

[Frederik]

Egy hatalmas sóhajjal kezdem az órát, akkorával, amit még lehet, hogy a birtokon is simán hallottak. Nem, nem fogok hisztériázni, de ez már nem a kedvenc óráim egyike. Eljátszottam anno a dologgal, hogy gyógyítónak tanulok, és jeleskedem ebből a tárgyból is, de amikor a háború alatt egy-két ízben rajtam próbáltattak ki löttyöket, úgy éreztem, többé képtelen lennék magamtól nekiállni. Sőt. Azonban nem mertem erről beszélni a professzorral sem, mert az összes óra alól amúgy sem kapnék felmentést, hiába álmodozom róla. Megcsinálom, megcsinálom.
A csendes, ajtó közeli helyemet választom, amit már többször is elbitoroltam magamnak, és így várom a kezdés pillanatát. Nem várat sokáig magára, ahogy a feladat sem. Nem voltam vészes tanuló az egész őrület előtt, és most sem kopott meg nagyon, csak nem minden úgy alakul, ahogy én szeretném. Sokszor fordul elő, hogy figyelmetlenségem miatt összekeverek pár apró dolgot, de szerencsére, aminek nagyon örülök, nem robban eddig semmi sem az arcomba. Az, hogy használhatatlan volt, az más tészta. Ahogy felkerül a recept, úgy vizsgálom meg, és sóhajtok ismét. Nem egyszerű, de nem is nehéz. Csak figyelni kell. Azonban nehéz, ha az ember nem kíván ezekkel a dolgokkal dolgozni. Az bátorít, hogy ez nem holmi méreg, vagy ártó szándékú lötty, így több kedvvel, és lélekjelenléttel indulok meg magam is, körülbelül akkor, amikor Frederik. Én azonban nem rendezem be olyan szépen az asztalom, csak lepakolok mindent kéz-közelbe. Ennyi bőven elég. Beizzítóm az üst alatt a tüzet, és hagyom, hogy a vizem a kellő ideig forrongjon. Addig teszek, veszek, előkészítem, amit kell, felszelem, aprítóm, amit lehet. Lényegében lefoglalom magam, és az amúgy röpke időt igénylő dolgok elhúzódnak. Kezem kissé remeg, így figyelnem kell arra is, hogy az ujjam lehetőleg a helyén is maradjon, sértetlenül. Aztán az idő is letelik, én pedig kezdhetem az adagolást. Lassabban haladok, mint a többiek, mivel mindent átolvasok még egyszer, mielőtt megteszem. Zöld, kék, lila, rózsaszín. Fellélegezve emelem meg a következő összetevőt, először a levegőbe leellenőrizve, melyik a helyes mutatóirány, ami ide kell. Kicsit mókásnak hat, ahogy kavargatom a semmit, majd a bájitalomat. Ennyi. Eddig minden oké, de nem érzem biztosnak.
Nem a legszebbek a színek.
Remek.

Kevergetek, forralok, és egyre jobban nem tetszik az eredmény. Persze, nem a legrosszabb, de nem is tökéletes. Ezt biztos észre fogja venni, de nem tehetek ellene semmit. Még lejjebb lassítom magam, megkeverem hétszer, és miközben fő, áttanulmányozom még egyszer. Kezdem a színek között elveszteni a fonalat, és legszívesebben kirohannék. Nincs itt bent levegő. Hajamat a forrás szünetében gyorsan feltűzöm, hogy a nyakam szellőzhessen, és így folytatom tovább a mutatványaimat. Ajkaim mozognak a számolás közben, a színekre várok, és az óra végére. A professzor hirtelen felhangzó szavaira összerezzenek, minek hatására egy kis adag kilöttyen az asztalra, egy kissé le is forrázva ezzel a kezem. Felszisszenek, és miután letörölgettem, megfújva remélem, hogy semmi kelés nem fog rajta keletkezni. Amíg bénázom csendben, és a löttyöt tüntetem el az asztalról, kicsit erősebb színre vált a dolog, így kissé kapkodva dobálom bele az utolsó hozzávalókat, és az utolsó mozzanatokat. Pedig minden jól indult. Azt hiszem, ezzel sem leszek megelégedve. A fehér szín kissé piszkosra sikerül, és a füst sem a legezüstösebb. A kezem azonban elég vörös, és eléggé ég ahhoz, hogy a legszívesebben leborítsam ezt az átkozott üstöt a helyéről. A homlokom a tenyeremnek támasztva könyökölök az asztalra, és lélegzem mélyebbeket. Megcsinálom.

[- Meg is van…]

- Meg is van… - mormogtam magamban ahogy a folyadék lila színűvé vált. Elkezdtem kevergetni a kívánt irányba és állítottam a lángon.
 Amint hetet számoltam, és meggyőződtem róla hogy a kellő vörös színt vette fel, megkevertem a másik irányba is a bájitalt… ezzel együtt állítottam a lángot egész kicsire… amíg várakoztam a narancs színre, észrevettem a professzort amint épp körbenézett a teremben. Látszott rajta a meglepettség… egyből körbenézett van e valahova elrejtve pár „apróság”. De meglepetésére semmi se volt sehol… mára nem készültem semmire… vagy legalábbis erre az órára.
- Ilyen is előfordul néha tanár úr. - válaszoltam picit pimaszul… hát igen… ilyen sem lesz sokszor. De Oakley mosolya eléggé meglepett… ennyire fura, ha csinálok valamit az órákon?
 Ekkor vette fel a bájital a kívánt színt. Kilencedik lépés igaz? Csak várnom kell tovább… tökéletes…
Várakozás közben csak körbenéztem… körülbelül mindenki ott tart mint én… ez picit megnyugtatott. Ezzel együtt idegessé is tett… ha most valamit elrontok… Esélyem sem lesz visszahozni idáig. Hát akkor figyeljünk. Visszafordultam a bájitalhoz ami már majdnem lila színt vett fel.
 Amíg várakoztam kimértem a következő lépéshez szükséges porított unikornisszarvat. Mikor megjelent a lila beleöntöttem a port és továbbvárakoztam, míg ugyanazon a kis lángon főtt az ital.
 Felvette a rózsaszínes árnyalatot, ezzel együtt elkezdtem kevergetni is… mikor újra felvette a házam színét felnéztem a táblára és észrevettem, hogy megint várakozhatok… miért kell ennyi lépésben várakozni? Valahogy jobban élvezném ha pörgősebb lenne… nah mindegy amúgy is érdekelnek az ilyesmik… ennyi unalom még elmegy.
Közelített a lila színhez… ebben a pillanatban nyúltam jobb kezemmel a holdkőért… mivel nem néztem oda egyből így majdnem az unikornisszarvat fogtam meg… kellemetlen lenne ha most rontottam volna el…
 Elkezdtem adagolni a holdkövet amitől szép lassan szürke színt vett fel a bájital pont ahogy a táblára van írva. Újra alacsony láng, újra várakozás, újra narancssárga… Ekkor folytattam az előző por adagolását. Itt nagyon megrémültem… az üst tartalma sokáig csak piszkos fehért volt hajlandó felvenni… majd egy hatalmas kő esett le a szívemről mikor előjött a hófehér…
 Utolsó lépés… az igazság pillanata… Lassu keverés az óramutató járásával ellentétesen… itt ugyanúgy megugrott a pulzusom mint az előző lépésnél… De amint megláttam a halványan csillogó ezüstös párát elégedetten hagytam abba a bájital kavargatását… Le volt írva a táblára minden amire szükség volt, jobban értek a bájitalokhoz mint más dolgokhoz… de ez még így sem volt egy könnyű szülés. Vettem egy mély lélegzetet és a tarkómra tettem a két kezem… Ez még jobban sikerült mint a szeptemberi…

 Nem kicsit megalázó, ahogy a professzor megjegyzi, hogy szemét a munkám, nem is nézek fel hosszú percekig, csak bámulom a főzetet. Tényleg nem úgy néz ki, mintha valaha tervezne még türkizkék lenni, előbb lesz ebből fekete. Sóhajtok egyet, azután előveszem a pálcám, és leteszem az üst mellé. Basszus, mennyire gáz lenne, ha csak én kezdeném újra. Na, mindegy, nem tudok mit csinálni. Felemelem a pálcám, halkan elsuttogom a varázsigét, amivel kiürítem az üstöt, azután megyek újra a hozzávalókért, amiket elhasználtam.
 Nem tudom, pontosan mennyi időm maradt, de már biztos elég sok elment, úgyhogy rögtön nekiállok először, most már csak erre figyelek. Basszus, ha ez a sok gyökér megcsinálja, én is meg fogom csinálni! Nem vagyok hülyébb semmivel, mint mondjuk Dom vagy Hagen, csak kicsit oda kell figyelnem, na lássuk...
 Hetvenöt másodpercig melegített unikornisszarvba öt uncia víz... francot, fordítva! Szóval feltesszük a vizet, alacsony lángon hetvenöt másodperc. Megvan. Keverjük addig, amíg kék nem lesz. Az is megvan. Porított holdkő, lila szín, pipa. És most jön a hét perc, amíg rózsaszín nem lesz. Valahol itt csesztem el, most várok türelmesen, nem érdekel, hogy milyen színkavalkád van, hét percig fog főni. Ha nem sikerül, szar a recept.
 Kicsit beparázok, amikor Oakley szól, hogy félidő, de jobb híján kicsit előreolvasok. Nem fogom elkapkodni, mert akkor tutira T-t kapok. Megvárom, amíg lejár a hét perc, mielőtt folytatom a bájitalt. Kicsit izgulok, hogy türkizkék legyen, de most meglepően gyorsan sikerül elérni a kívánt színt. Legalább tudom, hogy most még oké. Hagyom főni, és vetek egy pillantást Domra. Ő persze jobban halad, jóval előrébb jár, és nem is égették le az egész osztály előtt. Mindegy, nekem meg van csajom, nem vagyok irigy.
 Hirtelen, ahogy elkezdek komolyan figyelni, egyszerre könnyebbnek tűnik az egész. Nem állítom persze, hogy tökéletes, a negyed uncia unikornisszarvnál például azt hiszem, hogy kevesebb került bele, de azért nem olyan borzalmas az eredmény. Eljutok azért odáig, hogy majdnem teljesen fehér a bájital, én pedig keverem, várva az ezüstszínű füstre. Közben van időm körbenézni.
 Sok embernek már látom ezt a füstöt a bájitala felett, kicsit különbözőek az árnyalataik, de úgy látom, hogy szinte mindenki végzett, és kényelmesen hátradőlve vár. Lassan nekem is megjelenik valamilyen szürkés füst, ami talán megfelel annak az ezüstpárának, aminek ott kéne lennie, de valahogy sötétebbnek tűnik így is Doménál. Talán kicsit elkapkodtam valamit, de mindegy, talán ez a munka már nem elégtelen jegy. Nem mintha nem lenne mindegy, kizárt, hogy RAVASZ-ozok bájitaltanból, hiába akarja anya ránk hagyni a boltját.

[– Ms. Fairburn, ha Ms. Remington pánikrohamot kapna, adna neki az üstjében lévő folyadékból? Számításba véve természetesen, hogy amennyiben helytelenül készítette el a bájitalt, az erősen toxikus.]

Oakley professzor tekintete ide-oda vándorolt a következő fél órában, ahogy a diákok dolgoztak, de akinek volt ideje figyelni, láthatta, hogy Hagen Romanovna majdnem annyi figyelmet kap, mint mindenki más együttvéve. Még azután is sokáig nézte őt (vagy az üstje felett kavargó ezüstpárát?), miután elkészült. A kék szempár csak azután siklott át a többiekre, hogy majdnem mindenki végzett. Nem állt fel a pad mellől, csak a füstfelhők különböző színárnyalatait fürkészte az üstök felett. Végül, az arcán félmosollyal az egyik hugrabugos lány felé fordult. Hogy enyhén kedves vagy kissé gúnyos volt inkább a mosoly, azt nagyon kevesen tudták volna biztosra megmondani.
 – Ms. Fairburn, ha Ms. Remington pánikrohamot kapna, adna neki az üstjében lévő folyadékból? Számításba véve természetesen, hogy amennyiben helytelenül készítette el a bájitalt, az erősen toxikus.– a mosoly továbbra is ott ül Oakley arcán, egészen addig, amíg meg nem kapja a választ. Más diákot már nem háborgat a rendes tanóra végéig.
 Ahogy a harang jelzi az óra végét, és a szerencsésebb diákoknak a hétvége kezdetét, a tanár koppint egyet az asztalon: szokás szerint jelzi, hogy mindenki vegye le a lángot, azután ne nyúljon az üsthöz, mert lejárt a munkaidő. A szemöldökét kissé felvonja ugyan, amikor néhány késésben lévő diák még kavar egy-két utolsót egy szebb színárnyalat reményében, de nem szól rájuk. Szokás szerint megadja a nagyjából fél perc türelmi időt, de a szóbeszédből már tudható, hogy aki azt túllépi, az pontlevonásra számíthat, ezért jobb befejezni a munkát. Oakley azután Quinn felé fordul, az arcán a szokásos kifejezéstelenséggel, de az első mondatát az osztály egészéhez intézi.
 – Töltsenek meg egy fiolát az órai munkájuk eredményével! Mr. Thornsbeak, kérem, mondja el nekünk, hogy mik azok az adatok, amit feltüntetne a fiolán, ha eladásra szánná! Nem baj, ha több dolgot mond a Nemzetközi Méreg- és Bájital-Felügyelet előírásában kötelezővé tett információknál. Amiket biztosra veszem, hogy megtanult a szeptember 18-án tartott órára, ahogy kértem. – a professzor hangja most az egyszer nem annyira számonkérő, mint a megszokott, a szőke fiúhoz intézett utolsó mondatához még egy mosolyt is hozzátett, ami azt sugallja, hogy nem várhatóak igazán komoly következmények hibás válasz esetén. Ettől függetlenül azonban: ő Oakley. Nem akarsz hibás választ adni neki még akkor sem, ha csak azt kérdi, hogy mennyi az idő.
 A professzor elővesz egy lapot, ahol a diákok neve mellett lévő kis négyzetekbe pipákat helyez el, ahogy a diákoktól megkapja a felcímkézett fiolákat. Edevane és a közelében állók láthatják azt is, hogy amikor az ő bájitalát veszi át, a pipához kerül egy kicsi, de nagyon is létező mínusz jel is, mint csúf hatvány kitevő. A professzor elrakja egy barna bőrtáskába a diákok órai munkáját, azután összefonja az ujjait, és végighordozza a tekintetét a helyükre kerülő diákokon. Az arca nagyjából érzelemmentes, amikor megszólal.
 – Ahogyan arra óra elején felhívtam a figyelmüket, legalább Várakozáson Felüli eredményre van szükségük hozzá, hogy folytathassák a tantárgyamat RAVASZ szinten. Nagyjából felmérhették a gyakorlati vizsgán önökre váró kihívásokat: ez a bájital nem a legegyszerűbb a Rendes Bűbájos Fokozaton előfordulók közül, igaz, messze nem is a legbonyolultabb. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy indítok egy korrepetálást szombat délelőttönként olyan ötödéves diákok számára, akik úgy érzik, hogy nem érik el most még a megfelelő szintet a tanulmányaik folytatásához. Először viszont szeretném mindenkitől hallani, hogy a Roxfort elvégzése után mit akar kezdeni a bájitaltannal, különösen azoktól, akik szeretnének RAVASZ vizsgát belőle. Természetesen őszinte, komoly és átgondolt választ várok, ezért nyugodtan gondolkozzanak! Aki úgy érzi, hogy készen áll, jelentkezés után kezdheti.

Határidő: szeptember 4.

/Aki még egy posztot sem írt, és nincs jegelve, azt arra kérem, hogy vagy írjon nekem a határidőig egy üzenetet, vagy jegeltesse magát, ha nem tud ebbe a körbe sem írni. Sajnos nem tájékozódok jól multik terén, ezért kérem, hogy aki privát üzenetet ír nekem, az tüntesse fel a karakterét, hogy megkönnyítse a nyilvántartást!

A következő posztom zárja az órát, illetve akkor kiosztom a jegyeket órai munkára. A jegyek kizárólag az IC teljesítmény függvényében érkeznek, de aki szeretne biztosra menni, az írjon nekem egy privát üzenetet róla, hogy milyen jegyet szeretne a karakterének. Amennyiben ez a kívánsága nem áll szöges ellentétben azzal, ami a posztjaiban történt, megkapja a kívánt jegyet./

[Bájitaltan]

Bájitaltan

Egyáltalán nincs okom elégedettnek lenni a teljesítményem kapcsán. A bájitalom pont olyan, amilyennek lennie kell. Szinte szikrázik a fényben az ital feletti, ezüstös füst, amit ha valahogyan szilárddá lehetne változtatni, olybá tűnhet, mintha talán még ékszereket is lehetne készíteni belőle. Valakinek viszont, aki ennyire ért a főzés mesterségéhez, nem számít kihívásnak egy ilyen egyszerű ital elkészítése.
Csak kevesen vannak, akik nem haladnak a magukéval, mire én végzek. Edevane munkájára rossz ránézni, a legjobb lenne abban a mosdóban megszabadulni tőle, ahol az a bosszantó szellemcsitri tanyázik. Legalább a kísértettől is rövid úton megválhatna végre ez az iskola. Aztán ott van Remington, Thorin és Fairburn itala, akikről hirtelen nem tudnám eldönteni, mikor és melyik lépésnél ronthattak. Egyáltalán nem értem, mi volt ezen a bonyolult. Talán egyedül Thornsbeak itala vállalható a többi közül, amit végszükség esetén hajlandó lennék használni.
Húsom mellé tolom székemet, látom ugyanis, ő is végzett. Ölembe veszem egyik karját, ujjainkat pedig összefonom, mint gyermekkorunkban. Cseppet sem izgat, mit gondolnak, nem érdekelnek. Dominic és Caelius már amúgy is hozzászokhatott, hogy már-már mániákusan és betegesen rajongok húsomért, de persze mit értenek ők ebből? Talán még élvezem is, ha okot adhatok a különböző feltételezésekhez. Tekintetem ezúttal azonban végig a tanáron marad, éppen csak egy alig észlelhető mosoly ül meg arcomon, ahogyan Oakleyt figyelem, várván az okosságokat. Ha legalább egy értelmes és új információt hajlandó megosztani, akkor már megérte elpazarolnom egy órát az életemből arra a főzetre, amit már legszebb és legmélyebb álmomból felébresztve is elkészítek, ha kell.
A kérdés hallattán nem kell sokat gondolkoznom. Mindig is volt érzékem a bájitalokhoz, ha viszont annak idején nem karol fel régi professzorom, akkor minden bizonnyal most nem tartanék itt. De a legtöbbet Lilinek köszönhetem. Semmit nem ér a tehetség, ha nincs vele célod. Gyakorlatilag gondolkodás nélkül felemelem a kezem, hiszen már gyerekként is tudtam, mit akarok. Húsomat, véremet, semmi mást, csak Őt. Hogy sose veszíthessem el.
- Gyógyjítok. - kezdek bele, ha felszólít. - Rjityka bætegségek fogom gyógyítani. - észre sem veszem, hogy egy picit megemelem Lili azon kezét, amit az ölembe fektettem. Semmit sem akarok jobban, mint gyógyírt találni családunk átkára, még akkor is, ha ez egyáltalán nem egyezik céljainkkal. Sötét és kétségbeejtő az a jövő, ahol háborút kell vívnom. Az ellenség pedig családom ellenségei, s nem az a kín, ami Lilit ebbe az eleve elkorhadt testbe kényszerítette.

//Sorry, az utolsó poszt picit vérszegény >< A fáradtság @_@ Köszönöm az órát //

[- Én...én..]

Mire az óra végét jelző harang megszólal, sikerül teljesen megnyugodnom. Végre egy sikeres bájitaltan óra, ez túl szép, hogy igaz legyen! Leveszem a lángot, majd miután Oakley kiadja az utasításokat, szépen lassan teletöltök egy fiolát mai munkám eredményével, miközben egy pillantást vetek Remingtonra. A professzornak szokásában áll gúnyos megjegyzéseket tenni a diákok felé. Nem tudom, hogy direkt csinálja, vagy hogy ily furcsa módon próbál bizalmat önteni a szorongó diákok szívébe, az biztos, hogy ez most nem segít Alycián.

Lassan kiballagok Oakley-hoz rögtön Caelius után. Széles ívben rálátok a prof kezében lévő listára, így azt is észreveszem, hogy egy minusz jelet biggyeszt a mardekáros fiú neve mellé. Egy pillanatig pánikba is esek, és remegő kézzel adom át a fiolát, viszont amikor meglátom, hogy az én nevem mellé egy szimpla pipa kerül, egy kicsit fellélegzek.

Visszaülök a helyemre és várom, hogy Oakley újra megszólaljon, viszont a következő kérdésével alaposan feladja a leckét. Eddig nem igazán gondoltam arra, milyen szakmám lesz a varázslóvilágban, bár van egy két elképzelésem. Igazság szerint nem igazán szerepel bennük a bájitaltan.

- Én...én.. - szólalok meg remegő hanggal, mikor sorra kerülök. - Én talán ellenmérgeket....segíthetnék... - itt megakadok, és már tudom, minden veszve van. A professzor tekintetével élve felfal engem, én elsápadok, majd nagy nehezen kinyögöm:
- Talán ellenmérgek kifejlesztésében fogok segédkezni.

[- Átoktörő auror szeretnék lenni és ehhez szükséges bájitaltanból a RAVASZ vizsga, más terveim nagyon nincsenek. –]

Nos, úgy érzem nekem szükségem lesz arra a korepetálásra. Nem vagyok elégedett magammal, egy cseppet sem. Jobban odafigyelhettem volna a lépésekre, nem tudom hol ronthattam el, de egyáltalán nem olyan színe van, mint Hagen főzetének. Hiába nézegetem attól nem lesz jobb, ha kavarnék rajta párat, akkor meg biztos, hogy csak még jobban elrontanám. A kezemet az arcomba temetem, de mind ettől függetlenül lehet az enyém is jó, attól hogy nem annyira ezüstös a párája… vagy nem?
Áh, nem is zavartatom magam, szombat délelőttök, üdv Oakley professzor.
Megtöltöm a kis felcímkézett fiolát és kiviszem a professzor asztalához, megpróbálom olyan helyre tenni az üvegcsét ahol a vizslató szemek nem igazán tudják észrevenni, hogy megint bakiztam. Szégyenlem. Hollóhátas vagyok, intelligens és tanulékony vagyok, jól kellett volna teljesítenem.
Csalódottan visszasétálok a helyemre és figyelem a többieket, hogy milyen céljaik vannak a jövőben.
Hagen válaszán nem lepődtem meg, mindenki tudja, hogy a testvére vérzékenységben szenved és a vörös mardekáros még a széltől is óvja. Smethwyck válaszához sok mindent nem tudok hozzáfűzni, de nem gondoltam volna, hogy ez az életcélja. Veszek egy nagy levegőt majd felemelem a kezemet. Mikor felszólít, felállok és határozottan elkezdem.
- Átoktörő auror szeretnék lenni és ehhez szükséges bájitaltanból a RAVASZ vizsga, más terveim nagyon nincsenek. – meglehet ezzel a kijelentésemmel nem lopom be magam a professzor szívébe, de legalább őszinte vagyok. Vagyis egy részről, inkább a kísérletezéseimet nem mondom el. Ha a többiek nevetni akarnak, nevessenek csak. Teljesen mindegy, ha elsőnek vagy utolsónak mondtam volna. Jó nekem, ha ennyiben hagyom az egészet. Vissza is ülök a helyemre és várom az osztályzatokat. 

Van egy életérzés, ami semmi máshoz nem hasonlítható. A pénteki utolsó órák vége. Ez az időpont minden másiknál különb mód viselkedik. Rendszerint alattomos lassúsággal közelít, olyan tempóval halad, hogy mozgását észre sem vesszük, csak jóval később, mikor már rég lehagyott minket. Általában legalábbis. Ezúttal valahogy elviselhetőbbnek bizonyul az óra. Egy kicsivel. Talán mert aktívabb voltam? Hmm…

Oakley professzor mindenesetre nincs túlzottan elragadtatva. Nem vártam dicséretet, de más megjegyzést sem igazán. Igen csak meglepődöm, amikor a nevemet említi, bár valójában nem engem kérdez. Magasra vonom jobb szemöldököm, kis híján lecsúszik a fejemről, fel a levegőbe, mint egy rajzolt figurán. Ugyan miféle kérdés ez? Sosem lennék olyan tökkelütött, hogy kipróbáljam, amit főztem. Főleg nem magamon. És ha már itt tartunk, a pánikroham se épp rám jellemző jelenség. Talán viccből kérdezi. A fene tudja, miben talál humorforrást egy ilyen alak. A hugrás lány felé fordulok, legalább olyan érdeklődéssel várva válaszát, mint a professzor. Tény, a főzetem nem tökéletes, de egészen biztosra veszem, hogy akad rosszabb is a teremben.

Az óra végeztével elpakolok, majd az utasításnak megfelelően felcímkézek egy kis üvegnyit a bájitalomból. A nevem gyönyörűen kacskaringózik az üvegen. Szeretem ezeket a betűket, a kis és a nagy A-t, az y-t a c-vel, a különböző darabkákat, melyek együtt mégis oly szépek. Igazi műalkotás, figyelembe véve a rendelkezésre álló helyet. Leadom az italt, és a kérdéseken elmélkedem. Az igazat megvallva, nem sok elképzelésem van a pályaválasztásról. Néhány évfolyamtársam viszont láthatóan komoly célokat – vagy inkább álmokat? – dédelget. Hegyezett füllel figyelem a nagy terveket és kitérő dadogásokat.

Felvetődik egy szombati korrepetálási lehetőség, de őszintén nem tudom, kinek lehet olyan kevés fantáziája, hogy ne tudjon jobb hétvégi elfoglaltságot találni. A RAVASZ-témát viszont tényleg komolyan kell vennem. Persze nem olyan egyszerű az, ha nem is tudom, milyen pályára megyek. Legjobb viszonyban talán a Bűbájtannal vagy az Átváltoztatástannal állok, így reményeim szerint a bájitaloktól rövid úton búcsút vehetek.

-   Bájoló. – Ezt olyan magabiztossággal mondom, mintha négy éves korom óta tudnám. Talán valahol mélyen tudom is. De egyébként is mindegy, a lényeg, hogy Oakley ne akarjon túl sok Bájitaltannal nyüstölni. Persze az órai jegyemre azért még kíváncsi vagyok. Közben pedig eltátogom Emmelinenek, hogy "HÉTVÉGE".

Most minek tagadjam, nem sírok be azon, hogy nekem nem oszt Oakley kérdést. Ha nincs szükség válaszadásra, nem lehet elrontani, és én kérem teljesen jól megvagyok azzal, ha nem kell most itt pontosan fejből megmondanom minden szárazadatot, azok az életben amúgyis puskázhatóak lesznek, ha nem tudom épp fejből, az elkészítéshez kell mindenhogy jól értenem. Az meg megy egész jól. Vagy pláne, mégcifrább keresztkérdések sem hiányoznak, mint azt Thornsbeak balszerencséjéből megtudom, hogy szintén kaphatóak.
Legalábbis felteszem, balszerencséjére, valahogy nem a piros bajkeverőből nézem ki, hogy a szeptember 18-án tartott órára Nemzetközi Méreg- és Bájital-Felügyelet előírásában kötelezővé tett információkat tanult volna buzgón.
Talán jobban is járok, ha ennyiben hagyom, hogy mivel készülhetett az órára. Vagy akár a maira. Megspórolom azt a fejfájást.
Ha már itt tartunk, veszek is mintát a bájitalomból, ameddig még megvan. Még nem vagyunk kint a teremből, még van alkalma valami húzásával előrukkolni, aminek úgy fogunk örülni, mint az össznépi háziégetésnek a legutóbb.
Miután a mintát felcimkézve leadtam, magam is elgoondolkozok a tanár kérdésén. Mi leszek, ha nagy leszek? Honnan tudjam azt még ilyenkor?
-Még nem vagyok teljesen biztos, varázsbűnüldözésbeni vagy valami kutatói pozícióban gondolkodok, ahova követelmény is szokott lenni a bájitaltan, de csak hétköznapi alkalmazásban is hasznos tud lenni a tudás.- felelek végül a kérdésre. Lehet, hogy most kedveskedtem is a tanárnak tövig ezzel a válasszal, de végülis igaznak igaz. Ha már értek hozzá, de nem része a munkámnak, még mindig ez a szerep fog jutni a tárgynak, benyalás vagy sem.

BAJitaltan

    Némán állok elkészült főzetem felett, szinte bele is olvadok a padba, az üstbe, a hegyes eszközökbe, eltűnök és feloldódom - ahogy szeretném tenni a testeddel, Hagen. Ezek a pillanatok a legjobb bizonyítékai annak, valaki valahol tévedett, és egyként kellett volna születnünk. Nem meghalni vágyom, visszatérni a meleg és biztonságos szekrényébe mellkasodnak, behúzódni és elfelejtődni - átadni azt, amit egykor elloptam tőled, egésszé tenni a képet. Neked vannak álmaid, céljaid, meggyőződésed, én pedig lebegek mögötted a semmiben, követlek, akár az árnyékod, de annak nem kell úgy tennie, mintha ember lenne egészen.. Darabjai vagyok egy életnek, lehetőségnek, még ha helyet is foglalok évfolyamtársaink között, akiknek lehet elképzelése jövőjükről, arról, hogy folytatnák szívesen a megkezdett történeteket. Én sosem hittem, hogy megérem felnőttségem, és ebben nincs semmi sajnálnivaló: egy eleme vagyok csupán nagyobb tervek játékának, fényesen izzó nevek családfájának egy adata.
     Felcímkézem a fiolát, követem a társaimat vissza a helyemre, mikor lassan eljön a búcsú ideje. Értékelem a felajánlását, de nincs szükségem korrepetálásra, ha pedig úgy alakulna, hogy mégis, Hagennél jobb tanárom sosem lehetne - elrévedek a kérdésén mégis. Ha lehetőséget kapnék, mihez kezdenék vele...? Nem ebben az irányban kamatoztatnám, képességeim teljesen átlagosak, nem kelek versenyre lángelmék izgalmával, sosem futnék versenyt béna végtagokkal. Azonban ez a kérdés nem is arról szól, mit tenne Liliya Romanovna, egy patinás vérvonal hibás leágazása, mit tenne Liliya Romanovna, kinek nem kötelessége élni és meghalni valamiért, amiben nem hisz?
     - Semmit, professzor úr. A RBF-et még szeretném letenni, de történetnek így vége is. Tánccal szeretnék foglalkozni. - olyan őszinte voltam vele, mint még senkivel a falakon belül. Nagyobb ajándék ez középszerű bájitalomnál, mely el is felejtődik majd testvérem tündöklésében, vagy ügyetlen társaim alkotásai mellett. Én nem erre rendeltettem, ahogy arra sem, hogy saját gondolataim szülessenek ajkamon. Egyszer eljátszhattam más játékával, de a szó el is árulja, hol húzódnak határaim.. Úgy hagyom el termet, hogy tudom, megint egy kicsit csábított a más álma, de engedtem hívásának. Milyen szép a gondolat, hogy egyszer talán nem teszem..

[– A toxikológia egy összetett tudományág. Az eddigi teljesítménye alapján megvan önben a lehetőség, hogy elsajátítsa a szükséges tudásanyagot, de az egészségügyben nincs helye határozatlanságnak. Amikor felszólal az órámon, szedje össze a mondanivalóját, és kerek, egész mondatokban beszéljen!]

Oakley csak egy biccentéssel válaszolt Hagen Romanovna válaszára, a szeméből a mardekáros fiú mégis kiolvashatott valamiféle helyeslést. Aki tisztában volt a professzor szűkebb szakterületével, nyilvánvalóan sejthette, hogy az izlandi fiú a válaszával rengeteg figyelemre tehetett szert.
 Emmeline Smethwyck kezdeti motyogása szemmel láthatóan nem tetszik a professzornak, akinek a tekintete szinte lyukat éget a lány arcába. Azután is így néz rá sokáig, hogy már befejezte a mondatát, csak néhány másodperccel később szólal meg, lassan, kissé kimért hangon.
 – A toxikológia egy összetett tudományág. Az eddigi teljesítménye alapján megvan önben a lehetőség, hogy elsajátítsa a szükséges tudásanyagot, de az egészségügyben nincs helye határozatlanságnak. Amikor felszólal az órámon, szedje össze a mondanivalóját, és kerek, egész mondatokban beszéljen! – a professzor tekintete hűvös válasza után tovább vándorol a következő diákra.
 Frederik Thorinon a tanár szeme nem időzik sokáig, csak egy bólintással nyugtázza, hogy a fiú a RAVASZ csoportban szeretne lenni. A szeme ezután a bájitalt tartalmazó fiolákra téved, de úgy tűnik, hogy elégedett az eredménnyel annyira, hogy ne tegyen megjegyzést. Egy pillanatra a fiúra néz, talán még egy kicsit bólint is, mielőtt a következő diákra pillant.
 Alycia Remington egy szavas válasza után a férfi szeme sokáig a lányon marad, aki talán észre sem veszi, hogy a professzor még mindig őt nézi, egészen addig, amíg egy fekete hajú hugrabugos lány fel nem áll, hogy ő mondja el, mit akar a bájitaltannal kezdeni. Oakley egy kézmozdulattal jelezte a lánynak, hogy foglaljon helyet, azután újra a hollóhátas lányra nézett. A szája széle megrándult kissé, mielőtt megszólalt.
 – Talán ha rám figyelne az órámon, Ms. Remington, és nem Ms. Smethwyckkel beszélgetne, arra a kérdésre válaszolna, amit feltettem. 5 pont a Hollóháttól. – Oakley tekintete ezután tovább vándorol az előbb felszólalni vágyó hugrabugosra, és miután meghallgatta őt, a Mardekár prefektusára. A közben feltámadó esetleges suttogás elhallgattatására csak egy fagyos pillantást vet a beszélgető diákokra.
 – Mindkét szakterülethez szükséges legalább egy Várakozáson felüli RAVASZ vizsga, ha szeretne bekerülni a felsőoktatásba, a Kiváló minősítés viszont még optimálisabb.– Dominic Tillről Oakley tekintete a fiolákra vándorol, azután vissza a mardekáros fiúra. Egy pillanatra még a szemébe néz, de ez elég lehet a legtöbbeknek, különösen az érintettnek, hogy tudja: a tanár nem tart szükségesnek semmilyen rendkívüli felkészülést az említett eredmény eléréséhez.
 Egyáltalán nem tűnik úgy, hogy a tanárnak bármiféle problémája lenne Liliya Romanovna válaszával. Egy biccentéssel megköszöni a lány őszinteségét, mielőtt az utolsó három diákhoz fordul, akiknek meghallgatja a válaszait. Csak utána kezdi el berakni a dolgait a táskájába, ami a várva várt jelzés a diákoknak: vége van, ők is így tehetnek.
 – Kellemes hétvégét! Elmehetnek. Mr. Romanovna, ön még maradjon, kérem!– a professzor nem néz fel többet, miközben a diákok a péntek délutánból kiszállingóznak a szombat irányába.

Köszönöm a részvételt!

Jegyek
Quinn Thornsbeak- V
Alycia Remington-V
Emmeline Smethwyck-K
Frederik Thorin-V
Tristian Tayilor-H
Mona Harington-H
Matilda Fairburn-V
Caelius Edevane-E
Dominic Till-K
Hagen Romanovna-K
Liliya Romanovna-V

Pontok, értékelés:

Quinn Thornsbeak: Eddigi nem éppen dicséretre méltó iskolai tevékenysége ellenére nem volt kifogásom sem az órai munkája, sem a teljesítménye ellen. Remélem, hogy a változás nem átmeneti. Kár, hogy az utolsó kérdésemre nem tudott válaszolni, ezért a Várakozáson Felüli eredményére tudok csak pontot adni. 5 pont a Griffendélnek.

Alycia Remington: Korrekt teljesítményt nyújtott az órán, ahogy mindig, annak ellenére is, hogy minimális érdeklődést mutat a tantárgyam iránt. Természetesen nem kell mindenkinek bájitalmesternek lennie, azt azonban elvárom, hogy figyeljen rám az órán, különösen amikor kérdezek. A Várakozáson Felüli eredményéért járó 5 pontot levontam az órán történt kihágásáért, összességében 0 pont.

Emmeline Smethwyck: A második legjobb eredményt produkálta a mai órán. Amennyiben leküzdi a szorongást és az önbizalomhiányt, ami feltétel a felnőtt életben, egy napon valóban lehet önből akár toxikológus is. A tudás önmagában sajnos kevés önbizalom nélkül, ma azonban az órán adott helyes válaszért és a Kiváló minősítésű bájitaláért 15 pontot adok a Hollóhátnak.

Frederik Thorin: A teljesítménye teljesen korrekt, összeszedett, rendszerezett, pontosan olyan, amilyennek lennie kell, ha auror akar lenni. Egy kis fejlődésre még szüksége van, hogy megszerezze a szükséges tudást, de ez közel sem lehetetlen kihívás, amire még nyolc hónapja van. A mai munkájára Várakozáson felüli eredményt adok, amiért 5 pont jár a Hollóhátnak.

Tristian Tayilor: Nem jelent meg az órámon, és ezidáig nem kaptam meg az igazolását, úgyhogy a szeptemberi munkájára Hanyag osztályzatot kap, és levonok 10 pontot a Hollóháttól. Amennyiben megtalálja az igazolását, talán még van lehetősége helyrehozni ezt, azonban ne feledje: van egy tizenhárom éves fiam, ezért az olyan kifogások, mint a „megette a bagoly” nem fognak működni.

Mona Harington: Ön sem jelent meg az órámon, ugyanaz vonatkozik önre, mint Mr. Tayilorra: Hanyag osztályzatot kap, és levonok 10 pontot a Hollóháttól.

Matilda Fairburn: A teljesítménye jó volt, Ms. Fairburn, még ha nem is mert magabiztosan válaszolni a kérdésemre. A bájitalfőzés első szabálya: mindig tudjuk, hogy amit főztünk, jól sikerült-e. Nem adhat olyan bájitalt valakinek, amiről nem tudja, hogy működik, vagy esetleg mérgező-e. A munkája viszont használható lett, a Várakozáson Felüli bájitalára 5 pontot adok a Hugrabugnak.

Caelius Edevane: A maga teljesítménye az egyik leggyengébb volt az egész évfolyamban. Nem annyira rossz ebből a tantárgyból, amennyire azt a jegyei mutatják, ezt igazolja az is, hogy a második bájitala az egy jegy levonással együtt is eléri a gyenge Elfogadható szintet. Lehet, hogy azt gondolja, nem kell magának ez a tantárgy, de üljön le, és tanuljon, mert nem tudja még. Nem adok pontot az ezen az órán végzett munkájára.

Dominic Till: Az öné a négy Kiváló osztályzat egyike. A munkája rendszerezett, megvan önben a potenciál, hogy remek szakember vagy kivételes auror legyen önből. Nem igazán tudok negatív kritikát mondani, ami hiányossága van, maga mögött fogja hagyni júniusra. A Kiváló osztályzatot érdemlő munkájáért 10 pontot adok a Mardekárnak.

Hagen Romanovna: A munkájára nem tudok mást mondani, csak azt, hogy tökéletes. Profikat megszégyenítő hatékonysággal készítette el a bájitalt, ami elsőosztályú minősítést kapna, amennyiben kereskedelmi forgalomba kerülne. Kevés tizenöt évestől lehet hasonló teljesítményt látni, ezért nem kételkedem benne, hogy kiváló gyógyító lesz önből, akár úttörő felfedezésekkel. A jó válaszáért és a teljesítményéért a Mardekár 15 pontot kap.

Liliya Romanovna: Annak ellenére, hogy nem érdekli a tantárgyam, a munkája nem maradt el az átlagtól. Nem kételkedem benne, hogy megvan önben a képesség, hogy sikeres RBF-et tegyen, és egy kis plusz felkészüléssel akár megbirkózzon a RAVASZ csoport kihívásaival, amennyiben meggondolja magát. A Várakozáson felüli bájitaláért 5 pontot kap a Mardekár.

Összesen:
Griffendél: 5 pont
Hollóhát: 0 pont
Hugrabug: 5 pont
Mardekár: 30 pont

[Quennel Oakley]

Quennel Oakley

Hogy miért épp Oakley? Bizonyára van hozzá némi köze, hogy az egyetlen, Roxfortban oktatott tárgyat vezeti, amihez nem csupán affinitást érzek, de céljaim is vannak vele. Annak idején Morozov professzor őstehetségként könyvelt el, én pedig imádok sütkérezni a ragyogásban. Ez a fajta figyelem azonban egészen más, mint amit a kisebb-nagyobb kihágásaim, családnevem, vagy vélt vagy valós viszonyom kapcsán kapok másoktól. Mintha lenne egy énem, ami szomjazna az elismerésre, a motivációra, s arra, hogy biztassák, ne adja fel, meg tudja csinálni. Akkor is, ha az az énem, aki a Hitet, az Eszmét és a Nagyobb Jót szolgálja, pontosan tudja, hogy bármennyire is szeretné, célja sosem fog beteljesülni. Életem hamarosan, talán hamarabb is, mint hinném, nagyobb céloknak fogom szentelni, én pedig megszűnök majd létezni. Élem hát minden napom úgy, mintha az utolsó lenne, s ölelem magamhoz húsomat húsomból minden éjszaka, attól tartván, nemsokára örökre elveszíthetem. Ennél rosszabbat pedig sosem tudnék elképzelni.
A pontok továbbra sem érdekelnek. Nem tudok azonosulni azzal az eszmével, amit Mardekár Malazár maga épített fel. Nem volt türelmem végigolvasni a Roxfort Történelmét, iszonyatosan száraz anyag az egész, éppen csak az alapítással kapcsolatos feljegyzéseket futottam át. Egyszer alkalmam adódna rá, megkérdezném akár a süveget, akár az iskola vezetőségét, mire fel gondolták úgy, hogy képviselni vagyok képes azt a szellemiséget, amit Malazár értékesnek tartott. Bár nem panaszkodhatnék. Egyetlen kérésem a süvegtől csupán annyi volt, lisichkával ne rakjon külön minket. Nem tartom dicsőségnek azt a tizenöt pontot, amit hozzám vág, sehol sem látom át ennek csapatépítő jellegét, sőt, éppen ellenkezőleg. Csak felesleges vitákat gerjeszt, nekem pedig köszönöm, erre semmi szükségem.
Általában nem jelent semmi jót, ha egy tanár beszélni akar velem óra után. A Durmstrang kezdetekor éppen szűkszavúságom volt a probléma, tavaly azonban már Morozov professzor sem bírt velem. Mintha valahol hozzászoktam volna, hogy előbb vagy utóbb minden tanár feladja a reményt velem szemben. A bájitaltan professzor azonban nem az a típusú ember, akit kicsit is meghatna a magánéletem, egyesekkel ellentétben neki van tartása. Én pedig emiatt őszintén tisztelem.
Ráérősen takarítom fel magam után azt, amit itt hagynék. A legtöbb diákhoz képest pedáns vagyok ilyen téren. Az órák alatt is többször mosok kezet, utálok ugyanis bizonyos alapanyagokhoz nem teljesen tiszta kézzel hozzáérni. Sokaknak fogalmuk nincs róla, hogy emiatt rontanak annyit főzeteik minőségén. Pedig csak fél perc lenne az egész. Röviden búcsúzom el mind szobatársaimtól, mind Lilinkától. Ő valószínűleg úgyis megvár, míg megtudom, mit akar tőlem Oakley professzor. Az az Oakley, aki már-már legendás gyógyász, és akitől még annyi mindent tudok tanulni.
- Profezzsjor úr. – szólítom meg őt akkor, amikor már mindenki kiment a teremből. Valószínű, a tanulmányaim kapcsán akar kérdezni. Amit az óra végén mondtam a céljaimról, teljesen komolyan értettem. Megvan hozzá az eszem, az ambícióm, és a merszem. Néhány éven belül én lehetnék Európa legnagyobb gyógyírkutatója.
- Fjőzsetből læhet-e vjínni el? Maagjáncsælra. Haasznozs læhet, zorongázsra. – kezdeményezek. Már jól ismerheti akcentusom, de ez egy olyan dolog, amin nem tudok változtatni, még ha szókincsem fejlődött is. Főleg azokkal a szavakkal, amiket Caeliuséktól hallottam a klubhelyiségben. Az üstömet magát éppen a kérés miatt látványosan nem takarítottam el, minden más hiába van kész. Ha csak néhány fiolát megtölthetnék, rengeteg időt és alapanyagot spórolhatnék. Egy ilyen bájital pedig bármikor jól jöhet.

[– Elviheti, ami az üstjében maradt. Általában nem szoktam előre elárulni a jegyeket, de maga nyilvánvalóan tudja, hogy a munkája tökéletesen sikerült. Éppen erről szeretnék beszélni. Foglaljon helyet!]

A terem lassan kiürült, a diákok maguk mögött hagyták a sokak szerint legkényelmetlenebb és legnyomasztóbb tantermet, ami hosszú éveken át adott otthont Perselus Piton bájital óráinak. Néhány másodperccel az utolsó diák távozása után, mintha csak kalkulált lenne, Oakley elrakta az utolsó órai felszereléseket is a barna táskába, aminek egy kattanása után a professzor Hagen Romanovnára nézett.
 A tanár összefonta a kezeit maga előtt, és az asztala mögött ülve az őt megszólító diákra pillantott. Nem volt látható rajta, hogy mit gondol, de a szokásosnál egyértelműen nagyobb érdeklődéssel tanulmányozta az izlandi fiú arcát. Néhány másodpercet gondolkozott csak a neki feltett kérdésen, mielőtt válaszolt.
 – Elviheti, ami az üstjében maradt. Általában nem szoktam előre elárulni a jegyeket, de maga nyilvánvalóan tudja, hogy a munkája tökéletesen sikerült. Éppen erről szeretnék beszélni. Foglaljon helyet! – a professzor az egyik szék felé intett, ami az első sorban helyezkedett el, és ahol az egyik hugrabugos lány foglalt helyet az óra alatt. A professzor türelmesen megvárta, amíg a varázslótanonc leült, azután szólalt csak meg újra.
 – A bájital, amit készített, megüti azt a szintet, amit az elsőosztályú minősítést érdemlő termékeknek el kell érniük. Ezeket a termékeket egyetemet végzett szakemberek gyártják, gyakran ők is receptet használnak a készítéshez. Jóval részletesebb instrukciókkal annál, ami a táblán volt, vagy akár a tankönyvükben elérhető. A mai órán nyújtott teljesítménye kivételes, Mr. Romanovna. Ki tanította a Durmstrangban?– Oakley úgy nézte Hagent, hogy szinte nem is pislogott közben, a világoskék szempár éhesen követett minden apró rezdülést.

[Quennel Oakley]

Quennel Oakley

Az üstben épp elég maradt az elixírből arra, hogy néhány fiolát még megtölthessek vele. Táskámból elő is készítem a fiolatartóm hozzá, de majd csak a beszélgetés végén foglalkozom vele. Ma már nincs több órám, a hétvége is itt van, tehát nincs miért elkapkodnom a dolgot.
Helyet foglalok a felkínált széken, gondolatban pedig át is veszem, mi mindenre tudnám használni az elixírt. Greisnek biztosan küldök belőle, elvégre ő az oka annak, hogy már kívülről, súgás nélkül el tudjam készíteni a receptet. A dán fiú rengeteget szorong, talán a képességének is köze lehet hozzá, ezért már a Durmstrangban is gyakran fordult hozzám segítségért.
Tudom jól, a bájitalom első rangú. Oakley professzor óráin eddig csak egyszer fordult elő, hogy apró hibát vétettem. A mértékegységeik eltérnek az általam megszokottaktól, ezért kicsit összezavarodtam mérés közben. Azonban amint felismertem, hogy nem lesz jó, azonnal újrakezdtem. Történt ez szeptember második hetében. Nem szeretek megelégedni a pusztán jóval, ha tudok ennél jobbat is.
Biccentek is egyet, hogy jelezzem, igaza van. Tökéletesen elégedett vagyok a mai teljesítményemmel, a béke elixírje még most is sziporkázó, egyértelműen ezüstös párát ereget. Nem egy könnyű recept, ha először csinálod, de tulajdonképpen egyáltalán nem olyan nehéz, mint aminek egyébként tartják.
- Morozov professzor. – válaszolom meg egyszerűen a kérdését. Bár a Durmstrangban jól ismerik nevét, s még inkább jellegzetes bajuszát, amit mindenki, még a tanártársai is kinevetnek a háta mögött, a tudományos életben annyira nem ismert alak. Van néhány kisebb, megjelent kutatása, főleg alkímia témákban, de semmi olyan, ami igazán jelentős lenne.
- Ezt a baajitalt pædig kjézítettem sjókat. Van vjalaki, zükzsjége van rá. – felelem. Nem akarom, hogy azt gondolja, pénzért árusítom ki a tudásom. Nekem a pénzre semmi szükségem. Csak azt tettem, amit szükségesnek éreztem, hogy segítsek egy társamon. Ha Oakley professzor kikérte az aktáimat, akkor tudhat róla, hogy ez a Durmstrangban már első évemben bevettek az alkímia szakkörbe, ahova csupán válogatott tehetségek kerülhetnek be, ez pedig nem egy bevett szokás. Ahogyan arról is, hogy tavaly márciusban ki is raktak onnan, állítólagos magaviseleti gondol miatt. Amiből talán itt is akad egy pár.
Nem kérdezek tőle semmit, miszerint miért kíváncsi ezekre. Kicsit lezserebb testtartásban ülve várom, hogy kiderüljön, miért is hívott be, és mi az, amit szeretne.

[– Jó reggelt! A mai órámon nem lesz szükségük semmilyen felszerelésre. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy végigülhetik azt mindenféle munka nélkül.]

Bájitaltan a hatodik évfolyamnak

 1998. december 3.
 

 

A diákok meglehetősen hűvösnek, kényelmetlennek találták a reggel tartott órát, amit a pincében kellett tölteniük. Sokan közülük talán átkozták a napot, amikor úgy döntöttek, hogy leteszik a RAVASZ-t bájitaltanból, különösen azután, hogy az egy héttel ezelőtti órán húsz oldal olvasnivalót kaptak.
 Nem kellett sokat várni ezúttal sem, az óra kezdetét jelző harang szinte el sem hallgatott még, amikor Oakley professzor megszokott fehér köpenyében berobogott az osztályterembe. Szó nélkül leült a helyére, és elkezdett papírokat rendezgetni az asztalon- megszokott rituálé, az utolsó alkalom, hogy szidás vagy büntetés nélkül elhalkuljanak a diákok. Egy hugrabugos lány ezúttal nem fejezte be a cseverészést időben, amiért egy lesújtó pillantás lett a jutalma, de a professzor végül szó nélkül elfordította róla a tekintetét.
 – Jó reggelt! A mai órámon nem lesz szükségük semmilyen felszerelésre. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy végigülhetik azt mindenféle munka nélkül. – Oakley vetett egy pillantást Palmerre, azután félretolta a papírjait, és összekulcsolta a kezeit maga előtt, úgy futtatta végig a tekintetét az osztály egészén.
 – Bizonyára mindenki elolvasta a mára feladott fejezetet, és megtanulta a Titkok Főzetének receptjét, úgyhogy ma nem az elkészítéséről lesz szó, hanem a felhasználásáról. Valamikor a XIV. században fedezhették fel, és a feljegyzések szerint már használták a XV. században a Spanyol Inkvizíció kihallgatói ellen. Aki megissza, könnyebben tud hazudni, semmiféle külső nyoma nem marad annak, hogy nem az igazat mondja. A legismertebb hatása, hogy semlegesíti a Veritaserumot mind utólag, mind előre felhasználva.
 Oakley kissé megtördelte a kezét, miközben végigfuttatta a tekintetét a diákjain, mintha áldozatra leső sas lenne. Általában az idősebb diákokon nem volt már olyan hatása ennek a megfélemlítő hatásnak, de a legtöbben azért így is elkerülték a bájital professzor tekintetét.
 – Az óra első felében a feladatuk az, hogy vitatkozzanak a Veritaserum felhasználásának korlátairól. Nem tekintek kifejezetten rossznak egy véleményt sem, de elvárom, hogy mindenkinek, aki erre az órára jár, legyen valamilyen véleménye. Nem fogok beleszólni a vitájukba, azt akarom, hogy beszéljék meg egymás között. Aki úgy gondolja, hogy kezdené, jelentkezzen!

/Határidő: október 31. éjfél.

 Ebben a körben elsősorban azt várom, hogy egymásra reagáljanak. Nincsen teljesen rossz válasz, amíg válaszolnak valamit, a lényeg, hogy képesek legyenek megvédeni a véleményüket.

Minden nem lejegelt tanuló, aki nem tud vagy nem akar írni, írjon nekem egy üzenetet, ebben az üzenetben feltüntetve a nevét is! Minden más formátumban érkező igazolást semmisnek tekintek./