Használaton kívüli Rúnaterem

A halál különös dolog. Egyetlen örök pillanatban fagyasztja meg azt, akit elér és változásra kényszeríti mindazokat, akik látták, tapasztalták, elkövették, vagy akikre egyszerűen csak hatással van. Senki nem lehet többé önmaga, ha találkozik a halállal, minden alkalommal egy kicsit más lesz, elveszti a lelke egy apró kis darabját és az a csontos kezek között valami... új lesz.
Felnyög a kifejtésre és nem éppen élvezeti értékkel, mintha kínozná inkább a kígyó, bár valahol ennek is meglehetne a pozitív oldala, az nem csavarodik rá egyelőre a hangszalagjaira ölbemászóbb szólamokért.
- Ezek után végtelenül zavarbaejtő gondolat, hányszor is maradtál kettesben Nikolaijal. – Nem akart erre gondolni, de kényszerűen mostmár erre is fog. Annak ellenére, hogy az okklumencia megadja a megfelelő eszközöket, hogy ne kelljen arra gondolnia, amire nem akar, ő is szokott aludni. Ott még messze nem tart, hogy az álmaiból is kizárja mindazt, aminek nap közben nem ad teret, hiába is csendesíti le elméjét alvás előtt.
- Nem hiszem, hogy erről tudnod kell, Mallard. – Száraz tényközlés, lapos pillantással, kifejezetten irritáló a kétkedő hangnem. Miért kérdőjelezi meg, amit mond? Egyáltalán miért vallana ilyesmit, ha egyszer nem igaz? Esze ágában sincs ilyen alapok mellett tovább részletezni ezt a témát.
Rábámul a fiúra, ahogy az ismét megkérdőjelezi gyakorlatilag minden egyes szavával. Legszívesebben tarkón vágná, csak úgy a miheztartás végett, végül mégsem jut el a tettlegességig.
- Sergei Daskalov, volt Durmstrangos és Trimágus jelölt, mára Nemzetközi Kapcsolattartó és diplomata, plusz immár házas ember. De kösz a kérdést, szeretem, ha a csalódásaimra emlékeztetnek, azt meg végképp, ha megkérdőjeleznek. – Erősen csípősre sikerült a vége és persze… mi a francnak beszél neki egyáltalán kételyekről, aggasztó dolgokról, ha egyszer úgyis ez a vége? Valahol meglehetősen megalázó, hogy bizonygatnia kéne neki ilyesfajta dolgokat, nem is hajlandó ennél részletesebben befeküdni ennek. Csak le kellett volna pattintania a kérdéseket, aztán kész.
- Attól, hogy egy varázslatnak feltáratlan körülményei vannak, esetleg a hatás olyannyira természetesnek hat, netán összecseng a Stockholm szindróma pszichológiai hatásával, még nem jelenti, hogy nem létezik, megvan a valószínűsége, hogy egyelőre nem vették észre. De jah, sült hal vagyok, ne higgy el semmit nekem az égvilágon, mi a francnak? Leszarom. – Sikerült megsérteni az önérzetét, de ez kit zavar manapság, legrosszabb esetben max megátkoz, nem igaz? Elcsendesedik egy pillanatra a hosszasabb magyarázatra és becsületére szóljon, megpróbálja elképzelni magát Corey helyzetében. A bosszús pillantás felkenődik rajta és lecsúszik az érdektelenségén.
- Össze vannak nőve, mindenhova vele jár, Allen törődik vele, egykorúak, rengeteg közös érdeklődési körrel, egy szobában, végtelen számú lehetőséggel, közös zuhanyzással, nyári szünetekkel, faszom tudja mivel, kifejezetten logikusabb, hogy egymást fedezzék fel ahelyett, hogy olyan valaki társaságát keresse, aki látszólag tesz magasról minden ilyesmire. – Nem, nem szórakozik vele, számára ez tényleg logikusabb, bár tény, hogy nem is tudja magát elképzelni olyan elemként, amiből mások többre vágynak, mint amennyit kénytelenek elviselni egyáltalán. Hát nem tett meg mindent azért, hogy ez elő se fordulhasson?
- Mh… - Ez valamiféle egyetértés akart lenni cseppnyi kétellyel és még több kelletlenséggel, méltó ellenpárja a könnyed szavaknak. Visszahúzza maga elé a papírt és igyekszik kizárni magából megidézett ikre gondolatát, mert annak helye idebent nem lehet.
- Milyen figyelmes tőled. – Horkant alig nevetve, megmártja a pennáját a tintában és végigolvassa újra a dolgozatot, hogy apró gyöngybetűkkel jegyzetelje fölé a tervezett javítási irányt, a megtartandó pontokat, az új logikai sorrendet. A tinta az üvegben még fekete, de a papíron már vörös színben pompázik, valószínűleg útközben eldorombolt valami apró, hasznos kis bűbájt.
- Szeretek kísérletezni. Egyébként ha szerencsém van néhány év és mások agyával fogom ugyanezt csinálni. – Hogy nem zavarja a halott testek tucatjainak gondolata? Hogy kvázi az egész életét hullákkal tölti majd? Erősen kétséges, hogy azok jobban értékelnék majd a zsenialitását, mint a könyvek a könyvtár polcain.
Oldalra sandít egy pillanatra, ahogy a másik nekiáll a dolgozatnak. Ez nagy különbség kettejük között. Ő maga akkor sem tud önálló gondolatok híján dolgozni, ha csak muszájból készít el dolgokat, holott igazán nem kellene aggasztania a büntetőmunkának. Nos… valószínűleg ő sem viszi majd túlzásba azért, a hitvány asztronómia RBF-ek sem véletlenül születnek.
- Nem volt rá szükség. Reggeli, ebéd, óra közti szünetek, délután a klubhelyiségben. Elég rövid, nem igényelt túl sok időt. – Csak mindent, ami rendelkezésre állt valószínűleg, de még így is nyilvánvalóan elég gyorsan olvas. Valószínűleg szüksége is van rá, hogy képes legyen boldogulni.
Elcsendesedik egyébként a javítgatás erejéig, aztán pedig már az újraírásra koncentrál. Néha kérdez egy-két számkombinációt közben, de egyébként fókuszált figyelme a gyűlölt tantárgyé. Egy órába is beletelik, mire késznek nyilvánítja a dolgozatot. Nem épp elégedett, de arra bőven elég, hogy a szokottnál lényegesen hozzáértőbb képet fessen a témáról.
- Nikolai megírta egyébként, hogy a január első hetére intéz átoktörősdit nekünk. Átjöhetnél a szünetben.

16+
Elliot

Valami új, valami több, valami kevesebb. Immáron látja a thesztrálokat, és elvesztette minden motivációt, a halál adott és elvett, mint egy önkényes nagynéni, aki maga készítette ajándékokkal traktálja az unokaöccseit, függetlenül attól, hogy azoknak mennyi öröme telik kétes értékű meglepetés-játékszereiben.
Megáll a gondolat benne, fürkésző pillantást vet Elliotra. Mintha olyan sokszor maradtak volna kettesben Nikolaijal a tudtával.. vajon sejti? Nem. Nem sejtheti, erősen bízik a bolgárban, ha már semmi másban nem bízhatik igazán ebben a világban, nincs oka arra gyanakodnia, hogy ez nem több, mint kétes szófordulat, amivel Elliot felnagyítja magában a traumát, hogy egyeseknek bejön a nagybátyja.
- Áh, mert csak az én apa-testvér fantáziálásom tartozik a köztudomású dolgok közé - éppen olyan száraz gondolat, némileg érzékeltetve, hogy Elliot kifejezetten tartozik ezzel neki. Bizonyítékkal tartozik, ha olyasmit állít, amire már számolatlan cáfolat érkezett.
- Sergei... Sergei... akkor voltunk másodévesek - álllapítja meg végül, ahogy eszébe jut, hogy ki is volt az, másodpercek, percek is eltelnek, amíg pontosan helyrerakja magában az információkat a kígyó, nem heccelődik fel a csípős végszón, sem a folytatáson, Elliot sértettségével szemben nagyon sok saját sértettséget tudna lerakni, így nem érzi úgy, hogy feltétlenül ki kell javítania a sértettségeket sugalló mondatokat. Elliotnak van oka sértettnek lenni. Legyen sértett, ha úgy érzi, hogy erre van oka. Mit számít? A sértettség elmúlik, a halál állandó, amíg sértett, addig nem halott, szóval igazán nincs min túráztatnia magát a leszaromtablettákon.
- Ha jól értem, Sergei a példád a szerelemre, aki legalább 17 éves volt, amikor idekerült, miközben te 12 vagy 13, és ez a korkülönbség később is megmaradt. Ugyanakkor amellett érvelsz, hogy Coreynak logikusabb Allenbe szeretni, aki vele egykorú, és nem beléd, akitől ugyanannyi év választja el kb. mint téged Sergeitől. Aki csalódást okozott neked, ahelyett, hogy ugye bármelyik ház és évfolyamtársadba lettél volna szerelmes, vagy éppen Kynbe, aki állandóan a nyakadon lógott. Ezek után csak egy kérdésem maradt: Téged is megimperiózott másodévben Sergei és emiatt lettél bele szerelmes? - kérdezi összefésülve az információt végül higgadtan. Elvégre ez esetben a kontrollcsoport tökéletesen felállt. Ha a válasz nemleges, akkor Elliot sértett-hattyúvarjúholló álláspontja és szurkálódása a kígyó szemében teljesen haszontalan és indokolatlan, mert technikailag továbbra is arról van szó, hogy Elliot nem látja azt, ami kiszúrja a szemét, és nem is akarja látni, teljes lendülettel belemagyaráz inkább valami ismeretlen kórképet, mintsem elfogadja és kezelje a nyilvánvalót. Hát ez van. Nem esik kétségbe tőle, Corey amúgy sem tartozik a kedvencei közé, ha telezokogja a párnáját azért, mert Elliot egy betegség, átokrontás következményének tartja az érzelmeit, ezzel ejtve rajta olyan sebeket, amik mélyebbek a közönyénél, akkor se rezdül meg a kígyó lelke.
- Ez nem szerencse kérdése, néhány év múlva mindenképpen ezt fogod csinálni: ha a jegyeid bejuttatnak az egyetemre, akkor azért, ha nem juttatnak be, akkor meg azért, mert elmész valami kisebb műhelybe, boncmesterhez segédkezni - még erre is szórakoztatóbb gondolni, mint a szaturnusz holdjaira, pedig amúgy nem érez különösebb vonzódást a holtak iránt. Az ujjai megfeszülnek a pennán, ahogy arra gondol, hogy talán Kyndeyrn is így végezte, valaki üveglapok közé szorította az agyának egy szeletét, ami korábban álmokkal és ötletekkel volt tele, amik azonban már mind kicsordultak a pirosas lével, ami valaha a vére volt...
Sápadtan mély levegőt vesz, tovább körmöli a semmire se vezető gondolatokat, adatokat. Ha másnak nem, vizuális élménynek elmegy ez a dolgozat, az írása van olyan szép, hogy érdemes legyen olvasni akkor is, hogyha unalmas, egyszerű, primitív szinten adaptálja a szükséges tudást.
- Mhm, kösz, hogy írtál neki, amikor elrohantál nem úgy néztél ki, mint aki fog - igazít ki egy sort, kisebb ábrákkal bővíti a terjedelmet, szórakozottan keringő szimbólumokat rajzol a holdak köré. - Magnolia néni halálra aggódja magát, hogyha nem vagyok otthon, de hozzátok biztos átenged. Mit vigyek? A dementorok végigmentek a burgonya és gabonaföldeken, szóval az idei vodkák valahogy nem az igaziak.

A bolgár méltósággal tartja a saját ígéretét, s valószínűleg ez annyira nem is meglepő. Még az unokaöccse is ebben a szellemben éli a maga zárt kis világát, valahonnan nyilvánvalóan örökölnie kellett ezt a gondolkodásmódot és bárhonnan is nézzük, felmenői közül Nikolai volt rá a legnagyobb hatással. Közelebb áll hozzá, mint az apja. Vagy legalábbis… állt.
- A különbség kettőnk között, hogy te élvezel erről beszélni, míg nekem… - Nehéz? Kellemetlen? Zavarbaejtő? – Mit akarsz hallani? Hogy bármennyire is morbid, már ezerszer is elképzeltem mégis hányszor, hogyan és hol csinálták a legjobb barátaim, miközben nekem lövésem sem volt róla? Hogy vajon jártatok-e az ágyamban? Hogy a mai napig eszembe jut, amikor a mocsok mardekáros prefi az imperiot gyakorolta rajtam Carrow parancsára? Tudtad, hogy meleg? Hogy csak azért nem kefélt meg közben, mert Lumpsluck idő előtt nyitott ránk? Mégis mennyire kell betegnek lenni, hogy pont erre álljon fel? Persze vannak ártalmatlanok is név nélkül… szex a könyvtár zárolt részlegén, a Tiltott Rengetegben, a rejtett könyvtárban a szigeten, a pincelaborban. Vannak szexuális töltetű gondolataim, Saladin. NE kérdőjelezd meg, ha mondok neked valamit, nem szokásom hazudni. – És erősen sérti az önérzetét, ha ezt feltételezi róla és bizonyítania kell egyáltalán a maga igazát. Nem biztos, hogy nem bánta meg azonnal egyáltalán a kiejtett szavakat. Saladin nem az a típus, aki annyiban hagyja az ilyesfajta témákat, így nyilván… hallani fog még róla. Sokszor. Túl sokat. Bármennyire is zavarbaejtő azonban mindez, nincs különösebben ideje ráfókuszálni, hála a szintén megkérdőjelezett szerelmi témakörnek. Komolyan. Frusztráló.
- Csakhogy akkoriban nem voltak ilyen indíttatásaim. A nyáron találkoztam vele újra. Egyébként igen, másodikban bemutatta rajtam az imperiot. És mielőtt megkérdezed, igen, azóta ez is bekerült a fantáziálás témakörébe és nem, nem ezért estem bele. Hogyan tudtam volna bárkibe is beleszeretni az iskolából? Mindent megtettem, hogy elzárjam az érzéseimet tőlük. És tőletek is. – Eszébe sem jutott volna Kyn ilyen szempontból pontosan ezen okból kifolyólag és ha mégis… számított volna? Sosem érezte a fiút igazán hozzá tartozónak függetlenül attól, mennyi időt töltöttek együtt. Sokkal közelebb állt Saladinhoz, mint hozzá. – Teljesen lényegtelen egyébként. Megmondtam, hogy beszélni fogok vele. – Szent jövőidők, meg halasztandó tervek. A sok házira mindig rá lehet fogni, nem igaz? Egy dolog azonban, hogy nem akarja látni a nyilvánvalót, a végeredményen aligha változtat. Dolga van Coreyval, mert ha az imperio tette, ha nem, az érzelem létezik és valamit kezdenie kell vele. Egyébként sem indokolhatja a kicsinek a mentális behatással. Egyikük sem tud róla, hogy főbenjárót használt rajta, az exmemoriam tett róla a csata után.
Elgondolkodik egy pillanatra a megjegyzésen, aztán komolyan bólint.
- Elég valószínű. – Bár sokat rontana az önbizalmát, ha csak asszisztálni mehetne ahelyett, hogy mélyebben is elmerülne az oktatási rendszer által nyújtott lehetőségekben, tökéletesítve saját tudásának alapjait, melyről aztán elrugaszkodhat saját ötleteinek elvetemült magasságaiba, avagy inkább… mélységeibe.
Már az átírásra koncentrál, így nem veszi észre a fiú sápadtságát, pillanatok alatt elveszti a fókuszt környezete felett, ahogy magával ragadja figyelmét az anyag, amit amúgy továbbra is… utál. Túl közel áll véleménye szerint a jóslástanhoz. Mintha minden elvetemült elméleti tárgynak valami istentelen kombinációja lenne.
- Csak mert haragszom épp, még nem jelenti, hogy nem törődök veled. Igazán nincs mit. – Vannak előnyei annak, ha az ember képes függetleníteni magát az érzelmeitől. Önmagában az is meglepő, hogy Nikolaijal volt hajlandó beszélni egyáltalán.
- Csak magadat. – Pillant fel futólag, elmormol valami varázsigét, amitől azonnal megszárad a tinta és összetekeri a számmisztikai dolgozatot, betuszkolja a tekercstartóba és előveszi inkább Allen Pease könyvét a testbeszédről. Az idei évben talán SVK-ból a legerősebb, már tavaly is képes volt olvasni mások testbeszédét mágia terén, az elméleti része jól simul az ösztönös érzék alá. A problémás után egy könnyű dolgozat legalább kissé felemeli az elméjét.
- Ha nagyon ragaszkodsz valamihez, a többiek biztos értékelnék Magnólia néni sütiválogatását. Talán meg is engesztelné, hogy elrabolunk tőle, végül is… magaddal hozod a szeretetcsomagját.

16+
Elliot

Milyen szomorú, hogy egy Mardekáros bármikor egy unokaöccs-nagybácsi kapcsolat szívébe állhat, akkor is, hogyha nem vezérli rossz szándék, csak önző vágy arra, hogy ne érezzen, és mások lehetőleg ne is tudják, hogy érez.
- Ez valóban különbség kettőnk között, de a megosztott információ szempontjából lényegtelen különbség. Attól, hogy én élvezettel osztottam meg veled az információt, még nem jelenti azt, hogy nincs jogom ugyanúgy tudni rólad azt, ami rólam tudható. Elvégre nem tukmáltam a választ, feltetted a kérdést, ahogyan én is - és ez számára egy tiszta sor, de az egyenes logika úgy tetszik Elliotnak csak akkor Hollóhátas, hogyha az ő érdekeit szolgálja. A fejét mindazonáltal félrebiccenti a szava árja hallatán, szívesen közbekérdezne és tisztázna néhány dolgot, de úgy sejti, hogy itt és most ezzel a fajta firtatózással csak heves ellenreakciót váltana ki, bár mindkét szemében egészen látható módon fogalmazódnak meg a kérdések és a mondanivalók, a vidámság és a bosszúság egy-egy fekete szikrája.
- Természetesen mindenről akarok hallani, és akár párbeszédes formában is el tudtam volna képzelni ezt ilyen kérdés-cunami helyett. Egyáltalán nem beteg, és persze, hogy tudtam, hogy meleg. Szerinted miért nem próbálkozott veled később a Lumpsluckos eset után? Kyn hallott a dologról, és megfenyegette ezzel-azzal. Mi lenne, hogyha nem háborodnál fel azon, hogy be kell bizonyítanod valamit, amit mind nem tudok rólad, mert oké, hogy nem hazudsz nekem, de soha nem voltál őszinte velem, tehát nekem erről fogalmam sem lehet? - szelíden néz, bár vad dolgokra gondol, és csak egy része kellemes, a többi... nos a többi katalizátor.
- Erről beszélgethettünk volna kulturáltan, háborgás nélkül is, ahogyan a téma megérdemli - megpiszkálja az állát a penna végével, kissé bosszús arcot vág.
- Ha akkor nem, akkor mégis mikor? A legutolsó két nyarat Kynnel töltötted, és ő nem mondta, hogy... hacsak nem ezen a most nyáron, amikor... - megáll  szó a szájában. Elliot ezen a nyáron a bolgár fiúval fiúzott. Rájött, hogy mi a szerelem. Kyndeyrn még ki sem hűlt teteme felett. Elfelejti Coreyt. Elfelejti az imperiot. Elfelejteni az iskolai szerelem témakörét, szavakat, amiket mondania éne, hogy fenntartsa a beszélgetést. Végigpillant Elliot homlokán, a szemöldökének halánték felé hajló ívén, az arcának éles ívén, az állának fakó szőrtelen kiszögellésén, aztán lehajtja a fejét, és inkább írni kezd. Bölcsebb. Ha ő most nem mondja ki azt, amit gondol Elliotról, a szemei előtt levő szerelmekről, és az érzésekhez való viszonyulásáról. A legjobb az, hogyha nem is mutat semmilyen hajlandóságot arra, hogy ő bármilyen kérdésre is válaszolna, ami nem az érintett szakterületekkel kapcsolatos, történetesen a témákban, amikből a leckét írják. Nem látja a Szaturnusztól a holdakat, majdnem gépiesen ír aztán túlteszi magát rajta. Ellazul. A múlttá válik a gondolat.
- Apám úgysem bírja ki, hogy valamit ne lengessen be. Mit szerettek? Gondolom a likőrök nálatok annyira nem játszanak barbár bolgár nép, bár igaz ami igaz, Magnolia néni süteményei alapján azt hihetné az ember, hogy édesszájú és szívű népség az, azonban Magnolia néni elég öreg ahhoz, hogy azt mondják neki: bolgárok, és rögtön másféle varázslatot kever a tésztába, mint amilyennel a francia "unokaöccseit" várni szokta.
- El se engedne anélkül, mégiscsak karácsony lesz, és nálatok nincs asszony a házban - hagyja felhengeredni a dolgokatot, kíváncsian a másik könyvére néz.
- Az mégis mi?

Más kérdés, hogy ő Saladintól nem arra a válaszra számított, mint amit végül kapott, nevelő szándékú, „hogy értsd, én miért nem gondolok rájuk úgy, ahogy te sem tennéd” típusú felindultságból elkövetett merénylet, mely aztán végül a válasz-meglepetéssel zárult. Nem feltétlenül akarta ilyen irányba terelni a beszélgetésüket. Nem így tervezte, de lassan megtanulhatná, hogy a kígyó közelében egyszerűen csak semmi nem úgy megy, ahogy azt őtollassága eltervezi.
A megjegyzésre már nem válaszol, leginkább azért, mert kikívánkozik belőle egy egészen másfajta replika, amivel végül is csak a rejtettebb, sötétebbnek értékelt oldalát tárja fel. Miért csinál ilyeneket egyáltalán a közelében? Érthetetlen.
- Nem gondolkodtam rajta… - A zavar egy pillanat alatt elszisszen vonásairól, ahogy a fiú Kynt említi. A döbbenet olyannyira egyértelmű rajta, hogy teljesen nyilvánvaló, fogalma sem volt a baráti közbelépésről. – Azt hittem, csak talált magának érdekesebb elfoglaltságot. – Meg hát… nagyon igyekezte elkerülni, mert akkoriban nagyon nem értékelte a megalázó helyzetet, amibe került és amibe Lumpsluck előtt hozták. Mintha ez előtt ne lett volna így is méltatlan véleménye róla a tanerőnek, hát ez a jelenet aligha segített. Ugyan, ki hiszi el, ha imperio alatt csinálsz valamit, amikor annyira átkozottul… engedelmes vagy? Mintha akarnád? És nem tudja azt mondani, hogy nem akarta, mert akkor és ott nem volt önálló akarata az ellenállásra és túl sokszor jut eszébe ahhoz, hogy őszintén azt tudja mondani; igen. Gyűlölte volna érte.
- Miért kell ilyesmit tudnod rólam? – Szinte már csendes kérdés. A felvilágosítás és a szelíd pillantás kettőse elég ahhoz, hogy Elliot hangulatát is csillapítsa, a hergeltség megszelídül a nyugodtság alatt és nem olvassa ki mögüle az elvadultabb gondolatokat. Elhúzza a száját a kulturáltságra, fogalma sincs hogyan kell ilyesmiről kulturált módon beszélgetni, mert a civilizáltság igényelné, hogy ne feszítse annyi elnyomott frusztráció, ami gyakorlatilag ellehetetleníti mindezt.
- Most nyáron. – Biccent és rejtély, miért nem talál ebben semmi kivetnivalót, ám mert a szőkét nézi és az őt vizsgálja, önkéntelenül is érzékeli a nagyon hirtelen beálló változást. Pupillái hirtelen tágulnak, a mellkasa riadt légvételtől emelkedik, mintha csak most realizálná, miként tűnhet ez a másiknak.
- Nem úgy, ahogy gondolod. Én nagyon… - Egyedül volt? Magányos? Szomorú? Semmi olyan, amit Saladin nem mondhatna el magáról. Gondterhelten simítja meg a homlokát, hátrafésüli a kósza hajszálakat. – Nem tudtam, kivel beszélhetnék. Nem válaszoltál a leveleimre, Nikolaijal addigra elhidegültünk, apámmal nem tudok ilyen mélységben. Elmentem a nagymamámhoz, de Nikolai törölte a mugli családom emlékeit biztonsági okokból, nem maradt senki aki… - Megakad egy pillanatra, elfordítja a pillantását és inkább az elbaltázott Számmisztika dolgozatra néz. – Nem jutott eszembe senki más. Írtam neki, ő eljött. Beszélgettünk. Addig fogalmam sem volt róla, hogy vannak érzéseim egyáltalán iránta, de… ott volt. Végighallgatott. Megértett. Egy időre megnyugtatott, aztán elkezdtünk beszélni róla is, kiderült hogy már diplomataként dolgozik, hogy mennyire élvezi a munkát, szeretne több időt tölteni nálunk, ha lehet és végül, hogy megházasodott. Mintha meghalt volna tőle bennem a maradék jó dolog is, ami még egyben tartott. – Ezúttal önként vall, mert úgy érzi szükséges információ a témához és mert valami olyasmit sejt Saladin pillantása mögött, amit egészen biztosan nem akar, hogy elburjánozzon. Nos… nem jelenti, hogy ennek fényében nem fog, de ha már szükséges, legalább valós alapokon tegye.

- Vodka leginkább, bár a dementorízű annyira nem jönne be, azt hiszem. Bár én kíváncsi lennék rá. Viszonylag elég sok whiskey is megfordul nálunk, aztán a pálinka, ünnepibb alkalmakra bor. De őszintén? Szerintem a ti készletetekből bárminek örülnének. – Már csak a márka miatt is, van amit értékelni kell és lehet akkor is, ha nem feltétlenül tartozik az adott pianem a favoritok közé.
- Nos… - Egy pillanatra mintha kelletlenné változna a pillantása. – Ami az asszonyt illeti… szerinted ott lesz a vörös karácsonykor? – Ettől mintha sokat csökkenne a szemében az ünnep fénye, bár köztudott, hogy amúgy sincs különösebben oda érte. Rendkívül fél-lénynek érzi magát rajta. A veszteségeire emlékezteti.
- Hm? – Felpillant, hirtelen nem tudja mire vélni a kérdést, ujjai értetlenül rebbennek amolyan „mimi?” mozdulattal. Lepillant a kezei közé, aztán még mindig értetlenül felemeli a könyvet.
- Várj… komolyan meg sem nézted, milyen könyveket használunk idén…? – Mintha lehalt volna az agya, hatalmas szemeket mereszt a fiúra. – Ne szórakozz már, ez a legérdekesebb mindegyik közül. – A fiú kezébe nyomja a példányt, amit valószínűleg Saladin még ki sem csomagolt, mert akkor csak megakadt volna a szeme legalább a címen.
- Allan Pease – Testbeszéd: Hogyan olvassuk mások gondolatait a gesztusaiknak köszönhetően. Zseniális elme, érdemes elolvasni. Rengeteg nagyon jó elméleti és technikai tanácsa van. Magasan az idei legjobb tankönyvünk.

16+
Elliot

Lehet, hogy másokat, a kicsiket és a butákat Elliotnak ilyen provokatív visszakérdezéssel kell nevelnie, ám Saladinnak kettőnél több agysejt áll a rendelkezésére. Elliotnak többet kellene vegyülnie valódi, élő emberekkel ahhoz, hogy tudja, hogyha ráförmed valakire egy ilyen kérdéssel, az nem feltétlenül apokaliptikus záróbeszéd, és még inkább, nem csak képmutatók vannak ezen a földön: Saladin csak azt az érdeklődést várja el tőle, amit amúgy ő maga is gyakorol a rokonság felé. Egészséges fantáziálás, semmi több.
- Érdekesebbet. Hát persze - olyan pillantással néz Elliotra, hogy abból kiolvasható legyen, hogy ő, mint mardekáros kevés izgalmasabb dolgot talált volna ebben a helyzetben izgalmasabbnak és érdekesebbnek, mint befejezni azt, amit elkezdett, de mégis... merlinre a földben, hogy lehet, hogy Elliotnak ez nem teljesen logikus? Mintha szívatná a fiú, de tényleg, komolyan, mintha egyszerűen csak örömét lelné abban, hogy teljes emberi képtelenségeket mond.
Mint ez a kérdés.
- Mert ez fontos és érdekes. Lényeges dolog. Kis túlzással a leglényegesebb - nem felel kérdéssel a kérdésre, mert az őt is idegesítené, bármennyire is provokáló egy "nem egyértelmű?!" visszavágás. Tavaly ilyenkor még ezt tette volna. Ó igen, tavaly ilyenkor még volt elég önérzete ahhoz, hogy felcsattanós hangnemben feleljen meg egy ilyen kérdésre, mert akkor még biztosan hitte, hogy a világnak körülötte kell forognia.
Felemás szemei holt kékséggel bámulnak Elliotra, mielőtt lesütné a szemét, és a papírt nézné igen erőteljesen és intenzíven. Nem vág a szava közepébe, nem érez magában elég erőt ahhoz, hogy megállítsa Elliot mondatainak lendületét, a szavainak árját, a védekezését, mintha legalábbis bármilyen szemrehányást tett volna neki. Mintha volna joga bármilyen szemrehányást feltenni, elvégre ahogy rögtön elsőre elhangzik, az egész kvázi az ő hibája, hiszen nem válaszolt a levelekre, és tényleg nem. Mégis, a pennán megszoruló ujjait egyáltalán nem érdekli, hogy mennyire igazságos az indulata. Hogy a fellobbanó vonzalomnak mennyire volt, lehetett táptalaja egy ilyen gyászos esemény felett, hogy Elliotnak erre volt szüksége és hogy...
- Ebben a témában viszont egyáltalán nem tartozol nekem el- és beszámolóval Elliot. Megvolt a szerelem a nyáron. Pipa - síri a hangja, üres, mint az okklumencia üvegkoporsója, amibe zárja a gondolatainak szennyes árját. Ott üvöltenek feketén, némán, biztonságosan elzárva, ahol a helyük van. És nem engedi ki őket.

- Nincs dementor-ízük, csak szar a krumpli és a gabona, amiből készült. Érted, nincs benne semmi, ami körvonalazható dementor lenne, egyszerűen csak meg van rontva az egész. De akkor majd eszerint válogatok - bólint. - A whiskeyből beérik néhány tízéves, talán öregebb is, a pálinkák kifogástalanok, a gyümölcsöt általában importáljuk, és Franciaországban nincs ekkora gebasz - megrögzött szeszgyerekként mosolyodik el a dicséretre, a korábbi hangulat fölé úgy veszi fel a mosoly köntösét, ahogyan a muglik a felsőjüket válogatják. Jól áll, de mégsem az az igazi bőre.
- Eljegyezték, Elliot - hangsúlyozza egy kicsit úgy, mintha egy trollhoz beszélne. - Természetesen ott lesz karácsonykor, elvégre ti vagytok az új családja. Hacsak addig apád meg nem unja biztosan számíthatsz a jelenlétére, de a vörösök nem főznek. Ők csak akkor állnak a konyhába, ha rájuk jön a bujaláz, ami ugye a vörösökre gyakran rájuk jön - ecseteli sokkal nagyobb szakértelemmel, mint amennyi hozzáértéssel a könyvre néz.
- ...minek néztem volna, amiből egy csomóan tanulunk, és bárkitől kérhetek leckét másolni? - unottan megforgatja a kezébe nyomott könyvet, úgy tetszik, még az érdekes cím sem tudja felcsigázni az érdeklődését.
- Ne már, ebből tanuljuk a sötét varázslatok kivédését? Semmi átok, semmi rontás, semmi varázslatos dolog... te izé, ha ekkore zseninek tartod, akkor miért vagy ennyire fatökű Corey igen kifejező gesztusnyelve láttán? - kérdezi, jelezve, hogy neki még van intelligenciája a látszat ellenére, meg gyors kapcsolásai, miközben a két lábára hátrabillentve a székét felnyitja a könyvet úgy találomra, ahol kinyílik, mert Elliot sokat öhm, foglalkozott vele.

Na nem. Egészen biztosan nem hiteti el vele, hogy minden normális ember a saját családjának igényelt nemű tagjairól fantáziál. Ez egyszerűen csak nem lehet normális, átlagos emberi dolog, még akkor sem, ha az emberek általában nem őszinték így… nem. Óh, nem. De hé, semmi gond, ő engedékeny. Nem ítélkezik, csak mert a szöszi a bátyóiról fantáziál, cserébe meg elvárja, hogy neki ne kelljen a saját véreiről. Mert szerinte ez így korrekt kompromisszum.
Félig-meddig széttárja a mancsait, amolyan félúton elhaló mozdulattal. Komolyan ezt gondolta. Egészen pontosan meg nem gondolt bele mélyebben, egyedül arra fókuszált, hogy elkerülje, hogy Kynék közelébe maradjon ha kell, ha nem kell, de szinte mindig és kizárólagosan kellett. A látszat ellenére nem. Egyáltalán nem leli örömét abban, hogy Saladin minden második mondatától nettó idiótának nézi.
- Azt hiszem nagyon más az értékrendünk. – Bámul fel a mennyezetre egy pillanatra, nem igazán segítségért sose létezett istenekhez, inkább csak elgondolkodón. Hajlandó elhinni, hogy a másiknak ez… fontos. Továbbra sem érti, miért kell ez a leglényegesebb legyen, annyi más dolog lehetne, ami érdekli benne… aha. Nos, nem mintha nagyon esélyt adott volna eddig, hogy az az annyi más dolog napfényre kerülhessen és érdekelhesse benne bármi is a másikat. Ha egyáltalán.

Megmagyaráz, mert úgy érzi szükséges. Hogy nem az, valami kellemetlen ürességet hagy a mellkasában, hideg holtsúlyt helyez a gyomrára és tehetetlenül néz szembe a síri hanggal, ahogyan a kökénykékek érzelmeivel már nem tud. Nem válaszol. Nincs mire és túlságosan is mély hiányérzetet hagy benne a tény, hogy a fiú, aki másról sem volt híres, mint a lendületes, szerteágazó, magakellető érzelemhullámokról, most teljesen és tökéletesen elvágja magát előle.

- Deh lehet hogy hagynak maguk után az alapanyagokban valami nyomot, ami kimutatható a végtermékben is. Egész érdekes felfedezés lenne leszámítva a nyilvánvaló és sajnálatos veszteséget. – Mondhatnánk lelkesnek is akár, de a korábbi téma és Saladin reakciójának árnyéka éppen úgy ül meg rajta, ahogy a dementorok ülnének tort: a jóérzéseken és azokat elszívva. – Ez a hely minden probléma melegágya, elég messze vannak, hogy csak a vihar szele érje őket. – Biccent végül a franciákra, akiknek a nyelvét úgy közepes átlagosan még beszéli is, bár életében nem beszélt még anyanyelvi franciával a Beauxosok múltbéli látogatásával sem. A tudása fájdalmasan kipróbálatlan.
- Mh… - Kedvetlenül megtámasztja a fejét a kezében, következésképpen szükségszerűen előre is hajol a padon, sötét talárba vont alakja gonosz kis árnyék a jegyzetek felett.
- Ne is akarjon. Ha már végig kell ülnöm a karácsonyi pofavizitet, legalább Nikolai főztjét egyem. Ő tényleg jó benne. – És kifejezetten szereti is, bár a nyáron már nem mondta neki. Nem mintha nagyon érzékelte volna bárminek is az ízét, vagy törődött volna egyáltalán azzal, mit eszik. Evett, mert éhes volt, a túl sok edzéstől pedig mintha állandóan korgott volna a gyomra.
A könyvtémára élénkül fel, bár méltatlankodó nyögése van olyan szenvedélyes, amit inkább ágyban kellene produkálnia, sokkal feltüzeltebb témázás közepette, semmint holmi könyvek és leckék kedvéért. Legalább a másolásra nem tesz megjegyzést.
- Meg a 2. SVK kötetből. – Vonja meg a vállát, abban épp elég az átok, a rontás, meg azok kivédése, de mostanra már eleget elsajátított ahhoz, hogy sokkal jobban érdekelje hogyan lehet jobb másoknál. Ismerni az átkokat, tudni, milyen módszerrel védje ki őket? Alapvető varázslótudás. Őt az érdekli, ami különbözővé tesz.
- Lehetséges lenne, hogy ne kerüljön elő ötpercenként Corey? Komolyan, ennyi erővel akár itt is ülhetne. – Édeshármasban összebaszhatnák a büntetőházit, nem? Kelletlenül szusszan, míg az érzékelhetően sokszor olvasott könyv engedelmesen kinyílik a 69. oldalon. Természetesen nem fejezetcímnél méltóztatja feltárni magát a kötet, ám egy kis beleolvasás után nyilvánvalóvá válik, hogy az író azt taglalja, miként változik egy varázsló, avagy boszorkány testi reakciója függően a használni kívánt mágiától, a vérben létrejövő kémiai folyamatoktól kezdve a mozdulatok milyenségén át a legapróbb akaratlan jelzésekig. A mágia már akkor érzékelhető, amikor még csak felépül használója testében és már tudható, mielőtt elérne a közvetítő, esetükben a pálca végéig. Hosszan taglalja, hogyan lehet minőségében felismerni az átkot egy fél mozdulatból, egy gondolatból megnyilatkozni a vonásokon, egy érzésből a levegőben, egy másként vett lélegzetből, egy apró ajakmozgásból, ami önkéntelenül is a varázs nyelvére mozog? Ez már művészet. Olyan fajta, ami messzemenőkig érdekli Elliotot. Valójában igazi mágia-pornó a maga nemében, nem csoda, ha megragadja a hollófiú fantáziáját.

16+
Elliot

Nem is volt célja ilyesmit elhitetni Elliottal, főleg nem volt célja a fiúnak bármit elhitetni vele. Néhány teljesen hétköznapi tényre akart csupán rámutatni, és nem szorul rá Elliot engedélyére semmilyen formában a fantáziálásról. Ezek a dolgok egyszerűen csak szomorúak, ha így működnek Elliot fejében, de Saladin életében szomorú fordulatot vett minden, így ezen sem kell csodálkozni, ha teljesen ellehetetlenül az, hogy megértesse ezt az álláspontot a fiúval, aki nem akar belátni semmit. Végül is, nem kell. Megemeli a vállát a karszéttárásra. Hát az is elúszott az érzékelés peremén, pedig Kyn elég büszke volt magára. Ő meg egy kicsit irigy, hogy Elliot kedvéért volt olyan határozott és akaratos, nem az övéért. Hogy az ő bőrét, és ezek szerint boldog tudatlanságát mentette inkább.
- Ez nyilvánvaló, ha közelítő értékrendünk lenne, egy házban volnánk - vonalakat firkál a pergamen szélére, nincs nagy értelme és esztétikai értéke, de szép, szabályos, rövid, két milliméteres kis vonalakkal dekorálja az írás margóját, amíg a kínos magyarázat tart. Ha átadná magát az érzelmeinek farokfelvágva megátkoznák egymást. Nem egy viszonylag ártalmatlan és kulturált silencióval.

- Értem a célzást, hozok neked mintát. Szent Mab királynő, ha fele ennyit törődnél a szexuális életeddel töredékennyi frusztráció volna rajtad - egészen megszédül a lelkesedéstől, összehunyorítja a szemét, mintha egy túl fényes lámpásba vagy mágiába tekintett volna, de biztos, hogy nem fogja elfelejteni a mintát. Vagyis... lehet, hogy elfelejti először, másodszor, harmadszor, de most már ha az apja panaszkodik a terményről holtbiztos, hogy megkapirgatja a gondolatait a tudat, hogy neki ezzel valami dolga van.
- Meg jobban védik a földeket. A franciák iszonyú kényesek arra, hogy nekik legyen a legjobb ízű, illatú, állagú mediterrán termésük, mert rosszabbak az adottságaik, mint az olaszoknak, de tudod mikor fogják ezt elismerni, majd amikor Izland kettőbe reped. Ugyanez van a levendulával is - belekotor a táskába, még akad Magnolia néni süteményéből, nem tűnt el mind a húsos Saladin-emésztőgép pokolűr mélyén.
- Annyira fura, hogy Nikolai főz - simogatja meg a saját állát. Normális esetben ebből következően azt taglalná, hogy vajon mennyire lehet meleg Nikolai, mert éljenek a sztereotípiák, de aztán éppen az érintettre hallgatva inkább megkerüli a témát, és nem enged a saját érdeklődésének. Lemondás a csábításról. Még jó, hogy a sütemények nem olyan szeszélyesek, mint Elliot, és nem kell külön hétpróbázni ahhoz, hogy belemélyeszthesse a fogait, mint a Nikolai témába, amire most alaposan rázárták a légmentes zacskót. Talán neki is új "legközelebbi" barátok után kéne néznie. Mondjuk rögtön a dementorok személyében. Vagy elcsábíthatná a kishollósokat Elliot alól. Megmutatná neki, hogy mit is lehet velük csinálni, és ugyan már, ők is akarnák...
Felpillant a nyögésre. És komolyan nem kommentálhatja anélkül, hogy újabb pokolbugyrot rántana a nyakába? Két ujjal fogja a sütit, elegánsan nem morzsálja le.
- Áh, szóval több könyvünk is van. Ez megmagyarázza miért olyan nehéz az utazóládám még min....dig - áll meg a közbevetés Corey-hallatán. Felnéz a könyvből, hosszan figyeli Elliotot a lapok felett, miközben még lapoz is egyet, bár biztos nem végzett azzal az oldallal, amit korábban nézett, a tudás kiszivárog belőle, vagy nem, és őt érdekli, vagy nem. Alaposan megforgatja a szájában a szavakat, mielőtt kimondaná őket.
- Ha itt lenne, legalább nem halogatnád a beszélgetést vele, és hovatovább, biztos vagyok abban, hogy kint ólálkodnak a folyosón téged várva, mert már rég levették, hogy nem érkeztél meg a könyvtárban, tehát valami bajod esett, mi történhetett, istenkéééém - affektál egy kicsit nyafogósan, nem mintha valaha is hallotta volna őket így beszélni, de így képzeli.
- Amúgy egész jó könyv - hátrahajtja a fejét, és egészen az arca elé emeli, a padba akasztott lábbal, hátrabillentett székkel kényelmesen elnyúlt, mintha legalábbis egy pamlagon heverne és úgy olvasná a sorokat, amik elszaladnak a szemei előtt. Rajtuk ez sem segített volna. Mindenkiről egyértelmű volt, hogy átkozni fog. Róluk is. Elhomályosodik a tekintete, de kitartóan úgy tesz, mint aki olvas.

Mi szomorú? Hogy nem gondol potenciális szeretőként a saját családtagjaira? Azért ennyi engedményt valószínűleg mindenki tehet neki, elvégre aligha kötelezhető ilyesmire… Illetve nyilván kötelezhető. Csak mi a fenének?
Egészen biztos abban, hogy Kyn ugyanezt megtette volna Saladinért is, ha annak szüksége lett volna rá. Az irigységnek persze ez aligha számít, bár önmagában az érzés érthetetlen. Mégiscsak ők voltak együtt, nemde?
Hümmög valamit az értékrendekre és nem vallja meg, hogy annak idején ő maga is Mardekáros akart lenni. Valójában nem illik oda, mostanra nyilvánvalóvá vált, de akkoriban kelletlenül fogadta a süveg döntését.

- Kösz. – Mosolyodik megörülve a lehetőségnek, a vonásai egy csapásra fiatalabbnak hatnak, bár gondtalannak aligha. - Valószínűleg. – Az egyetértés meggondolatlanul csusszan ki a száján, ami inkább a másik téma iránt mutatott lelkesedésnek köszönhető, ám végül meg sem bánja különösebben. Bár kérdéses. Saladinnak szokása olyan dolgokkal basztatni, amik az egyik pillanatban még halál ártalmatlannak tűntek.
- Legalább haszna van a magakellető látszatfenntartásnak. – És ezért a franciák mindenféleképpen megérdemlik az elismerést, még ha viszonylag kevesebb dementor-atrocitással is kell szembenézniük, mint az ittenieknek. Elgondolkodva figyeli a sütemény útját és kifejezetten meggyőződése, hogy Saladinnak nem kellene ennyi édességet fogyasztania, mert egy idő után gurulni fog, mint a törpegolymók, ha gurkónak használják, de van egy olyan sanda gyanúja, hogy ennek megjegyzése eltávolítaná azt a helyes kis fejét a nyakáról. Szereti a fejét a nyakán.
Megvonja a vállát.
- Nagyon sok időt élt egyedül, ráadásul teljesen magára maradt két évvel azután, hogy apa Londonba ment és a nagyanyjuk is elhalálozott. Azt mondta, kénytelen volt megtanulni, ha normális ételt akart látni néha az asztalon. – Persze beújíthatott volna asszonyt is magának… ez a gondolat olyanokat szül a hollóhajú fejébe, amik nagyon is összecsengenek a szőke elmélkedésével, de viszonylag gyorsan kizárja a fejéből. Még nem tudja, hogyan kellene kezelnie a Nikolai témakört.
Egy dolog hoppon hagyni és elnézni más barátok után, meg egy másik elszeretni tőle azokat, akik még megmaradtak neki. De végül is, már semmi nem lehet meglepetés manapság, hm?
Lenne egy-két keresetlen szava az utazóládában tárolt tankönyvekről, de Corey úgy rombol bele a képbe, mintha minimum ala bombarda berobbant volna az ajtón keresztül. Farkasszemet néz a kökényszínekkel, sötét szemöldökei összébb csúsznak a homlokán.
- Teljesen lényegtelen ebből a szempontból, hogy itt vannak-e, vagy sem. Ez a téma nem tartozik másra rajtam és rajta kívül, tehát nyilván négyszemközt fogom vele megbeszélni. – Kicsit elege van belőle, hogy újra és újra ez a téma. Jobb lesz, ha gyorsan túlesik a dolgon és lerázza magáról Saladin állandó célozgatásait, mielőtt az idegeire megy vele.
Tovább írná ő a házit, de lévén a fontossági sorrendek között előrébb ugrott a fiú megismertetése az alapvető tankönyvekkel, félrerakja kicsit a pennát és ő maga is hátradől amolyan féloldalasan, hogy belelásson az arcbaemelt könyvbe. Na most, mivel a szöszi inkább csak barrikádozná magát vele, ehhez kénytelen viszonylag testközelbe helyezkedni, kikönyököl a fiú mellett egy hátsó padon, megtámasztja a halántékát.
- Igen, az. Ha az ember eleget gyakorol és kellő figyelemmel van a részletekre, rengeteget csökkentheti a reakcióidejét. Mondjuk továbbra sem értem, miért nincs mozgásdinamikai óránk. Elvégre minden párbaj alapvető része a mozgás, de még egy átkozott tornaóránk sincs, érted. Csak kviddics… - Úgy mondja az utolsót, mintha éppenséggel bűn lenne, valójában meg inkább nem érti, hogy miért nem oktatnak akár mellette olyat is, ami tényleg hasznos, nem valamiféle hobbiszintű szórakozás.

16+
Elliot

Természetszerűen nem ez a szomorú, hanem az, hogy Elliot úgy véli, üzletelnie, alkudoznia kell ahhoz, hogy ne kelljen szeretőként gondolnia rájuk, ezért cserébe adja az "elfogadását" más témákban. Nem azért elfogadó, mert elfogadó akar lenni, hanem azért elfogadó, hogyha Saladinnak megvannak ezek a perverziói, akkor hagyja békén az ő rokonságát, ne is beszéljenek róla, mert ő elfogadó az iránt, amit Saladin gondol a sajátjairól. Ez nagyon szomorú, hiszen megállítja a kommunikációt. Saladin gondol Elliot rokonságára, ám néma marad a száj, nincs kivel megosztania a gondolatokat, mert rajta kívül senki se ismeri őket. Természetesen Elliotnak szíve joga nem beszélni róluk, hiszen a téma zavarja, ám ettől még szomorú, hogy meghalt mindenki más, akivel Saladin szót válthatott volna. Csak Elliot maradt, akivel viszont nem válthat szót arról, ami keresztülhatol az érdeklődésének blokkolóin, mert őt teljesen más dolgok érdeklik.

Elnézi a lelkesedést. Még fénykorában sem érezte magát ennyire lelkenek soha, persze ez annak is betudható, hogy őt mégiscsak mértékletes angolnak nevelték.
- A franciák nagyon el vannak telve maguktól. Attól, hogy jól csinálják, amit csinálnak nem kéne ennyire felvágni vele. És az adottságaik is sokkal jobbak, természetes, hogy jobban védik is azt, amit érdemes szerintük - jegyzi meg tartózkodó ellenségességgel a nemzet iránt, ami amúgy felnevelte egy féltestvérét. Nem ragadja meg a "valószínűleget", mert már sejti, hogy csak gyors visszakozást és hirtelen felfúvódó gömbhal-védekezést tapasztalna, ha meglovagolná a számára ízesnek tűnő témát. Inkább a süteménnyel édesíti meg a száját, mint a rosszindulattal, amivel a másiknak kellemetlen témákon csámcsoghatna. Szemlátomást nem izgatja a golymók-jövő. Ha majd simogatják ő is dúdolni kezd, egyszer, talán.
- A világ tele van olcsó kifőzdékkel és nőkkel, akik szívesen megtennének a nagybátyádnak bármit - pillant fel Elliotra, kissé elmosolyodik. Magnolia néni jut eszébe, és az a híres mondása, hogyha ötven évvel fiatalabb lenne, akkor egy ilyen Nikolai-féle fiatalember már nem lehetne facér. Az apja jót nevetett a látogatása után, bármennyire is vészterhes időket éltek akkoriban, és Nikolai látogatása abszolút hivatalos és az unokaöccséért aggódó látogatás volt. Imponált a család minden tagjának ez a családi összetartás. Hiába a bolgár vér.
Mardekáros módszer elszeretni a barátokat. Miért ne büntetné Elliotot azért, mert arra kényszeríti, hogy hoppon hagyja, mert nem osztozik vele semmilyen érdeklődésben, csak a gyászban, de még azt is elvenné tőle, a bűntudatot, ami terheli, mert eleve feltételezte... talán tett olyan fogadalmat, hogy nem hibáztatja ezért többet? Nem emlékszik már rá pontosan, bosszúsan szusszan, a kökénykékek tekintete megkeményedik.
- Hát persze, kizárólag rád tartozik, aki semmit sem látott ebből az egészből, és rá, és még véletlenül sem arra a kétszázmillió másik emberre, aki már ezer éve vágja, hogy mi a téma, mert Corey miattad olyan, mint egy seggen lőtt kneazle - a megjegyzése hideg és gúnyos, de nem vitaindító. A magánügy az magányügy, de Elliot számára nem is volt ügy, amíg be nem avatták, drámai túlzásnak érzi a kisajátítást, mivel külső segítség nélkül nem is tudna a dologról. Nem mosakodhat ki a célzások alól, nincs rá semmilyen reális igényalapja, de úgy tetszik, Elliot ezt sem tudja.
Nem fog erről vitatkozni vele. Nem fog vitatkozni vele. Sokkal könnyebb lenne úgy beszélgetni, hogy nem vitatkoznak, de talán ahhoz mindkettőjüknek sokkal jobb okklumentornak kéne lenniük. Vagy legalábbis neki még biztos van mit tanulnia. Sátorként maga fölé tartva a könyvet védi magát a mennyezet esetleges rájuk-sírásától, ha a rúnaterem úgy vélné, siralmas minden, amit produkálnak.
- Elliot abból indulsz ki, hogy erre szüksége van a briteknek. A legtöbb britnek nincs szüksége erre. Mozgásdinamikát tanuljanak az aurorok az aurorképzőn, a többi embernek ez teljesen felesleges majomparádé volna. Ez nem Kelet-Európa, ahol tényleg bárhol bármikor bárki megtámadhat, mert az összes varázsló kvázi feketemágus, és úgy jön ki a Durmiból, hogy gyilkospalánta. Az angol mágia elegáns és mentes az agresszív túlkapásoktól jobbára. A párbajozók a társadalmunk teljesen különálló részét képezik, nem az alapműveltség része. Szerinted hogyan máshogy győzhették volna le gyerekek a halálfalókat? A párbajkultúránk olyan, mint a versenylovazás, rétegsport. És a kviddicset vedd komolyan, mert az meg nemzeti sport, és ha volna egy csepp jóérzés benned tudnád, hogy a seprűlovaglás igen jó izomfejlesztő - szinte unott hangon elemzi szét a témát.

Ezek szerint Saladinnak sikerült kifacsarnia teljességgel a gondolatmenetet. Végül is érthető. Ha nincs ló, a szamár meg valami nyomorult kis botladozó négylábú, ami már öszvérnek sem nevezhető, akkor viszonylag tényleg elég depresszív a képlet.

- Nem bírod a franciákat. – Állapítja meg az immár eléggé nyilvánvalót, bár önmagában neki sem voltak túl pozitív benyomásai az egocentrikus Beauxos brigád alapján. Még a nyelvük is beképzeltnek hat, s bár nyilvánvalóan megvan a maga romantikája, a bolgár mindig is inkább a torkába simult, mint a francia.
- Valószínűleg nem tartozott a preferenciái közé az olcsó kifőzde, vagy a… - Nők? Csendben marad egy pillanatra, figyelme elkalandozik a rúnák vidáman masírozó látványán. Franc tudja, mi jár, vagy nem jár épp a fejében, nehéz kiolvasni bármit is az azúrkék szemekből, bár valahol megfogalmazódik benne a gondolat, hogy ideje lenne elbeszélgetnie nagybátyjával arról, miért is nincs saját családja. Túl sokszor foglalkozik a témával Saladin ahhoz, hogy ne szítsa fel az érdeklődést benne és a családi képlet önmagában még semmi olyan, amiben e kérdést ne lehetne normál vérségi alapokon feltenni, nem igaz? Más kérdés, hogy Nikolai immár tudja, milyen elvek mentén beszélgetett ő meg a szőke, szóval nagyon is tisztában lesz vele miért teszi fel egyáltalán. Alig kínos csak.
Ah. Hogy ő nem osztozik semmilyen érdeklődésben. Eleddig az érdeklődési körök közül sikerült felkínálni a saját nagybátyját, meg Coreyt. Mekkora egy rohadék állat, hogy nem fogadja el őket, nem?
- …ne haragudj, te hogy éreznéd magad, ha a magánjellegű témáidat kiteregetnék mások előtt és egy ilyen kérdést úgy kellene megbeszélned valakivel? Mert én viszonylag elég szarul. – A hangja száraz, hideg és íztelen. Tesz rá magasról, hogy a szőke szerint ez nem vitaindító, nem vágsz dolgokat gúnyos tónusban mások fejéhez elvárva, hogy aztán ne reagáljanak rá. Igazából meg nem biztos benne, hogy Saladin nem köt már bele nettó mindenbe, amit tesz, mond, vagy gondol éppen, mert hát… ez is egyfajta kapcsolat, nem? Mert nyilván az, ahol minden átkozott szegletét az ember személyiségének okklumencia alá kell rejteni, hogy tudjanak kommunikálni legalább egymással, nehezen nevezhető barátságnak. Vagy úgy bárminek felületes ismeretségen kívül.
Végighallgatja a fiút, pillantása valahogy kiüresedik az unott szavak hatására. Önmagában a kivesézés nem, de a tónus meglehetősen azt erősíti, hogy Saladin valami gyengeelméjűhöz beszél, kegyesen leereszkedve a szintjére. Fájdalmasan kényelmetlen ez a szerep és súlyosan sérti az egóját.
- Az elmúlt évek pont nem ezt támasztják alá, de jah. Valóban. Sokkal egyszerűbb gyerekekre bízni. – Egészen megkeseredik a hangja, a sötétség úgy fészkel belé, mintha nagyon el sem távolodott volna. Előre dől ismét, visszarendezkedik normál testhelyzetbe és előveszi inkább az átváltoztatástan könyvet. Épp elég házija van ahhoz, hogy legyen mivel foglalkoznia, amíg Saladin használja a könyveket.

16+
Elliot

- Nem igazán, végtére is, angol vagyok - gúnyolja az önérzetet, az angol szót, undorral említi azt is, mint a franciával vette korábban. Hogy mi a fenéért nem bírja a franciákat? Régen volt valami oka, mára annyi maradt belőle, hogy a rutin kedvéért. Biztos pont az életében. Min segítene, hogyha elkezdené szeretni őket? Nem tudna nevetni Mossy maradék viccein sem, amik még keresztüljutnak az érzékelésén, mert a franciákat szidja, noha már tisztán úgy látja, hogy az angoloknak sincs semmivel sem több a tarsolyában, mint annak a lesajnált nemzetnek.
- Áh - be tudná fejezni a mondatot. Be kellene fejeznie a mondatot, és máris összeveszhetnének azon, hogy már megint mikre nem gondol Nikolaijal kapcsolatban, ám a figyelmessége, mert néma, hogy nem tesz meg valamit nem is igazán értékelhető. Csendképlet, ami üres. Elhalványodik a férfi alakja a tűzhelynél, ez a hely és ez az idő nem alkalmas arra, hogy elmerüljön egy amúgy nagyon is vonzó fantáziálásban róla. Nem. Most józannak és okosabbnak kell maradnia. Elliotra néz. Nem váratja meg a válasszal, de a szemébe néz a hideg, íztelen szavak hallatán. A kökénykékek jobbja homályos és szomorú, míg ezerrozettásra hasított bal szemének mintha minden kis ablakát kristálytisztára törölték volna belülről és kívülről, átlátszóvá varázsolva azt, mint a legtisztább üveget, amin keresztül a valóságon túli valóságot is megláthatja a varázsló, ha van mersze beletekinteni, ám ez a szem nem viszi messzire a tekintetet. Nem, a szemfenék sötét és érdes mélység, az agyba vezető hús, idegek és ingerek rengetege eltakarja a kilátást a koponya belseje felé.
- Úgy teszed fel ezt a kérdést, mintha valami ordas bunkó lennék, aki a magánügyeidben turkál, és úgy derítettem ki rólad mocskos titkokat, hogy a hátad mögött szőttem összeesküvést. Elliot, én nem érezném magam sehogy. Ha nekem szólnának, hogy valaki oda-vissza van értem, és én nem is látom, szégyellném magam, és nem érteném, hogy mi a baj velem, mert valami nagy baj van velem, hogy a mindennapos kommunikáció során fel sem tűnt a heves széptevés és udvarlás. Szarul érezném magam, de nem tennék úgy, mintha a hírvivő hibája lenne az egész, ahogyan tőled kapom az ívet. Én tehetek róla, hogy évek óta azt nézem, hogy Corey nyála egyre vastagabb sugárban csöpög utánad, és még annyit sem kap, hogy hagyja abba? Nem én tehetek róla. Ez, ahogy mondom, ha én lennék a te helyedben nem számítana magánjellegű témának, mivel soha nem volt magános jellege. De bocs, felejtsd el, ne is beszélj Coreyval, bizonyára kiakad, hogy lelepleztem, hogy mertem, még két évig hadd szenvedjen, ha ez neki jó, utána úgyis mész az egyetemre, és mindenki megszabadul a nyűgtől. Bocs, hogy figyelmeztettelek rá, hogy lassan mindenki erről beszél, akinek van szeme. Nekem úgysincs, nem is láttam - a hangja puha, készen áll arra, hogy bármelyik szónál megálljon, ha Elliot megmoccan, a szemét rajta tartja, és továbblépjen a sötét varázslatok kivédése témára, amiben a részéről semmi gyengeelméjűnek nézés nem volt. Egyszerűen csak tudomásul vette, hogy Elliot értékrendje teljesen más, mint az angolok többségéé. Fel sem tűnik neki a veszélyhullám, ami felmagasodik fölé.
- Mi, britek nem változtatjuk meg a hagyományokat azért, mert pár év katasztrófa történik. Ahogyan a bulin megbeszéltük, eltemetjük a halottakat, megünnepeljük a túlélőket, mintha hősök lennének, és élünk tovább a rossz mintában, remélve, hogy többet nem történik meg, de ha mégis, akkor is lesznek kölykök. A hagyomány az hagyomány - az unalma az életnek szól, amit élnie kell azután, hogy megélte, hova vezet a nagy nemzeti büszkeség, s úgy hiszi, egyazon keserűségen osztoznak Elliottal. Szórakozottan tovább olvas, ahogy előrehajol, nem hibáztatja, hogy befejezné a leckéket, tiszteli a motivációit, még ha nem is érti őket.

Hümmög valamit, különösebben sosem számítottak neki a származásbeli dolgok, vagy inkább… az alapvető sztereotípiákat nem szereti annyira, amíg nem találkozik valakivel, vagy valamivel, ami be nem bizonyítja neki, hogy a világ valóban jól gondolja és nincs helye az esélyadásnak megítélési kérdésekben. Ezért fordulhat elő, hogy egy időben volt képes egyaránt kedvelni Piton és Lupin professzort, s ez nem változott akkor sem mikor az utóbbiról a vérfarkasi, az előbbiről pedig a halálfalói múlt derült ki. Másrészről azonban… esélyek? Nem mintha valóban adna bárkinek is esélyt, ha nem csak a saját fejében.
Befejezi gondolatban a mondatot ő maga, a saját tempójában éri utol Nikolai kérdéskörének titokzatosságát, s minden látszat ellenére érzékeli, hogy a fiú messze nem úgy reagál a témára, mint tette volna tegnap példának okáért. A csendet is lehet értékelni akkor is, ha üres. Néha az a meghatározó, mit nem vagyunk hajlandóak megtenni a másik kedvéért.
Egészen lenyűgöző ilyen közelségből az a felemás pillantás. Sokkal szívesebben merülne el inkább a szalamandranyalta íriszben, vizsgálná a végtelenségig milliméterről-milliméterre, míg minden apró kis árnyalatát, tünékeny lélek-mozgását megismeri… sokkal szívesebben, mint hogy a Corey kérdésbe merüljön, amiről a jelen témát tekintve halvány lila gőze nincs, miért kell vitaalap legyen egyáltalán.
- Egyszerűen nem tudlak megérteni Saladin. Senki egy szóval sem mondta, hogy összeesküvéseket szősz, vagy a magánügyeimben turkálnál. Felfogtam, hogy mire hívtad fel a figyelmem. Igen, felfogtam azt is, hogy basztam észrevenni a teljesen és tökéletesen nyilvánvalót, ami számomra egyáltalán nem volt az, nevezz érte aminek akarsz. Törődsz annyira a fiú lelkivilágával, hogy szólj róla, akkor miért olyan nehéz megérteni, hogy nem fogom azzal megalázni az érzéseit, hogy mások előtt kosarazom ki? Épp elég nagy baj, hogy ez… évek óta tart és nem tudok róla. – Megakad. Hogyan tarthat egyáltalán évek óta?! Egészen biztos benne, hogy nem voltak ilyen típusú elvárásai korábban a kicsinek. Annyira… gyerekek voltak. Egyáltalán… hogyan kellett volna észrevennie egy ennyire finom átmenetet? Ez nem az a lányregény, ő meg nem az a főhős, aki ezerszer is tapasztalt már ilyesmit és egyetlen árulkodó légvételből is tudja, mire gondol, vagy fog gondolni a másik. Nem…
- Nem értem mi a fene bajod van velem. Megmondtam, hogy beszélek vele, de pont teszel rá, mert azóta sem bírsz leakadni a témáról. Halvány lila gőzöm nincs hogy jutottunk el arra a pontra, hogy „bocshogyszólok”, „mindenkinek mekkora nyűg”  és amúgy se beszéljek vele. Mi a franc van, mert kurvára nem értem mostmár és kezd nagyon frusztrálni…? - Az ő hangja nem puha. Kétségbeesett, zavarodott és feszült inkább. Nem tudja mi a szart csinál rosszul a nyilvánvalón kívül és mégis mit kéne még tennie? Annyira feszült belülről, hogy már a hátralévő anyagok terhe is fájdalmasan nyomasztóvá válik. Soha nem fog végezni, ellenben nagyon rövid úton ki fog akadni, akkor pedig nem tud majd tanulni, edzenie kell és nem hogy aludni nem fog, de be sem fejezi a dolgait.
- Félig bolgár vagyok. Teszek rá a britek hagyományaira, ha tehetek valamit azért, hogy ne a gyerekmészárlást támogassam, hát istenemre, megteszem. – Szomorú, hogy Saladin a saját életunalmával pontosan abba soroltatja át magát szépen lassan, amit annyira megvetnek mindketten. Csak abban reménykedik, hogy ez nála időszakos. Hogy talál majd valamit, valakit, amiért és akiért ismét megéri élnie és nem lesz túl késő ráébredni, hogy nem gyilkolhatja meg a saját jövőjét, életét azért, mert a szíve másik feléével ugyanezt tették. Elliot pedig… ezt a gondolatot meg sem fogalmazhatja anélkül, hogy bűntudata lenne. Mert messze nem annyira érzéketlen, mint aminek mutatja magát, de ez a gondolatmenet érzéketlen, kíméletlen és célorientált. Ha ő nem áll készen kimondani, Saladin egészen biztosan nem áll készen elfogadni.

16+
Elliot

Nem lepi meg a hümmögés. Megszokta, hogy ebben a témában nem igazán számíthat Elliotra, és ezt fel sem rója neki. Jó neki, hogy nem brit. Sokkal több gondolati szabadságot, és intelligensebb hozzáállást eredményezhet az előítéletektől való mentesség. Ez egy követendő példa, de életének fejlődő szakában nem ezt az elvet követte, és még inkább, tisztán látja Ellioton, hogy ez a fajta tudás, plusz személyiségjegy amúgy mennyire elidegeníti mindenkitől. A pozitív tulajdonság kifejezetten káros mellékhatásokkal jár, így aztán nincs miért meggyőznie magát arról, hogy érdemes volna a példáját követni.
Ha a példáját követi, most akkor is egy halott barátja van. Rosszul szemléli ezt az életet, ez a fajta megközelítés nem ad neki semmi jó érzést, de képtelen máshogy szemlélni a dolgokat. Elvesztek labirintussá tört tekintetében ezek az érzése és gondolatok, eltévedtek, és már mindörökké ott lesznek.
Nem válaszol azonnal, hogy átgondolhassa, amit hall, és főleg, nem válaszol sorrendben, mert annak csak akkor volna jelentősége ha tényleg mindennek vitatkozni akarna.
- Lehet, hogy csak éveknek tűnnek - vonja meg a vállát, dátumon és időn igazán nem fognak fennakadni. Vagyis, Elliot fennakad, de nem követi őt ebben a fennakadásban, lustán leadja a labdát. Évek, hetek, hónapok, mit számít már neki? Mintha Kyndeyrn évek óta halott lenne, és előtte évtizedeket lettek volna együtt, pedig ennek semmi köze nincs a valósághoz.
- Nem csoda, ha nem tudsz megérteni Elliot, mert én leszarom Corey lelkivilágát. Olyan mértékben kurvára nem érdekel a kis hisztigép epekedése utánad érzelmileg, hogy azt a jelek szerint el sem tudod képzelni. Az zavar, hogy nem veszed észre. Az zavar, hogy nem látod. És az zavar, hogyha egyszer Corey megmarkolja a tökeit és kiáll eléd, hogy elmondja mit érez és mit gondol, akkor neked lesz bűntudatod, hogy mit tettél vele, mert a te hibád, hogy tönkretetted azzal, hogy megvédted a szánalmas kis életét, mondjuk ahelyett, hogy ő fogta volna meg a halálos átkot, ezzel hasznossá téve a létezését - alig érezhetően mélyül indulatos sziszegéssé a hangja. Nem akar érezni semmit, de ez a téma rákényszeríti.
- Hogy magánügyet csinálsz ebből, és Coreyból gyámolítanivaló kis magánbeszélgetés, ez az, ami az én bajom. Hogy hülyének tűnsz az ő rajongásának epic szintű észre nem vételétől, és ahelyett, hogy azonnal kezelnéd a problémát úgy, ahogyan annak kijár, még az ő kis seggét véded, és velem vitatkozol arról, hogy mennyire meg kell védened a magánügyet, ami ugye, ahogy a mellékelt ábra mutatja, nem magánügy. És ezen frusztrálódsz, ahelyett, hogy behívnád a folyosóról, megmondanád neki, hogy gyűrje vissza a nyálát, mert szánalmas, amit csinál. Tudod mi lesz ebből, hogyha privátban elsuttogod neki, hogy ne csinálja? Még jobban fog imádni -  nem forgatja a szemét. Makacsul a testképek felismerőábrájára szegezi mindkettőt. Makacsul és kitartóan.
- De nem tehetsz semmit, mert teszel a hagyományokra, és a hagyománytisztelő fajtánk ezt nem fogja megjutalmazni - lapoz- bármilyen eredményeket is mutatsz fel magad mellett, mindig ott lesz az a kis gondolat, ami mindig kiül az arcodra, ha ilyesmiről szó van, hogy neked semmit nem jelent, ami a briteknek fontos. Inkább ne a megváltoztatásban akarj sikeres lenni, amúgy is be vagy táblázva életed végéig, ahogy téged ismerlek, és pont most vetted fel a listára a dementorszesz titkainak megfejtését is, már ha vannak neki - neki nem fáj a jövőtelenség, de Elliot élesen és jól látja a helyzetet. Ám miért találnak bárkit is, akiért ismét érdemes élnie, ha azokat sem tudja nem elmarni maga mellől, akiket régóta ismer? Valahol még mindig ugyanolyan szenvedélyes és végletes, mint korábban volt, a végletekig elkötelezte magát a meghaltság mellett, még ha nem is mondja ki tudatosan. A helyére billenti a széklábakat.
- Mennyi az idő?

Valószínűleg nem az idegeníti el mindentől és mindenkitől, ami szabaddá teszi a gondolatait, sokkal inkább az, ami súlyos, hideg láncos béklyókként kényszeríti ennek ellenkezőjére. A bezárkózás soha nem szabadság, márpedig az esetek többségében ő pontosan azt csinálja.
Mintha egészen átalakult volna a szőke időérzékelése, s bármennyire is kellemetlen, valahogy számára is jelentőségét veszti, mintha ugyan ez a megrekedt pillanat a végtelenbe nyúlna és már semminek nem lenne se eleje, se vége. Nem néz félre a kínlódó téma elől, pillantása megragad a felemások felszínén, alig adva bármiféle reakciót, amíg a másik ontja magából a szavakat.
Épphogy rebbennek a pillái a leszart lelkivilág gondolatára, a fiú indulatai a bőrére feszülnek, beszivárog a pórusaiba, összekeveredik a vérében és ott kezdi el kifejteni a hatását a kígyóméreg.
Nem válaszol. Olyan átkozottul néma marad, mintha bevarrták volna a száját, mint a számára még ismeretlen hírnökpalánták harmadának és egyes horrortörténetek főszörnyszereplőinek szokás. Megrándul a szája az utolsó szavakra. A látványra, ahogy a fiú visszatemetkezik a könyvébe, az _Ő_ könyvébe…
Irdatlan termetű hollószárnyakat bont benne a harag.
Karján tűzforróvá hevül a cseresznyepálca, égőrózsaszín nyomot marva végig a fakó bőrön. Halkan szisszen, s a sziszegés az, ami kihozza belőle a sokkal hangosabb, sokkal mélyebb dörgedelmet is, mely egyszerűen és módszeresen vágja keresztül a hagyományokról szóló, folytatott, de már jelentőségét vesztett gondolatmenetet. Ő még nem végzett az előzővel. Hirtelen nyújtja ki pálcát tartó karját az ajtó felé, s az döbbenten csapódik fel a túl impulzívra sikerült varázslatra.
- COREY. ALLEN! – A hangja felsérti a termet, a rúnák ijedten rezdülnek össze a falakon, s mintha sietősen elcsoportosulnának tőlük néhány merészebb jelet leszámítva. Sötét pillantása még a könyvbe temetkezett szőke arcán, egyetlen átkozott pillanatig sem veszi le róla a tekintetét, holott a megszólítottak valóban bebotorkálnak óvatosan a feltárult nyíláson.
Érzékeli őket. Nyilvánvaló, mert hirtelen mintha elborulnának az azúrkék szemek, a vihar bennük abszolút semmi jót nem ígér. Nem akarta, hogy itt legyenek. Szerette volna, ha a szőkének nincs igaza, mert ha ebben nincs, akkor talán másban sem lesz.
- …Ellio- -
- Emlékszel, Corey, mit kérdeztetél tegnap hajnalban a klubhelyiség felé menet? – A hangja még a saját fülét is sérti, mély tónusában fenyegető pengeél vág, s míg Allen nyugodt, csendes pillantással figyeli a jelenetet, Corey szinte falfehér a rég nem hallott hangvételtől.
- Hogy kibékültetek-e. – Allen segíti ki a válasszal tökéletesen szenvtelenül, mire a kis szöszi pillantása ijedten összerezzen.
- És úgy éreztétek feltétlenül kémkednetek kell utánam, hogy kiderítsétek, hm?
- Mi csak… meg akartuk nézni jól vagy-e… - Szerencsétlen Corey. Az okklumencia végtelenmély feketelyuka úgy nyeli magába a sajnálatát, mintha soha meg sem született volna.
Pillantása visszarebben Saladinra, balja kinyúl a fiú álláért. Túl erős a fogása. Túl sok benne a felgyülemlett harag ahhoz, hogy ne fájjon a bőrre, aligha fogja vissza magát jelenleg. A fiúnak ettől függetlenül bőven van ideje visszakozni. Bőven elég, hogy realizálja az eseményeket és megakadályozza, hogy Elliot szája a szájára tapadjon.
Messze nem olyan ártatlan és szűzies, amit az előzmények fényében elvárna tőle az ember. Erőszakos, kissé fájó, dühös. Elsőre legalábbis. Hacsak ugyanis Saladin nem átkozta el még a halál faszára, az indulat megszelídül benne, felforr a szájában és erőszak helyett szenvedéllyé válik. Alig néhány pillanat, pár felgyorsult, adrenalint szétlüktető szívdobbanás, mielőtt eltávolodna tőle.
Hogy meg kéne bánnia amit csinál? Szégyellnie kellene magát érte? Nem tud most ilyesmit érezni...
- Remélem megkaptátok a válaszotokat és igen. Tökéletesen jól vagyok. Nincs szükségem rá, hogy gyerekek loholjanak a nyomomban lihegő kiskutyaként a nap minden pillanatában. Ez volt az utolsó, hogy az engedélyem nélkül utánam kémkedtek, világos?
Allen biccent, ellenben már nem Elliotot nézi, figyelme a szeme sakárból Coreyn van, aki vele ellentétben messze nem viseli ilyen összeszedetten az eseményeket. A pillantása olyan, mintha elárulták volna. Közvetlenül az imperus előtt látta ilyennek…
- Megértettél, Corey? –
- …meg. –
- Akkor tűnés.