Korrodált karabélyok korridora

Valahol a második emeleten található ez a folyosó, innen nyílik egy pár használaton kívüli terem és ez a legrövidebb út, amelyen meg lehet közelíteni a hátsó, rejtett kijáratát a kastélynak, melyet diákok elvileg nem használhatnak.
A falak tele vannak régi ócskavasakkal és fegyverekkel, ugyanis a folyosóra nyíló ajtót csak mágiával lehet nyitni, és ide Frics barátunk keze sajnos nem ér el.

Sturm und drang

Jared Allen

        Kitartom tenyerem, felbuzog a sebből ejtett vörös lé, és indákként fonódva hajt magából ágakat - a vérmágia kevéssé hasznos, inkább szem eledeléül szolgáló fajtája ez, a figyelő tekintetem előtt fog a maga táncába, kavarog és cseppjei visszahullanak a bőrömre. Az én vérem nem alvad, ezért lehet, hogy egyetlen apró seb következmények hosszú sorát ránthatja maga után, de én, aki mindig éreztem a végzet ölelését a nyakam körül, nem esem kétségbe efféle dolgoktól. A legrosszabbak már megtörténtek, mi egyéb bántódásom lehetne itt? Körülöttünk ezer és egy alvó húsrobot, és én kitartóan kopogtatok a homlokukon, mégis olyan meddő kísérletnek tűnik most számomra a felébresztésük. Menedéknek választottam ezt a folyosót a kíváncsi tekintetek elől, Hagennek pedig más dolga akadt ezúttal, így időtlenül belemerülhetek a régi fegyverek világába, az egyikkel metszettem bele a kezembe is. Kis baleset, a falhoz letett táskámban van vérpótló főzet is, amit a kóró javasasszonyuk tukmált rám az első pár ottlétemet követően. Valahol igaza van, hiszen ha átadom magam a pániknak a vérzés kezdetekor, nincs belőle igazi menekvés, csak ha a külvilág reagál, de most is észnél vagyok, és mosolyogva figyelem a kezemből előbuzgó világot. Megértem, hogy mások rémisztőnek találnak, én sem érzem magam élőnek, de elfogadom, amit a sorstól kaptam, ezeket az éveket, melyeket az eszménk konzervált rideggé és kicsit sóssá is.
      - "Nakonxipánban hull a hó/Se házam, székem, asztalom/Surabajában vásált gyöngyöm/foszlott magasnyakú pullóver/fekszem könyéken puszta földön..." - dúdolgatom, és valahol egy óra kongása dübörög rá, a mutató elsuhan a nem is látó tekintetem előtt - "de semmi vész gyerekeim/sajnálnotok fölösleges/világokat varázsolok/amikor akarom"!
      Nem ráz a hideg az őrület gondolatára, inkább csak elnevetem magam, milyen kis ismerős a hangja. Tetszik az iskola óratornya, nálunk ilyen nem volt a Durmstrangban, és bár halottak szaladnak át a testén nap mint nap, maga az építmény attól még fenséges. Hallom a folyosón felém közeledőt, összeszorítom az ujjaimat, így a fává cseperedett vértagok magukba roskadnak, és felállok, a vállam fölött bemérve az ismeretlent. Egy hollóhátas az, a nevére halványan emlékszem, de az arca szimpatikusan hűvös, mint a történeteim szereplői, és nem hiszem, hogy bántani akarna. Nem láthatta, mit teszek, de a markomból a földre csöpögő vért nem nehéz észrevenni, így ahogy közelebb ér, felé is emelem, arcomra olyan arckifejezés költözik, mint amikor a napsütést beburkolja a felhőréteg. Aggodalom leszek, készülődő vihar, de még van esélye véget vetni neki.
      - Szia...! Kérlek, tudsz segíteni? Rosszul vagyok, és... - a tekintetem a táskámra vándorol, amiben ott a főzet, de mellette sok más minden is, látszik, hogy tele van - Nem áll el vérzés.. Beteg vagyok, de gyógyszer alulra került.. Kérlek?
      Hevesebben veszem a levegőt, nyelek is egyet, mert minden ilyen pillanatban meghal belőlem valami, elfüstöl adományként az életemből egy olyan eszméért, amiben talán nem is hiszek. Nem dolgom hinni, a dolgom lelkeket ébreszteni... És remélem, hogy az előttem álló fiú is közéjük tartozik majd.

[- Pióca, nadragulya.. Szódabikarbóna. Szilícium.. Denevér, az kell. De a tök?! Miért mindig a tök? Aszkorbinsav béka szemmel.. Nem, nem, az múltkor sem volt jó. Szárazabb kéne. Ciklohexanol. Lepárlás. Hőmérsékletet emelni. Keverés kettőt.. nem, nem négyet. Lágyabb legyen. Aztán ellenkeverés kettő. Visszafordítás. Cseppek, és boszorkányfű. Kockára aprítani.]

A folyosókon tömeg, a klubház tele, a könyvtár szintén tömve emberekkel. Valahogy mindig olyankor a legnagyobb a nyüzsgés, amikor tanulni kell. A hálószobában épp ebben a pillanatban is mérges gázok fejlődnek - reméljük, Josh ez alkalommal hallgatni fog a figyelmeztetésül kirakott táblára, és nem megy be - , így aztán Jarednek egy új tanulóhely után kellett kutatnia. Emlékezetében felelevenítette, hogy van egy  kihalt folyosó a második emeleten, ahova régebben sokszor járt elbújni, hogy kisírhassa magát. Régi történet, régi idők. Most éppen csak nyugalomra volt szüksége, hogy gondolkozhasson, hogyan tovább a kísérletben. Erre pedig a kihalt, varázslattal védett folyosó tökéletesnek bizonyult.
- Pióca, nadragulya.. Szódabikarbóna. Szilícium.. Denevér, az kell. De a tök?! Miért mindig a tök? Aszkorbinsav béka szemmel.. Nem, nem, az múltkor sem volt jó. Szárazabb kéne. Ciklohexanol. Lepárlás. Hőmérsékletet emelni. Keverés kettőt.. nem, nem négyet. Lágyabb legyen. Aztán ellenkeverés kettő. Visszafordítás. Cseppek, és boszorkányfű. Kockára aprítani. - teljesen gondolataiba feledkezett, mint mindig, így aztán meglepetésként érte a nem várt társaság. Észre sem vette volna a lányt, ha amaz nem szólítja meg. Ejnye, bosszantó. Semlegesítsük a tényezőt lugos oldattal.
EL is sétált volna mellette, ha nem ötlött volna fejébe hirtelen egy gondolat. Izgatott lett, és az érzelem őrületként tükröződött szemében. Szája széle remegni kezdett. Itt az alkalom, hát persze! Azért nem sikerült eddig, mert Will vérét használtuk. Egy ilyen szerrel egy hugrabugosé pedig persze, hogy nem kompatibilis! Viszont ez a mardekáros lány..
- Pióca! - kiáltott fel, és hirtelen előhúzott táskájából egy üveget, tele ezekkel az állatkákkal. Tudta jól, hogy az emberek nem szívesen alanyok - már próbálkozott elégszer - így aztán nem kérte meg a lányt semmire, de rá tenni sem merte őket, hanem egyszerűen csak a keze alá tartotta az edényt, és várta, hogy a vér belecsöpögjön. Tökéletes alany, igen! Ez új távlatokat nyithat meg előtte! Remélte, hogy a lány nem ocsúdik fel egy könnyen az ámulatból, amit a hirtelen események okoztak számára, és mire rá jön, hogy mi történik, és elhúzza a kezét, már lesz elég értékes vére.
Amint elégnek találta a vért, vagy a lány elhúzódott, Jared odament az előbb említett táskához, és kikotorta belőle az üvegcsét, amiről gyanította, hogy a gyógyszert tartalmazza.
- Gézre nincs szükséged? - kérdezte még kurtán, hiszen volt nála. Egy kémikusnak mindig kell ilyesmiket magánál tartania, hiszen sosem tudhatja, melyik kísérlet milyen következményekhez vezet. Esetleg rá nem jön, hogy a következő pillanatban egy kis vér kéne a főzetbe, amihez más nem lévén, a sajátját használja fel. Ha a lány nemmel felelt, ő ezzel le is tudta a beszélgetést. Elővette a táskájában hordozgatott párnát, amit a klubbhelységből hozott, leült rá, és gondosan igyekezett felcímkézni a piócás üveget.

Sturm und drang

Jared Allen

        Milyen különös valaki.. nem mintha nem ismernék számtalan különc elmét, zsenit és koponyát, de itt mintha elkerülnének a hasonló felismerések. Hallgatom a monológját, mintha csak egy történetet mesélne, amelynek képei csak a fejében ölthetnének alakot, és bele is feledkezem abba, hogy megpróbáljam megfejteni, míg ujjaim közül számolatlanul csepeg a vörös festék, forradalomba borítva a combom és a kövezetet. Már azt hiszem, el is halad mellettem, felvont szemöldökkel nyugtázom a távozást, mikor hirtelen őrült kifejezést ölt az arca, amibe beledobban a szívem, ugyanis láttam már... De sosem jelentett jót.
        - Te mit... - kérdezném, de mintha rögtön meg is válaszolná - Miért tartasz magadnál ilyet?
        Nem ütközik ellenállásba, mikor a véremet veszi az állatok segítségével, csak várom, mire készül - ha képmutató lennék, nehezményezném, amit csinál, de miután én is felhasználtam az imént, nem sajnálom tőle. Ha elfolyt, már nem a részem, és oly könnyen szökik a testemből, termelődik újra, legyen bármilyen hátborzongató is, hozzászoktam már a jelenségéhez. Nem esem kétségbe, csak óvatosan feszülnek meg az erek a kezemben, a szemét figyelem a válaszokért. Nem kapkodunk, bár kezdek szédülni lassan, de még menthető általam is, ha uralmam alatt tudom tartani a természetes félelmet...
        - De. Meg.. a seb... - mélyen lélegzem, hézagok keletkeznek a mondandómba, és a világ szürkébe öltözik - Nyílt, és addig nem áll el..
        Nem tudom akarattal elállítani, bármilyen dacosan is vettem ezt tudomásul eleinte, az átoknak csak a mágia szabhat határt. Ügyetlenül felhajtom az italt, így időt nyerve a falhoz tántorodom, küzdök a szédüléssel, ami most sokkal inkább kerít hatalmába, mint eddig. Mikor diagnosztizáltak, néha lopva megsebeztem magam, élvezettel figyeltem, hogyan tölti ki a tenyeremben az ereket, gyöngyökként legördülve két oldalt, de ez játék volt, kísérlet, így jöttem rá oly sok mindenre.. Kijöttem a gyakorlatból. Tarkómat a felülethez szorítom, igyekszem kontroll alatt tartani a félelmet, de én nem vagyok Irina.. ilyen pillanatokban csak egy halandó, aki hiába tudja, ostobaság játszani a tűzzel, ujjai között táncoltatja a gyufát, ha lehetősége nyílik rá.
        - Kérlek.. szorítsd el.. és hegesztem.. - szedem össze valamennyire magam - Látom, értsz hozzá... Kevesen.. bírják vért..
         Rámarkolok a pálcámra, de tényleg szükségem lesz a segítségére, és így is egy ronda heggel leszek gazdagabb. Féltérdre ereszkedem, és az ügyetlenül markolt karomat nyújtom felé - a padlóra még néhány csepp zuhan, a korábbi bűbájnak köszönhetően szálakban az ég felé szökkenve. Beletenyerelek, hogy közelebb húzzam magam hozzá egy kicsit, és a már hófehér ajkaimon sötét mosoly húzódik: ha te látsz utoljára, legalább nem volt hiába.

[- A múltkor a szobatársam lehúzta őket a wc-n, ezért inkább magamnál tartom mindig.]

Nyugalom. Ezt kereste Jared a kis folyosón, de úgy tűnt, rosszabb helyre nem is jöhetett volna. Történések gyors egymásutánja. Ezt utálta a legjobban, amikor hirtelen döntéseket kellett meghoznia. A kviddics az más volt, az egy játék, ott elengedheti magát. Ilyen helyzetekben viszont mérlegelni kell az esetleges beszélgetésekkel járó következményeket. Elkerülendő, egyértelműen fölösleges. Időpocsékolás. Mégis örült, mintha csak a sors vezette volna ide az értékes alapanyagért. Ez már megérte az értékes perceket.
- A múltkor a szobatársam lehúzta őket a wc-n, ezért inkább magamnál tartom mindig. - adott magyarázatot, nem is figyelve rá, hogy megtette. Sokkal jobban izgatta az a tény, hogy láthatja, ahogyan alanyai magukba szippantják az erőt. ~ Igen, vonzzátok csak magatokba az értékes anyagokat, és legyetek különlegesek tőle. ~
- Felforralni, aszfodéloszgyökérrel. Állni hagyni. - felpillantott a lányra. - Feketekocsor! - darálta izgatottan. - Biztosan illik hozzá. Ezüstnitrát-oldat csepegtetés. Gyönyörű! - már azon gondolkozott, hogyan is használhatja majd fel az új vért, mivel fog kísérletezni. Elképzelte, ahogy a gőz felcsap, ahogy a tűz sistereg. Fejében már bugyogott az oldat, és színét változtatta, keveredett, sűrűsödött, főtt és állt. Ohh igen, csodálatos napoknak fog elébe nézni! És mennyi-mennyi pióca áll rendelkezésére! Mindent le fog írni a füzetébe, mindent! Ez lehet a kulcsa egy új áttörésnek!! Ahogy van különbség béka vagy galamb vér között, úgy az embereké is másmilyen. Az emberi vér milliószor összetettebb és erősebb, mint az állatoké! Új távlatokat nyithat a bájitalfőzés tudományában! Új, még hatásosabb szereket alkothat, kísérletezhet, továbbfejleszthet!
- Igen-igen-igen!- Főnyeremény ez a folyosó! Jared nem csodálkozott volna, ha valamilyen titkos varázslat ülne rajta, aminek következményében mindig azt adja, ami előrelendíti az ide betévedők életét. Mi van, ha a lány is csak egy varázslat következménye?
Ám lassan fel kellett ocsúdnia, hiszen a kisasszony rosszul volt. Látszott, sok vért vesztett. Ez nem jó.. Segíteni kell rajta, ha már ő is segített a fiún.
A kis csodabogarunk igazából nem kifejezetten értett az ilyesmihez, csak apróbb sebekkel találkozott eddig, de a vér nem zavarta, hiszen az is csak egy alapanyag. Levette az övét, és azzal elszorította valamennyire a lány kezét fentebb, aztán összehúzta ujjaival a sebet, amíg össze nem forrt. A géznek itt semmi értelme, főleg ha az ember lánya ért a sebforrasztáshoz. Hasznos kis varázslat, lehet, Jarednek is meg kellene tanulnia.
- A lényeg, hogy maradj öntudatodnál! - próbált szavakkal segíteni, ösztönözni, hiszen mást nagyon nem tudott tenni. A vér hordozója ennyit megérdemelt a segítségéért cserébe. Talán mások számára alapvető udvariasság lenne segíteni, de Jarednek nehézséget okozott. Túlságosan közvetlen érintkezés, beszéd, szemkontaktus. Tőle nagy dolog volt, hogy mindezt megtette, hálája sajátos kifejezése.

Sturm und drang

Jared Allen

        Egyre sorolja a hozzávalókat, de nem ismerem fel, mit akar készíteni, üresen csengenek a szavak, de talán a fájdalom is teszi. Az arcom lassan üres lap, lesöpri róla a mimikát a halál közelsége, még ha most nem is ér még el, sosincs olyan messze, hogy a hátam mögé tekintve ne látnám meg egy hervadó virágban, egy elhagyott lábnyomban, vagy egy szürke húsrobot mosolyában. A fiúéban más tükröződik, ez sokkal ismerősebb: annak ígérete, hogy elér valamit. Valahol emlékeztet Hagenre, de lenyomata csak az ő izgalmának. Fakulnak a színek, és lassan átadom magam a sors kezének.
       - Igen.. próbálom.. köszönöm. - összeszorítom a fogaimat, és hagyom, hogy a mágia vezesse a kezemet, bár összerezzenek, mikor a bőrömhöz nyúl. Tudom, kértem és segít, de kevesen merik tényleg megtenni is... Sokan félnek a vértől, undorodva bújnak tagjai közelebb az anyjukhoz, a szívhez, hányinger cirógatja a nyelőcsövüket, és akkor itt ez a fiú kékben, aki nem hagyott itt. Mormolom a sebkötőt, mintha csak valódi ruhát varrnék, béna öltésekkel költözik egyre közelebb a két bőr-sziget, de egy lesz az, amit szétválasztott a balszerencse.
       - Tudsz dalt? Vagy vers jó.. bármi, segít. - pillantok föl a szemébe, aztán vissza, a pálcám hegyes vége egy másodpercre végig siklik rajtam, elektromosság rohan át a karomon, a nyakamon át. Olyan közel vagyunk már, nem engedem el így. - Mondj mesét, emléked, célt... vége lesz.
       A varázslat amit használok még Izland öröksége, az anyám egyik olyan bűbája, amit megtaníthatott nekem. Nem tudhatom, kötelessége volt-e, vagy önként is megtette volna, de amikor először ejtettem vérző kezemet az ölébe, először elfintorodott, küzdött magával és az undorral, mire elárulta, hogy tehetek ellene. Már nem a hányinger ellen, az a megszokással távozott is, hiszen az én világom vérszín és alvadt vér aromáját párologja felém a tavaszi hajtás és a téli szél is. Anyám ajkai dajkálták azokat a szavakat, melyek most szinte dalnak tűnnek, erősebbek, ha kimondom őket, de magamban is elegek ahhoz, hogy visszacsábítsák a vért az erekbe, mint szerelmes édesgeti magához szeretőjét.
       - "Ég á líf, ég á líf/yfir erfiðleika svíf/Ég á líf, ég á líf vegna þín/Þegar móti mér blæs.." - halvány fénnyel szövődnek egybe a partok, de a dal még nem érhet véget, csak megszorítom kicsit a másik csuklóját biztonságul - "yfir fjöllin há ég klíf/Ég á líf, ég á líf vegna þín/Ég á líf, ég á líf,ég líf..."