Legendás lények és gondozásuk tanterem

Arabella Salamander

A tanárnő szavai hallatán nagyban megkönnyebbülök, s szinte rögvest sokkal barátságosabban hat az egész környezet és a tanárnő is. A tanárnőt nehéz kiismerni, főleg azért, mert az a néhány óra, amit együtt töltünk vele az vajnyi kevés. Így ez a két tényező eléggé lehetetlenné teszi az ismerkedést, pedig én igenis szeretem megismerni kicsit közelebbről a tanáraimat, sőt, akár diák-tanár baráti kapcsolatok kialakítása is a célom valahol. Ha időm engedi, szeretem az órák után is felkeresni azon tanáraimat, kikkel már egész jó a kapcsolatunk, persze csak akkor, ha nincs éppen dolguk és sajnos ilyen elég ritkán van. Arabella tanárnő viszont mindig is egy rejtély volt számomra, egy rejtély, ami számomra egy kihívás és mindig is tudtam, hogy meg kell fejtenem. Bár nem igazán volt rá alkalmam, és ha igen, akkor se jöttem rá a rejtély kulcsára, csak hamis fonalakon, feltételezések tömkelege mellett kellett és kell is haladom, melyek folyton folyvást félrevezetnek.
- Nem, természetesen nem.
Igyekszem a szabályszegéseket elkerülni, de sajnos senki sem tökéletes és az élet néha úgy hozza, hogy muszáj megtenni, főleg, ha a barátainkról van szó. Soha nem fogom cserbenhagyni a barátaimat vagy azokat, akik segítséget kérnek tőlem és ebben semmilyen szabály sem állíthat meg, ha kell, akár a végsőkig elmegyek, de nem fogok valakit cserbenhagyni egy pergamenre írt néhány üres mondatért cserébe, ahogyan eddig se tettem.
- Valóban? Nos, bájitaltanból mondhatni egész jó…
Viszont a tanárnő félbeszakít, hogy a dolgozatomról lenne szó. Ez eléggé felvillanyoz, mert sejtem miről lenne szó és reménykedem is benne.
- Ó!
Hökkenek meg válaszképpen, majd néhány pillanatnyi hatásszünet után, a tanárnő szájából végre elhangzik a legtökéletesebb szavak, melyek boldoggá tehetnek ezekben az időkben.
- Igazán?
Emelkedek meg kissé a székből izgalmamban, majd észhez kapok és szépen lassan visszaereszkedek.
- Bocsánat, csak… csak elkapott a hév.
Mosolygok kínosan a tanárnőre, miközben rendkívül örülök, hogy végre sikerült lenyűgöznöm a tanárnőt. Amire év eleje óta mindig is vágytam, végre eljött ez a nap is.

   
M C F L Y, Patrick

A somolygása mosollyá változik, ahogy a gyermek örömét várja. Szereti kiélvezni a sikert és azt még jobban, ha valakit ő maga ajándékozhat meg ezzel. Pont úgy, mint most. Itt ülve, egy egyszerű teremben, egy egyszerű székben, egy egyszerű tanárként olyat mondhat és tehet, ami valaki számára nemcsak hogy ép0tő kellegű és fontos, de akár sorsdöntő is lehet! Ez az, amit az apja talán sosem értett meg és talán ez az, amit az anyától örökölt. Nem sok ilyen van, mondhatni vajmi kevés és ha az anyján múlik végig azt hallgatta mennyire az apja lánya, de… ez… ez csakis tőle lehet. Ennek nincs köze a brit vérhez vagy a sikerek hajszolásához, ahogy a teljes0tménykényszeréhez sem. Az apja nem bírta az embereket, már úgy tömegével. Ő viszont mégis itt van és segít egy kisfiúnak hogy álmai beteljesedjenek. Ez azért csak egy amerikai álom valóra válásához hasonlatos…
- Nos örülök ha velem örül. Legyen büszke magára!
Bólint és meglebegteti a papírlapot, miközben leveszi a szemüvegét az orráról. Már voltaképp nincs szüksége rá, de azért a keze ügyében van, mint oly sokszor a megszokás szerint.
- Nem minden nap találkozom ennyire jó pergamennel. Pláne ilyen fiataltól, mint maga! Úgy gondolom, nagy tehetség maga, Mr. McFly!
A hangnem komolyabbra fordul, mert hát ugyan örül, de mégis meg kell tartani a formulákat. Nem őmiatta hanem az iskola tekintélye követeli meg. Végtére is ez mégis csak a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző! A legjobb az országban! De talán az is kijelenthető hogy az egész világon…
- És úgy vélem egy ilyen tehetséget nem szabad kárba veszni… így hát tájékoztattam erről az igazgatónőt, aki volt oly kedves és engedélyt adott.
Elmosolyodik jóságosan. Olyan ez, mintha örökbe fogadott volna egy kiskutyát. Vagy mintha Jonathan fiókái pislognának fel rá. Csupa szeretet, csupa öröm, az a féle amit csakis őszintén lehet adni. És azt nem sok ember képes.

Arabella Salamander

Rendkívül nagy öröm ez számomra, hiszen végre sikerült bemutatni tudásomat ebből a tantárgyból is, s talán végre sikerülhet elindulnom azon az úton, amin mindig is akartam. Számomra sosem volt kétséges, hogy mi szeretnék lenni, ha felnövök. Akárhányszor megkérdezték tőlem, csak azt feleltem, hogy magizoológus, persze mugliknak csak annyit mondtam, hogy állatorvos. Lenyűgözőnek tartom a mágikus lényeket és sokszor még könnyebben megértem őket, mint az embereket. Véleményem szerint, egy lény sem túlzottan veszélyes, csak tudni kell bánni vele és ismerni kell. Akár csak a pálcahasználat, hiszen egy rosszul elsütött varázslat is katasztrófához vezethet, ha nem kellő ismerettel hajtják végre, tehát akkor a pálcatartást is be lehetne tiltani. Véleményem szerint az iskolában tartható háziállatok listáját is bővíthetnék néhány érdekesebb lénnyel, vagy mondjuk egy vizsga letétele után lehessen tartani ezeket a lényeket. Viszont mivel kissé elkalandoztam, igyekszek visszatérni a valóságba.
- Nem szeretek büszkélkedni, s főleg nem büszkének lenni, mert az nagyban ronthatja a teljesítményt. A túlzott önbizalom, pedig az önbizalomhiányt hivatott elfedni. De természetesen nagyon örülök, hogy a tanárnőt sikerült így meglepnem a teljesítményemmel, s igyekszem továbbra is fenntartani ezt a jó szokásomat.
A szám széle mosolyra húzódik, mert nagyon izgatott vagyok az egész dolog miatt és már alig várom, hogy Jimmynek is elmeséljem ezt az egészet. Biztosan ő is örülni fog a sikeremnek, ahogyan én is szoktam az ő sikereinek. A tanárnő hirtelen elkomolyodik, talán azért mert az utóbbi pár percben kissé jobban elengedte magát, mint általában. Majd a tanárnő szavai még jobban felcsigáznak, hogy valami különleges dolog fog történni velem, ha még az igazgató engedélyére is szükség volt. Nem is bírom magamban tartani a kíváncsiságomat, mer kiszaladnak a szavak a számon.
- Engedélyt? De hát mire?
Hamar a számhoz is kapom a kezem, mikor visszacsengenek a fülembe a szavak és feleszmélek, hogy milyen tiszteletlenséget hajtottam végre.
- Bocsánatot kérek ismét, csak még mindig nagyon izgatott vagyok.

 
M C F L Y, Patrick

- Nem szeretek büszkélkedni, s főleg nem büszkének lenni, mert az nagyban ronthatja a teljesítményt. A túlzott önbizalom, pedig az önbizalomhiányt hivatott elfedni. De természetesen nagyon örülök, hogy a tanárnőt sikerült így meglepnem a teljesítményemmel, s igyekszem továbbra is fenntartani ezt a jó szokásomat.
Mosolyogva bólogat. Nemcsak azért, mert meghatják a fiú szavai, vagy mert örül, hogy a gyermek objektív és ennyire önkritikus, hanem mert ritka, hogy egy dícséretet valaki így fogadjon. Meglepő ugyan, de Arabellának nemcsak imponál ez, hanem egyenesen csodálja! Hisz hány diákja is van, akit ha megdícsér rögtön megmarad ugyanannak a szelíd emebernek, aki egykorvolt? Nem sok. Potter is rögtön nagy embernek hiszi magát, csak mer a túlélési ösztönei megsegítették. Na persze ő elismeri a fiú érdemeit, szó ami szó, de hát egy átlagos varázsló azért mégis csak hasonló elveket kell, hogy valljon mint ez a fiú itt, pont az orra előtt!
- Engedélyt? De hát mire?
A kérdés még szélesebb mosolyt csal a tanárnő arcára. Érzi a fiú örömét, a lelkesedést, a vágyakozást, az akarást. És őt magát is átjárja mindez. Olyan, mint a karácsony, mely után epekedik az ember s mikor ott van, az orra előtt, nem győz betellni vele. Valami ilyesmi zajlik itt is, s enyhén előre dől izgatottságában, mintha csak egy óriási titkot akarna megsúgni, amit senki más nem hallhat, kivéve Patricket. Pedig senki sincs itt rajtuk kívül. Pedig senkit nem is érdekel, mit ért el. Kivéve a tanulót, a vele szemközti széken.
Nem akarja hát tovább csigázni és örömtől csillogó szemekkel közli.
- Mit? Hát azt hogy taníthassam magát!
És alighogy kimondja, már félig el is neveti magát, várva a gyerek reakcióját. A szabadkozásra csak legyint, elodázó mozdulattal.
- Ugyan, ugyan! Én is voltam diák! Tudom mit érez. De ne aggódjon. Jövőre már járhat az óráimra és ha valóban jól teljesít meglehet külön órákat is tarthatok...
Persze ez csak egy felvetés, egy ötlet. Nem biztos, de lehetséges. A kérdés a diák magaviselete és persze a többi órán való szereplése. Végtére is akad még pár tantárgy az iskolában az övén kívül is.

Arabella Salamander

A tanárnő végig bólogat, miközben megosztom vele, a büszkeséggel kapcsolatos eszméimet. Ebből kifolyólag úgy gondolom, hogy Arabella professzor is egyet ért ezekkel a tényekkel, melyeket valóban komolyan is gondolok. Hiszen a legtöbb ember, megváltozik, ha már elért valamit és tisztelik érte. Viszont ez a változás általában a rossz irányba történik, hisz ezek a varázslók pökhendivé vagy lustává válnak rendszerint. Véleményem szerint, nem lehet példát mutatni ilyes fajta képpen, így hát számomra sohasem volt példakép egy ilyen ember se. Én se szeretnék effajta varázslóvá válni, aki csak addig küzd, míg eléri, amit akar, de utána nem küzd azért, hogy megtartsa. Én sohasem hittem magam különbnek a többinél, de akkor sem értettem, hogy miért közösítenek ki, s akkor kezdtem azt hinni, hogy más vagyok. Persze azóta már sokat változott a helyzet és tudom, hogy nem vagyok különb a többieknél, s hiszem, hogy bárki képes a maga által választott utat járni, ezért is segítek a diákoknak, ha szükségük van rám. Voltak, akik kértek segítséget, mert úgy vélték, hogy jó vagyok abból, amiben nekik segítségre van szükségük, s bár sokáig próbálkoztam rájuk erőltetni a módszereimet, rá kellett jönnöm, hogy az igazi segítség, ha segítek rávezetni őket az útra, amit járniuk kell.
A tanárnő lassan közel hajol, ami még drámaibbá teszi számomra a pillanatot, s tudom, hogy valami igazán fontos válasz fog érkezni a kérdésemre.  Izgatottan várom a választ, s a lábam akarat nélkül is dobolni és remegni kezd az izgalom hatására. S mikor elcsendül a bűvös szó, mely szívem vágya volt egész idő alatt, még a levegő is megáll bennem. Az érzés furcsa, de kellemes, mintha hirtelen minden szebb lenne. Válaszolnék valamit, de elmémet teljesen elcsavarta ez a kijelentés, így csak hebegek és habogok. Forgatom számban a betűket, mikből nem tudok szavakat formálni, de mégis kicsúszik egy-egy hang ajkaim közül. Megcsípem a combomat, hogy észhez térítsem magam, majd végre józanodva válaszolok.
- Az cso… csodálatos lenne! Igyekezni fogok Arebella professzor.

 
M C F L Y, Patrick

Öröm nézni az elámuló arcot. Arabella tudja jól milyen érzés, ha megdícsérik, pláne ha olyasmiért, ami a saját érdeme. Amiért kőkeményen megdolgozott az ember. Apja elismerése ritkán volt megkapható és igazán igyekeznie kellett érte. De mindig, minden egyes alkalommal megérte. Göthe Salamander olyan ember volt, akit a különcök is különcnek neveznének. Egy egyszerű zseni, akinek sajátos látása volt, sajátos világképe. És Pompertina legnagyobb bánatára lánya nem keveset örökölt édesapja jelleméből. Talán ezért is jöttek ki olyan jól, nem csak az állatok utáni közös rajongásnak köszönhetően. Ettől függetlenül vagy talán épp ezért Göthe sosem osztotta két kézzel az elismerést. Arabella vért és verejtéket izzadt de megérte, mert akkor ugyanazt a féktelen lelkesedést érezte, amit most ez a kis elsőéves fiúcska érezhet itt maga előtt.
Teljesített és annak jutalma van. Olyat tanulhat, ami érdekli, és úgy ahogy társai nem. A tanárnő tisztában van vele mekkora szó ez, ahogy azzal is mekkora felelősség. Nem a gyereknek, neki. Mégsem bánja, mert ha valóban beválik a megérzése akkor evidensen a legjobbat teszi. Nem csak magának, de a mágusnemzetségnek is. Ő maga már nem lesz egy Göthe Salamander kettő. Ő nem fog könyvet írni (noha tervezte) és nem is fogja úgy járni a világot, mint apja hajdanán. Talán megreked az íróasztal mellett, melytől ugyanúgy rettegett, mint egy atyja. De kell a világnak valaki, aki olyan lelkes odaadással vizsgálja, ápolja és kutatja a varázsvilág lényeit mint apja tette. És ebben a gyerekben megfelelő irányítás mellett agy dolgok rejlenek.
- Nos Mr. McFly, el is várom az igyekezetét! - nevet fel jóízűen az Arabella professzor megszólalásra. Nem javítja ki a gyereket, mert nem érzi szükségét. Ő szíve szerint le is tegezné minden diákját, csak hát Minerva a vaskalapos és az erősebbik fél is. Neki alkalmazkodnia kell az iskola rendjéhez.
- Akkor ezt megbeszéltük. Jövőre a könyvlistába szerepelni fog az én általam kijelölt könyv is. Az igazgatónő gondoskodik róla, hogy a tantervébe bele legyen építve az órám, amit elvárom hogy látogasson. Előre leszögezem... - kezdi némi komorsággal. - ... hogy sokat várok magától és nem leszek elnézőbb a korára való tekintettel.
Azért kedves mosoly ül ki arcára, mert nem akarja megijeszteni a gyereket.
- Nos azt hiszem ennyi. Jó szünidőt kívánok.
Bólint egyet, majd a kezébe veszi a tollat és int a fiúnak, hogy ha akar immár távozhat. Három hónap múlva újra találkoznak, hacsak addig nem kerülnek megint egy kupéba a Roxfort Expresszen. 

Köszönöm a játékot!