M C F L Y, Patrick

A somolygása mosollyá változik, ahogy a gyermek örömét várja. Szereti kiélvezni a sikert és azt még jobban, ha valakit ő maga ajándékozhat meg ezzel. Pont úgy, mint most. Itt ülve, egy egyszerű teremben, egy egyszerű székben, egy egyszerű tanárként olyat mondhat és tehet, ami valaki számára nemcsak hogy ép0tő kellegű és fontos, de akár sorsdöntő is lehet! Ez az, amit az apja talán sosem értett meg és talán ez az, amit az anyától örökölt. Nem sok ilyen van, mondhatni vajmi kevés és ha az anyján múlik végig azt hallgatta mennyire az apja lánya, de… ez… ez csakis tőle lehet. Ennek nincs köze a brit vérhez vagy a sikerek hajszolásához, ahogy a teljes0tménykényszeréhez sem. Az apja nem bírta az embereket, már úgy tömegével. Ő viszont mégis itt van és segít egy kisfiúnak hogy álmai beteljesedjenek. Ez azért csak egy amerikai álom valóra válásához hasonlatos…
- Nos örülök ha velem örül. Legyen büszke magára!
Bólint és meglebegteti a papírlapot, miközben leveszi a szemüvegét az orráról. Már voltaképp nincs szüksége rá, de azért a keze ügyében van, mint oly sokszor a megszokás szerint.
- Nem minden nap találkozom ennyire jó pergamennel. Pláne ilyen fiataltól, mint maga! Úgy gondolom, nagy tehetség maga, Mr. McFly!
A hangnem komolyabbra fordul, mert hát ugyan örül, de mégis meg kell tartani a formulákat. Nem őmiatta hanem az iskola tekintélye követeli meg. Végtére is ez mégis csak a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző! A legjobb az országban! De talán az is kijelenthető hogy az egész világon…
- És úgy vélem egy ilyen tehetséget nem szabad kárba veszni… így hát tájékoztattam erről az igazgatónőt, aki volt oly kedves és engedélyt adott.
Elmosolyodik jóságosan. Olyan ez, mintha örökbe fogadott volna egy kiskutyát. Vagy mintha Jonathan fiókái pislognának fel rá. Csupa szeretet, csupa öröm, az a féle amit csakis őszintén lehet adni. És azt nem sok ember képes.

 
M C F L Y, Patrick

- Nem szeretek büszkélkedni, s főleg nem büszkének lenni, mert az nagyban ronthatja a teljesítményt. A túlzott önbizalom, pedig az önbizalomhiányt hivatott elfedni. De természetesen nagyon örülök, hogy a tanárnőt sikerült így meglepnem a teljesítményemmel, s igyekszem továbbra is fenntartani ezt a jó szokásomat.
Mosolyogva bólogat. Nemcsak azért, mert meghatják a fiú szavai, vagy mert örül, hogy a gyermek objektív és ennyire önkritikus, hanem mert ritka, hogy egy dícséretet valaki így fogadjon. Meglepő ugyan, de Arabellának nemcsak imponál ez, hanem egyenesen csodálja! Hisz hány diákja is van, akit ha megdícsér rögtön megmarad ugyanannak a szelíd emebernek, aki egykorvolt? Nem sok. Potter is rögtön nagy embernek hiszi magát, csak mer a túlélési ösztönei megsegítették. Na persze ő elismeri a fiú érdemeit, szó ami szó, de hát egy átlagos varázsló azért mégis csak hasonló elveket kell, hogy valljon mint ez a fiú itt, pont az orra előtt!
- Engedélyt? De hát mire?
A kérdés még szélesebb mosolyt csal a tanárnő arcára. Érzi a fiú örömét, a lelkesedést, a vágyakozást, az akarást. És őt magát is átjárja mindez. Olyan, mint a karácsony, mely után epekedik az ember s mikor ott van, az orra előtt, nem győz betellni vele. Valami ilyesmi zajlik itt is, s enyhén előre dől izgatottságában, mintha csak egy óriási titkot akarna megsúgni, amit senki más nem hallhat, kivéve Patricket. Pedig senki sincs itt rajtuk kívül. Pedig senkit nem is érdekel, mit ért el. Kivéve a tanulót, a vele szemközti széken.
Nem akarja hát tovább csigázni és örömtől csillogó szemekkel közli.
- Mit? Hát azt hogy taníthassam magát!
És alighogy kimondja, már félig el is neveti magát, várva a gyerek reakcióját. A szabadkozásra csak legyint, elodázó mozdulattal.
- Ugyan, ugyan! Én is voltam diák! Tudom mit érez. De ne aggódjon. Jövőre már járhat az óráimra és ha valóban jól teljesít meglehet külön órákat is tarthatok...
Persze ez csak egy felvetés, egy ötlet. Nem biztos, de lehetséges. A kérdés a diák magaviselete és persze a többi órán való szereplése. Végtére is akad még pár tantárgy az iskolában az övén kívül is.

 
M C F L Y, Patrick

Öröm nézni az elámuló arcot. Arabella tudja jól milyen érzés, ha megdícsérik, pláne ha olyasmiért, ami a saját érdeme. Amiért kőkeményen megdolgozott az ember. Apja elismerése ritkán volt megkapható és igazán igyekeznie kellett érte. De mindig, minden egyes alkalommal megérte. Göthe Salamander olyan ember volt, akit a különcök is különcnek neveznének. Egy egyszerű zseni, akinek sajátos látása volt, sajátos világképe. És Pompertina legnagyobb bánatára lánya nem keveset örökölt édesapja jelleméből. Talán ezért is jöttek ki olyan jól, nem csak az állatok utáni közös rajongásnak köszönhetően. Ettől függetlenül vagy talán épp ezért Göthe sosem osztotta két kézzel az elismerést. Arabella vért és verejtéket izzadt de megérte, mert akkor ugyanazt a féktelen lelkesedést érezte, amit most ez a kis elsőéves fiúcska érezhet itt maga előtt.
Teljesített és annak jutalma van. Olyat tanulhat, ami érdekli, és úgy ahogy társai nem. A tanárnő tisztában van vele mekkora szó ez, ahogy azzal is mekkora felelősség. Nem a gyereknek, neki. Mégsem bánja, mert ha valóban beválik a megérzése akkor evidensen a legjobbat teszi. Nem csak magának, de a mágusnemzetségnek is. Ő maga már nem lesz egy Göthe Salamander kettő. Ő nem fog könyvet írni (noha tervezte) és nem is fogja úgy járni a világot, mint apja hajdanán. Talán megreked az íróasztal mellett, melytől ugyanúgy rettegett, mint egy atyja. De kell a világnak valaki, aki olyan lelkes odaadással vizsgálja, ápolja és kutatja a varázsvilág lényeit mint apja tette. És ebben a gyerekben megfelelő irányítás mellett agy dolgok rejlenek.
- Nos Mr. McFly, el is várom az igyekezetét! - nevet fel jóízűen az Arabella professzor megszólalásra. Nem javítja ki a gyereket, mert nem érzi szükségét. Ő szíve szerint le is tegezné minden diákját, csak hát Minerva a vaskalapos és az erősebbik fél is. Neki alkalmazkodnia kell az iskola rendjéhez.
- Akkor ezt megbeszéltük. Jövőre a könyvlistába szerepelni fog az én általam kijelölt könyv is. Az igazgatónő gondoskodik róla, hogy a tantervébe bele legyen építve az órám, amit elvárom hogy látogasson. Előre leszögezem... - kezdi némi komorsággal. - ... hogy sokat várok magától és nem leszek elnézőbb a korára való tekintettel.
Azért kedves mosoly ül ki arcára, mert nem akarja megijeszteni a gyereket.
- Nos azt hiszem ennyi. Jó szünidőt kívánok.
Bólint egyet, majd a kezébe veszi a tollat és int a fiúnak, hogy ha akar immár távozhat. Három hónap múlva újra találkoznak, hacsak addig nem kerülnek megint egy kupéba a Roxfort Expresszen.