Harmadik emeleti folyosó

A méltán híres folyosó, ahová véletlenül bejutottak a történet főhősei, mikor bőszen menekültek a rettegett macsek elől (előlem  ). Továbbra is kihalt és visszataszító környék, pókhálókkal teleszőtt falakkal, melyeken nagy ritkán van égő fáklya, mely esetleg megvilágítja a betévedő vándorok útját. Jelenleg nem tiltott terület, de ki tudja, akármi történhet ott...

[C]

Csalódott arccal engedi el a pergament, amely szinte azonnal vissza is ugrik a tekercs állapotába, amelyben napok óta pihen. Sajnos az éjszaka folyamán, akármennyire is kívánta, nem szaporodtak a sorok, pedig dolgozott rajta, álmában, no meg elalvás előtt kérlelte a felsőbb erőket, hogy ennyivel segítsék már ki. De nem hallgatta meg a kutya sem, sőt, azt kell látnia, hogy még rövidebb is, mint amire emlékezett. Pedig ha nem akar rosszat, muszáj lesz valahogy szaporítani a szavakat, azonban hiába bújt át a könyvtárban megannyi kötetet, valahogy nem sikerült meglelnie az ihlet teljes forrását. Vagy túl kicsi betűkkel ír? Egy hollóhátas próbálkozott egyszer vele, olyan nagyok voltak mint az ujja hegye, és kapott is érte, még büntetőmunkát is. Nem kockáztat, ő nem. Még képesek lennének kiküldeni éjszaka fát szedni, vagy valamit felsikálni, attól pedig a maradék életkedve is elmegy. Mára azonban, ezt a pergament feladja. Szerencsére még van egy kis ideje, de minden nappal, amikor így dönt, vagy halogat – vagy épp leönti kakaóval, és írhatja újra – közelebb ér a véghez, viszont muszáj pihennie is, mert hátha pont ez kell majd ahhoz, hogy... hogy meglegyen az az átkozott hossz. Komolyan. Mennyire szadistának kell lennie, hogy valaki ilyen terjedelmes munkát akarjon elbírálni? Mert oké, nekik halál megírni, de még milyen vacak lehet mindent elolvasni? Ahogy ismer pár arcot, tuti lesz olyan, aki kb a Szombati Boszorkányból ír bele egy cikket, vagy épp receptet szúr a sorok közé. Vagy egyszerűen totál értelmetlenül hablatyol. Tehetné ezt ő is.. de nem. Ezen a téren túl szárazak a gondolatai.
- Végem.. - sóhajt, mire a portré, amely alatt megállt, gúnyosan felcisszen. Ezek a mai fiatalok.. mondatával kezdi meg az ócsárolást, de ő nem hallgatja végig, szemét megforgatva lépked el onnan, nehogy személyeskedni kezdjen vele. Úgy dönt, ellátogat a harmadik emeletre, hiszen tudja, mi volt arra annak idején, és amúgy meg tök csendes, az ebédről kicsempészett süteményeket ott is meg tudja enni, és persze kutathat tovább, hátha valami kincs hátramaradt. A rövidebb utat választja, kikerülve a nyüzsgő diáksereget, akik utolsó órájuk után felszabadultan kezdik birtokba venni a kastélyt és a közelgő kviddicsmeccsről, a tanárokról, vagy épp pasikról/csajokról áradoznak. Az ilyeneket nemigen van kedve hallgatni, egyrészt mert sok nem is érdekli, másrészt meg.. nincs jó passzban. Ha nincs sikerélmény, nincs öröm sem.
Odaérve nyomul be, és máris a kézzel fogható csend veszi körbe. A levegő dohos, a múlt lenyomatát őrzi, persze, vélhetően ez is sérült a csata során, mégis, mintha nem felújították volna, hanem csak restaurálták. Még a kissé megcsorbult fáklyatartók sem változtak. Annyira. Táskája szíját megigazgatva indul el, hogy a ronda szobor talapzatára ülve kezdhessen falatozni, amikor a helytől idegen hangok ütik meg a fülét. Megtorpanva, ugrásra készen mereszti a hang irányába a szemeit, és vár. Hogy mire, azt maga sem tudja. Talán nyávogásra, hogy az a gonosz macska idecsődítse a gazdáját. De semmi ilyen.
- Ha.. hahó..? Ha smároltok, elmegyek! - ki tudja, ki akar itt pont romantikázni, vagy akármi mást. Nem megy bele, de ki sem, egyelőre. Azért ha ezt is teszik, simán kíváncsi rá, ki az, így lépdel ismét tovább. Hátha belebukkan valaki élőbe..

Leonard

Jó kérdés, miért pont itt ülök. Talán megfogott a hely hangulata. Az elhagyatott pókhálóival pont olyan színes és vidám, mint én vagyok. Meg csönd van forgalom helyett. A múltkori után a toronyba már nemigen mehetnék föl, McGalagony mégegyszer már akkor se lenne olyan elnéző, ha tudja, milyen indokaim vannak, de talán most amúgy se lenne kedvem oda menni fel. Csak itt ülök a csukott ablakban, a belső párkányon, háttal az egyik oldali keretnek, belerévedve a másik oldal kövébe, közben egy hajgumival babrálok. Azzal a hajgumival.
Véletlen találtam meg a zsebemben, már el is felejtettem, hova lett, mondjuk nem is érdekelt a megtalálása. Felőlem lehetne az enyészeté is, de előkerült. Érdekes fáradt, erőtlen daccal döntöm el, úgysem fogom viselni ezután se, túl őhozzá kötődik számomra, rá emlékeztet, és köszönöm, de nem kérek belőle. Még ennyit se. Végre kezdem lassan elfogadni az életemet ebben a formájában, így tőlem olyan idegen módon nyomottan, kedvtelenül. Magányosan.
Néha megpróbálok Edwivel beszélgetni, de még mindig hamar csak abba az ismerős béna, esetlen tötymörgésbe fullad, hisz még mindig szinte idegenek vagyunk egymásnak, és nincs is annyi hasonlóság, közös pont, hogy az segítsen megismerni a testvéremet. Simán kinézem ebből, hogy még évek múlva se fogunk túl sokkal előrébb tartani, mint család. Apucseket meg ne is említsük. Bár legalább valamivel lelkiismeretesen próbálkozik, csak belőle se az a lelkileg támogató személy lesz, ami talán segíthetne rajtam.
Unottan tekerészem az anyagparadoxont, a fém gumiszalagot az ujjaim körül, megfeszítem, pendítek rajta egyet, nézem, ahogy hangja nincs, de hosszan elremeg, mint ha fémhúr lenne, feszes, abból a láncból húzott huzal, amiből félsikeresen átváltoztatva lett. Ha elengedem, a kőpárkányon keményen koppan, csálé karikaként, ami formát magától vesz föl, csak akkor torzul könnyen, ha szándékosan nyújtogatom. Konstatálom a tényét, de nem sikerül olyan lelkesen csodálnom, mint régebben, amikor találtam valami újabb különleges aspektust a mágusvilágban.
A szavak zökkentenek csak ki, pedig hallottam valahol az azt megelőző motozást, ami a hang gazdájának az érkezése lehetett. Amikor én érkeztem ugyanis még nem volt itt senki más.
-He?- fordulok ki az ablakból utánanézni, ki a beszélő egyáltalán. -Nem tudom, kikhez beszélsz, de azok nem itt vannak. Itt nincs senki.
Senki említésreméltó.

[O]

Orrát kissé irritálni kezdi a por, hisz ahogy besétált ide, felkavarta azt ügyesen. Nem hiszi, hogy ide járna egyáltalán valaki takarítani, és őszintén neki se lenne több kedve. Csak azt nem érti sosem, itt miért nincs.. valami. Miért hagyták el, magára, az enyészet fura formájának, hiszen alig egy karnyújtásnyira nyüzsög az élet és minden szeglet kihasználva. Ha el lenne átkozva, nem jöhetne csak úgy be, lyuk sem tátong se fent se lent, így.. Nem érti. Mint amikor valami nagyon új, dédelgetjük, szeretjük, majd jön valami más, és onnantól nem foglalkozik vele senki. Oké, egyszer őriztek itt valamit, és most? Csak emlékeket, már ha emlékszik valaki. Néha felemlítik, de nem ide koncentrálnak. Szomorú kissé. Ő persze most nem, mindig is szereti, ha van min morfondírozni, kikutatni vagy bármi egyéb. Ha van vele munka. Talán ezért is az egyik szíve csücske.
Lehet, hogy az átokmacska az. Vagy szimplán képzelődik. A bambulásból hamar felocsúdik, és körbefordul. Már épp vakarja a feje búbját, amikor nem várt hang üti meg füleit. Még meg is ugrik, holott a másik nem kiabál, nem is rivallt rá, de egyszerűen.. Próbál persze nem úgy kinézni, mint aki lábon kihordta az infarktust, miközben immáron az ominózus ablak felé fordul, és megtesz két kemény lépést. Csak hogy ne kelljen hunyorognia, vagy akármi más. Igaza van, azok, akiket egy pillanatra ideképzelt, talán mégis valami lépcsőfordulóban estek egymásnak, vagy a falikárpitok mögötti titkos utakon. Ó, ő ne ismerne ilyen helyeket..! Bár, azt meg kell mondja, nem sűrűn tudja használni, főleg az előbbi okok miatt.
- Óh – csusszan ki az ajkain, és mégis kissé zavarban érzi magát, hogy ilyenekre gondolt, holott nem akart, nem csak ezen jár a feje. Mostanság ez inkább igencsak elkerüli. - Akkor tévedtem, kint maradtak. Viszont ez nem igaz, mert te itt vagy. És én is, szóval gyakorlatilag a senki kifejezést elhagyhatjuk - hogy kötekedne? Nem, ez csak.. ártatlan játék a szavakkal. A másik szavaival. Közben persze moccan, nem akar totál szerencsétlennek tűnni, és a tiszteletet megadva, csak a fal mellé pakolja le a táskát, a kissé kopott szobor talapzatához, amelyre letelepszik. Ki is mehetne, ez tény, azonban akkor nem jönne ki kellemesen. Miért is kellene elfutnia?
- Abban az ablakban ilyenkor igen szeles és hideg ücsörögni – mintha az anyját hallaná, miközben a táskába túr, kipakol pár pergament és kacatot, amit a szalvétacsomagra pakolt. Rendet kellene raknia, azonban egyelőre csak a süteményt pakolja elő és harap bele egybe.
- Kéf' ? - nyújtja felé is, igaz már nem meleg, de még egész friss, és össze sem nyomta. Nem úgy mint a krémest múltkor, egyenesen a jegyzeteire. Sosem volt még ilyen édes a mágigatörténet.

Leonard

A hajgumit a hüvelykujjamba akasztva kinyújtom, aztán elengedem. Nem repül még fél métert se, az ablakkeretnek koppanva leesik. Megprópálok rálépni a magam elé húzott egyik lábammal, de nem sikerül, mielőtt lefordulna a párkányról, így tompa csendüléssel továbbesik a padlóra, és elgurul valamerre. Nagyon messzire nem jut, a szokásosan tökéletlen kör formájával csálé kerékként csalingászik egy ideig, mielőtt elborul valahol a folyosó közepén. Nincs messze, csak nem érdekel felkelni érte. Máskor érdekesnek találtam volna a fura kettős állagával, békénhagyva inkább fém, szándékosan piszkálva inkább gumi, de legfeljebb érdekesnek találja majd más.
-Oké, akkor így: itt senki van- ragaszkodok kicsinyes makacssággal a szavamhoz. -Meg akkor te is.
Megnézem azért, kihez is beszélek. Látásból ismerős, ő is hugrás, egy évvel járhat feljebb szerintem. Még a nevét sem kizárt, hogy ismerem valahonnan, bár csak így egymástól külön ezeket, úgyhogy most meg nem mondom, ki ez azon túl, hogy láttam már néha a fejét a klubhelyiségben.
-Éltem már túl rosszabbat, kibírom.
Direkt nem arra a felére ültem, ahol az üveg sarkából ki van törve egy darab, és el tudtam helyezkedni úgy, hogy a nyomi illesztéseken átfújó huzat se a vesémet fagyassza. -Vasból vagyok- teszem még hozzá.
Najó, legalább magadnak ne hazudj. Ha napokig rinyálsz meg depizel még mindig, ne mondd, hogy törhetetlen vagy. Vagy tényleg legyél is az. Valahol igaza volt pár napja McGalagonynak, ennél én erősebb vagyok. Aki ilyen töpszli hobbit létemre hadonászok ötkilós buzogánnyal ágyúgolyók felé, pláne ezt én mondtam így neki is. Akkor meg viselkedjek is úgy! Mutassam is meg, amit állítok! Ne bújkálj a szavaid mögött, kis petaQ, tlhIngan maH!
Így hergelve magam tettlegességig ki is fordulok az ablakból ...és eljutok egy egész lépésig, aholis oldallal a falnak támaszkodok, de legalább a fiú felé nézve mostmár.
-...Köszi- reagálok pár pislogásnyi idő után, váratlanul ért azzal, hogy megkínál. Az első gondolatom mentén ragaszkodhattam volna a magambafordult borongásomhoz, hogy inkább visszautasítsam, de na. Épp most döntöttem el, hogy kimozduljak magam alól egy kicsit, nehogy már fel is adjam egyből.

[N]

Némán nézi végig, ahogy az eddig furcsa karkötőnek tűnő holmit egyszerűen megnyújtja, és szabadjára engedi, mindezt olyan könnyed nemtörődömséggel, mint ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Biztos valami elhullott kacat, azért nem érdekli ennyire, mi is lesz a sorsa. Ő sem töri magát, mert ha mondjuk a fülbevalót vagy nyakláncot dobálna, lehet hangosan érdeklődne, mit is ártott neki a nemesfém, így viszont nem tud mibe belekötni, csak tekintetével követni az ívet, majd az újbóli koppanást, és landolást. Aztán csak gurul, végül pedig megpihen.
- Majdnem az ajtóig ment – nyugtázza, mintha a másiknak szüksége lenne ilyesfajta dicséretre, mert csak azért tette, hogy így nyűgözze le. Minek is szólalt meg? Maga sem tudja, de mostanság sokszor fordul vele elő, hogy indokolatlanul megjegyez vagy épp kimond dolgokat. Nem kell rosszra gondolna, ezek ártatlan, teljesen random tények, amiket ki se kellene mondania, de késztetést érez iránta, mert épp el kell zavarni a csendet. Kicsit a fejben rendet kellene már rakni.
- Senki..? - fordítja vissza rá a tekintetét. - Ezt nem értem.. miért lennél senki? - hunyorog is hozzá kicsit, amit akkor szokott, ha valamit vizsgál. Nem, nem azt kutatja most, mennyire domborodik az a felső rajta, csak értelmet keres a senkinek. Amúgy is elég munkás dolog megérteni a csajokat, mert egyik pillanatban még az a baj, ha melléjük ül, a következőben pedig már az, ha nem. Mint valami ifjú kalandor az élet nagy expedícióján; sosem tudhatja, hogy az a valaki vagy valami, ami épp elébe kerül, mit hoz az életébe. Vagy hogy épp a kígyófészekben mennyire mérges az a fenevad. Igyekszik manapság kicsit úriemberes vonulatot is mutatni, bár leginkább elbakizza, de próbálkozik, szerencsésen a szemét és a tuskó jelzők távol vannak tőle. Az különben meg már más kérdés, hogy válaszolni is fog-e, vagy épp messzire elküldi a..
- Akkor te biztos nem az a nyávogós fajta vagy, akinek ha letörik a körme, akkor már bőg – távol álljon tőle az ítélkezés, de amit nem bír, azt nem. A dráma, a felesleges hiszti, és még sorolhatná. Nem, az nem az ő műfaja. Amúgy is, ha jól gondolkodik, ez a lány híresebb a ház életében, sőt, jobbat is tud, a csapatban is nyomul, és igaz csak miniatűrben és a levegőben látta, hót ziher, hogy a neve is megvan. De nem mutatja, mert ilyenkor jön a legnagyobb zavarba, ha valakinek jutott egy kis hírnév, és ő, az apró porszem odaáll és bemutatja magát. Nem. Nem pörgeti magában a neveket, se semmit. Amúgy is, olyan, mintha ezer éve lett volna érdemi mérkőzés. Még.. még egy másik időszámításban.
- Te játszol a csapatban, ugye? - de azért kibukik belőle, mert miért ne. Még kicsit az orcácskája is kipirul tőle, de szerencsére nem annyira vészesen, hogy betegre röhöghesse magát rajta. Aztán ki tudja, lehet így is az lesz belőle.
- Ugyan, csak nyugodtan – teszi le elérhető közelségbe a kis elemózsiát, miközben legyűri az első falatokat. Lábait kényelmesen nyújtja előre, és akármennyire egyedülire tervezte ezt a dolgot, ő hamar megbékél.
- Bocs amúgy, nem akartalak megzavarni.

Leonard

Fene a jó dolgát, felettébb ügyes darab kacat akkor. Majd más megtapsolja.
-Áh, köszi!- teszek úgy, mintha tényleg megörültem volna a tippnek, még az irányába is fordulok, mint ha érte készülnék menni, hogy felvegyem, mielőtt aztán hagyom a rákba ahol van, és a fiú felé fordulok ilyen témákat vitatni, mint a senkiség fogalma, meg hogy kettőnk közül ki van itt.
-Ha nem az lennék, érdekelnék valakit. Nem?- Ezt csak mint a működési elv visszaigazolására kérdezem. Nincs szükségem üres megerősítésre, hogy valakit igenis érdeklek, valakit biztosan, mert hogy is lehetne, hogy nem. Nem szavaknak hiszek.
Valamit nagyon spekulál a gyerek, a fejét elnézve. Pedig biztos láthatott már depiző tizenévest, ki tudja, még ő is lehetett az talán. Nincsenek illúzióim, hogy különleges egyedi dolog lennék ilyen téren, valószínűleg kifele pont úgy nézek ki, mint bárki ilyesmi korú, ilyen hangulatban. A "senki nem ért meg" részhez is azért ragaszkodok csak, mert a konkrét körülmények tényleg eset-egyediek, más meg nem is próbálja érteni őket. Mondjuk bárki, akihez elméletileg közel állok.
-Bátor vagy- billenek el a faltól egy pillanatra, hogy összefonjam a karjaimat magam előtt, aztán megint visszatámaszkodjak neki. -Ha az lettem volna, szerintem ezzel vérig is sértettél volna. Nyugi, az valóban nem én vagyok.- Ha nagy lányok sírnak, nem a körmük az, ami tört.
Najó, szóval hiába akarok én annyira mogorva lenni, csak elmosolyodok egy kicsit a helyzeten. Mondjuk úgy félig. Mondjuk jelenleg még nem is olyan kevés az tőlem. Bár volt nekem még tejbetök vigyorom is valamikor. Azon kapom magam, hogy pótcselekvésként pont a körmömet kezdtem nézegetni, valószínűleg így tudatalatt, mert szóbakerült. Ezeken se túl sokáig maradna meg a körömlakk szépen, valószínűleg azért sem volt soha kifestve. Oké, talán az utóbbi napokat túlélte volna, annyira nincs semmihez túl nagy motivációm, beleértve mindent, ami elrontaná.
-Terelek- válaszolok röviden. Valamin elpirul a kérdése kapcsán, amire felvonok egy szemöldököt, csak simán nem értem a dolgot.
Eleinte vonakodva, letelepedek vele szembe törökülésbe, csak ne tornyosuljak már így fölé - ami csak azért lehetséges, mert ő ül - ha még meg is kínált, ő pedig "megterít" köztünk félúton. Még veszek is egy darabot, csak egy kicsit, egyelőre csak kielégítem a diplomáciát.
-Mért, miben zavartál meg?- kérdem, mielőtt belekezdek a süteménybe én is. Talán kicsit lemondó hangsúllyal? Amennyire eddig valamit csináltam, végülis...

[H]

Ha most felpattanna és sietve, vasalóra hivatkozva távozna, nem kérdezne semmit sem. Nem épp úgy sikerül a dolog, mint ahogy azt szeretné, gisz fejben, elméletben sokkal jobban hangzik. Bosszantó, hogy egy ideje már csak így képes, és valamiért nem tudja ledöntögetni azt a mocskos falat, amely miatt jobb lenne talán, ha a képzeletbeli, láthatatlan barátjával csevegne. Nem akar azonban olyan sem lenni, aki folyton fecseg. Ilyen volt, ilyen volt az egész átkozott háború előtt, és mintha gyökeresen kigyomlálták volna, most ül, mint a kuka, és azt dicséri, hogyan lő el egy fémes gumiszalagot. Máskor már lökte volna azt, milyen mocskos a bájitaltan, vagy épp hogy mennyire szörnyű az egész év, vagy valami zaftos pletyka keringene ajkain, azonban valahogy mégsem. Fura. Nem akar ilyen lenni.
- Ne butáskodj, olyan nincs, hogy nem érdekel senkit – pislog is kicsit, mert nem érti, hogy gondolhat valaki ilyet magáról. Vagyis érti ő, csak nem jó dolog. - Engem is érdekelt, hogy itt vagy, és most sem rohantál még el. Szívesen beszélhetsz arról is akár, milyen volt a napod, vagy akármi. Tovább nem adom – kérdésekkel is bombázhatná, de az vélhetően nem lenne kellemes. Azonban a lehetőség nyitott, ő valóban szeret hallgatni, és biztos nem lehet olyan rossz, mint amennyire lehetne. Csak nem. Nem tudhatja, elvégre nem ismeri a történetét, a múltját, nem kutatott utána. Ijesztő lenne, ha csak bólogatna, hogy aha, tudom, ezt is, meg még ezt is. Azért ez már annak idején is távol állt tőle.
Ahogy a bátor kijelentés is.
Azért azonban kihúzza magát, büszkén, mint aki tényleg annak érzi magát, és nem rest eldicsekedni vele. Most valóban az volt kicsit, ha azt nézi, hogy olyat jelentett ki, ami nem épp szilárd talajon áll, és egy tinédzser lánynak ok lehet a veszekedésre. Lassan ki lehet mondani, hogy szeret veszélyesen élni?
- Ühm.. lehet. Bevallom, nem tudom, mi sértő igazán. Mármint.. tudom mi az, ami tuti, de nem tudom mik azok a dolgok, amiket inkább ne. Bonyolult sokszor megérteni, de hát.. nem egy könyvet írtak erről – mintha belelapozott volna egybe is, csak megemlíti, mert miért ne alapon, kicsit okosabbnak akarja mutatni magát. Nem igaz az, hogy nem érdeklik őt a lányok, csak épp magasabb lépcsőfokon ülnek, mint amit ő jelenleg kényelmesen elérne, de még küzdve sem. Fogalma sincs, meddig nyúltak a pletykák, és mennyire. Elég volt egyszer hallani.
- Óóóó! Akkor bingó! - csap a levegőbe, mintha valóban találata lett volna, és közben normalizálja az ábrázatát. - Rég volt már normális meccs. Nem hiányzik? A legutolsó.. áhh – legyint, hogy inkább nem méltatja, mert ki tudja, meg-e jelenik valaki, aki felidézné, mennyire is volt az pocsék. Szeretné ismét azt, hogy örömmel sétál ki, ül fel a lelátóra és rekedtre kiabálja magát. Olyankor minden más és minden könnyebb. - Amúgy is hülyeség az, hogy a lányok nem jó terelők. - harap ő is a süteménybe, majd mielőtt válaszolna, lenyeli azt, hogy mégse a porhanyós tészta darabkáit köpdösse az ölébe, mint az évnyitó vacsorák estéin, amikor mondanivalója annyi akad, hogy már-már az evés kárára megy. Kulturált ma.
- Várni valakit, merengeni dolgokon, ihletet szerezni, vaaagy nem tudom. Néha megzavarok dolgokat, de talán itt most csak a csendet – azzal ismét harap. Oké. Jobb ez, mint az elején. De csak nyugodtan.

Leonard

-Ha nem érted, inkább ne erőltesd- legyintek, mintegy elhessegetni a fiút a témától. Én most nem fogok leállni fejtegetni a kíváncsiság és törődés közti különbséget. -Nem volt milyen.
Egy félmosolyt azért csal az arcomra, ahogy hirtelen megváltozik a tartása a szavaim mentén. Na ennyire azért még ne örülj a fejednek, nem bókként mondtam, csak rámutattam, hogy ha a rossz lánynak mondtad volna ezt a mondatod az előbb, elsőosztályú jegyet nyertél volna vele az ablakon kifele. Vagy épp egy ragya-arcpakolást abban az értelemben, ami nem a kezelésükre, hanem belőlük van, amennyiben ez a feltételes lány nem olyan vérengző áálat, mint itt egyesek, és inkább rontásokkal szeret dobálózni. Na de mi ez a humorizálás, Merelkedrága, te most állítólag duzzogsz-depizel.
-Mondjuk leszólni valamit, amiben örömüket lelik, vagy rajongásuk tárgya, egyszerű. Mint például körömápolás. De ja, ezt így látatlanban nemigen lehet előre tudni.
De annak örömére, hogy lévén nem a nyávogós fajta, nem kényszerültem arra, hogy ragya-arcpakolással defenesztráljam, már le is telepedtünk civilizált-félén beszélgetni, és egy különös folyosópiknik mellett mintha egy érdekes beszédtéma is próbálná felütni a fejét. Majdnem észre sem veszem, hogy ki is zökkentett az eddigi nyomott hangulatomból.
-Áh, a normális meccsekről lemaradtunk- legyintek savanyúan. -A szezonnyitó a zöldek ellen már majdnem jó volt mondjuk. De most komolyan, felosztani a cikeszt, csak mert majdnem egyszerre kapták el? Nem, legyünk sportszerűek, okkal van belebűvölve a cikeszbe, hogy megjegyezze, ki kapta el először. Az kapta el, pont. Így csak sportszerűtlen és leereszkedő tőle az egész meccs. "Nyomi kis sárgáék túl nagy különbséggel nyertek hirtelen, hagyjuk meg a győzelmüket, de azért egy jó ötven pontjukat tegyük át a másikhoz, mert azért na"? Vagy normálisan felezzük már el - hozzáteszem, szabálytalanul -  és akkor igen, a zöldek nyertek gólok alapján, vagy ne legyünk taHqeq-ek, és tartsuk be a szabályokat, ha már sport. De azóta is hiányzik valami a kviddicsből...
Ééés gyönyörűségesen bemutatkoztam tehetséges, lelkes panaszkodóként. Bár tényleg ne legyünk taHqeq-ek.
-A terelők a jó terelők, nem a nemen múlik. Aki törékeny, ne akarjon vasgolyót pofozni buzogánnyal, akárkiből van. Amúgy ezt nem tudom, kitől hallottad, de az nem látott még Bishopot. Vagy Denalie-t. Vagy engem.- Oké, a Bishopot elengedhetjük neki, lehet hogy csak fiúnak nézte.
Inkább le is foglalom a számat egy falattal, mert még nem hagyom itt szóhoz jutni szegény gyereket.
-Éppenséggel...- ahogy megrágom a falatot, elmélyülten meredek oda, ahol eddig a süti részeként volt, elgondolkozva az ezelőtti tevékenységemen. -Lehet, hogy pont vártam... Csak úgy valamit. Hogy hátha történik. Bár kétlem, hogy tudatosan.

[- B]

- Bocs, igazad van. Csak néha.. túlpörög az agyam – mindig. De igaza van, elengedi a dolgot, és nem fogja hatvanadszor is megrágni. Nem sok lánnyal beszélt mostanság, aki körülbelül az ő korosztályába való, vagy épp idősebb. Berozsdált volna? Elvégre tavaly nemigen volt idő arra, hogy könnyedén beszélgessenek, mert a kis kémek meg a professzorok nemigen adtak teret senkinek sem, és a kedvük sem volt meg hozzá. Elkopott biza. De a mosoly az már jó jel, még ő is viszonozza, pufók arcán már jobban mutat, mint a lefele görbület, vagy épp valami ronda fintor. Oka nincs rá, ez tény.
- Az oké, de az indokolatlan hisztinek nincs értelme. Szerintem. Jó, persze.. mindenkinek kell egy-két olyan pillanat, amikor csapkod meg minden, de.. ne mindig. Amúgy.. nem azért mondom, hogy panaszkodjak meg fikázzak embereket. Csak.. már megint valamiért dől belőlem a hülyeség – utóbbi szavakat nem is akarta teljességgel hangosan kimondani, mégis sikerült, de ezt most zavartság helyett azzal leplezi, vagy épp öblíti le, hogy a süteménybe harap. Amúgy is hagynia kellene ezt a témát, mert a végén aztán még tényleg kap a fejére.
-  Eléggé.. - húzza el a száját, amikor már nincs benne falat, és még a fejét is megrázza hozzá kissé csalódottan. - Jaj azt ne is mond – egy pillanat alatt eltűnik a kissé bizonytalan, vagy épp bátortalan vonal az arcáról, és az indulat apró szikrái veszik át a helyüket. Persze, ez nem düh, meg harag, csak egyszerűen átérzi, amit mond. Tök örült, hogy ebben a békés időszakban végre kimehet oda, ahol legalább tényleg érti is, mi történik, amihez hozzá tud szólni, és nem téved. És erre elrontják, benyúl az a rendszer, ami mindig másoknak kedvezett, és elnyomott egy felet.
- Igen, okkal, de szerintem ez bunda volt. Ordibáltam is, de aztán hozzám vágtak valami zászlóizét, és majdnem büntetést kaptam káromkodásért de akkor se sikerült menteni a menthetőt. Bezzeg ha Harry Potter kapta volna el, ilyen apró különbséggel, akkor senki nem merte volna felezgetni a pontokat, hanem csak tapsol, mint a vadmarha. Nem is értem, mi a francnak nem hagytak minket, nem értem miért kell bénának beállítani. Úgy bosszant az ilyen! És egy professzor se szólt bele, hogy na, hé, ez így nem oké. Értem én, hogy most fogjunk össze ismét, legyen jó a hangulat, de kviddicspályán had maradjon meg már a tényleges verseny győzelme vagy épp vesztesége – sóhajt egy nagyot, de azért érezni benne, hogy valóban még mindig igen zabos a dolog miatt. - A sportszerűség, meg az, hogy normálisan legyenek játszva. Mármint nem titeket méltatlak, de mégsem olyan volt, mint amit egy ilyen meccsen lehetne. Mintha.. nem is tudom. Direkt vissza lenne fogva? - pillant a másikra, hogy ő is ezt értette-e, vagy épp másra céloz, ami most egyelőre nem jut az ő eszébe. Nem akarja tovább hergelni magát, mert akkor tényleg megint káromkodni fog, és azt lehet nem akarja hallani, na meg, nem is illik ilyesmit. Szegény süti maradékát is szétnyomta az ujjai között, és így most nyalhatja le onnan. - Amúgy.. mi azt a takek? Vagy mit mondtál.. - hunyorog, miközben a maradék ragacsot törölgeti a nadrágja szárába. Egy kicsit sokára tartott míg elért a célig, de.. elért.
- Már én sem tudom pontosan, csak elért a fülemig, de nem tartozott hozzá arc. Tudod, ez a tipikus, mikor ott vagy, hallasz ezer embert beszélni, és csak úgy hallod a fikázást is. Nem akarsz figyelni rá, de csak elér hozzád – valóban nem tudna tippelni sem erről, hogy mégis ki lehetett. Lehet odamenet hallotta, amikor még vegyülve volt a két tábor, vagy a pesszimistáktól, akik nem hittek a csapat erejében.
- Most már történik. Lehet engem is ez a valami lökdösött ide – mert arra már nem emlékszik, miért ezt a folyosót választotta, nem pedig mondjuk egy padot, a klubhelyiséget, vagy épp a hálókörletét. De nem is érdekes.
- Lesz mostanság meccs még? Vagy most gyártják a becsapható cikeszeket?

Leonard

Na végre valaki értelmes, nem erőlteti azt, amit ne. Lehet, hogy rideg vagyok, de legalább jó kezdés.
-Annak tényleg nincs. Meg a nyafogásnak. Bár van, amikor valami nagyobbat kell kiadni...- Ez is jól elkanyarodott mondjuk. A körmükért nyivákolók azok tényleg csak nyafognak rendszerint.
-Feltűnt. De nézd a jó oldalát: legalább jó az önismereted- szívózok vele gonosz vigyorral. Bocs, de adta magát. Jó, hát na, nekem meg szófosásom szokott lenni, ha belelendülök valami témába.
És így is lőn.
-Ügyesen kell káromkodni- szúrom közbe a kifakadásába. Az én módszerem mondjuk egész jól beválik eddig. Mondjuk tény, hogy azért alakult ki, mert Ms. Grelod se épp díjazta, ha csúnyán beszéltünk az ő intézményében. Hát nem beszélek csúnyán. Hajszál híján, épphogy, meg elég átlátszóan, de én kérem végül nem mondok semmi csúnyát, csak random indokolatlan szavakat, mint pipacs, balett, kukorica, falikárpit... aszerint ragozva tovább, ahogy az eredeti lenne... de kérem csúnyán nem beszélek. Vagy nem olyan nyelven, amit valószínűleg bárki más is értene.
-De ez nem is bunda így, ez simán fa...kírság- szállok azért be én is a kifakadásba. -Ha bundázni akarnak, osszák fele-fele, és akkor legalább a három-kettő gólaránnyal nyerjen a Mardekár. De ez így semmi értelmes nem volt, nem eldönthetetlenül egyszerre kapták el ketten a cikeszt, csak hamar egymás után, mert mittudomén, Warren elejtette vagy valami, tehát azért alaptalan osztani, és kettő-egy harmadrészre szedték a pontokat a százat hagyva meg nekünk a százötvenből, úgyhogy bármi értelmes értelme sincs osztani! Csak "belepiszkálunk mert belepiszkálhatunk", az egész meccsnek meg olyan íze lesz tőle, hogy "igazából mindegy, mit csinálunk a pályán, az eredményt majd hasraütéssel döntik el". Vagy pláne az egész játéknak is onnantól, lehet hogy ezt érzi rajta mindenki, attól olyan meh az egész.
Már lassan én is odáig látok a pályán, ameddig a gurkók repülnek, azokat lelkesen ütöm még, de meg nem mondanám most az éves kviddicsszezon hogy áll egyáltalán, és első óta fejből szoktam tudni pedig, mert érdekelt.
-taH, így köszörült H-val, hkhhhkh. Nehéz lefordítani, de kábé valaki, akinek semmi becsülete meg bármi jó tulajdonságai nincsenek. Mint valaki ge...reblyének, aki így elrontja a kviddicset. Az egyik legrosszabb dolog, aminek valakit hívni lehet klingonul- vezetem be a fiút a fiktív xenolingvisztika rejtelmeibe.
-Egy mugli sorozatból van- teszem még hozzá, ahogy eszembejut, hogy lehet, szín varázslócsaládból származik, legalább arra magyarázat akkor, miért ilyen furcsa izé ez. És a jelek szerint eközben vadul gesztikulálok hozzá a kezemben lévő sütivel.
-Ahha. Erre van egy ilyen kifejezés, hogy szóbeszéd.- Merelkedrága, te meg a beszólogatás helyett foglald már le az arcod ezzel a sütivel inkább, mielőtt még eldobod a következő nagy hadonászásod közepette. Így ni.
A titokzatos felsőbb irányjtó erőkre így tele szájjal inkább csak bólogatok egyet, hogy lehet, de igazából valahol mélyen kimondhatatlanul örülök is ennek az emlegetett valaminek, ami összeterelhetett minket vagy sem. Nem tudatosul bennem így annyira, de ez most tényleg rám fért.
-Már nem tudom- legyintek válaszul, a változatosság kedvéért a szabad kezemmel -Majd tudja a faliújság, azon majd kint lesz, ha lesz meccs. Ha szólnak, én megyek terelni, de az utóbbi időben el is vesztettem a fonalat már, hogy mi kéne következzen.

[H]

Hát erre csak bólogatni tud, mert.. mert olyan dolog ez, amelybe csak az tud belekötni, aki a néma falba, vagy a levegőbe. Ki hogy adja ki, ki hogy éli meg, akad törött holmi a ládája aljában, amely az ilyen pillanatait őrzi, vagy szemeteskosár, amely a megkezdett és megutált dolgozatokat, házikat rejti. Ő inkább rombol, bár csak ritka, azonban kellemesebb lenne az ordítás csak úgy a semmibe, még ha ez valakit zavarni is, mondjuk hallásban. Azonban azzal nem csinál szemetet, és nem siránkozik, hogy hiányzik neki az a valami, ami áldozatul esett annak, ami a csöpp szervezetében felgyűlve kirobban belőle.
- Eehe, nagyobbat. Akad itt bőven, nem stresszmentesített az iskola – bár annak szánják, jelen van és nem is fog elmoccanni. Ott a tanulmányi verseny, a pontok, ha lesz még, akkor a kviddics, meg úgy bármi. - Köszönöm! - a vigyorra kihúzza magát, mert az lenne a szomorúbb, ha azt hinnék, egy önző majom, vagy valami rosszabb. Nem szeret sok mindent kiszínezni, néha a gyermeki füllentés, szépítés jelen van vele, azt majdnem mindenki csinálja sportszerűen ebben a korban, mégis, úgy néz ki, az őszinte bénázás, és minden egyéb megy neki a legjobban, és süt róla. Azért az már jó dolog, hogy a lány így reagál, bár nem tudhatja, mit gondol valójában, nem hiszi, hogy olyan fatális durvaságokat, amiket múltkor azok a srácok, akikkel ebédkor sikerült egy helyre kerülnie. Nem mindenki vevő rá.
- Az – fújtat is egy kicsit, mint a bika. Ügyesen káromkodni lehet, de amikor belelendül, akkor aztán nem figyel és felnőtt ne legyen a közelében, akkor a legbiztosabb. Nem kell azt hinni, hogy kocsis szinten űzi, a „b”, „f”, és egyéb „szolidabb” kötőszavak szótára nyílik meg, és ömlik a szabadba. Azonban nem mindig van úgy, hogy hangulata van hozzá. - Ahahahahaa, nem arról híresek ők, hogy osztozkodnak, ha nyerni kell, akkor ők, és senki más. Annyi eszük persze nincs, hogy ne ennyire átlátszóan legyen meg az eredmény, nemhogy értelem teremjen benne. Az se jó, hogy akinek ez ellen fel kéne lépnie, becsukja a szemét, de kapjon kötőhártya gyulladást ha ennyire nem érdekli, hogy tisztességes legyen meg sportszerű - ez utolsó szavaknál random hangutánzásként próbálja a meccs bíráját utánozni, több-kevesebb sikerrel, inkább csak az érzés volt a lényeg, és a mimika amit a végén vág: mint aki citromba és ecetbe harap, egyszerre. - Az a baaaj.. hogy hiába köpködök le a lelátóról, a nagyobb tömegnek a hangja érvényesül.. - mert hát a zöldpenész banda nem fog felzokogni, mert jaj, hát ez csalás volt, ó nem, olyan vastapsot kap mindenki odalent a pályán, hogy azt hiszik, hirtelen a Világkupa Döntőt nyerték meg. Csak egy csüggedt sóhajt tűz be a végére, dől hátra, és mint aki feladta volna a világot, úgy pillant maga elé, egy röpke ideig.
- Ahaaa. Remélem következő meccsig ki tudom majd mondani, és akkor ha tényleg a legrosszabb, köpködhetem és nem értik mások – felvidul, mint egy apró ajándéknak, mert hát na, mennyire jó érzés az, amikor odalépsz, mosolyogsz, mondasz egy ilyet és azt hiszik, dicséretet kaptak, pedig ha tudnák.. - Klingon? - már épp jönne az, melyik országban beszélnek így, amikor lelövi a poént. - Sorozat? Hát olyanokat én nem nagyon láttam, de.. biztos tök jó lehet, ha ilyen nyelve van. Kicsit nehéz.. És egész végig így beszélnek benne? - fogalma sincs, hogy pontosan mi és mit takar, érdeklik a mugli cuccok, de nem volt még alkalma annyira belemélyedni, hogy tudja, mi mit jelent. A sütibe ő is belefalatozik, elmélkedik mindenen, amely csak felüti a fejében magát, és sóhajt. Nem lett közelebb a válaszhoz, de.. nem várhatja el a lánytól azt, hogy mindent tudjon.
- Áhh. Akkor majd figyelem. Én meg.. megyek majd nézni továbbra is, és kiabálni. Remélem azért nem lesznek ilyen mocsok meccsek...

Leonard

-De pont ez a pláne a dologban, ez nem is a zöldeknek volt a húzása, ezt valamelyik fejes találta ki. Mittomén, valami elcse...reberélt igazságérzet mentén, hogy mindketten elkapták a cikeszt, akkor mindkettő csapatának járjon a pontból. Mert pont hogy még a zöldektől is jött valaki reklamálni, hogy ez mekkora hülyeség, mert még elfuserált igazságtételnek se lenne igazságos- javítok bele az elhangzottakba az incidens legnagyobb abszurditásával.
-De légyszi! Nem pontosan ezért van belebűvölve a cikeszbe, hogy megjegyezze, ki ért hozzá legelőször? Pont az ilyenek eldöntésére, hogy az ilyen másodperces különbséget is meg tudja mondani, amit lelátóról meg seprűről nem lehetne olyan jól látni. De nem, csak gázoljunk bele a logikába meg tisztességbe, mert mittudomén. De le kéne állnom mert belehergelem magam, azt mindjárt elindulok így hónapokkal később kiosztani a meccsért Vulkanovot.
Jó, talán nem, és csak a szemléletesség kedvéért túlzok, a végére már vigyorgok is annyira, hogy neki is lejöhessen, nem fogok tényleg nekimenni a reptanárnak, de valóban már megint felhergeltem magam egy igazságtalanságon. Gyönyörűségesen fel tudom hergelni magam igazságtalanságokon. Hogy további eseteket ne is emlegessünk, ez az egy is elég egyszerre.
-Na, akkor mondok még pár hasznosat- vigyorgok a felvetésre, végülis a klingon egy meghatározó része a szitkozódás. -Van durvább kifakadásnak a Qu'vatlh. A baQa' enyhébb, meg akkorra, ha te szúrtál el valamit. Az örök klasszikus, a petaQ, ha meg valakit nagyon el akarsz küldeni a ...el, annak mondhatod, hogy Hab SoSlI Quch, hogy az anyjának sima a homloka. De ezt csak mértékkel, ez durvább a taHqeq-nél is.
Tessék, fel is vérteztem mindenféle helyzetre, ahol arra lehet szüksége, hogy klingonul beszéljen.
-Star Trek. Nagy kultusza van bizonyos körökben, nekem is nagy kedvencem. Klingont csak elszórtan beszélnek benne szavak-mondatok erejéig, viszont ki van dolgozva a nyelv, még van hozzá könyvem is- büszkélkedik belőlem a trekkie. -Pont az volt a lényege, hogy nehéznek hangozzon, illetve hogy idegennek inkább. De mi más lenne idegenebb, mint amiben a hangok felét ki se tudod mondani gyakorlás nélkül.
Büszke vigyorral támaszkodok hátra a kezeimre. Rég volt már, hogy ilyen lelkesen mesélhettem valakinek az én kedvenc dolgaimról, meg beszélgettem ilyen jót egyáltalán.
-Tudodmit? Ha megint elszarják alattunk a meccset, és felhallom a lelátókról a klingonodat, lövök pár neked dedikált gólt. Már hogy gurkókkal- ajánlom fel a fiúnak cinkos vigyorral. Remélem, azért jó meccsek lesznek legközelebb, és nem kell ilyenre fajulnunk, de legalább jó levezetés lesz, ha mégis.

[- Á]

- Áááááh, hogy úgy! Egy fejes.. oké, most értem én, hogy legyen mindenki egyenlő, meg legyünk pajtások, bla, bla, bla, de szerintem pont nem egy meccs az, aminek olyannak kell lennie. Sőőőőt... Sehol nem fognak osztott pontot kapni, ha ilyen adódik. Addig elemzik, míg rá nem jönnek, kinek az ujjacskája ért először a cikesz bármely felületéhez. De most komolyan, mekkora banális hülyeség lenne ez egy Világkupán? Szétszednék a szurkolók a bírákat, meg az egész csarnokot – és jogosan. Ha nem lehet megoldani, megoldják máshogy. Olvasta, hogy a muglik hogy kezelik a döntetlen meccsek eredményeit, és azt kell mondja, igen okos megoldás tud lenni. Akkor ott nyer, azé a végső pont, és kész. Azonban egyelőre csak felnevet a kifakadáson. Szerinte ez aranyos.
- Egen, de mondjuk, mondjuuk a cikesz se tudja mert tényleg egyszerre értek oda. Valami csoda folytán. És akkor? Egy meccsnek nagyon ritkán van így vége. A mugliknál ott van, hogy büntetőket labdáznak valami kapuba, és aki nyer az nyert, kész ezzel nincs vita. Jó itt más volt, de akkor is. Adták volna oda nekik a terelőütőket, és verjék le egymáson. És akkor neked sem kell most elmenned, és kiosztanod őt, na? Bár megjegyzem, jogos lenne – és még bólogat is, mert miért ne pártolja azt, hogy legalább szavakkal kérje ki az, mégis mi a fene volt ez. Az iskola nagy része igencsak rajong ezért a sportért, vannak persze olyanok, akik nem gondolják ennyire vészesen komolynak a meccsek alakulását, de amikor a végén az ő házuk csapata jön ki győztesen, bizony látott már olyat, hogy ugyanúgy örült, mint mások. Szóval valamennyire mindenkinek fontos ez az egész. Mindegy is, semmin nem fog az változtatni, ha ők most orrvérzésig elszidnak mindent és mindenkit.
- Oké – lapoz is a témával, mármint a finom káromkodások szótárával, és odafordulva hallgatja azt, ami neki igencsak érthetetlen, de ő lelkes, és hát, néha igencsak belesodorja magát a necces helyzetekbe, hátha tényleg tanul valamit, és könnyedebb lesz a kis lázadó énjének. Nem hiszi, hogy most, így elsőre mindenre fog emlékezni, sőt, legfőképp a semmire fog, de majd kér korrepetálást, ha a lánynak nem lesz elege belőle és olyan pillanatban találja, amikor zavarhatja ilyesmivel.
- Hűűű.. lehet ezeket le kéne írnom, és akkor úgy memorizálni, mert hát.. Sok is egyszerre meg nekem nehéz, de mondjuk ez szerintem mindenkinek. Neked mennyi ideig tartott, hogy megtanuld ezeket? - bár lehet, hogy ennél még többet is tud, ami viszont már tényleg nagy teljesítmény, mindig is csodálta azokat, akik beszélnek más nyelven, vagy épp többön is és még nem is  keverik össze. Gondolt már rá ő is, vannak jelöltek, csak még sok motiváció nincs a tananyag mellett. De talán most.
- Wáo! Az már menő ha saját nyelve van. Star Trek. Gondolom a helyi könyvtárban nincs erről semmi történet, hogy olvasgassam – csóválja meg a fejét, hogy néha igazán hiányolja azt, hogy mugli irodalom remekeivel is szórakoztathassa magát, szerencsére azonban ha hazaír, akkor általában megteszik a szülei azt, hogy elküldik. Most is lapul két horrorregény a ládájában, arra várva, hogy fellapozza őket. Sokkalta jobban élvezi, mint a mágikus históriás könyvek száraz nyelvezetet
- Tényleg? Gólt nekem? v- meglepődik kicsit, de fel is lelkesül. Mert miért ne? Ki ne akarna saját gólt? Persze úgy, hogy neki lövik. - Ez nagyon jól hangzik! Addig majd egyszer megnézhetem a könyved is? Kiírnék belőle olyan dolgokat, amivel gyakorolhatok, és meglásd, olyat mondok, hogy belepirulna a fülük ha értenék – nevet egy sort, de mivel maximum ők ketten fogják, a fülük nem pirul, azonban jól fognak szórakozni. Már megéri kivárni a következő meccset.

-Ez az, hogy egyenlő. Százötven pont, szép kerek, osszák hetvenöt-hetvenötbe, az egyenlő. Főleg akkor, amit mondasz, mert ha a cikesz se tudta eldönteni, ki ért hozzá előbb, akkor az tényleg kvantum pontnyi időre pontosan egyszerre volt. Ami valószínűtlenül ritka, de igaz, lehetni lehetséges. Akkor teljesen oké a felezés, de egy, akkor felezzenek, ne harmad-kétharmadoljanak, és kettő, ez közel sem volt egyszerre, úgyhogy tárgytalan kéne legyen minden, amit itt fejtegettünk most. És ha így jön ki döntetlen, dobáljunk büntetőket, ja, vagy mittudomén, pénzérmét, hogy fej vagy írás. De ez semilyen irányból nem lett volna döntetlen.
Hát na, mit mondjak, szívemen viselem azokat a dolgokat, amikért lelkesedek.
-Óóó. Óóhóó. Óó-hóó-hóó-a jogosságba bele se menjünk, mert még kirúgatom magam a végén, és te leszel a felbújtó.- És ezzel inkább lezártnak is tekintem a dolgot, mert most túl reális az esélye, és én nem akarom kirúgatni magam. Szóval inkább lenyugodnom kéne, mint továbbhergelődni. Szerintem hallani a hangomon is a kiábrándultságomat, amivel a tanári kar bizonyos tagjai önmaguk ellen felvérteztek. Úgy tűnik, minden nyűgöm egyszerre van, és most itt beszélgetve elő is hoztuk mindet.
De ha hinni lehet annak, amit aztmondják, legalább megedződöm benne, ha kibírom. Hát remélem is. Jó helyen van itt ez a más téma, nagyonis jó helyen, mert mintha most túl fogékony lennék arra, hogy ráhergelődjek a nyűgeimre. Még magamhoz képest is.
-Jó kérdés. Miután kölcsön tudtam kérni videón, amin volt ilyen gyorstalpalós rész, talán pár óra volt begyakorolni a fura hangok kiejtését, írásból ugye nem jön le túl jól. Izé, olyasmi a videó, mint egy beszélő festmény, csak lejátszható felvétel, nem magától megy élőben- teszem hozzá, eszembe jutva, hogy talán nem ismer ilyen mugli dolgokat. Vagy szól legfeljebb, hogy de, amúgy tudja.
-Náh, nem hiszem. Mugliknál népszerű inkább, meg a legjobban Amerikában, bár Picardot pont brit ürge játssza, igaz. De inkább mugli tévében adják, itt a könyvtárban kétlem, hogy lenne. De ha ismered Sir Cadogant, őt kérdezheted- vallom be vigyorogva. -Hátöö... meséltem neki a klingonokról. Bírja őket.
Részletkérdés, hogy kicsit egyszerűsítettem a részleteken, de a kultúrájuk és a történetesemények a lényegesek, ellenben nehéz lenne egy középkori lovagnak magyarázni el űrhajókat, fotontorpedókat meg idegeneket. Úgyhogy lehet, hogy Cadogan klingonjai tengeren hajóznak, és azért cifra a homlokuk, mert annyit ráncolták, hogy úgy maradt. Én még mindig elmondhatom, hogy sikeresen megismertettem egy középkori lovagot egy sci-fi sorozattal, ami ugye, hogy nem gyakori?
-Persze! Majd szólj egyszer a klubhelyiségben, és előkeresem. Előre szólok, a kiejtésekben nem segít sokat az írásmód.
Szép és jó amúgy, hogy ilyen nagylelkűek vagyunk mindketten, hogy dedikált - bár érvénytelen - gólokat ajánlgatunk cserébe klingon szurkolásért, de ettől most belegondoltam a helyzetbe. Az előbb én még - mennyi, tíz perce? Órája? - nyomottan bámultam ki az ablakon itt mögöttem, és ezzel a gyerekkel is most találkozok először, érdemileg legalábbis, azon nincs mit számolni, hogy láttuk már egymást valahol.
Fura. Nem mondom, hogy nem örülök, hogy így kihúzott abból a... nemtom mi az, állapotból, amiben az előbb még ott ültem az ablakban, de valahol kicsit ijesztő belegondolni. Ha lehet pozitívan érteni az ijesztőt.