Veszett Róka

Az illusztráció és a leírás Boethius Hywel pennájából való

Nyikorogva lengedezik a cégér, pedig szélcsend van, - Veszett Róka – olvasható ki rajta a kopottas felirat. Vastag faajtaja egy szűk, macskaköves sikátorból nyílik. Az ajtó sötétbarna egyszerű fából van, nyers hatása van, a teteje félkör alakú. Az ajtó felsőrészén egy félkör alakú nyílás (ablakocska) van, amit fekete kovácsoltvas oszt körcikkekre. Ezen meleg fény szűrődik ki. Nagy, ugyancsak kovácsoltvas kilincse van a baloldalon, ami egy róka farkára emlékeztet. Tőle baloldalra van egy kis vas kalitka, amiben kis lángocska ég. Ez egy hasonló láncon lóg, mint a cégér. Ötszög alakú, üvegezett és a szemben lévő oldala kinyitható. Az ajtó mindaddig láthatatlan marad, amíg a lángocskát el nem fújják. Egy pillanatnyi sötétség után tűnik elő az ajtón lévő ablakocska fénye, majd lassan kirajzolódik maga az ajtó. Ez a muglik elleni védelmet is szolgálja, mert ők nem fújják el a lángot, inkább hálásak a fénynek a sötét sikátorban. Amint valaki mögött becsukódik az ajtó, a láng visszatér, és az ajtó eltűnik. Belépve, egy keskeny lépcső vezet le a pincehelyiségbe. Itt sorakoznak a fal mellett és középen a robosztus tölgy asztalok. Szemben, hátul helyezkedik el a pult, ami előtt néhány lábnélküli bárszék lebeg. Ha kicsit beljebb lépünk, balra egy eldugottabb részt fedezhetünk fel, amit egy fa lépcső választ el. Ez a lépcső vezet a felső szintre ahol a megfáradt utazó szobát is kivehet magának. Az asztalok felett kellemes hangulatú lángocskák lebegnek. A baloldali rész jóval szegényesebb világítással rendelkezik, éppen ezért ideális olyan vendégek számára, akik kerülik a feltűnést. A Veszett Róka általában zsúfolásig tele van, de a fogadós és kedves családja, mindig talál helyet az újonnan érkezetteknek.

Ezen a helyszínen kicsit másképp működnek a hozzászólás szabályai.  Ugyanis itt jóval kötetlenebbül zajlik a játék. A legfőbb különbség az, hogy egyszerre nem csak egy játék folyik, hanem bárki írhat ide egy időben. Éppen ezért nagyon fontos, hogy mindenki oda írja a reagjába, hogy kinek/kiknek szánja a hozzászólást. Ezen kívül az is különbség, hogy bárki bekapcsolódhat mások játékába. Így olyan lesz az egész, mint egy igazi kocsmában. Itt is összefuthat az ember egy ismerőssel, esetleg belénk köthet bárki. Két asztalnál ülő társaság összeülhet egy asztalhoz és onnantól együtt folytathatja a játékot. Vagy egyikük felállhat és odamehet a pulthoz rendelni és ott maradhat beszélgetni a kocsmárossal. Szóval teljesen kötetlen az egész. Egy szabály azonban itt is érvényes. Az egy társaságban beszélgetőknek be kell tartaniuk a hozzászólásaikban a sorrendet. Szóval a szokásos felállás A) kezd utána B) majd megint A). Viszont számolniuk kell azzal, hogy egyszer csak közbeszól C). A kocsmárosnak és családjának is nagyon fontos szerepe van. Az apa: Rufus Greensmith, felesége: Fidelia Greensmith és lányuk: Betsy Greensmith.  Ők mindig jelen vannak a helyszínen és pofátlan módon belekontárkodnak a beszélgetésekbe, egy hozzászólás erejéig vagy akár le is ülhetnek egy asztalhoz. Övék a kocsma az ő szavuk dönt. Bármikor bejelenthetik, hogy záróra van. Ezután egy hozzászólásban mindenkinek be kell fejeznie a helyszínen a játékot, esetleg át menni valamelyik másik helyszínre. Ez újabb, fordulatokkal teli játékra ad lehetőséget.

Maxwell Shafiq

♦♦♦

Félsz kimondani a szót, nehogy elveszítsd, amit jelent.

♦♦♦

+16

Az, hogy életemben először hánytam hoppanálástól, kevésbé volt meglepő, mint az, hogy minden testrészem egyben volt, amikor felbukkantam a macskaköves tér legszélén, egy téglaépület árnyékában. Legalábbis szerettem volna magam azzal hitegetni, hogy csak a hirtelen hoppanálás volt a ludas a dologban. Igazából még jóformán felfogni sem volt időm, már itt is voltam. Csak marhára el akartam tűnni otthonról. Az első hely pedig, ami véletlenül eszembe jutott az Astoria volt, ahol Margarettel nemrég ebédeltem újra.
Hátrasimítottam a hajam az arcomból és megtöröltem a szám a pulcsim ujjában. Voltam akkora barom, hogy azt hittem megúszhatom a konfrontálódást a vonat indulása előtt. Tényleg elhittem, hogy az életben egyszer lehetek akkora mázlista. Baszki, egy idióta vagyok.
Körbenézve felmértem a terepet, de az Astoria melengető fényei egyre kevésbé tűntek csábítónak. Fabatkányi kedvem sem volt most egy puccos étteremhez. Rohadtul éreztem magam, és valami olyan helyet akartam keresni, ami tükrözi a hangulatom.
Tudtam, hogy egy pislákoló gyertyalángot kell keresnem, de azt nem, hogy a hátam mögött. A veszett Róka hirtelen a legszimpatikusabb helynek tűnt a világon. Ocsmány volt, így pont alkalomhoz illőnek éreztem. Sóhajtva fordultam sarkon és indultam meg a csöppnyi fény felé.
Anyám utolsó szavai jóformán vízhangot vertek még mindig a fejemben. Olyan volt, mintha folyton kántálta volna őket még most is: Csak azt kívánom neked, hogy a gyereked ne legyen olyan, mint te, hogy megtudd milyen az, ha itt van az orrod előtt, de azt sem tudod ki ő!
A maga módján kegyetlen volt, ezt valószínűleg tőle örököltem. De még ez sem volt elég arra, hogy leromboljak mindent, amiben hisz. Hogy mondod el egy anyának, hogy a gyereke egy háborúban harcolt? Be lehet számolni a hónapokon át tartó megaláztatásokról? Érdemes összetörni? Megéri? Meg lehet tenni? Hogy néz azután valaki a szemükbe?
Hát én marha kevésnek éreztem magam ehhez. Ráadásul még mindig nem éreztem kész magam a kérdéseikre. Irritáló volt a kettősség. Magam sem tudtam, hogy sírni akarok az ölében, vagy csak egyszerűen ordítani a világgal.
Elfújtam a gyertyát, de szinte nem is láttam, ahogy megjelent előttem az ajtó. A gondolataimba veszve sétáltam fel a pulthoz. Csak el akartam tűnni kicsit a világ elől, hogy rendesen szar embernek érezhessem magam. Olyannak, amilyen voltam. Egy érzéketlen senkinek, akit valahogy mégis meg lehetett törni. Sokszor siránkoztam már a sorsom miatt a háború óta, de valahogy még sosem érintett meg ennyire. A családom eltávolodásával valahogy a senki földjére kerültem. Rohadtul éreztem magam. Nem éreztem magam teljes jogú polgárnak egyik világban sem.
- Dupla Lángnyelv whiskyt – mondtam a csaposnak, majd eszembe jutott, hogy marhára nem lesz kedvem felállni, ha egyszer nekiállok. – Meg legyen az üveg is – mondtam neki, amikor már kitöltötte. Talán, ha félig lehetett. Előre húztam a táskám és vártam, hogy mennyit mondd. Semmi kedvem nem volt társasághoz, és mialatt töltött, már kiszúrtam a bár legócskább helyeit. A baloldal szinte üres volt, és jó sötét.  Isteni szikra volt részemről, hogy felváltattam a mugli pénzem az iskolára. A maradék ehavi zsebpénzem ugyanis abban a percben vált folyadékká. Bénán biccentettem a csapos felé, majd lekaptam a pultról a poharam és az üvegem, hogy elinduljak a sötét rész felé.
A négy kisebb asztal mind a falnak volt tolva és a megvilágításuk kellemesen nem létező volt, mégis földbe gyökerezett a lábam egy pillanatra, amikor megláttam ki ül az általam kiszemelt asztalnál a sarokban.
Senkit nem akartam a közelemben tudni, tényleg, csak rohadtul egyedül akartam lenni, mégis automatikusan indultam meg Max felé. Hogy még mérges voltam-e rá a múltkori miatt azt jelen állapotomban nem tudtam meghatározni. Túl sok mindenre voltam dühös jelenleg. Az ismerős alakja mégis vonzott, így nem kifejezetten nőies módon, de ledobtam magam mellé az L-alakú ocsmány ezeréves padra.
- Baszodj meg – üdvözöltem elegánsan, majd emeltem rá a poharam. Úgy tűnik, még mindig elég dühös voltam rá is. Hogy ebből mi lesz, azt magam sem tudtam, de a saját fejemben ismét kezdtem megőrülni. Gyűlöltem, amikor elvesztettem az irányítást, és minden elszabadult. Már pedig most életem legnagyobb szarkupaca tetején ücsörögtem. A pia marta a torkom, de legalább a szemem vörösségét is foghattam erre. Beszélni meg amúgy sem terveztem, hogy a torokfájás, a fokozódó hányingerem és a gyomorgörcsöm akadály lehessen. Kellemesen pocsék estének nézünk elébe. Legalábbis Max biztosan.

Louise Lott

Amit összekuszálsz nyáron, azt bogozd ki télen.

°°°

+16

Ne feledd, Max! A céljaink elérése érdekében, olykor hátra kell egyet lépnünk. Ki tudja, talán csak épp arra a plusz egy lépésre van szükségünk ahhoz, hogy maximális sebességre gyorsuljunk.
Apám szavai ott zengtek fejemben, ahogy a harmadik kör vodkaszódámat fogyasztottam. Úgy éreztem, hogy ezer éve ülök már a Veszett Róka kopottas sarokasztalánál, éppen ezért nem is mertem az órára pillantani. A mutatók és a számlap helyett a poharamat mustráltam, melyben még lötyögött némi folyadék. Felemeltem és a gyertya felé tartva, néhány másodpercig gyönyörködtem benne, miként törik meg rajta a fény, majd egyetlen gyors mozdulattal lezúdítottam torkomon tartalmát, leöblítve a mardosó keserűséget.
Nem csalódtál bennem apa – gondoltam magamban cinikusan, miközben bizonytalan léptekkel átszeltem a kocsmát, hogy újabb pohárral kérjek. Azt hiszem a jó öreg Reginald Shafiq nem éppen így gondolta azt a bizonyos „egy lépés hátra” dolgot. Biztos voltam benne, ha még mindig élt volna, páros lábbal rúgott volna ki abból a lepukkant kocsmából. Bevallom, én magam sem szoktam az efféle helyekhez, ám ezúttal a választás nem teljesen rajtam múlott.
Minerva ügye óta maximális fordulatszámon pörögtem. Nem teljesen rémlett, hogy mikor is aludtam utoljára, kezdtem teljesen elhagyni magamat, ami a külső megjelenésemen is megmutatkozott. Bizonyára minden másképp lett volna, ha a nyomozás sikeres lett volna, ha bármiféle áttörést értem volna el. Azonban mindaddig csak annyit tudtam meg, hogy Cerys Balmoral valóban találkozott Dernierrel, ám a férfinak nyomát sem találtam. Az utolsó helyszín, melyen látni vélték egyszer rég a férfit, maga a Veszett Róka volt, de annak is már vagy másfél éve volt.
Emiatt néztem ki úgy, ahogy. Borostás voltam, és szemeim alatt sötét karikák húzódtak. A hajamból eltűnt a mértani pontosságú választék, és a zselé is kikopni látszott. Kissé göndörön, kócosan hullottak szemembe a szenvtelen tincsek. A ruhám megviselt volt, talán előző nap is az volt rajtam. Ingemet feltűrt ujjal viseltem, a nyakamnál kigombolva. A nyakkendő, melyet még egy szebb napon kötöttem magamra, kilazítva lógott rajtam. A zakóm gyűrötten, „unalomszürkén” hevert a padon.
A kocsma ajtaja nyikorogva utat engedett egy újabb vendégnek. Fel sem pillantottam poharamból, úgy tettem, mintha megszűnt volna körülöttem a világ. Valahol mélyen pont úgy is éreztem. Az egész olyan volt, mintha cserbenhagytam volna őt, holott tudtam jól, hogy Ed lett volna az utolsó ember, aki bosszút kíván. Mégis, ahogy teltek a hónapok, egyre nehezebben viseltem a dolgot. Odabent az irodában naponta több tucat halálesetről hallottam, kint a terepen pedig végig is néztem párat, mégsem éreztem még csak hasonlót sem soha. Kínzó tehetetlenséget. Dernier fotója pedig napról napra nehezebbnek tűnt, ahogy ott lapult a zakóm mélyén. Mintha betontömböt kötöttem volna magamra, és a Temzébe ugrottam volna…
- Baszódj meg!
Kocsmában ültem ugyan, mégis megleptek e kedves szavak, melyek bizony női torokból hangoztak el.
- Ez igen nőiesre sikerült, aranyom. Bravó!
Lassan felemeltem a fejem, hogy megszemléljem magamnak azt az egykori prostituált lányt, akit minden bizonnyal egyetemista éveimben aláztam, de csalódnom kellett. Prostituált helyett Louise Lott állt velem szemben.
- Ezt nem hiszem el – temettem arcomat a tenyereimbe. – Te követsz engem, vagy még is mi van? Ne haragudj, de most rohadtul nincs kedvem a fárasztó, tinipicsa sipákolásodat hallgatni.
Lehúztam a negyedik kört is, remélve, hogy az alkohol majd szebbé varázsolja a kínos szituációt. Még emlékeztem rá, hogy milyen csúnyán váltunk el egymástól Louiseszal, és semmi kedvem nem volt a válogatott szidalmait hallgatni.
- Keress egy másik asztalt, meg egy másik szerencsétlen faszit, akit boldogíthatsz, Lott. Engem meg hagyj békén! Mr. Shafiq szabadnapot vett ki…

Maxwell Shafiq

♦♦♦

+16

Talán tudat alatt bűnbakot kerestem, vagy csak szimplán túl gyáva voltam ahhoz, hogy egyedül viseljem el saját magam, nem tudom. Meg azt sem, hogy melyik lett volna a jobb. Talán inkább tovább kellett volna mennem, és egy üres asztalhoz ülni, tudomást sem véve róla, hogy itt van. Megállva Shafiq asztala előtt a mondat mégis csak úgy kifolyt a számon, cenzúra, vagy bármiféle végiggondolás nélkül, a maga nemes egyszerűségében. 
- Baszódj meg! – mondtam neki. Ez már a legutolsó találkozásunk óta érett bennem, és nem tudtam megállni jelen érzelmi állapotomban, hogy ne legyek végtelenül nyers és őszinte. Bár lehet, hogy azért is dühös voltam rá, amiért megint egy újabb napom akarja elrontani. Meg amiért belerondított az önsajnálatomba már a jelenlétével is. Igazából nem tudtam mit is akarok vele kezdeni, az agyamra ment a pasi még jobb napjaimon is. Viszont a barátságtalanul undorító bárban az ismerős arca valamilyen szinten hívogató is volt.
- Ez igen nőiesre sikerült, aranyom. Bravó! – felelte mielőtt még felnézett volna. Valljuk be én sem számítottam arra, hogy pont vele találkozom itt, ezért nem lepett meg a reakciója, amikor elérte a felismerés. - Ezt nem hiszem el! – fakadt ki, mint valami óvodás. – Te követsz engem, vagy még is mi van? Ne haragudj, de most rohadtul nincs kedvem a fárasztó, tinipicsa sipákolásodat hallgatni – húzta le a pohara tartalmát, mire csak fáradtan elmosolyodtam. Kezdett kiveszni belőlem a lendület, amivel idáig jöttem, átadva helyét a szimpla ürességnek, meg az önsajnáltatásnak és annak a baromi szar emléknek, ami ugyan tompulni kezdett, de még mindig vibrált a szemeim előtt. Nem is tudom milyen meggondolásból válaszoltam mégis neki, az agyam meg a szám már régen szétkapcsolt akkorra.
- Hmm, van erről egy elméletem – kezdtem, és nemtörődöm módon behuppantam mellé a piros borítású maszatos padra. – Murphy törvényén alapul – tettem le az asztalra az üveget, a poharat meg a számhoz emeltem, majd beleittam. A whiskynek megvolt az a csodálatos tulajdonsága, hogy úgy végigmarta a torkom, hogy fél pillanatig levegőt is alig kaptam, majd kellemesen kesernyés ízt hagyott maga után a számban. – Te kerültél engem, én meg kerültelek téged. Ez a nap pedig már azt hittem nem lehet ennél rosszabb. Add össze – osztottam meg vele, de, hogy mindez honnan jött azt én sem tudtam. A fejemben ezer és egy másik helyen jártam. Folyamatosan bűntudatom volt, amiért hazudtam a szüleimnek, és dühös is voltam rájuk irracionálisan azért, amiért tudni akarták mi van velem. Ahhoz pedig már megkésve éreztem magam, hogy csak úgy az arcukba zúdítsam a történteket. A másik verzióhoz viszont még túl frissek voltak az emlékeim. Az istenért sem tudtam eldönteni, hogy mit kéne tennem, és emellett még marhára elbaszottnak is éreztem magam.
- Keress egy másik asztalt, meg egy másik szerencsétlen faszit, akit boldogíthatsz, Lott. Engem meg hagyj békén! Mr. Shafiq szabadnapot vett ki…
- Tudtad, hogy Murphy azt is mondta külső hatások híján a dolgok rosszabbodnak? – kérdeztem tőle miközben a poharam forgattam és eredményesen kizártam bármit is szólt hozzám. A bamba köd kezdte ellepni az agyam. Sokszor fordult elő mostanában, ha túlpörgött minden a fejemben. Praktikus volt a végső őrület ellen, vagy legalábbis eddig még bevált. A külső hatásos gondolat igazából azt sem tudtam honnan jutott eszembe, az pedig se kedvem se erőm nem volt kitalálni, hogy melyikünknek van szüksége arra a külső hatásra jobban. – Apropó, hol hagytad Mr. Tökéletest? – néztem végig rajta. Szarul festett, és ezt úgy mertem kijelenteni, hogy csak reménykedtem benne, hogy nincs hányásszagom és nincs elkenve egy kis maradék belőle az arcomon, a kinyúlt fehér pólómról és az agyonmosott farmeromról már nem is beszélve. – Azt hittem neked ez valami kényszeres betegséged, hogy mindig makulátlanul próbálsz kinézni – néztem fel rá unottan, aztán kortyoltam még egyet. A saját elmeállapotom úgy tűnt enyhít, ha iszok és beszélek közben. Bár igazából minden jobb volt annál, mint arra gondolni, hogy sikerült szétbomlasztanom a családomat önerőből, és önfeláldozással feláldozni az anyámmal való jó viszonyomat is. Azt hiszem, ha idősebb lennék is pont ugyan ilyen szarul érezném magam, és pont ugyan ilyen jelentéktelen kisgyereknek. – Tudod Max, a múltkor rengeteg baromságot hordtál össze – bukott ki belőlem, ahogy az alkohol is kezdte megoldani a nyelvem. A szüleimmel való kapcsolatom rohamos romlása mellett ez is gyakran járt a fejemben. Nehéz volt a mélyponton elvonatkoztatni attól, hogy tudtam saját magát próbálta hitegetni azokkal a dolgokkal, amiket a múltkor mondott. – Már a rózsaszínnel kikergettél a világból – Jófej módon löttyintettem egy kis whiskyt az ő poharába is, amikor a sajátom is újratöltöttem. -, de az újságírással még tudtad fokozni – mosolyodtam el keserűen. Szar érzés volt azt hinni, hogy tényleg csak ennyit lát belőlem a világ, főleg, hogy nagyratörő módon mindent akartam. Elismerést és egyediséget, és újat alkotni, és letenni valamit az asztalra. – A faszom sem akar újságíró lenni! – csaptam le a poharam egy tompa puffanással az asztalra és a tudatom mélyén valahol kezdtem felfogni, hogy felszálltam a szánalmas becsincsentett vágányról a Bebaszomszitibe tartó expresszre, az sem kifejezetten segített, hogy reggel óta egy falatot sem ettem. – De komolyan Max, ha valami nem vagyok, akkor az ostoba és üresfejű. Ezért is baszott fel annyira az általánosításod, az intellektusomat sértetted – közöltem vele őszintén. A nem létező gátlásaim levetkőzésén már túl voltam, arról pedig gőzöm sem volt, hogy nem tört bele a nyelvem ebbe a szóba. Valószínűleg, ez csak alátámasztotta az állításom. Még mindig rohadtul gyűlöltem azért, hogy játszi könnyedséggel tudott oda ütni ahol a legszánalmasabb voltam. Az csak hab volt a tortán, hogy nem is a jó indok miatt csinálta.

Louise Lott

°°°

Kettőnk kapcsolata valóban sorsszerű volt. Első találkozásunktól kezdve, egészen a Veszett Rókáig végig kikövezett út vezetett. Egy út, melyet már jó előre megírtak számunkra, csupán mi voltunk olyan ostobák, hogy megpróbáljunk letérni róla. A Sorsot azonban nem lehet kijátszani. Az élet mindig korrigálja a saját hibáit.
- Hmm, van erről egy elméletem. Murphy törvényén alapul – ült le mellém a lány. Nem húzódtam arrébb. - Te kerültél engem, én meg kerültelek téged. Ez a nap pedig már azt hittem nem lehet ennél rosszabb. Add össze!
Felvont szemöldökkel, összeráncolt homlokkal bámultam rá, miközben szavain gondolkoztam. Valami hasonló járt az én fejemben is, de szerencsémre Louise megfogalmazta helyettem, így nem kellett szólásra nyitnom a számat ezzel kapcsolatban. Azt azonban szerettem volna minél hamarabb a tudtára adni, hogy nem érdekel sem ő, sem pedig az ostoba, gyerekes problémája, ami miatt olyan állapotba került, amilyenbe.
- Keress egy másik asztalt, meg egy másik szerencsétlen faszit, akit boldogíthatsz, Lott. Engem meg hagyj békén! Mr. Shafiq szabadnapot vett ki…
Szavaim csukott fülekre találtak. Louise jelét sem adta, hogy kicsit is érdekelné, mennyire rossz időpontban érkezett. Szenvtelenül folytatta se füle, se farka okoskodását.
- Tudtad, hogy Murphy azt is mondta külső hatások híján a dolgok rosszabbodnak? – Kérdezte.
- Szerintem Murphy „külső hatás” alatt nem éppen rád gondolt. És én sem. Szóval ég veled!
- Apropó, hol hagytad Mr. Tökéletest? - Vágott közbe.
Hátrasimítottam fürtjeimet, mintha ettől egy fokkal is jobban néztem volna ki. Számítottam rá, hogy előbb-utóbb rákérdez majd, miért is festek olyan leharcoltan, de eldöntöttem, hogy semmi esetre sem osztom meg vele kudarcomat. Ehelyett lesajnáló pillantást vetettem rá. Ekkor jöttem rá, hogy ő sincsen éppen a helyzet magaslatán, már ami a kinézetét illette.
- Kész szerencse, hogy te ilyen kirobbanó formában vagy.
- Azt hittem neked ez valami kényszeres betegséged, hogy mindig makulátlanul próbálsz kinézni – folytatta, mintha meg sem hallotta volna a közbeszólásomat, s ezúttal nem is tévedett oly nagyot. Valóban szerettem a rendet és az eleganciát, a drága ruhákat, és a kényelmet. Gyerekkoromban a szüleim sosem engedték, hogy összepiszkoljuk magunkat a testvéreimmel. Apám különösképp odafigyelt rá, hogy bátyáimmal mindig a lehető legjobb formánkat hozzuk, éppen ezért még kiabálni is hajlandó volt velünk, ha például fekete öltönyhöz barna cipőt húztunk, vagy ha a nyakkendőnket nem megfelelően kötöttük meg.
Közönyösen hallgattam a siránkozását. Szívem szerint elhittem volna neki, hogy ő nem egy üresfejű kislány, de pont az ilyen jeleneteivel győzött meg az ellenkezőjéről. Sajnáltam őt amiatt, amiért több akart lenni. Talán jobban kedveltem volna akkor, ha elfogadja azt, amit születésekor kapott, és azzal próbált volna érvényesülni. De jó ember mondja ezt… Hiszen én is pontosan olyan voltam, mint Louise. Sosem elégedtem meg semmivel.
- Na idefigyelj, kislány! Valamit nem értek, szóval kérlek, magyarázd már el nekem! Áruld már el, hogy mégis mi a jó francért érdekel, hogy egy vadidegen ember, esetedben én, mit mond rólad? De komolyan… Mégis ki vagyok én neked, hogy érdekeljen, mit gondolok? Úgy nyávogsz nekem itt, mintha minimum legjobb barátok lettünk volna éveken át, pedig nem is ismerlek. Oké, sajnálom, ha csúnya dolgokat mondtam neked, elismerem, nem volt szép tőlem. Nem kellett volna belemennem a háborús dolgokba. Ettől most jobb neked? Kétlem…
Kortyoltam egy nagyot a whiskeyből, amit Louise töltött nekem. A vodkaszóda után üdítő volt a változatosság. 
- Most is ideültél hozzám, holott elviekben utálsz engem. Akkor hogy is van ez, Lott?

Maxwell Shafiq

♦♦♦

+16

A sötét bárban valahogy kellemesebben éreztem magam Max mellett ülve, még akkor is, ha a kis elsuttogott beszólásai sértették néha a fülem. Csendre vágytam, de talán a magány részét mégis lehúztam volna a listámról. Jó lett volna, ha csak mindketten befogjuk a szánkat és csendben elisszuk a bánatunk egy részét. Nem mintha a pia bármin is segítene, de legalább Maxet könnyű volt így elviselni. A kommentjeit is őszinte elismeréssel tudtam fogadni. A külsőmet ért becsmérlést pedig egy vállvonással és egy apró mosollyal intéztem el. Nem volt mit tagadni, olyan szarul festettünk, ahogy szerintem a csata óta egyikünk sem. Még zokni se volt rajtam, a tornacipőt is csak úgy kaptam fel. Fel is húztam a jobb lábam, hogy a sarkam beleigazítsam a cipőbe. Eddig fel sem tűnt, hogy a gyűrött cipő lassan véresre morzsolta a lábam. Ejnye.
-…szóval kérlek, magyarázd már el nekem! Áruld már el, hogy mégis mi a jó francért érdekel, hogy egy vadidegen ember, esetedben én, mit mond rólad? De komolyan… Mégis ki vagyok én neked, hogy érdekeljen, mit gondolok? – Max monológjának az elejéről valahogy simán lemaradtam, de aztán olyan hosszan kezdtem hallani a hangját, hogy némi koncentrálás után a lényeget is sikerült kihallani. - Úgy nyávogsz nekem itt, mintha minimum legjobb barátok lettünk volna éveken át, pedig nem is ismerlek. Oké, sajnálom, ha csúnya dolgokat mondtam neked, elismerem, nem volt szép tőlem. Nem kellett volna belemennem a háborús dolgokba. Ettől most jobb neked? Kétlem… - Miután befejezte az önjelölt majomkodását, egyszerre emeltük a poharunkat, azzal a különbséggel, hogy én ki is ürítettem. Már csak néhány megálló volt Bebaszomszitiig, és nem okvetlen akartam leszállni.
Az alkoholtól az agyam ugyan lassabban dolgozott, mint általában, mégis előröl hátra megforgatta és egyesével szétcincálta Max szavait. Furcsa érzés volt, hogy lépést tudtam tartani a gondolataimmal, mintha valaki értelmezhető szintre lassította volna az összest. Nem volt véletlen, hogy rengeteg jó dolgozatom született ilyen állapotban. Baszki olyan volt, mintha kinyílt volna a világ.
- Most is ideültél hozzám, holott elviekben utálsz engem. Akkor hogy is van ez, Lott? – szúrta még be Shafiq, bár ez egy egyszerű kérdés volt, és amíg a többire adott válaszom emésztgettem, addig félvállról megválaszoltam neki.
- Először lányos magányra vágytam, igazad van, de aztán valahogy nem akaródzott oda ülni, ahhoz az üres asztalhoz, ami mögött az a böhöm faszi már az érkezésem óta szúr – böktem az állammal abba az irányba. – A te képed valahogy bizalomgerjesztőbb volt, és kisebb az esélye, hogy megerőszakolsz – jegyeztem meg gúnyosan mosolyogva, majd újabbat kortyoltam és megköszörültem az égő torkom. Az alkohol megoldotta még az én őszinte nyelvem is, hogy azt a bizonyos őszinteséget olyan szintre emelje, ahol már a saját gondolataim folynak ki a számon, a maguk nyers, tiszta valójában. – Tudod, valahol ketté kéne választanunk a kérdés áradatod. Azok a baromságok, amiket a múltkor hánytál rólam, meg a hősszerelmes háborús énemről, szimpla hülyeségek voltak. Semmi közük a többihez – néztem fel rá, csak hogy megbizonyosodjak róla, érti, amit mondok. – Megbántottál velük, mert egy szavad sem volt igaz rám, és marhára utáltalak érte, amiért mégis ezzel hozakodtál elő. Én meg a „erős” kifejezés, ahogy fogalmaztál, valahogy nem járunk kéz a kézben. Na, de – emeltem fel a kezem, majd töltöttem még egy kicsit magamnak. Azért nem terveztem hányásig inni, pláne nem társaságban. –, visszatérve a másik részére, azt hittem ez egyértelmű – emeltem a számhoz a poharam, majd egy aprót kortyoltam belőle. Már nem égette úgy a torkom, ami kellemesen zsibbadni kezdett. Pont úgy, ahogy minden más testrészem is. – Maximalista vagyok, és kompenzálok – vallottam be sóhajtva. – Ha nem kell bemutatni ezt a két dolgot valakinek, akkor az te vagy, Max – szúrtam közbe ismét csak ránézve. Akár meddig simogathatja a haját hátra, számomra akkor is átlátszó volt az egész lénye. – Olyan silány az érzelmi világunk, hogy azt muszáj valami naggyal és jóval kompenzálnunk. Te bűnözőket hajkurászol én meg az intelligenciámmal akarok kitűnni – mosolyodtam el halványan. Ezek a tulajdonságok valóban közösek voltak bennünk. – A véleményed pedig pont annyira érdekel, mint mindenki másé – vontam vállat. – Nem vagy ilyen szempontból különleges – tromfoltam le minden reményét a saját egyediségével kapcsolatban. – Csak azt nem értem, miért olyan nehéz ezt elfogadnod – sóhajtottam ismét, majd kényelmesen hátradőltem és újra felhúztam az egyik lábam a padra. Most, hogy én ennyire őszintén válaszoltam a buta kérdéseire, valamiért úgy éreztem nekem is jogom van feltenni a saját kérdéseimet. – De most komolyan, Max, mi a fenéért jobb neked, ha engem próbálsz lealacsonyítani? Rohadtul semmi nem vagyok, aminek képzelsz – emeltem rá a tekintetem és csak bámultam egy ideig a képét. Lassan annyiszor néztem vele farkasszemet, hogy kezdtek ismerősen visszaköszönni rám a vonásai. – Bár, abban sem vagyok biztos, hogy ezeket a dolgokat te komolyan gondolod – vontam vállat még mindig őt bámulva. – Csak jobb lenne elhinni ezeket, nem de bár? Szeretnéd, ha csak ennyi lennék – kezdtem, és éreztem, hogy ezzel most ki fogom kergetni ismét a világból, vagy visszavált a bivaly énjére és ledózerolja a törékeny porcelánokat, amik között bénán egyensúlyoztunk. – Mert akkor nem kéne saját magad ostoroznod, amiért harminc évesen még mindig nincs jobb dolgod, mint azon elmélkedni, hogy miért intrikállak, és arról fantáziálni, hogy vajon milyen lenne megdugni szegény kicsi Lottot – vigyorodtam el gonoszan. Tisztában voltam vele, hogy ez szó szerint övön aluli ütés volt. - Tudod Max, ha becsukod a szád, még bele is megyek – néztem fel rá újra. Hogy ez honnan jött azt magam sem tudtam. Nem vágytam szerelmes szavakra meg semmi hasonszőrű nőámításra, de egy Istenes dugás lehet, hogy könnyítene a lelkemen.  Ha Shafiq nem lett volna kéznél, talán még Owenhez is vettem volna a fáradtságot, hogy elmenjek.

Louise Lott

°°°

+16

- Akkor hogy is van ez, Lott? – Zártam le hosszúra sikeredett monológomat.
- Először lányos magányra vágytam, igazad van, de aztán valahogy nem akaródzott oda ülni, ahhoz az üres asztalhoz, ami mögött az a böhöm faszi már az érkezésem óta szúr. A te képed valahogy bizalomgerjesztőbb volt, és kisebb az esélye, hogy megerőszakolsz.
Gúnyosan felhorkantottam a poén hallatán, mely talán az első teljesen őszinte cselekedetem volt azóta, hogy Louise a fogadóba lépett volna. Ezután következett a már jól ismert panaszáradat és kioktatás a Fortescuenál történtekről. Már a könyökömön jött ki az egész, éppen ezért el is eresztettem a fülem mellett a szólavinát. A fülkagylóim helyett ezúttal ismét az ízlelőbimbóim dolgoztak, ahogy próbálták behatárolni az olcsó whiskeyt. Azok után, amikhez szoktam, valósággal kirázott a hideg az ízétől.
- …visszatérve a másik részére, azt hittem ez egyértelmű. Maximalista vagyok, és kompenzálok. Ha nem kell bemutatni ezt a két dolgot valakinek, akkor az te vagy, Max.
Erre a mondatra felemeltem a fejem, és felvont szemöldökkel a lányra pillantottam. Wood bátyám előszeretettel mondogatta nekem ugyanezt, én pedig készséggel elismertem, hogy van benne valami. Ettől függetlenül Louisenak már csak azért sem akartam igazat adni.
- És ugyan miért kompenzálok szerinted? – Kérdeztem vissza gyanútlanul, habár előre tartottam a választól. Nem akartam a szokásos köröket futni a szigorú apáról, a testvérek közötti rivalizálásról, arról, hogy iskolás koromban mennyi megaláztatás ért, vagy épp a lefejezett szerelemről. Anélkül is épp elég ramaty állapotban voltam, hogy korábbi sérelmeket hallgattam volna.
- A véleményed pedig pont annyira érdekel, mint mindenki másé – vonta meg a vállat. – Nem vagy ilyen szempontból különleges. Csak azt nem értem, miért olyan nehéz ezt elfogadnod.
- Kicsi lány, te nagyon el vagy tévedve, ha azzal hitegeted magad, hogy számodra nem fontos az én véleményem. Ugyan még is mi a faszért sértődtél volna be, amiért úgy legázoltalak legutóbb? Miért problémáztál volna azon, hogy segítettem az ügyedet illetően? Még azt az egy szelet kicseszett csokoládét sem voltál képes lenyomni a torkodon az ostromot követően, csak mert annyira büszke voltál, és nem akartál gyengének tűnni előttem. Szóval ne mondd nekem, hogy nem adsz a véleményemre. Már csak azért sem, mert ezzel nem tudsz megbántani, bármennyire is az volt vele a célod…
- De most komolyan, Max, mi a fenéért jobb neked, ha engem próbálsz lealacsonyítani? – Fakadt ki a lány. - Rohadtul semmi nem vagyok, aminek képzelsz. Bár, abban sem vagyok biztos, hogy ezeket a dolgokat te komolyan gondolod. Csak jobb lenne elhinni ezeket, nem de bár?
Ezúttal a torkomra forrott a válasz. Louise nagyon beletrafált.
- Szeretnéd, ha csak ennyi lennék. Mert akkor nem kéne saját magad ostoroznod, amiért harminc évesen még mindig nincs jobb dolgod, mint azon elmélkedni, hogy miért intrikállak, és arról fantáziálni, hogy vajon milyen lenne megdugni szegény kicsi Lottot. Tudod Max, ha becsukod a szád, még bele is megyek…
Louise elhallgatott, én pedig csak ültem vele szemben, kukán, mint akibe éppen villám csapott. Aztán végül, nagyon lassan elmosolyodtam, majd lehajtottam és ingatni kezdtem a fejem. Sokáig tartott, mire magam számára is világossá vált, hogy miért is idegesít oly nagyon a lány. Aztán szépen apránként – ahogy a jól begyakorolt szerepem is kezdett csütörtököt mondani a társaságában – összeraktam, hogy mi is okozza a rövidzárlatot. Ekkorra már én sem tagadtam, hogy vonzódtam a lányhoz, csupán minden egyes vele töltött percben igyekeztem tenni ez ellen.
Sóhajtottam egy nagyot, miközben azon elmélkedtem, hogy mitévő is legyek. Azonban nem volt már tovább…
- Most mondjam ki? Igazad van…
Felálltam az asztaltól, majd felnyaláboltam az üres poharamat. Egy percig sem akartam tovább nézni a lányt. Nem akartam esélyt sem adni magamnak, hogy elcsábuljak, és valami világraszóló ostobaságot kövessek el. Még mindig Louise utolsó szavai jártak a fejemben. Bármennyire is csábított, hogy belessek a gyűrött ruhák alá, többre tartottam magam annál, hogy részeg, tizenéves tinilányokkal hancúrozzak, lepukkant kocsmák mosdójában. Akkor túlságosan is hasonlítottam volna az egyetemista énemhez. Azt a korszakot pedig már réges-rég lezártam.
- De ez nem így működik, Lott - még egy utolsó pillantást vetettem a lányra. – És hidd el, te sem akarod, hogy ez megtörténjen. Nem ismersz. És jobb, ha távol maradsz tőlem.
Hátat fordítottam Louisenak, majd a pulthoz sétálva előbb a pohártól szabadultam meg, majd pár galleontól is. Kifizettem a kis vörös olcsó whiskey-ét is, majd kisétáltam a Veszett Róka ajtaján. Ezúttal nem néztem vissza…

Maxwell Shafiq

♦♦♦

+16 !!!

A hangulat kezdett a tetőfokára hágni, hogy a külön-külön felhalmozott indulataink, vagy az alkohol volt-e a ludas, azt csak találgatni tudtam. Bár az is lehet, hogy mind a kettő. Max otromba módon pofázott közbe a mondandóm közepén, és ismét úgy mellé lőtt, hogy már majdnem felnevettem, de valahol a mondatai mögött rejlő tiszta meggyőződés inkább arra késztetett, hogy a tenyerembe hajtsam a fejem, és erősen megdörzsöljem az arcom mielőtt közbe vágtam volna, amikor már nem bírtam tovább.
- Te tényleg ennyire ostoba vagy? – kérdeztem hirtelen, ahogy a saját véleményének jelentőségét magasztalta az egekbe. – Azért nem vagy különleges, mert mindenki véleménye érdekel, te énközpontú barom – sóhajtottam, és reméltem, hogy végre leesik neki a tantusz. - De most komolyan, Max, mi a fenéért jobb neked, ha engem próbálsz lealacsonyítani? – kérdeztem tőle, és komolyan érdekelt a válasz, amit természetesen már tudtam. Egyszerűen csak azt akartam, hogy kimondja. Kegyetlen voltam, de ő sem bánt velem épp kesztyűs kézzel, aminek megvolt a maga szépsége. Újabbat kortyoltam a whiskymből, aminek a poshadt ízét már elnyomta a torkom zsibbadtsága. - Rohadtul semmi nem vagyok, aminek képzelsz. Bár, abban sem vagyok biztos, hogy ezeket a dolgokat te komolyan gondolod. Csak jobb lenne elhinni ezeket, nem de bár? Szeretnéd, ha csak ennyi lennék. Mert akkor nem kéne saját magad ostoroznod, amiért harminc évesen még mindig nincs jobb dolgod, mint azon elmélkedni, hogy miért intrikállak, és arról fantáziálni, hogy vajon milyen lenne megdugni szegény kicsi Lottot. Tudod Max, ha becsukod a szád, még bele is megyek… - Tudtam, hogy most sikerült a kis lelke közepébe kanalaznom. Hang nélkül hajtotta le a fejét, mintha a szemembe sem tudna nézni. Komolyan, mi ezen olyan nagydolog? Újratöltöttem a poharam, és rögtön bele is ittam. Kezdett megint az agyamra menni az önámításával, de legalább végre nem csak anyám szavai kergették egymást a fejemben.
- Most mondjam ki? Igazad van… - ismerte el végre, bár nem éreztem magam ettől annyival jobban. Különösebben nem érdekelt, hogy mi fut ki a száján, csak egyenesen rühelltem az olyan embereket, akik saját maguknak hazudoztak. Viszont válaszolni már nem volt időm, mert csak úgy felpattant az asztaltól. Mondjuk ez nem kellett volna, hogy meglepjen. - De ez nem így működik, Lott. És hidd el, te sem akarod, hogy ez megtörténjen. Nem ismersz. És jobb, ha távol maradsz tőlem.
Kellett némi idő, mire felfogtam, hogy konkrétan fogta magát és faképnél hagyott. Megint. Komolyan feldühített vele. Az üveget hátrahagyva indultam el utána, magam előtt sem tiszta célokkal. Még be sem tudott csapódni mögötte az ajtó, amikor már löktem is ki újra.
- Négyből hármat nem kapsz meg, te gyáva szar – ragadtam meg a gyűrött ingjét hátulról és visszarántottam magam felé. – Csak tudnám, hogy minek játszod az eszed?! – álltam bele az arcába. Vörösben láttam úgy felhúzott, és valljuk be az alkohol is csak olaj volt a tűzre. – Ki a faszom akar megismerni téged? Nem azt mondtam, hogy vegyél el, csak unom már, hogyha a képedbe tolom az igazságot, akkor elszaladsz, mint valami kutya – morogtam az arcába. – Egy útra szóló jegyet kaptál Csodaországba – gúnyolódtam. – Mégis mi történhetne veled? Uram bocsáss meg, kielégülsz? – Már a saját fülem is sértette a hangom éle, és azt hiszem mindketten tudtuk, hogy nem csak Maxre voltam dühös. Szánalmas módon viszont könnyű volt ezt a megoldást választani és minden elfojtott siralmam és dühöm levezetni rajta. Szorítottam a fogásomon, amivel az ingjét markoltam immár a mellkasán, mert egy fél pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy felrobbanok, vagy elájulok, aztán csak bámultam rá. Újabb lehetőség kapott tőlem, hogy végre golyókat növesszen, és ne behúzott farokkal meneküljön valamelyik sarokba. Az égvilágon nem akartam tőle semmi mást, csak, hogy végre lezárjuk kettőnk idegesítő macska-egér játékát. Erre pedig jó megoldásnak tűnt egy kiadós dugás. Aztán mindenki mossa kezeit és megy amerre lát. Ez az idióta túl sokat képzelt magáról.

Louise Lott

°°°

+16

"Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy megmondjuk, felvállaljuk, ami belül van. Legtöbbször inkább azt mutatjuk, amire a másik/mások vágynak, amit elvárnak tőlünk. Sőt egy idő után elkezdünk arra vágyni, és azt hisszük, hogy a másik vágya a mi vágyunk is. Ez vegytiszta őrület, hiszen még egy egysejtű organizmus is jobban tudja, hogy mit akar: a fényt keresi, mert tudja, neki arra van szüksége. Az ember számára vajon miért olyan nehéz felvállalni, ami neki jó, ami az ő saját vágya?"

Egyszerűen nem tudtam tovább maradni mellette. Képtelen voltam hallgatni őt, ahogy kígyóméregként csepegtette fülembe az igazságot. Nem is szavai fájtak leginkább, hanem az a természetes egyszerűség, mellyel kiejtette azokat a csinos kis száján.
A kopott bőr ropogása beleveszett a fogadó zajába, ahogy sértődötten felpattantam a padról, magára hagyva ezzel a döbbent Louiset. Azért mentem a Veszett Rókába, hogy megtaláljam testvérem gyilkosát, és csak azért maradtam, mert kudarcot vallottam, és felejteni akartam. Kissé ironikus, de végül is tényleg elfelejtettem, miért is kerültem oda. Lott minden korábbi problémámat elfeledtette velem, és immáron egyes egyedül trónolt koponyám belsejében…
- Négyből hármat nem kapsz meg, te gyáva szar – hirtelen valaki belekapaszkodott az ingembe. – Csak tudnám, hogy minek játszod az eszed?!
Louise állt velem szemben, a maga dacos képében. Tehát követett engem, csak hogy még egyszer utoljára belém rúghasson. Megérdemeltem a bosszúját, mégis úgy éreztem, hogy eleget kaptam már tőle.
- Eressz el! – Suttogtam, ahogy egyre közelebb rángatott magához.
- Ki a faszom akar megismerni téged? – Sziszegte az arcomba. - Nem azt mondtam, hogy vegyél el, csak unom már, hogyha a képedbe tolom az igazságot, akkor elszaladsz, mint valami kutya.
Nem válaszoltam, csupán összeszorítottam a fogaimat, megfeszítve ezzel állkapcsomat. Louise magával a tűzzel játszott, és még csak nem is tudott róla. Minden egyes érintése fájt, és csak még dühösebbé tett. Tudtam, hogy csak idő kérdése, hogy elveszítsem a fejem.
- Egy útra szóló jegyet kaptál Csodaországba.
Végképp nem értettem őt. Egymást váltották fejemben a bizonytalan kérdések: Miért én? Hogy akarhatja ezt? Ő miért nem fél?
Kezei a mellkasomra csúsztak, majd ujjaival belemart a bőrbe, ahogy markába gyűrte a finom szövésű ingemet. Hirtelen furcsának éreztem, hogy az én kezeim még mindig sután lógnak az oldalamon, és nem az ő derekán vannak.
- Mégis mi történhetne veled? Uram bocsáss meg, kielégülsz?
A mellkasomban ébredező sárkány felszegte fejét, és kitört.
- Tizenhét éves vagy, a szentségit! – Talán kissé durván téptem le magamról a karjait, megmutatva, hogy igenis tudok harapni, ha muszáj. – Élvezed, hogy ezt játszhatod velem, mi? Élvezettel kínzol engem…
Ujjainak nyoma perzselve égette hullámzó mellkasomat. Másra sem vágytam volna, minthogy magammal vigyem a lányt. Belöktem volna a tengerre néző hálószobám ajtaján, belesüppedtünk volna a hatalmas franciaágy puha párnáiba, és kizártuk volna a külvilágot, minden ostoba szabályával, és a köztünk feszülő korkülönbséggel együtt.
Ismét hátat fordítottam.

Maxwell Shafiq

"Azt mondják, az őszinteség a szadizmus egyik formája."

♦♦♦

+16

Max idegesítő némasága szinte az őrületbe kergetett. Legszívesebben behúztam volna neki, vagy a fülébe sikítoztam volna, hogy hagyja már abba ezt az egészet. Gyerekes lett volna, de az is gyerekes volt, amit ő csinált.
- Egy útra szóló jegyet kaptál Csodaországba – gúnyolódtam vele, hátha sikerül végre annyira felhúznom, hogy ne csak álljon velem szemben. Ráadásul az elutasítása valamiért kardinális problémává nőtte ki magát. Nem voltam ennyire beképzelt, volt, aki mondott már nemet korábban is, de soha senki nem idegesített még ennyire, mint ez a szarrágó.
Bámultuk egymást egy ideig, miközben én az ingjét gyűrtem, és vártam, hogy végre mondjon valamit. Az is lehet, hogy szex helyett csak üvöltöznünk kellett volna egymással, majd kezet fogni és megköszönni a szíves hozzájárulást a másiknak. Valószínűleg a hatás hasonló lenne, de már akkor is idegesített, amiért folyton leráz, pedig elég világos volt az álláspontja rólam, épp csak nem volt még kézzelfogható.
- Mégis mi történhetne veled? Uram bocsáss meg, kielégülsz? – másztam bele ismét az arcába, mire a homlokán végre megrándult az az ér, ami eddig csak lüktetett. Végre!
- Tizenhét éves vagy, a szentségit! – söpörte le magáról a karom, mire majdnem visszakézből felképeltem. Ennél azért jobbat vártam volna. Nem voltam hajlandó megint elkezdeni ezt a vitát.
- Neked kurva nehéz a felfogásod – hagytam figyelmen kívül a durvaságát és a változatosság kedvéért a nyakkendőjén találtam fogást, hogy lejjebb tudjam rántani a fejét és egymagasak legyünk. Lehet, hogy a szintkülönbség miatt odáig már nem terjed a hang. – Felfogtad, hogy csúnya patthelyzetben vagy? – kérdeztem tőle, és csak csavartam egyet a nyakkendőjén, hogy rátekeredjen a kézfejemre és még véletlenül se tudjon ismét faképnél hagyni, ameddig nem végeztem. – Vagy megint elszaladsz, és aztán tovább húzzuk egymás idegeit, vagy végre nagyfiú leszel és feldolgozod, hogy nem ettől vagy szar ember. Ideje lenne végre saját magaddal szembenézned, Max, és nem csak a mostani helyzetre gondolok – mondtam neki egyszerűen és elengedtem a nyakkendőt. Most már tényleg csak rajta állt, melyiket választja. - A világ legnagyobb idiótája az, aki saját magának hazudik.
- Élvezed, hogy ezt játszhatod velem, mi? Élvezettel kínzol engem… - fröcsögte, mire csak összefontam magam előtt a karjaimat, mielőtt még a vállánál fogva addig ráztam volna, ameddig jobb belátásra nem tér.
- Marhára – feleltem gúnyosan, és ökölbe szorítottam a viszkető tenyerem. – Minden vágyam volt veled összefutni – torzult önkénytelen grimaszba az arcom. Vele ellentétben nekem nem volt problémám az igazsággal, főleg saját magam előtt, így mély levegőt véve megpróbáltam lenyúlni a gyökereimig, hátha még maradt a logikámból valami kevéske, amit nem ittam el. – Nézd, Max, lassan kezd elveszni a helyes arcod varázsa – nyomtam be a mutató ujjammal a szemöldöke közötti ráncot, hátha eltűnik. – Az ajánlatom annál hamarabb válik semmissé, minél többet járatod a szád. – Nehezen álltam meg, hogy egyszerűen csak ne fogjam össze a két ajkát, és akadályozzam meg végérvényesen a válaszadásban. Ésszerű megoldás lett volna. – Ahonnan én nézem három lehetőséged van – kezdtem és kihajtottam a gyűrűs ujjam. – Egy, megpördülsz a sarkadon és mindketten megyünk, amerre látunk, folytatva az önpusztítást. Kettő, üvöltözünk még itt egymással egy ideig, igazságtalanul kegyetlen dolgokat vágunk a másik fejéhez, majd ugyan ebben a hangulatban elválunk – középső ujj -, vagy három, feldolgozod, hogy megdugnál, és kapsz rá egy lehetőséget. Leveztjük a feszültséget, aztán szépen elbúcsúzunk – hajtottam ki a mutató ujjam is, miközben szenvtelenül befejeztem. Számomra ez tényleg nem bírt semmiféle jelentőséggel. Nem ő volt az első, és nem is ő lesz az utolsó kalandom. A többi csitrivel, nővel, vagy korombeli kislánnyal ellentétben, ez tényleg nem jelentett többet, mint szexet. Ha ismét bensőséges dolgokról nyitott volna vitát, azzal könnyebben kényelmetlen helyzetbe hozott volna. Ami másnak az érzelmi világa, meg a teste, meg a miegymása volt, az nálam kimerült a gondolataimban és a nagyravágyásomban. Ezekről kevés embernek számoltam be részletesen. Az, hogy kivel feküdtem össze, bár senkire nem tartozott, mégsem érdekelt, ha ebéd melletti kellemes pletykaáradatok témája.

Louise Lott

°°°

+16

- Tizenhét éves vagy, a szentségit! – Sziszegtem a képébe, mintha ezzel mindent megmagyaráztam volna. Rettenetesen bántott a korkülönbség, mégis, ahogy kimondtam a szavakat, gyerekes takarózásnak tűnt az egész. Egyelőre azonban még én magam sem értettem a valós okát a folytonos menekülésemnek.
Lelöktem magamról Louise kezeit, és hátat fordítottam volna, ám ezúttal a nyakkendőmet csípte el.
- Neked kurva nehéz a felfogásod – röhögött bele az arcomba. - Felfogtad, hogy csúnya patthelyzetben vagy?
Drága selyem nyakkendőm, ha képes lett volna rá, minden bizonnyal felsikoltott volna, amikor újabbat csavart rajta a lány, feltekerve ezzel apró kezére.
- Vagy megint elszaladsz, és aztán tovább húzzuk egymás idegeit, vagy végre nagyfiú leszel és feldolgozod, hogy nem ettől vagy szar ember. Ideje lenne végre saját magaddal szembenézned, Max, és nem csak a mostani helyzetre gondolok. A világ legnagyobb idiótája az, aki saját magának hazudik.
Egy újabb okosság a lánytól, melyet illett volna feljegyeznem a bölcsességek könyvébe. Őszintén elegem volt már a kioktatásból, hogy megmondják nekem milyen ember is vagyok, és hogy mi mindenben hazudok magamnak. Nem szoktam hozzá, hogy bárki is így beszéljen velem, pláne nem egy tizenéves kislány.
- Élvezed, hogy ezt játszhatod velem, mi? Élvezettel kínzol engem…
- Marhára – felelte gúnyosan, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy menten felképel. – Minden vágyam volt veled összefutni.
- Eressz el! – Ismételtem, de ő ismét csak elengedte a füle mellett.
- Nézd, Max, lassan kezd elveszni a helyes arcod varázsa – ujjával a szemem közé bökött, melytől nyomtan megfájdult a fejem. – Az ajánlatom annál hamarabb válik semmissé, minél többet járatod a szád. Ahonnan én nézem három lehetőséged van.  Egy, megpördülsz a sarkadon és mindketten megyünk, amerre látunk, folytatva az önpusztítást. Kettő, üvöltözünk még itt egymással egy ideig, igazságtalanul kegyetlen dolgokat vágunk a másik fejéhez, majd ugyan ebben a hangulatban elválunk, vagy három, feldolgozod, hogy megdugnál, és kapsz rá egy lehetőséget. Leveztjük a feszültséget, aztán szépen elbúcsúzunk.
Egy újabb ér kezdett vészjósló lüktetésbe halántékomon. Végleg elvesztettem a türelmemet. Egy gyors mozdulattal kibontottam nyakkendőmet, majd megragadtam Lott kezét, és elszakítottam magamtól. Egy pillanatig még dühösen meredtem rá, majd tettem felé egy határozott lépést, és mivel így is közel voltunk már egymáshoz, ekkorra már egészen belemásztam az arcába. Éreztem a whiskey szagát, melybe finom parfüm illata keveredett.
- Fogalmad sincs, mit kérsz – sziszegtem. – Nem tudsz te semmit.
Elkaptam a kezét, mielőtt még ismét az ingembe csimpaszkodott volna, és magamhoz rántottam őt. Az érintésétől libabőrös lettem.
- Ezt akarod, te bolond?
Egy gyors mozdulattal a fogadó falának taszítottam őt, odapréselve őt a hűvös téglához.
- Semmit sem oldunk meg ezzel – suttogtam még utoljára, majd megcsókoltam.

Maxwell Shafiq

♦♦♦

+16

Tudtam, hogy vége volt. Amint az utolsó mondat elhagyta a szám, a halántéka másik oldalán is lüktetni kezdett a vérér. Az önérzetemnek hízelgő volt a győzelem, de ettől függetlenül még mindig frusztrált és feszült voltam. Az alkohol nagy részét felégette a dühöm, de a kellemes zsibbadtság még mindig megvolt, ha csendben maradtam és odafigyeltem.
Max hirtelen mozdulata kiragadott a kellemes bizsergésből, olyan sebességgel bontotta ki a selyemcuccot a nyakából, hogy felfogni se volt rendesen időm, aztán csak meredt rám, mint valami fújtató bika. A tagadás utolsó fázisába ért. Dacosan lépett felém még egyet és az orrunk hegye már szinte összeért így. Felhúzott szemöldökkel vártam, hogy mit fog lépni. Volt egy olyan érzésem, hogyha megint előröl kezdi, felképelem és elhoppanálok innen a fenébe, mielőtt még szét átkoz. Hülye azért nem voltam annyira, hogy nekiálljak harcolni egy eleve vesztes csatában. Még ha a hangulatingadozásai egy ötévesét tükrözték is, mégis csak átesett egy elég húzósnak ítélt kiképzésen. Kétségem sem volt afelől, hogy seperc alatt a macskakőig átkoz.
- Fogalmad sincs, mit kérsz – morogta, mire csak még magasabbra ugrott a szemöldököm.
- Te hallottál itt kérést? – néztem végig rajta szkeptikusan. Nem tudom miért nem esett le neki még mindig a tantusz. Nem kértem, ajánlottam, ennek már elégnek kellett volna lennie, hogy gyanakodni kezdjen.
- Nem tudsz te semmit – kapta el a kezem, amit épp keresztbe akartam fonni magam előtt és egész közel rántott. Meglepő módon igen, még volt közelebb. A mondatára pedig csak egy enyhén gúnyos mosoly volt a válaszom. Alábecsült, ismét, de bizonygatás helyett inkább csak vártam. Innentől már semmi dolgom nem volt, csak élvezni a magam által teremtett helyzetet. Kíváncsi voltam mi újat tud mutatni, és meglepő módon a személyiségével ellentétben a fizikuma kicsit sem taszított. - Ezt akarod, te bolond? – kérdezte, de nem méltattam válaszra. Valahogy a becézés egyszerre volt nem ideillő, és sértő is a maga gyermeteg nemében. Egy kis időre el is méláztam rajta, mikor hívott valaki utoljára bolondnak, anélkül, hogy kedveskedésnél többnek szánta volna.
A következő pillanatban viszont már csapódott is be a hátam a kocsma falába, ahogy Shafiq minden figyelmeztetés nélkül nekem állt. Ejnye vigyorodtam el, majd átnyúltam a két karja alatt és végig szántottam a hátán. Hm-hm, amúgy sem a misszionárius póz volt a specialitásom, szóval kifejezetten tetszett a temperamentuma. Még a végén kiderül, hogy valamiben egyforma az ízlésünk.
- Semmit sem oldunk meg ezzel – suttogta, mire csak megforgattam a szemem.
- Nem is azért csináljuk – válaszoltam neki, aztán hagytam, hogy megcsókoljon.
Nem okvetlen szerettem, ha különböző férfiak csókolgatnak, mert a szexszel ellentétben az túl intimnek tűnt, ezért Maxnek is csak hagytam, hadd kóstoljon bele a dologba, majd megragadtam a haját és hátrahúztam a fejét, hogy a szája helyett az állkapcsát borítsam be csókokkal, majd a füle mögé érve elinduljak lefelé, végig a nyakán is. A másik kezem közben becsúsztattam a kihúzott ingje alá a hátán, majd némi vacillálás után lefelé indultam el és a szűk öltönynadrágjába passzírozva a kezem még közelebb préseltem magamhoz.
Valóban nem oldottunk meg ezzel semmit, de rosszabb sem lett tőle egyikünk helyzete sem. Személy szerint mindig is jó figyelemelterelésnek tartottam az efféle aktivitásokat. Most pedig összetettem a kezem ezért az egyért. Ha nem futok bele Shafiqbe már valószínűleg a pult mellett bőgnék szánalmasan. Annál már ez is jobb volt, nem került sem az önbecsülésembe, sem még tíz galleonomba, hogy ne csak azt a szar olcsó whiskyt igyam, de valami jobbat is.

Louise Lott

°°°

+16

Vészesen csökkent a kettőnk közötti távolság. Ajkaim még utolsó szavaimat rebegték, ám lassan rájöttek: nincs tovább. A végállomást Louise whiskeytől édeskés szája jelentette, mely ugyanúgy mozgott, akárcsak az enyém. Szerencsénkre magát a pillanatot nem tehettük tönkre az ostoba, felesleges szócséplésünkkel, hiszen ujjaival végigszántott a hátamon, majd mire észbe kaptam, már egymásba fojtottuk a szót, és összeforrasztottuk részeg ajkainkat.
Az első csók a legtöbb esetben tapogatózást jelent, egyfajta ismerkedést. Az embernek ugyanis rá kell jönnie, hogy meddig mehet el, hogy mit szeret a másik. Mi ebben is kivételt jelentettünk, hiszen nemes egyszerűséggel átugrottuk ezt a lépést, és ösztöneinkre hagyatkozva ízlelgettük egymást.
A csók azonban nem tartott sokáig. Louise igyekezett tudatosítani bennem, hogy ez az egész nem több puszta testiségnél, egy alkoholmámoros kalandnál. Elszakította ajkait az enyémektől, jelezvén, hogy mindez túl intim, túl valóságos. Helyette inkább hátrahúzta a fejemet, majd borostás államat kezdte bejárni, puha csókokat hagyva maga után.
Behunytam a szemem és engedelmeskedtem. Igyekeztem kizárni a fejemben újból és újból felsikoltó, idegen hangot, mely egyre csak ismételgette: hibát követsz el. A bűntudat, a szégyen, és a harag, melyet saját magam iránt éreztem, azonban csak felkorbácsolta a kedélyeket, és egyre vadabbá tett. Az új erő egy elfeledett helyről érkezett tagjaimba. Rég volt már, hogy hasonlót éreztem volna…
Louise kezei eközben bejutottak az ingem alá. Sajgó fájdalom maradt a helyen, ahol finom ujjai a bőrömhöz értek. Engedtem neki, és egyre közelebb és közelebb araszoltam hozzá, kiszorítva kettőnk közül az összes levegőt. Hagytam, hogy az államtól elindulva egyre lejjebb és lejjebb jusson, majd mikor a mellkasomhoz ért, egyszerűen ráhajtottam homlokomat a fejére, és kinyitottam a szemeimet. Lopva megszemléltem a stratégiai pontokat, mintegy előlegként az estéből.
Továbbra sem tudtam hová tenni a lány iránt érzett, különös érzelemingadozásokkal járó vonzalmamat. Olyan volt, mintha fejbe kólintottak, majd megpörgettek volna a tengelyem körül, és aztán elvárnák tőlem, hogy egyenesen végigmenjek az útpadkán. Louise mellett képtelen voltam tiszta fejjel gondolkozni, és mintha a végtagjaim sem engedelmeskedtem volna nekem. Ostoba gyereknek éreztem magam, és gyűlöltem a lányt, amiért ezt váltotta ki belőlem. Kezdetektől fogva átlátott rajtam, manipulált, és magával rántott a rosszba. Kiforgatott magamból, és előcsalogatta azt a bizonytalan énemet, melyet a maszk mögé száműztem. Az egész lányban volt valami ördögi, és földöntúli. Képtelen voltam annyiban hagyni a dolgot…
Az övem hirtelen szorítani kezdett, ahogy Louise kezei utat törtek maguknak az öltönynadrágom belsejébe. Körmei belemélyedtek a húsomba, én pedig vádlitól kezdve egészen a farizmokig megfeszültem. A drága textilt egyenesen az én alakomra szabták a neves mesteremberek, ám most még is kicsinek, és kínosan szűkösnek éreztem a nadrágomat. Nekisimultam Louisenak, miközben felfedező útra indítottam kezeimet, mintegy ellenőrzésképp, hogy megvan-e minden testrésze a lánynak.
- Esetleg… - kezdtem bele, habár a korábbiakkal ellentétben, ezúttal nem szívesen törtem meg a csendet. – Beugorhatnánk hozzám… A házamba.
Biztos voltam benne, hogy a tengerre néző hálószoba, és a hatalmas franciaágy számára is vonzóbb helyszín, mint a Veszett Róka előtti kihalt sikátor. A fejem enyhén sajgott az italtól, ám még abban az állapotomban is mértani pontossággal hoppanáltam volna akár a Big Ben óramutatójára is.
Csak egy szavába került volna, és bárhová elrepítettem volna őt…

Maxwell Shafiq

♦♦♦

+16

A sötét sikátort megfelelő helyszínnek éreztem. Pont annyira mocskos volt, mint amennyire Max fejében az, amit csináltunk. Szórakoztató volt megfigyelni, hogy a neveltetésünknek köszönhetően mennyire más irányba sodródtunk, pedig egyre több hasonlóságot véltem felfedezni közöttünk. Az viszont aggasztott, hogy volt még energiám ilyeneket is végiggondolni. Reméltem, hogy Maxet nehezebb lesz úgy hajlítani, ahogy csak akarom, bár az első bizonytalanságon túlesve kezdte felvenni a ritmust. Hamar rájött, hogy nem a szép szavakért vagyok elfoglalva a nadrágjában. Nem lepett volna meg, ha a konzervatív hozzáállása nem terjedt volna ki a zárt ajtók mögötti szokásaira. Sőt, izgalmas fejlemény lett volna. Shafiq minél inkább kikerült a komfortzónájából, annál érdekesebb ember lett. Lassan már az unalomszürke öltönyeiben is kezdtem fantáziát látni. A szabásuk tökéletes volt.
A jobb kezem kihúztam Max szűkös nadrágjából és a csípőjén végigvezetve kibújtattam az övét a tartókból. A gyakorlott kezem nem ütközött akadályba, a puha bőröv pedig amúgy is könnyen siklott a finom anyagon. Már a csatnál jártam, amikor megszólalt.
- Esetleg… - emelte fel a homlokát a fejemről, mire egy röpke pillanat erejéig felnéztem rá, hogy folytassa. Ha megint győzködnöm kell, pofán vágom, és keresek valakit, akinek nem okoz ekkora lelki törést egy egyszerű, egyalkalmas dugás. – Beugorhatnánk hozzám… A házamba.
Elégedett vigyor kúszott az ajkaimra, ahogy felnéztem rá ismét. Szóval mégis csak derogál a sikátor neki. Nem mondom, ha van jobb opció, azért én sem szívesen teszem közszemlére a dolgot, de ha nem ajánlotta volna fel holt ziher, hogy én nem javaslom, hogy látogassunk el hozzánk.
Abbahagyom a játékot, és nem ingerlem tovább.
- Rajta – engedem el a kibontott övét, és belekapaszkodom a könyökébe. Mindig is ódzkodtam a páros hoppanálástól, Maxel szemben meg aztán pláne szkeptikus voltam. Egyrészt baromi sokat piált, másrészt meg nem hinném, hogy csak a lelki üdvöm kedvéért jobban koncentrálna. Semmi kedvem nem volt elhagyni a kezem, vagy a fejem útközben. Nem mertem tovább csókolgatni, ameddig nem volt megint biztos talaj a lábam alatt. Ha tudtam volna pontosan, hol van az a nála, nem hinném, hogy engedtem volna neki, hogy akár csak megforduljon a fejében a gondolat is, hogy ő hoppanálhat velem az oldalán. Nem szívesen adtam más kezébe az irányítást ilyen helyzetekben. Majdnem biztos voltam benne, hogy muszáj képesnek lennie rá, de azért a gyomrom dobott ismét egy hátast, amikor megéreztem az ismerős húzást, bár nem csak attól volt. Komolyan nem bíztam benne annyira, hogy ne legyenek kétségeim.

A helyszín szabad!